Moldova György

Európa hátsó udvara

Riport Keletről

Első kötet

Belül





Üdvözlet az olvasónak!

Mint az előszók általában, ez is utólag születik, akkor fogalmazom meg, mikor már kitettem a pontot az utolsó fejezet után. Ezért semmi olyannal nem kívánok itt foglalkozni, amit a könyvben már leírtam, csak néhány szükséges megjegyzést teszek.

Ennek a riportnak a gyűjtőterülete Nyíregyházától a kárpátaljai Rahóig és a felvidéki Ágcsernyőtől a Partium-beli Nagykárolyig terjed. A határok szétszabdalták ezt a tájat, de sorsban és talán lelkiekben is egységes maradt; gazdaságilag napjainkban is közös érdekű, csak szövetségben indulhat el a felemelkedés felé.

Azokat a változásokat próbáltam felmérni, melyek a magukat szocialistának nevező rendszerek leváltása után mentek végbe. Ha átfogóan kell meghatároznom őket, azt mondhatom, hogy a beígért újjászületés helyett elképzelhetetlen mérvű leromlás következett be: magas munkanélküliség, parlagon maradt földek, terjedő betegségek, elöregedés és elvándorlás, a politikai terror fokozódása és a karvalytőke megjelenése jellemzi a vidéket, “itt rág legkeményebben a Történelem zápfoga” – de ennyi elég lesz, erről szól a könyv.

Ne hangozzék képmutatásnak, de jobb szerettem volna, ha ezt a témát más írja meg. Nem csak azért, mert egy riportkönyvhöz egy bokszoló erőnléte és egy szerzetes megszállottsága szükséges és én bizony már egyre inkább híjával vagyok mindkettőnek, de az is közrejátszott, hogy sem rokoni, sem érzelmi szálak nem fűztek ehhez a vidékhez. Természetesnek tartom, hogy egy olyan író, aki ezen a tájon született, bőséges élményanyaggal és megbízható tapasztalatokkal rendelkezik, a mezőgazdaságról is többet tud nálam, mélyebb és hitelesebb jelentést adhatott volna. Sajnos ezek az írók már régen “késnek az éji homályban”, több mint harminc éve senki sem nyúlt átfogó – vagy legalábbis kiterjedő – ábrázolás igényével ennek a vidéknek a sorsához.

Mivel véleményem szerint a gondok feltárása nem tűrt halasztást, mindenképpen a világ elé kellett terjeszteni őket, illő méltányosságot igényelve, így jobb híján nekem kellett sorompóba állnom. Meg kívánom jegyezni, hogy erre a feladatra senki sem kért fel és a továbbiakban sem szponzoráltak, csak szállást és fuvarozást kaptam baráti szívességből. A magam pénzéből éltem, meg kívántam őrizni függetlenségemet.

Több mint egy évet töltöttem el ebben a négynemzetiségű régióban. Nyíregyháza-Sóstón laktam a Pedagógusüdülő egyik szobájában, reggelenként innen indultam el “csillagtúrám” aznapi célpontja felé. Egyetlen munkanapom sem volt rövidebb tíz-tizenkét óránál, mintegy hetven magyarországi települést kerestem fel és huszonöt-harminc alkalommal keltem át az ukrán, román, szlovák, lengyel határon. Sajnos azt kell mondanom, hogy ennyi idő és befektetett energia is kevésnek bizonyult. Bár igyekeztem adataimat sokszorosan ellenőrizni, könnyen előfordulhat, hogy többször is tévedtem, vagy legalábbis pontatlan voltam, amiért előre is kérem az Olvasó elnézését. Annyit viszont biztosan mondhatok, hogy ezek a tévedések nem érintik a térségről festett kép meghatározó vonásait.

Ez a könyv nem tekinthető megyei szociográfiának, ahhoz egy egész élet sem lett volna elegendő. Munkám során a térség legégetőbb gondjaira próbáltam összpontosítani, például a romló egészségügyi állapotokra, a lakosság mind nagyobb hányadát kitevő cigányság sorsára, a termelőszövetkezetek utóvédharcaira és így tovább. Könnyen lehet, hogy a bőség zavarában túlságosan is sok példát hozok fel egy-egy téma illusztrálására, ez talán a könnyebb olvashatóságnak is a rovására megy, néha fokozott odafigyelést igénylő statisztikai táblázatokat is beiktatok, de úgy gondoltam, a történelmi változások megörökítése fontosabb a riportműfaj szerkezeti szabályainál. Az összegyűjtött anyag végül is sokkal terjedelmesebb lett, mint előzőleg képzeltem, meghaladja a hatszáz gépelt oldalt, ezért két részre osztottam, az egyik az országhatáron belüli, a másik a rajta kívül eső területek állapotait taglalja.

Ami a módszereimet illeti, csak egyetlen megjegyzést kívánok tenni. Magam sem kedvelem a megváltoztatott nevű helyszíneket, a csak monogrammal jelzett vagy másképp “bújtatott” szereplőket, de sajnos néha kénytelen voltam élni ezzel az eszközzel. Tudtam, hogy én elmegyek majd erről a vidékről, interjúalanyaimnak viszont itt kell maradniuk, és tapasztalhattam, hogy a mostani Hatalom semmivel sem kíméletesebb a bírálóival szemben, mint az elődei voltak. Ha kiszolgáltatom személyazonosságukat, a kenyeret vettem volna ki a kezükből: épp akkor fogynának el az állami támogatási pénzek, mikor az ő kérelmük kerülne sorra. Valaha azt írtam: “nem szabad megengedni, hogy egy riportkönyv útja levágott fejekkel legyen kikövezve” – és ez a megállapítás ma is érvényes. Tehát a könyvben leírtakért csak én vagyok a felelős.

Ma az ország gazdaságilag kettészakadt egy gazdagabb nyugati és egy tengődő keleti részre. “Az elmaradottság számos eleme megszilárdult Kelet-Magyarország több térségében” – írja Dr. Romány Pál. – “A Nyírség, Szabolcs-Szatmár vidékén elterjedt, hogy ott található Magyarország Szicíliája, ami túlságosan is kedvező egybevetés volt, hiszen a Nyírségnek nincs tengere, nem fogad turistákat stb. Amiben egyezett Szicíliával: a munkaerő-kibocsátás, a helyi foglalkoztatás alacsony szintje, továbbá a legkisebb munkabér az országban.”

Ez az állapot nem tarthat örökké; ha a változásokat csak egy lépésnyire is elősegítette a munkám, már nem volt hiábavaló.

“Ex oriente lux!” “Keletről jön a fény!”

 

Moldova György

2000. június 25.

 

I. A legfőbb érték

1.

Primum vivere! – Először élni kell! – tartja a latin mondás. Mielőtt bármilyen más témához nyúltam volna, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egészségügyi helyzetéről próbáltam tájékozódni. Bevezetésképpen egy kórházigazgató irodájában beszélgettem egy orvosokból álló társasággal. Mivel névtelenséget kértek, sem a személyeket, sem a helyszínt nem jelölöm meg.

– Gondolom, ismeri azt a mondást, hogy nincs egészséges ember, legfeljebb rosszul kivizsgált – kezdte az első megszólaló. – Komolyra fordítva: az egészségügyi mutatóink az 1980-as évek végén voltak a legjobbak, azóta folyamatosan romlanak. A megyék rangsorában a legrosszabb helyek egyikére kerültünk a halálozási statisztikában, a születéskor várható élettartam tekintetében, különösen magas a szív-, érrendszeri, valamint tüdő- és daganatos betegségek száma.

– Milyen körülmények váltották ki ezt a helyzetet?

– Az egészségügy legfeljebb tíz százalékban tudja befolyásolni az egészségi állapotokat, a többi kilencven százalékot a társadalom általános kondíciói határozzák meg. A közelmúlt hátrányos tényezői ma is hatnak, sőt lényegesen felerősödtek. A megye 540 ezer lakosából több mint 50 ezren “ingáztak”, eljártak dolgozni Budapestre vagy még távolabb fekvő gyárakba és építkezésekre. Az állandó utazás, a rendszertelen étkezés és maga a nehéz fizikai munka folyamatosan megterhelte és elhasználta a szervezetüket. Ez a réteg az 1990-től bekövetkezett változások után nagyrészt munkanélkülivé vált, hazakényszerült, és itthon önsorsrontó életmódot folytat. Terjed az alkoholizmus, gyakran éhgyomorra rossz minőségű szeszes italokat fogyasztanak: direkttermő vagy pancsolt kannás borokat, gyakori a sör és a pálinka kombinációja. A boncolási jegyzőkönyvekben egyre gyakrabban tűnik fel a májzsugor. A táplálkozási szokások az egész népesség tekintetében is igen szegényesnek mondhatók: zsírban, kenyérben gazdag az étlap, viszont alacsony a fehérjék aránya. A gyerekek néha reggeltől estig nem fogyasztanak egyebet, mint a két deci iskolatejet: álmosak, dekoncentráltak, visszamaradtak a fejlődésben.

– Milyen színvonalú az orvosi ellátás?

– Az európai államokban a GDP 8 százalékát szokták költeni az egészségügyre, Magyarország egy időben elérte a 7,5-öt, jelenleg visszaesett 4,5 százalékra.

– Hogy engedheti meg ezt magának az államhatalom?

– Pontosan tudja, hogy a betegek nem vonulnak ki majd az utcára tüntetni, ezért a pénzt azoknak adja, akiktől fél. A kellő támogatás hiánya nálunk is megmutatkozik. Annyit el lehet mondani, hogy aki bejut hozzánk a kórházba, azon megfelelően tudunk segíteni, de előtte nincs megfelelő ellátási hálózat. A megyében az országos átlagnál több beteg jut egy-egy orvosra. Az egészségügyben dolgozók Szabolcs-Szatmár-Beregben már az 1970-es évek óta tíz-húsz százalékkal kevesebbet kapnak, mint más megyékben működő kollégáik. A nővérek 25 ezer forintot visznek haza havonta, ennyit keresnek a szerelők és más szakmunkások is.

– Mennyire egészíti ki ezt az úgynevezett paraszolvencia?

– A betegeink negyven százaléka cigány, ezek nem dugnak pénzes borítékot az orvosok zsebébe. A szülészeink egy doboz bonbont szoktak kapni tőlük. Persze, akadnak bőkezűbb páciensek is.

(A később tapasztaltak arra vallanak, hogy a helyzet nem ennyire egyértelmű. Több faluban is hallottam, hogy a családi orvos kétszáz forintért szokott felírni egy-egy receptet. Napjainkban pedig egy botrány híre járta be Szatmárt. Egy orvosnő ötezer forintot kért páciensétől a papíron ingyenes kezelésért, mikor az illető szabadkozott, hogy neki csak háromezer forintja van, átküldte a szomszédba kölcsönkérni. Őszintén remélem, hogy ez az anyagiasság nem jellemző a fehérköpenyes testület egészére.)

– A kórházi ágyak száma elegendő?

– Az a különös helyzet állt elő, hogy sok is, kevés is. Azt szokták mondani, hogy a kórházaknak a szükségleteket kell kielégíteniük, nem az igényeket. Nálunk, a megyében fordítva alakult a helyzet: az igény kisebb, mint a valóságos szükséglet. Országos méretekben tízezer lakosra valaha száz ágy jutott, ez a szám most 70-80 között van. Szabolcs-Szatmár-Beregben ez is alacsonyabb, alig haladja meg a 38-at. Mégis soknak bizonyul, mert a betegek nem fekszenek be, nincs pénzük még a minimális öltözékre sem; nem tudnak papucsot, hálóinget, melegítőruhát venni, ezek nélkül pedig szégyellnek megjelenni a társaik előtt. Persze, ez csak a dolgok felszíne, a bajok mélyén az rejlik, hogy nálunk az egészség nem számít értéknek, orvoshoz sem járnak az emberek.

Egy öreg orvosnő, aki eddig hallgatott, most elszánja magát egy közbeszólásra:

– A hadsereg őszinte: bevallja, hogy a beteg katona nem kell neki. Az állam viszont képmutató, mindenkitől elvárja, hogy adózzon, de elutasítja azokat, akik igényeikkel jelentkeznek nála.

 

 

Későbbi beszélgetések során azt a véleményt hallottam, hogy Magyarországon soha nem alakítottak ki legalább tíz évre szóló egészségügyi stratégiát. Ennek következtében a fejlesztések rendre elmaradtak, riasztó helyzetek alakultak ki, például sokszor a fürdőszobákban kellett operálni.

Rendkívülinek mondható az az örvendetes jelenség, hogy az elmúlt években egyszerre több megyei kórház felújítására is sor került – a nemrég elhunyt önkormányzati elnök, Zilahi József áldozatos tevékenységét sejtem mögötte.

A fehérgyarmati kórház új részlege is átadás előtt áll, végigvisznek az épületen. Megszoktam már, hogy a hasonló építkezéseket elképesztő hanyagsággal végzik. Olyan rések tátongtak a padló és az oldalpanel között, hogy a takarítónő kisöpörte rajtuk a szemetet az utcára. Másutt egy kft. egy spanyol kórház leselejtezett liftjeit vásárolta meg kéz alatt, és újnak feltüntetve szerelte be azokat: óránként váltak üzemképtelenné.

– Itt minden olyan kompletten sikerült, mint amilyennek akartuk – mondja a kórház igazgatónője, és a kórtermek, műtők valóban modernek, tiszták és világosak.

– A műszerek is megfelelőek?

– Az USA-ban és más nyugati államokban az orvosi technika a haditechnikával azonos ütemben fejlődik. Átlag öt évenként cserélik le a műszereket és az egyéb rozsdamentes eszközöket. Egy megállapodás alapján a régieket a kelet-európai országoknak adják tovább, ezek még mindig kitűnő minőségűek, szerencsére nekünk is jut belőle.

 

 

Akár jelképnek is tekinthetjük, hogy a 2000-ik év elején Szabolcs-Szatmár-Bereg legnagyobb munkáltatójának nem egy gyár vagy vállalat számít, hanem a Nyíregyházán működő Megyei Kórház. 1996-ban még 3826 főt foglalkoztatott, ez a szám még mostanra sem csökkent 2800 alá.

Érdemes egy pillantást vetnünk a kórház történetére, mert gyökerei mélyen belenyúlnak a magyar nemzeti múltba. A 19. században számtalan ragály és más csapás sújtotta a megyét, 1855-ben kolera-, 1862-ben kanyarójárvány vonult végig rajta, mely az egykorú feljegyzések szerint “Kállósemjén, Napkor, Pazony, Oros, Apagy, Anarcs és más falunak két-három nemzedékét is csaknem teljesen enyészetre vitte.” Szabolcsban nem állt kórház, a betegeket szekéren vitték a nagyváradi, temesvári és más távoli ispotályokba.

Az 1860-as évek elején Korányi Frigyes közadakozásból egy szükségkórházat épített Nagykállóban. A neves orvos-tudós csak rövid időt töltött el az intézet élén, Pestre költözött, a helyébe Jósa András került.

Jósa az utolsó magyar polihisztorok közé tartozott: maga faragta orgonán játszott, műszereket készített, gazdászként a Széchenyiek nagycenki birtokán gyakornokoskodott. Mindig bricskával közlekedett, hozzá hasonlóan senki sem ismerte a megye dűlőútjait, ha szántás közben egy-egy cserepet vagy pénzdarabot látott kifordulni a barázdákból, már vette is föl és vitte a múzeumba – mely napjainkban az ő nevét viseli.

Jósa csak későn, 26 éves korában iratkozott be a bécsi egyetem orvosi fakultására, diplomája megszerzése után a döblingi tébolydában dolgozott alorvosként, majd a nagy belgyógyász professzor, Skoda mellett asszisztenskedett. A hagyományok szerint Erzsébet királynő udvari orvosának Skoda ajánlotta, de ő nem vállalta el ezt a tisztséget. Hazajött a “szegények orvosának”, egy szombat-vasárnap száz beteget is megvizsgált, addig nem vett magához ételt, amíg az utolsóval is nem végzett, előfordult, hogy este tízkor reggelizett.

Jósa a nagykállói kórház élén is megállta a helyét. Irányítása alatt az induláskor nyolc férőhelyes kis intézmény 84 ágyassá fejlődött. Emberfeletti munkát végzett. “Bevallom bűnömet, hogy volt olyan idő, mikor a 84 ágyba 101 beteget is elhelyeztem, mert a súlyos betegeket a kórház kapuja előtt letették, s a szekerek tovább hajtottak, tehát inkább felvettem őket, mintsem a sövény alatt hagyjam meghalni” – idézi feljegyzéseit dr. Fazekas Árpád, a kórház történésze.

Mindinkább szükségessé vált egy korszerű megyei kórház felépítése, helyéül már nem Nagykállót, hanem a dinamikusan fejlődő Nyíregyházát jelölték ki. Az öttagú előkészítő bizottságot is Jósa vezette; megfelelő mintát keresve bejárta Budapest, Szarajevó, Nyitra és más városok kórházait. Végül is a gyógyintézet 1889. november 20-ra elkészült, és 165 ággyal megkezdte a működését. “Szabolcs vármegye legkedvesebb gyereke” – ahogy Jósát nevezték – kivezette a megye egészségügyét a kőkorszakból, és elindította modern távlatok felé.

Az “Erzsébet” nevet viselő közkórház első igazgatója, a megye leghíresebb dinasztiájának tagja, dr. Kállay Rudolf lett. Működése alatt a kórház nagyot lépett előre, az ágyszám 250-re emelkedett, az ő nevéhez fűződik a könyvtár megalapítása is.

A kórház élén Korompay (Klekner) Károly követte, akinek egyéniségéről ellentmondásos kép maradt az utókorra. Korompay a szélsőjobboldali Imrédy Béla párthívei közé tartozott, ő töltötte be Nyíregyházán az Actio Catholica mozgalom világi vezetőjének a tisztjét. Ezzel szemben 1919-ben ő vette ki a revolvergolyót Szamuely Tiborból, mikor merényletet követtek el a népbiztos ellen.

Az viszont kétségtelen, hogy Korompay 30 éves igazgatói működése során sokat lendített a kórház ügyén. 1927-ben egy tisztifőorvosi jelentés szerint a kórtermekben zsúfoltság uralkodott, egy ágyon 2-3 beteg is feküdt. Korompay irányítása alatt felépült a kétemeletes, 256 ágyas modern sebészeti pavilon, a szülészeti osztály és a gyerekgyógyászat. Modern gépeket szereztek be, többek között egy német cég által szállított “Ideál” röntgenkészüléket. A felszabadulás után Korompayt jobboldali felfogása miatt eltávolították a kórház éléről.

 

 

1976 és 1996 között jelentős rekonstrukció ment végbe, ennek eredményeként az immár dr. Jósa András nevét viselő kórház továbbra is meghatározó szerepet játszik a megye egészségügyi ellátásában. 333 ezer ember tartozik a lehetséges betegei közé. 1800 aktív és 370 krónikus ágyat tart fenn, egy évben tízezernyi terhes nőt fogad.

Fenntartójának a szabályok szerint egy Megyei Önkormányzat számít, de a hivatal nem tud megfelelni a működtető szervvel kapcsolatos elvárásoknak. Az éves 8 milliárd forintnyi költségvetés a szükségletnek csak alig egytizedét fedezi. Az anyagi eszközök nagy része az egészségügyi pénztártól ered, de maga a kórház is megpróbál minél több saját bevételhez jutni. A privatizáció során a területére betelepült cégekkel kötött szerződéseket, vérkészítményeket állít elő, büfét működtet.

Korábban gyakran előfordult, hogy már augusztusban elfogyott a működéshez szükséges pénz, pótköltségvetésből kellett továbbvinni az ügyeket, most már évek óta nem jött létre ilyen kényszerhelyzet. A gondokat azonban máig sem lehet megoldottnak tekinteni, például a vízszámlát többször is a gyógyító tevékenység bevételéből kellett kifizetni.

A kórház három jelentősebb szakmacsoportra tagolódik: a belgyógyászatra, a sebészeti – úgynevezett véres – szakmákra és a diagnosztikára. A pénzügyi keretek meghatározzák a működés minden területét, ha a részleg megfelelően teljesít ilyen tekintetben, akkor megtarthatja az eredetileg meghatározott ágyszámát, ha nem, akkor elvesznek belőle. A gyógyítás folyamatában van egy költségelvárás, azt nem illik túllépni. A nullszaldónál már prémiumot kap az osztály, de a megtakarításokat csak az ötszázalékos határig méltányolják, ennél nagyobb arány már valami gyógyításbeli hiányosságot kell, hogy takarjon.

 

 

A lifttel felmegyek az új épület ötödik emeletén működő urológiára. Az osztályvezető főorvos ötven körüli férfi, nem egészen érti, hogy mit keresek nála, udvariasan kivárja a kérdésemet. Nekikezdek:

– Annyit már tudok, hogy évente 1500 új daganatos megbetegedést regisztrálnak a megyében, 150-160 nőnél fedeznek fel emlődaganatot. Arról is értesültem, hogy “fiatalodik” a rák, már a 30-asok, 40-esek is egyre többen betegszenek meg.

– Még mire kíváncsi?

– Gyakran hallani, hogy a csernobili katasztrófa nyomán megnövekedett a vesetumorok száma, elsősorban éppen itt, az ország keleti felén. Ez a feltételezés mennyire fedi a valóságot?

– Nézze: Csernobil előtt a megyében évente 4-5 vesetumoros eset adódott, 1998-ban pedig 36 ilyen jellegű operációt kellett elvégeznünk – ehhez még hozzájönnek az inoperábilis betegek.

– Hivatalosan is kimutatták ezt az összefüggést?

– Nem, a képlet azonban logikailag világos: sem az ennivaló, sem az ital nem lett más, új drogok sem jöttek azóta, de hogy egy jelenség valami után következett be, az még nem jelenti azt, hogy miatta.

– Miért nem próbálják tényszerűen bebizonyítani?

– Miért? Attól még nem lesz kevesebb a beteg.

– Máshol sem vizsgálják ki ezeket az ügyeket?

– De, a hirosimai atombombánál lényegében hasonló sugárfertőzés következett be, ott minden tényezőt részletesen végigelemeztek. Tulajdonképpen ezekbe a japán képletekbe a mi adatainkat is be lehet helyettesíteni.

– Dehát nem teszik.

– Nem.

Elhallgatunk, megpróbálom egy új kérdéssel feloldani a nyomott csendet.

– Az osztályon mi a leggyakoribb halálok?

– Nem a vesetumor, hanem a májcirrózis. Valaha külföldön próbáltam szerencsét, és amikor visszatértem, nevelő célzattal a proszektúrára helyeztek, akkor sokat boncoltam. Az alkoholos hullák májából le lehetett törni egy darabot – és ebben a megyében is túl sokat isznak.

– Az alkohol ellen nem lehet tenni semmit?

– Az emberek ragaszkodnak hozzá, hogy valamivel hülyíthessék magukat – és az alkohol talán még nem is a legrosszabb. Karmazsin professzortól hallottam egyszer, hogy Európa épp azért lett a világ szellemi centruma, mert a lakói az alkoholt választották alapvető drogként, és nem a még pusztítóbb bételt vagy hasist.

– És az orvos mit segíthet?

– A jelenlegi körülmények között nem sokat, maga is hozzáhasonul a körülményekhez. Egy pszichiátriai klinikán ismerek olyan kollégát, aki egy hónapban harminc napból harmincat ügyel. Ő már csak abban különbözik a betegtől, hogy nála van a kulcs.

 

 

A szállásomra visszatérve elővettem Szabolcs vármegye 1939-ben kiadott monográfiáját és kikerestem belőle az alkoholfogyasztásra vonatkozó részt:

“A rossz ivóvíz szoktatta rá a népet az italra, vizet csak akkor ittak, ha muszáj volt… Nem volt jó víz a legtöbb faluban, csak itt-ott egy deszkás kútban találhattak valamennyire is ihatót. Még árkokból is merítettek a határban, mert nem volt más.

Minden háznál kannával állott a pálinka, aki tehette, maga is főzött. Szokássá vált a napszámok és más járandóságok pálinkával történő kiegészítése. Sok munkaadó ki is használta ezt, és gyakran több italt adott, mint pénzt. Általában az volt a szokás, hogy a kaszásnak egy forint és fél liter pálinka járt egy napra, a nádvágónak 200 kévéhez egy liter pálinkát adtak, az aratóknak egy hétre három litert volt szokás adni, a szakmányosoknak minden hold föld után egy liter pálinka járt, de volt úgy, hogy egy héten három liter jutott az embereknek, kettő a fehércselédeknek. A kocsisnak egy fél liter pálinka járt, ha a határon túlra ment. Dohányt, terményt ha szállítottak, mindig megálltak a határon lévő kocsmánál és beadták az üveget a zsidónak. A fontosabb utak mentén ezért volt a korcsma a határon. A fuvarosnak minden útba eső csárdánál joga volt megállni itatni, abrakoltatni a lovakat. Míg a lovak pihentek, a fuvarosnak is kijárt egy kupica. A legjobban ittak a halászok, különösen a téli halászatok idején. A nagy italozásra jellemző, hogy a halászkunyhót olyan nagyra csinálták, hogy nyolc-tíz részeg halász is elhentereghessen benne. Járandóságszámba ment az a liter pálinka is, amit a gazda a pásztornak vitt kihajtáskor egy oldal szalonnával.

Mindenki ivott. A gyermekágyas asszony este egy fél litert tett a feje alá, reggelre elfogyott. A szégyenlős asszony vagy leány a pálinkát kenyérre töltötte, úgy ette, hogy ne mondhassák rá, hogy iszik. Az ember meg annyira kedvelte, hogy vacsorára a tésztaleves mellé az asszonynak pálinkásüveget is kellett készíteni. A gyermek is kapott. A gyenge gyerek anyjának azt tanácsolták, hogy kapassa pályinkára, majd kizsendül.

A pálinka rontó hatásában nem hisznek, sőt sok esetben igen hatásos gyógyszernek tartják. Hasfájásnál, gyengeségnél csak a pálinka segít. Emlegetik a jóságát, az adta az erőt – mondják. Szabálynak tartják, hogy viselősnek, gyermekágyas asszonynak egy kis ital kell, meg egy kis cukor, hogy jobban tudjon szoptatni…”

 

 

A pszichiátriai osztály betegeinek kórtörténete nem csak egyéni sorsokat tükröz, hanem az egész magyar társadalom válságjelenségeit is. A páciensek sorában megtalálhatók a “fekete vonat” egykori utasai, a tengizi kombinát építői és más nagy vállalkozások mára már elbocsátott munkáshadseregének katonái. A fizikai túlhajtottság szinte mindegyikük testén kimutatható, a gerincen végzett komputertomográf-vizsgálatok súlyos torzulásokat jeleznek. A változások idegrendszerükön is maradandó nyomokat hagytak, a talán legfontosabb lelki trauma abból eredt, hogy életük során legfeljebb egy-két munkahelyük volt, nem tudták kiheverni az “egy életre szóló állás” elvesztését.

Aki tudott, elment nyugdíjba. “A nyugdíjasok és a járadékosok száma 1980-hoz képest 1998-ra kétharmadnyival nőtt, a megye lakosságán belüli arányuk 16 százalékról 24-re emelkedett, 95 ezer főről 139 ezerre. Ennek közel a felét a rokkantsági alapon nyugdíjba vonulók teszik ki” – írja tanulmányában Fónai Mihály és Pauwlik László. Közleményükben néhány további érdekes statisztikai adatot is megemlítenek: az 54 éven aluli rokkantnyugdíjasok az összleten belül országos méretekben 35,7 százalékot képviselnek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében viszont 40,1-et. Rokkanttá nyilvánításuk előtt 68 százalékuk élt mezőgazdasági vagy más fizikai jellegű munkából, és csak 6,6 százalékot tesz ki az értelmiségi foglalkozásúak aránya.

(Ezt az irányzatot sokan illetéktelenül meglovagolták. Az egész megyét bejárta a buji csalás híre, itt a két háziorvos 885 helyi lakosnak folyósította a mozgáskorlátozottaknak járó közlekedési támogatást – ebből 707 főnek jogtalanul. Például rokkantnak nyilvánították a komplett buji futballcsapatot is. Ily módon 14 millió 332 ezer forint kárt okoztak.)

A bajokat növelte, hogy az 1970-es évektől kezdve az addigi súlyos alkoholizálás mind nyíltabb formát öltött. Divattá vált kirakni az üvegeket a szekrénysor polcaira. Ivási kultúra nem alakult ki, az emberek étkezés helyett is alkoholt fogyasztottak, általában töményet vettek magukhoz, a napi egy literes adag nem számított ritkaságnak. A pénztelenebb réteg a KGST-piacon árult metilalkoholt is megvette.

Az alkoholizmus lelki-idegi következményei hamarosan tömegméretekben is megmutatkoztak. A megyében minden pszichiátriai szakrendelés túlzsúfolt, és a kezeltek 75 százaléka alkoholbeteg. A statisztikák nem tükrözik hitelesen ezt az állapotot; mivel az egészségügyi pénztár rosszul honorálja a kórházaknak az alkoholbetegek gyógyítását, ezért a kórismébe beiktatnak mellé egy “jobban fizetőt” is. Két olyan szakterület kínálkozott, mellyel összekapcsolhatják, a reumatológián kívül a pszichiátria, mert itt a tünetek nehezebben azonosíthatók. Az orvosok általában az utóbbit választották.

 

 

A bajok napjainkban sem csökkennek. Megingott a megtartó családi háttér, a megye fokozatosan elöregszik, mind többen maradnak egyedül. Az öregek nem szívesen mozdulnak, életük egy ágyra és egy dikóra korlátozódik.

Hiányzik a kiszámítható, biztonságos jövő képe. A parasztak nem tudják eladni a terményeiket, a gyárakban dolgozók rabszolgamunkát végeznek, az elbocsátás fenyegetése állandóan ott lebeg fölöttük, most már a táppénz ideje alatt is az utcára rakhatják őket.

Sokan nyúlnak a legvégső eszközhöz, eldobják maguktól az életüket. 1995-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 209 befejezett öngyilkosságot és 359 kísérletet regisztráltak. Az elkövetési módok között leggyakoribb az önakasztás és a gyógyszeres mérgezések. Az életkori megoszlást tekintve a fiatalabb korosztályok dominálnak, a 19-39 évesek közül kerül ki az elhalálozottak 54 százaléka. A foglalkozást figyelembe véve 14,5 százalékuk rokkantnyugdíjas volt, 28 százalékuk pedig munkanélküli.

Az egészségügy védekezése nem tart lépést az események menetével. A pszichiátriai létesítmények elhanyagoltak, sok helyütt a tisztasági festések is elmaradnak, az orvosi és a kiszolgáló személyzet alulfizetett.

– Ahol nincs pénz, ott kevesebbet fektetnek be azokba az ügyekbe, amelyeket kilátástalannak ítélnek – mondja egy orvosnő.

 

 

A tüdőosztály folyosóján rossz pizsamában, kopott pongyolában álldogálnak a betegek. Egy ápoló halad el előttük, egyszerre két kerekesszékben ülő pácienst tol. Az osztály befogadóképességének kilencven százalékáig fel van töltve, de a személyzeti létszám nem növekszik a feladatokkal arányosan. Az egészségügyben általánosnak mondható alacsony fizetések mellett itt a közvetlen fertőzés fenyegetése is elriasztja az esetleges jelentkezőket.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mindig is tudatában volt annak, hogy a tbc veszélyeztetettsége felülmúlja az országos átlagot. A háború előtti évekből is fennmaradtak olyan adatok, hogy a halálesetek több mint 20 százalékát tüdővész váltotta ki. A védekezés jegyében már 1945-ben megnyitották Baktalórántházán az első tüdőbeteg-intézetet, 120 ággyal. Az ápoltak ellátását könyöradományokból oldották meg, amíg az állam nem vette fennhatósága alá.

1954-ben kialakult a stabil szűrőhálózat, a Calnette védőnőszervezet folyamatos injekciós kezelést biztosított, majd 1958-ban a mozgó röntgenállomások is elkezdték működésüket.

1969-től számítva harminc évig nem történtek komolyabb beruházások. A kilencvenes évekre a felépítmény fokozatosan elhasználódott, és nem jutott pénz a felújításra. A lakossággal való kapcsolat folyamatosan gyengült, az időszakos szűrésben résztvevők aránya korábban 80 százalék körül mozgott, mára 50 százalék alá esett vissza. A népességből nehezebb volt kiemelni az újonnan megfertőzötteket, az eredmények így lesújtó képet mutattak. A már leírtnak hitt tuberkulózis az 1990-es évek második felében újra támadott: 1996-ban 429 új tébécés beteget jegyeztek fel – ebből 198 közvetlenül fertőzőnek számított – a megyei hatvan százezrelékes arány az országos átlagot másfélszeresen múlja felül. Csak a legmodernebb és különösen hatékony új gyógyszerek alkalmazásával lehetett megállítani ezt az irányzatot. 1998-ban már “csak” 342 új beteget szűrtek ki, ezek az esetek viszont zömükben igen súlyosaknak bizonyultak.

A határok megnyitásával a megyével szomszédos három országból áttelepült emberek és a távolabbról érkező bevándorlók is hozzák magukkal a tébécét. Előfordult, hogy egy tartózkodási engedélyt kérő kínain multikavernás fertőzöttséget mutattak ki. A zöld határon átlépők közül egyébként évente 25-30 is különféle ellátásra szorul, a magyar egészségügynek jogilag nem volna kötelező fogadni őket, de a gyakorlatban mégis rákényszerül. Akadt olyan eset, hogy a nyíregyházi kórházban elhunyt ukrán gyerek temetéséről is a város önkormányzatának kellett gondoskodnia.

A megye legfertőzöttebb területe a román határátkelő közelében fekvő Csenger város környéke – itt lepra és kolera is jelentkezett már – ezt követi Mátészalka körzete. Egészségügyi tekintetben legkedvezőbbnek a megye nyugati részén fekvő Tiszalök bizonyult.

A tbc mindig is tipikus nyomorbetegségnek számított, ennek az olyan látványos kivételek sem mondanak ellent, mint hogy állítólag Horthy Miklós lánya is ebben a kórban szenvedett. Az egyes rétegek statisztikai felmérését alapul véve az egyetemet végzett emberek között ritkán fordul elő tüdőbeteg, leginkább a nyolc általános képzettség alatti szinten gyakori. Talán a cigányság a legveszélyeztetettebb populáció, ők a szűréseken való részvétel tekintetében még nem fegyelmezetlenebbek az átlagnál, de a gyógyszerek szedésében már annál inkább. Isznak, a kezeléseket elhanyagolják, ennek következtében rezisztensekké válnak a gyógyszerekre. Egy-egy beteg öt évet is bent tölt a kórházban. Ha hazamennek, gyakran végigfertőzik a velük egy lakótérben élő hozzátartozókat is.

A nagyvilágban tapasztalható irányzatok távlatilag kevés jót ígérnek. Az elmúlt években jelentősen megnőtt a migráció. A háborútól és éhségtől sújtott területekről százezrek indultak el Nyugat-Európa felé, és vitték magukkal a tuberkulózist. Azt is megfigyelték, hogy az AIDS-ben szenvedők nagyobb fogékonyságot mutatnak a tüdőbajra – ahogy mondják, ez “járvány a járványban” – évente nyolcmillió új tébécés jelentkezik, és hárommillióan halnak meg ebben a betegségben. Mindent összevetve a világ lakosságának közel egyharmada átesett, vagy jelenleg is szenved a tüdőbaj valamelyik formájában.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés a legújabb időkben határozott lépéseket tett ezen a téren: 200 millió forintos programot indított be – ebből az összegből hat tüdőgondozó intézetet is felújítottak. Alapvető javulásra mégis csak akkor lehet számítani, ha sikerül változtatni a kiváltó okokon: a munkanélküliségen, az alkoholizmuson és egyéb meghatározó tényezőkön.

 

 

2.

A kocsi Fülpösdaróc felé fut, kísérőnőm egy 1999-es kiadású, fényes papírra nyomott prospektust nyújt át betekintésre, a címe: “Tájékoztató Szabolcs-Szatmár-Bereg megye bentlakásos szociális intézményeiről”. Végigolvasom a füzetet, és elszörnyedve tapasztalom, hogy majdnem negyven oldalon át sorolja fel a megyében működő fogyatékos, pszichiátriai, illetve szenvedélybeteg rehabilitációs otthonokat. Egymás után sorjáznak a falunevek: Mérk, Szakoly, Győrtelek, Fülpösdaróc, Szamosangyalos, Tarpa, Gacsály, Kisléta, Mándok, Hodász, Nyírbéltek, Máriapócs. Összesen több mint 1600 férőhellyel rendelkeznek, és ez a lista még nem foglalja magába az időskorúak és a hajléktalanok stabil vagy alkalmi szállóit, az egyházak vagy magánszemélyek által fenntartott intézményeket. Próbálom értelmezni az olvasottakat:

– Ha jól értem, Szabolcs-Szatmár-Bereg afféle lerakóhelynek számít. Feltételezem, hogy egész Magyarországról idetelepítik a fogyatékosokat, a pszichiátriai- és szenvedélybetegeket.

Kísérőnőm rázza a fejét:

– Nem, ezek az intézetek mind megyei lakosokat fogadnak, kivéve Máriapócsot, az ottani száz ágyat budapesti illetőségű beutaltaknak tartják fenn.

– Egy 570 ezer fős megyében nem sok a több mint 1600 férőhely?

– A kihasználtság meghaladja a száz százalékot. A jelentkezőknek hónapokat, sőt éveket kell várniuk, hogy a kapukon belülre kerüljenek. Szinte csak kihalásos alapon lehet bejutni.

(Később én is láttam olyan esetet, hogy egy fiatalkorú beteget csak magas protekcióval vettek fel, és őt is csak pótágyon tudták elhelyezni.)

– Honnan és miből rekrutálódik ez a réteg?

– Sok tényező közrejátszik. Azt bizonyára tudja, hogy a megyében az országos átlaghoz képest háromszoros a munkaképesség csökkenéséből eredő leszázalékolás, és a legalacsonyabb az iskolázottsági szint. A munkanélküliség sok helyütt a keresőképes lakosság mintegy negyven százalékát érinti. Rendkívül rossz az infrastruktúra és a lakáshelyzet, a hajléktalan életformának pedig ez a végállomása. Mindehhez hozzájárul, hogy tovább növekszik az alkoholbetegek száma.

– Nem a kórházaknak kellene foglalkozni velük?

– A normatív finanszírozás miatt a kórházak egyre kevésbé tartják benn a krónikus pszichiátriai betegeket, a házi ápolás és a szociális ellátó hálózat pedig még nem épült ki Magyarországon.

Belátva, hogy megint kedvezőbbnek képzeltem a dolgokat, mint amilyenek azok a maguk valójában, bólintok, és kibámulok az ablakon. A kísérőnőm megsajnál:

– Ha úgy vesszük, pozitív körülmények is mutatkoznak: egyre több, régen reménytelen állapotúnak minősített csecsemőt sikerült életben tartani, bár közülük sokan öreg korukig ápolásra szorulnak.

Közben fut velünk a kocsi, a viszonylag nagyobb településnek számító Győrtelek után hat kilométerrel letérünk a 49-es útról Fülpösdaróc felé. Ez egysoros útifalu a Szamos és a Holt-Szamos által körbezárt területen, lakosainak száma 1960-ban még megközelítette a hatszázat, jelenleg háromszázötven körül mozog – a fele hatvan éven felüli. Oktatási intézményekkel, mozival nem rendelkezik, a könyvtár állományát néhány, a megszűnt iskolából kimentett, 1960 előtti kiadású kötet alkotja. Gazdasági szervezetek nem működnek a településen, a termelőszövetkezet feloszlott, a tejcsarnok hat éve bezárt, azóta nincs szarvasmarhatartás, csak egy gazda nevel hét tehenet. Az emberek szántóföldi növénytermesztésből élnek, a Szamos partján tudnak öntözni, a távolabb fekvő földek már gyengék, nincs értékük, 20 ezer forintért is meg lehet kapni egy hektárt.

Fülpösdarócnak nincsenek jelentősebb új részei, az utóbbi időben csak egy ravatalozó épült, ezt a fejlesztést – mint más megyei településeken is – elkerülhetetlenné tette egy rendelet, mely megtiltotta a háztól való temetést, és a halottakat valahol el kellett helyezni.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kézikönyv csak egy fülpösdaróci címet tüntet fel: az egykori Radák kastélyban elhelyezett időskori pszichiátriai betegeket gondozó szociális otthont. Ez foglalkoztatja a helybeli lakosok egy részét, az intézet igazgatójának tisztjét maga a polgármester tölti be.

A kastély állaga erősen leromlott, de belső elrendezése miatt jobb műszaki szinten se volna megfelelő a kívánt célra. A megyei intézetek szinte kivétel nélkül alkalmatlan körülmények között vannak elhelyezve.

(Vegyük például a hodászi ápoló-gondozó otthont, mely Nyírbátor és Mátészalka között, a 471-es út mentén fekszik. Valaha a Mátészalkai Állami Gazdaság egyik majorja működött itt. A hevenyészett, alapozás nélküli épületet mezőgazdasági célokra használták; istállónak, kocsimosó színnek, udvarán nyaranként diáktábort rendeztek be. A Mátészalkai Városi Tanács 1983-ban vette át ezt a tízhektáros területen elhelyezkedő épületegyüttest. 44 millió forintos költséggel előbb mozgásszervi fogyatékosok és időskorúak szociális otthonát alakították ki bennük, majd többször is átminősítették, jelenleg pszichiátriai betegeket, antiszociális magatartású alkoholistákat fogad.

A változások során nem sikerült felszámolni az épület hiányosságait. Egy 1996-os ombudsmani jelentés megállapítja, hogy a szennyvízszikkasztó telítettsége esetén a szennyvíztisztító tartalma visszaáramlik a fűtésrendszerbe. Pénzügyi fedezet hiányában szennyvízszippantással igyekeznek enyhíteni a helyzetet.)

A fülpösdaróci igazgató beinvitál az irodájába. Mielőtt még nekikezdenénk a beszélgetésnek, egy megállapíthatatlan korú nő nyit be az ajtón. A feje torz, mintha csak egy óriási marok nyomta volna össze egy csomóba, eltüntetve az arcáról minden határozott vonást, fogatlan száját tágra nyitva érthetetlen panaszokat motyog.

– Nyugodj meg, Pintyőke! – mondja neki az igazgató, és egy folyosón álldogáló középkorú férfibeteg gondjaira bízza, aki karon fogja:

– Gyere, Pintyőke, majd beszegem én a te füledet.

De Pintyőke újra és újra kiszabadul az őrizetből, és visszatér lamentálni, csak nehezen lehet végképp eltávolítani a közelből. A folyosóról még ezután is behallatszik egy-egy elnyújtott kiáltás, megfordul a fejemben, hogy utánanézzek, mi történt, de már rég beláttam, milyen végesek a lehetőségeim a dolgok megismerésére.

– Skizofrén szegény, minden fáj neki – mondja az igazgató.

– Mi lesz a sorsa az ilyen betegeknek? Van remény rá, hogy valaha is visszatérhetnek a polgári életbe?

– Az állapotuk nem visszafordítható.

– Nem is próbálkoznak meg rehabilitációs kezeléssel?

– Pszichiátriai betegek rehabilitációs intézménye jelenleg nem működik a megyében, ezt a tevékenységet a nagykállói Pszichiátriai Szakkórház kállósemjéni terápiás részlege látja el. Mi csak gondozzuk, és lehetőségeink szerint foglalkoztatjuk a beutaltakat.

(Ezek a lehetőségek igen szűkösnek tűnnek, ismét idézek az ombudsman hodászi vizsgálatának megállapításaiból:

“Főállású orvost az otthonban nem alkalmaznak, a betegek tb-kártyáit a települési háziorvosnak adták le, aki az intézettel kötött külön megbízási szerződés alapján hetente kétszer négy órát tölt az intézetben, továbbá szükség esetén bármikor a rendelkezésükre áll. Az igazgatótól kapott válaszok szerint a valóságban csupán heti egy alkalommal biztos az intézeti rendelése. Az intézet pszichiátert nem foglalkoztat főállásban. A körülbelül 35 kilométerre fekvő Nagykállóból jön ki havonta két alkalommal felváltva két szakfőorvos, ugyancsak külön megbízási szerződés keretében. Kérdésekre az igazgató hasonlóképpen eltérő választ adott, előfordul, hogy a két főorvos havonta csupán egy alkalommal, együtt rendel az intézetben… A gondozottakkal közvetlenül 37 fő foglalkozik, melyekből szakképzett 23 fő, 62 százalék, a jogszabályban előírt 80 százalékkal szemben…”

Eltűnődhetünk azon, hogy mennyire elégséges az ellátás, ha Hodászon a 220 beutalt összesen 660 különféle kimutatott betegségben szenved, közülük heten tébécében).

 

 

– Az embereink nem kívánkoznak kórházba. – mondja a fülpösdaróci igazgató. – Ha mégis be kell menniük valamiért, leromlott állapotban kerülnek vissza. Hatalmas felfekvések keletkeznek rajtuk, és ha a betegtársaik nem etetnék őket, az ápolónőktől talán éhen is halnának.

Körülnézek az irodában: a környezet lepusztult, inog a székek lába, szakadtak a függönyök.

– Milyen állami támogatásban részesülnek?

– Az éves fejkvóta 286 ezer forintot tesz ki, ehhez jön még a 16 800 forintos havi gondozási díj, melyet az ápoltaknak kellene befizetni a nyugdíjukból vagy más jövedelmükből, de sokan semmiféle anyagi forrással nem rendelkeznek, még zsebpénzt is tőlünk kapnak, 3200 forintot havonta.

Kísérőnőm, aki szélesebb összefüggésben ismeri a helyzetet, hozzáteszi:

– Sajnos gyakran előfordul, hagy az állami támogatás nem jut el a szociális intézményekig. Az önkormányzatok a saját rendelkezésükbe vonják, és 10-15 százalékot is más célokra fordítanak, például iskolák vagy művelődési házak fenntartására. Ismerek olyan otthont, ahol februárban még nem tudták kifizetni a decemberi gázszámlát, és nem minden beteg alá jut lepedő.

– Az így megnyirbált összegből milyen ellátást tudnak biztosítani?

– A reggelire 30 forintot, az ebédre 83, a vacsorára 72 forintot költhetünk. Ez összesen 185 forintot jelent naponta, valamennyire kiegészíthetjük az általunk hizlalt disznók húsával és a kertben megtermelt zöldséggel.

Ez a keret így sem tűnik soknak, elkérem a heti étrendet, és feljegyzek kétnapi menüt. Az ápoltak hétfőn reggelire teát és húskonzervet kaptak – feltehetőleg nem egy egész dobozzal fejenként, mert ez majd’ az egész napi kvótát elvinné, ebédre gyümölcslevest és rakott krumplit, vacsorára pedig teát májkrémes kenyérrel. Pénteken is tea nyitotta a napot löncshússal, ebédre borsólevest főztek és krumplifőzeléket zúzapörkölttel, vacsorára már csak tejbegríz jutott.

(Az igazgató meghívott minket ebédre: hús nélküli káposztalevest tálaltak fel és kakaós csigát. Meglepett, hogy az asztalok egyik sarkán kipúposodik a terítő, kiderült: a kosárban tartott kenyeret takarták le vele, hagy ki ne száradjon. Ebéd után mindenki elvitt magával egy-két vastag szeletet; valószínűleg a legolcsóbb magyar kalóriával, zsíros kenyérrel egészítették ki az étkezést.)

Végigjártuk az otthont, a házat; hat-, illetve nyolcágyas szobákban összesen 50 beutaltnak biztosítanak – a tájékoztató füzet diplomatikus megfogalmazásával élve – “kevésbé komfortos elhelyezést”. Pozitívumnak könyvelendő el viszont, hogy rendelkezésre áll az előírásos, hét négyzetméteres mozgástér. A tisztaság megfelelőnek tűnik, bár itt is érződik a hasonló helyekre jellemző savanyú tej- és ürülékszag keveréke.

Az ápoltakat, elsősorban azokat, akik nem kapnak nyugdíjat, igyekeznek rendszeres, iparszerű munkával foglalkoztatni: általános iskolásoknak állítanak össze technikai csomagokat, tollat fosztanak, hulladék kábelekből fejtik ki a rezet. Szívesen végzik ezeket a munkákat, a tapasztalatok szerint a fogyatékosok kedvelik a monoton jellegű tevékenységeket. Havi 8-10 ezer forintot keresnének vele, de mostanában az ellátó vállalatok nem küldenek anyagot, maguk is rendeléshiánnyal küszködnek.

Az emberek kint üldögélnek a folyosón, a bentlakásos szociális otthonokban ez afféle agórának, a közösségi élet színterének számít.

– “A “D” épület egyik szárnyában élnek a magatehetetlenek és az idősek – írja a már említett hodászi jelentés – nyomorúságos állapotok, salétromos falak között. Itt az a szokás, hogy napközben nem lehet a szobákban tartózkodni – vagyis hideg, rossz időben a sivár, kietlen folyosón szoronganak a betegek. Üldögélnek a rozoga foteleken és nézik a fekete-fehér tévét, ha a nővér bekapcsolja nekik. Nyáron jobb a helyzet, a tolókocsisokat is kiültetik az épület előtti betonozott térségre, és süt a nap, jó meleg van, énekelnek a madarak. Ezen a szárnyon nincs foglalkoztatás – igaz, sokukat testi fogyatékosságuk miatt foglalkoztatni nem is lehet – de ápolni lehetne. (Például a púpos, járásképtelen K. M. tud és szeret is rajzolni – vagyis szeretne és tudna, ha kapna hozzávalót. Régi képei az ebédlő falát díszítik.) Van persze olyan is, akinek veleszületett rendellenesség miatt csonkolni kellett a végtagjait (mind a négyet), és így csonttá soványodva, görcsbe rándult testtel fekszik évszámra egy lepedő alatt az ágyon, bepelenkázva. Valaki más felöltözve, a takarót a fejére húzva fekszik mozdulatlanul, órák óta, és a nővér szerint nem hajlandó felkelni, de válaszolni se, ha szólnak hozzá. Megszólításra kinéz a takaró alól, és kedvesen mosolyog, beszélget. Nem lehet eldönteni, mi történt: a nővér állításával ellentétben soha, senki nem szól hozzá, vagy csak az idegen hang keltette fel a kíváncsiságát…”

A fülpösdaróci intézet folyosóján üldögélők is nézik a tévét, vagy csak úgy merednek maguk elé, alig-alig szólnak egymáshoz. A leépülésük olyan mérvű, hogy sokan visszaszoknak a csecsemőkori szopóreflexre.

(A prospektus minden intézet leírásánál megemlíti a beutaltak rendelkezésére álló művelődési és szórakozási lehetőségeket. Az egyik helyen kézimunkaszakkört, ének-zene-népdalkört, Biblia- és beteglátogató-szakkört tüntet fel az írás, másutt szerényebben csak tévé-, videónézést, zenehallgatást, újságolvasást, kártyázást, sakkozást ajánl kikapcsolódásként.

Meg kell mondjam, hogy látogatásaim során csak egyszer láttam kulturális jellegű foglalkozást: a hodászi otthonban a beutaltak egy farsangi műsort próbáltak. Szólt a magnetofon, zenéjére előugrott egy fogatlan férfi, táncolt és gitározást imitált, később csatlakozott hozzá egy bajuszos, ugyancsak fogatlan ápolt, és összekapaszkodva döngették a padlót.

Mikor ők elvonultak, egy népesebb csoport következett, egy alkoholbeteg tanárnő vezetésével az “Amuri partizánok” dallamára körbe-körbevonultak. Az előadásra állítólag úttörő-egyenruhába öltöznek majd be. Később hallottam, hogy a tanárnő kimaradt a produkcióból, mert az állapota hirtelen rosszabbodott, és bevitték a nagykállói kórházba.)

Fülpösdarócon az alsó korhatár elméletileg 18 év, de fiatalabbnak mondható ápolt csak elvétve akad. Egy húsz év körüli skizofrén férfit emlegetnek, aki az erőfölényével visszaélve rendszeresen verte szobatársait. Ami a felső korhatárt illeti, talán az egyhangú nyugalomnak köszönhetően a beutaltak 70-80 évig is elélnek. Tarpán egy Balogh Gyula nevezetű gondozott 1950-ben került be és 2000 elején halt meg. A külső világ statisztikai mutatóival szemben itt a nők fejezik be hamarabb. Az életükhöz általában ragaszkodnak, az utóbbi időben csak egy öngyilkosság fordult elő: egy férfi a zuhanyozóban akasztotta fel magát.

Sok az özvegy, magára maradott, de a magas életkor miatt szexuális párkapcsolatok nem alakulnak ki, legfeljebb egy-egy alkalmi közösség, melynek tagjai együtt járnak el bevásárolni.

– Más intézetekben néhány párt külön szobában helyeztek el, ahol élhetik a maguk többé-kevésbé önálló életét – mondja a kísérőnőm. – Gacsályon egy gyerek is született, egy állami gondozott csecsemőotthonba rakták be.

Úgynevezett “intim szobák” máshol is rendelkezésre állnak, a nagyon súlyos fogyatékos nők fogamzásgátló tablettákat kapnak.

Megszólítok egy-két gondozottat, kiderül, hogy szellemileg ép öregemberek is üldögélnek a székeken. Némelyiket a családja tartotta tűrhetetlen körülmények között, egyiküket a disznóólból kellett kimenteni, mások magukra maradtak és az önkormányzatok terelték befele, hogy megszabadulhassanak az eltartás terheitől. Meglep, hogy viszonylag kevés cigányembert látok, újra a kísérőm szolgál magyarázattal:

– A cigányok jobban megbecsülik a vénjeiket, mint a magyarok, nem akarnak minden áron megszabadulni tőlük. A sóstói pszichiátriai osztályra a család behozott egy öreg cigányt, aki mentálisan már teljesen leépült. Azt kérdezték: tudunk-e valamit okosítani rajta. Az orvosnő közölte velük, hogy nincs remény, akkor megköszönték, és hazavitték az apjukat. Itt pedig az ötven betegből három-négyet ha látogatnak rendszeresen.

Egy öregember hallgatta a beszélgetésünket, bólogatva hozzáteszi:

– Hiába nagyobb a lakás, mint régen, a szülő nem fér el benne.

 

 

Következő állomásunk Szamosangyalos, ez az 550 lelkes község a román határ közelében fekszik. Az itteni harminc férőhelyes részleg a Domahidy család egykori kastélyában működik, a már említett prospektus szerint “teljes körű ellátást és terápiás célú foglalkoztatást biztosít olyan 18 éven felüli antiszociális magatartású szenvedélybetegek (krónikus alkoholisták) részére, akiknek állapota rendszeres gyógyintézeti kezelést nem igényel, de ellátásuk csak bentlakásos intézményi keretek között biztosítható.” Hozzá kell tennünk, hogy a kastélyban csak férfiakat ápolnak.

Ez a kastély is ütött-kopott, a vakolata salétromosan vedlik. Az utolsó Domahidy, aki haza-haza látogat Nyugatról – a régi családi kriptában kíván majd nyugodni – gyakran szót emel az épület állapota miatt, de mindeddig hiába.

Mikor megérkezünk, néhány beteg kint áll a tornácon. Egy megtermett, a hűvös időben is kigombolkozott férfi kemény szidalmakkal fogad minket, végig nem derül ki, hogy miért haragszik ránk. Másikuk a kísérőnőnk nyomába szegődik, megpróbálja kiudvarolni nála, hogy helyezzék vissza a győrteleki intézetbe, ahol az öreg és gyenge betegek között kiskirály lehetett, itt viszont a “kemény fiúk” között nem tud érvényesülni.

Az igazgatói irodában ülünk le egy tájékozódó beszélgetésre – a hely igen szűkös, kabátunkat a szomszédos zuhanyozófülke falára kell felakasztanunk. Először a falu általános helyzetéről próbálunk képet kapni. A munkanélküliség Szamosangyaloson is harminc- negyven százalék között mozog. A termelőszövetkezet itt is megszűnt, az emberek valaha a közeli Csengerbe jártak be dolgozni, de már ott is sorra számolódnak fel a kis üzemek. Becsukott egy fröccsöntő, egy amerikai-magyar tulajdonban lévő léüzem csak két hordó paradicsomlevet gyártott, és már be is adta a kulcsot.

Ebben a faluban is a szociális otthon számít a legfőbb foglalkoztatónak, állományába húsz fő tartozik, ebből tizenegy férfi, minden alkalmilag megüresedő helyért tolonganak a jelentkezők.

A közalkalmazottak bérlistáján a szociális intézményekben dolgozók helyezkednek el legalul, ilyen tekintetben Szamosangyalos sem számít kivételnek. A telephely vezetőnője 31 éves munkaviszony után nettó 48 ezer forintot keres, egy újonnan felvett dolgozó pedig 25 ezer forintos minimálbérrel indul. Azt hallani, hogy az alkalmazottak némelyike egész nap csak annyit eszik, amennyit itt benn, az intézetben kap.

– Néhány betegnek több a zsebpénze, mint az ápolónők fizetése – mondja az egyik beszélgetőtársam.

– Milyen rétegből kerülnek ki a beutaltak?

– Akadnak köztük napszámosok, szakmunkások, egy rendőr, sőt egy régi termelőszövetkezeti elnök is.

– Ő hogy került ide?

– Állítólag elkezelt valamilyen pénzt, és nem mert kiállni a közgyűlés elé, inkább hypót ivott, leváltása után kezdett el alkoholizálni. Nehéz eset, mert itt benn kleptomániás lett, amit a szeme meglát, a keze ott nem hagyja, ceruzákat, könyveket lop.

– A gondozottak annak idején hogy szoktak rá az italra? Valamilyen trauma érte őket?

– Kevés az olyan tragikus eset, mint hogy valakinek hirtelen meghalt az anyja, vagy a hároméves fia. Már gyerekkoruk óta isznak, később sem fogják vissza magukat. Általában a házasságuk borult fel, a régi asszonyok köténye sok mindent eltakart, de a mostaniak már nem hajlandóak tűrni. Elválnak, a férfiak nem akarják fizetni a gyerektartást, inkább lemondanak a lakásról, fedél nélkül maradnak. Ami a vagyonelosztásnál jut nekik, azt hamar leeresztik a torkukon, és egyenes út vezet Szamosangyalosra.

Itt benn tovább isznak. Igyekeznek minél hamarabb lerészegedni, egy fél deci töményre három deci kannás bort hajtanak le, és ezt néhányszor megismétlik. Karácsonykor is berúgnak, négykézláb másznak be, azt kérdezik: szabad-e az Istent dicsérni, pedig még fel sem állítottuk a fenyőfát. Két nap alatt hat-hétezer forintot is elszórnak.

– Honnan szereznek pénzt?

– A nyugdíjukat erre költik, a jobb erőben lévők munkát vállalnak a faluban; ásnak, kapálnak, cipekednek. Ezerforintos napszámot kapnak, ezt pálinkára fordítják, egy féldecit ötven forintjával számolva kijön belőle húsz adag. Sokan eladják a cigarettájukat is, vagy kanalat, villát lopnak az otthonból, és azt passzolják el. Egyszer kiderült, hogy az egyik beutaltunktól az elvált felesége annak idején jogtalanul vonatta le a gyerektartást, mert a lány közben már harminc éves is elmúlt, és rég férjhez ment. A bíróság 110 ezer forint kártérítést ítélt meg neki, amíg a pénz tartott, minden nap berúgott.

– Mennyire butulnak el?

– Nem maradnak el a falubeli átlagszínvonaltól. Esténként a televízióban megfejtik a Szerencsekereket.

Itt is benézünk a lakókörletbe. Egy-egy szobába öt ágyat állítottak, ezek most többnyire üresek. Ma nyugdíjfizetési nap van, az ápoltak jó része kiment a környékbeli bögrecsárdákba, csak néhányan töltik heverészéssel az időt. A két radiátor nem tudja átfűteni a helyiséget, a sarkokban sok helyütt kiütközik a falon a penész, a lakók nem sokat törődnek a környezetükkel, legföljebb egy-két képes levelezőlapot raknak ki dísznek a polcokra.

A szobán belül gyakoriak a veszekedések, kint a faluban nem mernek összecsapni egymással, mert a helybéliek közbelépnek, inkább a négy fal között intézik el nézeteltéréseiket. Ha a szék nem úgy áll, ahogy tetszik nekik, máris ütnek. Egy vitának, mely arról folyt, hogy van-e az illetőnek szakmai mesterlevele, véres szurkálás lett a vége.

Társaik sorsa nem érdekli őket, az agonizálókat valamilyen furcsán értelmezett humanizmusból az ápolónők benn szokták hagyni a szobában, míg haldoklik, a többiek zenét hallgatnak mellette. A temetésre nem mennek el, virágot sem küldenek a sírra. A megüresedett jobb ágyakra hamarosan átköltöznek, a régi használó emléke elmerül.

– Van innen visszaút az életbe? – kérdezem a vezetőnőt.

– Néhányan új házassággal próbálkoznak, ahogy mondják, “egy öreg asszony kell sok pénzzel, kevés egészséggel”, csak ritkán sikerül ilyet kifogniuk, és akkor sem tart sokáig a kapcsolat. Egy gondozottunk visszament “csövesnek” Sóstófürdőre, ahol hosszú csikkeket találhat, üres üvegeket gyűjthet, és az üdülők pénzt is adnak neki. Két ember, aki le tudott mondani az italról és absztinenssé vált, átkerült egy másik intézetbe.

A többségüknek ez marad az utolsó lakóhelye. Évi hatvan nap szabadság járna nekik, de akadnak olyanok, akik egy órára sem mennek el, legfeljebb felszállnak egy autóbuszra, és céltalanul utazgatnak. Otthon nincs, aki fogadja őket, valamelyiküket intézeti autóval szállították el a családjához, de otthon még az udvarba sem engedték be. H. János bácsi már a huszadik évét tölti benn, de még a lábát sem tette ki a faluból.

Elköszönünk, a kijárat felé tartva már erősen beszeszelt ápoltakat kell kerülgetnünk, még nincsenek sokan, a többség most járja sorra a bögrekocsmákat. Kísérőm elmondja, hogy más intézetekben szigorúbban kezelik a napközbeni eltávozásokat. Kimenőpapírt kell kérni, mert a betegek elcsavarognak, többször is Romániából kellett visszahozni őket, mert átmentek a zöldhatáron. Tragikus esetet is feljegyeztek:

“1994. június 24-én, vasárnap késő délután G. T. gondozott engedély nélküli kimenőjéről valószínűleg ittas állapotban, a szomszédos búzatáblán keresztül igyekezett vissza az intézetbe. Elmondása szerint a búzatábla végénél erős fényhatás kíséretében villámütés érte. Az intézet igazgatója jelentésében az eseményt a következőképpen vélelmezte:

– Ittassága miatt önmagát gyújtotta fel, tüzet fogott ruházatát és lábbelijét eloltani nem tudta.

G. T.-t hangos segélykérésére június 25-én reggel 6 óra 50 perckor egy intézetlakó találta meg. Alsó végtagjai derékig megégtek, de a kórházba szállítás során eszméletén volt. A kórházban mindkét lábát azonnal amputálták, de július 26-án elhunyt.”

 

 

Szerettem volna egy olyan intézetet is megnézni, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak, mintegy a jövő esélyeit felmérendő – a nyírbátori otthonba látogattam el.

Az önkormányzat nem túl sok gondot fordított erre a környékre, a házak vakolata vedlik, az utcanévtáblák is olvashatatlanná koptak. Az aszfaltborítás is eltűnik, városi környezetben szokatlanul kátyúsra kopott földúton zötykölődik a kocsi, megkönnyebbülök, mikor végre megállunk az intézet kis vaskapuja előtt.

Bent az udvaron négy karámszerűen elkerített osztatban ötven-hatvan gyerek játszik, a legfiatalabb talán kétéves lehet, a legidősebb pedig öt körül jár. Homokoznak, rohangálnak, kis kocsikat tologatnak, jöttünkre abbahagyják a játékot, felénk nyújtják a kezüket, egyikük olyan erővel szorítja meg a mutatóujjamat, hogy alig tudom kihúzni a markából.

Csodálkozva konstatálom, hogy a többségük szemüveget visel, a lencséket ócska, lilás színű, úgynevezett SZTK-keretbe foglalták bele.

– Mitől ilyen rossz a szemük?

– 60–70 százalékuk koraszülött, és még ezen a kategórián belül is fejletlennek számítottak, nem a könyvekben leírt kétkilós súllyal, hanem egy kiló ötven, sőt egy kiló tíz dekával jöttek a világra. Oxigénkezelést kellett kapniuk, különben nem nyílt volna meg a tüdejük, ettől viszont az ideghártyájuk károsodott.

– Milyen fokon gyengénlátók?

– Sokan a négy dioptriát is elérik. Úgy is próbáljuk javítani a látásukat, hogy hol az egyik, hol a másik szemüket takarjuk le, napi váltásban. Az egyik gyerekünk teljesen vak, őt kétéves korában átutaljuk majd egy speciális intézetbe.

A kis rohangálók többségükben barna bőrűek, nem lehet megkerülni a kérdést:

– A gyerekek hány százaléka cigány?

– Kilencvenkilenc egész kilenc tized.

– Viszonylag sok szőkét látok közöttük.

– Ők a “kamionszex” szülöttei. Az anyjukat a stricik az autósztrádák mellé állították le strichelni, ott estek teherbe német meg északi sofőröktől.

Az irodában ülünk le beszélgetni, alma és pogácsa kerül az asztalra. A korábbi évekre terelődik a szó. Ebben a jelenleg 80 főt befogadó otthonban valaha 180, sőt időnként 220 gyerek is élt, egy ágyban ketten-hárman is feküdtek.

– Miért alakult így? Az állam akkor kevesebb figyelmet fordított erre az ügyre?

– Nem ez volt az oka. Akkor több, nem megfelelően ellátott gyereket vettek el a szülőktől, és hoztak be ide, szigorú hatósági kényszerintézkedéseket alkalmaztak. Most a családok nem akarják odaadni őket, mert az apa, anya munkanélküli, és a gyerekekért kapott támogatásból élnek. Baltával fenyegetik meg a védőnőt, ha el akarja vinni tőlük a gyerekeket.

– Ha behozzák ide, a családi pótlékot az intézet kapja meg utánuk?

– Nem, mi betesszük a takarékba a gyerek nevére, és a távozásnál magával viszi. Akadt olyan is, akit több mint négyszázezer forintra szóló betétkönyvvel kaptak vissza a szülei. Gondolhatja, hogy aztán meddig tartott.

– Maradjunk még a pénznél. Itt az intézetben mennyit költenek egy gondozottra?

– Egy évben mintegy egymillió forintot fejenként.

Már megszokhattam volna ezeket a kiugró költségmutatókat, hiszen a számok más intézetekben is hasonlóan alakultak, most mégis megdöbbenek:

– Egy átlagos magyar családban sem jut ennyi egy gyerekre. Mire megy el ez a pénz?

– Az egymillió forint hetven-nyolcvan százalékát a bérek és a velük kapcsolatos közterhek viszik el. Minden gyerekre jut egy-egy gondozó vagy más alkalmazott, és külső szakembereket is foglalkoztatunk. Ezen kívül sok fejlesztőeszközt és gépet kell vásárolnunk.

– Mennyi jut az ellátásra?

– 225 forintból kellene kihozni a napi négyszeri-ötszöri étkezést, de sokszor nem tudunk összeszedni annyi pénzt, adósok maradunk a zöldségesnél. A tejgyártól kértünk Túró Rudit, de nem adnak, a helyi használtruhás bálákból áruló cégektől sem kapunk lehetőséget, hogy elsőként válogassunk az anyagból.

(Az ügyben megkerestem az egyik céget, a vállalkozó nem tagadta, hogy valóban így áll a helyzet:

– De gondolja meg, hogy itt Nyírbátorban hányan tartanak igényt arra, hogy ők nézhessék meg elsőnek a bálákat: a tanárok, a rendőrök és még sok más városi intézmény alkalmazottjai.)

– A gyerekek meddig maradnak az intézetben?

– Az új törvényi szabályozás szerint 18 éves korukig tartjuk itt őket. Ezt a korhatárt fokozatosan érjük el, jelenleg nyolcéves a legidősebb növendékünk.

– Sok gyereket fogadnak örökbe?

– Megpróbáljuk elősegíteni ezt a megoldást, egy szabályos fényképalbum készült a gondozottakról, aki jelentkezik értük, megnézheti és választhat, Meg kell mondanom, hogy kevés érdeklődőt vonzanak a szemüveges, sérült cigánygyerekek. Különös módon Hollandiába visznek el sokat.

– Miért oda?

– Ott az idők folyamán úgy rendeződött el a lakosság, hogy az egyes népességcsoportok elszigetelődtek, és csak a csatornák víziútja kötötte össze őket egymással. Ennek következtében belkörű kapcsolatok alakultak ki, azoknak minden következményével. Jónéhány családban találni egy-két tolókocsis fiatalt, ülnek a ház előtt, és dolgoznak az előtétre szerelt kis komputereiken. Sok gyerekünket visznek ki oda nyaralni, és az esetek többségében ott is tartják őket, hogy ne mondjam, vérfrissítési szándékból.

– Hogy tudnak alkalmazkodni az ottani körülményekhez?

– Azt szokták mondani, hogy a gyerekekben ötven százalékig a genetikai hatás érvényesül, ötven százalékban a környezeti. A tapasztalatok szerint a kivitt gyerek elkezd hasonlítani az őt felvállaló szülőpárra, bármilyen hihetetlen, még a bőrük is kifehéredik.

– A vér szerinti szülők mit szólnak ehhez?

– Tudják, hogy ha huzamosabb ideig nem jelentkeznek, a hátóság elveheti tőlük a gyereket, ezért időnként megjelennek. Ezeken a látogatásokon sincs áldás, leheverednek az udvaron és beszélgetnek.

Körülnézünk az otthonban, egy átlagos családi házat alakítottak át és toldottak ki. Az előírások szerint egy gyerekre 12 négyzetméteres mozgástér kellene jusson, ennyit nem tudnak biztosítani. Most a jó időben a legtöbb gyerek kint játszik az udvaron, bent csak azok maradtak, akik különös gondozást igényelnek.

Megnézem a már említett vak gyereket, testéhez képest aránytalanul nagy a feje, sem ülni, sem járni nem tud, időnként mély hangon kiabálni kezd, ilyenkor a gondozónők csak sokára tudják megnyugtatni. A többi, az épületben bent tartott gyerek sorsa is elborzasztó. Egyikük úgy került be, hogy a putriban megrágta a patkány, a másikuk szellemi fogyatékos anya és alkoholista apa magzata, otthon tizenkét testvére van, mind hasonló értelmi szintű. Egy kisfiú kromoszómazavaros, folyton betegeskedik, naponta kap injekciót, mégis hörögve szedi a levegőt, közben az egész teste remeg. Egy szívműtött gyereket újra katéterezésre készítenek elő. Másikuknak a nagyapja és az apja egy személy, az illető a saját lányát ejtette teherbe.

A gondozónők mindent megtesznek, hogy legalább egy-két lépéssel előrébb lendítsék a gyerekeket. A foglalkoztatóban most épp egy Dawn-kóros kisfiút próbálnak rávezetni arra, hogyan kell rátenni színes korongokat egy műanyag tartorúdra. A tornateremben a plafonra akasztott hintában pörgetik a gyerekeket, hogy felélénkítsék a mozgást szabályozó idegeiket.

– Mennyire javulnak a körülményeik?

– Négy-öt éve nem volt állagfelújítás – mutat a gondozónő a beázott mennyezetre. – Most majd megvesznek egy ehhez hasonló családi házat, akkor talán könnyebb lesz a helyzetünk. A foltozgatás helyett az alapoknál kezdve kellene megoldani a helyzetet.

 

II. A legnagyobb gond

Bevezetésként ide iktatok néhány, cigányokkal kapcsolatos mondást és történetet, melyet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei útjaimon hallottam, azt hiszem, minden elemzésnél pontosabban jelzik a kialakult állapotokat.

a) “Ha egy cigánycsecsemőnek kiesik a szájából a csecs, nem azt mondja, hogy »cicit!«, hanem azt, hogy »pénzt!«

b) “Ha megkapják a szociális segélyt, a cigánygyerekek két napig kolbásszal verekszenek.”

c) “Ne munkát szerezz nekünk, hanem pénzt!” – mondták állítólag a szervezőnek.

d) “A cigánynak csak annyi köze van a földhöz, hogy rászarik és beletemetik. Nem ért hozzá, nincs benne a génjeiben, amit egy parasztnak el kell tűrnie.”

e) “Többségi kisebbség, majd ők megoldják a magyar kérdést.”

f) A Gemzse községen átvezető országúton két sebességjelző tábla van kitéve egymás közelében. A magyarok lakta részen 50 kilométeres a felső limit, a cigánytelep előtt viszont 60. Elhelyezői talán arra gondoltak, hogy ha az autó gyorsabban halad, nehezebben tud fékezni.

g) Egy cigány “rabsic” halat lopott egy gazdaság tavából. Mikor elkapták, a zsákmányához hozzátettek még húsz kiló halat, mert így meghaladva a “vétség”-nél meghatározott anyagi értéket, a tette bűncselekménynek minősült, melyet a törvény szigorúbban büntet.

h) Egy nyugati küldöttség járt Mátészalkán, szokás szerint a vendégeket körülvitték a városban. A perifériára kiérve az utca túloldalán meglátták a lerobbant cigánytelepet. Meg akarták nézni, de a kísérőjük visszatartotta őket:

– Az már Románia, oda nem megyünk.

i) A k-i polgármester bizalmas körben elfogyasztott néhány féldeci pálinka után ki szokta fejteni a cigánykérdéssel kapcsolatos felfogását, abból idézek néhány tanulságos részletet:

1. Nálunk nem lopnak a cigányok, és nem jelentgetnek fel senkit: összejövünk néhányan, és megverjük őket.

2. Azt mondja nekem az egyik “brazil”: – Engem nem érdekel a közmunka, polgármester úr, én a farkam után élek – vagyis csinál egy rahedli gyereket, és kapja utánuk a családi pótlékot. Van a faluban egy cigányasszony, aki tíz év után szült újra, hogy pénzhez jusson.

3. Az egyik cigánycsalád hajlandó volt beköltözni Csengerre, ha fizetünk nekik lelépést. Megadtam, amit kértek, de ahogy elindult velük a teherautó, hívtam nyolc markos fiút, és összedöntöttük a házukat. Egy hét múlva már jöttek vissza, de nem volt hová.

4. “Az nem igaz, hogy én nem szeretem a cigányokat, az utolsót meg is kóstolnám.”

j) “A régi rendszer cigányokat felemelő szándéka evangéliumi jellegű volt, de nem bizonyult hatásosnak, mert hiányzott belőle az ellenőrzés és a számonkérés.”

Egy református pap

 

 

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is messzire nyúlnak vissza a magyar-cigány együttéléssel kapcsolatos gondok, ennek érzékeltetésére ide kívánom iktatni egy két évtizeddel ezelőtti feljegyzésemet.

 

 

“A »Púpos«-sal, a repülős növényvédő szolgálat kocsijával járjuk sorra a szabolcsi brigádokat. Szigeti, a kísérőm rám néz:

– Most hová menjünk?

– Te mit gondolsz?

– Itt a közelben van egy falu: Nyírkutas, ott most egy régi repülőgép-szerelő a tanácselnök: O. Jancsi. Nézzük meg?

– Nézzük. Milyen szerelő volt?

– Güzü. Minden második felszállásnál belenézett a gépbe.

Az országút mentén kerítést húznak egy frissen kivágott fasor helyén, szekér hordja szét a dróttekercseket.

– Miért irtják a fákat?

– Azt mondják, a fasorok veszélyesek.

Beérünk Nyírkutasra. A tanácselnöki irodában alacsony, széles vállú, harminc körüli férfi fogad minket. Az orrában laposak a porcogók, kiderül, hogy O. nyolc évig bokszolt. Örül, hogy találkozhat Szigetivel, repülősszokás szerint megölelik és megcsókolják egymást. Kávét hozat, leülünk a nagy asztal mellé.

– Idevalósi vagy? – kérdezem.

– Igen. Zrikáltak is eléggé emiatt. Kivittek az állomásra, na, menj haza Ázsiába. Annyi igaz, hogy szegény ez a vidék, sok helyütt három-négy aranykoronásak a földek. A Kraszna törésvonala mellett végig láptalajt vagy homokot lehet találni. A láp csak addig adott jó termést, amíg el nem temették a felső jó földet, az 50-60 centis mélyszántás felülre hozta a vadat. Néhol még megmaradt a tőzeg, ha eldobnak egy gyufát, kiég vörösre. Mit csináljak? Én mégis itt vagyok itthon, ezért vállaltam el az elnökséget is, amikor felkértek.

– Anyagilag hogy jártál?

– A Szolgálatnál szerelőként havi átlagban 6400 forintot kerestem, itt mint tanácselnök 4000-et. Az elődömet ciklus közben váltották le, már nem lehetett tűrni az italozását.

– És most, két év után hogy gondolod: érdemes volt elvállalni?

– Ez-az sikerült. Talán láttad, hogy a faluban sok cigány él, a felnőttek közül minden hatodik az, de az iskolában már minden negyedik gyerek cigány. Ismered te is a szövegeket: »Hitlernek legalább két héttel tovább kellett volna élnie, ő megoldotta volna a cigánykérdést!« Egy szomszédos faluban a cigányok erős paprikát loptak, elkapták őket és két-két kiló paprikát megetettek velük.

A parasztok távol tartják magukat tőlük: abban az utcában, ahol megjelennek a cigányok, ott ötven százalékkal esnek a telekárak. Ismertem egy parasztembert, aki elkezdett építkezni, épp oltotta a meszet, mikor mondják neki, hogy cigányok is jönnek lakni a környékre; felpakolta a meszet, és elhordta máshová. Régen karácsonykor a cigányok lejártak kántálni a faluba, ha valakit elkerültek, az megsértődött, ma mindenütt zárt kapukat találnak a kántálók.

– Azért kell, hogy legyen valami alapja ennek az ellenszenvnek – mondja a kísérőm.

– Van. A cigányok közül sokan még ma is dögöt esznek, a falun túl Mátészalka felé építettek egy dögkutat, de az elhullott állatok ritkán jutottak el odáig. A cigánygyerekek kibontották az óvodai babaház oldalát és betörtek, később iskolába sem járnak, hanem csavarognak, lopnak és így tovább. De ebbe sem lehet belenyugodni, mert önmagától nem javul meg a helyzet, sőt egyre romlik. Én megpróbáltam az alapokhoz nyúlni: leromboltattam a pérót, és építtettem 24 modern kis házat, egyet-egyet 160 ezer forintért, ami együtt úgy 4 milliót vitt el a falu költségvetési keretéből.

– Meg lehetne nézni ezeket a házakat?

– Gyertek, nagyon szívesen megmutatom őket.

A falu szélén, a régi péró romjai között vágunk át, némelyik üres putrinak még állnak a sárból vert oldalai és fölötte a tető. Csak úgy benézek, bemenni nem merek, félek, hogy bolhát vagy tetűt szedek össze. Hirtelen egy tíz év körüli cigányfiú lép elő a környező bozótból, egy gumicsizmát leszámítva semmi ruha sincs rajta, lelógó hímvesszőjével játszik.

– Menj haza, Dili – mondja neki csendesen a tanácselnök.

A régi cigánytelep végén világosabb zöld a fű, ott már lebontották a putrikat, de a domb oldalában néhol még egy-egy vastagabb ág támasztja a tetőt.

– Mindet el kellene dönteni, nehogy visszaköltözzenek az emberek.

– Ide?

– Ide.

Egy patak mellett cuppogó sárban kapaszkodunk tovább az újonnan épült telep felé, az ősidőkben lápi szigetek emelkedtek itt ki, a környék magas talajvízszintje erre emlékeztet.

A telep elrendezése messziről tetszetősnek tűnik: a 24 házat két sorban helyezték el, a házak között háromméteres, a sorok között harmincméteres szabad sávot hagytak. A talaj terméketlen, a kertek erősen homokosak, csak néhány csenevész virág nyílik bennük, valaki csemegeszőlővel próbálkozott, de a vesszők barnán, száradtan állnak ki a földből.

– Mi volt ezen a környéken régebben?

– Parlag, az új községi temetőnek volt fenntartva. Beljebb a faluban sem találunk telket, mert a maszektól csak szabad áron tudtunk volna venni, és a belterületen egy négyszögöl háromszáz forintba kerül. A falu ezzel a teleppel szemben is bizalmatlan, a parasztok mindenütt kerítéseket húznak fel, bezárják a kertjük végét.

O. eltűnődik.

– Lehet, hogy nem csináltam mást, mint egy régi péróból egy új pérót?!

Három-négy fiatalabb férfi ereszkedik le a homokos lejtőn horgászbotokkal. Mennek a Krasznára.

– Nem dolgoznak? – kérdezem.

– Nem kapnak munkát. Mifelénk, Mátészalka környékén már kevés az a hely, ahová szakképzetlen embereket is felvesznek, és holnap még kevesebb lesz. Elküldtem három embert Záhonyba, de nem bírták a rakodást.

Elérünk az új házakhoz, kívülről jól mutatnak: fehér nemesvakolat borítja őket, szegélydeszkáikat kékre festették. Bemegyünk az első, utunkba eső házba. A hajópadlós, húsz négyzetméteres szobában egy bútor áll: egy szétrohadt gyerekágy, a háztartási felszerelés: egy seprű, egy zsák és egy ki tudja, honnan előkerült tarisznya. Karácsonykor költöztek be, most már június felé járunk, de még nem mosták fel a meszet a padlóról. A konyha is teljesen üres, csak kamillabokrok halmozódnak a kövön.

O. megszagolja.

– Szarszagú, honnan vettétek?

– Hát, csak itt, a ház előtt szedtük!

– Miért nem jártok a rötyire? – O. körülnéz. – És miért van kitörve az üveg az ajtótokon?

– A Dili törte ki, szóljon már rá az elnök elvtárs.

A másik házat igényesebben rendezték be, a szoba dísze egy régi toalettszekrény. A tükör elé Bánfi-hajszeszes flakont és gumitörpét raktak. Ezt az épületet télen húzták fel, látni a sietős, gondatlan munka nyomait: a lépcső betonja töredezik, a tető penészes. Egy vezetékre kötötték rá a villanykapcsolót és a konnektort – igaz, ez egyelőre mindegy, mert még nem vezették be az áramot a telepre.

– Mennyi törlesztést fizetnek?

– Háromszáz forint OTP-t, de ezt is el fogják engedni nekik.

Sovány, szívbajos cigányasszony esik neki O.-nak.

– Tessék engem visszaengedni a péróba!

– Mi bajod van itt?

– Nem hagynak a többiek zöldséget ültetni, állatot tartani. Ha megpróbálom, villát fognak rám. Tessék nekem ekkora földet adni – mutat a két tenyerével egy félméternyit –, akár kint a határban, ahol élhetek és dolgozhatok, mert amíg itt vagyok ezek között, nem fizetek egy vasat sem, semmiért.

– Mások meg azt mondják, hogy te kezded a veszekedéseket, te nem hagyod a többieket.

– Én? Akkor a Jóisten úgy verjen meg, hogy csússzak.

O. bemegy a szobába, rutinos mozdulattal benyúl egy kis üregbe a két ágy összeérő fejénél, és kiemel egy fémcsövet:

– Olajvezető cső, szép fényes, ez már volt kabát alatt is. Mindenesetre magamhoz szólítom.

A szomszéd ház üres: a férj börtönbe került, az asszonyt elvitte egy másik férfi, a gyerekeket állami gondozásba vették.

A következő lakásban O. megint talál egy csövet a két ágy között:

– Ez mire való, Feri? Verekedni?

– Hát, fel kell készülni – a szomszéd ház felé int –, mert odaát vasgumó is van a végébe öntve.

Rendes bútor itt sincs, a konyhában egy meztelen gyerek rág egy bádogdugót. A csikósparherton sem fő étel, csak alatta árválkodik két üres, zománca vesztett lábas. Kint a ház előtt tizenhat év körüli lány támaszkodik a falnak, O. a szüleit kérdezi:

– Kimaradt az iskolából?

– Ez? Már régen, még a másodikból.

– És mi lesz belőle?

– Mi lenne? Asszony.

– Aztán jön a szociális segélyért.

– Jár az, kérem, mindenkinek. Ne erről beszéljen, elnök elvtárs, hanem arról, hogy az ajtónkon rossz a zár, az ember nem mer venni semmit, mert nem lehet itt hagyni.

– Csináljátok meg a zárat.

– Mi?! Hogy mi?!

O. kifelé menet elhúzott szájjal mondja:

– Télen fóliasátorban laktak, onnan hoztuk fel őket.

– Tudsz mutatni egy rendesebb lakást is?

– Igen.

Bemegyünk egy házba, már a lépcső szélén feltűnik, hogy a fokokat befestették pirosra, az előszobában egy széken fejes káposzta – bár még messze van az igazi szezonja, a boltban 28 forintba kerül kilója, de a ház ura, a téesz állatgondozója megvette a gyerekeinek. Benézünk a szobába: a berendezés és a rend eléri a nyírkutasi parasztházak jó átlagát: a padló tiszta, a bútor új, a falon egy gitár lóg, az asszony maga is divatosan öltözött, egy kisgyereket etet.

– Ők nem sokáig maradnak itt.

A telepi »kertek« túlsó vége egy felhagyott homokbánya oldalának fut neki.

– A területből jutna még hat vagy nyolc új házra – az elnök néhány putri felé mutat a patak túlsó oldalán –, azokat kellene még felhozni ide.

Az egyik putrit sárból tapasztották, ablak helyett nájlonfóliát ragasztottak fel, a padló földes, a küszöb felé lejt, a tűzhely mellé felvágott ágakat készítettek ki. Négygyerekes család lakik benne, de most délidőben nincs itthon senki.

A másik putriban öreg cigány fekszik az ágyon.

– Mi baja van?

– Vérnyomás miatt.

Az ágy fejénél a deszkapolcon hétdecis cseresznyepálinkás üveg áll, O. nézi és bólogat.

– Ez, persze, használ a vérnyomás ellen.

– Igen, azt mondták, hogy fokhagymával igyam együtt, de én így jobban bízom benne.

– Hát, akkor csak így tovább, jobbulást, bátyám!

Visszamegyünk a tanácsházára.

– Azt mondod, négymillió forintot költöttél erre a cigánytelepre, nem fogsz belebukni?

– Vagy ebbe, vagy másba, de valamibe bele kell bukni. 1980-tól úgysem lesz spiritusz ebben a munkában, nem adnak pénzt fejlesztésre, sétálhatok, írhatok szép ünnepi beszédeket, bebizonyíthatom néhány fehérről, hogy fekete.

– Csakugyan: elvállalsz még egy ciklust? Most jönnek a választások.

– Nem tudom, az az igazság, hogy megingott bennem a főnökök bizalma.

– A cigánytelep miatt?

– Nem, nálunk nem az számít, hogy dolgozol, sikerülnek-e a terveid, ebbe még senki sem bukott bele Magyarországon. A főnökeimtől építhettem volna palotákat a cigányoknak vagy bezárathattam volna őket egy verembe.

– Akkor mi volt a baj?

– Beiktatás után átrendeztem a szobámat, a Lenin-kép egy szekrény mögé került volna, inkább levettem. Ez rögtön 1956-os reflexeket keltett. Nagy ügyet kavartak belőle. Egy veterán a falunkban azt tanácsolta: mondd azt, hogy keretezőhöz akartad vinni. De én nem hazudtam. Mindegy, ha megbukom, visszamegyek a Repülőgépes Szolgálathoz szerelőnek. Ha megbukom, mert azért nem biztos.

 

 

Aztán hosszú ideig nem hallottunk O.-ról. 1981 márciusában kerestük meg újból. A tanácsházán zárt kapukat találtunk, a házuk udvarán O. anyja fogadott minket.

– János bent dolgozik Mátészalkán, a technikumban.

– Hát, alighanem megbukott – mondja Szigeti, és rálép a gázra.

O.-t bent, a szakközépiskola műhelyében találjuk meg, barna köpenyben járkál a szakmai versenyre készülődő gyerekek között, megkéri egyik kollegáját, hogy vegye át tőle az ügyeletet, aztán behúzódunk egy üres irodába.

– Hogy buktál meg?

– Nehezen. A falu meg akart tartani, Szabolcsban nem fogadják el olyan könnyen a központi jelöléseket. Országosan talán 200 tanácstagjelölt bukott meg, ebből 42 ebben a megyében. Most az egyik jelöltről mindenki tudta, hogy vérfertőzésben él a nővérével, a másik ellen éppen akkoriban ért véget egy büntető eljárás.

Mondom, Nyírkutason engem akart a nép, be is jöttem a tanácstagi választáson, persze ez még csak esélyt ad arra, hogy elnök lehessek, meg kell szerezni a tanácstagok szavazatainak a többségét, összesen 15 voksot.

– Milyenek voltak az esélyeid?

– Nézd: a faluban 12 tanácstag párttag volt, ezekre rászóltak, el voltak kötelezve ellenem, 12 emberre viszont én számíthattam biztosan, öt ember jelentette a mérleg nyelvét. Tizennégy szavazatot kaptam.

– Nyújtsd fel te is a kezed magad mellett – mondta a téeszelnök, aki mint korelnök vezette a gyűlést –, én elfogadom.

Nem nyújtottam fel. Aztán egy nő, aki a tanácsnál dolgozott, már nem volt ilyen szégyenlős, a következő fordulóban saját magára szavazott, összejött a tizenöt. Hirdetik ki az eredményt, közben látom, hogy mellettem a frissen vikszelt padlón valamilyen vízcseppek pattognak, felnézek: a mátészalkai kiküldött sírt örömében.

– Miért voltál ilyen önérzetes? – kérdezi Szigeti.

– Én akkor már nem maradhattam. Mikor beiktattak, azt mondtam: legyek lándzsahegy, nem bánom, ha kell, bökjetek sziklába, de szarba ne mártsatok. Az utódomnak megígértem, hogy nem járok többé tanácstagi ülésekre, attól félt, hogy hangulatot keltek ellene. Nagy dolgok egyébként sem történnek az ilyen gyűléseken, legföljebb a Füles fogy jobban a portásnál, mert a beszédek közben mindenki keresztrejtvényt fejt.

– A cigányokkal mi lett?

– Semmi, még ma sincs villany a telepen.”

 

 

A Nyíregyháza központjához közel fekvő “Guszev”-telep eredetileg huszárlaktanyának épült – jó vörös téglából, masszív tetőszerkezettel. Később polgári célokra adták át, az istállókat is lakásokká alakították, kétszáz bérlő költözött be. A telep – igaz, hogy az 1950-es évek elvárásainak szintjén – sokáig jó hírnévnek örvendett, katonatisztek, rendőrök, hivatalnokok éltek itt.

Az idők múltával megfelelő karbantartás hiányában a “Guszev” műszaki állaga erősen leromlott, és szociális szükségteleppé züllött le. Városi lakásukból ide zsuppolják ki azokat, akik lakbér- és közüzemi adósságokat halmoztak fel, és még reményük sincs a törlesztésre, de az épületek többségét mégsem ők, hanem a cigányság alsó rétegeibe tartozó családok népesítik be.

Beérve az egykor Guszev őrnagyról elnevezett utcába, mintha csak a gyerekkorom Auguszta-telepét látnám újra – a nyomornak többé-kevésbé korszerűsödött kulisszái között. A telep szélén az emberek már nem a szemetesládákban, hanem a hulladékgyűjtő konténerekben turkálnak, egy-egy lerobbant autó is parkol a házak előtt, de a csapadékvizet itt sem tudják elvezetni, zöldülő tócsákba gyűl össze. A megüresedett lakásokból itt is órák alatt elvisznek minden mozdíthatót, még az ablakkereteket is kiszedik, a nyílásokat aztán csak silány deszkavázak takarják. Ilyen módon évi ötmillió forintos kár keletkezik.

Polgárőrséget vagy más olyan szervezetet, mely fenntartaná a biztonságot, nem lehetett létrehozni, mert a telepen szinte minden férfi “térdig érő priusszal” rendelkezik. A rend védelmére maradtak a kutyák, minden lakás előtt kóckötélre vagy láncra fogva kettő-három is hempereg az udvar sarkában, a többi falkában kóborol, előreszegezett fejjel ennivaló után kutatva, a számukat senki sem tudja, talán az ötszázat is eléri.

(Nem szeretek filozofálgatni, nem is nagyon tudok, de úgy hiszem, hogy a nyomorgó ember sokkal nyitottabb a világra, mint a jobb körülmények között élő.

Kedveli a közvetlen kapcsolatokat, szereti a gyerekeket, kutyákat, macskákat, hajlandó együtt élni a még náluk is elesettebbekkel. Ritkán lehet találkozni cigány hajléktalannal, mert okvetlenül akad egy olyan cigány család, amely befogadja.

Sajnos azt is hallani, hagy ez a szolidaritás az újabb időkben kezd felbomlani. Mint a cigány közösségekben oly sok helyen, a “Guszev”-telepen is elharapódzott az uzsorára való kölcsönzés szokása, a tehetősebbek magas kamatra adnak pénzt a megszorultaknak. Egy asszonynak pénzbüntetésre ítélték a fiát. Hogy kifizethesse, húszezer forintot kért egy neppertől. Az idők folyamán hetvenezret fizetett vissza, és még mindig százezerrel tartozott; hogy menekülhessen a hitelező bosszújától, el kellett költöznie a telepről. Más helyen az eredetileg ötezer forintos kölcsön a kamatokkal felment 500 ezerre, lebontották az adós házát és ebből vették vissza a pénzüket.)

Elnyűtt, tél elején is vékonyan öltözött férfiak és nők mennek el mellettünk, lépteik céltalanságra vallanak.

– Miért nem tudnak segíteni magukon ezek az emberek? – kérdezem a telep felügyelőjét.

– Hozzászoktak a teljes körű támogatáshoz, hogy minden szinte ingyen van. Még azok is életképtelenné váltak, akiknek egy méter hosszú aranylánc lóg a nyakában.

A felügyelő a térség közepén álló tuskóhalom felé mutat:

– Nem akarnak segíteni magukon. Ide hoztuk nekik ezeket a tuskókat, abban reménykedtünk, hogy felfűrészelik majd, és betüzelnek vele, de ők hozzá sem nyúlnak, inkább lopott árammal fűtenek.

Egy tíz év körüli süketnéma kislány kísérget minket, ha megállunk, mögénk lopódzik, és megsimogatja a vállunkat. Ahogy beljebb jutunk a telepen, újabb és újabb jeleit fedezzük fel a pusztulásnak. Az ereszlefolyó nincs bekötve a csatornába, az eső mossa a falakat, sok meglazult tégla már ki is esett a helyéből. Egy fáskamra mélye üresen tátong, lelopták az ajtaját.

– Az emberek harminc százaléka nem való ebbe a környezetbe: tör-zúz, pusztít, ha ezeket el lehetne küldeni, minden szép volna újra – mondja a gondnok, maga is cigányember.

Egy ruhagyár kihelyezett részlege működik a telep területén, de magas téglafalak választják el a többi épülettől, és a bejárata is az utcára nyílik.

– Hányan dolgoznak itt a “Guszev” lakói közül?

– Ide minket nem vesznek fel. Régen bekerült egy-egy ember, de ilyenkor mindig megnőtt a belső lopások száma és ránk fogták, pedig soha nem tudták bebizonyítani.

Kísérőim szeretnének valami biztatót is mutatni, bevisznek az egyik lakásba. A környezet már kívülről is bizalmat gerjeszt, tisztességes kertet alakítottak ki, bicikli- és motortárolót építettek. A házigazda sofőrként dolgozik, most épp felment egy fuvarral Budapestre, az asszony restelkedve enged be minket, mert takarít, “szalad a lakás”. Mindenütt a tisztességes polgári szintre való törekvés érződik, a viszonylag magas belső teret egy galériával tagolták, a töredezett szürke betonpadlót színes járólapokra cserélték. Úgy gondolom, hogy ez a család már nem sokáig marad itt a “Guszev”-telepen.

A szomszédjukban egy Nyíregyháza belvárosából kitelepített cigányzenész lakik. Mintha nem akarná elfogadni méltatlannak vélt új helyzetét, egy vonásnyit sem változtat a környezetén, nem műveli a kertet, nem festi ki a homlokzati falat. Csak áll a kapuban magasan gombolódó felöltőjében, és elnéz messzire.

Egy emeletes házhoz érünk, a földszinti lakás ajtaján, ablakán ömlik ki a füst, bemegyünk. Itt csak az asszony tartózkodik itthon, a keze csupa gipsz, próbálja megtapasztani a csikótűzhelyet. Igyekszünk segíteni, de mi is hiába húzogatjuk a szelelőt, nyitogatjuk a tűzhely ajtóit. A füsttől félig vakon körülnézek, a szoba mintha egy hulladéktároló telep volna, magasba halmozódnak a rongyok, a kilenc szék kilencféle formájú, csak abban egyeznek, hogy mindegyik törött.

– Miért csinálod ezt, Sára? – kérdezi a gondnok.

– Mit csinálok? Mióta kijöttem a városból, még nem melegedtem át. Adjanak egy rendes kályhát!

– Előbb te is csinálj valamit. A lakbért nem fizeted, ki fognak tenni a lakásból.

Beljebb lépek: a vakolat sok helyütt leszakadt, kilátszanak a stukatúr nádszálai, a vécé is elromlott, a nő egy vederbe végzi el a szükségét. El sem tudom képzelni, hogy innen hová lehetne kitelepíteni a lakókat, még ha az idők végeztéig is adósok maradnának a lakbérrel. Kiderül, hogy a telepi házak között fennáll valamilyen rangbeli sorrend, ahol a lakók többsége hajlandó törődni a környezettel, onnan a hanyagokat áthelyeztetik egy másik, lepusztultabb épületbe – a gondnok ezt a fenyegetést érzékeltette.

– Mennyi a lakbér?

– 1700 és 4500 forint között mozog.

Egy “kigyúrt”, bőr lemberdzseket viselő fiatal cigány férfi óvakodik oda hozzánk:

– Én most válok, Gyuri – mondja a gondnoknak –, átvenném a szomszéd lakást Kolompár Félixtől, ő megy be a börtönbe, kifizetném helyette a nyolcvanezer forint tartozást.

– Majd meglátjuk, mit tehetünk – figyelmeztetően felemeli a mutatóujját –, de addig se “emberkedj” a feleségeddel, ha még egyszer megütöd, rossz vége lesz.

Megnézzük a telep büszkeségét, az átadás előtt álló új közösségi házat: öregek napközi otthonát, kultúrtermet, foglalkoztató helyiségeket alakítottak ki benne. A város milliókat áldozott rá, csak reménykedni lehet, hogy az emberek megbecsülik majd ezt a most még tiszta és barátságos létesítményt.

Elérünk az egész telep feltehetőleg legelhanyagoltabb épületéhez. A külvilága minden mértéken túl leromlott: a gyerekek merő szórakozásból letépték az ereszcsatornát, bezúzták a lépcsőházi ablakokat és összehasogatták a kaput. A folyosó betonaljzata elporlott, mert fát vágtak rajta, a faliszekrényben elhelyezett villanyórákat már rég leszedték az áramszolgáltató vállalat szerelői, helyükön csak szürke kábelvégek merednek.

Az emeletről artikulálatlan üvöltés hallatszik le, rosszat sejtve felmegyünk. Egy középkorú, fehér bőrű nő szidja tajtékozva cigány lakótársait. Hiába figyelünk, nem érteni, hogy mit mond és mit akar egyáltalán.

– Ki ez a nő? Honnan került ide?

– Nyíregyháza egyik legszebb utcájából telepítették ki ide, egy távfűtéses lakásból. 800 ezer forintos hátralékot szedett össze, nem tűrték tovább. Van egy vak fia, egymillió kétszázezer forintja gyűlt össze a gyereknek, elvette tőle, de nem törlesztette az adósságát, hanem elkezdett költekezni, egy félév alatt a seggire vert a pénznek. Nem bír magával, éjfélkor is úgy üvölt, mint egy sakál.

Mintha csak szólították volna, egy rángatódzó felsőtestű, fehér bottal kopogó fiú jön fel a lépcsőn, a cipője csupa sár, minden tócsába belegázolhatott. A nő megragadja a karját és berángatja magával a lakásba.

Mintegy ellenpontként az egész telep legelegánsabb lakásába megyünk át. Egy cigány műkereskedő él itt a családjával, otthonuk a város polgári környékén is elfogadhatónak számítana. Bevezették a gázt, ahogy mondani szokás, “gépesítették a háztartást”, a szobákat koloniál bútorokkal rendezték be. A férfi autóval járja egész Kelet-Magyarországot, és műtárgyakat, régiségeket vásárol fel. Mutogatja büszkeségeit: Szinyei-Merse másolatokat és egy valószínűleg eredeti Kádár Béla-festményt. Kólával kínál, alkohol mutatóban sincs a házban, 32 éves korára még egy korty szeszt sem ivott meg. Tovább beszélgetünk a szakmájáról, Degas nevét úgy ejti ki, ahogy írják, de meggyőzően el tudja magyarázni, hogy miért tartja nagy festőnek.

A kereskedő átkísér minket körutunk végállomására, a helyi általános iskolába. Az oktatás a poroszos, lexikális ismereteket követető rendszer helyett a készségek fokozatos fejlesztésére alapozódik.

A gyerekek nem padsorokban ülnek, hanem tetszésük szerint helyezkednek el, ki az asztal mellett, ki a padlószőnyegen, a foglalkozást vezető tanítónőnek igen hajlékony módszerekkel kell összefogni őket.

– Milyen eredményeket érnek el?

– Mi nem versenyezhetünk a szabályos iskolákkal, azzal sem tudunk dicsekedni, hogy hány orvos vagy tanár került ki a tanulóink közül, mi örülünk, ha el tudjuk indítani őket a normális életforma felé. A gyerekek olyan környezetből jönnek, ahol nyolcvanszázalékos a funkcionális analfabéták aránya, egészségi szintjük nem megfelelő, a táplálkozásuk hiányos. Eleve időhátránnyal indulnak el, mert az óvodából későbben, 7-8 éves korban kerülnek fel az első osztályba, és ennek megfelelően 16 évesen végeznek. Már azt is sikernek kell tekintenünk, hogy a lányok nem maradnak ki negyedik-ötödikben szülés miatt – mert bizony ez régebben sokszor előfordult.

Kifutottunk az időből, be kell fejeznem a tájékozódást, felírom a blokkomba: “megnézni egy falusi cigány iskolát is!” Elköszönök a nyomunkba szegődött süketnéma kislánytól, nekiadom a golyóstollamat és az egyik jegyzetfüzetemet. Arca felragyog, nekidől a falnak és rajzolgatni kezd a papírra.

 

 

A szatmári részen fekvő Tisztabereken 1960-ban még 1057 lélek lakott, számuk napjainkban 687-re csökkent. A népességen belül megnövekedett a cigányság részaránya, már az egyharmadot is meghaladta, és az új nemzedékben további növekedése várható. A 24 óvodásból 14 cigány, az iskola pedig tudomásom szerint az egyetlen olyan tanintézet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ahová kizárólag cigány tanulók járnak. (Természetesen az I-IV. osztályba tartozó hat-tíz évesek között magyar gyerekek is akadnak, de a szüleik a szomszédos Rozsályba hordják be őket.)

Az iskola három tanerős, ebből ketten képesítés nélküliek, úgynevezett “pedagógiai asszisztensek”, csak az igazgatónő rendelkezik főiskolai diplomával. A bértáblára való besorolásuknál nem veszik figyelembe a helyzetüket nehezítő különleges körülményeket, semmiféle pótlékhoz nem jutnak, az asszisztensek egyike 20, a másika 25 ezer forintot kap, az igazgatónő pedig 40 ezret visz haza. (Ide kívánkozik az a történet, melyet egy szatmári iskolában hallottam. Egy tanár – fizetését kiegészítendő – beállt segédmunkásnak egy építkezésre. Koszos munkaruhájában épp a sittet pakolta fel a teherautóra, mikor arra ment egy asszony a gyerekével. Figyelmeztetően rámutatott a férfira:

– Látod, fiam, azért kell tanulnod, nehogy te is így járjál!)

– Milyen a gyerekanyag? – kérdezem az igazgatónőt.

– A gyerekek sorsa már otthon eldől, sokan részegen fogantatnak biológiailag sérült szülőktől. A 27 tanulónkból különböző fokon, de 17-en szellemi fogyatékosoknak minősülnek. Később ingerszegény környezetben nevelődnek, nem szoknak rá a mosdásra és a fogmosásra, még azt sem mondják ki, hogy “nekem szorít a természet”, vagyis vécére kell mennem. Az óvodában két kislánynál most találtunk fejtetűt, 1998-ban pedig fertőző májgyulladás-járvány indult ki a péróból. Most nyolc cigánygyerek tölti be a hatodik évét, de öten olyan fejletlenek, hogy nem lehet őket felküldeni az iskolába.

Reggelenként éhgyomorral jönnek be hozzánk, onnan jöttünk rá, hogy mikor megkérdeztük, mit fogyasztottak reggelire, három, egyazon családhoz tartozó gyerek háromféle ételt mondott, tehát lódítottak. Itt benn fél tízkor kaptak uzsonnát, addigra már sokan rosszul lettek az éhségtől. Most bevezettük a napi háromszori étkezést, a 3040 forintos állami gyermekvédelmi támogatásból fedezzük. Ez szabálytalan, a szülők idejárnak veszekedni, nekik inkább a pénz kellene, de mi nem engedünk, mert tudjuk, hogy a gyerekek nagy része csak az iskolában jut táplálékhoz. A jövedelempótlót is diszkont élelmiszer-vásárlási jegyben adja ki az önkormányzat, mert csak így lehet megakadályozni, hogy italt vegyenek rajta.

– Mennyi idő alatt végzik el az iskolát?

– Előfordul olyan eset is, hogy soha, egy 12 éves “elhált” lányt nem lehet 8-10 éves gyerekek közé beengedni, magántanuló lesz egészen addig, amíg túl nem lépi a korhatárt. Általában a szabályoshoz képest két évet tesznek rá. Az óvodából felkerülő gyerekek számára afféle nulladik osztályt alakítottunk ki, és egy évismétlést be lehet kalkulálni.

– A negyedik osztály elvégzése után hová kerülnek a gyerekek?

– A felsősök Rozsályra járnak be, de ott sem a normál iskolába, hanem a “kisegítőbe” – ez a részleg csak cigánygyerekekből áll össze, tehát a gettójelleg továbbra is megmarad. Azt hiszem, ha Rozsályon múlna, ők sem foglalkoznának velük, mert csak hátráltatják a többiek haladását.

– Ilyen felkészítéssel milyen munkára lesznek majd képesek felnőtt korukban?

– Semmilyenre – szól közbe a falu egyik vezetője, aki hallgatta a beszélgetésünket. – A cigányok még egyszerű almaszedésre sem alkalmasak, nem azért, mert nem tudják, hanem, mert nem akarják csinálni. Kiparcelláztunk nekik ötven hektár földet, önköltségi áron felszántottuk, kaptak hozzá sárgarépát, petrezselymet, krumplit, de el sem vetették. Próbáltunk szántóföldi uborkatermesztésre szerződni velük, de ahogy kisütött a nap, a többség már nem dolgozott. Ilyen munkaszellemnek megfelelő termést is produkáltak, épp, hogy nullára ki lehetett hozni az egyenleget.

Hatszáz négyzetméteres építési telket kaptak hatezer forintért. Bevezettük náluk a vizet és a villanyt, vittünk ki cementet és sódert is, hogy építsék meg a járdát maguk előtt – mikor Pestre jártak ingázni, ilyen munkákkal foglalkoztak –, nem voltak hajlandók rá.

– Úgy gondolja, hogy a magatartásuk mögött valamilyen genetikai okok rejlenek?

– Azt hiszem, hogy azon könnyebb volna segíteni, nagyobb baj, hogy nemzedékeken át rossz magatartási példákat látnak maguk előtt. A társadalmi felzárkózás hosszú folyamat, él a faluban egy kondás, annak a fia uborkát nevel, az unokája már Pesten tanul. Sajnos, amit elmondtam, nem csak a cigányokra vonatkozik. Vállalkozó vagyok, személyes tapasztalatból tudom, hagy a jelenlegi magyar munkaerő is eladhatatlan – sem erkölcsileg, sem fizikailag nem teljes értékű. A bonyolultabb tevékenységeket egyre inkábba Kárpátaljáról és Erdélyből érkező munkások látják el, nem csak itt a keleti végeken, hanem még Győrben is. Attól félek, hamarosan odébbállnak majd, mert megunják, hogy 150 forintos órabérért dolgozzanak.

Elköszönünk az iskolától, és teszünk egy kört a faluban. A rendszerváltozás idején itt is feloszlott a termelőszövetkezet, felismerve a helyzet reménytelenségét, egyszerre ment el az egész vezérkar. Gazdasági létesítményeit a helyi önkormányzat szerette volna átvenni és a falu érdekében működtetni, de nem tudott egyezségre jutni a felszámoló céggel.

Megfelelő gazda híján az épületek teljesen lepusztultak: a birkaistálló tetőszerkezetéből kifűrészelték a merevítőket, aztán a hó súlya alatt az egész összeomlott. Egy másik padláson magtár volt, mikor kiürült, a cigánygyerekek odajártak focizni télen, mind lerugdosták a fedőpalákat. A szabadtartásos istálló csak azért maradt meg, mert sem fát, sem fémet nem lehetett kilopni belőle. A szántók 15-20 százaléka parlagon hever, az állatállomány is drasztikusan lecsökkent, 1980-ban még két csorda járt ki 500 szarvasmarhával, jelenleg az egész faluban nem akad 35 jószág. A környéken most se látni dolgozó embert, csak az egykori téesz hetvenéves elnöke kaparja össze almáskertjében a lemetszett nyesedéket.

A tisztabereki erdő valaha olyan sűrű volt, hogy az ember nem láthatott át rajta, most már szabadon kalandozik benne a tekintet. Mind több helyen csak a tuskók állnak ki a tavaszelőn felgyülemlett vízből, a tönkök méreteiből ítélve a legszebb szálakat vágták ki. Egyszerre hat-hét mázsa fát is felhasogattak, és kocsin, kerékpáron hazavitték. A 22 szocpol segélyből épült házat az erdőből fűtik, de még eladásra is jut belőle.

– Milyen sors vár Tisztaberekre?

– Sohasem volt gazdag falu, a hívek még szénában sem tudták törleszteni az egyházi adót, most sem vár rá nagy jövő. Bevezették a gázt és a telefont, de öt év múlva már a fele sem fog működni, mert az emberek nem bírják kifizetni a számlákat.

 

 

Sok cigányember felnőtt korában próbálja pótolni a korábbi kihagyásokat. A nyolc általánosra okvetlenül szüksége van, mert e nélkül nem kaphat jogosítványt, arra viszont már nem hajlandó, hogy továbbra is a hátán hurcolja el kosarait, fakanalait és más termékeit a piacra vagy az átvevőkhöz. Néha komoly áldozatok árán, de megszerzi a szükséges iskolai bizonyítványt.

Aki kívül marad a vállalkozók körén, az úgynevezett felzárkóztató tanfolyamokra nevezhet be. Csak találomra emelek ki az összesítőkből néhány ágazatot: az édesvízi haltenyésztőktől a fűzfavessző- és gyékényfeldolgozón át egészen a NC-CNC-programozóig terjed a lista, a két legnépesebb: a cigány gazdasszonyképző és az alapismereteket nyújtó.

Egy gyógynövényismerő- és termelő kurzus megnyitását láttam Nyírbélteken. A jelentkezők többsége fiatal és középkorú munkanélküli cigányasszonyokból rekrutálódott. A helyiségben, ahol várakoztak, nem égett a villany és a fűtés sem működött, a művelődési házban a közműrendszer nem szakaszolható, az igazgató pedig nem tartotta érdemesnek a teljes kapacitást bekapcsolni.

A névsorolvasásnál kiderül, hagy a húsz főből hatan hiányoznak. A tanulmányok idejére jövedelempótló támogatást kapnak a hallgatók, de a szervező figyelmezteti őket, hogy ha a foglalkozások 15 százalékán nem jelennek meg, a számítógép automatikusan letiltja az anyagi juttatást. Ez a fenyegetés nem szokta megrémíteni a notórius elmaradozókat, kétszer-háromszor eljönnek, aztán megkérik a társaikat, tanúsítsák, hogy mindvégig jelen voltak.

A “felzárkóztatási modul” öt hónap alatt 600 órát ír elő. Napi hat órán át tart a képzés, az előadások csak 30 percesek, a tanítás két órakor kezdődik és 4 óra 20 perckor már be kell fejeződnie, hogy a környékről bejáró hallgatók elérhessék az utolsó autóbuszt hazafelé.

A pletykák szerint sok helybeli vezető megkeresi a maga kis sápját, például H.-n a pap havi 15 ezer forintot kap a tanfolyam felügyeletéért. A megnyitón megjelentek a nyírbátori biztosítók munkatársai, magánjogi nyugdíjszerződéseket kötöttek a hallgatókkal, akiknek láthatólag fogalmuk sem volt arról, hogy mit írnak alá.

Nem találtam kimutatást arról, hogy a tanfolyamot elvégzők milyen sikerrel helyezkednek el, de a magam részéről nem sok esélyt adok a felzárkózásuknak. A helybeli pedagógusok is fenntartással kezelik ezt a kezdeményezést, nem hisznek a “gyorstalpaló” módszerekben.

– Egy magyar gyereknek a kettesért is vért kell izzadnia az iskolában, ők pedig teljesítmény nélkül kapják meg a bizonyítványt – mondják.

Néhányan más utat választanak az érvényesüléshez. Összeállnak, és különféle vállalkozásokat alapítanak, egész tevékenységük abból áll, hogy számlákat adnak el a névbeli érték nyolc százalékáért. Az üzletág elterjedését jelzi, hogy konkurenciaharc alakult ki a területen, egyesek már öt százalékra is lementek. A jelzett összegeket költségszámlákkal fedezik le. Belegondolva a helyzetükbe: nem sokat kockáztatnak: egy-egy rossz házat leszámítva, vagyonnal nem rendelkeznek, a börtöntől pedig nem félnek.

 

 

Dombrád felől három-négy kilométer hosszú bekötőút vezet Rétközberencsig, más kijárata, bejárata nincs. Ha ezt ellepi a hó, a község elszakad a világtól – a hókotró pedig csak olyankor szokott bejönni ide, mikor már olvad.

Az elszigeteltség-kiszolgáltatottság a rendszerváltás előtt eszmeileg is nyomasztó volt, a falu sorsát érintő minden közintézmény más helységben működött: az OTP-fiók Kisvárdán, a takarékszövetkezet Dombrádon, a közös termelőszövetkezet Pátrohán, közigazgatásilag pedig Ajakhoz tartoztak. Ma is csak az önkormányzat tevékenykedik helyben, a rétközberencsieknek ügyes-bajos dolgaikban továbbra is idegenbe kell járniuk.

Maga a falu egy észak-déli irányban húzódó domb gerincére települt, ezen halad végig a kétházsoros Fő utca. A község határa 1580 hektárt tesz ki, a szántók átlagos értéke nem éri el a 17 aranykoronát sem, lakóinak száma napjainkban 1200 fő körül jár.

A mostoha körülmények ellenére Rétközberencs tisztességgel tartotta magát. A falu lakói híresek voltak szorgalmukról, a hetvenéves gazda görbe botjára támaszkodva is kijárt kapálni, az asszonyok pedig a legendák szerint, a halálos ágyukon is paszulyt fejtettek.

Ipari burgonyával, kenderrel foglalkoztak, a kévéket a közeli veresmarti tóban áztatták ki, és otthon feldolgozták. Káposztát is termeltek, a területvisszacsatolások idején szekérrel hordták be Ungvárra, de nem mentek sokra, a bevétel néha a fuvarköltségeket sem fedezte, így inkább a demecseri savanyítóban adták le.

Legfontosabb foglalkozásnak az állattenyésztés számított, valamikor 6-700 szarvasmarha is kijárt a legelőre. Mikor a helyi “Egyakarat” téesz beolvadt a pátrohai “Zöld Mező”-be, ez az ágazat is csődbe jutott, mert a közös elnök a maga faluját részesítette előnyben. Mire a téesz felszámolódott, összesen két tehén maradt a faluban, még az istállók is összedőltek. Rétközberencs reménytelenül fogadta az új időket és a kilátásai azóta sem sokat javultak.

A község néhány vezetőjével a polgármesteri hivatalban ülünk le beszélgetni. Szokott módon sokáig hagynak kérdezősködni, ők csak lassan, vonakodva szólalnak meg. Mióta a termelőszövetkezet megszűnt, a faluban alig akad olyan ember, aki munkahellyel rendelkezik, harmincan-negyvenen a kisvárdai General Electric fénycsőgyárába járnak el dolgozni, tizenöt-húsz embernek az önkormányzat ad munkát, húsz munkanélküli járadékost tartanak nyilván, hatvanan keresetpótló támogatásra szorulnak – a falu többi lakosát most is a föld tartja el.

Rétközberencsen a háború előtt az 1 és 5 katasztrális hold közötti birtoknagyság számított átlagosnak, ez az 1990-es években bekövetkezett változások nyomán minimálisan két-három hektárra növekedett. Hiányzik azonban a gazdálkodáshoz szükséges tőke, és a tulajdonlás formai rendezése is késlekedik – osztatlan közös földekre pedig nem lehet jelzáloghitelt felvenni.

– Lassan már ott tartunk, ahol a Tisza szabályozása előtt, az emberek újra rákászni és csíkászni járnak majd – mondja a református pap.

Néhányan megpróbálkoztak azzal, hogy nagyobb földterületeken gazdálkodjanak. Az utolsó téeszelnök 150 holdat vett ki a közösből, mellé még egy Rába traktort is szerzett felesben, de nem bírta, még a géprészét is el kellett adnia.

Csak egy öreg gazda tartja magát százholdas birtokán. Valaha a vasútnál dolgozott targoncavezetőként, műszak után nem ment haza, hanem leszállt a kisvárdai állomáson, ott várta a szekere, tüzelőt hordott ki vele a faluba. Jelenleg is megműveli a teljes földterületét, lovas vetőgéppel dolgozik – bár van neki motoros is, de ezt jobban szereti. A felesége 35 kilóra fogyott le, az egyik fiára nem számíthat, mert papnak ment, a másik is otthagyta, mert állítólag pofonvágta őt – ugyanis a fiú fekete munkát végzett, az apja tudta nélkül. Vallásos ember létére már évek óta nem járt templomban.

– Mihez lehet itt kezdeni?

– Erdőket, halastavakat kellene telepíteni, de ehhez talajjavításra volna szükség. A téeszidőkben egybeszántották a földeket, egész fasorokat vágtak ki, megszüntették a csatornákat, a szivattyúkat ellopták, az épített vízművek elmocsarasodtak. Az igazi megoldás azonban az intenzív kerti kultúra volna, de ehhez meg jobb felvásárlási rendszert kellene bevezetni. Ma nem a termelő kapja a pénzt, hanem a kereskedő és a feldolgozó.

– Ilyen körülmények között is csinálnunk kell valamit – mondja a református pap –, a 22 ezer forintos jövedelmemből nem tudnék kijönni, 200 meggyfát gondozok a parókia kertjében, abból tartom el az öt fiamat. 40-50 mázsa terem évente, a község segít leszedni. Most nyolcszáz tő egrest ültetek.

– A falu mennyire követi a maga példáját?

– Sokan megpróbálták, de elveszítik a kedvüket. Előfordult olyan eset, hagy egy ember meggyet telepített, aztán ellopták a fákat a drótkerítéssel együtt.

Csend áll be, aztán a polgármester megköszörüli a torkát:

– Szabad megkérdeznem, Moldova úr, hogy egyáltalán hol hallott a mi falunkról?

Eltűnődöm, hogy illik-e elmondanom, de aztán úgy találom, hogy nincs miért titkolódznom. Egy agronómus mesélt nekem egy ismerőséről, aki arra készült, hogy áttelepül Ukrajnából, és be akarta fektetni a pénzét Magyarországon. Kapcsolatba került egy közvetítővel, aki húsz hektár földet kínált neki Rétközberencsen összesen nyolcszázezer forintért. Az ukrajnai magyar megbízta az agronómust, hogy nézze meg vele a szóban forgó birtokot. Kimentek a helyszínre, kiderült, hogy a föld a cigánysor mögött fekszik, ami megtermett volna rajta, abból egy szemet sem lát. Ha megveszi, tízezer forintért sem tudta volna továbbadni.

– Igaz lehet ez a történet, vagy legalábbis kifejezi a valódi helyzetet? – kérdezem.

A vezetők összenéznek, végül az egyikük megszólal, nem írom le, hogy melyikük, mert könnyen lehet, hogy ha kiderülne a kiléte, többé nem volna maradása a faluban.

– Valaha csak három cigánycsalád élt Rétközberencsen, vályogot vetettek, dolgoztak a téeszben, kijöttünk velük. Később a környező nagyobb településekről kezdték kiszorítani a cigányokat, Kisvárdán például komoly összegű lelépést adtak nekik, hogy hagyják el a pérót, aztán sietve lebontották a házukat. Nyíregyházán meg befalazták utánuk az ajtókat és az ablakokat. A cigányok új helyet kerestek maguknak, itt Rétközberencsen olcsón lehetett telekhez jutni, egy 300 négyszögöles darab százötvenezer forintba került, néha még valamilyen roskatag ház is állt rajta, ahol meghúzódhattak az építkezés ideje alatt.

– És kaptak engedélyt?

– Az építési hatóság Kisvárdán működött, nem volt tisztában az itteni viszonyokkal, szó nélkül kiadta a papírt. Hogy megkaphassák a szociális támogatást, az új telepeseknek fel kellett mutatniuk egy bizonyos készültségi fokot. Jelentkeztek nálunk az erre a célra szakosodott vállalkozók, nem kínlódtak alapkészítéssel, betontuskókat raktak le a puszta földre, és egy hét alatt felhúzták rájuk a falakat, a családok meg felvették a vissza nem térítendő lakásépítési támogatást, két gyerek után 1,2 milliót, három után pedig a 2,2 milliót. A pénz nagy része persze az addig hitelező vállalkozók zsebébe vándorolt, néha a félkész házat is lebontották, vitték új helyszínre az építőanyagokat.

Egy másik vezető folytatja, talán, hogy a felelősség megoszoljon:

– A legalsó “dögvájó” réteg került ide hozzánk. Sem orvost, sem papot nem tisztelnek, sokszor verekednek. Az iskola kapuit zárjuk, de ide is betörnek, ha nem tetszik nekik valami. Ha az öregemberek udvarában ugat a kutya, mert a cigányok viszik el a tyúkjaikat, a lakók nem mernek kinézni. Azóta javult egy kicsit a helyzet, mióta megalakult a faluban a polgárőrség, addig még a rendőrök is puskával jártak.

Megnéztünk a faluban néhány, a fentebb leírt módon épült házat. Hogy ne tűnjenek fel az alapul szolgáló betontuskók, közeiket beöntötték valamiféle “kokománnyal”, a rájuk felhúzott falak nincsenek kiszáradva, repedeznek, süppednek. Ha mégis bevakolták őket, a vizes felületről levedlik a meszelővel felhordott festék, aztán maga a vakolat is megindul utána. Akad olyad, melybe félkész állapotban is beköltöztek, egy másik viszont már évek óta üresen áll: két család építette, összevesztek egymással és elköltöztek. Búcsúzóként valamelyikük még visszavághatott egy követ, mert az ablak be van törve. A 3-400 négyszögöles kertekbe még mutatóba sem ültettek sem bokrokat, sem virágokat, a föld kemény és csupasz, azt mondják, a család itt helyben szokta elvégezni a kisdolgát és a vizelet kiégeti a talajt.

Körülnézek:

– Merre fekszik az a húsz hektár, melyet az ukrán emberünknek ajánlottak megvételre?

– Azt pontosan nem tudjuk, de mutathatunk egy hasonló környéket.

A kocsi egy faluszéli cigánysorra visz ki minket. Az utca úszik a sárban, 200 méternyi vízlevezető árkot kellett volna kiásniuk az ittenieknek, elkezdték, de húsz méter után abbahagyták.

A kis szélső ház előtt egy cigány öregasszony áll, negyven évnél régebben lakik már a faluban, bizalmasan üdvözli a vezetőket:

– Áldás, békesség.

– Ritkán látjuk, Mári néni.

– Nem mehetek én sehová innen. A fiamék olyan jóságban élnek, hogy én csak piszok lennék ott, de hívnak magukhoz. Mondom nekik: jó fiú, ha én kiteszem a lábam innen, ebből a viskóból semmi sem maradna. Egy csirkét nem lehet itt hagyni. Az én számban az Úrvacsorán kívül nem volt ital, de ezek a cigányok csak úgy öntik magukba, és kell rá nekik a pénz.

A cigánysor előtt a főutcai gazdák földjei húzódnak, a tulajdonosok nem sokat szoktak látni a termésükből. Az egyikük dinnyét ültetett, meg sem tudta kóstolni, mert mindet ellopták. Nem járt különbül az a gazda sem, aki felvitt a fákról három szem őszibarackot megmutatni a családnak, hogy beérett a gyümölcs, a jövő héten lehet szüretelni, aztán, mikor lejöttek a kosarakkal, már csak a csupasz ágakat találták. Akadt olyan tulajdonos, aki egyezséget akart kötni a cigányokkal, felajánlotta két almafájának a termését, azzal a feltétellel, hogy nem bántják a többit, de a péró lakói ezt a megállapodást sem tartották be.

(A legszomorúbb esetet egy közeli faluban hallottam, ott nem egyszerűen lekopasztották a meggyfákat, hanem kivágták és feldobták a kocsira, otthon szüretelték le. Az öreg parasztok szerint ilyesmi utoljára a háborúban fordult elő, a visszavonuló katonák jártak el hasonlóképpen.)

– Tudnak tenni valamit a lopások ellen?

– Keveset, mert a családok általában a gyerekeket küldik el lopni, akik még nem büntethetők. Így is folyton börtönben ül hat-hét ember.

Elindulunk vissza a falu felé.

– Látszik valamilyen kibontakozás?

– Nehéz ügy, mert ők sem akarnak magukon segíteni. A hét-nyolcszáz fős cigányságból csak egy ember jár továbbképző tanfolyamra. Az egyik cigányszövetség pályázatán nyertek egymillió forintot sertésnevelőre, vettek 34 disznót, aztán ráfogták, hogy az állatok nem termékenyek, és mindet megették.

 

 

Jármi határában járunk, kocsink elhanyagolt almások között fut, mikor váratlanul egy szabályszerűen bekerített negyven-ötvenhektáros terület tűnik fel az út mellett, megkérem a kísérőmet, hogy álljunk meg.

Bebámulunk a kerítés fölött: a föld egyik részét meggyel telepítették be, a kis fákat gondosan ápolják, tövüknél egy szál gaz sem ütközik ki a talajból, egy-két éven belül termőre fordulnak. A hatalmas telek másik felében építkezésre készülnek, kihozták a villanyt, és egy trafót is ide telepítettek.

– Kié ez a birtok?

– Egy B. Gyula nevezetű rakamazi cigány vállalkozóé. Egy mintagazdaságot akar itt kialakítani: kastélyt, lótenyészetet, gyümölcsöst és hűtőházat.

– Nem lesz sok egyszerre?

– Olyan lendülettel fogott bele, hogy talán meg is csinálja.

Megjegyzem magamnak B. nevét. Természetesen már az anyaggyűjtés közben megpróbálom felmérni a megszületendő riport belső arányait, és ami a cigányokkal foglalkozó részt illeti, attól tartottam, hogy egyoldalúan leverő lesz a róluk megrajzolandó kép. Arra gondoltam, néhány pozitív vonással ki kellene egészíteni, feltéve, ha találok ilyet.

A cél érdekében megpróbáltam kapcsolatot keresni egyes ismertebb cigány személyiségekkel – akiket a hodászi pap csak “reklámcigányoknak” nevezett –, ők azonban felhánytorgatták a régi rendőrökről írott könyvem rasszistának vélt fejezeteit. Most tudtam meg, hogy panaszaikkal annak idején még Kádár Jánost is felkeresték. Mivel nem voltam hajlandó ezért hamut szórni a fejemre, elutasították a velem való együttműködést. Próbaképpen üzentem B.-nek, feltételeztem, hogy ő is elzárkózik majd, de meglepetésemre vállalta a találkozást, meghívott egy teára a tulajdonában lévő tokaji halászcsárdába.

B. ötvennégy éves, zömök, alacsony férfi, fekete haja őszbe fordul. Öltözködésében mintha az a szándék vezérelné, hogy rácáfoljon a cigányok elhanyagolt külsejével kapcsolatos előítéletekre: galambszürke mellényes öltönyt visel, csináltatott cipőt, aranykeretes szemüveget, ékszereket hord, a csuklóján nagy méretű márkás óra feszül. B. tegezve szólít meg, és átnyújtja a névjegyét, egy pillantást vetek a szövegre: az egyik országos cigány érdekvédelmi szövetség megyei elnöke. Leülünk a reggeli időben még üres vendéglőben, a pincér kihozza a teát.

– Tehetős ember vagy? – kérdezem, elfogadva a pertut.

– Én a megye első öt embere közé számítom magam, de hogy ezt elérhessem, tízszer annyit kellett teljesítenem, mint másoknak. A világ nem segített a kiemelkedésben, mindig éreztették velem, hagy cigány vagyok.

– Mi a legszomorúbb emléked?

– Tízéves koromban jelentkeztem a rakamazi futballcsapatnál, minden gyereknek adtak szerelést, csak nekem nem. Most, negyven évvel később kiigazítottam magamban, saját pénzemen megszerveztem a kispályás “Roma Kupát”, 60 csapat játszik benne, 600 cigány futballmezben, 15 ezer néző előtt. Én is beszállok.

– Milyen családból származol?

– Romungro, vagyis magyar cigány vagyok, laktak itt oláh cigányok is, de mi nem közösködtünk velük, be sem mentünk hozzájuk. Az én apám elegáns ember volt, példát akart mutatni a gyerekeinek, nem hazudott, templomba járt. Itt, a halászcsárdában muzsikált, de hiába tartozott a legjobb zenészek közé, ebből a mesterségből nem tudott tisztességesen megélni. A parasztoknak nem volt pénzük, nem adtak borravalót, ha játszott nekik, csak az őszi betakarításnál küldtek egy-két zsák krumplit. Én nem akartam ezt az életet. Beiratkoztam a középiskolába, de abba kellett hagynom, mert az apám lerobbant, és a családnak szüksége volt a keresetemre. Beálltam segédmunkásnak a rakamazi cipőgyárba, jól ment, egy idő után én készítettem a bemutatókra a mintadarabokat.

– Később tanultál?

– Esti tagozaton elvégeztem a gimnáziumot, 1998-ban pedig felsőfokú vállalkozásszervezői diplomát szereztem Nyíregyházán, a Bessenyei Főiskolán – de addig még sok víz lefolyt a Tiszán.

Közben megnősültem, egy magyar lányt vettem el, nem volt lakásunk, a szülőkkel éltünk. A gyárban két műszakban dolgoztam, a szabadidőmben beálltam kőművesek mellé culágernek. Így sem jutottam semmire, elhatároztam, hogy átnyergelek a fuvaros szakmára. 1969-ben eladtam a Jawa motoromat, apámtól is kértem kölcsön, és vettem egy lovat meg egy szekeret. Emlékszem: a kettő együtt nyolcezer forintba került.

– Értettél a lovakhoz?

– Semmit a világon. Egy öreg paraszt ajánlott egy Pityu nevezetű fekete lovat, azt mondta róla, hogy jó hámos, fogalmam sem volt, hogy az mit jelent, de gondoltam, csak nem csap be. Akkoriban már négy-öt fuvaros is dolgozott Rakamazon, sorrend szerint pakoltak a vasútállomáson. Én is be akartam állni, de nem fogadtak be, azt mondták, hogy nincs iparom. Egy százkilós kövér ember nekem tolatott, és kilökött a nehéz muraközi lovaival. Leszálltam a bakról, és kiálltam vele “szólózni”, megvertem, de ettől sem lett béke. A fuvarosok házról-házra jártak, és agitálták a népet: ne a cigánnyal hozassák a szenet, mert ellop belőle, és hazaviszi. Az anyagtelepen is veszekednem kellett, ugyanis az volt szokásban, hogy a tárázásnál alulmérték a szekér súlyát, és ennek megfelelően egy mázsával kevesebb szenet vagy meszet raktak fel, a különbség a kiszolgáló haszna maradt, én ebbe nem mentem bele. Szerencsére ismerték a családunkat a faluban, 1970-ben, mikor az utcában mindenki építkezett, velem hozatták az anyagokat. Nem akartam egy nap alatt meggazdagodni, én számoltam a legolcsóbb árakat: egy mázsáért öt forintot kértem, a húsz mázsáért egy százast, így is meg voltam elégedve, a gyárban egész nap nem kerestem meg ennyit. Három hónap után vettem még egy lovat 4500 forintért, az öreg paraszt még egy szecskavágót is adott vele, megtanított, hogy kell etetni a jószágokat.

– Akkor már jobban értettél az állatokhoz?

– Beletanultam, ha az úton jött velem szemben egy ló, megmondtam, hogy hány éves. Jártam a téeszeket, német és holland cégek megbízásából felvásároltam a lovakat, háromszoros haszonnal adtam tovább őket. Bárdos Gyuri is tőlem vitt lovakat a világbajnoki fogatába. De egy kicsit előreszaladtunk, akkor még ott tartottam, hogy örültem a második lónak, mert így már 40 mázsa árut tudtam kiszállítani egyszerre. A tekintélyem is megnövekedett, három év után engem választottak meg az Ipartestület ellenőrének.

1978-ban iparosokból, tanárokból, kereskedőkből alakítottam egy kisszövetkezetet, ebben a formában szabadabban vállalkozhattunk, kibéreltük a rakamazi Tüzép-telepet. Négy évig tartott ez a közösködés, 1982-ben már magánember is vásárolhatott teherautót, január negyedikén már ott állt az udvaromon a hosszúplatós IFA, cigány létemre az egész környéken először nekem volt ilyen. Távolsági fuvarozást is elvállaltam.

1988-bon a kft.-m kiment a szovjet piacra. Kisebb üzletek után Técsőn összeálltam a helyi “PROKOMBINÁT”-tal, építettünk egy húsfeldolgozó üzemet, a legmodernebb szinten, ahogy mondani szokás: az elején bement a marha, a végén kijött a kolbász. Rengeteg állat volt a környéken, nem tudtak mit kezdeni velük, áldást jelentett ez a gyár.

A forgalom az évi 500 milliót is elérte, de a partnereimmel nem pénzben számoltunk el, hanem bartellben, az átlagos árrés három-négyszeresét el tudtam érni. Betonacélt, fát, traktorokat hoztam be, később Zsigulikat és élelmiszert is exportáltam. Saját irodát tartottam fenn Szentpéterváron, úgy jártam ki a Ferihegy II-re, mint más a vasútállomásra.

Közben elváltam az első feleségemtől, és egy kárpátaljai lányt vettem el. Rendszeresen hordtam ki az ennivalót az anyósoméknak, ilyenkor kint is töltöttem egy kis időt. Egy ilyen alkalommal, már 1995-ben, ellopták a BMW kocsimat, benne voltak az irataim, a bélyegzőm, a pénzem. Elmentem a rendőrségre, bejelentettem az ügyet, azt mondták:

– Ne az autót sirasd, annak örülj, hogy megúsztad élve.

– De hogy jutok haza?

– Majd kedden megy egy busz, azzal.

Ezt nem akartam megvárni, lementem a határra, ismertem a magyar parancsnokot, útlevél nélkül is átengedett. Ez csak az első merénylet volt, követte a második, hamisított papírokkal 86 600 dollárt levettek a számlámról. Fával kellett volna törleszteniük, de az áru máig sem érkezett meg. Akkor elhatároztam, hogy kiszállok a keleti piacról.

A pincér elviszi előlünk az üres teáscsészéket, B. már egyre gyakrabban néz az órájára:

– Egyre be kell érnem Nyíregyházára, várnak egy megbeszélésen.

Gyorsítanom kell a beszélgetés tempóján, a cigány érdekvédelemben betöltött szerepéről kérdezem. B. ettől hirtelen felélénkül.

– Szabolcs-Szatmár-Beregben ma már százezer cigány él, a megye lakosságának húsz százalékát teszik ki. Ez a szám csak növekedni fog, meg kell oldani a sorsukat. Már a törvények megalkotásánál ott kell lenniük a cigányembereknek, különösen, ha a vállalkozásokról és az iskolázásokról döntenek, akkor nem kell egy évszázados táv, hanem évtizedek alatt be lehet hozni az elmaradást.

Tudom, hogy a mostani nemzedékben ez már nem sikerülhet, a kicsiknél kell kezdenünk. Hároméves korában minden cigánygyerek kerüljön be óvodába, tanuljon meg magyarul beszelni és alkalmazkodni, egyhelyben ülni és fogat mosni.

Két cigány kollégium épül Magyarországon, az egyiket Budapest kapta, ez rendben is van, de a másiknak ide kellett volna kerülni, mert itt a keleti végeken a cigány tanulók a nyolc osztály után el vannak zárva a további képzéstől.

Javasoltam, hogy állítsunk fel egy információs irodát három-négy szakemberrel, akik tanácsot adnak a cigányoknak mindennapos gondjaikban, ezt sem fogadták el. Hiába vagyok tagja a megyei pénzügyi bizottságnak és töltök be más tisztségeket is, nekem csak akkor szólnak, ha már elsüllyedt a hajó.

Megpróbálom óvatosan kifejteni az ellenvéleményemet:

– Úgy tapasztaltam, hogy elég nehéz segíteni a cigányokon. Hiába adnak nekik földet és állatokat, nem élnek a lehetőséggel.

– Ezt rosszul gondolod, a cigányban is él a föld- és az állatszeretet, csak nincs esélye, hogy megvalósítsa, mert az állam kivonult erről a területről. Ahol esélyt kapnak, mondjuk Dögén, ott megállták a helyüket.

Igenis, lehetne segíteni, vegyük csak az én példámat. Brigádot szerveztem, szocpolos lakásokat építettem a cigányoknak – ebből a munkából már kiszálltam, átadtam a fiamnak. Elkezdtem Hodászon azt a mezőgazdasági vállalkozást, amit te is láttál, ez egy 60 millió forintos beruházás. Egy öreg almás volt, nem kellett senkinek, én már harmadkézből vettem meg. A legjobban akarom csinálni, nem ágakat ültettem el, hanem kétéves meggyfákat vettem, ezer forintért darabját, két év múlva már termőre fordulnak. Idegenforgalmi központot hozok létre, lovasiskolát, 80 vagonos hűtőházat akarok építeni, megtermelem az alapanyagot, és Amerikába fogok exportálni.

Belevonom a munkába Hodász, Kántorjánosi, Nyírmada és más környékbeli falvak cigány önkormányzatát is. Cigány munkaerőt fogok alkalmazni, a konferenciákon ne mondhassák többé, hogy a cigány nem akar dolgozni.

A beszélgetésünk végén megkértem B.-t, hogy kísérjen ki a kótaji cigánytelepre, bíztam benne, hogy az ő társaságában szívesebben fogadnak majd, de ő alig mozdult el a Mercedese mellől, a péró lakói sem szólították meg. B. egy idő múlva beült a kocsijába, és elhajtott.

 

 

Magy térségében nem jelzi tábla, hogy az autósoknak hol kell letérniük a Kállósemjén felé vezető útra, az ukrán rendszámú kocsik mégis csalhatatlan biztonsággal fordulnak el a megfelelő irányba. Állítólag a Vörös Hadsereg régi háborús felvonulási térképét használják, mely feltüntette ezt az összeköttetési vonalat.

Az út menti elhagyatott vidéken az ukrán maffia számos titkos ügyét intézte már el. Néhány évvel ezelőtt az itteni erdőben zajlott le egy véres leszámolás: egy melegítőruhát viselő férfit kutyavezető szíjjal egy fához kötöttek, majd a felismerhetetlenségig szétverték a fejét. Az a nyilvánvaló szándék, hogy az áldozat kiléte ismeretlen maradjon, bevált, az ukrán belügyi szervek talán nem is értesültek a történtekről. A magyar rendőrség pedig az öltözékéből megállapította a halott feltehető nemzetiségét, aztán nem törte magát különösebben, egy idő után megfelelő adatok hiányában le is zárta a nyomozást. Mostanában erőszakos bűncselekményekről kevesebbet hallani, inkább üzletszerű csempészkedés folyik errefelé, mi is láttunk két Mercedest, melyekből épp az Ukrajnából hozott gázolajat fejtették le tartályokba.

Az út mentén fekszik a Kauzsay tanyának nevezett település, mely valójában Magy község lakott külterületi része. A környék valaha a Kállay család tulajdonába tartozott. A szabadságharc után eltűnt a kastély, és a 7000 hektáros birtoktest kisebb darabokra tagolódott, megépült a Kauzsay, Irinyi és Domokos tanya. A földeket zsidó bérlők vették ki árendába – az emlékezet a Klár, a Katz és a Rosenthál neveket jegyezte fel –, gazdálkodtak és két szeszfőzdét is építettek, a szükséges alapanyagot helyben állították elő, a melléktermékeket pedig az állatokkal etették fel, zárt iparszerű láncolat alakult ki.

A paraszti munkások maguk nem rendelkeztek földdel, harmadosként dolgoztak. A felszabadulás után a környékbeli családok 7-11 holdas birtokhoz jutottak, de ez az önálló lét nem tartott soká. Az Állami Gazdaság elvette a határ egy részét, a lakosság zöme elvándorolt, a maradék belépett az újonnan alakult termelőszövetkezetekbe. A téesz viszonylag sikeresen gazdálkodott, nagy területen telepített gyümölcsöst, jó átlagokat ért el a dohány- és krumplitermelésben is. A rendszerváltozásnál itt is felszámolódtak a közös gazdálkodási formák, a földek magántulajdonba kerültek.

A Kauzsay tanya is megérezte a változásokat. Egyik alkotóeleme, az Irinyi tanya már a tagosításoknál elnéptelenedett, mára jel sem maradt belőle, az egykori szántókra erdőt telepítettek. A Domokos tanyáról csak három éve halt ki az utolsó gazda, kérésemre kimegyünk megnézni a helyet.

Az országúttól három-négy kilométer hosszú erdei ösvény vezet be a tanyához. Messze esik a magyi közüzemi hálózattól is, az öregember évtizedekig akkumulátorról működtette a rádióját és a televízióját, azt hajtogatta, hogy addig nem hal meg, amíg ki nem jön a villany. Példamutató polgárként vett részt a község életében, szavazásoknál, ünnepeken elsőként jelent meg, ezért az önkormányzat 1993-ban kivitte hozzá az áramot.

A birtokot kerítés helyett tüskés bokorsor védte a tolvajoktól, ez mára el-elburjánzott, csak az úton lehet befelé haladni, egy forduló után hirtelen tűnik fel a tanya látványa. A gazda élete utolsó napjáig dolgozott a három és fél hektáros területen, juhokat nevelt, fákat ültetett, gazdasági épületeket húzott fel, kutat fúrt, egy jégvermet is ásott.

Halála után senki sem lépett a helyébe, minden lepusztult: a kukoricatároló fedését leszedték, a melléképületeken összeszakadozott a borító fólia, a kutat is betömték lomokkal, csak a lemorzsolt kukoricacsutkák emlékeztetnek az egykor volt tevékenységre.

Kihasználva a háborítatlan környezetet, autótolvajok húzódtak ki ide lopott kocsikat bontani, a megmaradt felesleges alkatrészeket széjjelszórták.

Az akácost is kivágták, egyméteres magasságban állnak a tönkök:

– A cigányok szokták így kivágni a fákat. Nem azért nem hajolnak mélyebbre, mert közben arra figyelnek, hogy jönnek-e a rendőrök, hanem azért, mert rájöttek, hogy a földdel egy szintben már keményebb a fa szövete.

– Van már új tulajdonosa a tanyának?

– Az erdész vette meg a telket, állítólag ő is birkákat fog itt nevelni.

Visszafelé indulunk az erdei úton, kísérőm kimutat a fák közé:

– Érdekességképpen mondom, hogy volt itt két mélyfúrás is. Földgázt és olajat találtak, de 1973-ban be kellett robbantania a kutakat, mert Ceauşescu tiltakozott, hogy ki akarjuk zsákmányolni a román mezőket.

Kocsink ráfordul a Kállósemjén felé vezető útra, hamarosan elérjük a voltaképpeni Kauzsay tanyát. Ezen a külterületi településen 1962-ben még 56 ház állott, 229 ember lakott benne. Egy általános iskolát is fenntartott, ezt később “bekörzetesítették” Magyra.

Először csak két cigány telepedett le itt, aztán az etnikum fokozatosan terjeszkedett. A magyarok sorra elköltöztek, csak a sorsukon már változtatni nem tudó öregek maradtak. A haláluk után egyetlen örökös sem kívánt beköltözni a házakba, ezeket is cigányok vették meg, mára a lakosság szinte homogénné vált. A tanyasiak pontos létszámát senki sem tudja, némelyek 90, mások 110 főre becsülik. A népesség egy része folyamatosan cserélődik, jönnek a közeli Besenyődről, Kállósemjénből és más falvakból. Megvásárolják az olcsó házakat, aztán továbbadják mindenféle szerződés nélkül, a magyi önkormányzat illetékeseinek sokszor fogalmuk sincs, hogy egy-egy épület kinek a tulajdonába tartozik.

Mára gyakoriak a foghíjak, a 900-1000 négyszögöles elhagyott portákat felverte a gaz, csak az egykori kertek helyén üti fel még a fejét egy-egy szál makacs virág.

A cigányok házai általában elhanyagoltak, a kerítések omladoznak, az egyik helyen egy szétrohadt farostlemezzel pótolták a hiányzó kaput. Az önkormányzat kihozta ide a vezetékes vizet, de a házakba máig se kötötték be, az emberek a közkifolyókra járnak. A vízvétel állandó veszekedések közepette zajlik, az a család, melynek ablaka alatt áll a vaskút, azzal vádolja a többieket, hogy szándékosan ott végzik el a nagydolgukat, és azzal fenyegetődzik, hogy “megb…ák azt a nőt, aki oda mer menni vízért”.

– Miért nem jelentik fel őket? – kérdezem a panaszkodóktól.

– Hiába szólunk, a rendőr csak a verekedésre jön ki, veszekedésre nem. Ezek meg azzal ijesztgetnek minket, hogy ha beszélni merünk, a ház ránk borul.

Az ütött-kopott mosógépekbe is a kútról hozzák a vizet, a kifolyócsövön valami infámisan koszos lé bugyborékol ki.

Mint ahogy másutt, a cigány házakat itt is az jellemzi, hogy egy bokor vagy egy szál virág sem nő az udvarukon. Egy-két kivételtől eltekintve aprójószágot sem tartanak, és a környező földeket sem művelik. A Kauzsay tanyán is hallani a már megszokott hiábavaló kísérletekről, a magyi polgármester adott volna vetőkrumplit, de ezt sem rakták le, azzal mentegetődztek, hogy a többiek úgyis ellopnák majd a termést.

Benézünk egy-két házba, arcomat megcsapja a bűz, először azt hiszem, hogy valamilyen állatot tartanak benn, attól ered, de kiderül, hogy a romlott ételekből és a mosdatlan testek kipárolgásából származik.

Az egyik helyen egy 22 éves nő, négy gyereket nevel egyedül, havi 42 ezer forintból élnek. A szomszédjában több nemzedék szorult egy fedél alá, a fiatalabb asszony a sátoraljaújhelyi állami nevelőintézetből szökött ide, és a házasságkötés után már nem vitték vissza. Mikor kérdezem, hogy hányan vannak, nem tudja összeadni az ötöt a hattal.

A tűzhelyen bizonytalan állagú hús fortyog, mindenki a konyhában ül, az ebédre várva. A hét-nyolcéves gyerekek sem mentek el az iskolába, nézik a televíziót, szájukban rágógumit forgatnak. Jobb időkben majd kitelepednek az út mellékére, beszélgetnek és bámulják a forgalmat. Téli tüzelőt nem készítettek, az asszonyok időnként kimennek az erdőbe, ágakért.

– Miből élnek ezek az emberek? – kérdezem a kísérőmet.

– Ők még a cigányok között is a legelmaradottabbak, úgy élnek, mint a középkorban, az apa elhálja a gyereket, a testvér a testvért. Fizikailag gyengék, betegesek, ki venné fel őket?! Bent a faluban is 290 munkanélkülit tartanak nyilván, ha megürül egy állás, közülük válogatnak. Akinek van valamilyen kocsija, az elmegy fémet gyűjteni, a vas kilójáért 8-10 forintot kapnak, az alumíniumért 200-at, de az már nemigen akad, legfeljebb úgy, hogy a környéken eltűnik egy-egy országúti jelzőtábla.

Az egyik lakó csak rázza a fejét erre a magyarázatra:

– Az az igazság, hogy hordják ki az asszonyokat meg a lányokat rodázni az országútra. Még a vén Magdit is futtatják.

– Ki az, aki futtat? – kérdi a kísérőm. – Csak egy nevet mondjon.

– Dehogy mondok, kiderül, aztán megeszik a fejemet.

Elköszönünk az utolsó házban, átvágunk a csupasz udvaron, az egykori parasztporta lepusztult csupasz díszei között. Próbálom feldolgozni magamban a látottakat:

– Nincs valamilyen mód, hogy ki lehessen emelni őket ebből a helyzetből?

– Az önkormányzat nem tud többet segíteni, a szociális segélyek nagy részét így is ők viszik el.

– De ezen kívül is kellene tenni valamit, szellemileg-értelmileg felhozni őket.

Kísérőm legyint:

– A cigányszervezeteknek az volna a dolguk, de inkább maguk között hadakoznak a támogatásért és a befolyásért. Előfordul, hogy két testvér más-más alakulathoz tartozik, és szóba sem állnak egymással. A vezetőik sem szoktak kijárni a Kauzsay tanyára.

– És a politikai pártok?

– Köztük már megindult a harc a lelkekért, megpróbálják a maguk oldalara terelni a cigányokat. A jobboldal telve van nacionalista gőggel, de a polgármester- és országgyűlési választások előtt a jelöltjei megjelennek a faluvégi pérókban, olajat, cukrot, néha lejárt szavatosságú konzerveket osztogatnak. A befolyásuk terjed, vannak olyan falvak, ahol az alapszervezeteik csak cigányokból állnak. A baloldal tétovázik, nem akar lemondani sem a cigányok, sem a rasszisták szavazatairól.

– Az egyházak nem indítanak valamilyen akciót?

– A történelmi egyházak ebben a tekintetben passzívak, legfeljebb a Nyugatról kapott bálás ruhákból osztogatják szét a maradékot.

– És a szekták?

– Pont Magyon működik egy Hit Gyülekezete közösség, 30-50 taggal, állítólag ők járnak ki ide.

Visszaülünk a kocsiba, a sofőr megérzi ruhánkon a felszedett bűzt, elhúzza az orrát.

 

 

Néhány héttel később a hodászi szociális otthonban találkoztam Sz. Zoltánnal, a Hit Gyülekezete egyház egyik prédikátorával, aki kisegítő pszichológusként dolgozik az intézetben.

– Mi vonzotta ehhez a közösséghez?

– Megbizonyosodtam, hogy az ember üres edény, mely az őt betöltő nemes folyadékra vár. Tuzséron dolgoztam vasúti mérnökként, amikor megtértem. Ott sikerült megismerkedni a cigányok életével, mély nyomorban tengődtek, a családok együtt laktak az állatokkal, abból éltek, hogy feltörték a vagonokat. Kezdtem kilátogatni hozzájuk a falu végére, sokszor úgy beleragadtam a sárba, hogy csak ketten tudtak kihúzni. Semmi kultúrában nem volt részük, ezért örömmel fogadtak, tanítottam őket és énekeltünk, először csak a gyerekekkel, aztán a felnőttek is csatlakoztak hozzánk.

1972-ben feljelentettek illegális tevékenységért, behívattak az igazgatóságra, és rá akartak beszélni, hogy ne folytassam. Én nem adtam meg magam, akkor kirúgtak. Nyolc gyerekem van, valamiből el kell tartanom őket, ezért is vállaltam itt állást, de továbbra is tanítok.

– Nincs túlságosan jó hírük. A politikusok sokat beszélnek arról, hogy a Hit Gyülekezetének vezetői milyen botrányokba keveredtek.

– A “magyar gőg” harcol ellenünk, a Hit Gyülekezete ennek ellenére ma már a negyedik legtámogatottabb egyház az országban. Itt, Oroson építettünk egy templomot, egy fillérnyi állami segítség nélkül.

Beszélgetésünk során Sz. megemlítette, hogy Hodászon is működik egy, szinte kizárólag cigányokból álló közösségük, kérésemre beleegyezett, hogy részt vehessek az egyik istentiszteletükön.

A megbeszélt napon Sz. másodmagával várt rám a hodászi vasútállomáson, megjelent V. Miklós nyíregyházi lelkipásztor is, aki, ahogy kivettem, az egyház megyei első emberének, afféle püspöknek számít, a hívei Miklós testvérnek szólítják. Magáról csak annyit mondott, hogy eredeti foglalkozása szerint ágazatszervező üzemmérnök.

Arra számítottam, hogy egy imaházba megyünk, de a kocsi egy családi ház udvarán állt meg velünk. Felmentünk a lépcsőn, az előszobában egy harminc év körüli cigány férfi fogadott minket, sötét öltönyt és nyakkendőt viselt, már ritkuló fekete haját hátul félhosszúra eresztette, egész magatartása azt sugallta, hogy megszokta a nyilvános szereplést. Ragadványnevén mutatkozott be:

– “Szuper”-nak hívnak.

Egy barátságos mozdulattal beljebb invitált. A három egybenyitott szobában nyolc-tíz cigány férfi és asszony sürgött-forgott, feltehetőleg a közösség elöljárói, valamennyien tiszták és jólöltözöttek voltak. Néhányukkal leültem beszélgetni, az asszonyok csak üdítőt tettek elénk az asztalra.

– Sohasem fogyasztottak alkoholt?

– Dehogynem, de már leszoktunk róla, a vérünkből is kikerült az alkohol vágya.

Egy idősebb, kerek arcú, bajuszos férfi emeli fel a kezét, szót kérve:

– Én egy kisebb bizonyosságot szeretnék mondani Jézus nevében. Ötvenéves koromig egy deci szilvapálinkával kezdtem a napot, ha csak egy felessel kínáltak, azt kérdeztem: félember vagyok én talán? Estig kétszer-háromszor is berúgtam, ha nem ihattam, reszkettem, két kézzel vittem a poharat a számhoz. A templomba is részegen mentem, mikor vittük a sonkát szentelni. Sokan figyelmeztettek, hogy nem lesz jó vége, de én olyan kemény voltam a bűnben, mint az utcán a betonágas.

A férfi az asztal túlsó végén ülő feleségére mutat:

– Linával is folyton veszekedtem, mikor lefeküdtem, az ágy széle alá tettem a kést, hogy belevágom, ha szól valamit. Ha észrevette és eldugta a kést, behoztam a kisbaltát. Aztán megjöttek a betegségek, májzsugort kaptam, Kocsordon feküdtem vele egy fél évig, majd agydaganattal kerültem be a nagykállói kórházba.

Lina rábólint:

– Úgy imádkoztam, hogy vagy vedd el, Uram, vagy csinálj vele valamit.

– És akkor 1988-ban az Úr küldött hozzánk egy nyíregyházi pásztort a társával. Eljöttek szép szóval Hodászra, de az emberek elutasították őket, mert akkor itt már működött egy másik új vallás: az Evangéliumi Keresztény Gyülekezet, és féltek a vezetőjétől. Csak Lina fogadta be őket.

– Azt kérdezték, hogy be szabad-e jönni ebbe a házba – veszi át a szót az asszony –, mondtam, csak tessék, és étellel kínáltam őket. Mi mindig úgy főzünk, hogy hátha küld az Isten vendéget.

– Maga, Lina, vallásos volt?

– Úgy a magam módján. Ha elmentem a templomba, csak annyi melegedett fel, ahol ültem, a lelkemben semmi. Az óvodában dolgoztam vezetőnőként, este tanultam, én voltam az egyetlen az egész megyében, aki előbb szerzett diplomát, mint érettségit. Úgy éreztem, kötelességem kiállni a fajtám mellett, jártam a küldöttgyűléseket, és mondtam, hogy fel kell szabadítani a cigányságot, ki kell hozni a földkunyhókból.

– Hitt benne, hogy sikerül kiemelni a cigányokat a nyomorból?

– Azt tudtam, hogy államilag nem megy, magában az emberben kell változásnak bekövetkezni. Hiába mosdatunk ki egy disznót, akkor is belefekszik a sárba. Ha Krisztus nem segít, akkor minden hiábavaló. De hogy magamról beszéljek, eljöttek akkor hozzánk Miklós testvérék zenével, a cigánysors ismeretével. Mikor elmentek, azt gondoltam, hogy ha a magyar emberek nyílt szívvel közelednek hozzánk, akkor nekünk is meg kell nyílnunk előttük, ha még egyszer megkeresnek, megtérek. Ez be is következett, Jézus még a férjemet is megszabadította.

– Bár harminc évvel ezelőtt történt volna.

– Ámen, Halleluja! – mondják az asztal körül ülők, “Szuper”, a házigazda folytatja:

– Én Pestre jártam fel dolgozni, kubikoltam. Pénteken, mikor meghozott a vonat, nem mentem haza, hanem irány a mátészalkai diszkó, C kategóriás zenész voltam, ott muzsikáltam. Ami pénzt megkerestem, mind eliszogattam a haverokkal, vasárnap hajnalban három óra körül vetődtem haza a családomhoz. Visszaállítottam az órát, hogy a feleségem ne vegye észre, mennyi az idő, este meg már utaztam vissza Pestre. Folyton veszekedtünk, a feleségemmel a gyerekek előtt átkoztuk egymást.

– A cigányságnak ez a legnagyobb baja, mert az átkok mindig megfogannak – mondja Lina –, áldani nehezebb, de mióta hiszünk, azt is megtanultuk. Karácsony előtt, mikor olyan szegények voltunk, hogy nem tudtam, miből ünneplünk majd, Mihály, a testvérem áldást mondott rám, és még azon a héten jött egy hivatalos levél, hogy küldjem be az önéletrajzomat, mert a közéleti munkámért kitüntetést kapok és százezer forintot.

A házigazda még befejezi a mondandóját:

– Mikor megtértem, Jézus összehozta az én széthullott családomat is, már tizenkét éve, hogy szépen élünk, egy rossz szó nélkül. Esténként nem járok el hazulról, beszélgetek, énekelek a gyerekeimnek.

– Halleluja! – mondják, a lelkipásztor asztalt bont és arra kér, hogy menjek le velük az istentiszteletre. Miközben átvágunk a kerten, megkérdezem:

– A papnak milyen szerepet kell betöltenie a Gyülekezetben?

– Legyen olyan, mint az állvány a ház mellett: támogassa, de nélküle se dőljön össze.

“Szuper” már évek óta vállalkozóként működik, egy helybeli kubikosokból szerveződött csapattal vállal fel munkákat, ebből a jövedelemből építkezett. A ház alsó szintjén nem rendezett be sem garázst, sem raktárt, hanem osztatlanul hagyta és imatermet alakított ki, itt szokott összegyűlni a közösség.

– Kap ezért valamilyen térítést?

– Mi önzetlenül segítünk egymásnak, úgy vagyunk, mint az első keresztények, akikről azt mondja az Írás, hogy “mindenük köz vala”.

A terem félig az utcaszint alatt helyezkedik el, az arra elhaladóknak csak a lábát látjuk. Körülnézek: száz-százhúsz hívő ül a székeken, valamennyien tiszták és jólöltözöttek, jóllehet, javarészük éppúgy munkanélküli és ellátatlannak számít, mint a Kauzsay tanya lakói. A jelenlévők döntő többsége cigány, de néhány magyar is akad köztük, egy asszony Baktalórántházáról jár ide; mehetne Nyíregyházára is, de itt jobban érzi magát.

Az arcokra várakozó öröm ül ki. A terem végében felsorakoznak a zenészek, a csapat két gitárosból és egy dobosból áll, “Szuper” szintetizátoron játszik, hattagú vegyeskórus áll előttük, kezükben mikrofonnal.

Megszólal a zene, isten tudja, hány decibellel harsog, az erősítők által felfokozva a szűk térben nem csak az ablaküvegeket, de a falakat is megrezegteti. Nem csak “Szuper” számít többé-kevésbé profinak, de a többi muzsikus is rutinos biztonsággal játszik. A számok szövegét és dallamát is maguk szerezték, egyszerűek és fülbemászók, amennyire meg tudom ítélni, a néger gospel zenére emlékeztetnek. A hallgatók már ismerik a dalokat, kezüket a szívükre szorítva vagy a magasba felnyújtva együtt énekelnek. Néhány perc múlva sokan eksztázisba esnek, ugrálnak és sírni kezdenek.

Én, az örök kívülálló, nekidőlök a falnak és eltűnődöm, hogy azok az ideák, melyekben én hiszek, miért nem tudnak ilyen hatást kiváltani az emberekből. Tudom, hogy nem ettől függ az értékük, de sajnos a lelkünk úgy van berendezve, hogy a tömegektől érkező visszaigazolás mindig megerősíti a meggyőződésünket.

A zene után beszédek következnek, előbb a gyülekezetnek egy laikus tagja idézi az irgalmas szamaritánus példáját az Evangéliumból, aztán a lelkipásztorok mondják el a prédikációkat. Már távozáshoz készülök, mikor váratlanul engem is megkérnek, hagy szóljak az emberekhez. Nem tudok kitérni, de nehezen szedem össze a szavakat:

– Eszméiteket nem ismerem, ezért nem akarok ítéletet mondani felettük, de dicséri őket, hogy a nevükben itt összejöttetek tisztán és lehetőségeitek szerint rendesen öltözve. Távol tartjátok magatokat az italtól és a bűnözéstől. Kívánom nektek, hogy az Isten segítsen nektek megmaradni ezen az úton. Közösségetekben vagy más felfogásoktól vezéreltetve minél többen kövessék a példátokat. Legyetek szikra, melyből olyan tűz támad, amely nem pusztít, hanem melegít…

 

III. “Téeszelnök, ha leszáll a lováról…”

“Termeljünk ott két kalászt, ahol régen csak egy nőtt!”

 

Szocialista szövetkezeti jelszó

 

 

“A magyar paraszt lóval ment be a termelőszövetkezetbe, és John Deere traktorral jött ki belőle.”

Dr. Romány Pál

 

 

1.

Véleményem szerint a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei mezőgazdaság sorsa és jelenlegi állapota nem választható el attól a történelmi úttól, melyen az egész magyar termelőszövetkezeti mozgalom végighaladt az elmúlt fél évszázadban. Szerettem volna átfogó tájékoztatást kapni, ezért megkerestem Dr. Romány Pált, az adott kérdésben nála hivatottabb szakértő kevés él az országban. Elegendő megemlíteni pályafutásának néhány fontosabb állomását: elsőéves egyetemista korában az agrárpolitikai tanszéken Nagy Imre mellett szolgált demonstrátorként, majd diplomája megszerzése után Hegedűs András mellé került titkárnak. 1975 és 1980 között mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, utána a Bács-Kiskun megyei Pártbizottság első titkárának nevezik ki, közben tanít Gödöllőn, az Agrártudományi Egyetemen. 1989-ben nyugdíjba vonul, azóta tudományos tevékenységgel foglalkozik, idén védte meg akadémiai doktori értekezését.

Kérésemre Romány egy kissé a távolabbi múltba visszanyúlva kezdi:

– A századfordulón a magyar birtokszerkezet latifundiális jellegű volt, ami azt jelenti, hogy sok tulajdonos birtokteste meghaladta a tízezer katasztrális holdat. A honfoglalás millenniumára kiadott emlékkönyv adatai szerint a herceg Esterházy család 421 ezer, Schönborn Ervin 226 ezer, Koburg herceg 214 ezer katasztrális holddal rendelkezett. A földterületnek több mint a fele kötött, vagyis korlátolt forgalmú kategóriába sorolódott, kincstári, egyházi, községi és kisbirtokossági tulajdonba tartozott – ezekből a földigénylők kívánságait eleve nem is lehetett volna teljesíteni. A föld ügye viszont minden más kérdést megelőzött – eleve eldöntötte a parasztcsaládok és a hozzájuk tartozó gazdaságok sorsát. Jászi Oszkár joggal mondhatta, hogy a polgári Magyarországért küzdőknek nincs fontosabb és sürgősebb feladatuk, mint a latifundium-rendszer széttörése.

1920 után a velünk szomszédos országok mindegyikében általános földreformot hajtottak végre, ez nálunk elmaradt. Az idők folyamán csak néhány egyéni kezdeményezésből kiinduló kísérlet történt. A Tanácsköztársaság idején Károlyi Mihály osztotta fel kápolnai birtokát. Később Nagyatádi Szabó István átfogónak szánt programja sem hozott igazi változást – ő egymillió holdat kívánt bevonni, de az igénylők csak házhelyeket, vitézi telkeket kaptak, a nagybirtok országos aránya alig néhány százalékkal csökkent.

A hatalom birtokosai mindvégig ellenezték a földbirtok-politikai beavatkozásokat, arra hivatkoztak, hagy ez ellenkezik a nemzetgazdaság általános érdekeivel, és el kívánták érni, hogy – az ő szavaikkal élve – “az állami szocializmusnak ez a szörnyszülöttje végképp lekerüljön a napirendről”.

Különös módon a Magyarországgal hadban álló szovjet hadsereg felismerte a kérdés fontosságát. Vorosilov a röplapjain beígérte a magyar földreformot, bízott benne, hogy Horthy katonái erre a reménységre leteszik majd a fegyvert.

A felszabadulás után az 1945. évi VI. törvénycikk az ország területének 35 százalékát érintette, 615 ezer helyben lakó igényjogosultnak átlagosan 4,9 katasztrális hold földet juttatott, házhelyet 147 ezren kaptak.

A földreform megszüntette ugyan a nagybirtokrendszert, de nem segítette elő a falu megkívánt polgárosodását. A latifundiumokkal együtt eltűntek az igazán hatékonynak számító 50 katasztrális holdnál (30 hektárnál) nagyobb gazdaságok is, a megmaradt középbirtokok száma országosan sem érte el a tízezret.

A földigénylőknek juttatott 4,9 katasztrális hold csökkentette ugyan a zsellérek, a napszámosok, a gazdasági cselédek és törpebirtokosok sokmilliós táborát, de nem oldotta meg a hazai mezőgazdaság korszerűsítését, az árutermelés megnövelését. Kezdetleges eszközökkel, gőzerejű, sőt járgányos cséplőgépekkel indult el a művelés, igaerőre, gyalogmunkára, naturáliában való elszámolásra alapozva.

Az első szövetkezetek már 1944 őszén megalakultak, például a sarkadi cukorgyárnak a Magyar Föld Részvénytársaság tulajdonába tartozó gazdaságában. Ezek tőről metszett magyar kezdeményezések voltak, a népfőiskolában kialakult együttgondolkodás termékei. A földkérdés tartós megoldásának módozatait keresték, de a szövetkezeti hálózatok kialakulását több évtizedig tartó folyamatnak tervezték. Kezdetben a hatalomra törő Magyar Kommunista Párt is egyetértett szándékaikkal, bírálta azokat, akik “előre akartak sietni”, de 1948. augusztus 20-án Rákosi Mátyás kecskeméti beszédében bejelentette a kollektivizálást, alig egy évvel később már meg is indult a szervezés.

Az irányadó politika az orosz faluközösségből kinőtt “ártyel” típusú kollektív gazdaság modelljét terjesztette. Ez nálunk a III-as típusú termelőszövetkezetekben öltött testet, melyek a föld és a termelőeszközök közös tulajdonlásán alapultak. A “Mintaszabály” egy-egy szövetkezeti tag saját gazdaságában legfeljebb öt juhot vagy kecskét, továbbá egy sertést és szaporulatát engedélyezte.

Az ettől való eltérést, az egyéni gazdálkodás bizonyos lehetőségeit meghagyó I-es és II-es típusú szövetkezeteket rövid ideig tartó átmenetnek tekintették, a csökevényes gondolkodásnak tett engedménynek. A propagandagépezet is elindult, a magyar falu benépesült az “Új barázdát szánt az eke” című Solohov-regényből vett “kulák fantomokkal”.

 

 

2.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye összes földterülete 623 ezer hektárt tesz ki, ennek 85 százaléka termőnek minősül, 15 százalékát pedig, ahogy hivatalosan mondják, kivették a művelés alól. Az összterületen belül a szántók 75 százalékos arányt képviselnek, 18 százalék a gyep, 6 százalék a gyümölcsös, a kert és a szőlő pedig együttvéve egy százalékkal részesedik.

A földek gyenge adottságúak, hét község határában még a 7 aranykoronás értéket sem érik el, további 43 településen is 10 alatt maradnak. A csúcsot egy Tiszalök melletti rész jelenti a maga 23,8 aranykoronájával. Összehasonlításul megemlíthetjük, hogy például Békésben vagy a Fehér megyei löszhátakon 40-42 aranykoronás területeket is lehet találni.

(Mivel az aranykorona-érték fogalma a továbbiakban is gyakran felmerül majd, érdemes ide iktatni a Révai Lexikon ezzel kapcsolatos definícióját:

“Az aranykorona-érték a földterület minősítését jellemző mérőszám. Az 1875. évi tv. előírásainak megfelelően a földparcellák kataszterbe való felvételénél azok tiszta jövedelmét az akkor érvényes pénznemben (aranykoronában) állapították meg. Az aranykorona-értékek többször módosultak, és idővel legfeljebb már csak tájékoztatást nyújtottak a föld tényleges értékéről, hozamáról, illetve a különböző földterületek minőségi különbségéről. Az aranykorona-értékek – jobb híján – a 20. század végén is használatosak.”)

Szabolcs-Szatmár-Beregben az 1945-ös reformnál 50 ezer család kapott földet – az összes megyei család 50 százaléka –, az országos helyzethez hasonlóan ők sem sokáig használták új birtokukat.

A termelőszövetkezeti mozgalom 1948-ban indult el, de csak a következő év végére bontakozott ki teljes lendülettel, a változások ütemét jól mutatja, hogy ez idő alatt a szabolcsi részen 6-ról 39-re nőtt meg a téeszek száma.

A csoportokat a korábbi nincstelenek és szegényparasztok hozták létre, felismerték, hogy eszközök és gazdálkodási tapasztalatok nélkül magukban aligha boldogulnának. Beregdarócon a “Vörös Csillag” önálló III. típusú termelőszövetkezeti csoport öt földnélküliből és tizenegy újgazdából állt össze – ezek egyike sem rendelkezett tíz holdnál nagyobb birtokkal. A közös terület, melyet művelni szándékoztak, alig haladta meg a száz holdat, ahhoz hozzácsaptak még 96 hold haszonbérletet és öt hold úgynevezett kulákföldet. A téeszbirtok apró darabokból, összesen 83 tagból állt össze.

A szövetkezetek egykori alapító gárdáinak javarésze már a “faluvégi Béke téeszben” pihen, de az életben lévő tagjai is messze túl járnak már hetvenedik évükön – néhányukkal sikerült találkoznom, kettőjük emlékezését ide iktatom.

a) “– Az első téesz még 1948-ban alakult itt, Nagyhalászon, az »Első Megyei Tanácskozás« néven. Homoktanyai, földhöz juttatott proletárok álltak össze benne. A szomszédos Tiszateleken pedig a “Vörös Csillag”-ot alapították meg, nekik volt mintájuk, mert a faluban élt egy spiritiszta szekta, ennek a tagjai már korábban is együtt dolgoztak. Ez a két téesz később egyesült »Dózsa« néven. Állami tartalékterületeket kaptak meg használatra, a Weissmann-féle zsidó birtokot, a Boros-birtokot, a Láda-birtokot. Az egész gazdaságuk nem tett ki többet 60-70 holdnál, gépekkel sem rendelkeztek, csak egy pár fogatuk volt, azzal dolgoztak, ahogy tudtak, kézzel arattak. Komoly állami támogatást nem kaptak, pénzt nem láttak a tagok, csak terményt osztottak nekik.

Nagyhalász”

 

b) “ – A háború előtt mi, fiatalok a KALOT-ba, a Katolikus Legényegyletbe jártunk, a mise után összegyűjtöttek minket, és előadásokat tartottak nekünk. Ott hallottunk először a dán szövetkezeti modellről is. Nekünk lett volna kedvünk ahhoz, hogy közösen gazdálkodjunk, de a szüleink hallani sem akartak róla. Aztán jött a háború és elsöpört mindent.

1948 őszén egyszerre alakult meg két téesz, itt, Kótajon a »Lenin«, Bánomváron pedig a »Vörös Október«, ezek aztán egyesültek »Új Erő« néven. Csak az öregek meg a nők maradtak itt, a magukat bíró javakorabeli férfiak közül, aki csak tudott, elmenekült az iparba.

– Hogy éltek az emberek a téeszben?

– Keservesen. Munkaegységben számoltunk el, egy jól dolgozó asszony havonta 20 egységet szerzett, egy állattenyésztő 30-40-et, az elsők pedig 50-et. Munkaegységenként tíz forint előleget fizettek, és további öt forintot terményben adtak ki: három kiló vegyes termék fért bele, egy kiló szalma, dohányt is termesztettünk, ezért járt egy darab cigaretta, a répa után pedig egy deka cukor.

Néha még ezt sem tudtuk kifizetni, a tagok járandósága sorrendben csak a nyolcadik helyen állt a beadás, az adó és más kötelezettségek után. Előfordult, hogy húsvét előtt egy fillérünk sem volt, sorra jártuk a bankokat, amíg annyi pénzt összeszedtünk, hogy a munkaegységek utáni tíz forintot kifizettük. Az emberek a kezünket csókolták, hogy az ünnepre nem maradtak egy fillér nélkül.

Kótaj”

 

 

A szervezés folyamata továbbra sem állt le, 1951-ben 26-ra, a 1952 első felében már 73-ra növekedett a megyében a szocialista falvak száma. A nyírbátori és a csengeri környék szövetkezeti járássá alakult át. Ez az arány meghaladta az országos átlagot, ahol a falusi lakosság 16-17 százaléka tartozott a közös gazdasághoz.

A taglétszámnál is nagyobb ütemben növekedett a bevitt és beadott földterületek nagysága, egyre több módos gazda akart megszabadulni a birtokkal járó terhektől. Egymást követték a tagosítások, csak 1952 tavaszán ötven községben 117 232 holdat érintettek, némelyik földdarab négyszer is gazdát cserélt. Némely parasztember már meg sem nézte, hol jelölték ki neki a jussát. Ez számtalan hátrány mellett egyetlen kézzel fogható előnnyel járt: megritkultak, vagy legalábbis funkciót váltottak a nagytáblákat megbontó földnélküli tanyák.

A munka szervezettsége nem mutatott hasonló fejlődést. Több helyen a brigádvezető feladata csupán a tagok értesítésében merült ki – írja a “Mezsgyék nélkül”, a megyei termelőszövetkezetek története –, még az elnök sem volt függetlenítve, a poszt betöltéséért csak néhány plusz munkaegységet írtak a javára.

Ami az adminisztrációs szakembereket illeti, a megye 22 szövetkezetében semmiféle könyvelés vagy nyilvántartás nem folyt, 158 helyen könyveltek ugyan, de az adott napra való készenléti szint a 75 százalékot sem érte el.

Ezek a hiányosságok az egész szövetkezeti tevékenység morálját meghatározták. A közös munkára való indulás rendszerint a téesz központjából történt, ezeken a gyülekezőhelyeken a tagok nem győzték összevárni egymást, az ácsorgás, az értelmetlen várakozás tovább rontotta eredendően sem jó kedvüket. A bevételek alacsony szintje a kereseteket is meghatározta; a feljegyzések szerint negyven téesz 0-2 forint, 141 téesz 2-9 forint, 101 téesz 5-8 forint előleget osztott munkaegységeként, csak 35 közös gazdaságban fizettek nyolc forinton felül. Ahol az emberek nem rendelkeztek sem pénzbeli, sem terménytartalékkal, a puszta megélhetésért napszámot kellett vállalniuk az egyéni gazdáknál – fejezi be a szövetkezeti történet.

1953-ra Magyarországon mintegy kétezer nagyüzemnek nevezett, alapjaiban a kolhozok modelljét követő szántóföldi nagygazdaságot, valamint többszáz állami erdő- és mezőgazdasági nemzeti vállalatot tartottak nyilván. Ennek ellenére az állami tartalékföldek, vagyis az elhagyott, gazdák által felajánlott területek nagysága meghaladta a hárommillió katasztrális holdat.

Júniusban Nagy Imre meghirdette az új kormányprogramot, ennek rendelkezései enyhítették a parasztságra nehezedő terheket: megszűnt a kuláklista, leálltak a kényszertagosítások. Október elejétől megengedték a téeszből való kilépést, sőt, lehetővé tették a szövetkezetek feloszlatását is, bár kötelező jelleggel természetesen nem írták elő.

A jobb módú gazdák a termelőszövetkezetek felszámolása mellett szálltak síkra. Egyrészt abban reménykedtek, hogy visszakapják a földjeiket, másrészt a közös gazdaságok megszűntével az egykori zsellérek kénytelen-kelletlen újra napszámos tartaléksereggé váltak volna.

1953. október 1-jén Szabolcs-Szatmár megyében 495 termelőszövetkezet működött, ebből 143 kérte a feloszlatását. Menet közben több szövetkezet visszakozott, végül csak 95 szűnt meg, de a megmaradtak is elveszítették létszámuk jelentős hányadát, az összesen 50 023 tagból 24 472 lépett ki. 94 helyen új elnököt választottak.

Az 1953-mal kezdődő “új szakasz”-ban különféle reformokkal próbálták helyrehozni a megingott mezőgazdaságot. A megye akkor megfogalmazott hároméves gazdaságfejlesztési terve számos ilyen célkitűzést tartalmazott, a talajerő javításától a terméshozam növelésén át a futóhomokos területeken kialakítandó gyümölcstermesztésig. Ezek az önmagukban helyes, de már elkésett intézkedések értékükben és hatékonyságukban a tegnapi előadásra szóló színházjegyekhez hasonlítottak, már nem tudták visszafordítani a megindult folyamatokat. A megyei téeszek története így ír erről az időszakról:

“Sem a gépek, sem az emberi munkaerő nem volt elégséges a földek megműveléséhez és a betakarításhoz. Az állatgondozók a télre szóló takarmányt hamar feletették, emiatt az átteleltetés sok gondot okozott. Vagy drágán és hitelbe kellett takarmányt vásárolni, vagy csökkenteni az állatállományt. Bár a háztájiban lehetőség nyílott jószágok tartására, csak a családok 68,2 százaléka nevelt szarvasmarhát, sertést pedig alig kilencven százalék.”

(Deine Sorge möcht’ich haben! – Nekem legyenek mondva a te gondjaid! – szól a régi német mondás. Ma ezeknek a zuhanásszerű visszaesést jelző számoknak akár az egytizede is a magyar mezőgazdaság számára elérhetetlen vágyálmot jelent.)

Mintegy ellenhatásként elindult egy kampány a termelőszövetkezetek újjászervezésére. 1955. július 1-jétől számított egy éven belül a megyében mintegy nyolcezerrel növekedett a tagok száma, de ezzel sem sikerült helyreállítani a júniusi kormányprogram előtti állapotot.

Közben az országos szinten tevékenykedő reformerek kijátszották a legnagyobb adut: napirendre tűzték a kötelező beszolgáltatás rendszerének megváltoztatását, esetleg megszüntetését, de végleges eltörlését már csak a forradalom begyűjtési minisztere, Gyenes Antal jelenti be.

 

 

3.

A forradalom leverését egyelőre nem követte a téeszek megvédésének hivatalos szándéka. Az újságok 1956. november 23-án közzétették a közös gazdaságok felszámolásának és a belőlük való kilépés törvényes szabályait.

A téeszek helyzete Szabolcs-Szatmár megyében is földcsuszamlásszerűen megingott. Mindössze 103 szövetkezet maradt talpon, az 1955-ben még 26 440-es taglétszámból 1957-re csak 9904 fő tartott ki, a földterület pedig kevesebb mint a felére esett vissza. Ezeket a szerény kereteket is a környezeti agresszió veszélye fenyegette, a megyei tanácsnak külön határozatban kellett biztosítania a kilépni nem szándékozó téesztagok állami védelmét.

A helyzet sokban hasonlított az 1950–51-es évek első közös gazdaságteremtő kezdeményezésére. A tagság javarészét most is az egykori szegényparasztok és agrárproletárok alkották, ők azonban továbbra sem rendelkeztek elegendő szervezési tapasztalattal. Nem alakult ki az állandó brigádrendszer, a munkanap kezdetén szinte véletlenül kerültek egymás mellé az emberek. Az állatállományt újabb veszteségek érték, 43 téeszben nem volt közös szarvasmarha-állomány, 93-ban pedig még sertéseket sem tartottak.

A magát szocialistának nevező rendszer konszolidációja után mind határozottabban fejezte ki elkötelezettségét a termelőszövetkezeti gondolat mellett, de okulva az elmúlt évek tapasztalataiból, megpróbált változtatni a módszerein.

Háttérbe szorult a szovjet példa, mint valaki megjegyezte, a paraszti tapasztalatszerző delegációkat nem a Szovjetunióba, hanem Dániába kellene küldeni. Különféle újabb modellek merültek fel, középpontjukban az egyéni termeléssel, közös értékesítéssel és ugyancsak közös tulajdonú nagygépekkel. Ezt a felfogást tükrözték az 1957-es, türelmes felfogású Agrárpolitikai Tézisek.

Alig telt el azonban egy év, és újra a régi társadalompolitikai felfogás vált meghatározóvá: a föld a kizsákmányolás eszközévé válhat, ezért meg kell szüntetni a magántulajdonlását. Megkezdődött a téeszszervezések második, a korábbinál átfogóbb és erőszakosabb hulláma. Fehér Lajos, az agrárreformerek legnagyobb alakja nem értett egyet a döntéssel, úgy vélte, a változásokat négy-öt ötéves terv alatt lehet és kell végbevinni. Állítólag maga Kádár János intette le:

– Meddig akarják még húzni? Már Albánia is lehagy minket.

A vezetés elutasította az úgynevezett “ökonomisták” ellenvetéseit is, akik azt állították, hogy az ország anyagilag nem győzi majd az átalakítás finanszírozását. Válaszul azt kapták, hogy a kisüzemi gazdálkodáshoz több tőke kell, mint a nagyüzemhez. Példaként azt hozták fel, hogy külföldön is több gépet igényelnek a kisebb farmergazdaságok, mint a mamutméretű mezőgazdasági vállalkozások.

A döntés Szabolcs-Szatmárba is lejutott, a megyei pártbizottság 1958 májusi ülésén állást foglalt a mezőgazdaság szocialista átszervezése mellett, Benkei András elsőtitkár, a későbbi belügyminiszter kijelentette, hogy ennek a célnak a megvalósítása elsőrendű feladata kell, hogy legyen minden kommunistának.

Felvillantunk néhány mozzanatot a változások idejéből.

a) “1960-ban kezdték el újra nálunk a közöst. Nyíregyházán a Volán alkalmazottaiból verbuváltak egy 18-20 fős brigádot, ők agitáltak a környéken – addig nem mehettek haza, amíg be nem szervezték a téeszbe egész Nagyhalászt. Ők már nem csak beszéltek, hanem kényszerítették is az embereket, elvitték őket valamilyen félreeső helyre, és addig tartották ott őket, amíg alá nem írtak. Vagy azzal fenyegették meg a szülőket, hogy ha nem lépnek be, kirúgják az iskolából a Nyíregyházán tanuló gyerekeiket. Nem volt mese, tudtuk, hogy nincs más kiút. Dolgozni nem volt kedvünk, amikor a téesz megalakult, hasig sárban álltak a tehenek, a padláson lapultak a szétszedett szekerek.

Nagyhalász”

 

 

b) “… Már ezen a napon is találkoztunk zavart keltő mendemondákkal, a szervező munkát akadályozó hangulatkeltéssel. Elhíresztelték, hogy például Gacsályból elvittek egy férfit az elmegyógyintézetbe. Azt is mondták, hogy a megyei elvtársak hetven vagy száz forintot kapnak naponta a szervezésért. Egyesek meg arról pusmogtak, hogy mi idegileg akarjuk kikészíteni őket… Ma délután úgy két óra tájban Papp Lajos ötholdas kisparaszt, volt kocsmáros, feljött a tanácshoz, csekket kért az adóbefizetéshez. Dudás Ferenc tanácstitkár megkérdezte tőle, mit szól ehhez az egész mozgalomhoz, amelyik most a faluban megindult. Papp azt mondta, hogy zúg az egész falu, maguk szembeállítják az egyik embert a másikkal. Félvállról odavetette Mocsári szervező elvtársnak, hogy ő meg menjen vissza dolgozni, utána nyomban elrohant. Mit tehettünk? A községben lévő rendőrjárőrrel beszéltünk a történtekről, aki elbeszélgetett Papp Lajossal. Ő ekkor már tagadta, hogy olyanokat mondott volna…”

(Részlet Bálint József tsz-szervezési brigádvezető feljegyzéseiből.)

 

 

c) “… Szerveztük a közöst. Volt egy jó szomszédunk, magamra vállaltam, le nem mentem a nyakáról. Amikor látta, hogy végképp nem tud szabadulni tőlem, azt mondta: aláírom, András, aláírom, de leköplek!”

“Mezsgyék nélkül”

 

 

d) “Az apám református lelkész volt Fülpösdarócon, de első gazdának is számított a faluban. Tíz holdat művelt, egy hold magasnövésű almása épp a téeszszervezés évében fordult termőre, ezért nem vonzotta a közös. Eljött hozzá az agitátorok vezetője:

– Tiszteletes úr írja alá elsőnek az ívet.

– Köszönöm, de hadd maradjak utolsónak.

– Jól van.

Az agitátor átment a tanácsházára, és bemondatta a hangosbeszélőbe:

– A következő dalt Sz. tiszteletes úrnak küldjük, aki elsőként csatlakozott a közöshöz.

Ezt hallva mindenki belépett, másnap az agitátor visszajött a teli ívvel:

– Hát, ahogy megbeszéltük, tiszteletes úr, írja alá utolsónak.

Jármi”

 

 

Az 1961. március 17-én Nyíregyházán tartott megyei nagyaktíván Benkei András bejelentette, hogy Szabolcs-Szatmárban befejeződött a téeszek szervezése. 234 községből 231 a szövetkezés útjára lépett, a közös szántóterület nagysága meghaladta a 600 ezer holdat, az egész terület 91,2 százalékát – ez a hányad nagyjából egybeesett az országos mutatókkal. Romány Pál doktori téziseiben a következőket írja erről az arányról:

“Az átszervezési kampány – ahogyan a kampányok általában szokták, nagy sajtótámogatás mellett – a józanság határán is átlendült. Amikor 1960 őszén az MSZMP Politikai Bizottsága elé terjesztették azt a javaslatot, hagy az eróziónak kitett, általában a gyenge termőképességű területen valamint a történelmi borvidékeken és a szórványtanyák térségein ne engedélyezzék a közös termelésre alakított III-as típusú szövetkezeti nagyüzemek szervezését, már késő volt megálljt mondani. A stratégia a teljes átszervezés volt, a fékezésre gondolni is alig lehetett…”

Az új nagyüzemek útja nem volt rózsákkal felhintve. Az 1960-as évek elején a közvélekedésben az a hiedelem élt, hogy mi látjuk el búzával-hússal a fél Szovjetuniót, a valóságban éppen fordítva állt a helyzet. A magyar mezőgazdaság annyit sem tudott termelni, hogy a hazai szükségleteket kielégítse, emellett esedékessé vált az 1956 utáni külföldről érkezett áruszállítások és hitelek törlesztése is. A magas nyersanyag- és gépimportot is mezőgazdasági cikkek exportjával kívánták volna egyensúlyozni – csak épp nem állt rendelkezésre elegendő árualap. Magunk is importra szorultunk, a magyar kormány Hruscsovtól kért és kapott mintegy félmillió tonna gabonát, melyet a Szovjetunió is külföldről szerzett be.

– A közös gazdaságok munkaerőbázisa megingott – mondja Romány – 1961 és 1965 között éves átlagban majd negyedmillió ember költözött el a termőföldek közelségéből nagyobb településekre. A forradalom leverését követő “kiengesztelő béremelések” nyomán megnőtt a fogyasztási javak iránti kereslet, a falusi népességnek is mind nagyobb része vásárolta boltban a kenyeret és a húst. Az ipar is egyre több nyersanyagot igényelt a vidéktől.

A helyzet megoldása nem tűrt halasztást. A magyar agrárpolitika – egyben az általános gazdasági törekvések – elsőszámú témájává, a fejlesztéshez szükséges devizatömeg megszerzésének legfontosabb eszközévé a mezőgazdasági árutermelés döntő mértékű növelése vált. Ez lett a későbbi gazdasági reform, a nevezetes “új mechanizmus” kísérleti terepe.

Részletes elemzések készültek az előrelépés feltételeiről. Legfontosabb teendőnek azt ítélték, hogy az előirányzottnál nagyobb mértékben kell megemelni a beruházások összegét, főleg a gépek beszerzésénél. Kiemelt feladattá vált a szakembergárda fejlesztése is, az 1960-as évek elején 19 új felsőfokú mezőgazdasági technikumot szerveztek, ahol tízezreket képeztek ki.

Szűkítették az agrárollót, fokozták a szövetkezeti tagok anyagi érdekeltségét, előkészítették a felgyülemlett szövetkezeti hitelek rendezését, a 13 milliárd forintra rúgó “átszervezési költség” elengedését. Végre komolyan véve a falu és a város közti különbség megszüntetését, megkezdődött a parasztság szociálpolitikai egyenjogúsítása is: bevezették a téesznyugdíjat.

Létrejött egy sajátos magyar modell; kiépültek a különböző vertikumok, így a magyar mező- és erdőgazdasági nagyüzemek szakíthattak a csak nyersanyagszállító, szántó-vető falu egyoldalú sztálini doktrínájával, a “sztyeppei földművelés” rendszerével. Ipari vállalkozásokat szerveztek, kereskedelmi kezdeményezéseket indítottak el, magukhoz vonták a tagsági és az azon kívüli mezőgazdasági termelés irányítását.

Ezért hamisítónak, sőt rágalmazónak kell minősíteni azt az állítást, hogy a magyar termelőszövetkezetek mindvégig nem léptek ki a kolhozforma kereteiből. Keletkezésük során valóban történtek kényszerítések, pofonok is elcsattantak, alkalmaztak olyan módszereket, melyek összeférhetetlenek a demokratikus gondolkodással. Amikor azonban befejeződött az úgynevezett szocialista átszervezés, a magyar agrártársadalom hozzálátott a saját útjának, az amerikai mintájú, de Amerika nélküli zöld forradalomnak fokozatos megvalósításához. A mezőgazdasági szövetkezetek az 1970-es években végleg eltávolodtak a kolhozmodelltől, az állami gazdaságok pedig már korábban túlléptek a szovhozok mintáján. Ezt bizonyította a nemzetközi fogadtatás is. 1967-ben Magyarország helyreállította az ötvenes évek elején megszakadt tagságát az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetében. Ez a társaság egyébként elutasította a Szovjetunió jelentkezését, ezért a szocialista titkosszolgálatok a nemzetközi kémközpontok közé sorolták. Magyarországot felvették a párizsi székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségébe is – ezeket az elismeréseket aligha érhette volna el egy kolhozszerű mezőgazdasági termelést folytató ország.

 

 

4.

A teljesség kedvéért tekintsük át, hogy alakult azoknak a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvaknak a sorsa, ahol sohasem működtek közös gazdaságok. Ezek a települések leginkább a megye szatmári térségében a román határ közvetlen szomszédságában fekszenek, mint például Nyírpilis, Nyírbéltelek, és annak idején az elmaradottság jelképévé vált Penészlek.

A szervezők valószínűleg azért nem erőltették ennek a vidéknek a kollektivizálását, mert a rossz sívó homok csak növelte volna az államra háruló terheket. A talaj néhol olyan gyenge minőségű, hogy állítólag nincs is kimutatható aranykorona-értéke. A környék egykori birtokosa, a Dessewfy család is csak erdőgazdálkodást folytatott a környéken: akácot, nemesnyárt, fenyőfát nevelt.

Penészlek fekvése sem tűnhetett túlságosan csábítónak, a falu ma is zsáktelepülés, csak néhány autóbuszjárat köti össze a külvilággal, 34 kilométerre fekszik a legközelebbi vasútállomástól. Földrajzi helyzete alapján leginkább a románokhoz csatolt Érmihályfalva (Valea lui Mihai) vonzáskörzetébe tartozna, szabad szemmel is jól látni a túloldali város tornyát.

A falu határa 3693 hektárt tesz ki, ebből 322 hektár a belterület. A gazdaságok zöme kisbirtok, méreteik a rendszerváltás után is alig növekedtek, megszüntethető téeszek híján itt legfeljebb állami tulajdonban levő földekből lehetett osztani. Kukoricát, búzát termelnek – ezt az utóbbit mostanában már egyre nagyobb ráfizetéssel. A termékeket elsősorban takarmánynak használják, a megyében megszokott számokhoz képest Penészleken rendkívül sok jószágot tartanak, a szarvasmarha-állomány az ezer darabot is meghaladja.

Ipari tevékenység nem alakult ki a faluban. Az önkormányzat egy tejfeldolgozó üzemet tervezett, megpályázta a segélyt is, de elutasították; a létesítmény csak öt embernek adott volna munkát, a területfejlesztési pénzek elnyeréséhez viszont legalább harminc új állást kellett volna produkálni. Hasonlóképpen kudarcot vallott az a szomszédos Fülöpre való vállalkozó is, aki a község határában elterülő halastavat próbálta volna kiépíteni. A fejlesztések már hosszú ideje csak az utak rendbehozatalára korlátozódnak.

A népesség folyamatosan csökken: 1960-ban a téeszszervezések idején Penészlek lakossága 2836 főt tett ki, jelenleg az 1120-at sem éri el. Az irányzat távlatilag is lefelé mutat, 1998-ban 30-an haltak meg, és csak 8-an születtek. Itt még a máshol oly termékeny cigány lakosság szaporodási kedve is lecsökkent, az asszonyaik bejárnak az önkormányzatra, és pénzt kérnek küretre. A kisebbség arányszáma egyébként is csökken. Gyakran keveredtek összetűzésbe a falusiakkal, a konfliktus annyira kiéleződött, hogy két magyar gazda felült egy lánctalpas buldózerre és bedöntötte néhány cigány ház falát. Akkor sokan áttelepültek a közeli Nyírbéltekre.

Az aktív lakosság hetven százaléka: 180 férfi és 80 nő munka nélkül tengődik, nagyrészük szakképzetlen, csak hetvenen rendelkeznek valamilyen szakmai ismerettel, harmincan pedig középfokú végzettséggel.

– Egyszerűbb lett volna úgy számolni, hogy kik vannak állásban – mondja a polgármesterasszony – a két óvónő, a három dajka, az iskolai szakácsnők, a pedagógusok és az Áfész bolt négy alkalmazottja. Ezen kívül 18 vállalkozót tartunk nyilván: bérfűrészelőket, fuvarosokat, traktorosokat és egy fodrászt – szinte mindegyikük földet is művel, különben nem tudnának megélni. Az évi 75 milliós költségvetésünkből 9,2 millió megy el szociális támogatásra.

– Nem sok ez?

– Azt hiszem, nem. Ismerek olyan települést, ahol a pénz 25 százalékát kell erre a célra fordítani.

– Így sem jut mindenre, a gyerekek iskolai kirándulásait is csak ritkán tudjuk segíteni. Egyszer nyertünk egy pályázatot, elmehettünk volna az ausztriai Gänzesdorfba megnézni a szafariparkot, de sokan nem bírták befizetni az ötezer forintos útiköltséget. Én nem akartam, hogy kútbaessen az egész, inkább odaadtam nekik az önkormányzat éves bérfejlesztésére szánt pénzt.

Teszünk egy rövid sétát a faluban. Penészlek 11 utcából áll, 500 körüli házból – ezek jórészt régi építésűek. Minden ötödikbe bekötötték a telefont, 1993-ban pedig a gázt is bevezették. Már negyven porta megüresedett, az egyik épp látogatásunk idején kelt el, egy Las Vegasból hazatérő nyugdíjas vette meg.

– Ez aztán tudja, hol kell élni! – mondja elismerően a kísérőm. Penészlek úgynevezett telepes község. 1647-ben a törökök feldúlták a környéket, csak az 1700-as években népesült be újra, a földesurak Munkács környékéről hoztak rutén parasztokat. A jövevények megőrizték hagyományaikat és vallási különállásukat, a megyei kézikönyv tanúsága szerint a 19. század közepén 1024 görög katolikus, 44 zsidó, 15 református és 13 római katolikus élt a községben. 1938-ban itt épült fel az ország legnagyobb görög katolikus temploma. A pap most is nagy tekintélynek örvend a faluban, hívei minden reggel tyúkot, tojást visznek neki, korábban borral-pálinkával is prezentálták, de ő azt kérte, hogy a hat gyerekére való tekintettel inkább üdítőitalt hozzanak neki.

Minél szegényebb egy település, annál több pénzt szoktak italra költeni – ez alól Penészlek sem kivétel. A határban nőtt és házilag főzött 10-15 liter pálinka hamar elfogy, a faluban jól megél a négy kocsma és a számtalan bögrecsárda. Sok az agglegény, elvált ember, akit nem fog a család, javarészük munkanélküli, egész nap az utcán kóborolnak kocsmáról-kocsmára.

Még kimegyünk megnézni a román határt. Útközben viszonylag kevés parlagot látunk, az öregeket nem lehet lebeszélni a munkáról, nem hajlandóak az idősek otthonában eltölteni a napot, csak akkor adják el a földet, ha már mozdulni sem bírnak. Ilyenkor egy hektárért általában 70 ezer forintot kérnek, mindig akad rá olyan vevő, aki tisztességesen meg is műveli.

Rátérünk egy erdei ösvényre, a faállományt körös-körül letarolták, a tönkökről csak néhol sarjadzik ki egy-egy új hajtás, az avart teledobálták műanyag flakonokkal. A temető körül ellopták a drótkerítést, hiába pótolta az önkormányzat, valaki azt is elvitte. Az út fedetlen, mind lazábbá válik, kocsink alja hozzá-hozzáverődik a homokhoz, kiszállunk és gyalog megyünk tovább.

Megállunk a határkőnél, oldalán felirat: “M. R. 1922.”. Átnézünk a túloldalra: a felszántott nyomsávon túl gazzal felvert rét fekszik, még beljebb kukoricaszárkúpok, valahol mögöttük terül el Szaniszló (Sanislău) falu. Ember sehol sem mutatkozik, de a kísérőnk azt mondja, hogy a román határőrök valahol elbújva most is figyelik, hogy mit csinálunk.

 

 

A szomszédos Nyírbéltek is elhárította magától a közös gazdaságok létesítésének gondolatát. Most is csak azt mondhatjuk, mint Penészlek esetében; ismerve az akkori téeszszervezők erőszakos módszereit, nehéz feltételezni, hogy ne tudták volna megtörni a helybeli gazdák ellenállását, sokkal inkább gazdasági szempontok miatt nem erőltették a kollektivizálást.

Nyírbéltek hatezer hektárra terjedő határát is futóhomok és humuszos homok jellemzi. Földjei inkább legelőnek-erdőnek valók, megélhetési kényszerűségből használják szántónak – nem sok eredménnyel. Rozsból 15-16 mázsa terem meg, ilyen hozamért máshol el sem vetnek.

A felszabadulást követő földosztásnál egy-egy családra az országos átlagnál kevesebb, három hold jutott. A viszonylag jobb minőségű állami tartalékterületekre a közeli Ömbölyön és Encsencsen működő termelőszövetkezetek tették rá a kezüket. Hatékonyan gazdálkodó mezőgazdasági középüzemek máig sem alakultak ki, a birtokok nagysága háromtól ötven hektárig terjed.

A falu sorsát egy szerencsés körülmény különbözteti meg a penészleki mintától: ide elvetődtek a szocialista iparosodás hullámai. 1968-ban egy régi malom helyén egy kis faipari üzemet rendeztek be, tíz évvel később a budapesti székhelyű Ganz Műszerművek vette át a helyét. Az új gyár felvételi hirdetményére különös módon kevés helybéli jelentkezett, úgy látszik, a földhözragadt magánparaszti életforma idegenkedést termel ki minden változással és vállalkozással szemben. Még a nyírbélteki cigányok is távolmaradtak, holott például Nyírlugoson minden munkabíró roma dolgozik. A 400 fős gárda nagy része végül is Encsencsről és más szomszédos falvakból jött össze. Ők is magukon viselték az elsőnemzedékes ipari dolgozók jellemzőit: behozták az ennivalójukat, órákig reggeliztek és ebédeltek, aratásnál-szüretnél el-elmaradoztak. A fizetések helyi viszonylatban kiemelkedőnek számítottak, csak a takarékszövetkezet alkalmazottai kerestek többet. A környéken szinte minden új ház ebből a pénzből épült fel, az emberek biztos jövedelemmel rendelkeztek, mertek törlesztést vállalni.

Az üzem kapcsolótáblákra szerelhető volt- és amperórákat készített, de az idők folyamán többször is fejlesztette gyártmányskáláját. Különleges munkarendet alakítottak ki: minden évben csak hat hónapig termeltek – ezalatt legyártották a beérkezett megrendeléseket – természetesen a melegebb-világosabb időszakot választották, mert így takarékoskodni tudtak az energiával, ősszel-télen szüneteltették a működésüket.

A rendszerváltást követő piacgazdasági körülmények között az üzem megroppant, 1992-ben már csak a minimálbért tudta fizetni a munkásainak, majd a Ganz-konszern összeomlásával a Közlekedési Műszergyár tulajdonába került át.

Nehezen nyomonkövethető átalakulás kezdődött. Embereket bocsátottak el, gépeket vittek fel Budapestre, az új vállalkozás végül is 98 millió forintos adóssággal zárta be a kapuit.

A telephely ezután hosszú évekig gazda nélkül maradt. A környékbeliek azt szerették volna, ha a nyírbélteki önkormányzat veszi át és működteti tovább, de a polgármester úgy vélte, hogy arra nem futja anyagi lehetőségeikből.

– A 378 millió forintos éves költségvetésünkből 88 millió elmegy a szennyvízgondok megoldására, 31 millió a jövedelempótló, munkanélküli és egyéb szociális támogatásokra, a maradékból a napi kiadásokat is alig tudjuk fedezni – mondta.

Sajnos csak később jutott eszembe az a gondolat, hogy a gyár beindításával csökkenne a munkanélküli segélyekre fordítandó összeg, sőt adóbevétel is származhatna belőle – de már nem állt módomban rákérdezni.

Időnként megjelentek érdeklődők, bejelentkezett például egy olasz cipőgyáros is, de a szondaként kibocsátott toborzó felhívására alig néhányan iratkoztak fel a listára – leginkább a falu hírhedt részegesei, akik a szerződési pénzt egyenest a kocsmába vitték volna.

A létesítményt végül 1999. augusztus 27-én vette meg egy alkalmi vállalkozócsoport, amely tudomásunk szerint, három tagból állt: egy volt külkereskedelmi miniszterhelyettesből, egy állatorvosból és egy Németországból visszaszármazott hazánkfiából. Az illetékesek az eladási nehézségek láttán fokozatosan csökkentették az eredetileg meghirdetett vételárat, utoljára 67 millió forintban határozták meg, a szállongó hírek szerint a vevők végül mégis csak 30 milliót fizettek ki a 27 ezer négyzetméteres ingatlanért, melyből 4650 négyzetméter a beépített terület.

Az új tulajdonosok még nem tisztázták távolba tekintő stratégiai tervüket, egyelőre egy faipari üzemet akarnak elindítani, széklábakat, küszöböket, ládákat, raklapokat gyártanának. Az induláshoz húsz asztalost és más szakmunkást vesznek majd fel, jelenleg még csak négy kapuőr és a gyáregység igazgatója tartózkodik kint – ez utóbbitól kaptunk engedélyt, hogy körülnézhessünk, személyesen kísért végig minket.

Már a belépésnél meglepnek a tetszhalott gyár méretei; a portánál kialakított tárolóban háromszáz kerékpár fért el, salakos kézilabdapályát és két teniszplaccot tartottak fenn; a nyírbélteki iskolások ide jártak fel tornaórákra.

Az igazgató leveszi a karikáról a megfelelő kulcsokat, először az asztalosok, a lakatosok és a karbantartók műhelyét nézzük végig, aztán átmegyünk az üzemcsarnokba. A folyosón befelé haladva olvasgatom az ajtókra felszerelt régi táblákat: “orvosi szoba”, “KISZ-klub”, “üzemi konyha” – azt hiszem, egy darabig nem lesz szükség ezekre a létesítményekre.

Az egyik csarnok közepén speciális Bosch-asztalok állnak, ezeken szerelték össze a kapcsolókat. A falak mentén üvegkalitkákhoz hasonlító irodasorokat alakítottak ki, az irányítás szerkezete is a korszak szellemét tükrözte, szinte minden fizikai dolgozóra jutott egy-egy főnök vagy adminisztrátor.

A legnagyobb értéket egy 1986-ban épült, úgynevezett nyári csarnok jelenti. 17 présgép áll benne komplett felszereléssel, csak az áramot kellene ráadni, és minden újra működne.

– Mennyiért is vették meg ezt az üzemet?

– Harminc millióért.

– Én adnék érte harmincegyet.

– Nem hiszem, hogy eladnák – mondja az igazgató, komolyan véve a szavaimat.

Kísérőink körbevisznek a faluban, ki-kimutogatnak a kocsi ablakán. 38-40 eladó portát is számon tartanak, egy kétszintes, komplett házért kétmillió forintot kérnek.

Megnézzük a cigánytelepet, szociálpolitikai segélyből épült tetszetős lakásokat éppúgy találni itt, mint összedűlni készülő sárkunyhókat. A külső falakat román ízlés szerint sok helyütt világoskékre festették. A környezet szokásos módon elhanyagolt, a nyitott csatornákban nem látni a vizet a bedobált fóliáktól és papíroktól, a hulladék a teleppel határos gyér erdőket is ellepi. A porban kutyák hevernek, az ablakokból celofánba takart virágcsokrok közül felborzolt szőrű macskák néznek ki. A sivár udvarokon gyerekcsoportok rohangálnak.

– Ma egy-egy magyar családban jó, ha egy-két gyereket nevelnek, a cigányoknál viszont öt-nyolc születik. Kapnak gyerekvédelmi támogatást, de meleg étel helyett azt is italra költik, ha szólunk nekik, azt mondják: nem szereti a gyerek a levest meg a húst. Adnak nekik ezerforintos vásárlási utalványt, de azt is elpasszolják a kocsmában nyolcszázért. Havonta költöznek: ha azt hallják, hogy valahol több segélyt adnak, oda mennek.

– A falusiakkal hogy jönnek ki?

– Ilyen rossz cigányok még Bagamérben sem élnek. A múltkor egy vásározó házaspár kibérelte a művelődési házat árubemutatásra. Beállt a terembe két markos cigány, és az asszonyaik összeszedtek mindent, át is öltöztek, a rossz papucsaikat otthagyták, és az újban elmentek. A vásározók hívták a rendőröket, de azok ki se jöttek.

Már dél körül jár, kísérőink meghívnak minket ebédre az öregek napközijébe. Az előtérben néhány idős gazda várakozik éthordóval a kezében, beülök közéjük beszélgetni. A falu lakosságának egyharmad része már betöltötte a hatvanadik évét, a többség egyelőre beéri segítségként a napi egyszeri kedvezményes étkeztetéssel, 225 forintot fizetnek egy ebédért.

– Miből telik rá?

– A faluban nem alakult téesz, ezért nekünk papíron nem járna nyugdíj. 1991-ben aztán hoztak egy olyan törvényt, hogy ha valaki a háború előtt legalább tíz évig dolgozott cselédként, és ezt két tanúval igazolja, akkor jogosult rendszeres szociális járadékra, havi 13-14 ezer forintra. Mi egymás mellett tanúskodtunk, és megkaptuk a pénzt.

– Milyenek voltak azok az évek a felszabadulás előtt?

– Gróf Dessewfy Aurélnak volt hétezer holdja a környéken, 99 tanyával, őnála dolgoztunk. 80 filléres napszámért szántottunk, úgy, hogy napfelkeltekor már ott kellett állnunk a tábla végében. Olajos kenyeret és két-három kockacukrot vittünk magunkkal a tarisznyában. Otthon a családnak még ennyi sem jutott, sokszor indult úgy a hét, hogy nem volt mit enni.

– Nagy családot kellett eltartani. Nekem tizenöt gyerekem volt két kotló alól, vagyis két feleségtől. Akkoriban nem lehetett elcsináltatni a gyerekeket, ha megtudták, a csendőrök már vitték is az illetőt a kóterbe.

– Az elmúlt évtizedekben hogy éltek?

– A kommunizmust én soha nem szerettem. A közösbe akkor sem léptem volna be, ha a fejemnél kezdték volna lefejteni rólam a bőrt, és a bokámnál hagyták volna abba, de annyit el kell ismerni, hogy a Kádár-rendszerben voltak olyan bőséges évek, hogy a kutyák már nem ették meg a szalonnát. Mire a gyerekek betöltötték a 14-15 évet, már állni kellett a házuknak.

– Ennek vége már, elmennek a gyerekek, és nem jönnek vissza többé. Minden érettségi bizonyítvány és diploma csak tovább gyengíti a falut. Mit tehetünk mi, öregek? Odaadjuk nekik a félrerakott pénzünket házra meg luxusautóra, mi meg eltartatjuk magunkat az önkormányzattal.

– Öt év múlva Nyírbéltek elöregedett falu lesz, járhatnak házról-házra a gondozók.

– A 14 ezer forintos segély fele már most is elmegy orvosságra, szerencsére egy nyírlugosi cigányasszonynak van valami összeköttetése az orvosokkal, ingyen írat fel gyógyszereket, nekünk meg fél áron adja.

 

 

5.

Császló, a kis szatmári falu neve csak ritkán tűnik fel a megyét bemutató leírásokban. Ilyenkor meg szokták említeni református templomát, mely a kiszáradt tóból szigetszerűen kiemelkedő dombra épült, az elpusztult klastromból megmaradt faragott köveket, ezen kívül legfeljebb az ország legöregebb, ötszáz évesre becsült somfáját sorolják fel a nevezetességei között.

Váratlanul hatott rám az a termelőszövetkezetek történetéből előbukkanó utalás, miszerint 1951-ben Császló lett a megye első szocialista községe – ez feltehetőleg nem jelentett teljes mértékű kollektivizálást, csak annyit, hogy a gazdák meghatározó többsége belépett a termelőszövetkezetbe.

Most, majdnem ötven év elteltével indulunk az egykori nevezetes esemény nyomába. A faluba beérve lepusztult, üres házak között fut a kocsink, az út mellékén unatkozó közmunkások támasztják a lapátnyelet. A polgármesteri hivatal előtt állunk meg, az épület falán két márványtábla van elhelyezve; az egyik az 1944-es felszabadulás emlékezetére, a másik az Állami Építőipari Vállalat dolgozóinak tiszteletére, akik az 1970-es árvíz után segítettek helyreállítani a falut; a feliratok betűi már erősen megkoptak.

Itt is a polgármester fogad minket – a falvak többségében nincs más ember, aki érdemi tájékoztatást adhatna. Megkérjük, hogy hívasson be valakit a régi termelőszövetkezet vezetői közül. Császló első embere politikailag kisgazda elkötelezettségű, és maga is mezőgazdasági vállalkozó, tehát kevéssé vonzódik a téeszek emlékéhez, de udvariasan teljesíti a kívánságunkat.

Amíg emberünk előkerül, a polgármester felsorol néhány obligát adatot. A falu határa a belterülettel együtt sem tesz ki egészen 1100 hektárt, barna, erősen kötött erdőtalaj, nem szereti az esőt. A szántók 17 aranykoronánál gyengébbek, a legelő-gyep a hetet sem éri el.

Császló lakossága 1970-től napjainkig 564 főről 368-ra esett vissza, csak azért nem következett be még nagyobb arányú csökkenés, mert több román és ukrán bevándorló is megtelepedett a faluban, a népszaporulat nagyobbik felét a cigányok adják.

Ipari létesítmény nincs a községben, néhányan átjárnak dolgozni a szomszédos Csegöldön működő konzervgyárba. A két mezőgazdasági termeléssel foglalkozó betéti társaság 6-8 embernek biztosít munkát, az önkormányzat állománya három főt tesz ki, tartanak egy postást is, az összes foglalkoztatottak száma húsz körül jár. A munkanélküliség itt is eléri a 30 százalékot, főleg a nőket és a szakképzetlen férfiakat sújtja. A község gabona- és zöldségfélék termesztéséből él, a szarvasmarhatartás a kedvezőtlen gazdasági körülmények között erősen leépült, sertést is csak saját fogyasztásra nevelnek.

Császlónak nincs vasútállomása, művelődési házzal sem rendelkezik. A faluban csak alsó tagozatos iskola működik, 24 gyerekkel, a két tanító “kifalusi”, Csengerből jár át. A felsősöket előbb Jánkmajtisra hordták át, de ott túl sokan megbuktak közülük, ezért Gacsályra irányították őket.

Itt tartottunk a beszélgetésben, amikor az ablak négyszögében látjuk, hogy valaki egy biciklit támaszt neki az épület falának, majd nyílik az ajtó, és egy hetvenöt-nyolcvanéves, de még erőteljes, magas férfi nyit be az irodába. Ő K. Lajos, valaha a termelőszövetkezetben dolgozott mint brigádvezető. Most is mezei munkákból hívhatták el hirtelen, kezéről csak félig dörzsölte le a föld fekete nyomait. Mikor elmondjuk, hogy a téesz története érdekel minket, az öregember a kisgazdapárttal rokonszenvező polgármesterre néz, kicsit eltöpreng, aztán értelmes, sőt jól megformált mondatokban beszélni kezd:

– Császló, Csegöld, Csengersima határának a fele valaha báró Vécsey Aurél birtokába tartozott, a felszabadulás után az ő földjeit osztották fel, egy család csak 2-3 holdat kapott. Császló volt a legelesettebb falu az egész járásban.

1949-ben alakult meg az első termelőszövetkezet, a “Petőfi”. Csak a szegények léptek be, olyanok, mint magam is, aki harmados részmunkás voltam korábban. A gazdagabbak azt mondták, hogy ha a téesztagoknak jobb ruhájuk lesz, mint nekik, akkor majd ők is jelentkeznek…

(Sok jel vall arra, hogy a felszín alatt a szegényekben is forrongott ellenérzés az úri Magyarországgal szemben. Egyszer egy környékbeli téesz új traktort kapott, és a kezelője ahelyett, hogy például egy barázda szántásával avatta volna fel, kiment a temetőbe, egy drótkötelet akasztott a régi földesúr síremlékére, és lehúzatta a földre.)

– … Összesen 40–50 holddal indultunk el – folytatja az öregember –, később megkaptuk a kisebb birtokosok elhagyott földjeit is. Voltak a faluban kulákok is, 10–15 holddal, őket nem bántották, egyiküket sem vitték el.

Az igavonókat összeadtuk valahogy, de a vetőmagot már alig tudtuk összeszedni. A napszám az első években nem volt több egy gombosvillára való kukoricánál. Örültek a háznál, ha krumpliból, kenyérből volt elég. Pénz sokáig nem jutott, búzát, pálinkát és más terményeket osztottunk. Zárszámadásnál megfőztünk egy birkát, kimértünk két hordó sört, elhúzta a cigány a nótánkat és kész, ennyire tellett.

1953-ban szétesett a téesz, de 1956 után újra elindultunk. Akkor már jobban mentek a dolgok, a szántók megadták a takarmányt a szarvasmarháknak, disznóknak, juhoknak. 1965-ben már pénzt is tudtunk fizetni a tagoknak.

1968-ban körzetesítették a közös gazdaságokat, a kisebb falvakat a nagyobbakhoz kényszerítették. Minket is egyesítettek Csegölddel – az kétszer nagyobb volt nálunk, persze hogy az ő akaratuk érvényesült mindenben.

(Akadtak olyan falvak, melyek az egyesítéseknél Császlónál is rosszabbul jártak. Például Fülpösdaróc a maga 320 hektáros határával az összevont nagy téesz vetésforgójának puszta részévé vált, mikor az előírások úgy kívánták, a földjei ugaron maradtak.)

– Én akkor is meg voltam elégedve a téesszel, eltartotta a családomat, nem loptuk a másét. Most meg mindent ellopnak, még az embert is ellopják, és megeszik a fejét – mondja az öregember, tetszik neki a saját tréfája, el is mosolyodik rajta. – Kérdezze meg a polgármester urat, hogy ma mit csinál az, akinek két-három hold földje van.

1992 nyarán feloszlott a téesz, senki sem ment el üres kézzel, minden tag megkapta a maga 30 aranykoronás részét, akkor is, ha csak egy hónappal azelőtt lépett be. Ezen kívül is sokan beadták az igényüket kárpótlásra, miegymásra, ők már nem jártak olyan jól. Két hónap is beletelt, mire szóbaálltak velük, addigra már minden összekeveredett, sok földet el is adtak közben. Kedves uram, ennyit tudok meg a nevemet – köszön el K. Lajos –, a többi már nem rám tartozik.

A polgármester fegyelmezetten hallgatta végig az elbeszélést, utólag sem próbálja megcáfolni az öregember állításait, rá kell kérdeznem, hogy megszólaljon:

– Mi történt a téesz feloszlása után?

– Sok minden tönkrement. A modern birkaistállót, mely önitatóberendezéssel is fel volt szerelve, három ember közösen kapta meg. Nem tudtak megegyezni egymással, lebontották az egészet, és csak a téglákat osztották el. Szétverték az üszőnevelőt is, a régi magtárból juhhodályt alakítottak ki.

– Maga személy szerint hogy járt?

– Az én családom soha nem rajongott a téeszért. 1952-ben az apám sem volt hajlandó beállni a közösbe, inkább elment szénbányásznak Borsodba. Az más kérdés, hogy anyagilag is így járt jobban, nekem is házat tudott venni a keresetéből.

Az én időmre már javult a helyzet, beálltam traktorosnak, de igazából nem találtam a helyemet a közösben. Egyszer vettek egy MTZ-t, de olyan ócskát, hagy alig lehetett elhozni a maga lábán. Én javítattam fel, de egy idő után leparancsoltak róla, és mást ültettek fel.

Már 1988-ban önálló vállalkozásba kezdtem, még a napra is emlékszem: április 7-én. Vettem egy 150 ezer kilométert futott pótkocsis teherautót, és fuvarokat vállaltam vele.

Mikor a téesz felbomlott, kihoztam egy egész gépsort, később megvettem két telepet is az új tulajdonosoktól. Most gazdálkodom és bérmunkát is végzek. A műveletek több nehézséggel járnak, mint régen a téesztáblákon. Például aratásnál a kombájn adaptere hat sort vinne, de az adott földdarabon, mondjuk, csak öt sor fér el, ilyenkor meg kell várni, amíg a szomszéd learat, nehogy az ő termését is mi takarítsuk be.

– Egyedül dolgozik?

– Nem, vannak embereim, és már a fiam is beállt mellém.

Távozóban még megkérdezem:

– Maradt valami a termelőszövetkezetből Császlón?

– Csak egy kis üzemegység két traktoristával és két alkalmazottal. A központ ma is Csegöldön működik.

Csegöld utcáit járva az a benyomásunk támad, mintha ezt a falut nem is néhány kilométer, hanem egy egész világ választaná el Császlótól. Az utcák rendezettek, az iskolát kibővítették, az alsó tagozatos gyerekeket otthon tudják tartani, idősek klubját alakítottak ki, működik a labdarúgócsapatuk, a városközeli bajnokságban játszik. Ami pedig a legfontosabb: a munkanélküliség a tíz százalékot sem éri el.

Minderről csak a járókelőktől értesülünk, mert ezúttal cserbenhagyott minket a szerencse, sem a polgármestert, sem a jegyzőt nem érjük el a hivatalában. A helybeliek azt ajánlják, hogy keressük fel J.-t, a Bajcsy-Zsilinszky termelőszövetkezet régi elnökét.

J.-t otthon találjuk, kinyúlt melegítőnadrágban, piszkosszürke színű Adidas-trikóban járkál fel-alá a konyha kövein. Épp kávét főz magának a gázon, közben az “Erdészház Falkenauban” sorozat délelőtti ismétlését nézi a televízióban. Hellyel kínál minket, nekünk is tölt a kávéból, nehézkesen ereszkedik le az asztal mellé, a lábát és a gerincét fájlalja. J. először ki akar térni a beszélgetés elől:

– Én leváltam minden régi kapcsolatomról, nem foglalkozom az emberekkel, eleget neveltem már életemben. Egész nap itthon vagyok, ha be kell mennem a faluba, csak magam elé nézek a kerékpáron, hogy ne is lássak senkit.

Isszuk a kávét, nem próbálom győzködni J.-t, abban az általános tapasztalatban reménykedem, hogy mindenkinek van mondanivalója, csak senki sem kíváncsi rá, ezért örül, ha végre jön valaki, akinek kibeszélheti magát, erre a feladatra pedig én is jó szoktam lenni. Lassan J. is feloldódik:

– A szakmám szerint kőműves vagyok, hosszú évekig jártam az országot, csak 1968-ban jöttem haza Csegöldre. Rám bízták a téesz építőbrigádjának a vezetését – én nem kerestem ezt a funkciót, de senki más nem rendelkezett a szükséges végzettséggel. A munkámat elismerték, elnökhelyettes is lettem.

1980-ban lejött hozzám a Teszöv megyei titkára, bizalmasan közölte velem, hogy a téeszünk a csőd felé halad, az elnököt idő előtt leváltják, és az emberek engem akarnak a helyébe. Beleegyeztem, pedig ellent kellett volna állnom, mert olyan csatába mentem bele, ahol csak veszíteni lehet.

Richtig úgy volt, ahogy a titkár mondta, meg is választottak elnöknek. A világ persze nem velem kezdődött, ha előbbre akartunk lépni, csak abból indulhattunk ki, ami már megvolt. A szövetkezet már korábban ráállt a paprika- és paradicsomtermesztésre, az tartott el minket. Még 1976-ban építettünk egy kis konzervgyárat is, ezt azonban hamarosan kinőttük. Időközben szerencsére elindult egy állami fejlesztési program, ennek keretében mód nyílt, hogy tovább növelhessük a gyár kapacitását, mindenek előtt kiegészíthessük egy présüzemmel. A pályázati feltételek szerint a szükséges ötvenmilliós összegből nekünk huszonötmillió forintos saját erőt kellett kiállítanunk, az állam ugyanennyit tett hozzá. Ezek az ügyek akkoriban már nem úgy intéződtek, hogy a felsőbbség kézen fogva vezetett el minket a célig, nekünk csak arra kellett vigyáznunk, hogy gödörbe ne lépjünk. Most meg kellett alakítanunk egy gazdasági társaságot, rajtunk kívül a porcsalmai, rozsályi, csaholci és más környékbeli termelőszövetkezetekből jött össze a csapat. A nagyobbak négymillió, a kisebbek egymillió forintos részesedést vállaltak. Ami a hasznot vagy a veszteséget illeti, a befektetés arányában együtt sírtunk és együtt nevettünk volna. A kis Csaholcon kívül egyik csatlakozott társunk sem fizette be a maga részét. Nem volt mit tenni, ha nem akartuk elveszíteni az ötvenszázalékos állami támogatást, nekünk kellett pótolni a kieső összeget. A bank a mi garancialevelünkre adott hitelt, nem volt szégyenlős, 24 százalékos kamatot számított fel.

Végül is elindultak a munkák, de az események úgy alakultak, hogy folyamatosan túl kellett lépnünk a tervezett költségeket. Menet közben derült ki, hogy a gyárat ellátó kút nem lesz elég mély, a fúrás kétmillió forintot vitt el, a szennyvíztározó pedig hármat. A présüzembe hétmillió forintért rendeltük meg a gépeket, de mire leszállították, kilencet kellett fizetni értük, és még az áfát sem tudtuk visszaigényelni. Az építkezési munkákat: a kútfúrást, az árokásást és a többit hat különböző vállalat emberei végezték. Egész nap jöttek-mentek, ki volt bontva a kerítés, hiába állítottunk négy őrt is, azt loptak el, amit csak akartak. Az áramszolgáltatás gyakran szünetelt, behozták az árut, de nem tudtuk feldolgozni, ott rothadt el az udvaron. A konzervgyár termelése a felére esett vissza. A szövetkezeti tagjaink abból éltek, hogy egy-egy hektáron kukoricát és zöldségeket termeltek felesben, a szovjet piac akkoriban még mindent felvett.

Végül elkészült az új konzervgyár, 82 millió forintba került, ehhez még hozzájött a gépek ára, csak a mi pénzünkből 66 millió ment rá – egy kis téesznél borzasztó nagy összeg volt.

– Mennyiért adták el a rendszerváltás után?

– Nem tudom, akkoriban már nem én tárgyaltam. Úgy hallottam, hogy 35 millióért.

J. közben egy másik kávét tett fel a gázra, megvárja, amíg lefő, csak aztán folytatja:

– A szövetkezet nem bukott bele ebbe a vállalkozásba, hamarosan magunkhoz tértünk. 1983-ban “Kiváló Termelőszövetkezet” kitüntetést kaptunk, abban az évben már 17 millió 430 ezer forint tiszta nyereséget értünk el. Később kétszer is kiérdemeltük a miniszteri dicsérő oklevelet.

1500 számosállatot, 1000 anyajuhot neveltünk, de még erről a szintről is tovább akartunk lépni. Elvállaltuk, hogy felépítünk egy 450 férőhelyes intervenciós telepet. Minden szarvasmarhaállásra négyezer forintos támogatást kaptunk, az akkori árak mellett ebből a pénzből komplettül fel tudtuk húzni az istállót. Most a privatizációval ezt is megvették négyszázezerért, aztán szétverték az egészet.

J. eltűnődve issza meg a kávéja maradékát:

– Mi az, amit még el kellene mondanom?! Igen, a meliorálás. A mi földjeinket öntésagyagon kialakult réti- és láptalajok jellemzik, a sok csapadék minket mindig megöl. Ezért örültem, mikor mi is beleestünk egy országos kampányba, egy felsőbb utasítás a mi vidékünkön is talajjavítást rendelt el. Az viszont nem tetszett, hogy ebbe a rossz agyagba 44 millió forintot akarnak befektetni. Tiltakoztam ellene, de hiába. A bajokat tetézte, hogy a mi szövetkezetünkben az egy főre eső jövedelem meghaladta a hatvanezer forintot – ezért a költségekre megint csak ötvenszázalékos támogatást kaptunk. 22 milliót saját pénzből és banki hitelből kellett pótolnunk.

Hétszáz hektáron kezdték el a munkát Csegöld és Császló határában. Egész fasorokat vágták ki, csatornákat húztak, alagcsöveztek. Két évig lehetett jól használni. Az első évben sok eső esett, vastag sugárban jött ki a víz a földekről, a földek alól, mégis negyven százalékkal többet hozott a napraforgó, a kukorica, a búza.

Aztán az egész meliorált rész eltömődött, hiába pucolták időnként vakonddrénnel a csöveket. Ekkor úgy döntöttek, hogy keresztben altalajjavítást kell végezni – a Felsőtiszai Vízügyi Igazgatóság vállalta el ezt a munkát, egy hektárért négyezer forintot kért, összesen majdnem hárommilliót.

Kijött hozzánk Debreceni professzor, a szakma királya, számolgatott, méricskélt, aztán azt mondja nekem:

– Ez a pénz soha nem fog bejönni.

– Tudom.

Egy Kamacsu gép kezdte, recsegett-ropogott, megkapart ebben a nehéz földben. A vízügyesek féltek is, hogy valami baja esik, ezért inkább S-100-asokat hoztak ki, azok viszont csak épphogy megkaparták a felszínt.

Hát ennyi volt, valami jó csak marad a munkánkból. A környéket most is a konzervgyár tartja el, az új tulajdonos kordonos uborkát termeltet, nyugati exportra szállít. Az emberek nem élnek rosszul, és ez a legfontosabb.

 

 

6.

A legújabb vasúti menetrendet lapozgatom: ha reggel 6 óra 5 perckor Budapest-Nyugati Pályaudvaron felszállok az első gyorsvonatra, 9 óra 47 perckor érkezem meg Nyíregyházára. Innen mátészalkai átszállással 14 óra 58-ra jutok el Penyigére, ahonnan még 27 kilométeres buszozás vár rám az ukrán határ mellett fekvő Milotáig. A 377 kilométeres út mindent összevetve több mint tíz órát vesz igénybe – az sem jut sokkal hamarabb célba, aki autóval vág neki a távnak. Nem hiszem, hogy sok falu volna az országban, melyet nehezebb volna megközelíteni, mint ezt az ukrán határ mellett fekvő községet. Az ilyen településeket ritkán veti fel a jómód. Milota is mindig szegénységben élt. A határa szűkös, 1300 hektárnyi sovány földnek ezer embert kell eltartania. A milotaiak egykor kereskedésre kényszerültek, megraktak egy-két hajót saját termésű szilvával, almával, dióbéllel, a Tiszán leereszkedtek a szerencsésebb Alföldre, ahol áruikat elcserélték búzára, takarmánygabonára. Ez az igyekvés is csak a szűk betevőt hozta meg, a falu nem fejlődött, még az 1950-es években is ritkaságnak számított egy-egy rádiókészülék.

A termelőszövetkezeti mozgalom első hullámában két téesz is alakult Milotán. Az “Új Élet”-be az újonnan földhözjutottak léptek be, ők alig százholdas területen gazdálkodtak, egy-egy tagra 2,6 holdnyi szántó esett. A “Kossuth”-ot néhány tehetősebb középparaszt hozta létre. A termelés mindkét helyen a járási mezőgazdasági osztály közvetlen felügyelete alatt folyt, négyzetméterekre lebontva megmondták, hogy hol, mit kell vetni. Az irányítás szakmai színvonalát jól jellemezte az a tény, hogy az osztály élén egy volt suszter állt, aki talán a talpbőrhiány miatt hagyott fel korábbi foglalkozásával.

Munkaegységben számoltak el, az év végi zárszámadásnál néha vissza kellett fizetni a párforintos előleget is. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a “Kossuth” 1956-ban fel is oszlott. Az “Új Élet” kitartott a közös gazdálkodási forma mellett, 1960 januárjában ez a szövetkezet szolgált az új szervezési hullám bázisául. Harminc-negyven Nyíregyházáról érkezett gyári munkás szállta meg Milotát, a tanácselnök segítségével feltérképezték a falut, megállapították, hogy kik a “vezérürük”, akik, ha belépnek a közösbe, a többi gazda is követi őket. Ezekre rászálltak, bevették magukat a házukba, sem dolgozni, sem enni nem hagyták őket egészen addig, amíg be nem adták a derekukat.

Az új téeszben szervezettebb és körültekintőbb gazdálkodás kezdődött. Ötszáz szövetkezeti tagot kellett eltartania, ezen belül 270 aktív dolgozónak minden hónapban rendes fizetést kellett adni. Az alaptevékenységből még a kibővült területen sem lehetett megélni, a gyönge, 10 aranykoronás szántók legfeljebb szálastakarmány termelésére voltak alkalmasak. Rizstermesztéssel kísérleteztek, nem sok eredménnyel, mert amikor virágzott, általában ködös-fagyos idők jártak. A rizs tíz évből nyolcban veszteséget hozott, le is álltak vele. A termelőszövetkezet kilencféle melléküzemágat alakított ki. Milotán sok “kukás”, vagyis dohánytermesztő ember dolgozott – annak idején Kende báró hozta őket Hevesből –, felkarolták a tevékenységüket, szerfás pajtákat is építettek nekik.

1970-ben a téesz ötszázezer forintért eladott a Tisza-parton egy, a tulajdonába tartozó zátonyt, egy környékbeli vállalat szerezte meg, onnan hordta a sódert. Látva, hogy milyen komoly hasznot hoz ez a tevékenység, az “Új Élet” is vett két IFÁ-t, és ráállt a kavicsfuvarozásra. Később kotrógépeket és tíz teherautót vásároltak, beállítottak a munkákra ötven embert, az egész megyébe szállítottak. Foglalkoztak még betonelemgyártással, ládakészítéssel, bérvarrással, fűrészáruval, de még tovább akartak lépni.

A tapasztalatok szerint leginkább azok a szövetkezetek tudtak érvényesülni, melyek gyümölcstermesztésre álltak rá. Az “Új Élet” is megpróbálta visszahozni az egykor híres milotai diót. A nyirkos mélyrétegű talaj különösen kedvezett ennek a fajtának, a faegyedeket pedig a leghitelesebb szakértők, a varjak szelektálták megfelelően; amelyiknek a termését könnyen fel tudták törni a csőrükkel, az kiállta a minőségi próbát. Az előnyös héj-bél arány miatt a milotai dió minden mennyiségben piacra talált, még Amerikába is szállítottak belőle.

Az állomány azonban fokozatosan megritkult. Az 1953-as rekordszámba menő hidegben, mikor még a hétgyűrűs kútban is befagyott a víz, sok fa elpusztult. 1959-ben pedig a gazdák tarolták le a maguk kertjét, hogy ne kelljen bevinniük a közösbe. Sok rönköt az olasz bútorgyárak vásároltak fel a környéken, a szabolcsi földvárban tenyésző ötven fa közül 49-cel végzett a Stihl fűrész. A meghagyott öreg “böhöncöket” gyökerestől kiásták és a furnírüzembe vitték. Az egykor tízezres állományból 1500–2000 fa maradt meg.

A termelőszövetkezet telepítésbe kezdett, egy hektárnyi területre 120 csemete került ki. Nevelésüknél többé nem lehetett alkalmazni a “dzsungelgyümölcsösökben” megszokott natúr módszereket, permetezésre szorultak, leginkább a barna foltosság fenyegette őket. A fák most már 10–12 évesek, hatalmas értéket jelentenek, egy köbméter jó minőségű anyagért 100–150 ezer forintot is meg lehet kapni, de ezt a pénzt már nem a termelőszövetkezet fogja bekasszírozni.

 

*

 

“Das Dales schlägt sich” – a nyomor önmagát veri – mondja a német szállóige. A tagság minden bajért a vezetőket tette felelőssé, 42 év alatt 22 téeszelnök követte egymást Milotán. Az idősorrendben utolsók egyike mezőgazdasági mérnöki diplomával rendelkezett, de leváltása után szakított eredeti foglalkozásával, műszaki boltot nyitott egy közeli városban. Késő délután kerestük fel, vevő közel-távolban nem látszott, a tulajdonos különféle autóalkatrészeket rakosgatott.

– A téesz az 1980-as évek végén jutott el a csúcsra. A kereseteket a gyümölcstermesztés hozta fel, részes művelésbe adtuk ki az ültetvényeket, a tagok az árbevétel 70 százalékát kapták meg. Gazdagodott a falu, megindultak az építkezések. Sokan mondják azt, hogy a rendszerváltás ára a magyar mezőgazdaság tönkretétele volt, nem véletlenül vette körül Antall Józsefet annyi külföldi tanácsadó. Én nem tudom, mi történt a háttérben, annyi biztos, hogy szánt szándékkal sem tudtak volna több kárt okozni nekünk.

Milyen keservesen szedtünk össze mindent, aztán néhány tollvonással megszüntették az egészet. Az 1990-es évek elejének változásai: a földtulajdonból való kizáratás, a kedvezőtlen hitel- és adóváltozások kétségessé tették a közös gazdaságok sorsát. A téeszek hiába fordultak felfelé a panaszaikkal. A Hatalom nem tartotta fontosnak megnyerni a falut, minden döntésében csak a saját biztonsága vezette, és úgy vélte: a parasztságtól nem kell tartania, túlságosan szervezetlen ahhoz, hogy kivonuljon az utcára. Mikor fenn jártunk Budapesten, a tárca államtitkárától kértünk útbaigazítást:

– Mit csináljunk? Verjük szét a téeszt?

– Igen, menjetek haza és verjétek szét.

Ezt az utasítást pedig komolyan kellett venni.

– Nem lett volna érdemes a tárca első emberéhez, a miniszterhez fellebbezni?

– Az akkori miniszter különös ember volt, került minden elkötelező döntést. A főosztály vezetői bevitték hozzá a különösen kényes ügyek aktáit, tőle várva az elbírálásukat. A miniszter viszont csak hevertette őket az asztalán, mikor az idő már nagyon szorította, annyit írt rá: “Láttam X. Y. miniszter”. Tőle nem lehetett segítséget remélni.

A Horn-kormány működését is a likvidálás szándéka jellemezte, meg volt győződve, hogy a téeszeknek spontán módon fel kell számolódniuk. A közös gazdaságok nem tehettek mást, minthogy felélték a felhalmozódott vagyonukat.

– Most hogy áll a helyzet Milotán?

– Az első két évben még benne volt a földekben az a műtrágya és növényvédő szer, melyet még a nagyüzem szórt ki, az időjárás is kedvezett, jó termést takarítottak be. Azt hitték, hogy a bab is hús! Mindig így lesz. Aztán jöttek az esős évek, eltömődtek a csatornák, mert elmaradt a karbantartás, minden belefúlt a sárba.

A kiadott földek 70 százaléka máig is osztatlan közösben maradt, még nyílhúzást sem tartottak. Egy húszhektáros tábla 110 ember tulajdonába került, van, aki egy fél aranykoronával részesedik belőle. Osztatlan közösre viszont nem lehet jelzálogot íratni, nincs tőke. A földek ötven százaléka parlagon fekszik, csak a gyümölcsösöket művelik – mondja az egykori elnök.

A Megyei Kézikönyv szerint “a családok jövedelme elmarad a létminimumtól”. Jelentős a munkanélküliek száma, sokuk járadéka már megszűnt, ők jövedelempótló támogatásban részesülnek. 450 munkaképes emberből 200-an nem találnak állást. Működött Milotán egy húsüzem, de becsődölt, a kiszállított termékeiket állítótag minőségi kifogások miatt sorra visszaküldték. A sóderkitermelés is leállt, nem volt pénz az üzemeltetésre.

A falu lakóinak 26 százaléka cigány. Négyből három munkanélküli, csak teknővájással keresnek valamennyi pénzt. Teknőik piacképesek, fűzfából készítik őket, mert az nem hasad olyan könnyen. Számarányuk egyre növekszik, húsz év múlva Milota is cigányfalu lesz.

 

 

7.

Alkalmi fuvarral indulok el körutamra. Sofőröm, K., jelenleg nyomdai vállalkozó, de mint végzett mezőgazdász, valaha téesz-elnökként is dolgozott. A nyíregyházi belváros egyik közlekedési lámpájánál beljebb sorol balra, várja az irányváltást, tekintetét mereven előre szegezve megjegyzi:

– Nem tudom, te mit gondolsz a mezőgazdasági nagyüzemekről, én soha nem lelkesedtem értük. Én akkor voltam elnök, mikor kialakultak az ezerhektáros táblák, emlékszem rá, hogy a paraszt kiment a határba, és nem találta meg a saját régi földjét, melyet már az apja és a nagyapja is művelt.

– Hogy lehet ez?

– A mezsgyék eltűntek, a meliorálás és a többi beavatkozás felszámolta az egykori tájékozódási jeleket. A fákat és a bokrokat is kivágták, minden kinyílt, régebben a szomszéd faluig sem láthatott el, most kilométereken át nem akadt meg semmin a szeme.

Megérzem K. hangjában a nosztalgiát, illik alkalmat adnom rá, hogy kifejtse, rákérdezek:

– Szerinted vissza lehetne fordítani ezt a folyamatot?

– Valószínűleg nem, de kizártnak sem lehet mondani. Egyszer jártam Floridában, láttam egy olyan vidéket, ahol lecsapolták a mocsarakat azzal az elképzeléssel, hogy a szűz talajon bőségesen terem majd a narancs. Pár év alatt elzsombékosodott a környék, nem tehettek mást, minthogy visszaengedik a lápot. Ahogy itt, Szatmárban mondják: a béka nem hagyja el a maga várát. Itt is történnek majd változások. Magyarország nem maradhat sokáig egyetlen nagy gabona- és kukoricatermő tábla, a mi megyénk pedig végképp nem. Ahol a földet nem érdemes vésni, szántani, ott birkát kell tartani. Az ártérben sem “energiaerdőket” kell nevelni, hanem diófát.

K. szabadkozó mozdulatot tesz:

– Ne haragudj, hogy elkalandoztam a tárgytól, térjünk vissza a téeszekre. Annyi biztos, hogy az új körülmények között a paraszt olyanná lett, mint a hal vastüdőben. A halat kikényszerítették a vízből a szárazföldre, aztán ott mesterségesen lélegeztették.

– Ezt hogy kell érteni?

– Az 1970-es években a közös gazdaságok megvásárolták a nagy gépeket, és ezzel alapvetően megváltoztak a művelési viszonyok. Az aratás régen hetekig eltartott, most pedig jött a kombájn, és két délután learatott. A gépek a gyorsaság mellett sok más előnnyel is rendelkeztek: ki lehetett használni velük a biológiailag legkedvezőbb időpontokat, precízen végezték el a feladatokat, ha négy centi mélyre kellett szántani az őszi búza alá, akkor az négy centi volt, egy milliméterrel sem több vagy kevesebb. A baj csak az volt, hogy a paraszt kezében benne volt, hogy kell vetni és aratni, de most benne is maradt a tudás, mert már nem volt hol kifejtenie. Egy-egy téesz határa 1300-1400 hektárt tett ki, ebből kellett megélnie két-három falunak. Kísérleteztek különféle új termékekkel, Kisartól Milotáig folyt a rizstermelés – mindenütt ráfizetéssel.

– Miből éltek a gazdaságok?

– Csak a támogatásokra hagyatkozhattunk, csaltunk-hazudtunk, hogy megkaphassuk ezeket a pénzeket. Szándékosan két mázsa alatt tartottuk a dohánytermést, mert csak így járt hozzá árkiegészítés. Az istálló teli volt csont-bőr, úgynevezett “főkönyvelői tehenekkel” – ezzel tartottuk lenn a tej- és a húshozam átlagát, mert dotáció nélkül itt sem mentünk volna semmire.

K. rám néz, látja arcomon a kétkedést, széttárja a karját:

– Ez csak az én személyes véleményem, nem kell túl komolyan venned. Azt is mondhatod: nem véletlen, hogy hamar befejeztem az elnökösködést. Hallgass meg inkább másokat, hátha többet tudnak.

 

 

Körutunkon először Nyíregyházán nézünk szét, az egykori “Ságvári” termelőszövetkezet utódvállalatánál. L., az elnök fogad minket, ő még a híres nyírtassi termelőszövetkezetben iskolázott, a legendás Viritics elnök keze alatt, maga is a szakma nagy nevei közé tartozik. Később az Állami Gazdaságok Szövetségénél dolgozott főagronómusként, onnan jött ide vezetőnek. Már összeszedte a hagyományos menedzserbetegségeket: a magas vérnyomást és a cukorbajt.

– Még azokban az időkben, mikor a téeszelnököket a betonba akarták taposni – mondja, de minden változáson keresztül kitartott a helyén.

A kezdetekről kérdezem L.-t. A “Ságvári” eredeti formájában 1948-ban alakult meg, 800 hold állami tartalékföldön, ehhez tette hozzá a maga csekély juttatott földjét 32 cselédember, napszámos és kezdett el együtt gazdálkodni. Nekik nem volt mit visszasírni a múltból, kitartottak az 1953-as és az 1956-os viharban is. Szívós munkával lassan megerősödtek. Eredményeik láttán sorra csatlakoztak hozzájuk a környékbeli I-es típusú, tehát lazább szervezeti kötöttségű csoportok.

1977-ben jött létre a “nagy Ságvári”, 7000 hektáros birtoka a IV-es főúttól egészen a miskolci vasútvonalig terjedt. Egy ilyen hatalmas szövetkezet eredményes működése sarkalatos agrárpolitikai kérdésnek számított a megyében, ezért jelentős állami segítséget kapott, többek között hét kombájnt és két Rába-Steiger traktort, mely akkoriban a korszak csúcstechnológiáját képviselte, és egyenként 15 millió forintba került.

A “Ságvári” több mint 1600 tagnak kellett kenyeret adjon, ezért elsősorban a magasabb jövedelmezőségű állattenyésztéssel foglalkozott, a szántóföldi termékekből pedig főként a sok kézimunkát igénylő növényeket választotta: kétezer hektáron ültetett dohányt, kétszáz hektáron paradicsomot – ennek termését a saját léüzemében dolgozta fel. 2300 hektáron vetettek búzát – olyan termést takarítottak be, hogy a Gabonaforgalmi Vállalat egyszerre nem is tudta fogadni, a téesz udvarán kellett tárolni, leterített ponyvákon, bezárt kapuk mögött.

A téesz az országos elgondolásoknak megfelelően igyekezett “több lábon állni”, ennek jegyében melléküzemeket létesített. A Borsodi Sörgyárral közös kft.-t alakítottak, a tankautókkal érkező sört egy óránként 800 üveg teljesítményű NDK-s palackozógép fejtette le, a megye egyharmadát a “Ságvári” látta el. Negyven tehergépkocsi szállította a sört a boltokba, de az iparvágányt is bevezették a telephelyre. Ráálltak a vetőmagtermesztésre is, évente 200 vagonnyit állítottak elő. A haszonból 15-20 millió forint a tagok jövedelmét növelte, a többit fejlesztésre fordították.

– Minden vállalkozásuk sikerült? – kérdezem L.-t.

– Alapelvnek számított, hogy ha valamelyik tevékenység veszteségbe fordult, még egy év türelmi időt kapott, és ha azalatt se hozta magát, akkor minden további nélkül felszámolták. Ez történt a korábban meghatározó szarvasmarha-ágazattal is, mikor a tejhozam nem tudta elérni a megkívánt szintet.

A “Ságvári” az 1990-es években érkezett fel a csúcsra, nem kevesebb, mint 700 magasan képzett szakembert foglalkoztatott, árbevétele egymilliárd forint körül mozgott, tiszta nyeresége meghaladta a hatvan milliót.

1992-ben, mikor megszülettek azok a rendelkezések, melyek alapjaiban ingatták meg a közös gazdaságokat, a “Ságvári” is megbicsaklott. Közelgett a privatizálás, a tagság joggal tarthatott attól, hogy a legjobb földjeik idegenek kezére kerülnek majd – a helyi körülmények is ezt vetítették előre. Az elmúlt évtizedekben Nyíregyháza hatalmasat fejlődött, lélekszáma 40 ezerről 100 ezerre növekedett, és távlatilag is kedvező megélhetési lehetőségeket kínált. A megye távolabbi, munkanélküliséggel küszködő falvaiból mind többen szerettek volna beköltözni, ezért nem az eredeti lakóhelyükön, hanem itt próbáltak licitálni a kárpótlási jegyeikkel. Többségük abban reménykedett, hogy a “Ságvári” területéből kielégítheti majd az igényeit, és persze készen álltak azok is, akik a zavarosban próbáltak halászni.

A vezetés úgy akarta kivédeni a veszélyt, hogy kihasználva azt a kevés időt, mely alatt még szabadon cselekedhetett, 2400 hektárt eladott a téesz tagjainak. A birtokszerzési arányokat a szövetkezetben eltöltött évek száma határozta meg, munkájuk alapján olyanok is részesedhettek, akiknek korábban egy talpalatnyi földjük sem volt. A vételárat kedvezményesen határozták meg, és az ott dolgozóknak öt év alatt vonták le a fizetéséből. Az akciót igyekeztek minél gyorsabban lebonyolítani, ha valamiért nem állt rendelkezésre gépírónő, akkor valamelyik vezető írta a határozatokat. A sietség utólag indokoltnak bizonyult, az utolsó ötven hektárt a Földhivatal már nem is volt hajlandó átírni.

Az új tulajdonosok feltétel nélkül megbíztak a szövetkezetben, ötéves használati szerződést kötöttek vele a földjeikre, ezt a terminus lejáratával meghosszabbították. Mód nyílott rá, hogy néhány összefüggő nagy táblán továbbra is megfelelő hatékonysággal dolgozhassanak a gépek.

Területének másik részét és vagyonának jelentős hányadát a téesz nem tudta megvédeni. Sok szakember kilépett, elvittek magukkal kombájnokat, személy- és teherautókat is. Egy érdekcsoport kisebb szövetkezetbe állt össze, és megkaparintotta a “Ságvári” büszkeségét, a John Deere-traktort. Ők a városszéli Manda bokorban kezdtek el gazdálkodni, kétszáz hektár bérelt földön, hamarosan csődbe mentek, és eladták a traktort egy vállalkozásnak, állítólag 4 millióért. A lumpenek is így kótyavetyélték el a földjeiket, melyeket tagi részben kaptak.

Maga a mezőgazdasági termelőszövetkezeti forma sem maradhatott meg. Kézenfekvőnek látszott volna, hogy részvénytársasággá alakuljanak át, de ez esetben a vagyoni értéknek egy 72 millió forintos része után vissza kellett volna téríteni az indulás időpontjától kapott adókedvezményt a kamatokkal együtt, ez húsz milliót tett ki, ezért inkább elvetették ezt a megoldást. Végül “Nyugat-Nyíregyházi Mezőgazdasági Szolgáltató Szövetkezetre” keresztelték át magukat.

– Miért éppen ezt választották?

– Nem szívesen adtuk fel a “Ságvári” nevet, de beláttuk, hogy nem lehet megtartani. Gondoltunk helyette a “Szabolcs”-ra, a “Nyírség”-re, de már mind foglalt volt.

– A “Kelet” nem lett volna jobb?

– A Kelet nekünk nem jelentett akkora piacot, mint a többi szabolcsi szövetkezetnek. Mi csak tojást vittünk ki a Kárpáton túlra, évi két-három millió darabot, és az egyik télen rengeteg disznózsírt. Inkább az ország belseje felé szállítottunk, ezért jobban illett hozzánk a “Nyugat” név.

– Most mivel foglalkoznak?

– A sörpalackozással, ami a legtöbb pénzt hozta, le kellett állnunk. Egy holland cég megvásárolta a bőcsi sörgyárat és a palackozást is magához vonta. A régi NDK-s töltőgépünket szétvágatta, nálunk csak egy lerakatot hagyott hat emberrel. Maradtak az alaptevékenységek, jelenleg 1400 hektárnyi területet bérelünk, kalászost, kukoricát termelünk rajta, takarmányt a két sertéstelepünknek. Évente húszezer sertést vágtunk, ennek a fele tőkehúsként kerül a piacra, a másik felét töltelékárunak dolgozzuk fel.

– Mennyi a haszon rajta?

– Azt akarja kérdezni, hogy mennyi a ráfizetés? Egy kilóra számítva tavaly 210 forint volt az önköltségünk, idén 220 forint, tőlünk mindkét évben 190-ért vették át a felvásárlók, egy kilón 20-30 forintot vesztettünk. 75 ezer tojótyúkot tartunk, 12-13 millió tojást adnak. A teljes árbevételünk ugyanaz, mint 1990-ben, 800 millió-1 milliárd, persze ez a pénz már csak a harmadát éri a réginek.

A létszám kétszáz főre csökkent. Most már két éve nem tudunk osztalékot fizetni a tagoknak, a dolgozók bérét is legfeljebb öt százalékkal emeljük.

– Mi a kiút?

– Egyelőre éljük túl ezt az évet, hátha jövőre változik valami.

L., úgy tűnik, elfáradt a beszélgetésben, feláll és sétálgat az iroda hosszában. Már békén kellene hagynom, de valami még érdekel:

– Szabad kérdeznem: gondolt rá, hogy abbahagyja?

– Lett volna módom rá, hogy szerzek valahol földet és elvonulok, de én 22 éve dolgozom a szövetkezeti mozgalomban. Nem léphetek vissza tisztesség nélkül.

 

 

Körutunk következő állomáshelye a C. falubeli egykori “Táncsics” MGTSZ valaha 6000 hektáron gazdálkodott, 700 taggal és ezer nyugdíjassal. Földjei az ecsedi lápterületbe tartoztak, mint mondani szokás, “az ország kárán teremnek”, vagyis, mikor másutt az aszály pusztít, itt rekordtermést takarítanak be, átlagos időjárású években viszont mindent elpusztít a víz. A 4800 hektár szántóból jó, ha 3000-et érdemes folyamatosan művelni, a többire erdőt kellene telepíteni.

A téesz vezetői igyekeztek valamilyen kompenzációt találni a kedvezőtlen talajadottságokért, megpróbálták a szövetkezetet hátrányos helyzetű gazdasággá nyilváníttatni, de ebben a törekvésükben sem jártak sikerrel. Ennek a minősítésnek az volt a feltétele, hogy a földek aranykorona-értéke ne érje el a 14-et, az övék 14,01 volt, így évi 40-50 millió forintos támogatástól estek el.

Az eredménytelenség láttán két-három évente választottak új elnököt. A tagok nem tűrtek beleszólást a dolgaikba. Előfordult, hogy a megyei pártbizottság leküldte a maga jelöltjét, de a parasztok megfordították a kreatúrát hozó állami Warszawa orrát:

– Menjetek haza!

A tisztség betöltéséről a különféle helyi érdekcsoportok határoztak, a közgyűlésen a presbiterek és a katolikusok vezetői hátravonultak és döntöttek az új elnök személyéről. Kun István megjegyzése szerint: “a magyar paraszt mindig zsugoribb volt annál, hogy az igazán érdemes vezetőit megfizesse (»nem tud az annyiért megdolgozni!«). Ez a kiszemelt osztott-szorzott, aztán végül általában nemet mondott.” A “Táncsics” TSZ köreiben sem állt másképp a helyzet, különleges eseménynek kell tekintenünk, hogy végül is sikerült M. Bélát, egy Debrecenben végzett agrármérnököt megválasztani a gazdaság élére.

Az új elnök a már sokszor említett általános stratégiai irányzatoknak megfelelően ipartelepítésbe kezdett. Először egy budapesti orvosi műszergyárral állapodott meg egy üzem létesítéséről.

– Megérte nekik lejönni ide, a keleti határra? Nem járt ez túl sok költséggel?

– Akkoriban épp ez volt benne a vonzó – mondja M. – Minden költségére rárakhatott nyolc százalék hasznot, tehát érdekében állott a költségek növelése. Egyébként egyszer használatos infúziós szerelékeket készítettünk nekik.

A női munkaerő foglalkoztatására egy varrodát és egy cipőfelsőrész üzemet rendeztek be. A 2300 aktív dolgozóból 1500 az iparban talált helyet. A melléküzemágak évi 45 millió forintos nyereséget hoztak, ebből az alaptevékenységet is szanálni lehetett. A téesz fokozatos fejlődésnek indult, 38 diplomás mérnök tartozott a műszaki állományába.

Az 1988-as évtől kezdve mindinkább növekedtek a magyar mezőgazdaság terhei, a termelői árszintet mesterségesen alacsony szinten tartották, ezt semmi sem ellensúlyozta, egy forintnyi állami támogatásra másfél forintnyi jövedelemelvonás jutott.

Az állandó küszködéstől M. Béla 1989-ben infarktust kapott, így csak külső szemlélődőként követhette a “Táncsics” felbomlását. A termelőszövetkezetet végül a nyugdíjas, volt földtulajdonos réteg buktatta meg.

– Őket nem békítették meg helyzetükkel a közöstől kapott kedvezmények: az egyholdas háztáji, a házhoz szállított termények, az ünnepi jutalmak és így tovább. Mindig a maguk személyes érdekeit próbálták érvényesíteni a kollektív haszonnal szemben. A krumpliszedésnél húszszázalékos részesedést kaptak, ezt úgy oldottuk meg, hogy öt csomót rakattunk velük, ebből négy maradt az év végi elszámolásra, egyet pedig hazavihettek. Azt tudtuk, hogy a szebb darabokat a magukéba rakják, de arra nem gondoltunk, hogy gödröt ásnak a maguk csomója alá; mikor rájöttünk és megnéztük, két mázsánál is több krumpli került elő belőle.

Ezek az emberek, látva a változásokat, minden áron önállósodni akartak. Törekvéseik támogatására a magasabb politika teli tüdőből fújta a maga eszmei trombitáit, hiába hangoztatták a szakértők, hogy ez a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve, és az adott körülmények között “mesterségesen kisüzemet teremteni ugyanazt jelenti, mint az erőszakos kollektivizálás, csak épp az előjel más”.

Egy friss akadémiai felmérés ismerteti az Európai Uniós tagországok mezőgazdasági üzemeinek átlagterületét: a listavezető Egyesült Királyságban ez 70,1 hektár, de még a hatodik helyen álló Németországban is meghaladja a 30 hektárt. Egy másik adatsor azzal foglalkozik, hogy a gazdaságos termelésben milyen minimális vagyoni érték szükséges, ez Németországban 530 millió, Hollandiában 452 millió forintnak megfelelő összeget tesz ki, nálunk 30 millió forint körül jár hektáronként. A “Táncsics” földjeit felosztó új gazdáknak sem a jelzett területnagyság, sem a meghatározott pénz nem állt a rendelkezésükre.

Az a tetszetős propagandaszólam, hogy itt nincs is szükség beruházásokra – “tessék megragadni az ásót és a kapát” –, a hobbikertészeknek megfelelhetett ugyan, de hivatásszerűen nem lehetett megélni belőle. A törekvőbb gazdák gépesítéssel próbálkoztak, a faluban száz MTZ-traktort vettek hitelbe. Két szerencsésebb száraz év után esős-belvizes idők következtek, a gépek rá sem tudtak menni a földekre. A téeszidőkben még köthettek volna biztosítást a károk kivédésére, de ez a lehetőség közben megszűnt, semmi sem jött vissza a befektetett pénzből. A megtermelt árukat sem tudták értékesíteni, hamarosan elfogytak a tartalékok.

Induló tőkéjüket elveszítvén, mind többen kínálták eladásra a földjeiket, ez az irányzat lenyomta az árakat, egy hektárért előbb 170-180 ezer forintot kértek, aztán már 60-80 ezerrel is beérték volna. Mikor a bessz a megfelelően alacsony nívót mutatta, váratlanul egy nagyfelvásárló lépett a színre, nevezzük őket Kovács családnak. Képviselőjük, Kovács Jenő induló tőkéjét egy export-import kft. tulajdonosaként szedte össze, a továbblépéshez szüleitől is pénzt kért a szokásos kocsi-ház útnakindító ajándék helyett. Maga mellé állította a család többi tehetős tagját is, így összeszövetkezve négyszer háromszáz, vagyis 1200 hektárt vettek meg. Ebbe a tömbbe nemcsak az 50 hektáros 1986-os teljesítésű almáskert tartozott bele, hanem az egykori téesz minden komolyabb létesítménye is.

Kovács Jenő soha nem dolgozott a mezőgazdaságban, következésképpen nem is értett hozzá, de ez a legkevésbé sem zavarta. Az köztudott, hogy a magyar ember eleve menedzsernek születik, a hiányzó szaktudást pedig majdcsak összeszedi valahonnan. Mikor megvette a szarvasmarhatelepet, Kovács elment a gödöllői egyetemre és a szakág legtekintélyesebb professzorával íratott egy kézikönyvet kizárólag a maga számára, ez tartalmazott minden, a témában szükséges tudnivalót a szénától a tejig, a táplálkozástól a betegségekig. A magyar tudósok anyagi kiszolgáltatottságát jól jellemzi az a tény, hogy a professzor hajlandó volt megírni ezt a segédletet. Ezután, ha bármi gond is adódott, Kovács Jenő egyszerűen odalapozott a megfelelő címszóhoz, és az ott talált útbaigazítás szerint járt el. Később, mikor almatermesztéssel kezdett foglalkozni, ugyanehhez a módszerhez folyamodott.

A területtel együtt Kovács “lábon” megvette a régi téesz vezető szakembereit is – köztük M. Béla elnököt is, aki infarktusából felépülve nem tudott elhelyezkedni, kéthektáros privatizált földjén nyomorgott.

Ott tett látogatásomkor már Kovács Jenő fogadott és vezetett körül a gazdaságban. Először a központi telephelyet néztük meg. Változatlanul működik a régi, infúziós szerelékeket gyártó üzemrész, az itt dolgozóknak egy nyolcórás műszak alatt 2800 darabot kell összeállítaniuk ahhoz, hogy megkaphassák a 25 ezer forintos minimálbért. A munkahelyi légkör nem tűnik túlságosan feszültnek, az emberek nem szegezik tekintetüket az asztalra, hanem egymásra néznek és néhány szót is váltanak.

– Ez azért alakult így, mert én nem vagyok igazi kapitalista – mondja Kovács –, egy külföldi tulajdonosnál kétszer annyit kellene teljesíteniük.

Az egykori szeszfőzdét a felszámolás után hagyták tönkremenni, a feljárati lépcsők kidőltek, a kilincseket lelopták, a falakról itt is kéregben válik le a festék. A padlón egy sötétebb kerek folt jelzi, hogy a tető beázik.

– Nem volna érdemes helyreállítani?

– Százmillió forintba kerülne, annyit nem ér meg.

Beülünk Kovács terepjárójába és kimegyünk az almáskertbe. Fekete búzatermő földek mellett visz el az utunk, a kép változatos: megművelt barázdákat hosszan elnyúló parlag követ, az igyekvő gazda hiába fárad, a gyommagokat hozzá is átfújja a szél.

– Azokkal az emberekkel van baj, akik erőn felül szereztek földet, nem bírnak vele.

A gyomokkal vívott harc amúgy is sok nehézséggel jár. A művelés szelektálja őket, a gyengébbek kipusztulnak, de a legagresszívebbek kiirthatatlanul megmaradnak. Az almafasorok között a disznóparéj egy hét alatt ötven-hatvan centi magasra is megnő.

A régi téesz 160 hektáros gyümölcsösének nagy részét kivágták, csak a Kovács család tulajdonába került almáskert maradt lábon. Most éppen szüretelnek, egy kardos öregasszony, Kovács Jenő anyósa tartja kezében a dolgok irányítását. A szedők javarésze cigány, munkájukért a mindenkori átvételi ár 8 százalékát kapják. Egy tízórás műszak alatt átlag tíz mázsát raktak ládába, ezért fajtától függően 1200–1400 forintot kapnak, ami még a szatmári vidéken is gyalázatos bérnek számít.

Figyelem, ahogy dolgoznak az emberek, itt is bebizonyosodik a régi igazság, hogy a rabszolga munkája szükségképpen hanyag. Az almát szinte le kellene emelni a fáról, még szorítani sem szabad, mert az ujjak nyomása meglátszik rajta, lerázni is tilos – a cigányok viszont bottal verik le. A kár többszörös: túl azon, hogy így összetörik a gyümölcs, még a termőrügyek is megsérülnek.

– Jövőre a gazdáknak nem lesz pénze, nekik pedig munkájuk, de ez nem érdekli őket – mondja sápadtan Kovács, és nagyobb felügyeleti szigorra utasítja az anyósát.

– Leadjuk a léalmát, Jenő? – kérdezi az öregasszony. – Most 42 forintért veszik át.

– Várjunk még egy-két hetet, emelkedni fog az ára.

A gazda, mintha jobb kedvre kívánná deríteni magát, büszkeségeit, a lovakat mutatja meg nekünk következőleg. Kovács új istállót húzott fel, a régi, megroggyant állások téglái sem mentek veszendőbe, ezekből épült fel az új irodaház. Mivel itt kis eső után is hosszan pang a sár, a terep nagy részét lebetonoztatta.

– Az ecsedi táptalajon mindig is inkább megérte lovakat használni, mint traktorokat. A téesz is sok lovat tartott, még Ukrajnából is hozatott, dupla hasznot szerzett rajtuk: levette a vérükből a szérumalapanyagot, aztán munkára is fogta őket. A feloszlásnál elkótyavetyélték az állományt, én hat lovat vettem tőlük, most már 24 van.

Az irodából egy elhízott, de sportosan öltözött férfi jön elő minket köszönteni. Láthatólag vendég a telepen, Kovács átfogja a vállát és előretolja:

– Vele beszéljen, ha a lovakról akar hallani. Neki lótenyészete és lovaglóiskolája is van, tud mindent.

A jövevény nem akar vagy nem mer ellentmondani Kovácsnak, kényszeredett mosollyal bólint:

– Tessék kérdezni.

– Régi vállalkozás a magáé?

– Nyolcéves. A rendszerváltás után összeálltunk hárman és privatizáltunk egy állami gazdaságot, aztán osztozkodtunk, és én ezt a részt választottam a vagyonból.

– Csak úgy kíváncsiságból kérdezem: mennyit kellett fizetnie egy egész állami gazdaságért?

– Konkrét összeget nem mondhatok, csak annyit, hogy a becsült névérték 189 százalékáért vettük meg.

– Azt hiszem, ez nem lehetett túl nagy összeg.

A férfi széttárja a karját:

– Hogy szokták mondani? Minden annyit ér, amennyit a piacon megadnak érte. A Hajdúszoboszlói Állami Gazdaságért csak hatvan százalékot fizettek, pedig ott vetőmagot termeltek, és annak belföldön is biztos piaca van.

– Készpénzben rakták le az árat?

– Csak húsz százalékot, negyvenet kárpótlási jegyben, a maradékra pedig E-hitelt vettünk fel. De, ha szabad kérnem, maradjunk inkább az én vállalkozásomnál.

– Megéri lovakkal foglalkozni?

– Az az igazság, hogy a lóhoz nagy szív kell és még nagyobb zseb. 46 lóval indultam, most már nyolcvan fölött járok, de ehhez nagyon sokat kellett költenem.

– Mennyit ér ez az állomány?

– Csak eszmei ára van, olyan százmillió forint. Évente 15-20 csikó születik, ennek a kétharmadát el kellene adnom, hogy megtalálhassam a számításomat. A telep fenntartása évi nyolc millió forintba kerül, a tenyésztéssel járó költségeknek pedig egyszerűen nincs határuk. Egy francia tenyészcsődör spermájából 700 ezer forintba került egy adag, én hetet vettem, és összesen egy megtermékenyülés következett be.

– Hogy hívják ezt a csikót?

– I love you.

– Szép neve van.

– Szép, de senki sem garantálhatja, hogy nem töri el majd a lábát az első akadálynál. Egyelőre mégsem adnám el, mert ha nyer majd egy nagy nyugati versenyen, lehet, hogy százmilliót is megkapok érte. Én megjátszom ezt az esélyt.

– A lovakat csak versenyeken lehet eladni?

– Többnyire igen. Én magam is rendezek futamokat, de nagyon erős a konkurencia.

– Kik az ellenfelek?

– Mostanában sok cigány szállt be a szakmába, meggazdagodtak olajcsempészésből, és nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Egy Mercedes autónál is drágább lovakat vásárolnak és futtatják őket, a jó zsokékat is mind elcsábítják a mostani gazdáiktól.

Családi eseményekké változtatják a futamokat, 300–400 ezer forintért bérelnek ki egy lovat, hogy a 13-14 éves gyerekük megnyerje vele az általános iskolások versenyét. Tiszacsécsen meg is verték a rendezőt, mert nem engedett rajthoz állni egy 12 éves fiút, pedig csak arról volt szó, hogy a szülőknek kellett volna adni egy sajátkezű beleegyező nyilatkozatot, de egyikük sem tudott írni.

A lótenyésztő hirtelen megáll a beszédben, nyilvánvalóan attól tart, hogy elgaloppírozta magát előttem.

Fordít egyet a témán, sietve hozzáteszi, hogy véleménye szerint az emberek megítélésében nem a bőrszínük és a származásuk számít, hanem a jellemük, személy szerint neki is sok cigány barátja van, aztán elköszön és besiet Kovács irodájába. Engem M. Béla, a régi elnök visz ki a vasútállomásra.

– Ha szabad egy kicsit fantáziálnom: ha nem következik be a rendszerváltás, mi lett volna a téeszek sorsa? – kérdezem tőle.

– Már túljártak a virágkoron, több műtrágyát, növényvédő szert már nem használhattak volna fel. A földtulajdont is mindenképpen fel kellett volna szabadítani és hagyni, hogy a vagyonképzés eszközévé váljék. A melléküzemágak leváltak és önállósodtak volna, maga a szövetkezet pedig megvékonyodik igen kellemes és kezelhető formában. De a “ha”-val kezdődő mondatoknak itt sincs értelmük.

– És mi a véleménye arról a formáról, ahogy a változás lezajlott? Helyes volt, hogy a közös tulajdonból ezer hektárok kerültek egy-egy ember kezébe?

– Bele kell nyugodni, hogy a nagygazdaságok magántulajdonban élnek tovább. Egyébként ezt a váltást sok helyütt a téeszelnökök a maguk javára vitték végbe, a többiek is csak azért nem tették meg, mert ügyetlenek voltak, vagy későn ébredtek fel.

Szám szélére tódul a kérdés, hogy M. melyik kategóriába sorolja magát, de még idejében sikerül visszanyelnem.

(Az adott évek magyarországi filozófiáját egy vállalkozó fogalmazta meg számomra:

– Mikor Antall József kormányában jogászok és ügyvédek kerültek be, akkor már tudni lehetett, hogy szét fogják lopni az országot, és aki el akar érni valamit, annak most kell bedobnia magát. Most dől el hosszú nemzedékekre, hogy melyik család lesz úr és melyik szolga, az én gyerekeim nem tartozhatnak a vesztesek közé. Felvettem a kesztyűt és úgy határoztam, hogy ha az ördög mellé kell állnom, akkor hozzá csatlakozom. Két-három év börtönbüntetést szó nélkül elvállaltam volna, három éven felülit és maffiacselekményt már nem, mert ez a gyerekeimet is veszélyeztette volna.)

 

*

 

Sorra járva a feloszlott téeszek utódgazdaságait, kocsink áthaladt a Nyíregyházához közeli Tiszavászolyon. Egy főutcára nyíló ház falán egy táblát vettem észre:

 

“Tiszavászolyi

Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet

Központi Irodája”

 

Aki egy kicsit is járatos a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei viszonyokban, az tudja, hogy a politikai jobboldal leginkább ezt a megyét próbálja a maga képére alakítani. Elegendő olyan közismert esetekre hivatkozni, mint a helyi polgármesterektől kiprovokált hűségnyilatkozat, a “választási konzervek és kolbászok”, vagy hogy az országból egyedül ennek a megyének a gazdái nem mertek résztvenni az országúti agrártüntetéseken. Ilyen körülmények között a legfőbb ellenséges célpont, a, termelőszövetkezet nevét jelző tábla, valóságos kihívásnak hat.

(Ilyesfajta szembeszegülést csak a gazdaságilag erős mezőgazdasági vállalkozások engedhetnek meg maguknak, melyeket nem lehet sakkban tartani. Például vehetjük a Kótaj községben működő “Zöld Bárók” Termelő, Feldolgozó és Szolgáltató Kft.-t.

– Hogy jutott eszükbe ez a név? – kérdeztem az elnököt.

– Valaha “Egyesült Erő”-nek hívtak minket, amikor átalakultunk kft.-vé, először “Mezőgazdász”-nak, “Üzemgazdász”-nak akartuk hívni magunkat, de a Cégbíróságtól visszaküldték a papírt: nem jó, válasszanak valami mást. Épp kint jártunk a határban, már zöldellt az őszi vetés, rávágtam: legyünk “Zöld Mező Kft.”. A társaimnak nem tetszett, azt mondták, úgy hangzik, mint régen a “Jézus Szíve Téeszcsé”. Legyen akkor “Zöld Báró”, ha már Torgyánék így nevezték a régi szövetkezeti vezetőket, illetve, mivel többen vagyunk, “Zöld Bárók”. Aztán ebben is maradtunk.)

Szólok a sofőrnek, hogy álljunk meg, beugrok néhány szóra a szövetkezeti irodába. Az udvaron négy-öt ember álldogál, az elnök után érdeklődöm tőlük, de azt mondják, hogy öt óra körül hazament. Üzenetet hagyok, és már indulnánk tovább, mikor egy ütött-kopott terepjáró kocsi gördül be a kapun, egy ötven körüli vékony, de szíjas ember száll ki belőle, a napsütéstől vérerek ütköznek ki a szemén, átizzadt rövidujjú ingét félig kigombolta. A várakozók intenek felé:

– Ő az elnök, úgy látszik, mégis visszajött.

Bemutatkozunk, és az újabb idők szokásai szerint névjegyet cserélünk, az elnököt doktor Domokos Gábornak hívják, foglalkozása szerint agrárszakmérnök. Beljebb invitál, leülünk az irodájában, rákérdezek a falba ékelt táblára:

– Csakugyan létezik még ez a téesz?

– Már nem, most Tiszavászolyi “Kossuth” Termelő-Értékesítő-Szolgáltató Szövetkezetnek hívnak minket.

– Akkor miért hagyják ott a régi táblát?

– Majd egyszer leszedjük, eddig még nem volt rá időnk – mondja Domokos hangsúlytalanul, láthatólag nem tart rá igényt, hogy komolyan vegyem ezt a magyarázatot.

– Nem féltek attól, hogy kikezdik magukat?

– Nem érdemes nagyon megváltozni, ha az ember 180 fokot fordít magán, akkor erkölcsileg is lehetetlenné válik. Mindenki lenézi azokat a volt téeszelnököket, akik átvedlettek kisgazdává, levizelik azt a tüzet, ahol korábban a pecsenyéjüket sütögették. Teli torokból üvöltenek ránk, hogy “ti vettétek el a földjeinket!” Nem vitatkozom velük, mikor a téeszeket szervezték, én még általános iskolába jártam.

Vászolyon 1948-ban alakult meg az első szövetkezet, az emberek húsz évig nyomorogtak benne. 1969-ben változtak meg a dolgok, akkor jött ide elnöknek az elődöm, Bozsik András – jó magyar ember volt, és felsőfokú végzettséggel rendelkező mezőgazdász. A következő évben már a járandóság nyolcvan százalékát készpénzben fizették ki. A téesz utoljára 1971-ben zárt veszteséges gazdasági esztendőt.

Bozsik mégsem tetszett a felsőbbségnek, mert mindig ragaszkodott a maga véleményéhez, nem lehetett utasítgatni. 1979-ben már főagronómusként dolgoztam a szövetkezetben, amikor egyik nap behívattak a Megyei Tanácshoz. Bementem, azt kérdezték tőlem, hogy mit szólnék hozzá, ha én lennék az elnök Tiszavászolyon?

– Maga mit felelt?

– Jézus azt mondja, a Szentlélek minden helyzetben tanácsot ad, rajtam most az sem segít, mert fél órája, mikor eljöttem hazulról, még volt elnök Vászolyon: Bozsik András. Márpedig egy elnök épp elég. De mi le akarjuk váltani, mert a Párt megvonta tőle a bizalmat. Ez a ti dolgotok, de én nem vállalom, és jobb, ha tudjátok, hogy a tagság sem fog más elnököt megválasztani. Elmúltak már azok az idők, mikor rá lehetett förmedni az emberekre, hogy aki ugatni mer, az ma éjszaka már nem otthon alszik. Végül is meghagyták a helyén Bozsikot, engem pedig kiküldtek egy kilenchónapos tanulmányútra – talán azért, hogy ne legyek láb alatt. Míg külföldön jártam, Bozsik megbetegedett és meghalt.

Domokos elhallgat, iszik egy pohár vizet, nehezen tudja rászánni magát, hogy tovább beszéljen.

– Akkor már nem mondhattam nemet, az 1991-es váltás idején már én voltam az elnök. Nálunk már korábban is csak az iroda és a vaskerítés számított közös tulajdonnak. Minden tevékenység önálló vállalkozásba volt kiadva, saját elszámolásban dolgoztak a traktoristák, a tehergépkocsi-vezetők és mások is. Paprikát, uborkát termeltettünk – családonként egy holdnyi területen, garantáltuk, hogy a készárut eladjuk, tülekedtek érte az emberek. 1987-től gyakorlatilag a gyümölcstermesztésben is érvényesítettük a magángazdálkodási elveket.

Talán ennek a szervezési rendnek köszönhettük, hogy nem hullottunk szét 1990 után. Az is sokat számított, hogy egyik vezető sem kezdte el kirángatni a motyóját a közösből, mert az emberek biztos, hogy utánozták volna őket.

(Egy másik téeszelnök később így fogalmazott:

– A termelőszövetkezetek sorsát vezetőik jelleme és képessége döntötte el.)

– Hogy mentek végbe az 1991-es változások?

Az elnök keresgél az íróasztalfiókjában, aztán egy újságcikket tesz elém, a már sokszor hivatkozott Romány Pál nyilatkozik benne. Domokos ujjával egy vastagon aláhúzott részre mutat:

– Ezt olvassa el.

Magam elé húzom az újságot:

“Ami a kilencvenes évek elején bekövetkezett, az törvényszerű volt, az addigi eredményekből nem sülhetett ki más. Az erózió már korábban elindult és erős volt, gyökerestől akart elmosni új és régi teljesítést egyaránt… Az 1991-es agrárértelmiségi fórumon Horn Péter akadémikus azt mondta, hogy a magyar mezőgazdaság az eddig ismert és az ezután megismerendő minden hibája ellenére olyan teljesítményt ért el, melyre a nemzet büszke lehetne, és önérzeti szempontból nagy szüksége is van rá, hogy büszke legyen rá. A kormányzat úgy válaszolt, hogy ha lehet is vitatkozni az eltervezett lépések racionalitása fölött, akkor is meg kell tenni őket. És meg is tette…”

Domokos rábólint:

– Ez az igazság, ennél jobban eddig senki sem fogalmazta meg. Nem itt kellene tartanunk. Európában Magyarországon a legjobbak a mezőgazdaság termelési arányai, a területünk 70 százaléka művelhető. A nyolcvanas években a magyar agrárgazdaság európai szinten is az élre tört, visszaszerezhetnénk a helyünket a világban, csak nem kellene akkora terheket rakni ránk. Az agrártermelés jövedelmezősége a tevékenység nemétől függetlenül folyamatosan romlik. A mezőgazdasági termékek árszínvonala hosszabb ideje csökken, az 1998-as évben például 8 százalékkal. Eközben a mezőgazdaságban felhasznált ipari eredetű anyagok és termelési eszközök ára 5,1 százalékkal emelkedett, egy liter gázolajért tíz kiló búza árát kell kifizetnünk. Az agrárolló ilyen mértékű nyílására utoljára 1991-ben volt példa, akkor 33,8 százalékkal romlott a mezőgazdasági termékek cserearánya.

De térjünk vissza arra, hogy nálunk miképp zajlott le a váltás. A teherautókra és a kis erőgépekre az új felállásban nem volt szükségünk, ezért az árukat szándékosan úgy szabtuk meg, hogy az emberek elvihessék maguknak. Az áruházunkat is privatizálták, a pályázó 20-30 százalékért vett vagyonjegyeket, és úgy vásárolta meg – ezt az egyet sajnálom, meg kellett volna tartanunk. A működő vagyonunk viszont nem sérült, megmaradtak a nagy erőgépek, a tárolók, a hűtőházak.

– A földet nem vitték ki?

– Itt sem voltak viták. Mi már 1992 előtt is adtunk ki földet mindenkinek, csak annyit kértünk, hogy hagyjanak benn egy hektárnyit – ezt is visszakapták háztájiban – mert úgy megmaradhat a téesztagságuk. Később aztán persze még tágabbra nyitottuk a kaput. Ahogy a többi régi téesznek, nekünk magunknak sincs saját földünk, csak bérelünk. A 2700 hektáros határunk 1384 személy tulajdonába tartozik, a helyi parasztembereken kívül akad köztük budapesti főorvos, egyetemi tanár is – öröklés, kárpótlás útján szereztek itt területet. A részesedésük 200 hektártól a jelentéktelen darabkáig tart. A többség úgy, ahogy volt, bent hagyta nálunk a birtokát, ki sincsenek jelölve a határok, csak aranykorona-érték szerint tartjuk számon őket.

Néhányan kivettek mindent, azt hitték, aranybánya lesz, ha magánparasztként gazdálkodnak tovább. Most már nekik sem kell a föld, a gyerekeik tanultak és elmentek a faluból, az öregek pedig már nem bírják a robotot. Már adnák vissza, de mi nem fogadjuk, a szanaszét fekvő 2-3 holdakkal nincs mit kezdeni.

Eszembe jut a C.-i példa, ahol 2400 hektár föld került egyetlen család kezébe, úgyszólván fillérekért, mely váltást akkori beszélgetőtársam teljesen rendjén valónak minősített, a véleménye szerint bárki, bárhol másutt is megtette volna, ha elegendő pénzzel és információval rendelkezik.

– Maga nem tudott volna egy nagyobb szeletet kivágni magának a privatizációs tortából, esetleg elvinni az egész tortát? – kérdezem az elnöktől.

– De, én előnyben voltam, mert mindent hamarabb és jobban tudtam, mint a Pista bácsi vagy a Mari néni. Csinálhattam volna egy kft.-t, és szöszön-babon felvásárolhattam volna mindent. Húsz százalékért megvehettem volna az üzletrészeket, és akár egy liter pálinkáért egy hektár földet.

– És miért nem tette meg?

– Egyrészt azért, mert földtúrásból még soha senki nem lett gazdag, amit keresek ősszel, tavaszra elköltöm, másrészt, amint mondtam már, a téesz vezetőivel megállapodtunk, hogy nem szedjük szét a gazdaságot. Kötött az adott szavam.

– Egy ilyen üzleti alapon épülő világban számítanak a morális szempontok?

– Igen. Most is adódnak olyan munkák, melyeket húsz ember is elvégezhetne, de akkor a másik tíz kenyér nélkül maradna, és én inkább harmincat osztok be rá.

– Egy olyan, haszon termelésére törekvő gazdaságban, mint amilyen a maguké, ez a felfogás nem számít ellentmondásnak?

– De igen, mégsem akarom másképp csinálni. Az egész falu sorsáért felelős vagyok.

– A jelenlegi hatalom mit gondol magukról?

– 1990 után sem szerették, ha 15–20 traktor megy egy sorban, mert politikailag veszélyesnek tartották. Most sem rajonganak értünk, azt mondják, hogy az Európai Unió nem tudja majd kezelni a téeszutódokat. Nem hiszem, hogy igazuk volna, jártam Németország keleti felén, ott most is sokféle szövetkezeti forma működik, és valamennyi elfogadottnak számít. 1994 és 1998 között sem segítettek minket, de legalább békén hagytak, akkoriban előre is tudtunk lépni, tavaly meg idén viszont semmit sem fejlesztettünk. Ennek nem csak a politika volt az oka, hanem a természeti csapások is közrejátszottak. A töltéseknek kilenc méter magasságú vizet kellett megtartaniuk, sok helyen átszivárgott, hatszáz hektárt be sem tudtunk vetni, 450 vagon búza helyett csak hetvenet takarítottunk be. Hetvenmillió forintos gazdasági veszteségünk keletkezett.

Domokos kifelé mutat:

– Amikor bejöttünk, talán látta, hogy kint áll a négy kombájnosunk, és várja, hogy valaki elhívja őket munkára – mert a mi földjeinken már végeztek a teendőkkel. A napraforgóból jön majd a következő pénzünk. Egy ilyen évet kibírunk, de még egyet már nem.

Már esteledik, bejelentés nélkül érkeztem, nem illik tovább zavarnom az elnök munkáját. Megállapodunk, hogy másnap visszajövök és körülnézek a gazdaságban.

 

 

Domokos életének nagyobb felét a terepjáró kormánya mellett tölti, bár leengedett ablakokon szabadon jár a szél, továbbra is érződik a levegőben dohányfüst, az alma- és a verejtékszag keveréke. Hajtunk végig a tiszavászolyi főutcán, feltűnik, hogy a házakon szokatlanul kevés, vállalkozást jelző táblát látni.

– Működött a községben egy tejtermékeket gyártó üzem, Túró Rudit is készítettek. Száz asszony dolgozott benne. Ezt később megvette az a svéd cég, mely az egész tejipart felvásárolta, bezárta az üzemet, mert zavarta a piacát, még a gépeket is elvitte. A Műanyaggyár is elveszítette az orosz partnereit és leépült. Más vállalkozás nem nagyon egzisztált errefelé, az emberek bejárnak dolgozni Nyíregyházára.

Tiszavászolyon sok a cigányember, de ők nem vállalnak sem ipari, sem mezőgazdasági munkát, inkább gyógynövényeket gyűjtenek, tavasztól-őszig mindig akad valamilyen virág vagy gyökér, amit érdemes szedni. Nem nagyon törik magukat, ha ötszáz forintra van szükségük, nem hajtanak rá az ezerre.

Az autó ablakából kibámulva szemembe ötlik, hogy mindenki az utcai nyomós kutakról hordja a vizet.

– Nincs bevezetve a házakba?

– Dehogy nincs, de ha a csapot kinyitják, a fogyasztás az ő vízszámlájukat terheli, ez pedig ingyen van, pontosabban az önkormányzat fizeti.

Az út mellett buján tenyészik a csalán és a bodza, az utóbbi időben igen keresettek lettek. A bodza, mint természetes színezőanyag bárhol piacra talál, a belőle készült sűrítmény háromszor annyiba kerül, mint az almából nyert koncentrátum.

– Próbáltuk őket szántóföldön, jól előkészített talajon, nemes körülmények között termelni. A csalán ki sem kelt, a bodzát pedig permetezni kellett, hogy megmaradjon. Csak itt az útszélen érzik jól magukat.

Kimegyünk a faluszéli szilváskertbe. Épp szedik le a termést. A legmodernebb fajtákat telepítették: Blue Free-t, Lepoticát, Presidentet. Itt is minden sor fát kiosztottak magántulajdonba, a téesz csak a permetezést végezte el – nincsenek is gyalogmunkásai, akik kijárnának kaszálni-kapálni a fák alatt, ilyen dologra ki-ki legföljebb a maga földjén hajlandó. Ezen kívül az értékesítés tartozik még a “Kossuth” kötelmei közé.

Hirtelen érett be a szilva, napszámosokat kellett hívni a szedéshez. A hét órától fél ötig tartó műszakért 1800 forintot kapnak, és hazatérőben megtöltik gyümölccsel a magukkal hozott vödröket. Ezt a szokást meg akarják szüntetni, mert egy vödörnyit tíz kilóval számítva a négyfős brigád a szüret négy napja alatt jó másfél mázsát visz el. (Nincs messze az ukrán határ, sok gazdaságban felmerült a gondolat, hogy az ottani olcsóbb munkaerőt foglalkoztatnák, étkezésük fillérekből kikerült, családoknál vagy üresen maradt istállókban szállásolták el őket, de a vállalkozás nagyon kockázatos.

Az egyik téesz hivatalos úton hozott be 110 főt paradicsomszedésre, de a Munkaügyi Központ utólag letiltotta az alkalmazásukat, mert nem rendelkeztek az Ukrajnában kiadott, úgynevezett “munkásvízummal”. Ezt nehéz megszerezni, Ungvárra vagy Munkácsra kell bemenni érte, és három hónapos várakozást vagy száz dollárnyi kenőpénzt igényel. A magyar rendőrség összeterelte és kitoloncolta a vendégmunkásokat. A téesz végül is elintézte a formaságokat, de addigra az emberek már megrémültek és óvatossá váltak, másodszorra csak minden harmadik ember jött át, a paradicsom pedig megrohadt kinn a földeken.)

A leszüretelt szilvát beszállítják a harminc vagon befogadóképességű hűtőházba. Ott válogatják, ládába rakják és előhűtik, megy német exportra. A szövetkezet levonja minden költségét, a tulajdonos így is 40 forintot kap egy kilóért – a felvásárlók út menti hirdetőtábláin sehol sem láttam 30 forintnál magasabb vételi árat.

Domokos elfordítja a terepjáró kormányát, átmegyünk a hat-hétéves telepítésű almásba, ezt a környéken “az elnök kertjének” nevezik, mert Domokosnak is van benne birtokrésze. Az ültetvény tiszta és viruló, a legendák szerint a mellette futó betonúton gyakran összekoccannak a kocsik, mert az autóvezetők is elámulnak ezen a látványon.

Jonagold, Golden, Idared fajták nőnek benne, ez az utóbbi már színesedik, az átmérője el fogja érni a nyolcvan millimétert. Egy hektáron 300–350 mázsa terem, és a válogatásnál sem eshet ki öt százaléknál több gyümölcs. 1998-ban kilónként 95 forintos átlagárat értek el – a kereskedők így is megtalálják rajta a maguk hasznát, a nyíregyházi vasútállomás előtti standon 80 forintért árulják darabját.

– Tavaly a téesz összesen 430 millió forintot fizetett ki almáért a termelőknek, egy fél hektár átlagban 470 ezer forintot hozott.

– Persze a “három m-mes kérdés” itt is felmerül: mit, mennyit és főleg mennyiért?

– Hát, nem volt ingyen. Indulásnál 150 ezer forintot kellett lerakni egy hektáros részért, aztán telepítéstől termőre fordulásig 1,6 millió forintot költöttek rá. A kiadások most sem alacsonyak, a tulajdonosok közül minden tizedik nem tud rendesen metszeni, fizetni kell egy embert, óránként 220 forint a munkabére, öntözni is kell: a víz köbmétere majd tíz forintba kerül, dehát úgy látszik, így is megéri.

Ez a sikeres példa fellendítette a környékbeliek vállalkozókedvét. Mikor a téesz újra almást telepített, 24 óra alatt lejegyezték az egész területet, pedig akkor már 350 ezer forintos “beugrót” kellett fizetni egy hektárért, és az önköltség elérte a 2,4 milliót. Domokos kedvtelve nézegeti a hatalmas kertet:

– Csak nagy egységekben lehet ipari agrotechnikákat alkalmazni, menjen a permetezőgép két kilométert egyfolytában, akkor szép a szóráskép.

Meleg van, megállunk a raktárépület árnyékában, Domokos attól fél, hogy túlságosan optimista képet rajzolt fel, megpróbálja árnyalni:

– Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek gondjaink. Ma a világon már nem úgy termelnek, hogy elvetünk, betakarítunk, aztán majd csak el tudjuk adni valakinek. Huszonöt évvel ezelőtt itt, Szabolcsban egyszerűen leráztuk a fáról az almát, és belapátoltuk a vagonba, épp csak át kellett gurítani a határon és kész. Most akkor sem biztos, hogy vevőre találunk, ha helikopterrel szállítjuk az árut.

Ilyen körülmények között le kellene csapnunk minden kínálkozó lehetőségre, de sajnos, alig vannak esélyeink, hogy megszerezzük őket. A múltkoriban azt hallottuk, hogy Marokkó tíz-húszezer tonnás tételekben venne kukoricát, de az ügyeket nem lehet a mi lassú tempónkban intézgetni – a hajó megérkezése után két héttel már be is kellene rakni az árut –, és mi nem tudjuk teljesíteni ezt a feltételt. A Balatontól lefelé nincs autópálya, hiányzik a szállítási kapacitás is, a hivatalos papírokat sem lehetne elintézni ennyi idő alatt. Ezt kellene megoldani a politikának.

– A belföldi piacokon mi a helyzet?

– Most éppen a konzervgyárakkal veszekszünk. A rendszerváltásnál legtöbbjüket átadták a disszidenseknek, bocsánat, a hazánkba visszaszakadt honfitársainknak, szinte nemzeti ajándékképpen. Az illetők 10-15 milliárdot forgalmaztak egy évben, tíz százaléknál nagyobb nyereségi hányaddal. Aztán, mikor jött az orosz válság, és a piac összeomlott, ők egy negyedóra alatt eladták a készleteiket – hogy még az utolsó pénzt is kiszedjék az üzletből –, adósságokat hátrahagyva elmenekültek, utánuk az özönvíz.

Majd új részvényesek léptek a helyükbe, kérdezzük őket: kell-e a paradicsom? Hogyne, csak az kell. 300 hektárra hatszáz embert állítottunk rá. Most, hogy megérett a termés, kiderült, hogy nincs elég tőkéjük, sem felvevő piacuk, nem akarják átvenni tőlünk a megállapodott mennyiséget, csak annak a 65 százalékát, a maradék lehet, hogy ott fog rothadni a földeken, nem érdemes leszedni. A világpiacon igen olcsó a Görög-, Törökországból, valamint Kínából származó paradicsomsűrítmény. Ezért sok magyar konzervgyár ezeket hozza be, és paradicsomlének feldolgozva exportálja Keletre.

A hőség engedett egy kissé, elindulunk. Az út túloldalán fekvő nyár- és akácerdőt is felosztották, az új tulajdonosok szinte ingyen jutottak hozza – annyira is becsülik. Tisztításnak-gondozásnak nyoma sem látszik, néhány év alatt tönkremegy majd a faállomány, a helyén egy fertőző góc alakul ki, és a romlás átterjed az almáskertekre is.

 

 

A téesz részlegei nagy területen oszlanak el, ez néha 30-35 kilométeres belső szállítási távolságot jelent, a terepjáró is hosszú ideig fut velünk az egyik gazdasági egységtől a másikig. Megállunk az ötszáz vagon befogadóképességű szárítónál, most sincs sok látnivaló rajta, teljesen üres.

– A tagok búzára, kukoricára sem szerződnek, konjunktúra van, ami megterem nekik, maguk adják el a piacon.

– Állatot nem nevel a szövetkezet?

– Valaha volt egy szarvasmarhatelepünk, de csak 160 tehénnel, és ez abszolút gazdaságtalan állomány. Nem akarom az amerikai példákat idézni, ott láttam olyan gazdaságot, ahol tízezer marhát neveltek, autóval vittek el minket a jászolok mellett, de kétszáz jószágnál kevesebbel foglalkozni egy magyar magántermelőnek sem éri meg. Mikor még lehetett volna fejleszteni, akkor elmulasztották, mikor én ide kerültem, már elkéstünk. Nem tehettünk mást, felszámoltuk az egész ágazatot.

Voltak magánvállalkozásaink is, melyekkel csődbe kerültünk. Régebben az volt a jelszó, hogy még senki sem látott pókot hanyatt esni, mert több lábon áll, őt kell utánoznunk. Mi is elindítottunk mindenféle kiegészítő részleget, aztán leállt a vasipari üzemünk, a rókatenyésztés, a pékség. Fenn, Budapesten is működött egy takarítóbrigádunk, valaha tízmillió forintos hasznot hozott, de az is tönkrement.

A szomszédos Tiszaszekcső szélén járva az elnök, mintha csak folytatná az eredménytelen próbálkozások felsorolását, állával egy régi iskolaépület felé bök:

– Itt egy varrodát rendeztek be, de az asszonyok még most sem tudják hozni a normában előírt teljesítményeket, 5-10 ezer forintot keresnek havonta. Az önkormányzat mégis fenntartja az üzemet, talán azért, mert így nem kell annyi jövedelempótló támogatást fizetnie a lakosságnak.

Egy bekötőúton letérünk Teresketanya felé. Itt néhányan kikérték a földjüket a téeszből, és önállóan kezdtek el gazdálkodni. Kukoricát termelnek, de nem fémzárolt vetőmagot használtak, hanem a saját kimorzsolt hibridjeiket. A kelési esély így eleve ötven százalékkal csökkent. A bajokat tetézte a faekénél csak egy fokkal különb technika, olyan vetőgéppel dolgoztak, mely szinte megőrli a magot. Ebben a másutt bőséges termést hozó évben itt most is ritkásak a sorok. Domokos összehúzott szemmel számolgat:

– A gyomirtóval és a többi ráfordítással együtt legalább negyvenezer forintot kellett költeniük egy hektárra, és összesen nem fognak annyit kiárulni belőle. Az az általános tapasztalat, hogy nem jártak túl jól, akik kiléptek a korábbi téeszkeretből. Az országos statisztika szerint kevesebb, mint tíz százalékuk tudott önálló vállalkozást elindítani és abból meg is élni.

– És a sokat emlegetett farmerek?

– Egész Magyarországon nincsenek többen 60-70 ezernél. A farmergazdaság egy hosszú fejlődési folyamat eredménye, több nemzedék munkája kell hozzá, nem lehet egy miniszteri utasítással létrehozni.

A “Kossuth” téesz óvatosan és mértéktartóan, de megpróbál terjeszkedni területileg, megnézzük kísérletének egyik helyszínét, Szencét. A falu határát apró parcellákra tagolták a kárpótlásnál, az új tulajdonosok közül sokan felhagytak a művelésükkel. Felszaporodott a gaz: a szulákfélék, a keserűfüvek, a kanadai betyárkóró. Ha valaki újra termelni akar rajtuk, évekig kell majd tisztogatnia a talajt, ezért a téesz csak hosszabb távra, tízéves bérletben hajlandó kivenni a földeket. Sokan elutasítják az ajánlatot, az egyhektáros birtok öt mázsa napraforgót sem hoz, mégis ragaszkodnak hozzá. Domokos vállat von:

– Nem erőltetjük. A mi 20-30 milliós gépeinkkel egyébként sem szívesen megyünk rá olyan területre, amely teli van árkokkal és kövekkel.

Elfordulunk Namény felé. A Tisza töltésén haladva nézzük a vidéket. A nyár teljes pompájában bontakozik ki errefelé. Tarlóhántás folyik, a gép nyomában gólyák kapkodják fel a bogarakat. Az erdőszélen egy méhész rakta ki a kaptárait – a téesz segítette őt az indulásnál, napraforgóval és repcével ültette körbe a táborhelyét, a méhek almavirágzás idején meghálálták a törődést.

Salamonrét mellett haladunk el, napraforgó hullámzik a szélben, egy nyolcvanhektáros hatalmas tábla:

– Csak másképp néz ki, mint egy kétholdas nadrágszíjparcella. Nem tudom, miért olyan szép, mikor ketten dolgoznak a földeken: az apa meg az épp ráérő fia.

 

 

8.

1989-ben, a rendszerváltás előtti utolsó évben a magyar nagyüzemi mezőgazdaság már széleskörűen alkalmazta a korszerű technikát és technológiai folyamatokat, ennek eredményeként egy sor termelési ágban nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő helyet foglalt el. A hektáronkénti búzatermésben a világranglista nyolcadik, a kukoricatermelésben pedig a kilencedik helyen állt.

Külön említést érdemel az egy lakosra jutó évi 75 kilogrammos húsfogyasztás, ez a mutató szembeszökő ellentétben állt a más szocialista országokban még mindig érvényben levő jegyrendszerrel. Joggal fakadhatott ki egy nálunk járt szovjet vezető:

– Amit maguk csinálnak, az nem szocializmus! Itt van hús!

A magyar mezőgazdaság pozíciói további előretörést ígértek. Az ország devizabevételének mintegy negyede évtizedeken át a mezőgazdasági nyersanyagok és feldolgozott agrártermékek kiviteléből származott. (Kissé előre szaladva megjegyezzük, hogy 1999-ben az agrárkivitel részesedése az összes exportból a tíz százalékot sem érte el. Raskó György megemlíti, hogy a rendszerváltás előtt még nem is létező hazai személygépkocsi-gyártás nagyobb exportárbevételt mutathat fel, mint az egész magyar agrárgazdaság.) Termelői árai az 1980-as évek végén alig a harmadát tették ki a nyugat-európai szintnek, főleg a búza, a cukorrépa és a tejtermékek tekintetében bizonyult versenyképesnek. A magyar mezőgazdaság határon túli terjeszkedésre is gondolt, komoly formában felmerült, hogy ukrán vagy román földeket béreljenek.

Ami az országon belüli szervezést illeti, széleskörű együttműködés alakult ki a nagy- és kisüzemek között, tisztázódott, hogy melyik szektorban milyen tevékenységek végezhetők hatékonyabban.

“A szövetkezet munkahely volt, kenyéradó szervezet, mely ellátta takarmánnyal a háztájit és megszervezte a hízott sertések eladását, a tejgyűjtést, a fóliázást, a csirkeólakba technológiát juttatott meg naposcsibéket és tápot hordott ki, szállított, alkudozott, szerződött. A szövetkezet képes volt megélhetési biztonságot nyújtani a tagjainak. Megélhetés! Nagy szó volt ez!” – írja tanulmányában Kun István.

Minden látványos eredmény ellenére tagadhatatlan válságjelenségek is megmutatkoztak a magyar mezőgazdaságban – sokak véleménye szerint működőképessége határához érkezett. A gazdaságpolitika már az 1980-as évek elejétől fokozódó jövedelemelvonással sújtotta az ágazatot, ezt a nagyüzemek ipari és szolgáltatói tevékenységük kiterjesztésével sem tudták ellensúlyozni. Jelentős túlfoglalkoztatottság, kapun belüli munkanélküliség állt elő. A bruttó termelésnövekedés továbbra is megfelelőnek látszott, de minőségi, feldolgozás- és csomagolásbeli, valamint a marketingtevékenységben mutatkozó hiányosságaik miatt fokozatosan tért vesztettek a nemzetközi piacon.

Mindezek a gondok azonban együttvéve sem fenyegettek csődhelyzettel, a szakértők szerint alapvető megrázkódtatások nélkül meg lehetett volna valósítani a szükséges változtatásokat, mindenekelőtt a piacgazdaságra való áttérést. Nem így történt.

“Sajnos a rendszerváltás meghatározó területén, a politikában ebben az időszakban nem a racionális változtatási szándék, hanem a mindent lerombolni és teljesen mást építeni törekvő, érzelmi elemektől túlfűtött irányzat kerekedett felül. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az agrárágazatban olyan változások történtek, melyek nem a válság elkerülését, hanem annak kibontakozását, sőt elmélyülését eredményezték” – mondja Keserű János, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa.

A rendszerváltó elitet nem érdekelték különösebben a gazdasági szempontok, küldetéstudatától vezéreltetve »történelmi igazságtételre« készült, és élére állt a közös gazdaságokat felszámolni törekvő mozgalmaknak. Egyesek még az új szabályozást sem kívánták bevárni, már az 1990-es választások előtt arra biztatták az elégedetlenkedőket, hogy verjék le nemzetiszínűre festett cövekjeiket a nagy táblákba, hasítsák ki belőlük a maguk parcelláit.

Most nem emlegették a máskor mindig szívesen idézett német példát. Ott az újraegyesítés után nem zúzták szét a keleti tartományokban működő termelőszövetkezeteket, belátták, hogy a nagyüzemek hatékonyabbak a kis gazdaságoknál, nyolcvan százalékuk mindmáig fennmaradt, és eredményesen dolgozik. A posztszocialista államokban is kíméletesebben ment végbe ez a váltás, legfeljebb a balti országokban következett be a miénkhez hasonló zuhanás.

A statisztikák szerint Magyarországon két és fél millió ember jutott különféle méretű földtulajdonhoz a kárpótlás és a nagyüzemek feloszlása révén. A szám hitelessége nem ellenőrizhető, mert a birtokok javarészét még most, tíz év után sem írták át az új gazdák nevére. Arról sincs pontos adat, hogy a vállalkozóknál lapuló zsebszerződések mekkora területre vonatkoznak.

Amit többé-kevésbé biztosan lehet tudni: az egyéni tulajdonba átment földeknek legalább az egyharmada olyan személyek kezébe került, akik nem foglalkoztak mezőgazdasági termeléssel.

“A kárpótlás jelentős mértékben úgy ment, hogy akinek kárpótolni valója van, az mit kaphat? Hát kapjon földet, bárki legyen az illető, és az emberek földet is vettek, mert nem volt más kínálat – mondta egy előadásában Nagy Frigyes, egykori földművelési miniszter. – Boldog-boldogtalan, magyar és külföldi földet vásárolt, és a nevére íratta. Ki lehet jelenteni, hogy a kárpótlás az agrárium terhére ment végbe.”

Később más szakértők is hasonló következtetéseket vontak le a mezőgazdaság háttérbe szorulásáról. A Gazdaságkutató Rt. egyik szakembere azt az adatot elemezve, hogy a 2000. év első három hónapjában a mezőgazdasági beruházások 15 százalékkal estek vissza, miközben az ország gazdaságának egészében 72 százalékos növekedést értek el, a következő megállapítást teszi:

“A magyar gazdaságot fellendítő privatizáció a mezőgazdaságban csak bizonytalanságot és bizalmatlanságot szült. A kárpótlási törvényt ma már egyetlen párt sem vállalná fel. Még mindig jelentős a tisztázatlan földtulajdoni ügyek aránya, a rejtőzködő tulajdonosok széles és kétes köre ellenérdekelt a rendezésben. A legfrissebb adatok szerint a területnek legfeljebb 60-70 százalékát jelentették a földhivataloknak.”

Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a parlagon maradt terület három év alatt 93 ezer hektárról 400 ezerre nőtt, a termelési technológia is nagymértékben visszaesett. Az egyhektárnyi területen 104 kilogramm helyett csak 46 kilogramm műtrágyát használtak fel. Az 1980-as években 300-350 ezer hektáron alakították ki az öntözés kereteit – ebből legalább 250 ezret ténylegesen is öntöztek, ez a szám 1999-ben 85 ezer hektárra esett vissza. Mindent összevetve, az összes mezőgazdasági termék volumenindexe az 1990-es évinek alig hetven százalékát érte el.

“A bekövetkezett károkat sokan nevezték a második világháború következményeit elérő, illetve azt meghaladó mérvű veszteségnek” – írja a már említett Keserű János.

 

 

9.

A megyében fokozatosan csökken a megművelt területek aránya: 1994-ben a földhasználat még 55 százalék körül járt, három évvel később már a 25 százalékot sem érte el. Ez egyenes összefüggésben áll a privatizációval, a földterület 80 százaléka magántulajdonba került, és az új tulajdonosoknak több mint a fele nem műveli meg a birtokát – ez az arány még rosszabb, mint a fentebb említett országos mutató.

A helyzet kialakulásában számos ok játszott közre: hiányoznak a gazdálkodáshoz szükséges ismeretek és eszközök, a tulajdonos lakhelye messze esik a földjétől és így tovább, döntő súllyal mégis a birtokszerkezet elaprózódása esett latba. Országosan ezer hektárra 117 kistermelő-gazdaság jut, Szabolcs-Szatmár-Beregben viszont 198. A felmérések szerint a megyében 113 ezren gazdálkodnak egyénileg, hetven százalékuk egy hektárnál kisebb területen, ahol eredményes árutermelő tevékenységet folytatni nem lehet. A növénytermesztés átlagainak visszaesését jelzi a Központi Statisztikai Hivatal alábbi táblázata:

 

 

Az állatállomány alakulása sem mutat kedvezőbb képet, vegyük előbb a gazdálkodó szervezetek helyzetét ezerdarabos mértékegységben:

 

 

Ugyanez egyéni gazdálkodóknál:

 

 

Nehéz úgy megtenni akár egy-két kilométert is a megye útjain, hogy ne lássunk lerombolt és szétlopott istállókat, ólakat, hodályokat – és ez a pusztulás a közeljövőben is folytatódik majd. Ha a zöldek emléktáblákat raktak ki a növényvédőszerektől elhullott bogarakat és kétéltűeket siratva, akkor hadd állhasson itt egy puszta felsorolás azokról a még létező, de már részben vagy egészében nem hasznosított férőhelyekről, melyekben nem állnak jószágok. A kimutatást a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei “Agrár” Kht. készítette az 1998. novemberi állapotok figyelembevételével.

 

 

 

 

 

 

Az állatállomány csökkenése nyomán megcsappant a szerves trágyázást kapó területek aránya. 1986-ban egy hektárra még 165 kilogramm vegyes hatóanyag jutott, 1996-ban pedig már csak 29,8. Az egyhektárnyi mezőgazdasági területre felhasznált vegyes műtrágya-hatóanyag az Európai Unió átlagának negyedét-ötödét teszi ki.

A jövő zálogát a gépesítés jelenthetné, de a mutatók itt is kevés jót jeleznek. A száz hektárnyi mezőgazdasági területre jutó kombájnok és tehergépkocsik száma csökkent, csak az olcsóbb traktor-állomány növekedett, 1991-ben 10, öt évvel később 15,6 darab jutott száz hektárra – ez azonban még mindig csak 31 százalékát jelenti az Európai Unió átlagának. A meglévő géppark teljesen elöregedett, erkölcsileg és fizikailag egyaránt amortizálódott.

Nagy Frigyes egyik előadásában a következőket mondta:

“A hetvenes és nyolcvanas években itt volt a világszínvonalú mezőgazdasági technika. Azóta is ezzel termel a mezőgazdaság. Megállt a technika a fejlődésben, most már 15-20-25 éves lett, elavult, de mi még most is ezzel dolgozunk. Közben a világ nagyot lépett előre, olyan kombájnokkal dolgoznak, melyek 25 perc alatt betakarítanak egy hektárt. Könnyen belátható, hogy 50 mázsás búzatermés esetén egy mázsa levágásához fél percre van szükség. Ezzel a hazai eszközök zöme nem tudja felvenni a versenyt.”

Ha valami csoda folytán a magyar mezőgazdaság mégis hozzájuthatna ezekhez a modern gépekhez, akkor sem tudná megfelelően kihasználni őket. Kun István mezőgazdasági közíró hoz fel egy példát:

“Az MTZ 50 lóerős típusára, munkagépeire, továbbá az NDK-gyártmányú kombájnra alapozott bajai kukoricatermelési rendszer esetében egyetlen gépcsoport 400 hektár föld megművelését kellett, hogy elvégezze. És a hetvenes években ez volt a legkisebb területű zárt termelési rendszer.”

Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az egy százalékot sem éri el a húsz hektárnál nagyobb területet művelő gazdák aránya.

 

IV. Próbálj valami mást!

Ebben a fejezetben olyan Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei vállalkozókról lesz szó, akik a szocialistának mondott államrend idején már figyelemre méltó karriert futottak be, de az 1990-es években többé-kevésbé elölről kellett kezdeniük az életüket.

 

 

1.

O. tehetséges és magasan képzett politikai munkatársként az 1980-as évek végéig a megyei pártbizottságon dolgozott, akkor elfordult a közügyektől, és önálló vállalkozásba kezdett. Számításba vehető tőkével nem rendelkezett, ezért csak egy kisebb műtrágyakeverőt és hozzá kapcsolódó árudát nyitott – ma, tíz évvel később már ő számít a szakma legjelentősebb cégének a megyében, éves árbevétele megközelíti a 600 millió forintot.

– Érdemes volt filozófiát, történelmet, közgazdaságtant tanulni azért, hogy végül műtrágyát gyártson és adjon el?

– Semmi sem bizonyult feleslegesnek abból, amit tanultam. Mikor a munkatársaimat kiválasztom, a vezetéselméleti tételek éppúgy döntő szerepet játszanak, mint annak idején a káderpolitikában. A régi szempontok közül csak egyet nem veszek figyelembe: a politikai elvhűséget: kiválóan tudok együtt dolgozni egy kisgazdává vedlett szocialista párttaggal is. Utcáról jelentkezőket nem alkalmazok, csak ajánlólevéllel kopogtathatnak be hozzám, ennek köszönhetem, hogy nálam minden poszton agrárszakember áll – engem kivéve. Többen is feljebb kerültek már, az APEH-hoz, a Növénynemesítő Állomáshoz és más nagy cégekhez.

Körbesétálunk a telepen, az alapműtrágyák mellett speciális elegyeket is készítenek, például paprika alá való keveréket. Megnézek két különálló kisebb halmot: az egyik raklapra magyar gyártmányú foszfátműtrágyát pakoltak – annyi kénsav maradt benne, hogy kirakódott a zsák belső falára, a másik kupacban ugyanolyan összetételű osztrák árut tárolnak, ebben nyoma sincs hasonló kiválásnak.

A kerítés mellett gyűjtik össze a használt üres fóliazsákokat, egy berettyóújfalui üzem vásárolja meg granulátumkészítéshez. O. legyint:

– Nem valami nagy üzlet; nyolc forintot fizetnek egy mázsáért, annak a gépnek az üzemeltetése, amelyik összeszedi és felrakja a kocsira, napi ötezerbe kerül, de legalább elviszik innen.

A telep egész területe meghaladja a két hektárt. O. a telekkel együtt megvette a Nyíregyházi Konzervgyár egykori göngyölegtároló csarnokát is, átalakította: most itt töltik zsákokba az ömlesztve érkező árukat. A félhomályban is láthatóan szállong a szürkés por, az agresszív sók három-négy év alatt szétmarják nemcsak a transzportőrszalag fémalkatrészeit, de a belső alumíniumborítást is.

Az udvaron alig néhány vevő várakozik, ezek sem pótkocsis teherautóval jöttek, hanem személykocsival vagy éppen lovasszekérrel, nem valószínű, hogy vagontételben kívánnak vásárolni. Sokan személy szerint O.-t keresik, félrevonják és megkérik, hogy hitelezzen nekik, majd akkor fizetnek, ha ők is megkapják a pénzt a tejért vagy más termékeikért. O. többnyire belemegy, ha valaki átlépi a telep küszöbét, azt nem szívesen engedi el vásárlás nélkül. Teli van energiával, még arra is hajlandó, hogy kimenjen és a növényeket kísérő gyomokból megállapítsa, hogy milyen védőszerekre volna szükség.

– Sajnos hiába igyekszünk, az emberek egyre kevesebbet vásárolnak. Folyamatosan nyílik az agrárolló: 1992-ben 850 forintot adtak a parasztnak egy mázsa búzáért, és ugyanannyiba került egy mázsa műtrágya is, 1999-ben viszont 1500 forint volt a búza ára és 3000 a műtrágyáé.

Megpróbálkozom egy kis provokációval:

– Lehet, hogy maguk keresnek túl sokat rajta?

– El tudok számolni magának. Az egész folyamat azzal indul, hogy az ukránok megveszik az orosz műtrágyát, hozzá sem nyúlnak, csak átcímkéztetik a vagont, és ráraknak 2-3 dollárt tonnánként. Mi a határon egy mázsáért 1250 forintot fizetünk. Ehhez rögtön hozzájön a kocsikiállítási díj, az átrakás és a fuvarköltség Nyíregyházáig. Az árut 16 százalékos alapvám terheli, és még 52 százalékos pótvám, mellyel a magyar piacot akarják védeni. Ránk terhelik továbbá a 12 százalékos áfát, a fóliák megsemmisítéséért a környezetvédelmi adót. Ezt csak az árnyékcégek tudják kikerülni, és a csalók, akik 64 tonnát hoznak be egy széles vagonban, de csak 50-et íratnak be, és ennyi után adóznak. Alkalmi konkurensek is születnek, előfordult, hogy egy magyar konzervgyárnak egymillió dolláros kintlevősége jött össze Ukrajnában, ezért műtrágyát vásárolt, és importálta. Itthon azt mondta a beszállító termelőinek, hogy: csődbe megyek, nem tudok fizetni nektek a gyümölcsért és a főzelékért, pénz helyett vigyetek műtrágyát! Mélyen lenyomott áron adta, nekünk pedig két hónapra leállt a forgalmunk. Mindent összevetve a 2700-2800 forintos önköltségre hat-hét százalékos hasznot tudunk rátenni, ennél pedig az OTP is több kamatot fizet.

– Akkor miből élnek?

– Kiterjesztettük a szolgáltatások körét, vetőmaggal és növényvédő szerekkel is foglalkozunk.

– És ezekre van pénzük az embereknek?

– Ezekre sincs. A megyében 30-40 százalékos a “visszavetés” aránya, vagyis a saját földön megtermelt magokat vetik el újra a következő évben, még az idegen vagy törött szemeket sem szokták kiszedni belőle. Ebből pedig csak fertőzés és terméscsökkenés következhet, a szakértők szerint a visszaesés az első évben 15, a másodikban viszont már 40 százalék körül mozoghat.

O. elmosolyodik:

– Sokan azzal próbálkoznak, hogy egymás között cserélgetik a magokat. Édesanyám jut eszembe otthon, Penészleken, ő nem akarta, hogy mindig ugyanolyan tyúkjai legyenek, ezért cserélgette a tojásokat a szomszédokkal, a vége az lett, hogy az egész soron egyforma tyúkok szaladgáltak.

– Milyen következményekkel jár, ha leromlik a vetőmag minősége, és csökken a műtrágya-felhasználás?

– Vegyünk egy példát. Az összes mezőgazdasági termék közül a legbiztosabb pénzt a napraforgó hozza, ez az egyetlen, amelyik garantálja a tízszázalékos hasznot. A napraforgó azonban kizsarolja a talajt, mert óriási a zöldtömege és nagy a táplálékfelvétele: egy mázsányi termés tíz kiló kálciumot vesz ki a földből, és ez évről-évre megismétlődik, mert a termelők anyagi okokból nem váltanak. Ha megszűnik a talajerő-visszapótlás, a földek visszavonhatatlanul elsavanyodnak.

Eszembe jutnak az őrségbeli földek gondjai és a megoldási technológia:

– Miért nem javítják fel mésszel a talajt?

– Egy svájci cég megvette a legnagyobb termelő bázist, az egri mészkőbányát, de megemelték az áraikat, így nem találnak vevőkre a piacon.

A magyar mezőgazdaságban nincs koncepció, minden eresztékében recseg-ropog. Semmiféle vetésforgót nem támogatnak és nem tartanak be. Az emberek már azt sem tudják, hogy mi volna jó a búza előveteményének, a krumpli vagy a napraforgó. A téeszek utódjai vállalkoznának gépi munkára, de a parasztnak erre sincs pénze, lóval pedig nem lehet rendesen vetni, tárcsázni vagy mélyszántást végezni. Az apám azt mondta: szélzúgos lett a mezőgazdaság, ettől menekülni kell.

– Ilyen mezőgazdasággal beléphetünk majd az Európai Közösségbe?

– Vannak, akik bíznak benne, például T. elnök úr azt mondta, hogy nincs messze már az az idő, mikor a nyíregyházi repülőtérről folyamatosan indulnak majd a gépek Los Angelesbe, a megyénkben termett virágokkal. Adná az Isten, hogy így legyen. Én azonban a magam részéről azt hiszem, hogy a mi áruinkra a Nyugatnak nincs szüksége, ez a régió jórészt csak tömegtermelésre alkalmas. 1990-ben az Európai Unióba irányuló exportunk még többszörösen felülmúlta az onnan származó importot, ma jó, ha egyenlő szinten áll vele. A teljes magyar exportból a mezőgazdaság korábban 21 százalékkal részesedett, most 12-vel.

Az áruink még a hazai piacról is kiszorulnak, a multinacionális áruházak többnyire idegen gyártmányú tejet, lisztet, konzervet kínálnak. Ezt egyébként Lengyelországban nem engedik meg nekik, az üzletek többségében lengyel termékeket kell, hogy tartsanak.

O. elhárító mozdulatot tesz:

– Ha túlságosan leverőnek találja, amit mondtam, ne higgyen nekem, kérdezzen meg másokat is.

(Sajnos mások sem mondanak több vigasztalót. A napokban akadt a kezembe a megyében élő Kun István mezőgazdász-publicista egyik cikke, ott találtam a következő sorokat:

“Az ágazatban ugyanis semmi sincs rendben. A termelési viszonyok a múlt századi állapotokat idézik, a szervezeti keretek végképp nem állnak össze, az ágazat műszaki-technikai állapotát meghatározza az agrármúzeumi posztszovjet géppark, a technológiák összeomlottak, és mindennek tetejébe iszonyú tőkehiány kínozza a gazdálkodókat. A legreálisabb becslés szerint másfélbillió (1500 milliárd) forint beruházás hiányzik a terrénumból, amely hiányból a minisztérium az idén vastag 30 milliárdot akar lefaragni.

Versenyképes mezőgazdasággal kellene átlépnünk az Európai Unió küszöbét. Aki csak kicsit is ismeri az ottani gazdálkodók körülményeit, tüneményes produkcióját, az tisztában van vele, hogy mai állapotunkban annyi esélyünk van vele szemben, mint meztelen csigának a feléje gördülő úthenger ellenében…”)

Keresek valamilyen személyre szóló kérdést, amellyel befejezhetem a beszélgetést:

– Magának, O. úr, van saját földje?

– A családnak otthon, Penészleken van 52 hektárja, ebből jövőre húszat parlagon hagyunk. A fákat kivágták, a szél elfújja a határból az elvetett magot.

 

 

2.

Felhajtva a Tisza-hídra, elmaradnak mögöttünk a tivadari kemping tetszetős üdülőházai, majd a part menti fövenyes strand is. A hídon túl, Kisarnál már keményebb világ kezdődik, nem véletlenül tartja úgy a mondás, hogy “Kisar, Nagyar, kemény baj”.

A helyi “Új Élet” termelőszövetkezetet az utolsó pillanatig megpróbálták egyben tartani, végül mégis széthullott. Jelenleg Kisar 1060 lakosából talán százan állnak folyamatos alkalmazásban vagy kísérleteznek vállalkozással, főleg a szolgáltató szférában: fuvarosként vagy kiskereskedőként. A munkanélküliség meghaladja a 45 százalékot, a 300 fős helybeli cigányság teljes egészében közmunkára szorul. A 15-20 szociális segélyezettre alig jut külön pénz, csak húsvét és karácsony előtt kapnak párezer forintot.

Kisar határa kevés híján 3500 hektárt tesz ki, három-négyhektáros apró birtokokra oszlik. Parlag alig mutatkozik bennük, de így is legfeljebb a háztartások igényeit képesek kielégíteni, valódi árutermelésre nem alkalmasak. A szántók átlagos értéke megközelíti a 18 aranykoronát – ez szatmári viszonylatban igen jónak számít – jelenleg még sincs megfelelő piaci áruk, egy hektárt állítólag 30 ezer forintért is meg lehetne venni.

A Tisza túloldalán fekvő Tivadar példája azt sugallja, hogy a vízparti környezetben Kisarnak is idegenforgalommal kellene foglalkoznia, de az induláshoz hiányzik a tőke, az állam már nem segít a régi bőkezűséggel, legfeljebb húsz százalékos támogatást ad. Nyolc-tíz család próbálkozik vendégfogadással, de az idén üresek maradtak a szobák, a turisták között elterjedt a hír, hogy a belvizek után elviselhetetlenül elszaporodtak a szúnyogok.

A falu számára egy kitörési pont kínálkozna: a Tisza árterében elterülő, úgynevezett “dzsungelgyümölcsös”. A Természetnek ez a nagy kertje tíz kilométer hosszan húzódik az árvízvédelmi gátakon túl, évtizedek, sőt évszázadok óta háborítatlanul tenyészik itt a dió, a körte, a már ritkaság számba menő régi magyar almafajták: a sóvári, a batul, a kenézi, a sáfrányos és mások.

A tájék mégis mindenek fölött a “nemtudom szilváról” nevezetes, huszonöt szatmári faluban tenyészik ez a gyümölcs. Mikor a név eredetéről kérdezősködtem, egy történetet meséltek el. Mátyás Jenő, a Mezőgazdasági Főiskola jeles tanára minden gyümölcsfajtának kapásból megmondta a latin nevét, de mikor ezt rakták elébe, csak vállat vont:

– Nem tudom.

Így maradt “nemtudom szilva”, a szakkönyvek “penyigei kék”-ként említik, cukor- és aromatartalma kivételesen magas, ebből készül a hagyományos szatmári szilvapálinka és lekvár.

Október elején jártam ott, a fű között még virult a tavasszal leveledző őszi kikerics, szórt napsugár hatolt át a fák koronáján. Évtizedek óta vagy talán sohasem permeteztek itt, hagyták, hogy a fa maga küzdjön meg a kártevőivel. Az itt nőtt szilva bioterméknek számíthat, mégsincs piaca. Nyíregyházáig nem érné meg elvinni, a helyszínen megjelenő kereskedők viszont tíz forintot sem fizetnek egy kilóért.

Hatalmas szál fák nőnek a “dzsungel”-ben, egy kétszáz évesre becsült vadkörtefa a század elején állítólag még a katonai térképeken is szerepelt vonatkozási pontként. Az utóbbi időkben sok fát kivágtak; a termelőszövetkezet, ha nem tudott elegendő pénzt összeszedni a zárszámadáshoz, nekiment egy résznek, letarolta, és ebből fizetett. Egy köbméter diórönkért ma is meg lehet kapni a 30 ezer forintot – azaz egy hektár föld árát.

Nemcsak az irtások ritkítják a sorokat, sok fa azért ment tönkre, mert télire nem voltak bekötözve, megrágták a vadak. A termés mennyisége visszaesett, régen egy diófa nyolc-tíz zsákkal is hozott, most jó, ha kettővel-hárommal. A törzsekre sárgán kirakódott a “kolduscsipa”, ahogy a mézgát arrafelé nevezik.

A “nemtudom szilvafák” tüskétlen ágain nem maradt gyümölcs, a szüret még augusztus végén lezajlott. Fóliát terítettek le a földre, arra rázták le a gyümölcsöt, az asszonyok összehúzták a lepedőt, és a szilvát vödörrel felöntötték egy csúszdára. A bekeveredett levelek rátapadtak a deszkafelületre, és a szilva szinte magától belegurult a nejlon zsákokba.

Egy mázsa szilvából a kisari főzdében 12 liter pálinkát tudnak kihozni, egy liter önköltsége négyszáz forint körül jár, a vásárlóktól 1000–1200 forintot kérnek érte – már ha vetődnek ide érdeklődők. Többször is felmerült már a gondolat, hogy hozzanak létre a faluban egy üzemet, ahol pálinkát és szilvalekvárt készítenek speciális kisari címkékkel, de erre sohasem jutott elegendő pénz és energia.

 

 

V. György gépészmérnök a nyíregyházi “Ságvári” Termelőszövetkezet főenergetikusaként dolgozott egész addig, amíg a közös gazdaság össze nem omlott. 1992-ben, mikor tízezrével rúgták ki a mezőgazdasági értelmiség tagjait, neki is állást kellett változtatnia, a Kárpótlási Hivatal megyei kirendeltségébe került, elveitől, hajlamaitól idegen munkát végzett.

V. szabadidejében evezőstúrákat tett a Tiszán, egyszer megkérték, hogy vigyen magával az útjára egy Németországban letelepült hazalátogató magyart. Tarpán megálltak, megkóstolták a “nemtudom szilvából” főzött lekvárt és pálinkát. A vendégnek ízlett a két helyi különlegesség, és üzletet is látott benne. Kis üvegekben mintákat vitt ki magával, ezeket kielemeztette a müncheni élelmiszeripari laboratóriumokban, kiváló minősítést kaptak.

V. és alkalmi túratársa szövetségre lépett, elhatározták, hogy létesítenek egy kis üzemet. Megfelelő telephelyet kerestek az induláshoz. 1994-ben a tarpai téesz is feloszlott, a vagyonát széthordták, az egyik tulajdonosi csoport a szeszfőzdét kapta meg. A létesítmény igen rossz állapotban került a kezükbe; kétszer is betörtek az épületbe, a rézcsöveket kilopták és eladták a MÉH-nek. V. megkereste a tulajdonosokat, a cége nevében ajánlatot tett neki, végül hárommillió forintért vette meg a harminc-negyvenéves kisüzemet és vele a fűtést szolgáltató ócska mozdonykazánt.

A birtokba vétel után minél hamarabb fel kellett újítani a szeszfőzdét; őszre járt az idő, hozták a gazdák a cefrét. Időben kissé előreugorva: jelenleg mintegy 40 ezer litert főznek le bérben évente, munka közben a gazdák végig jelen szoktak lenni, mintha csak meg akarnának bizonyosodni, hogy valóban az ő cefréjüket dolgozzák fel. Mikor a viszonyok rendeződtek, V.-ék megkezdték a kereskedelmi célú főzést is.

 

 

Kora ősszel jártam kint a tarpai szeszfőzdében, V.-ék még csak készülődtek a szezonra. Felújították a négy cefrézőkádat – egyenként háromszáz mázsát tudnak befogadni –, kívülről-belülről úgynevezett “élelmiszerbarát” festékkel vonták be. A cefre ponyvával letakarva, 22-25 fokon, oxigén kizárásával érik, fölébe külön, naptól védő féltetőt húztak, hogy a massza ne menjen át forrásba.

A pálinkafőzésnek megvoltak a maga hagyományos primitív módszerei, Marik Sándor idéz egyet a szeszgyár jubileumi évkönyvében: “A gyümölcsöt hordóba töltve bunkókkal összezúzták, majd a kierjedt cefrével félig megtöltöttek egy 30-40 literes fazekat. Az edénybe egy kis székre egy lábast helyeztek. A nagy fazék tetejére egy domború fenekű edényt tettek, és megtöltötték hideg vízzel. A fazekat a szélénél betapasztották, hogy a pára ne illanjon el. Az egész tákolmányt a tűzhelyre tették, és lassú tűzön főzni kezdték. A felszálló gőz a hideg vízzel teli edény fenekébe ütközve lecsapódott, és az alján lecsorogva a széken lévő kis lábosba csepegett… A technológiában nagy változást a gőzkazánok elterjedése hozott. A gőz használatával nagyobb nyomást állítottak elő, ez lehetővé tette a kazánok és lepárlók egymás fölé építését, vagyis nagy lepárlórendszerek kialakítását. Egyeduralkodó lett a gőzfűtés, ezzel alakult át a házi pálinkafőzés szesziparrá…”

A tarpai téesz egykori főzőhelyisége V.-ék kezelésében is megmaradt a hagyományos manufakturális szinten. Vödörrel töltik fel a 4 és 9 hektós üstöket, az előfőzés után még egyszer lepárolják a pálinkát. A gazdák általában 51 fokosra kérik, a német piacra menő ital 60 fokosan jön ki, ezt ioncserélt vízzel hígítják fel az ottani előírások szerinti 40-es erősségűre.

A kész pálinkát két-három évig tölgyfahordókban érlelik, majd félliteres üvegekbe fejtik le. A kisüzemi adottságok meghatározzák termelésük nagyságrendjét, máig sem kerültek az ötvenhektós szint fölé.

A pálinka sikere után V.-ék új gyártmányokkal kísérleteztek – először a szilvalekvárral. A szatmári vidéken mindig ez volt a legfőbb édesség, nemzedékek nőttek fel szilvalekváros kenyéren. A régiek megmosták a szilvát, rostélyon átnyomták, a kicsurgó levet 15 órán át főzték és keverték, egy asszony folyton ott vigyázott az üst mellett, hogy le ne égjen a “cibere”. A massza folyamatosan besűrűsödött, a főzés végére az üst alján ott maradt a cukor nélküli természetes lekvár. A parasztemberek még forrón beöntötték egy teknőbe, a teteje bebőrödzött, és egy kemény réteg keletkezett rajta, mely hét évig is megóvta a romlástól a lekvárt.

V.-ék ezt a hagyományos módszert igyekeztek alkalmazni – üzemi méretekben és megváltozott technológiával; rézüstök helyett acél edényeket állítottak be, géppel magvalnak és gőzzel főznek. V., nem tagadva meg mérnöki múltját, egy gépesített kavarókart is szerkesztett.

A tiszai ártereken és a környékbeli hátsó kertekben nőtt szilvát vásárolják fel, de csak azoktól a gazdáktól vesznek, akiknek a fáit a Biokultúra Egyesület ellenőrei megvizsgálták, mert a belőlük előállított késztermék csak így kaphatja meg a “bio” minősítést. Cefreszilvát már 15 forintért is kaphatnának, ők 20-22 forintot is fizetnek, de egészséges gyümölcsre tartanak igényt.

V.-ék meggyel és barackkal is foglalkoznak, cukrot ezekhez a lekvárokhoz sem adnak, mézzel pótolják az össztérfogat 30 százalékában. Készítenek még “Honignuss”-t, mézben eltett diót is, megveszik a hajas diót, az asszonyok télen megtörik, más munkájuk ilyenkor amúgy sem volna, aztán felöntik akácmézzel.

Az üzem 1996-ban kezdte el a lekvárfőzést, jelenleg évi 25-30 tonnát termel. A teljes mennyiséget sterilizálják – ezt csak a viszonylag kis volumennek köszönhetően tudják megoldani –, nem kockáztathatják meg, hogy a lekvár megbuggyanjon egy német áruház polcára kirakva.

A főzdében, a lekvárüzemben és a kiegészítő létesítményekben összesen 10-15 ember dolgozik, ennek megfelelően az árbevétel is szerény, évi 30 millió forint körül mozog. V. úgy gondolja, hogy ha sikerülne továbbfejleszteni az üzemet, 100 millióig is el lehetne jutni.

Gyakorlatilag minden termékük nyugati exportra megy, itthon csak egy-egy étterem és néhány lekvárium árulja őket. A tarpai lekvárok bekerültek a “Powigl”-ba, a nagy tiroli gombócba, és német joghurtgyárak is felhasználják ízesítőként.

Ez az áttörés csak azért sikerülhetett, mert a cég szigorúan megtartotta a nemzetközi normákat – legjellemzőbben az italokkal kapcsolatban. Magyarországon jelenleg alig készül az európai uniós szabványoknak megfelelő pálinka. Az a tipikus technológia, hogy egy tartályt megtöltenek mezőgazdasági szesszel, és ahhoz hozzáadagolnak különféle aromákat – a vevő megrendelése szerint. Ez nem is számít különösebb titoknak, egy keceli palackozott szilvapálinka címkéjén az áll: “készült víz, finomszesz, természetazonos aroma felhasználásával”, szilváról szó sem esik. A legendás “kosher szilvapálinka” sem tűnik egészen “kóser”-nek, mert: “tartalma víz, eredeti szilvapálinka, etilalkohol, karamell”.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy kevés magyar szeszipari termék lépi át a határt Nyugat felé. Az Európai Unió 1982-ben kiadott egy “földrajzi védettségi chartát”, ebben a magyar termékek közül 18 cikket emelt ki: különféle borokat, a gyulai kolbászt és más húsárukat, végül két pálinkafélét: a kecskeméti barackot és a szatmári szilvát. Ezek csak tiszta gyümölcsből készülhetnek, nem tartalmazhatnak etilalkoholt és színezéket – ezt figyelembe véve az üzletekben kapható pálinkákon a “szatmári szilva” megjelölés nem tekinthető hitelesnek. Bizonyosra vehetjük, hogy egy rövid türelmi idő után az uniós elvárások követelményekké válnak majd.

V.-ék nem utolsósorban a német üzlettárs kapcsolatainak köszönhetően – jó árakat tudnak elérni a nyugati piacokon: a negyedkilós szilvalekvárért 1 márka 65 pfenniget, egy fél liter 40 fokos pálinkáért 5 márka 65 pfenniget kapnak. Az egyik forgalmazójuk, egy német csomagküldő szolgálat 300 százalékos hasznot rátéve kínálja áruikat a prospektusaiban.

A cég már az amerikai piacra is bejutott, de változatlanul nehezen tudja kikerülni a magyar export-ügyintézés buktatóit. Ez az eljárási rendszer még távolról sem áll a helyzet magaslatán. V.-ék a Masped gyűjtőkamionjaival szállíttatnak, itt is előfordult, hogy csak a hamburgi behajózásnál derült ki: hiányzik valamilyen dokumentum és a határidő veszélybe kerül.

Kívülről nézve V. sikeres embernek tűnik: a szinte semmiből létrehozott kisüzeme érvényesül a piacon, családjával harmonikusan él egy ízlésének megfelelő városszéli házban. Bár nem mondja ki, mégis érződik rajta valamilyen elégedetlenség a sorsával szemben, eredetileg más, alkotóbb tevékenységre készült. V., ha vonatra száll, olyan ülőhelyet keres magának, ahol senkivel sem kell beszélgetnie.

 

 

3.

Sz., a megszüntetett záhonyi termelőszövetkezet egykori elnöke nem örvend különösebb népszerűségnek a megyében. Sokan úgy vélik, hogy túlságosan nagy zsákmánnyal került ki a rendszerváltás forgatagából; szállító céggel, vasüzemmel, modern raktárbázissal rendelkezik. Fényeslitkén egy 700 négyzetméter alapterületű kastélyban lakik, a felesége magánpatikát tart fenn az épületben. Az olyan státusszimbólumai is szemet szúrnak, hogy például Mercedesszel közlekedik.

Hosszú út vezetett idáig. Sz. egy hétholdas parasztcsaládból származik, még a 13. évét sem töltötte be, mikor az apja meghalt, de ő magára maradva is tovább tanult. Elvégezte a közgazdasági egyetemet, letette a felsőfokú német nyelvvizsgát, később Nyíregyházán mezőgazdasági üzemmérnöki bizonyítványt szerzett, majd a gödöllői egyetemen gépesített gazdasági szakmérnöki diplomát. Az igazi szakmai iskolát azonban ő is a nyírtassi termelőszövetkezetben járta ki, a legendás hírű Virtics elnök keze alatt – ebből az “istállóból” kerültek ki a megye legjobb mezőgazdászai.

Sz. megjelenése első pillantásra semmi rendkívülit nem sejtet. Ötven év körüli, alacsony termetű férfi, mosolytalan és feszes tartású, mintha örökösen készen állna valamilyen váratlan támadás elhárítására. Első találkozásunknál eleve elzárkózott minden nyilatkozattól, csak egykori kollégiumi tanára bírta rá a beszélgetésre, aki abban az időben, mikor Sz. a legnagyabb nyomorban tengődött, hónapokig segítette anyagilag.

 

 

A “Lenin”, majd a “Kelet Kapuja” nevet viselő mezőgazdasági termelőszövetkezet valaha négy falu határát egyesítette magában: Záhonyt, Zsurkot, Tiszaszentmártont és Györöcskét. Bár a termőföldjeik átlagértéke alig érte el a 13 aranykoronát, induló vagyonuk az idők folyamán a négy-ötszörösére növekedett.

Sz.-t 1987-ben választották meg a termelőszövetkezet élére. Az elnök az adott időre visszatekintve a téeszt a kolhozrendszer korszerűsített változatának minősíti, szerinte a magas technikai szinthez nem párosult a személyes érdekeltség. A tagok 30-40 százaléka nem érezte sajátjának a szövetkezetet, “az az enyém, amit elvihetek”, hajtani kellett őket a munkára. A helyzetet tovább nehezítették a politikai alapon történő kivételezések, például a párttagokat nem lehetett kizárni a szövetkezetből.

A korábbi elnök szenvedélyesen szerette a mezőgazdaságot, ezen belül az állattenyésztést, de minden odaadása kevés volt ahhoz, hogy meggátolhassa a további bomlást. Utódja, Sz. racionálisabb alapállásból indult ki, azt kereste, hogy milyen tevékenységből jöhet be több pénz. Rövid távon meghatározó körülménynek az ipar fejlesztése látszott, stratégiai távlatban pedig a schengeni határ idetelepülése. Az elnök elmondta a téesz többi vezetőjének, hogy nyitniuk kell Nyugat felé. Már 1987-ben együtt dolgoztak az osztrák és olasz cégekkel, holland megrendelésre bőrt raktároztak, ez nyitotta meg a melléktevékenységeik sorát. A keleti piac felé fordulva konzervgyárat építettek Tiszaszentmártonban.

Sz. felkészültségének köszönhetően viszonylag könnyen ki tudta építeni külföldi munka- és személyes kapcsolatait. Nyitva állt az új ismeretek befogadására. Útjai során tapasztalnia kellett; például az osztrák cégeknél senkinek sem kell arra vigyáznia, hogy a munkások dolgozzanak, hajtják ők saját magukat. Spanyolországban a szövetkezetek csak az értékesítéssel foglalkoznak, a föld magántulajdonba tartozik. Az elnök mindenből levonta a hasznosítható következtetéseket.

Sz. az egyetemen KISZ-titkár volt, és az MSZMP-nek is a tagjai közé tartozott, tehát mintegy a közösségi gazdálkodás természetes hívének számított volna, de a téeszek bukását előre látva, mind többet gondolt arra, hogy megalapozza a maga sorsát.

Főkönyvelője is arra biztatta, hogy kezdjenek valamilyen vállalkozásba. 1991-ben vásároltak két Liaz márkájú kamiont, egyenként kétmillió forintba kerültek, a vételárból félmilliót tudtak kifizetni, a különbséget a lakásukra felvett bankkölcsönből fedezték. Erre a “járműparkra” alapozva megalakították a Tranzit Speedet – szívesen írták volna fonetikusan “Szpid”-nek, de az oroszul az “Aids”-et jelenti. Az új cég nem bírt olyan jogosítvánnyal, hogy részt vehessen a nemzetközi teherforgalomban, ezért formailag társult egy másik speditőrrel, melynek volt licence, csak éppen kamionokkal nem rendelkezett. Oroszország és Olaszország felé irányuló fuvarokat bonyolítottak le. Időközben bekövetkezett a záhonyi termelőszövetkezet rég bejósolt bukása. A gazdaság hatvanmilliós hitelének kamatai 12 százalékról 40-re ugrottak meg – ezt a csapást a téesz nem tudta kivédeni. Először a tiszaszentmártoni konzervgyárat adták el – egy arab származású, Kisvárdán praktizáló orvos vette meg, a hírek szerint negyvenmillió forintért –, majd a többi vagyontárgy is hasonló sorsra jutott.

Sz. büszkeséggel emlegeti, hogy az általa vezetett termelőszövetkezet végelszámolással és nem felszámolással szűnt meg, ennek következményeként a tagok készpénzben megkapták üzletrészük 64 százalékát. (Összehasonlításul megemlítendő, hogy a közeli Mándokon egy fillér sem jutott a felszámolás sorsára jutott téesz egykori tagjainak.)

Korábban sok olyan példát láthattunk, hogy a szövetkezet vezetői tíz százalékért felvásárolták a tagoktól az üzletrészeiket, és a közös vagyonból azt mentettek ki maguknak, amit csak akartak. Sz. azt állítja, hogy ő egy széket sem hozott el a termelőszövetkezetből, csak az irodaház egynegyed részét vette meg – azt is nyílt liciten.

– Az én Mercedesemet nem köpködik össze az emberek! – szokta mondogatni.

(Közgazdasági ismereteimet meghaladja az a feladat, hogy elemezzek egy bonyolult és időben is elhúzódó végelszámolást, de annyit meg kell jegyeznem, hogy sokan élnek fenntartással Sz. téeszelnöki működése iránt. Persze az is meglehet, hogy ez nem több puszta irigységnél.)

 

 

Sz. 1992-ben elszámolt egykori társával – ő jelenleg a “Várda Drink” gyár főkönyvelője –, és önállóan dolgozott tovább. A szállító tevékenységét kiterjesztve raktározással kezdett foglalkozni.

Egy amerikai cég több tízezer tonnányi gyapotot vásárolt Oroszországban, azonnal nem tudta továbbadni, megfelelő vevőre várva Záhony térségében kívánta deponálni – ahonnan bárhová könnyen továbbszállíthatta. Sz. nem akarta elszalasztani ezt a lehetőséget, Mándokon megszerezte az ottani szövetkezet üresen tátongó ötezer négyzetméteres raktárbázisát. Mivel saját munkásgárdával nem rendelkezett, a téesz embereire bízta a rakodást – és sikerült is lebonyolítania az üzletet.

A logisztikai vállalkozás továbbfejlődött, 1992-ben 13, 1993-ban pedig 51 millió forintos nyereséget ért el. 1994-ben megvásárolta a raktár tulajdonjogának 52 százalékát, és a továbbiakban ide forgatta vissza a pénzt. Behozta a telepre a széles vágányt, így lehetővé vált, hogy a Keletről érkező árut külön átrakás nélkül helyezték el a raktárban.

– Nem luxusra, házi tigrisre kell költeni először, hanem a vasútra! – mondja.

A 25 méter hosszú vágány felépítése 50 millió forintba került. Ez az összeg feltehetőleg a legalacsonyabb elérhető ár volt, a tervezést végző mávos mérnökök úgy emlékeznek vissza az ügyletre, hogy Sz. minden fillérért megharcolt, mielőtt kifizette volna.

Sz. vállalkozásán kívül egyetlen jelentős cég működött Mándokon: a Fa- Vas Kisipari Termelő Szövetkezet. Az 1990-es évek elején a Szövetkezet kebelén belül elindult egy folyamat, mely a tulajdoni viszonyok módosítását célozta meg. A vezetők felmondtak a tagoknak, aztán alkalmazotti minőségben fogadták vissza őket, így elveszett a szavazati joguk. A tagok létszámát öt főre akarták lecsökkenteni, szándékuk akkor már akadálytalanul érvényesült volna. Már húsz körül jártak, mikor a megmaradtak kérték Sz.-t, hogy vásárolja meg a céget, attól féltek, hogy végképp kisemmizik őket.

Sz. át is vette a szövetkezet irányítását és átalakította a maga képére. Az irodistákat megbízhatatlannak tekintette, az egész állományból csak egy személyt vett át. A termékszerkezet is átformálódott, a régi választékból csak a füstcsöveket gyártották tovább, és néhány apróbb cikket: csatornaelemeket, lefolyókat. Az egykor elfekvő árukkal tömött raktár kiürült, most fát tárolnak benne.

 

 

Sz. állítása szerint egy fillér állami támogatást sem vett igénybe az átalakításhoz, így a teljesítménye különösképpen elismerésre méltó.

– Miért mondott le erről a pénzről?

– Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az államilag finanszírozott cégek több mint ötven százaléka tönkremegy. Hitelt továbbra sem veszek fel, a saját erőmből gazdálkodom.

A telep rendezett képet mutat; egész felülete alá van csatornázva, a csapadékvizet tárolókban gyűjtik össze, a jól kiépített utakat tujafasorok szegélyezik. Most épül a mérlegház, Sz. fia irányítja a munkásokat, az ellenőrzéshez maga is leereszkedik a gödörbe.

– Azt mondtam neki, hogy te légy itt az első és az utolsó ember, különben fenékbe rúglak.

Az ifjabb Sz. fizetésért dolgozik, egyelőre nincs tulajdoni részesedése, Sz. nyolcvan, a felesége húsz százalékos vagyoni hányaddal rendelkezik. A két személyre alapozódó megoldást azért alkalmazták, mert az egyfős cégnek könyvvizsgálót kellett volna felvenni.

A telep lelke az Ukrajnából egészen idáig befutó, már említett széles vágány. Jelenlegi formájában csak nemrégiben készült el, egy nyíregyházi cég építette ki szombat-vasárnapokon, mikor amúgy sem lehetett volna rakodni. A további fejlesztéshez le kell majd bontani a régi mándok-benki téesz szociális épületét, mely az Sz. által megvásárolt területre esik.

A vágányra egyszerre tíz vagon fér rá, ebből öt fedett szín alá kerülhet. Most fogom fel ennek a rakodási formának az előnyeit: más cégek négy-öt kilométeres távolságból hordják be a Keletről érkező árukat a raktárakba, kitéve az időjárás és a lepusztult utak minden viszontagságának, itt viszont elég egyetlen gépi művelet, hogy a vagonokból a tárolási helyükre kerüljenek. Az automatizálás magas fokú, korábban 300 ember dolgozott a telepen, most 30 fő áll folyamatos alkalmazásban, és csak a munkacsúcsok idejére vesznek fel alkalmi rakodókat.

Sz. csak raktározást vállal, kereskedelmi tevékenységgel nem foglalkozik.

– Lehet, hogy egyszer majd én is megjelenek a piacon. Ha üzletbe fogok majd, előnyből indulok; tudom, honnan jön a cement, ki készíti és mennyiért adja.

A hatalmas tárolómagazinokban harminc széles vagonnyi, majd’ ezer tonnát kitevő cementet lehet elhelyezni, más helyiségekben szállításra váró konzerveket látok nagyobb mennyiségben.

– Melyik árut deponálták itt a legrégebben?

– Egy amerikai cégnek őrzünk itt egy tétel cérnát már ötödik éve. Bakuból hozatták, és eddig még nem találtak vevőt rá. Az eltelt idő alatt semmiféle minőségi romlás nem következett be, első osztályú árban adhatják el.

– Mennyi a tarifa?

– Naponta és tonnánként 0,15 centet fizetnek érte.

– Ez megéri maguknak?

– Egy üzletet nem lehet csak önmagában nézni. Ugyanennek a cégnek tároltunk gyapotot is, évente 300-350 vagonnal, ami viszont már komoly és jól fizető tétel. A kereskedelmi kapcsolatokban a jóindulat és a bizalom nagyobb szerepet játszik, mint ahogy gondolni szokás. Berakunk 25–30 ezer dollár értékű konzervet, az átvételnél meg sem nézik, ők is tudják, hogy tisztában vagyunk a helyzetünkkel: ha valami linkséggel próbálkoznánk, egyszer s mindenkorra leírnának minket.

A cég tavalyi összbevétele 250 millió forintot tett ki, ebből 58 millió volt az adózás utáni nyereség. Idén aligha érnek el ilyen eredményt, az év első öt hónapjában megnégyszereződött ugyan a Keletről érkező forgalom, de a felére csökkent az oda irányuló kivitel. A szerényebb anyagi eszközökkel Sz. a vasüzemét és a szállító részlegét kívánja fejleszteni, két Iveco kamionnal már rendelkezik, szeretne újabbakat vásárolni.

– Kialakított magának valamilyen üzleti filozófiát? – kérdezem búcsúzóul.

– Nem fogalmaztam meg semmi különöset; gondolkodásomban mindig egy-két tempóval a többiek előtt kell járni – legfeljebb ennyi.

 

 

4.

Túristvándi is a hanyatló sorsú, népességében fogyatkozó szatmári falvak közé tartozik. 1960 óta lakosságának 30 százalékát vesztette el, ez a folyamat napjainkban is folytatódik, 1996-ban 11 halálozásra 8 élve születés jutott, és az elvándorlás is jelentősnek mondható.

A községben két faüzem működik, nyár- és tölgyfafurnért, raklapokat gyártanak – összesen húsz emberrel –, rajtuk kívül nincs más foglalkoztató. A munkanélküliség eléri a hatvan százalékot, a hetvenmilliós éves költségvetésből húszmilliót kell különféle támogatásokra fordítani. A zömében egy-két hektáros földbirtokok nem tartják el a gazdáikat, idén a belvíz miatt sokan vetni sem tudtak.

A szorongatott helyzetből csak az idegenforgalom adhat esélyt a kitörésre. Túristvándi három nevezetességgel is rendelkezik: az idilli hangulatú holtággal, ahol tündérrózsa, sárga nőszirom, réti füzény és vízitök tenyészik, a Móricz Zsigmonddal kapcsolatos emlékekkel – az író 1884 és 1887 között itt élt nagybátyjának, Pallagi László gépészkovácsnak a házában –, de a legjelentősebb vonzóerő kétségtelenül a 18. században épült vízimalom.

A megyei kézikönyv szerint “a malomház cölöpökön nyugvó fatalpas, favázas, deszkafalas, zsindelytetős épület, alaprajzi mérete 11,5-ször 10 méter. A malom 1947-ig lisztet is őrölt, 1952-ig még darálónak használták – óránként két mázsa búzát futtattak át rajta –, majd berendezésének nagy részét leszerelték. Az elhagyott, pusztulásra ítélt épületet 1962 és 1965 között restaurálták.”

Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a malom idén bemutató jelleggel sem működött a belvíz miatt, a cölöpök tetejére nehezékül téglákat tettek, de csak annyit értek el vele, hogy a magas vízben a faváz megingott, most próbálják újból helyrehozni. Az épület a hozzá tartozó malomtóval így is kivételes látványt nyújt, évente turisták ezreit vonzza ide, a forgalom indokolttá tette egy új kemping felépítését.

M.-nek, a kemping tulajdonosának a neve ismerősnek tűnt, de előszörre nem tudtam eldönteni, hogy honnan. Később tisztázódott, hogy M. eredeti foglalkozását tekintve mezőgazdasági pilóta, mikor a Növényvédő Szolgálatról szóló könyvemet írtam, többször is találkoztunk. Egy M. személyével kapcsolatos legenda is felidéződött bennem: egyszer azt álmodta, hogy helikopterben ül, és kukoricatáblákat permetez, felriadt és kiderült, hogy valóban helikopterben ül, és kukoricatáblákat permetez.

Szerencsém van, a helyén találom M.-et, meghív ebédre, helyi ételeket tálalnak fel, szatmári gombóclevest, bárányhússal töltött káposztát.

– Hogy jutott eszedbe kempinget építeni? – kérdezem kanalazgatás közben.

– Sokszor vadkempingeztem itt, a Túr mellett, így találtam meg ezt a helyet. A folyó többkilométeres szakasza félkaréjban keresztezi a falut, galériaerdők hajlanak le a vízre.

M. kimutat az ablakon:

– Régen egy cigánytelep állt a telken, mikor a romák elvonultak, a falusiak szemétlerakónak használták. Ősfák álltak rajta, az út mellett feküdt, mégis távol a zajtól, gondoltam, megpróbálom.

Pénzem nem volt, egymilliós kölcsönt vettem fel 36 százalékos kamatra, plusz 6 százalékos kezelési költségre. A futamidő alatt az eredeti összeg többszörösét kellett visszafizetnem.

Azt szoktam mondani, hogy ennek a háznak a fala sohasem utazott kocsin, mert itt, a kertben vetettük a szükséges vályogot. Ami pénzt a helikopterrel kerestem, azt mind a kempingre költöttem. Helybeli mestereket fogadtam fel, később megbántam, mert mindig azt éreztették velem, hogy szívességet tesznek nekem, és a fizetés után eltűntek, a garanciális munkákat nehéz elvégeztetni velük. Általában furcsák az itteni emberek; a fél falu munka nélkül tengődik, mégsem kapok senkit, aki ötszáz forintért lekaszálná a kertet, pedig még két órájába sem kerülne. Van egy olyan közmondás, hogy “rászakadt, mint Kópis Bertire a demokrácia” – ő a téeszben dolgozott, mindig megmondták neki, hogy most a szőlőbe menj, most pedig az istállóba, csináld ezt és azt, neki csak szót kellett fogadnia. Amikor aztán földet kapott és önállóan kellett döntenie, csak állt és bámult maga elé.

Végül is nyolc szobát alakítottunk ki a házban, nem számoltam össze, hogy mennyibe került, de annyi biztos, hogy még mindig nem vagyok a pénzemnél.

– Milyen a forgalom?

– Húsvétkor érkeznek az első vendégek, április-május az előszezon, a főidény persze a nyár, később iskolásokat és más szervezett csoportokat fogadunk. Egy felnőtt 1500 forintot fizet egy éjszakára, egy gyerek 800-at. Kerékpár- és kenutúrákra indulnak ki innen.

– Meg tudnál élni a kempingből?

– Ha csak ezzel foglalkozhatnék, akkor igen, de most meg akarom venni a Kamovot, amellyel repülök. Huszonöt éves ez a helikopter, még a litván hadseregből selejtezték ki. Kilencmillió forintot kérnek érte, nem lesz könnyű megkeresnem az árát. A piac szűkül, régen 12 ezer hektárt műveltünk, évente 1200 felszállás is összejött, de a téeszek most átalakultak kft.-kké és lecsökkent a munka. Olyan is előfordul, hogy másfél felszállást akarnak rendelni tőlem, de az előírások szerint 30 hektárnál kisebb táblákon nem végezhetek gyomirtást, hatvan hektár alatt pedig deszikálást, vagyis mesterséges szárítást.

Ha aztán újra össze tudok szedni egy kis pénzt, akkor építkezem tovább, már megvettem a kempinggel szomszédos területet, egy arborétumot alakítok ki rajta.

 

 

5.

Öcsi – ez a becenév ne hangozzék tiszteletlennek, a vállalkozó közel hatvanéves korára is így hívja magát, a névjegyére is rányomatta – 1957-ben fűszeres tanoncnak jelentkezett az ipari tanuló iskolába. A szakképzettség megszerzése után leérettségizett, majd három év alatt elvégezte Debrecenben a Kereskedelmi Főiskolát. Munkahelyén, a mátészalkai Áfésznál akkoriban nyolc általánossal rendelkező főosztályvezetők regnáltak, de Öcsi nem tört a helyükre.

– Én szeretem a fehér köpenyt, és soha nem akartam levetni.

A szövetkezet kiemelt rangú árudájának vezetője lett. Munkájával hamarosan magára vonta a külső vállalatok figyelmét, 1976-ban kikérte az országos hírű Mátészalkai Tangazdaság. Az ő kezébe került a vágóhíd, a húsüzem, az áruház és a vendéglő irányítása.

A vendéglátás idegen területnek számított, Öcsi attól tartott, hogy a szakácsok kihasználják a járatlanságát és megpróbálják becsapni – ezért több mint száz különféle receptkönyvet gyűjtött össze. Mindig megnézte a vendéglő másnapi étlapját, egy-egy fogást kikeresett a Venesz-féle “bibliában”, otthon megfőzte, így szerzett alapot az összehasonlításhoz.

Az ezerfős Tangazdaságban nyolcvan mérnök dolgozott, akik szakimailag bármilyen jól képzettnek is számítottak, nem ismerték a piac törvényeit. A nagy beruházások nem hozták meg a remélt hasznot, a tervezett sűrítményüzemet be sem tudták fejezni, általános túlköltekezés következett be.

Az 1980-as évek végére a Tangazdaság egyensúlya megingott, kényszerből eladásra kínálta fel néhány részlegét – ezek sorába tartozott a 280 négyzetméter alapterületű Mátészalka-belvárosi mintabolt is. Öcsi akkor már 14 éve dolgozott a cégnél, mindig megbízhatóan teljesítette az előírt tervszámokat, így jogot érzett magában, hogy ő is jelentkezzék a pályázatával. Ötmillió forintra hirdették meg az örökös bérleti jogot, de a lebonyolítás során kiderült, hogy az üzlet valójában önkormányzati tulajdonba tartozik, és a város megemelte az árat hat és fél millióra, ehhez jött még további egymillió a berendezésért – jóllehet, a gépeket már nullára leírták. A versengésből Öcsi került ki győztesen, gyanítható, hogy az illetékesek így hálálták meg sokéves szolgálatait, a vételárra is ötéves részletfizetési kedvezményt kapott. A bolt aztán tovább épült, jelenleg tizenötmilliót is megér.

Az újdonsült üzlettulajdonos megpróbált több lábon állni, egy saját húsüzemet akart létrehozni. Indulásnál családi vállalkozásra gondolt, megkérdezte a fiait, a második feleségét és annak a két lányát, hajlandók-e beszállni, mindannyian igent mondtak.

1993-ban Öcsi a felbomlóban lévő termelőszövetkezettől megvásárolta a magtárat és a tehenészetet, itt rendezte be a telephelyét. Az épületeket viszonylag olcsón, 1,4 millió forintért megkapta, de annál többet kellett költenie a környezet rendbehozatalára. Negyvencentis mélységben egy agyag vízzáró réteg húzódik, esők után hatalmas pocsolyák borították el a talajt, levezetésükre egy gyűjtőtározót kellett kimélyíteni. Mára a gyár előtere olyan képet mutat, hogy a házasságkötés után a mátészalkai párok ide járnak ki fényképezkedni.

A frissen megalakult cég országosan nehéz piaci viszonyok között kezdte meg a működését. A magyar húsipar, leszámítva néhány klasszikus terméket, mint például a Pick-szalámit, sohasem tudott betörni Nyugat-Európába. Napjainkban csak tovább romlott a helyzet, az Európai Unió országaiban jelentős húsfelesleg halmozódott fel, ezért hol védővámokat, hol teljesíthetetlen minőségi előírásokat állítanak a magyar áruk elé. Szakértőik Brüsszelből jönnek ki ellenőrizni a nyugati szállításra jogosító normákat, a próbálkozó cégnek tízmillió forintjába kerül a szemlére való felkészülés.

Az áruk mozgása inkább ellenkező irányba, felénk zajlik. Egyes országok magas állami támogatással kiviteli kampányba kezdtek Kelet-Európa felé, magam is láttam, hogy a gyulai kombinátban dán importhúst használtak fel a füstölt kolbász készítéséhez. Amerikából dömpingcikként hozzák a csirkét – a mellét leszedik, mert az helyben is elfogy.

A már említett Kun István szakíró az egyik tanulmányában egy még nyomasztóbb példát említ.

“… A Magyarországon működő áruházláncok olcsóbban vehették meg az 53 százalékos vámmal, szállítással együtt a szuper minőségű félsertéseket az Unióból, mint ahogy a magyar húsipar az élő állatot felvásárolta. Tudnivaló, hogy a jó minőségű vágósertésből 50–60 százalék értékes tőkehúst lehet kihozni…”

– Az Unióval versenyezni olyan volna, mintha nekem a Kovács Kokóval kellene bokszolnom! – mondta Öcsi.

Ennek a felismerésnek az alapján a magyar húsiparban történt fejlesztéseknél elsősorban a szovjet export igényeit vették figyelembe. Ez a piac évről-évre több árut fogadott, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is új, modern üzemek létesültek, három műszakban ontották a termékeiket.

A szovjet utódállamokban bekövetkezett gazdasági összeomlás nyomán meginogtak húsiparunk ottani pozíciói. A kezdeti teljes csődállapot után a magyar cégek kétségbeesett erőfeszítésekkel próbálták megőrizni az üzleti kapcsolataikat. Egy szakember azt mondta: az évi 3–400 tárgyalás 20–25 vevőt hozott, a korábbi három műszakból egyet lehetett életben tartani. Ezt a szerény eredményt is csak jelentős engedmények árán sikerült elérni: 1988-ban egy kiló parizerért még 1,1 dollárt kaptunk az orosz vagy ukrán vevőktől, most már az 55 dollárcent is komoly eredményszámba megy.

A magyar termelés kaotikus szervezetlensége folytán nem vette figyelembe, hogy beszűkültek az eladási lehetőségek. A már meglévők mellett újabb és újabb húsipari vállalkozások alakultak. Az egykori kényszervágóhidak, melyek korábban legfeljebb egy-egy felfúvódott tehenet vagy törött lábú disznót mértek ki, most önálló cégekké szerveződve helyi felvásárlásba kezdtek, ötven-száz mázsa húst próbáltak értékesíteni. A fogyasztási igényekhez képest ötszörös túlkínálat keletkezett. Kemény árverseny bontakozott ki, az árut sokszor nullszaldóval is eladták, mert a szavatossági határidőn belül mindenképpen értékesíteni kellett.

Öcsinek ilyen körülmények között kellett megállnia a helyét. Üzeme tavaly 1500 tonnát állított elő, ez a mennyiség idén 2200 tonnára emelkedett. A termelésnek csak 3-4 százaléka került a saját, mátészalkai boltba, a többit az országos piacon kellett elhelyezni. Öcsi ettől a konkurenciától sem félt:

– A nagyüzemek igazgatói egyetemeket végeztek ugyan, de sohasem dolgoztak boltban eladóként, mint én, nincsenek tisztában a kereskedelem igényeivei – jegyezte meg.

Öcsi jól ismerte a budapesti húsforgalmazás menetét. Tudta, hogy a nagykereskedelmi vállalat hajnali négykor nyit; bár ő indult a legmesszebbről, négy óra előtt tíz perccel már ott állt a kapuban a kocsijával, míg például a gyöngyösi vetélytárs egy órakor érkezett meg. A szilveszteri virslit akár sítalpakon is felvitte. Pénzügyi vonalon is maximális korrektséget tanúsított, az adott hónapon belül sohasem próbált emelni a közösen megállapított árakon. Nem adott “jattot” a boltvezetőknek, hogy megrendelésekhez jusson, csak a minőséggel és az árakkal próbált érvényesülni. Törzsvevői jórészt Mátészalka ötven kilométeres körzetében helyezkednek el, de szállít Budapestre és Szarvasra is, Pécs a legtávolabbi célpont.

A nagy áruházak gazdasági versengésével is meg kell birkóznia. Kimutatható, hogy ha valahol megnyílik egy “Metro” vagy egy “Tesco”, az adott körzetben visszaesik a magyar húsipari cégek forgalma. A következmények néha még súlyosabbak: Szegeden a “Metro” egyszerűen megfojtotta a Kárpáthús ottani lerakatát.

 

 

Valaha, az elosztásos rendszer idején az ország összes boltjában ugyanannyiért lehetett kapni a parizert. Az árképzés úgy ment, hogy az önköltségre rárakták a tízszázalékos hasznot. Ez az egyöntetűség mára megbomlott, a Pick esetleg 250 forintot kér egy kilóért, Gyöngyös meg lehet, hogy csak 175-öt. Öcsi vásárlóközönsége az alacsonyabb jövedelmű rétegekből kerül ki. Ha meg kívánja tartani őket, akkor a feltételezett gyöngyösi árnak is alá kell mennie 2-3 forinttal.

Ha 172 forintból ki akar hozni egy kiló parizert, meg kell vizsgálni az összetevőket; mit tegyen bele, hogy az áru azért még megfeleljen a szabványoknak. A parizer receptje nem túlságosan bonyolult: marhahús, disznóhús, szalonna és néhány más adalék kell hozzá. Régebben megköveteltek bizonyos arányokat, most általában csak a zsír-, fehérje- és víztartalmat vizsgálják, ennek alapján minősítik, hogy az áru alkalmas-e emberi fogyasztásra. Megfelelő fűszerezéssel a megszokott íz akkor is fenntartható, ha csökken a drágább marhahús aránya. Jelen körülmények között a kilónként egyforintos haszon is jó eredménynek számít.

Itt sem kerülhetjük el az obligát üzemlátogatást. Az eredetileg hat családtaggal indult vállalkozás létszáma az eltelt évek alatt 62 főre növekedett. Idén a 15 millió forintos állami támogatás fejében 15 új munkahelyet kellett létesíteni. Az alkalmazottak 60 százaléka a minimálbért kapja, csak húsz, termelést irányító szakembert fizetnek meg viszonylag jobban. Bár Mátészalkán több mint 2200 munkanélkülit tartanak nyilván, Öcsi mégis csak nehezen tud embereket kapni. A közvetítő kiküldi ugyan az ügyfeleit, de azok általában nem kívánnak ittmaradni, csak annyit kérnek, hogy írják alá a jelentkezési lapjukat, és máris távoznak. A munkát felvállalók közül is kiesnek néhányan, például egy sofőr tíz nap alatt tíz kilót fogyott, mert nem bírta elviselni a zsír és a vér szagát, kénytelen volt leszámolni.

Itt is jelentős részben importból származó belga húst dolgoznak fel: 30 forinttal vagyis 10 százalékkal olcsóbb, mint a magyar. A fűszerkeverék is Ausztriában készül, ötvenkilós adagra méretezett tasakokban érkezik, mindig azonos ízminőséget biztosít. Megbámulom a cég nevezetességeit: a “szatmári teakolbászt” és a “szatmári csipkelődő”-t, de az eszem még mindig a “népterméken”, a parizeren jár.

– Mi történik azzal, ami megmarad?

– A már megfőzött és el nem adott parizert a szabályok szerint egy százalék erejéig vissza lehet keverni a friss áruba, többet nem, mert meglátszik a hús állagán. Ami így is megmarad, megy kutyatápnak.

Bár Öcsiék minden keletkező hasznot visszaforgatnak a termelésbe, mégis úgy tűnik, hogy az üzem a “legszélső lyukon fütyül”. A költségeket a minimálisra igyekeznek leszorítani, és ez nemcsak a munkabérekre, hanem a technológiai szintre és a berendezésre is vonatkozik. Papírhulladékkal borított zsíros kövezeten csúszkálunk, a használtan vett töltőgépek le-leállnak. Minden hézagot a vezetők és a munkások feszült igyekvése próbál kitölteni. Nem tudok visszaszorítani egy megjegyzést:

– Ha ilyen hajtós szellem és alacsonyan tartott bérek sem hoznak komolyan vehető profitot, akkor érdemes csinálni az egészet?

– Majd érdemes lesz – mondja Öcsi makacsul. – Magyarországon jelenleg 6–700 húsüzem működik, a 2002-es Európái Unióhoz való csatlakozás idejére nyolcvan marad meg, nekünk minden esélyünk meglesz, hogy közéjük tartozzunk.

Öcsi tisztában van vele, hogy ehhez egyedi termékekkel kell megjelennie a piacon, lépést kell tartania a konkurencia kezdeményezéseivel. A környéken már működik egy olyan marhavágóhíd, mely rituális mohamedán előírások alapján dolgozik, és beszélnek egy kecskevágóhídról, ahol az állatokat Keletnek, Mekka felé fordítják, úgy metszik el a torkukat.

– Mi gombakolbásszal állunk elő, ha az átlagos forgalomban nem tudjuk értékesíteni, megpróbáljuk a vegetáriánusoknak eladni. Van egy távolabbi tervünk is, szeretnénk bejutni a kóser termékek piacára is.

– Úgy tudom, erre mások is igényt tartanak. Meg tudja fizetni a közvetítőket?

– Miért kellene megfizetni a közvetítőket? – kérdez vissza Öcsi csodálkozva, elárulva teljes járatlanságát a modern világban. Vitatkozni nincs miért, bólintok:

– Igaz, miért is kellene?!

 

V. Alma, alma, ne gurulj…

1.

“Ezen a keleti tájon az ősi állattartás mellett mindig is fontos szerepet játszott a gyümölcstermelés. A folyók árterében a télialma-termelés a honfoglalástól egész napjainkig szinte egyetlen, megszakítatlan folyamatnak fogható fel – írja Dr. Kuknyó János jeles könyvében, melyre ebben a történeti-leíró részben támaszkodtam. – A folyókat kísérő galériaerdők gyümölcsösei vad és félvad fajtákból állottak, olyanokból, mint a kenézi piros, a sóvári, a batul, a sáfrányos és zöld kormos almák, a körték közül pedig az árpával érő, a császár és a vérbélű. Egy-egy félvad alma- vagy körtefa 16-20 méteres óriássá is megnőtt, és évszázados kort is megért. A gondozás hiánya következtében a fák szakaszosan teremtek, de egy-egy kiugró hozam idején hatalmas tömegű gyümölcsöt szolgáltattak. A lakosság frissen fogyasztotta, a felesleget pedig eladták, illetve aszalványokat, lekvárt készítettek belőle vagy pálinkát főztek…

…A 20. században a télialma kilép ősi fészkéből, a kötött talajú, hűvös, párás folyóvölgyekből, és a laza talajú, szárazabb nyírségi tájnak is a legjelentősebb gyümölcsévé válik.”

Az elterjedés folyamatát felgyorsították a trianoni döntések. Az erdélyi és felvidéki gyümölcstermő tájak elcsatolásával komoly ellátási gondok keletkeztek Magyarországon. Az elveszített termőterületeket pótlandó, akkor terelődött rá a figyelem az erdélyihez hasonló éghajlatú szatmár-beregi Tiszahátra, majd a Nyírségre.

1932-ben alakult meg a Gyümölcstermelők Országos Egyesülete, megyei szervezetének elnökévé a télialma termesztésének kiváló szakértőjét, Nagy Sándort választották. Nagy járta a falvakat, a gyakorlatban ismertette a jonatán alma legveszedelmesebb gombabetegségének, a lisztharmatnak a gyógyítását; visszametszette a fertőzött ágvégeket, így a növekedés nem a csúcsrügyből indult ki.

Megjelentek az új Golden és Starking fajták is. Ezek rosszul tűrték a szárazságot, nem éltek meg a homokdombok tetején. Akác-erdőirtások helyére telepítették őket, sőt az öntözésükre is történt egy-egy kezdetleges kísérlet. Az akkor végzett munkák gondosságára jellemző, hogy ezek a több mint hatvan éve ültetett fák 1999-ben még mindig tisztességes termést hoztak, mint azt Csenger határában magam is láttam.

Számos gazdasági körülmény szerencsés összejátszása növelte a telepítési kedvet; az állam jelentős támogatást nyújtott, javultak az értékesítés kilátásai és felcsillant a gazdasági válságból való kilábolás reménye. Az 1944-es gazdasági évig a megyében körülbelül tízezer holdon alakítottak ki új, úgynevezett kereskedelmi gyümölcsöst.

“A hazai piacról kiszorult az amerikai alma, a belső ellátottság megjavult, a meginduló exporttal a szabolcsi alma jó híre hazánk határain túl is megalapozódott” – foglalja össze Kuknyó a fejlődés akkori irányát.

A háborús években a munkáskéz és a növényvédőszerek hiánya, az átvonuló katonák pusztításai és az árvíz megtizedelték az állományt. A felszabadulás után folytatódott a visszaesés; az uradalmi birtokokkal együtt a gyümölcsösöket is felosztották, gyakran hozzá nem értő kezekbe kerültek, állaguk leromlott, egyrészük ki is pusztult.

A belső piac változatlanul igényelte az almát, de a termelés csak lassan indult meg. A Szamos és a Tisza völgyében az újonnan földhöz juttatott parasztok néhányszáz négyszögölön, legfeljebb egy-két holdon telepítettek almát, tapasztalatok híján többnyire hibás módszereket alkalmaztak, például nem megfelelő tő- és sortávolságot tartottak. A többség még erre sem volt kapható, Nagy Sándor továbbra is kijárt a falvakba bemutatókat tartani, de általános érdektelenség fogadta, az összegyűlt gazdák eloldalogtak a helyszínről.

Az 1940-es évek végén állami célkitűzéssé vált, hogy a megye területén alakítsák ki a magyar almatermesztés bázisát. A döntéshozókat a már ismert tényezők vezérelték: az erdélyi vidékhez hasonló, kedvező éghajlati adottságok, a keleti felvevőpiac közelsége, de ehhez most egy új szándék is járult. A két háború között az almásokat gyakran a megye legjobb minőségű földjeire telepítették: folyóhátakra, löszös lápokra, rozsdabarna erdőtalajokra. Most viszont azokat a területeket kívánták hasznosítani, melyeken sem a búza, sem a kukorica nem nőtt meg, legfeljebb a krumpli vagy a dohány – azok is alacsony hozammal. A balkányi, nyírlugosi és más állami gazdaságok is futóhomokos területeken teremtették meg az új almáskertjeiket.

A fejlesztési elgondolások köztes láncszemeként 1949-ben Újfehértón megalakult az állami fajtakísérleti állomás. Tevékenysége nyomán a régi magyar almafajtákat mindinkább az amerikaiak váltották fel – elsősorban a Jonatán. Ez a fajta az észak-amerikai Michigan vidékén díszlik a legszebben, de új helyén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is jól érezte magát. Ezen a tájon például a Dunántúllal összevetve évi 200 órával több a napsütés, kevesebb a csapadék, nagyobb a hőingadozás – ez mind segíti a Jonatán fejlődését. Az adottságok a szüret időszakában is megfelelőek: októberben még süt a Nap, az éjszaka viszont hűvös, hajnalban kellő harmat képződik, ez kedvezően befolyásolja az alma színeződését. A Jonatán meghonosítása nem mindenütt járt hasonló sikerrel, például Csehországban csak apró és zöld gyümölcsöket hoz – márpedig, ha az almának nincs színe, akkor zamata sem lesz.

A Jonatán kiválasztásánál figyelembe vették azt a piaci tapasztalatot is, miszerint minél északabbra fekszik egy ország, lakói annál inkább a savasabb almafajtákat kedvelik – a Jonatán pedig ezek közé tartozik és reménybeni exportpiaca is északra terül el.

A mezőgazdaság szocializálása után az állami gazdaságokban és a termelőszövetkezetekben az almatermelés soha nem látott fejlődésnek indult. A második ötéves terv időszakában 18 ezer katasztrális holdon alakítottak ki új ültetvényeket. 1967-ben a nagy telepítések lezárása után a megye 259 közös gazdaságából csak kilenc nem rendelkezett saját gyümölcsössel.

 

 

Szerettem volna megnézni, hogy az átfogó nagy változások miképp mentek végbe egy adott falu keretei között – az ismerőseim Tuzsért ajánlották.

Tuzsér község mindig is kitüntetett helynek számított a szabolcsi gyümölcstermesztésben, Bél Mátyás már 1734-ben említést tesz a vidék almáskertjeiről, ezek a Tisza és a töltés közötti árterületen helyezkedtek el mintegy 300 hektárnyi kiterjedésben, egyben kaszálóul is szolgáltak, innen látták el szénával a jószágokat.

Újabb időkben Odeschalchi herceg tuzséri birtokán alakult ki Európa akkor legnagyobb, közel ezer katasztrális holdra terjedő télialmása. Nemcsak az uradalom telepített, hanem a falubeli gazdák is, megmutatkozott Nagy Sándor apostoli felvilágosító munkájának hatása.

Az emlékezések szerint a gazdák mindenben a szegénységükhöz szabott módszereket alkalmazták. Az ültetéshez nyolcvanszor-nyolcvanszor-nyolcvan centiméteres gödröket ástak ki, általában késő ősszel, hogy a fagy télen elvégezhesse a maga munkáját, porhanyóssá, levegőssé tegye a talajt. A kiemelt földet két részre osztották, a felszíni termőréteg az elültetett fa gyökeréhez került, a durvábbja pedig felülre. A permetezést nem gépesítették; a lovas kocsira felrakták a fahordót, a kocsi ment előre, közben az asszony pumpálta a levet, a gazda pedig bambuszcsővel szórta fel a fakoronákra. Ha a tiszai áradások nem pusztítottak túl sokat, az alma a szegényes technológia ellenére is mindig meghozta a maga hasznát.

Az egykori uradalmi gyümölcsösök 1951–52-ben átkerültek a termelőszövetkezet használatába. A tuzséri gazdák nagy része akkor még nem lépett be a közösbe, önállóságukat csak 1960-ban, a téeszszervezések második nagy hullámában adták fel.

– Az emberek hogy tudták megszokni ezt az új életformát? – kérdezem a tuzséri téesz egykori brigádvezetőjét.

– Aki otthon igyekezett, az itt is igyekezett. Valami kis gyümölcsöst azért meghagytak nekünk háztájiban.

Ebben az időben az almások – az eredeti telepítési elképzelések ellenére – az ártérről a korábban búzatermő részekre is kikerültek már. Ez az áttelepülés nem jelentett túl nagy veszteséget, mert ezek silány, 14 aranykoronás földek voltak, csak egyetlen tábla érte el a húszat. A hetvenes kötöttségű talajt egy lóval meg sem lehetett szántani.

Az alkalmazott technikában is történt egy kis előrelépés. A termelőszövetkezet lóval vontatott, motoros permetezőgépeket vásárolt, lajtokban hordták utánuk a vizet. Napi 10-12 órát dolgoztak, mentek körbe-körbe, a kezelői beszívták a permetet, előbb-utóbb bele is betegedtek. Azt mondják, hogy az egész brigádból csak egy ember érte meg a nyugdíjkorhatárt.

A hozamok a gondos és megfeszített munkának köszönhetően folyamatosan növekedtek. Az elismerés nem maradt el, 1962-ben kitüntették a termelőszövetkezetet. A további fejlesztésre is jutott pénz, egy nyolcvan, majd egy száz tonna befogadóképességű hűtőházat építettek. Munkaegységenként 120-130 forintot fizettek, a környék egyetlen közös gazdaságában sem érték el ezt a szintet.

– Lelkesedtek? – kérdezem az időközben újra egyéni gazdává lett egykori brigádvezetőt.

– Csak annyira, amennyire egy bérmunkás lelkesedni tud.

Az almatermesztés virágkora 1965-től 1985-ig tartott. Az 1970-es évek derekán Magyarország adta a világ almatermésének négy, Európáénak pedig hat százalékát – ennek több mint a fele Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származott.

Az alma 65 százaléka exportra került, a külkereskedelemben megjelenő részesedése azonos volt a borkivitel nagyságrendjével, az ipari termékekhez hasonlítva pedig a híradástechnikai cikkekével. Az almatermelő gazdaságokban egy-egy állandó munkaerő évente 4-5 ezer devizaforintot produkált – ez az akkori mezőgazdasági átlagnak a hét-nyolcszorosát tette ki.

A szovjet export rohamosan növekedett, az 1965-ös, 9,1 százalékos részesedés 1969-ben már 72 százalékra futott fel. Kisvárda térségében három szovjet vasúti átrakóállomás is létrejött, de ezek nem bizonyultak teljes értékű megoldásnak, mert 50-110 kilométerre feküdtek a megye legfontosabb almatermő területeitől. Külön nehézséget jelentett, hogy a Szovjetunióban általában korán beköszönt a tél, így a vasúton történő fuvarozást november közepére be kellett fejezni, a 150–200 ezer tonnát kitevő transzport kényszerűen átterelődött a rossz állapotban levő közutakra.

A szovjet piac a teljes almamennyiség kétharmadát ősszel, egyharmadát pedig tavasszal fogadta – ez szükségessé tette a tárolókapacitás fejlesztését. 1967-ben olyan állami döntés született, hogy az új hűtőházak felét a megyében kell felépíteni.

Tuzséron a Hungarofruct ezer vagont befogadó hűtőtárolót létesített. Ezt helybeli terméssel folyamatosan nem lehetett feltölteni, egymást követték az ország belsejében feladott szállítmányok, többek között Törökszentmiklósról is érkezett gyümölcs, ahol korábban épp a tuzséri kertekből szoktak almát vásárolni.

– Mi lesz itt? – kérdezgették egymástól az emberek, de egyelőre semmiféle jel nem vallott a bajok közeledtére. Az almaboomnak köszönhetően az egész körzet felmérhetetlennek látszó gazdasági fejlődésnek indult. Az üzleti kezdeményezések hatására a telkek ára a korábbinak húsz-harmincszorosára emelkedett. Válogatott futballisták és öttusázók is vásároltak itt földet, abban a reményben, hogy üzletközpontokat építenek majd, és így fölözik le az áradó forgalom hasznát. Az más kérdés, hogy a számításuk nem vált be és ma már szívesen megszabadulnának a telküktől, akár féláron is.

Az alma Keleten változatlanul korlátlan fogadópiacra talált. A záhonyi vasúti körzetből egy-egy nap hat szerelvényt is továbbítottak, összesen 6500 tonna körüli terheléssel. A szállítás lendületes tempójában háttérbe szorultak a minőségi szempontok, az alma romlása már a szüretnél megkezdődött.

A szedés egy-két hónapig tartott, de ez az időszak a gazdaságok éves összmunkaerő alapjának 75 százalékát igényelte volna – ezt gyakorlatilag lehetetlen volt biztosítani. A szövetkezeti tagok egy-egy hétvégére összehívták a rokonaikat, ha ez kevésnek bizonyult, mozgósították a diákokat és a katonákat is. A leszedett gyümölcs súlya után fizettek, ezért a munka irgalmatlan kampánnyá változott. Szedés helyett lerázták a fákat, és a földről szedték fel a törött-zúzott gyümölcsöt, néhol még ezt a fáradságot is megtakarították, egyszerűen letörték az ágakat. Az alma többszöri átrakása, majd elszállítása is sok kívánnivalót hagyott maga után.

“Pakoltuk fel az almát, a végét már kalapáccsal vertük be a vagonokba, hogy beférjen, de így is simán elfogadták. Ha mégis kifogásoltak egy-egy sérült darabot, a magyar kísérő fogta és megette, ezzel meg is történt a minőség bizonyítása” – emlékezik vissza egy szállítási szervező.

Mások szerint az ügy nem ment ilyen simán, az orosz átvevőket meg kellett vesztegetni, “kit csizmával, kit kendővel” – ahogy mondani szokás. Sokan emlegetnek egy aranyfogú átvevőnőt, akit rendszeresen el kellett vinni valamelyik nyíregyházi szórakozóhelyre és ott megtáncoltatni.

Előfordult, hogy a vagonokban 60-70 fokos hőség uralkodott, mire a szállítmány egy hét alatt elért Oroszország belsejébe, a fele megrothadt. Az épen maradt felét utcai árusító standokon adták el, a nagy gyümölcshiányban sorban álltak érte az emberek. Az orosz városok utcáin az esti sétálók gyakran érezték az alma illatát.

(Ezzel párhuzamosan kishatárforgalomban is ment át az alma, az ukrának főleg a háztáji kertekben megtermelt gyümölcsöt vásárolták fel. A Zsigulikból kiszerelték a hátsó üléseket és az ablakon át ömlesztve pakolták bele az almát egészen a plafonig, a vezetőt csak egy “kutyarács” védte attól, hogy rázuhanjon az egész rakomány. Egy alkalommal 3-4 mázsát is átvittek. Nem a határ túlsó oldalán fekvő falvakban adták el – ott azért termett valamennyi alma –, hanem hetenként egyszer jött egy kamion, összegyűjtötte a kisebb tételeket és szállította fel Kijevbe vagy Moszkvába.)

Az 1980-as évek elején a magyar mezőgazdaságban is megjelentek az általános válság jelei, melyek az olajárrobbanásból és a világpiac más, hasonlóan negatív eseményeiből származtak. A fejlődés üteme lelassult, az újabb telepítések még az elöregedésből és a természetes pusztulási hányadból adódó hiányokat sem tudták pótolni. 1983-ban az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek almáskertjei kevés híján háromezer hektárral csökkentek, a telepítés viszont csak 21 hektárt tett ki. A termelést a nomádszerű módszerek jellemezték, a leszedett gyümölcsöt néha egy hétig is otthagyták állni a fa alatt, a megtermelt almának alig 30–40 százalékát tudták hasznosítani.

Tuzséron a hosszú évtizedes termelési tapasztalatoknak köszönhetően nem vették át ezt a hanyag metódust. Meggyőződéssel vallották, hogy az almatermesztés minden egyes mozzanata intelligenciát és odafigyelést igényel – különösen vonatkozik ez a szüretre.

– Ne kopogjon a vederben az alma! A krumplit lehet dobálni, de az almának a nyolcvan százalékát is tönkretehetik így.

A környékbeli gazdaságokban megrekedtek a hagyományossá vált Jonatán és Starking fajtáknál, a tuzsériak ezen a téren is megpróbáltak előbbre lépni. A téesz vezetői külföldi útjaikon megtapasztalták az Idared előnyeit, és nagy területen kezdték el telepíteni.

Aztán 1990-ben minden igyekvés a hamvába holt, egyszerre szűnt meg az állam által garantált felvásárlási rendszer, és omlott össze a keleti piac. “Kőbaltás” barterkereskedelem kezdődött, a szovjet fél eleinte fát vagy kőolajat adott az almáért, egy idő után viszont végképp elmaradtak a viszontszállítások.

– Megint elment egy “pityóka”… (ez a szó az öt kocsiból álló szovjet vasúti szerelvény, a “pityorka” eltorzulásából keletkezett) alma, és nem kaptunk érte semmit! – keseregtek a tuzsériak. A szövetkezet ötmillió forintos veszteséget szenvedett el, ezt távolról sem a kereskedelmi érzék hiánya okozta, hanem a kereskedelmi kapcsolatok földrengésszerű felbomlása. Megjegyzendő, hogy később a francia szállítók sem jártak különbül a keleti piacon.

 

 

2.

A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok feloszlatását a bekövetkezett veszteségek miatt sokan hasonlítják össze a magánbirtokok és uradalmak háború utáni szétrombolásával. Véleményünk szerint ez az összevetés nem állja meg a helyét, mert a közös gazdaságokkal lényegesen nagyobb nemzeti vagyon semmisült meg – ezt az állításunkat a megyei mezőgazdaság egészével kapcsolatban igyekeztünk kifejteni –, maradjunk meg az alma sorsánál.

Az almáskerteket gyakorlatilag mindenki megkaphatta, aki valamilyen jogcímen igényt tartott rá. Némely faluban valódi reprivatizáció történt, mindenki az “ősi juss”-t, a maga földjét kérte vissza.

– Ha a nagyapámnak jó volt, nekem is jó lesz.

Ha ez az ügylet valamilyen okból nem volt megoldható, például azért, mert az eltelt időben valamilyen épületet húztak fel az adott területen, akkor is igyekeztek következetesen eljárni: akinek dombja volt valaha, az dombot kapott, akinek gödre volt, az gödröt.

Egy holdnyi örökség gyakran négyfelé ment, nem számított ritkaságnak, hogy egy-egy almáskert szinte soronként került más és más tulajdonos kezébe. Jármi községben ezer hektárnyi kárpótlási földet 2300 parcellára szabdaltak szét.

“Igaz ugyan, hogy kisüzemben is lehet előállítani minőségi árut – írja az almastratégiai vitaanyag –, mégsem tekinthetünk el számos művelet költségkihatásainál az üzemméretek növekedéséből adódó költségcsökkentéstől. Külföldi példák (Dél-Tirol, Németország stb.) a 8–15 hektár közötti üzemméret gyakoriságát mutatják.”

Általános vélemény szerint almát csak nagyobb egységben, közös kultúrában lehet és érdemes művelni. A kollektív gazdaságokban kötelező volt tartani egy főkertészt és legalább egy növényvédő mérnököt, akik a háztáji kertekben is szervezték, segítették a termelést és az értékesítést. Az őáltaluk megteremtett színvonal semmivé vált – ők maguk pedig többségükben munkanélkülivé.

Eluralkodott az “én mindent jobban tudok, mint a szomszédom”, és ezzel együtt a birtokhatár mögé való bezárkózás:

“– Ha magamnak tárcsázok, egy centivel sem megyek rá a más földjére, nehogy már neki dolgozzak!”

A művelés gépi háttere elaprózódott, kaotikussá vált. A közösből kihozott traktorok hamarosan lerobbantak, üzemben tartásuk egyébként is drága, például két hátsó gumi az MTZ-re 130 ezer forintba kerül – és a kisüzemben termelt almából sohasem képződik annyi nyereség, hogy ilyen összegekkel finanszírozza magát. A félhektáros földdarabok rossz években még a befektetett költségek banki kamatát sem hozzák meg.

A mezőgazdasági társas vállalkozások sem mutattak fel sokkal jobb eredményt. 1992-ben egy hektárra 153 ezer forintot fordítottak, és az alacsony hozamok, valamint a kedvezőtlen értékesítési árak következtében 45 ezer forintos veszteséggel zárták az évet.

A valaha átfogó termelési és értékesítési rendszer minden eleme megingott. A téeszek egykori göngyölegeit szétlopták, sok helyütt el is égették – ezt a veszteséget máig sem sikerült kiheverni. 1990 után sorra számolódtak fel az országút mellékére települt diszkont árudák és a nagyrészt az almára alapozódott különféle profilú cégek is. Némelyik még építkezés közben tönkrement és leállt, mint például a PILU nevezetű, almaszirmot előállító gyár. A főfalai elkészültek, és a gyártók már a termelő gépsorokat is leszállították, mikor csődbe ment, a gépeket még mindig őrzik valahol egy közeli depóban. Ez a bukás olyan méretű volt, hogy még a nemzetközi hírnevű Leumi Bank kisvárdai fiókját is magával rántotta.

A Hungarofruct már említett, 1969-ben épült hűtőházát egy trieszti illetőségű cég vásárolta meg. Itt egy valóságos logisztikai központ jött létre, de jelenleg ez is pang, a forgalmában 70–80 százalékos visszaesés következett be.

– Itt, a szőlőben állt egy kis vadászház – mondja egy környékbeli ember –, mikor felépült a hűtőház, évekig nem láttam, aztán mostanában újra felfedeztem. Nem értettem, miképp következett be ez a változás, aztán felfogtam, hogy a hűtőház elé már nem állnak be az almáért érkező kamionok, melyek eddig eltakarták a vadászházat.

Ez a lebomlási folyamat végül is odáig vezetett, hogy az általunk vizsgált északkelet-magyarországi régióban az 1993-ban még 572,5 ezer tonnás termelés 1999-ben alig 200 ezer tonnára esett vissza.

A megye számtalan tájékán pusztulásnak indultak az almáskertek. Kint, a csengeri határban is láttam olyan ültetvényeket, ahol a fákat már négy-öt éve nem metszették meg, és permetezést sem kaptak. A leveleket ellepte a lisztharmat, az aknázómoly lerakta a tojásait. Egy-egy fán az elvárható 200–250 kiló helyett húsz sem terem meg, ez a kevés gyümölcs is szétreped a varasodástól, a tulajdonos már le sem szedi. Környezetükben fertőző gócot alakítanak ki, még a szomszédos gesztenyefák is tönkremennek, mindent felver a perje, a szeder, a vadrózsa és az acat. A folyamat nem visszafordítható, két-hároméves elhanyagolás után már aligha lehet helyrehozni az ültetvényeket.

A szakértők számításai szerint a megye almásainak mintegy harmadát nem művelik, ezt, amennyiben a föld minősége lehetővé teszi, vissza kellene alakítani szántóterületté, ez a váltás azonban csak töredékében valósul meg. A fákat könnyű kivágni, a föld feletti részükkel a továbbiakban nincs gond. Az almafa rönkje márványos színű, kemény szálszerkezetű, jó bútoranyag. A faragók is igen keresik; az én nagyanyámnak is volt egy szövőszéke, melynek szinte minden alkatrésze almafából készült. Az ágrendszert az emberek hazahordják tüzelőnek, a gyökerekkel viszont nehéz megbirkózni. A 20–25 éves magastörzsű fák kiterjedt gyökérkoronával kapaszkodnak a talajba, még az MTZ-traktor sem tudja kihúzni őket. Az irtás után gyökérfésűvel kell kiszedni a maradványokat, különben a következő évi szántásnál beleszakad az eke. A rekultiválás igen sokba kerül, a gazda 150 ezer forintot is kiadhat, mire egy hektárnyi terület vetésre alkalmassá válik, és ezt a munkát nem segíti megfelelően az állami támogatás. A vállalkozókat a termés sem kárpótolja a befektetésért, például a rozs csíkos lesz az almafák alá sok éven át kiszórt gyomirtótól, és a normális magasságnak a felére sem nő meg, ezért a fák helyén legföljebb kukoricát vetnek, de leginkább erdőt telepítenek.

“A magyar almatermelés erőteljes csökkenését számos tényező együttes hatása idézte elő – írja az almastratégiai vitaanyag –, többek között az előállítás, a feldolgozás, a bel- és külpiaci értékesítés közötti szakadás, a piaci munka mellőzése, néhány nyugati és a hagyományos keleti piacok elvesztése, a rugalmatlan fajtapolitika, a Jonatán túlsúlya, a minőségi áru hiánya, a tulajdon- és birtokviszonyok hosszan tartó rendezetlensége, a tőkehiány, a termelők önkéntes szerveződésének hiánya, az ipari eredetű anyagok és eszközök áremelkedése, valamint az alkalmatlan termőhelyeken magas költséggel elért hozamok és így tovább.”

A fentebb felsorolt okok kifejtése egyenként is kötetnyi terjedelmet igényelne, és a miénknél megalapozottabb ismereteket, de néhányat közülük – ha futólag is – mindenképpen érintenünk kell.

1998-ban a magyarországi almáskertek kiterjedése 39 ezer hektárt tett ki, ebből 30 ezret lehet termőterületnek tekinteni, a többi nem termőnek vagy műveletlennek minősül. Az állomány kétharmada húsz évnél idősebb volt, a fajtaszerkezet elavult, a termék minősége gyenge.

A termés 1991-től kezdve folyamatosan és drasztikus méretekben csökkent. 1986-ban az ágazat még 1 millió 253 ezer tonnás eredményt mutatott fel, ez 1994-re 657 ezer tonnára esett vissza, 1999-ben pedig már a 400 ezer tonnát sem érte el. Ugyanígy zuhantak le a hektáronkénti termésátlagok is az 1983-as 19,5 tonnáról az 1995-ben regisztrált 8,8 tonnára.

(Nem volna helyes a bajokat csak a rendszerváltás számlájára írni – ezt külföldi példák is bizonyítják. Lengyelországnak hozzánk hasonlóan meg kellett küzdenie az átalakulás gondjaival, almatermesztése közben mégis lendületesen fejlődött; az 1980-as években még csak egy szinten állt a magyarral, mára viszont háromszorosan meghaladja azt.

A lengyel gazdaság hamarabb alkalmazta a korszerűbb termelési módokat. Egy magyar küldöttség Przemýsl környékét irigykedve figyelte az ottani almakultúrát; minden évben egy hektár selejtezésére egy hektár újratelepítése jut. Meglátszott, hogy a kertek apáról fiúra szállnak, nem kellett újra és újra kezdeni.

Az almatermelés Szlovéniában, sőt a Cseh Köztársaságban is emelkedő pályára került.)

Az erősen lecsökkent magyar árumennyiség is csak nehezen talál piacra. 1987-ben a világ almaexportjából még 11 százalékkal részesültünk, ez a teljesítmény nyolc év alatt 0,6 százalékra esett vissza. A korábbi magas szintet, mint már említettük, a keleti kivitelünknek köszönhettük, ez a pozíciónk a Szovjetunió felbomlásával megingott, majd az 1995-ös fagykár miatt összeomlott.

Komolyabb nyugati exportra nem számíthatunk. Az Európai Unió országaiban megnövekedtek a termőterületek, és intenzív termelésre alkalmasabb fajtákat telepítettek rájuk. Az Unió ma már túltermeléssel küszködik.

A hazai piac mutatói is lefelé hajlanak. 1970 és 1985 között Magyarországon az egy főre jutó éves gyümölcsfogyasztás átlagosan 75 kilogrammot tett ki – ebből 30 kiló jutott a hazai termésű almára és tíz az importból származó különféle déligyümölcsökre. 1992-ben az alma részesedése 13 kilóra csökkent, ezzel már elmaradt az időközben évi 16,2 kilóra felfutó déligyümölcstől. Ebben feltehetőleg az is szerepet játszott, hogy kedvezőtlenül változtak meg a fogyasztói árarányok; 1989-ben egy kiló narancs áráért még 3,14 kiló almát vásárolhattunk, 1995-ben viszont már csak 1,85 kilót.

 

 

A hivatalos statisztika szerint a magyarországi almáskerteknek majdnem pontosan a fele, 18 ezer hektár fekszik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Dr. Szabó Tibor, az újfehértói kutatóintézet tudományos főmunkatársa nem hisz ezekben a számokban.

– Hiteles adatokhoz lehetetlen hozzájutni, mert már maga a tudakozódás is sértené a személyiségi jogokat. A gazdák nem szolgálnak felvilágosítással, mert félnek az APEH-tól, így fogalmunk sincs róla, hogy ki milyen és mekkora almással rendelkezik. Ez főleg azért baj, mert megfelelő felmérések hiányában lehetetlen fejlesztési folyamatokat szervezni, támogatási rendszereket beindítani.

– Hogy szervezik ezt Nyugaton?

– Ott nincs ilyen anarchia, mert a helyi termelő-értékesítő szövetkezetek irányítják a dolgok menetét. Már a nyár elején regisztrálják, hogy a tagok mennyi és milyen almát szüretelnek majd, előre szétosztják a kvótákat. Túltermelés esetén megállapodnak abban, hogy mennyi gyümölcsöt semmisítsenek meg, ennek az árát megtérítik a termelőknek, mint ahogy a szükségessé váló fakivágások költségeit is kifizetik.

Az eljövendő fejlesztésekre terelődik a szó. Az almatermesztésben illetékes hivatalok és érdekvédelmi szervezetek nem fogadják el passzívan a kialakult helyzetet. Rövid távú terveik szerint 2002-ben országosan már 7–800 ezer tonna almát lehet majd értékesíteni. Ha az egy főre jutó éves fogyasztás eléri a 20–25 kilót, ez önmagában 200–250 ezer tonnát jelenthet, 350 ezer tonnát igényelnek az ipari feldolgozók és további 50–100 ezer tonna megy exportra. Az örök kétkedő Szabó ezt az elképzelést is szkeptikusan fogadja:

– A jelenlegi termőterület erre a feladatra nem elégséges és nem alkalmas, adottságaiban legalább negyven százalékkal elmarad a szükséges szinttől. A kitűzött cél eléréséhez meggondolt, szelektív telepítésre volna szükség. Az étkezési minőségű almát olyan helyre kellene ültetni, ahol a mikroklíma megfelelő: a környezet páradús, a talaj kötöttebb és humusztartalma eléri a három-négy százalékot. A léalma állományt pedig a varasodásnak ellenálló, tehát kevés permetezést igénylő fajtákkal kellene kiegészíteni, olyanokkal, mint a Prima, a Freedom vagy a Rewena. Csak így lehetne kiszorítani a magyar piacról a román és ukrán kishatárforgalomban behozott gyümölcsöt.

A telepítés hatalmas kiadásokkal jár, egy hektárnyi új étkezési almaültetvény költségei a termőre fordulásig megközelíthetik a négymillió forintot, léalmánál pedig a másfélmilliót. Állami támogatásért pályázati úton kell jelentkezni, a szubvenció összege mindent egybevetve a beruházás 55–65 százalékát teheti ki.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 1200 hektárnyi területre kérelmezték a segítséget – ennyi még a kiöregedett kertek kiváltásához sem elegendő, nemhogy a továbblépéshez. Sokan visszaélnek ezzel a lehetőséggel, felveszik a pénzt, aztán gyakorlatilag csak látszatmunkát végeznek. A megfelelő időben néhány fiktív számlával igazolják a telepítés eredményes voltát. Ellenőrzéstől, felelősségre vonástól eddig nem volt okuk tartani, az ültetvények általában négy év alatt fordulnak termőre, ennyi idő alatt pedig meg szoktak bukni a támogatást nyújtó kormányok és velük együtt a kapcsolt megyei apparátusok is. A jelzálog ugyan rajta marad a földön, de ez keveseket érdekel, mert a mezőgazdasági területeknek nincs komoly értékük.

Gazdasági célok mellett igazi szenvedély is kell hajtsa azokat az embereket, akik valóban új almásokat kívánnak ültetni. Közszájon forog a következő mélabús megjegyzés:

– Öt hektárt akar telepíteni? Volt orvosnál mostanában?!

Sokan keveslik ezt a méretet. Szerintük a kifizetődő termeléshez minimálisan ötvenhektáros összefüggő táblát kell kialakítani – ezt már egységes módszerekkel lehet kezelni, ad akkora árutömeget, hogy a kereskedő elmenjen érte, egyforma méretű és azonos minőségű almát tud innen vinni a piacra. A rentabilitás eléréséhez szükséges hozam szintjét is be lehet mérni, egy hektárnak legalább 50-60 tonna almát kell adnia és el kell érnie a kilónként hetven forintos eladási árat.

A legmagasabb jövedelem azoktól az új fajtáktól remélhető, melyek érési idejükben hiánypótlók – vagyis épp akkor más hasonló termék nem kerül a piacra – megjelenésük tetszetős, átmérőjük meghaladja a 70 millimétert, zamatosak és jól tárolhatók.

A telepítendő fajták sorából hiányzik a klasszikus Jonatán, mely a szovjet export csúcsszállításokban még több mint hatvan százalékos hányadot képviselt. Hivatalos vélemény szerint: “a hazai almatermelés megújításához nélkülözhetetlen a Jonatán részarányának csökkentése”. Ez a folyamat bizonyos tekintetben önmagától is végbe megy, mert a Jonatán-ültetvények elöregedtek, a 20-25 éves fák a szükséges gondozást sem kapják meg, megbetegedtek, a korábbi hozamuknak csak a töredékét nyújtják, előbb-utóbb ki kell vágni őket.

– A majd hatvan százalékos részesedési arány valóban tarthatatlan, a Jonatánt 10-12 nap alatt le kell szüretelni, ezt az időszakot sem előrehozni, sem megnyújtani nem lehet a minőség sérelme nélkül. Az ehhez szükséges munkaerő viszont nem áll rendelkezésre – mondja egy szakértő.

Ezen kívül akadnak meggyőződéses ellenfelei is a Jonatánnak. Néhányan inkább érzelmi ellenérveket hangoztatnak, olyanokat mondanak, hogy a Jonatánt nem mi választottuk, hanem a Jonatán választott minket, a szovjet piac igényei kényszerítették ránk. Azt is hallani, hogy: a Jonatán a szakma prostituáltja, jó volna tudni, hogy mit értenek ezen.

– Milyen szakmai kifogásokat emelnek?

– Fokozottan érzékeny a betegségekre: a lisztharmatra, a tűzelhalásra és így tovább. Véleményük szerint a Jonatán a jelenlegi körülmények között nem tárolható megfelelően, az apadásból és más tényezőkből akár húszszázalékos veszteség is keletkezhet. Az ideálisnál kisebb átmérőjű gyümölcsöket ad. Azt elfelejtik megemlíteni, hogy az ismérvek javarésze (például a korlátozott idejű eltarthatóság) a divatos nyugati fajtákra is érvényes, sőt vannak példák, hogy a Jonatánnál megfelelő tárolással ki is küszöbölhető; az újfehértói hűtőkből májusban is hibátlan almát vettek elő. (Anélkül, hogy kétségbe vonnám az állítást, meg kell jegyeznem: én márciusban kaptam egy kosár Jonatánt, és szobahőmérsékleten tartva két nap alatt barnára rothadt – nyilván elengedhetetlenek a megfelelő körülmények.)

A kisebb méret pedig egyenesen előnyös, mert a tapasztalatok szerint a gyerekek épp egy ekkora gyümölcsöt tudnak egyszerre elfogyasztani.

– Milyen jövő vár a Jonatánra?

– A Jonatánnak nemcsak jövője van, hanem jelene is. A felvásárlók ősszel a Jonagoldot és más fajtákat csak úgy vették meg a termelőktől, ha elegendő Jonatánt is kaptak mellé. Most, 2000 tavaszán is annyira keresik, hogy bármilyen mennyiségben és jó áron el lehetne adni.

Sokak véleménye szerint változatlanul a Jonatán a legjobb ízű fajta, ezzel kapcsolatban megemlítek egy esetet. A nyíregyházi konzervgyárban tartottak egy almalé-bemutatót, ahol a vevők kóstolgathatták és rangsorolhatták a termékeket: az első húszba csak jonatánpréselmény került.

A Jonatán mellett szól az is, hogy az idők folyamán “hungaricum”-má, magyar fajtává nemesedett. Sajnos napjainkban fennáll a veszély, hogy a lengyel termelők leváltanak minket erről a rangunkról, az új ültetvényeikben a Jonatán már húsz százalékos részesedéssel jelenik meg.

Ami a jövőt illeti, az emberekben él a telepítési szándék, de nehezen tudják eldönteni, hogy mit ültessenek. Régen, még a közös gazdaságok idején a falvakban egy-két ember határozott ilyen kérdésekben, most két-háromszáz újdonsült mezőgazdasági vállalkozó. A kockázat nagy, a hibás döntés következményeit nehéz kiheverni, egy-egy rossz fajta leváltása négy évbe is beletelik, és sok kiadással jár.

A Jonatán elterjedését az is megnehezíti, hogy a faiskolák idegen, jórészt német tulajdonba tartoznak és nem árulnak elegendő Jonatán oltványt. A nyugati országokban nem díszlik úgy, mint Magyarországon, ennek megfelelően nálunk is a maguk magastörzsű fáit próbálják propagálni.

A nyugati gyümölcstermesztő lobby lendületes tempóban bontakozik ki dunántúli bázisán. A Zala megyei Egerváron zöldmezős beruházásként faiskolát alakítottak, hűtőházat építettek. Csesztregen egy holland partner bevonásával kutatóintézetet létesítettek, melyet a legmodernebb eszközökkel szereltek fel.

Minden téren átgondolt stratégiát valósítanak meg, onnan kezdve, hogy olyan nyugati almafajtákat kolportálnak, melyek Keleten nem válnak be, leveleik “kanalassá” válnak, egészen odáig, hogy megpróbálják lecsökkenteni a szabolcs-szatmári termelők érdekvédelmi szervezetének a hatóerejét. A piaci áttörés első jelei már megmutatkoznak, a nyíregyházi Tesco és Metro áruházban már nem helybeli, hanem zalai almát kínálnak a vásárlóknak. Az áruházláncok nyitott tenderben hirdették meg a feltételeiket: az év 12 hónapján keresztül azonos mennyiséget és minőséget igényeltek, ezt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem tudták teljesíteni.

Újabb fordulatot hoztak a megyében a külföldi kezekbe került almasűrítményt előállító üzemek fejlesztési tervei. A vásárosnaményi Wink cég figyelembe véve az almatermő-terület folyamatos zsugorodását, néhány év alatt ötezer hektárnyi ültetvényt kíván telepíteni. Kétezer címre küldött szét hatoldalas kérdőívet és tájékoztatót. Mint a program irányítója vállalta, hogy beszerzi a szaporítóanyagot, huszonöt százalék erejéig kamatmentes kölcsönnel finanszírozza, ezt a termőrefordulás után gyümölccsel kell majd törleszteni. A Wink az ültetést is támogatja és garantálja az alma átvételét hosszú távon. Elsősorban a német Remo, Rewena, Relinda, Reglindis fajtákat szorgalmazza. A magyar termelőknek nem ízlik a gyümölcsük:

– Beleharapni lehet, de rögtön kiköpi az ember.

Erre még azt lehet válaszolni, hogy nem is étkezési almának szánják – bár az Idared is magyar földön vált igazán kellemes ízű gyümölccsé –, de az akciót más okokból is gyanú övezi. Ez az almafajta más felvásárlóknak aligha kell majd, csak a Winknek tudják eladni, viszont a cég nem garantál előre meghatározott árakat – aligha is tehetné meg. Felmerül az a lehetőség is, hogy mi történik, ha a Wink valamilyen okból kivonulna a magyar piacról. A termelők abban a híresztelésben is csapdát sejtenek, hogy a Wink ezer forintért ad majd egy oltványt, holott jelenleg 350–400 forint az ára.

A másik kezdeményezés egy angol cég nevéhez fűződik, ők almabor gyártásához szeretnének angol, illetve francia fafajtákat meghonosítani, ugyancsak ötezer hektáros területen.

 

 

A tél engedett annyira, hogy kimehessünk a földekre, először Jármiban nézünk körül. Annak idején a Mátészalkai Állami Tangazdaság ezen a környéken akarta kialakítani a már említett ezerhektáros almaültetvényét – volt olyan év, hogy 300 hektárt is telepítettek. Nem tudni, hogy fordulhatott elő, de kevés volt bennük a porzófajta aránya, a fák megindultak ugyan, de termést nem hoztak. A privatizálás után volt, ahol lecserélték az állományt, volt, ahol nem.

Az úgynevezett muszájtagi kerületben állunk meg, feltűnik, hogy a gépszín tetejét a gerendavázig lelopták. A föld itt is magántulajdonba került.

– Nézd meg ezeket a fákat, ordít róluk a vegetatív túlsúly, teli van vesszőkkel – mondja a kísérőm –, tavaly rossz év volt, tíz hektáron nem termett meg egy család ellátására elegendő alma, én is úgy kértem egy tuzséri barátomtól. A fákban benne maradt az energia.

– Miért nem vágták már vissza őket?

– Sokan nem értenek hozzá, vagy nincs rá idejük. Egy munkás viszont napi kétezer forintot kér, egy fa megmetszése száz forintba kerül. Sokan inkább Stihl fűrésszel “metszenek”, vagyis kivágják a fát. A házi kertekből is száműzték a téesz maradványgyümölcseit, inkább uborkával és szamócával foglalkoznak az emberek.

Továbbindulunk, kísérőm azt ajánlja, hogy Porcsalmán keressük meg V.-t, az egykori “Lenin” téesz nyugdíjas főagronómusát. A magas termetű, még most is erőteljes öregember 1991-ben vonult vissza, nem kívánt részt venni a privatizálással járó változtatásokban.

– Azt mondtam, ha le akarjátok raboltatni, akkor raboltassátok le mással.

– Most hogy fest a régi terület?

– Az egész ötezer hektárban nem találni egy tisztességes táblát. A kis, három-négyhektáros birtokoknak az utolsó év különösen odatett. Máskor is voltak vizes idők, előfordult, hogy 700 hektár búzát kézzel vágtunk le, mert a kombájn nem tudott rámenni az átázott földekre, de a negyven év alatt, amíg dolgoztam, nem emlékszem olyanra, mint most, hogy ősszel nem lehetett elvetni. Tavasszal rájött a belvíz, az alagcsövezés nem működött, mert ellopták az átemelő szivattyúkat, egy hétig eresztették le a vizet.

Ami kevés megtermett, azt sem lehetett árán eladni, a kereskedők 1200 forintot kínáltak a zabért, akinek nem volt tartaléka, az ennyiért is kénytelen volt odaadni, aki tartotta három hónapig, az megkapta érte a kétezret.

– Nem gondolnak az emberek arra, hogy valamilyen újfajta szövetkezetet alakítsanak? Megnőnének az anyagi lehetőségeik.

– Szövetkezés?! A 40–60 éves korosztály még álmában sem akarja hallani ezt a szót. Korábban kényelmességből belementek, azt mondták: a felelősség a vezetőségé, nekünk teljen el a nap és kész, most már nem hajlandók összeállni senkivel. Nem is nagyon sikerülne, a régi szövetkezet évi félmilliárd forintos árbevételt hozott, borzasztó pénzt kellene ráfordítani, hogy újra elérje ezt a szintet.

V. még mindig gazdálkodik, elsősorban almával foglalkozik. A termést anyja megüresedett házában tárolja, télen egy propán-bután gázzal működő radiátorral fűt rá. Román kereskedőknek adja el, azok kevésbé igényesek, mint a magyarok, és egyszerre ötven ládával is elvisznek. Az öregember kedvetlenül legyint:

– Ez is csak addig tart majd, ameddig én. Egész Porcsalma ki fog halni, mert épp a legjobbak mennek el, a tehetősebb gazdák gyerekei, legalább harmincan élnek már a városokban. Az én két fiam is agráregyetemet végzett, aztán kereskedő lett belőlük Debrecenben. Mind a kettőnek adtam másfél-másfél milliót a házához, elhiheti, hogy nem sajnálom a gyerekeimtől, de ez a hárommillió forint kiment a faluból.

– A fiúk sohasem akartak visszatérni ide?

– De, egyszer úgy látszott. Úgy kezdődött, hogy abban az évben rossz termés volt Nyugat-Európában, egy francia termelő Porcsalmára is eljött, és vett kétszáz vagon almát a téesztől. Otthon egy faiskolát tartott meg egy gyümölcstorta-készítő üzemet is – oda kellett neki ez a sok áru. Mikor megkötöttük az üzletet, megnézte az ültetvényeinket:

– Miért ezekkel a régi fajtákkal foglalkozol? Nálunk vannak olyanok, amelyek sokkal jobban fizetnek.

– Jól van, küldjél szemző hajtást belőlük.

– Tudod mit?! Küldök inkább harminc csemetét, csináljunk itt egy faiskolát.

– Nézd: én most egy közös gazdaság vezetője vagyok, nem vághatok bele egy ilyen vállalkozásba. Térjünk rá vissza majd akkor, ha visszakapom a régi földjeimet.

Megegyeztünk. A francia hazament, aztán elküldte a csemetéket: jonagoldot meg olyan golden-klónt, melynek nem ráncosodik a gyümölcse. Elültettem őket, mindegyik megeredt. A kárpótlásnál a saját jussomat elcseréltem olyan földekre, melyek az egész határ lelkének számítottak és öntözni is tudtam őket.

Alakítottam egy kft.-t “Kelet Kert” néven, és egy hónapra kimentem Franciaországba, hogy beletanuljak. Legközelebb a fiaimat is kivittem, hozták magukkal a mennyasszonyaikat is, nem bántam, gondoltam, rájuk is szükség lesz majd a gazdaságunkban. Épp a szemzés idejére érkeztünk, beálltunk, egész estig ment a munka. A vacsoránál odaültek mellém a fiaim és bejelentették, hogy ők nem akarnak gazdálkodni sem itt, sem Porcsalmán.

– De hát mi bajotok van? Hiszen a francia fiai is végig ott dolgoztak velünk.

Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem szabad kiszállni, mert ez egy komoly perspektíva, de nem vállalták. Visszamentek Debrecenbe, ahová már annyi agrármérnök szorult, hogy az egész Alföldet meg tudnák művelni.

Mit csinálhatok? A kft.-m most végelszámolás alatt áll, a faiskolám egyéves, ezt a ciklust még végigcsinálom, de újba már nem kezdek.

Az öregember kezével a levegőbe bök, mintha vitatkozna valakivel:

– Mi bajuk van nekik Porcsalmával? Minden utca kövezve van, nincsenek olyan lyukak, hogy a kutya belefialhatna. Mégsem mehet el mindenki Debrecenbe!

Tuzséron folytatjuk, megkeresem ismerősömet, B.-t, a téesz egykori brigádvezetőjét. Családja kárpótlásban, tagi részben és más formában összesen huszonöt hektáros földterülethez jutott. A volt brigádvezető testvérével együtt önálló vállalkozásba kezdett, öt hektáron almást telepítettek.

– Azt mondják, ennyiből nem lehet megélni – tamáskodom.

– Öt hektár alma már csak tartson el egy családot! – vágnak vissza.

Indulásnál csak egy huszonöt éves MTZ-traktorral rendelkeztek, ezt egy pótkocsi, egy permetezőgép és egy fűnyíró egészítette ki. Külső segítőt nem fogadtak fel, mert egy 40 ezer forintos munkabérhez 23 ezer forint közteher járult volna, és ez az összeg meghaladta a lehetőségeiket.

A telepítésnél abból indultak ki, hogy léalmával nem érdemes foglalkozni, étkezési minőséget kell termelni. A léalmát adó fákat ugyan kevesebbszer szokták permetezni – ez negyven százalékkal is csökkentheti a növényvédelmi költségeket, de távlatilag mégsem kifizetődő, mert a hűtőházakban tárolt étkezési alma tavaszra lényegesen magasabb áron kél el.

A termőhelyül kiválasztott terület már két éve parlagon hevert, egy tám sem állt benne. B. alacsony törzsű fákat telepített, ez azzal az előnnyel járt, hogy egy nap alatt 80 mázsa hozamnak megfelelő termőfelületet tudott megmetszeni. Ez a vállalkozás sem kerülte el a természet csapásait; az öthektáros ültetvényből egy hektárt kivitt az árvíz, kétezer négynyaras almafát kellett pótolni.

Ebben a gazdaságban a munkanap nem nyolc órát tartott, hanem virradattól sötétedésig, este pedig leültek a konyhában oltványt készíteni, máig is ők látják el vele a környéket.

Az 1997-es és az 1998-as év egyaránt sok csapadékot hozott. A szomszédos 4-es út mellékén nem végezték el a vízrendezési munkákat, az ültetvény lefolyástalanná vált. A traktor már két milliméternyi csapadéknál is “papucsot” szedett fel, nagyobb esőben már nem is volt szabad mozognia, mert nehezen helyrehozható nyomokat mélyesztett a talajba. Ezen a tavaszon is feljött a víz, a föld színétől alig tíz centire, a giliszta cuppogott kúszás közben. B. már kezdett aggódni, mert attól tartott, hogy nem tudja kiültetni a rengeteg felhalmozott anyagot. Aztán jött két jó szeles hét és helyrehozta a földeket.

– Vannak olyan jelek, melyek megmutatják, hogy milyen termés várható? – kérdezem B.-t.

– Az általában rossz ómennek számít, ha a levelek nem akarnak időben lehullni a fáról, idén tavasszal pedig még a metszésnél is rajta voltak az ágakon. Olyan babona is él, hogy a hegyes rügyek kevés almát ígérnek. Mikor a téeszben szétosztották a gyümölcsösöket, egy öreg parasztember épp az ilyen hegyes rügyek miatt cserélte el a neki kiutalt parcellát, rosszul járt, mert a végén az új helyen lett a kevesebb a hozam. Valaha az is szokásban volt, hogy a gazda végigment az almáskertjén, levette a kalapját és végighúzta az ágakon, ha sok virágpor maradt rajta, akkor bő termést várhatott. Ez is hol bejött, hol nem. Csak egy biztos: nem jósolgatni kell, hanem dolgozni.

B. első telepítése már termőre fordult, a korai Wista Bellát szinte lábon vették meg a kereskedők. A termés mindent összevetve közepesnek volt mondható, a gazdaság mindösszesen négymillió forintos árbevételt hozott, ennek több mint az egynegyed része ment el műtrágyára, növényvédőszerekre. B. egymillió forint hitelt vett fel 17 százalékos kamatra, ez a pénz is beleolvadt a folyó költségekbe.

A majd’ harmincéves MTZ már a végét járja, B. kénytelen lesz új gépet venni. A piacon a legolcsóbb traktor a bjelorusz Vlagyimirec, 1,4 millió forintba kerül, az árban utána következő Zetor pedig már 4,5 millióba.

 

 

3.

Vásárosnamény vasúti bejáratánál, az országúti sorompó közelében majd’ három évtizedig működött egy Zöldért-telep. A rendszerváltás után egy Schoder nevezetű német cég vásárolta meg, Liebherr márkájú, használt építőipari gépeket próbált itt értékesíteni. Feltehetőleg könnyű haszonszerzésben reménykedett, csak 100 millió forint körüli összeget fektetett a vállalkozásba, ez még a magyar piacon is kevésnek bizonyult, a cég alig másfél év alatt tönkrement. A tulajdonos egy német újságban eladásra kínálta fel a telephelyet, megjelölte méreteit és hasznosításának lehetőségeit – ezek közül az élelmiszer-feldolgozást emelte ki első helyen.

A hirdetést elolvasta egy majna-frankfurti bor-, szőlő- és gyümölcslékészítéssel foglalkozó üzletember is, név szerint Anton Wink. Eljött Vásárosnaményba, körülnézett, fantáziát látott az üzletben, és 1994 júliusában meg is vásárolta az üzemet. A vételár titoknak számít, a félhivatalos becslések 100 millió forintra teszik az összeget, tehát a távozó Schoder épphogy a pénzénél maradt. Wink almasűrítmény-gyártással kívánt foglalkozni.

– Egy ilyen profilú német cégnek mennyire éri meg telephelyet nyitni Magyarországon? Miért nem inkább otthon fejleszt? Egyáltalán: milyen a német almatermesztés szerkezete? – kérdezem a már többször említett Dr. Szabó Tibortól.

– Németországban évente átlagosan kétmillió tonna alma terem, ennek fele étkezési minőségű, az első osztályú aránya 85-90 százalék. A másik fele, a léalma, az ügynevezett szórványgyümölcsösökből kerül ki, domboldalakról, házi kertek sarkaiból. A tájtervezők az almafákat díszcserje helyett alkalmazzák környezetképi elemként. Ezek a fák általában magas törzsűek, és nem is permetezik őket, hogy a jószág lelegelhesse alattuk a füvet. Ráfordítást alig igényelnek, ha valamennyi mégis szükségessé válik, az megtérül a legeltetett állatok hasznából. Akárcsak az egykori ártéri gyümölcsösökben, itt is a természet automatikus védekezőrendszere érvényesül, az aknamoly tojásait megeszik a természetes ellenségeik, még mielőtt kikelnének. Ez a másik egymillió tonnás mennyiség szolgál a sűrítménygyártás alapanyagául – ez a beállt mezőgazdasági kultúrában alig növelhető.

– És ez nem elég?

– A sűrítmény magas hasznot hoz a világpiacon, ezért megkezdődött a kitelepülés a keleti termőterületek felé. Természetesen nem szabad megfeledkezni az itteni alacsonyabb munkabérekről, az állam által nyújtott adó- és egyéb kedvezményekről sem – ezek mind profitnövelő tényezők.

Szabó jellemzése teljes mértékben ráillik a Wink cégre, több kelet-európai országban is megvetette a lábát. Magyarországon évente 15 ezer tonna almasűrítményt készít, ez a teljes magyar termelés 30 százalékát jelenti, Romániában pedig ötezer tonnát.

A cég kapacitásának folyamatos bővítésére törekszik, a növekedés mértéke az éves 30-35 százalékot is elérheti. A fejlesztésnél szakítottak azzal a gyakorlattal, hogy a keleti fióküzemekbe csak az anyavállalat leselejtezett gépsorait telepítik be, Vásárosnaményban szinte kizárólag új eszközöket állítottak be.

A belső szervezeti felépítés viszont sok tekintetben “újgyarmati” ismérveket mutat. A vásárosnaményi üzem élén egy jól képzett magyar mérnök áll, őt még Schodertől, a telep korábbi német tulajdonosától vették át, nála műszaki vezetőként dolgozott. Az ő intézkedési joga gyakorlatilag korlátlan, egyedül írhatja alá a magyarországi bankszámlákat, a majna-frankfurti anyavállalat csak technológiai kérdésekben ad neki tanácsot. A mérnök feltehetőleg joggal vélekedik úgy saját magáról, hogy “nagyon nagy hibát kellene elkövetnem ahhoz, hogy meginogjon a helyem”. Keresete megfelel kiemelt irányító szerepének, eléri a megye legjobban fizetett menedzsereinek szintjét, becslésem szerint jóval meghaladja a havi egymillió forintot. A munkások 400 forintos átlagórabért kapnak, ez 60–80 ezer forint bruttót jelent havonta. Figyelembe kell venni azt is, hogy az üzem idényjellegű, egy évben legfeljebb három-négy hónapot dolgozik teljes kapacitással és feltöltött állománnyal. Januártól márciusig az állandóan foglalkoztatott fizikai dolgozókat is szabadságra küldik, ilyenkor számolják el a szezonban munkával eltöltött vasárnapokat is. Ebben az üzemben sem működik szakszervezet.

– Hogy dőlne el egy esetleges munkaügyi vita? – kérdezem a vezetőtől.

– Természetesen a Munka Törvénykönyve előírásai döntenének, de ilyen eset még nem fordult elő.

Nagy összegekbe mernék fogadni, hogy a közeljövőben sem kerül sor hasonlóra. A megyei munkaügyi központ hivatalos adatai szerint 1999 júniusában Vásárosnamény térségében a munkanélküliek aránya meghaladta a 27 százalékot – és ehhez még hozzá kellene számítani a nyilvántartási rendszerből már kiesett személyeket is. Az emberek foggal-körömmel ragaszkodnak helyükhöz a Wink üzemben, a munkára jelentkezők listáján mezőgazdasági mérnökök és diplomás pedagógusok is várakoznak. Az is tény, hogy a többi, Vásárosnaményban megtelepült cégnél jóval alacsonyabb béreket fizetnek, mint itt.

A Wink cég Vásárosnaményon kívül még egy telephellyel rendelkezik, a Kisvárda melletti Anarcson – ennek egész történetét jelképesnek is tekinthetjük, sokat kifejez jelen napjaink változásaiból.

Messziről, az 1970-es évek végétől kell kezdenünk, ekkor egyesült a szabolcsbákai és az anarcsi termelőszövetkezet, attól az alig titkolt meggondolástól vezéreltetve, hogy megnövekedett területükkel nagyobb állami szubvencióhoz juthatnak. 4800 hektáron 1200 szövetkezeti tag – köztük 300 nyugdíjas – gazdálkodott.

Az egyesített szövetkezet hamarosan jelentős kora-kapitalista vállalkozássá nőtte ki magát. A mezőgazdasági munka mellett igazi melléktevékenységeket is folytatott; részlegei takarítást, vasútvonalak gyomtalanítását vállalták fel, műhelyeiben gépkocsik javítását, olajcseréjét végezték. A saját vonzáskörzetében fekvő 1200 hektárnyi erdőre alapozva fűrészüzemet létesített, műanyag tasak- és zsákgyárat, tésztakészítő manufaktúrát, baromfifeldolgozót tartott fenn. A szövetkezet magas jövedelmet biztosított a tagjainak; havi fizetést és háztáji földet kaptak. A szövetkezethez tartozó falvakban évente 20-25 új ház is épült – megjegyzendő, hogy mostanában már egy is eseménynek számít.

Az ipari és mezőgazdasági tevékenység hasznát a szövetkezet további terjeszkedésre fordította. Az újabb egyesüléseket a hivatalos politika már nem támogatta, ezért a téesz 32 millió forintért szabályszerűen megvásárolta a közeli nyírlövői és lövőpetri közös gazdaság teljes vagyonát; ingatlanjait, gépeit, a falvaknak addig általuk művelt határát. Mindez alapul szolgálhatott egy újabb előrelépéshez.

Időközben a nagy telepítések termőre fordultak, ezért felmerült a gondolat, hogy egy almalégyártó üzemet építsenek Anarcson. A kockázat túl nagynak látszott ahhoz, hogy belevágjanak, de egy váratlan esemény mégis meghozta a döntést.

A magyar piacon megjelent a Coca Cola cég és aláírt egy megállapodást, melynek értelmében: amennyi saját terméket hoz be az országba, ugyanannyi magyar gyümölcssűrítményt vesz át amerikai felhasználásra. A szállongó hírek szerint az üdítőital szigorúan titkos receptjének egyik alapvető összetevője épp az almakivonat. Ez a szerződés felért egy áttöréssel, mert ez a magyar termék addig még Európában sem talált megfelelő fogadtatásra.

A Tárcaközi Bizottság pályázatot hirdetett a szerződésben megjelölt keret kitöltésére. Az anarcs-szabolcsbákai szövetkezet is meg kívánta tenni a maga ajánlatát, saját anyagi forrásai kevésnek bizonyultak volna, ezért összeállt 12-13 más Szabolcs megyei gazdasággal, megalakult a FAT, a Felsőtiszavidéki Almafeldolgozó Társulat, és közösen léptek fel.

Sem a Láng gyárban, sem másutt a szocialista táboron belül nem készítettek olyan gépeket: préseket, sűrítőket, melyekkel az amerikai szabványoknak megfelelő színvonalú terméket lehetett volna előállítani, a termelés megindításához nyugati eszközöket kellett beszerezni. A társulat egymillió dollárt igényelt erre a célra – ezekben az időkben ez hallatlanul nagy pénznek számított, ezért nem is a szokásos hitelfeltételekkel adták. Az egyesülésnek kötelezettséget kellett vállalni a valutában történő visszafizetésre, és az elérendő teljesítményt is megszabták: az első évben 2, utána 3 millió dolláros árbevételt kellett hoznia.

A pénz birtokában a FAT végre nekiláthatott az üzem felépítésének – ekkor ismét közrejátszott egy szerencsés véletlen. A közeli Kisvárdán épp akkoriban szándékoztak bevezetni a földgázt, a tervezők a város déli részén jelölték ki a fogadóállomás helyét. Az egyesülés csatlakozott ehhez a beruházáshoz, a gázfogadóval szinte egyszerre épült fel az üzem első lépcsője is Anarcson.

A különféle közüzemek létesítésére és az alapvető gépekre el is ment az egymillió dolláros hitel. Sűrítmény készítésére – mely az igazi hasznot hozta volna – egyelőre nem gondolhattak, meg kellett állniuk az első lépcsőnél, a kipréselt almalevet további feldolgozásra behordták a Nyíregyházi Konzervgyárba. Még három évbe tellett, amíg az egyesülés tőkeemeléssel összeszedett annyi pénzt, hogy ki tudták építeni a sűrítőüzemet is.

1989-ben lejárt a magyar államnak a Coca Cola céggel kötött szerződése, ezentúl az almasűrítmény szabadkereskedelmi cikké vált. Az eltelt évek mérlegét megvonva a FAT igen kedvező egyenleget mutathatott fel; letörlesztette a hiteleit, és 15 millió dollárnyi valutát hozott az országnak.

A fejlődés folyamatos volt, kialakult a hasonló üzemeknél szokásos idényrendszer. Anarcs szeptembertől december végéig megtermelte a sűrítményt, hordós-lédig formában kiszállította, majd a helyrehozatal-fenntartás következett, ezzel a tevékenység le is zárult egészen a következő őszig. 1998-ban újabb előrelépés történt, bevezették az úgynevezett keménydobozos üdítők gyártását, a “Jona…” előtéttel kezdődő márkacsaládot, ez már biztosította az egész évre szóló folyamatos működést. Az almán kívül szőlő-, narancs, paradicsom- és őszibaracklevet is előállítottak.

A Felsőtiszavidéki Almafeldolgozó Társaság kísérletet tett rá, hogy a külföldi piacokon is megvesse a lábát. Termékeinek javarészét addig is a szovjet utódállamokba szállította; ott az állami értékesítési vonal felbomlott ugyan, de a Társaságnak sikerült kapcsolatokat kialakítani olyan magánkereskedőkkel, akik egész régiókat láttak el élelmiszerrel.

A FAT megpróbált létrehozni egy magyar–orosz–amerikai közös vállalatot is. Kiszemeltek egy New York melletti telephelyet, itt sűrítménygyártás nem folyt volna, csak az üdítőitalok keverése és értékesítése. Ott helyben kielégíthették volna a különféle beltartalommal, savarányokkal kapcsolatos igényeket. Ez a terv végül is meghiúsult, de a Tatár Köztársaság fővárosában, a kétmillió lakosú Kazányban sikerült megalakítani a “Jona-Tat” céget. A magyar cég egy használt, jó technikai színvonalú, de viszonylag alacsony termelékenységű gépsor áttelepítésével szállt be, ez 15 százalékos tulajdoni arányt hozott a számára, a fennmaradó részen egy tatár bank és a helyi fejlesztési bizottság osztozott.

Közben azonban kezdett kicsúszni a talaj az anarcsi üzem talpa alól. A FAT tulajdonosi gárdáját alkotó téeszek az 1992-es II-es számú törvény értelmében többé nem rendelkezhettek földbirtokkal, ezzel gazdasági súlyuk jelentéktelenné vált vagy meg is szűntek. Helyükre az utód kft.-k, továbbá a területet és a részesedést megszerző magánszemélyek léptek. Ők már nem tekintették kötelezőnek magukra nézve az indulásnál kialakított közös célkitűzéseket. Mint ahogy az igazgató megfogalmazta: a Társulat egy flotta nélküli zászlóshajóvá vált.

A gazdasági környezet egyébként is kedvezőtlen változások képét mutatta. A már sokat emlegetett 1,2 millió tonnás almatermés a felére esett vissza, ezen belül Szabolcs-Szatmár-Bereg megye részaránya a korábbi 60 százalékról 30–35-re csökkent. Az anarcsi gyár 1989-ben még 110–130 napra terjedő feldolgozási szezonja öt év alatt 60–70 napra zsugorodott. A léalma felvásárlásához nyújtott állami támogatás ugyan nem szűnt meg teljesen, de így is elfogadhatatlanul alacsony árak alakultak ki, nem fedezték a korrekt művelés költségeit sem, csökkent a termelési kedv, ennek következményeként pedig az árualap.

1998 augusztusában bekövetkezett az orosz pénzügyi összeomlás. A dollár augusztusban még 5 rubelt ért, szeptemberben pedig már 17-et, majd az orosz pénz még gyorsabb ritmusban zuhant tovább. Az orosz bankok jövedelmük nagy részét államkötvényekbe fektették, az állam viszont az infláció következtében nem tudta ezeket határidőre visszaváltani. Működésbe lépett az úgynevezett “dominóelv”. A bankok a korábbi privatizálások során megszerezték a gyárakat, de többé nem tudták ellátni őket forgóeszközökkel. Sorozatos bankcsődök álltak elő, melyek átterjedtek az egész gazdaságra, kivették a pénzt az állampolgárok zsebéből is, mivel az árszínvonal a tizenkétszeresére emelkedett. Ez a gazdasági katasztrófa a magyar exportra is halálos csapást mért.

Az anarcsi üzem látszólag kiválóan reuzált, még évi 100 millió forintos osztalékot fizetett, általános megdöbbenést keltett, mikor a FAT 1999. február elsején eladta a megvételre jelentkező Wink cégnek.

– Miért? – kérdezem a FAT egyik vezetőjét.

– Eladtuk, mert üzletemberek vagyunk, akik méltányos áron a hazájukat is eladnák, itt pedig megkaptuk azt a pénzt, amit elvártunk…

(Ilyenkor nem szokás pontos összegeket mondani, ezért megint csak a szállongó híresztelésekre vagyunk utalva, 680-700 millió forintos vételárat emlegetnek. Nehéz eldönteni, hogy ez sok vagy kevés, minden annyit ér, amennyit egy vevő hajlandó megadni érte. Ha arra gondolunk, hogy hat-hét milliárdra becsült húskombinátok alig néhány száz millió forintért cseréltek gazdát, az anarcsi üzletkötést akár kedvezőnek is minősíthetjük. A Wink cég a szükséges pénzt németországi forrásokból teremtette elő, az ügylethez állítólag igen komoly támogatást kapott.)

– Az eladás mellett azonban más indokok is szóltak – folytatja a FAT egyik vezetője. – A tulajdonosi gárdánkat alkotó kft.-k már nem akartak almatermeléssel foglalkozni, csak minél magasabb összegű osztalékra törekedtek. Nem hagyták benn fejlesztési célokra a keletkező hasznot, ezért bankkölcsönt kellett volna felvenni, a kamatok a termék minden kilóját három forinttal terhelték volna meg. A saját nyersanyagbázisunk jelentősen lecsökkent. Az almatermelés általános visszaesésével viszont a piacon felvásárlási verseny alakult ki, az árlicitálásban mi esélytelenek lettünk volna.

A multikkal szemben amúgy sem állhattuk volna a konkurenciaharcot. Mivel az anyavállalatuk az európai gazdasági közösségen belül fekszik, kapcsolataik révén 3-5 százalékkal magasabb árakat érhetnek el termékeikre.

A FAT végül is feladta Anarcsot, jelenleg csak étkezési almával foglalkozik, gyümölcsöt vásárol fel, bérbe adja a hűtőházát.

A munkásállomány sorsának rendezését is szokatlanul korrekt módon oldották meg, mintegy harmincmillió forintnyi végkielégítést fizettek ki. A Wink cég egy embert sem vett át közvetlenül, minden személyt külön vizsgált meg, mintegy 70 százalékot választott ki közülük. Hallani olyan véleményeket, hogy ezek az emberek most új helyükön, hasonló bérért, lényegesen többet dolgoznak.

 

 

Az 1999-es évben a léalma-felvásárlás a szokottnál korábban, már augusztus végén megkezdődött. A kertek az előzetes várakozásoknak megfelelően közepesnek is alig minősíthető termést hoztak, ami országos összesítésben 393 ezer tonnát tett ki; ez nem sokkal múlta felül az 1972-ben feljegyzett negyedszázados mélypontot. Ennek következtében az előállítható sűrítmény volumene is csökkent, az áru szinte lábon kelt el, az üzemekben szinte óránként jelentkeztek igényeikkel a külföldi felhasználók.

Elindulunk Dr. Szabó Tiborral, hogy végigjárjunk néhány üzemet. A munkahelyén, az újfehértói fajtakísérleti állomáson találkozunk. Míg a kávét isszuk, a helyi körülményekről kérdezősködöm:

– Újfehértó hogy élte meg a változásokat?

– Valaha két nagy termelőszövetkezet is működött nálunk: a “Lenin” és a “Vörös Hajnal”, ezek felszámolódtak. A mi környékünkről indult el a radikális földfoglaló mozgalom, amely aztán odáig jutott, hogy az írógéptől a traktorig mindent elvittek az emberek vagyonrész gyanánt.

– De hát ezek a gépek végül is nem vesztek el, csak tulajdonost cseréltek.

– Igen, de a kihasználtságuk csökkent. Épp most olvastam egy folyóiratban, hogy ha egy hektárnyi almáskerttel rendelkező gazdának van egy MTZ-je, és azt csak a maga birtokán alkalmazza, alig 0,1 százalékos hatásfokot tud elérni.

– Jelenleg hogy áll a helyzet a városban?

– Gyár nem működik, csak néhány kisüzem és családi vállalkozás. A munkanélküliek száma eléri a kétezret, ez húsz százaléknak felel meg, ami az országos átlagnak a dupláját jelenti…

(Hozzáteendő, hogy újabb időkben Újfehértó még egy súlyos méltánytalanságot szenvedett el. A három megyéből álló régió először ezt a várost jelölte ki a munkaszervezet központjának, majd Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar összefogott Szabolcs-Szatmár-Bereg ellen, megváltoztatta a döntést, és a székhelyet átvitte a FIDESZ vezetés alatt álló Debrecenbe.)

– …A földeken nadrágszíjparcellák alakultak ki, egy asszony például egy 500 méter hosszú, de csak 70 centi széles csíkot “kárpótolt ki” magának, még a ló sem tud végigmenni rajta. Ami az almát illeti, az az egyik legfőbb baj, hogy szétszedték a göngyölegbázist, nincs mibe szüretelni. A felvásárlók persze kihasználták a helyzetet, kivárták az utolsó pillanatot, mielőtt az alma elrothadt volna, és akkor jelentkeztek: adunk ládákat, és holnap elvisszük a termést. Gondolhatja: úgy szabták meg az árakat, hogy jól járjanak.

– És ez a kutatóállomás hogyan működik?

– Most szép új nevünk van: “Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutató és Szaktanácsadó Kht.”, de egyébként kevés dolognak örülhetünk. A fizikai állomány fizetése bruttó 30 ezer forint körül mozog. Az embereket csak úgy tudjuk megtartani, hogy kiadunk nekik művelésre félhektárnyi-hektárnyi almást. Mivel őstermelőknek minősülnek, az itt szerzett jövedelmük után nem adóznak.

– És maga hogy keres?

– Muszáj erről beszélni?

– Hozzátartozik a teljes képhez.

– Mint mondtam: tudományos főmunkatárs vagyok, doktori címmel rendelkezem; 1966 óta, tehát több mint harminc éve dolgozom a szakmában, számtalan publikációm jelent meg. Mindent figyelembe véve a bruttó fizetésem 92 ezer forint, nettóban körülbelül a fele.

Ehhez nincs mit hozzátenni, kiisszuk az utolsó korty kávét, és elindulunk. Az úton túlságosan megpakolt, almát szállító teherautók haladnak előttünk, némelyikről húsz-harminc kiló gyümölcs is lehull az aszfaltra.

– Németországban hálóval szokták letakarni a szállítmányokat, itt nem törődnek ilyesmivel.

Figyelem a rakományokat, színegyvelegükben a zöld a meghatározó.

– Nem baj az, ha az alma éretlen?

– Nem, sőt az érés kezdetén lévő almának még nagyobb a savtartalma. Egyetlen kizáró tényező létezik: ha az alma rothadt.

Az 1999-es évben Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén 212 ezer tonna alma termett, a hűtőházakban és átmeneti tárolókban 24–25 ezer tonnát raktak be, egy keveset szinte a fa alól vittek el a felvásárlók, a többi ipari feldolgozásra került; döntő részben, legalább nyolcvan százalékos arányban sűrítményt állítottak elő belőle.

Körutunkat Vaján kezdjük, az itteni feldolgozóüzemben évente akár 5000 tonna sűrítményt is elő tudnának állítani, ha november végéig kitartana a gyümölcs, de 1998-ban is csak 3600 tonnáig jutottak, idén pedig már a 2500 tonna is sikernek számítana.

Az almatermelés visszaesésének következtében itt is nyersanyaghiánnyal küzdenek. Kísérleteztek ukrán, moldáv és román importtal is, de egyik sem vált be.

– Ez a gyümölcs olyan, mint a tapló, alig jött ki belőle lé, így hiába adták viszonylag olcsón, mégsem érte meg.

Olyan eset is előfordult, hogy az ukrán sofőr az alma közé berakott néhány gázolajjal megtöltött kannát, ennek eladásából remélt egy kis külön pénzt, aztán az egész szállítmány átvette az olajbűzt és tönkrement. A románok elősűrített levet is felkínáltak, de az 1500 márkás ár magasnak tűnt, és a minőséget is rontotta a magas vastartalom. Az importot egyébként is különféle vámelőírások korlátozzák, a magyar cégek különféle trükkökre kényszerülnek, az almát néha krumpliként kellett behozniuk. Az Európai Unióba való belépéssel ez a csatorna végképp bezárul majd.

Behoznak egy korsó frissen préselt almalevet, belekóstolok; még sohasem ittam hasonlóan jóízű üdítőt.

– Milyen fajtából készült?

– Jonatánból, a cukor és savtartalma igen magas, az aromája pedig hasonlíthatatlan. Sajnos a tengerentúli vásárlók nem méltányolják anyagilag a jobb minőséget.

A készterméket általában német nagykereskedőknek adják el, akik jelentős arányban a kínai koncentrátumok feljavítására használják fel – az ugyan savakban-ízekben sokkal gyengébb a magyarnál, de lényegesen olcsóbb.

Kínában terem a világ almaproduktumának negyven százaléka, kétszer annyi, mint az Európai Unió országaiban együttvéve, három és félszer több, mint a meghatározó jellegű Amerikai Egyesült Államokban. Ez az irányzat a közeljövőben erősödik: a távol-keleti birodalomban évente újabb fél-, egymillió hektárt kitevő terület fordul termőre. A belföldi lakosság alig fogyaszt almát, a termés zöme ipari feldolgozásra kerül. A sűrítményexport évről évre növekszik, a kínaiak 1995-ben még csak 1 százalék erejéig részesedtek az amerikai beszállításokból, ez a hányad napjainkban már 18 százalékra emelkedett.

A kínai szállítók néha csak az önköltségük ötven százalékának megfelelő összeget kérnek áruikért, feltehetőleg így is megéri nekik, a bevételen műszereket és know how-kat vesznek. Agresszív, eszközökben nem válogató üzleti stratégiájukkal három év alatt 64 százalékkal nyomták le az almasűrítmény piaci árát Amerikában a gallononkénti 7,65 dollárról 3,57-re. Az amerikai termelők súlyos veszteségeket szenvedtek, dömpingváddal fordultak bírósághoz, azt állították, hogy a kínaiak a termelési költségeknél alacsonyabb értékesítési árakat alkalmaznak – feltehetőleg állami támogatással. A bíróság igazat adott nekik; akik Kínából származó almasűrítményt kívánnak importálni, azok az érték 55 százalékának megfelelő importadót kell fizessenek, 1995 augusztusától számított öt éven keresztül. A sűrítmény ára attól az időtől fogva emelkedni kezdett az amerikai piacon, és hamarosan elérte a farmerek által kitűzött szintet. Biztosra vehető azonban, hogy a kínaiak nem tágítanak stratégiai szándékaiktól, és az USA-ban kereskedelmi hátrányba kerülve fokozottabban veszik célba az Európai Unió országait. Behozhatatlan versenyelőnyt jelent számukra, hogy a termelésüket bármikor a többszörösére tudják emelni.

A folyamat történéseit felsorolva partnereim megemlítették, hogy a dömpingügy kapcsán Magyarországot is vizsgálat alá vonták, és csak a féléves előkészítő időszak hosszúsága és az eljárás rendkívül költséges volta mentett meg bennünket a több évre szóló megalázó megkülönböztetéstől.

– A hasonló tisztázatlan akciókat leszámítva, mi határozza meg az almasűrítmény világpiaci árát?

– Bármilyen furcsán hangzik is, ez attól függ, hogy az adott évben milyen volt a narancstermés. A narancs első számú és versenyen kívüli sztárja az üdítőital-businessnek. Ha sok terem belőle, több jut sűrítménykészítésre, és az alma meg a többi gyümölcs háttérbe szorul, és lefelé irányuló árspirálba kerül. Ennek megfelelően a trend évenként változik. Például 1997-ben egy tonna almasűrítmény előállítási költségei 283 ezer forintot tettek ki, és a legfontosabb piacon, az USA keleti parti kikötőiben átszámítva 252 ezer forintért lehetett eladni – tehát az állami támogatás nélkül egy kilóra 3,87 forintot fizettünk volna rá. Idén viszont konjunktúra áll be, magas árakkal, a különbség az ötven százalékot is elérheti. Azok járnának jól, akik rendelkeznek annyi tartalék tőkével és tárolókapacitással, hogy elrakhatják a termést, és csak kedvezőbb években jönnek ki vele. Sajnos a magyar cégek arra kényszerülnek, hogy a gyártással szinte egy időben értékesítsék a termékeiket.

A felvásárlási árak nem befolyásolják a világpiaci árakat, csak a gyárak profitját határozzák meg. A technológia szerint nyolc kiló és húsz deka almából állítanak elő egy kiló sűrítményt. Tavaly egy kiló almáért 12 forintot fizettek – a 18 forintos átvételi ár a 6 forintos állami támogatással alakult ki – tehát az alapanyag ára felkerekítve száz forintot tett ki.

Az 1999-es évben a helyzet megváltozott, árháború alakult ki az üzemek és a termelők érdekeit képviselő terméktanács között. Az előbbiek 18 forintot ajánlottak, az utóbbiak legalább 22-t kértek. Végül a piaci kínálat-kereslet a termelők javára döntött, a csökkent termésre mind több feldolgozó és közvetítő tartott igényt. Folyamatos emelkedés után a szezon vége felé egy kiló almáért már majdnem negyven forintot fizettek. Amire ritkán adódik példa, a termelőknek érdemes volt elővenni a hűtőházakba beraktározott étkezési almájukat és eladni a légyártó üzemeknek, mert a további tárolási költségeket figyelembe véve így jártak jobban.

Ez a meredek árgörbe a kívülállónak szinte lehetetlenné teszi, hogy megbecsülje az önköltséget, az üzemektől viszont nem kaptunk adatokat és azt sem közölték velünk, hogy a készterméket mennyiért adták tovább a kereskedőknek. A sűrítménygyártásban rejlő magas profitot azonban jól jellemzi az a tény, hogy az alma átvételi árának több mint száz százalékos emelkedését is ki tudták gazdálkodni.

Folytatjuk a körutunkat. Azok a régi kisüzemek, melyek csak az első fokú terméknek számító almalevet préselték és adták tovább a sűrítménygyártóknak, sorra felszámolódtak. Magát az almát könnyebb szállítani, mint a levet, nem igényel különleges kocsikat, a kihozatal pedig nyolcvan százalékos. Csak a magasabb árú végterméket előállító cégek állták a versenyt, ezek már eredetileg is a termőhelyek közelébe települtek, húsz kilométeres távolságon belül négy is található.

Mátészalkán működik az Első Szatmári Almafeldolgozó, vagyis az ESZAT. Valaha a Szamosmenti Állami Tangazdaság tulajdonába tartozott, az innen származó profit pótolta ki a búzatermesztés és a tehenészet veszteségeit. Később az egész Tangazdaság tönkrement, de még a felszámolás évében is ennek az üzemnek a nyereségéből fizették a szanálást végző biztosokat és az őröket. A feldolgozó később önállósult és új tulajdonosok kezébe került át, a keletkező hasznot – ez a termelési érték tíz százalékát teszi ki – a fejlesztésre forgatják vissza.

Ez az üzem is csak kapacitásának a felével dolgozik, kevés az alma, a szándékolt ötezer vagon helyett csak két és fél ezret tudnak felvásárolni. Úgy tapasztaltam, hogy az átvételi ár itt is ugyanannyi, mint másutt, egy hallgatólagos kartell alakult ki a cégek között. Ha valamelyikük akár egy forintot is emel, a többi azonnal követi, különben elkerülik a beszállító kocsik. Csekkel fizetnek, a termelő nyolc nap alatt jut hozzá a pénzéhez.

Nem tudom elkerülni, hogy végigvezessenek az üzemcsarnokokon. Amennyire sikerül felfognom, itt a lényeget tekintve két egyszerű folyamat zajlik le: először kipréselik az almalevet, aztán megfelelő töménységűre főzik – ezt hívják sűrítménynek. Maguk a termelőeszközök viszont korszerűnek tűnnek, alig látni kiszolgáló személyzetet a gépek körül.

A sűrítmény minősége világszínvonalon áll, és teljes egészében külföldi piacokra kerül. 1994-ig az Egyesült Államok vásárolta fel, állítólag az alacsony savtartalmú argentin koncentrátumot javították fel vele. Később német cégek jelentkeztek, és ma is ők bonyolítják le a forgalmat – könnyen lehet, hogy az áru ezentúl is Amerikába kerül Mátészalkáról, csak egy közvetítő láncszem iktatódott be a folyamatba. Ez a feltételezés nem látszik alaptalannak, ha meggondoljuk, hogy Németországban kevesebb sűrítményt állítanak elő, mint Magyarországon, mégis a termelésének mintegy nyolcszorosát exportálja – világméretekben a második helyen áll, Kína mögött.

A Magyarországon megtermelt sűrítményt csak a kerepestarcsai telephelyű Rauch cég tartja meg saját kezelésben, kiviszi Németországba, és onnan üdítőitalnak feldolgozva hozza vissza. Ők egyébként sem tartanak fenn szoros kapcsolatot a többi szakmabeli vállalkozással.

 

 

4.

Az almatermesztés egyik legfőbb gondját mindig is a leszüretelt gyümölcs tárolása jelentette. Lippai János már 1667-ben foglalkozik vele:

“…A Felföldön, Bodrogközben, Szamosközben, a Tisza mellett, ahol sok gyümölcs terem, egy övedzőig való vermet ásnak ott kinn a kertben, száraz helyen és szellőn; annak szélessége majd másfél ölnyi, hosszúsága három vagy négy, aki mint akarja. Azt elől megrakják szalmával, vagy mással, jól a vermen felül. Azután sással jól befedik, hogy a víz belé ne szivárkozzék, és ha a hó megesi, szépen megmaradt alatta az alma, igaz, hogy felül valamelyest összefagy, de azon alól frissen megmarad…”

Ez a természetes módszer lényegét tekintve sokáig használatban maradt.

– Cséplésnél az etető félretette a szebb zsúpszalmát, azzal bélelték ki a tároló verem, pince vagy szoba falát. Az alma így kitartott márciusig, mikor eljött érte a kereskedő.

A tárolás jelentősége napjainkban csak növekedett. Külföldön gyakori jelenség, hogy elsőként a hűtőházak épülnek meg, és köréjük telepítik az ültetvényeket. A megtermelt árualapból sokkal nagyobb hasznot lehet kihozni, ha a gazda nem kényszerül rá, hogy úgyszólván a fa alól adja el. Már a betakarítás utáni veszteségek is magasak lehetnek, a 20-30 százalékot is elérhetik. Mint már említettük, a nagyfogyasztók is folyamatos ellátást igényelnek egész évben, ehhez viszont megfelelő tárolótér szükséges.

A fejlettebb országokban a termés 50–60 százaléka kerül hűtőházakba, nálunk az 1980-as években 25–30 százalékos arány mutatkozott. Ez a kapacitás – a berendezések fokozatos elhasználódásával – jelentősen visszaesett, mintegy fele részük a használhatatlanságig leromlott.

Nyírbátor határában megnéztük az Agroker hűtőházát. 500 vagon befogadóképességű, még 1976-ban építette a Zöldért Vállalat. Mára ez is magánkézbe került.

A termelők behozzák és a saját kockázatukra betárolják az almájukat az október elsejétől január elsejéig terjedő időszakra – kilónként és havonta 1,5–2 forintot kell fizetniük. Ha a termelő ez alatt sem tudja eladni étkezési minőségben, megy a gyümölcs léalmának – bár nem tudom, melyik üzem hajlandó beindítani gépeit néhány mázsa almáért.

A tárolt almának nincs biztos piaca. Előfordult, hogy ősszel 50 forint körüli árat lehetett volna elérni, de januárban sem kínáltak érte többet – közben pedig 5-6 forintos tárolási költség is keletkezett. Most is akadnak javíthatatlan optimisták, akik csak akkor nyitnák ki a kamrát, ha egy kilóért megkapnák a száz forintot.

A többség azonban realista, a hűtőház kihasználtsága szeptember vége felé, vagyis már az idény lezárultával 20–30 százalék között mozog. Csak kevesen vállalják fel a kapcsolódó kiadásokat; a tárolási díj mellett magasak a szállítási költségek is, egy kocsikilométer 50–60 forintba kerül. Inkább csak néhány nagyobb termelő, elsősorban szövetkezet veszi igénybe a szolgáltatást.

A kedvünkért felnyitnak egy-egy tárolókamrát, orromat eltölti az édes almaillat. Elmagyarázzák a kapcsolódó körülmények jelentőségét. Ha egy fán sok gyümölcs termett, az jobban tárolható, mintha csak két-három szem nőtt volna rajta – mert ez utóbbiak túl sok levet tartalmaznak. Szüretelni pedig akkor kell, mikor az almában rejlő keményítő már jórészt lebomlott cukorrá. A gondosan szedett, időben betárolt alma nem romlik meg.

Az egyes almafajták más és más tárolási hőmérsékletet igényelnek, például a Jonatán két fokot, az Idared négyet. Ugyanaz a gazda sokféle almát hoz, ha vevőre talál, meg kell bontani a rekeszhalmokat. A megoldást erre a gondra is a szövetkezés jelenti, 40–50 termelő meg tud tölteni egy-egy teljes termet ugyanazzal az almafajtával.

Megállunk kint az udvaron, a nagyobb távlatokról beszélgetünk. Az egész ország összesen 15 ezer vagonnyi hűtőkapacitással rendelkezik, ennek talán tíz százalékát használják valóban tárolási célokra, a többi helyiség üres vagy műhely, bútorraktár működik benne.

– Milyen távlatai vannak a magyar almatermesztésnek?

– Egyszer szót ejtettünk erről egy dán vendéggel. Ő azt mondta, hogy az Európai Unióba való belépésünknél három esélyes mezőgazdasági cikkel rendelkezünk majd: a gabonával – már nem elsősorban a búzával –, a borral és az almával, de a jelenlegi tapasztalataink azt jelzik, hogy nem lesz könnyű megteremteni a termékeinknek az érvényesülési lehetőséget.

– A szabályozók mennyiben változnak majd?

– Az Európai Unión belül a TÉSZ-ek, a Termelői Értékesítő Szövetkezetek alakítják ki a piaci egyensúlyt és a támogatások rendszerét. Olyan rendeletet hoztak, hogy az alma, körte, barack telepítését tilos államilag támogatni, mert ezekből a gyümölcsökből a közösség tizenöt tagállamában jelentős túltermelés mutatkozik. Dotációt csak az ültetvények részleges kivágásához lehet nyújtani. Ebből az következik, hogy a csatlakozásig kellene eltelepíteni az új almáskertjeinket, mert utána nem vehetnénk igénybe nemzeti támogatást. Félő, hogy az ültetvények elöregedése, a termelők tőkehiánya miatt nem fogjuk elérni a kívánatos szintet.

 

 

A termelőket különféle meggondolások vezérelték, mikor kiválasztották az alma leadásának időpontját. A bátortalanabbak rögtön elindultak árujukkal, mihelyst az alma átvételi ára meghaladta az előző évit, attól féltek, hogy innen már csak lefelé mozdul el. Ez a sietség később számos perpatvart eredményezett: például egy papot, aki a korai leadás mellett kardoskodott, majdnem elkergették az anyagiakban csalódott hívei.

A dörzsöltebb gazdák inkább kivártak, a termést fennhagyták a fán. Ebben a döntésükben nem az volt a legnagyobb kockázat, hogy az alma esetleg megfagy, mert attól még felhasználható marad – csak akkor nincs mit kezdeni vele, ha már kiolvad, legfeljebb a cefrébe dobhatják –, mert marad még benne valamennyi cukor. Sokkal nagyobb rizikót jelentett, hogy a tolvajok megtizedelhetik a termést. Ez az utóbbi be is következett, de a meredeken emelkedő árak ellensúlyozták ezt a veszteséget.

(Figyelmet érdemel a Wink cégnek egyik messzire tekintő, kapcsolatokat építő lépése. Az augusztusban leadott léalma 22 forintos induló árát méltányosságból az egész szezonban elért legmagasabb árra, 36 forintra egészítették ki, sőt ezt is megtoldották hét forinttal.)

Szeptember 30-án a léalmafelvásárlás már a vége felé közeledett, de a Wink vásárosnaményi telepe előtt kialakított elterelő úton még jó néhány teherautó várakozott. A bejutásnál a cég leszerződött ügyfelei előnyt élveznek, őket meghatározott terminusra rendelték be, hamar végeznek, a többi jelentkező csak utánuk következik – de minden felkínált almát átvesznek aznap éjfélig. Elmúltak már azok az idők, mikor például Vaján három napig kellett várakozniuk a kocsiknak. Később hallottam, hogy november 30-ig a Wink 50 398 tonna gyümölcsöt vásárolt fel, a sorrendben második Rauch Hungária harminc százalékkal maradt el tőle.

Az igazgatót keresem, de még tárgyal, hellyel kínálnak. Megnézek néhány kifizetési utalványt: akad olyan szállító, akinek 300 ezer forint fölötti összeget írtak ki – igaz, hogy az illető két pótkocsival hozta az árut. Sokan mégis elégedetlenek ezzel a jövedelemmel:

– A háború előtt egy hold alma terméséből meg lehetett venni egy házat, de még az 1970–80-as években is eltartott egy családot. Csak azt nem lehetett eladni, ami nem termett meg. Fogtuk magunkat és leküldtünk öt-hat vagon almát nagy vasúti csomópontokra vagy Orosházára, az Üveggyárba, ott nagy tételekben elfogyott. Mára változtak a vásárlási szokások, senki sem vesz egyszerre száz kiló almát – mondja egy öreg gazda.

Az adminisztrátornő asztalánál egy hatvan év körüli, bordó műbőrkabátot viselő férfi az új telepítésekkel kapcsolatos feltételekről érdeklődik. Megszólítom, elmondja, hogy 110 mázsa almát adott le, mintegy százezer forint haszna maradt rajta.

– Most miért növeli a területet?

– Van egy 18 éves fiam, valaha az apám ültetett nekem, ezért nekem is kell ültetnem neki.

Közben az igazgató befejezte a soros tárgyalását, mielőtt fogadná a következő ügyfelet, szakít számomra néhány percet, körbesétálunk a telepen. A kocsikról lapáttal dobják le az almát a silóba, megfigyelhető, hogy a fakorona belsejében termett gyümölcs zöldebb maradt, mint a széleken nőtt, rengeteg köztük a hibátlanul szép darab. Végre eszembe jut a kérdés, melyet már hónapokkal ezelőtt feltehettem volna:

– Miben különbözik az asztali alma a léalmától?

– Az asztali alma átmérője el kell érje a 70–75 millimétert és a felületének legalább a fele piros kell legyen.

– Sok ilyet látok itt a silóban, a léalma között.

– A termelőknek nem volt érdemes kiválogatniuk, különben sem biztos, hogy a magasabb minőséget el tudták volna adni.

A kivárásra lovagoló gazdák zsákokba gyűjtötték össze az alma maradékát és otthagyták a fa alatt. A gyümölcs jelentős része megrothadt, most egyszerűen szétmállik a rázúduló vízsugár alatt. Vissza lehet követni, hogy ki szállította be az adott tételt; a számonkérés nem marad el.

Maga a gyártás még inkább automatizált, mint a vajai és a mátészalkai üzemben. Fenn, a Bucher préselő hídján nem is látni embert, egy villogó kijelző mutatja, hogy a lé kinyerése jelenleg 68 százaléknál tart, a folyamat végére eléri majd a 86-ot. A gépek pontosan követik és ellenőrzik, hogy a gyártás különféle szakaszaiban mi történik, még azt is megszabják, hogy a törköly újbóli kipréselésénél mennyi víz kell az extraháláshoz.

– Nem mindegy? – kérdezem. – Hiszen ez már olyan jelentéktelen művelet.

– Nincsenek jelentéktelen műveletek, itt is sok függ a sebességtől, az enzimek fajtájától és más tényezőktől.

Közben gyakran megszólal az igazgató mobiltelefonja, termelők és jutalékos felvásárlók jelentkeznek be, a válasz mindig ugyanaz: lehet hozni az almát.

Nemcsak a termelőrészlegre, hanem az egész üzemre is jellemző a nagyfokú racionalizáltság. A pénz- és vámügyeket, a titkársági és informatikai teendőket összesen 11 ember látja el. A vásárosnaményi és anarcsi telepen együttvéve 60 fős állandó személyzet dolgozik, számuk a szezonban is csak negyvennel emelkedik.

– Szabad megkérdeznem, hogy milyen nyereséget tudnak felmutatni?

– Hadd ne mondjak konkrét számokat, csak annyit, hogy idén meg se közelítjük a tavalyi eredményt – és nem csak azért, mert kevesebb és drágább almát tudtunk felvásárolni. Az 1998-as évben néhány, csak egyszer ható, kedvező tényező játszott közre. Például létezik egy olyan állami intézkedés, melynek alapján a záhonyi térségben működő üzemek jelentős adókedvezményben részesülnek, ha exportra termelnek. Ez a támogatás azonban két év alatt a felére csökkent. Ami a jövő kilátásait illeti, azok sem tűnnek túl rózsásnak: az Európai Unióhoz való csatlakozásnak feltétele, hogy a munkabéreket az európai színvonalra emeljük, az energiaárak is beállnak majd a nemzetközi szintre. Mi csak akkor leszünk életképesek, ha minden kis pluszt ki tudunk hozni a termelési körülményekből és önmagunkból.

Elköszönünk, kifelé tartva megállok még a kapuban a leadásra várakozó termelők között. Azt képzeltem, jókedvűvé teszi őket az a tudat, hogy hamarosan egész gazdasági évük legnagyobb pénzéhez jutnak, de azt kellett tapasztalnom, hogy a hangulatuk nyomott, az emberek életük vélt és valódi sérelmeit emlegetik:

– A múltnak vége, a téeszeket szétlopták, jövőnk pedig nincs.

– A Dunán innen nincs Magyarország, gyarmat vagyunk. Jönnek ide Győrből munkásokat toborozni, de csak 25-28 ezer forintot adnának, a helybeliek viszont 70 ezret kapnak ugyanazért a munkáért. El kell menni erről a vidékről.

Társa reménytelenül legyint:

– És kinek adod el a házadat? Kinek van pénze rá, hogy megvegye?!

– De legalább a gyerekeknek jobb lesz.

Megpróbálom más irányba terelni a beszélgetést.

– Az idén hogy sikerült az alma?

– Sok volt a baj. Nem csak magunkra dolgoztunk, a velünk szomszédos sorokat nem gondozták, ezért a léalmát három alkalom helyett négyszer kellett permeteznünk.

– Nem volna érdemes váltaniuk?

– Mire váltsunk? Húsz mázsa búzát nem érdemes termelni.

– És mindenki csak minket gúnyol. A tévében a nők arról beszélnek, hogy havonta négyszer járnak fodrászhoz, az én feleségemnek pedig egyszer sem telik.

– Évek óta nem láttam színházat.

– Én teherautón dolgozom, reggelenként megállunk egy útmenti vendéglőben, a pesti sofőrök két deci kakaót ittak kaláccsal, mi meg hurkát és kenyeret.

Értetlenül kérdezek vissza:

– Ez miért baj?

– Miért? Mert ez azt mutatja, hogy nekünk robotolni kell, ők pedig csak ülnek a kocsiban.

Itt “már nem segít ima”, elhallgatunk.

 

VI. Napi huszonhat óra

Dohánytermesztés

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mezőgazdasági hagyományába mindig is beletartozott, hogy a gazdák vállalják a kevésbé általános termékekkel járó kockázatot. Úgy próbálták ellensúlyozni földjeik gyengébb minőségét, hogy olyan növényekkel foglalkoztak, amelyeknél fokozottabban érvényesülhetett munkaszeretetük, kitartásuk. Így vált híressé az itt termelt alma, krumpli, uborka és mindenekelőtt a dohány.

A rossz adottságú szabolcsi talajokon a dohány már a múlt században is tisztességes megélhetést biztosított. Mind nagyobb területen nevelték, a kultúra fejlődését jelezte, egyben segítette, hogy Nyíregyházán épült fel az ország egyik első fermentáló üzeme.

A felszabadulást követő években a mezőgazdasági vezetés megpróbálkozott azzal, hogy az apróbb parcellák kereteiből kiemelve nagyüzemi méretekben és módszerekkel termeljék a dohányt – a kísérlet mind mennyiségileg, mind minőségileg visszaesést hozott. Bebizonyosodott, hogy ez a növény nem viseli el a tömegmunkát, nem lehet egyszerre 30-40 embert beállítani, hogy normában palántázzon, vagy törje a leveleket, folyamatos és figyelmes munkát igényel.

Ez a kísérleti korszak az 1980-as évek elejéig tartott, akkor tértek át a részes művelési formára: a föld és a gépek továbbra is közös tulajdonban maradtak, de egy-egy vállalkozó család meghatározott számú sort kapott, melyet gondozott és a termés hasznából részesedett. Kevéssel később már a háztáji gazdaságokban és a bérelt földeken is megjelent a dohány.

A nyolcvanas évtized derekán összejöttek az akkor még állami fennhatóságú dohányvertikum vezetői – illetékességük a termeléstől a gyártáson át egészen a kész cigaretta eladásáig terjedt –, megállapodtak, hogy a magyar mezőgazdaság mennyi és milyen minőségű dohányt szállítson az üzemekbe, és azt mekkora importtal egészítsék ki. A cigaretta árából visszakövetkeztetve meghatározták az alapanyag és a köztes termékek tarifáit is.

Ezek az új keretek nem sokáig maradtak érvényben. A Tröszt megszűnt, és 1990-ben az állam kivonult a dohánytermesztés támogatásából, ennek nyomán az egyes szakmai vállalatok is meginogtak. 1992-ig egy állami tulajdonú részvénytársaság intézte az ügyeket, irányításával megkezdődött a magánosítás.

Először a legzsírosabb falatokat jelentő cigarettagyárakat privatizálták, aztán a fermentáló üzemeket. 3–400 millió dolláros külföldi tőke lépett be az iparágba, az új beruházások nyomán a gépek addigi 25–30 éves átlagéletkora hamarosan öt évre csökkent le.

A magyar dohánytermesztést viszont olyan csapás érte az ügylet során, mely mindmáig a létében fenyegeti. A cigarettagyárak privatizálásánál az állam nem kötötte ki, hogy a továbbiakban az új tulajdonosoknak milyen arányban kell magyar termésű dohányt felhasználniuk. Legalább hatvan százalékos részesedést kellett volna elérni. Megfelelő szabályozás hiányában a külföldi “cigarettabárók” – végletesen kiélezve a helyzetet – akár azt is megtehették, hogy egy dekát sem vásárolnak. A vámintézkedések által elérhető védelem működik ugyan, de ez távolról sem elégséges.

(Megjegyzendő, hogy a lengyelek, mint annyi más téren, ebben is körültekintőbben jártak el. Értesüléseim szerint a cigarettagyárak privatizálási szerződésében 50-80 százalékos sávban határozták meg a hazai dohány kötelező felhasználásának arányát.)

Annak a kétsége sem merülhetett fel, hogy a magyar cigarettagyárak újdonsült tulajdonosait nem befolyásolják majd szociális szempontok vagy honfiúi érzelmek, a számukra legmegfelelőbb alapanyagot vásárolják majd meg.

Ezzel az alapállásbeni változtatással az eddig védett, zárt elosztási rendszerben működő magyar termelést szinte egyik pillanatról a másikra belökték a nemzetközi piaci verseny arénájába. Olyan vetélytársakkal kellett felvennie a harcot, mint a magas állami támogatást élvező USA-beli, vagy a kedvezőbb éghajlati adottságú brazil, illetve zimbabwei dohány.

A magyar dohánytermesztésnek, ha életben akart maradni, meg kellett emelnie minőségi színvonalát. A korábban alkalmazott technológiának szinte minden összetevője átalakításra szorult. A száraz időjárás korábban gyakran okozott veszteségeket, ezt a továbbiakban nem lehetett eltűrni, be kellett vezetni a rendszeres öntözést. A szabolcsi homokdombok között nincsenek természetes vízforrások, csőkutak ezreit kellett lefúrni és a vizüket csatornarendszerrel elvezetni a megművelendő területre. Megoldásra várt a talajerő-visszapótlás gondja, palántázókat és szárító kamrákat kellett kialakítani, be kellett szerezni bakháthúzó-, ültető- és más célgépeket is.

Mindez hatalmas beruházásokat igényelt. A Nyíregyházi Dohányfermentáló, mely időközben átkerült az amerikai “Universal Leaf Tobacco” cég tulajdonába, részt vállalt az erőfeszítésekből, egy új közgazdasági módszer kialakításával próbálta megoldani a feladatokat. Hatezer termelővel kötött szerződést – a birtokuk egy holdtól száz hektáros nagyságig terjedt, az összesített területük nyolcezer hektárt tett ki. A fejlesztéshez három anyagi forrást is beállítottak: a dohánytermelők betették a saját pénzüket – megtakarításaikat, az adott célra felvett személyi kölcsöneiket –, vissza nem térítendő állami támogatást szereztek, ezt az összeget a cég kiegészítette a saját tőkéjéből nyújtott, 8–10 százalékos kamatozású hitellel.

Az eredmények hamarosan megmutatkoztak. 1996-ban hétezer tonna dohány termett a megyében, két évvel később már 12 600, 1999-re pedig elérte a 15 ezer tonnát.

 

 

A Nyíregyházi Dohányfermentálót 1890-ben alapították, de jelenlegi üzemcsarnokainak nagy részét az 1950-es években építették. Létszáma valaha meghaladta a 750 főt, most 150 körül jár, de az új technikai és szervezési módszerek bevezetésével a kapacitása folyamatosan növekedett, 1998-ban 12 600 tonna dohányt dolgozott fel.

(Talán ide tartozik a következő gondolat. Beszélgető partnereimmel gyakran eltűnődtünk azon, hogy ha Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mezőgazdaságában és iparában mindenütt érvényesülne a modern technológia, a nagyüzemi racionalitás, milyen mértékűre emelkedne a munkanélküliség. A becslések 40 és 60 százalék között ingadoztak, de abban mindenki egyetértett, hogy alapvetően megrendülne a terület egész eltartóképessége, és soha nem látott mértékben megnövekedne az elvándorlás.)

A szezonban napi száz tonnát szállítanak be a termelők, a teherautók szinte egymásba érnek az udvaron; 25–26 kilós, fóliába kötözött csomagokat emelnek le róluk. Az átvevők 25-30 minőségi osztályba sorolják a beérkező dohányt; az értékelésnél számít a szín, az, hogy a növény melyik részéről törték le – a legjobbak a felső, a legrosszabbak az úgynevezett porlevelek – és még számos más körülmény. A legalacsonyabb osztályba sorolt termékért 33 forintot fizetnek kilónként, a legjobb minőségűért, az “A” osztályú, világos árnyalatú felső anyalevelekért pedig 430-at.

Az átvevők csak szúrópróbaszerűen nyúlnak bele a kötegekbe, így is rutinos biztonsággal találják meg a selejtes vagy nem megfelelően kiszárított leveleket.

– A felvásárlási nedvességtartalmat Magyarországon eddig tizennyolc százalékban szabták meg, ezt az idén 17-re szigorították – mondja a szakértő. – Igazodnunk kell az Európai Unióhoz, ahol tizennégy százalékot engednek meg, efölött csökkentik a prémiumot.

Ha hibás levelek kerülnek elő, az átvevők az egész tételt visszavetik, döntésüket a beszállító általában vita nélkül elfogadja, az inkriminált anyagot visszarakja a teherautóra. A leadásnál csak kevesen próbálkoznak meg különféle trükkökkel. Egyesek megfigyelték, hogy az átvevő a bála hossztengelyében fekvő leveleket szokott kirángatni mintavételre, ezért ők keresztben raknak be néhány csomó gyengébb vagy egyenesen osztályon aluli dohányt. Ha az átvevő figyelme kihagyna, a csaló akkor sem jut messzire: a nem megfelelő minőségű áru még sokáig tetten érhető marad a feldolgozás lépcsőin, és a termelő személye is azonosítható.

Ottjártamkor épp egy középkorú, feketeruhás asszony adta le a dohányt. Ő valójában integrátori szerepet tölt be: Nyírmadán megvette a termelőszövetkezet régi dohányszárítóját, és erre alapozva egy termelő-beszállító hálózatot alakított ki maga körül. Hatvanan dolgoznak együtt, 48 hektáron 105 tonna dohányt szedtek le. A megművelendő területeket nem növelhetik, mert a rendelkezésre álló nyolc szárítókamra nagyobb mennyiséget már nem tudna befogadni, a szabadban tárolt áru viszont könnyen elfagyhat.

– Mennyi haszon maradt az idei termésen?

– Inkább százalékban mondom: ha a saját munkánkat nem számítjuk, az árbevétel fele költség, a fele nyereség.

(Itt meg kell jegyeznünk, hogy az integrátor az átlagosnál előnyösebb helyzetben van, mert a munkák és a terhek egy részét a beszállítói vállalják magukra. Mint látni fogjuk: a jövedelmezőség korántsem annyira magas.)

– Nem járnának még jobban, ha áttérnének az almatermelésre?

– Az alma nem kiszámítható, négy évben egyszer ad jó termést, akkor pedig nincs igazi ára.

Az amerikai ULT cég 15 megye 340 falujára terjesztette ki a hatáskörét, a termelőket 37 agronómusa segíti tanácsaival és ellenőrzi is azok végrehajtását. Meglep az a közlés, hogy Magyarországon nem Szabolcsban, hanem Somogy megyében, Kadarkút környékén a legjobbak a környezeti adottságok, de ott a technikai elmaradottság miatt nem lehet megfelelő színvonalú gazdálkodást folytatni.

Követjük a beérkező dohány útját; most is kitör rajtam a viszolygás, mely elfog minden gépi munkával szemben, egy mély sóhajjal rákényszerítem magam, hagy legalább a fontosabb fázisokat végignézzem.

A dohány a válogatószalagra kerül, az asszonyok fénycsövek éles világításában szedik ki a hibás leveleket. Egy kilónyi késztermékhez 1,7–1,8 kiló nyers dohány szükséges. Az ellenőrzött anyagot a cigarettagyárak által megkívánt méretre vágják, az összsúly 18-19 százalékát kitevő kocsány sem vész el; gőzzel felpuffasztják és feldolgozzák. A következő állomáson a szeparálóban mintha egy szélörvény kavarná a levéltöredékeket. Ezután történik a fermentálás, ahol a dohány megkapja stabil állagát és aromáját. Hő- és párakezeléssel tíz percre redukálják azt a folyamatot, mely a természetben egy évet is igénybe venne. A dohányban lecsökken a cukor mennyisége, a lebomlás során víz és szén-dioxid távozik.

Az egész folyamat rendkívül gyors, a beérkezéstől számított egy és negyed órán belül dobozokba kerül a végtermék. A raktárakban általában egy évig tárolják, a cigarettagyárak ilyen érettségű anyagot igényelnek.

– Én mindig úgy érzem, hogy a feldolgozott dohány illata a friss kenyérre emlékeztet! – mondja a szakmabeli kísérőm. Megpróbálom én is felkelteni magamban ezt az érzést, nem nagyon sikerül, de azért rábólintok.

Beülünk még egy percre az irodába, az amerikai tulajdonosok és a magyarországi üzem kapcsolatáról érdeklődöm. A vezérigazgató – harmadik nemzedékes “dohányos”, és maga is már évtizedek óta dolgozik a szakmában – érthetőleg lojális kenyéradói iránt. Véleménye szerint az amerikaiak felülről nem avatkoznak be direkt utasításokkal az üzemvitelbe, hanem közösen kialakított elképzelések szerint dolgoznak. A tulajdonosok hosszabb távlatokban gondolkodnak, együtt akarják tartani a jól képzett szakmunkásgárdát, sőt az idénymunkásokat is igyekeznek folyamatosan foglalkoztatni. Az átlagfizetés eléri a bruttó százezer forintot, ami megyei viszonylatban kiemelkedő keresetnek számít.

(Nem minden régi dohánygyári vezető tanúsított ehhez hasonló, korrekt magatartást. Egyikük R. városában a szóbeszéd szerint igyekezett úgy alakítani az irányítása alatt álló gyár sorsát, hogy minél inkább kiszolgálja a vételi szándékkal jelentkező külföldi cég érdekeit. Abban reménykedett, hogy szolgálatai fejében megmaradhat a posztján. Az új tulajdonosok azonban alig valamivel a privatizáció után leváltották, tanácsadónak nevezték ki, azzal a megkötéssel, hogy többé a lábát sem teheti be a gyárba.)

 

 

A statisztika szerint Magyarországon mintegy tizenötezer család foglalkozik dohánytermesztéssel, éves árbevételük négymilliárd forint körül jár. Beszélni kívántam néhánnyal közülük, körutamat Nyírpazonyban kezdtem.

G. János főfoglalkozásban szerelő kisiparos, csak kiegészítésképpen termel dohányt. A művelésben a családtagjai segítenek neki, közöttük formailag megosztható a földterület, ami egyrészt csökkenti az adóterheket, másrészt módot nyújt a társadalombiztosítási járulékfizetés elkerülésére.

A dohány azonban rendkívüli törődést igényel, főleg a betakarítás időszakában. Egy hektárnyi almás gondozása 2-300 munkaórát követel meg, ugyanakkora Virginia dohánnyal beültetett terület 1100–1200-at, az igényesebb pallagi fajta 1400–1600-at. G.-nek kisegítőket is kell alkalmaznia:

– Ha dohány helyett kukoricát vetnék, elég lennék hozzá egymagam is.

– Könnyen kap embereket a faluban?

– Nem, sokan munka nélkül tengődnek, mégsem jönnek el segíteni. Azt mondják; ha üres kenyeret eszem, akkor sem megyek el, te ne gazdagodj meg az én zsíromon. Aki mégis hajlandó, azt igyekszem egész évre magamhoz kötni, a dohányon kívül bérelt területen kukoricát és csillagfürtöt is termelünk velük.

A napszám mellett a kiegészítő költségek is komoly összeget tesznek ki. Mint a Nyírségben általában, felszíni vízfolyások itt sem találhatók, csőkutat kellett lemélyíteni, a vízkivételi művet traktorral hajtják meg – üzemanyagának ára lassan már a csillagokban jár –, ehhez hozzájön még a szárnyvezeték kiépítése és maga a voltaképpeni öntözőberendezés. G. úgy emlékszik, hogy a teljes ráfordítás 10-11 millió forintot tett ki – 1998-as árakon. Tíz hektárnál kisebb területen nem is kifizetődő hasonló technikát kialakítani. Maga a működtetés sem olcsó, egy köbméter öntözővíz 9,60 forintba kerül.

A teljes árbevétel 15–20 százalékát lehet nyereségnek tekinteni. A 13–14 aranykoronás földeken mégsem érdemes mással foglalkozni, a kalászosok itt nem hoznak elfogadható termést.

G. az őszi időjárás alapján szokta eldönteni, hogy a következő évben 15 vagy 18 hektáron ültet dohányt. Az idei ősz kitett magáért, szeptemberben a százéves csúcs közelében járt a hőmérséklet, és még október elején sem fagyott. G. mégis csak óvatosan tervez, mindenféle hírek terjengenek, hogy csökkentik majd a felvásárolandó dohány mennyiségét.

A munka nehezén már túljutottak, a dohányt esőben is törni kellett, egy ember napi 100–120 mázsát is beemelt a 48–50 fokos hőséget árasztó szárítókba. G. állandó készenlétben élt, tűztől tartva éjszakánként kétszer-háromszor is felkelt és kiment ellenőrizni a színekhez.

A családi ház hátsó udvarán álló telepén már a válogatás folyik. Húsz asszony áll az asztalok mellett, 180-200 forintos órabérért dolgoznak. Megállok mellettük nézelődni, megtudom, hogy a szín alapján lehet következtetni a levelek beltartalmára, például a Virginia dohánynál a citrom- és narancsárnyalat ígér a legtöbbet.

A legkisebb tévedések is súlyos következménnyel járhatnak. Mint feljebb már leírtuk, az átvevők egy-egy bálát 2-3, találomra kihúzott levél alapján minősítenek. A besorolásnál egy-egy osztálykülönbség tételenként ötezer forintot is jelenthet, ez pedig a teljes szállítmánynál milliókat tehet ki. Gyengébb minőség mutatóban sem keveredhet bele az anyagba.

Még le sem zárult az idei szezon, G. már készíti elő a jövő évit; már folyik a talajelőkészítés, tervezi a palántázást, ellenőrzi a fóliasátrak állapotát.

– Egy jó dohányos csak Szilveszterkor pihen.

– És meddig lehet ezt bírni erővel?

– Hatvan év körül abba kellene hagyni, de sokan nem érik meg ezt a kort.

 

 

Másodiknak egy nagyobb termelőt keresünk fel, Levelek felé fordulunk. A Virginia Kft. a feloszlott “Dózsa” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet épületében rendezkedett be, a téesz egykori dohányültetvényét kényszervállalkozóként a volt főagronómus és a főkönyvelő vette át.

Ülünk az irodában, két agyonhajszolt, az állandó feszültségtől égő szemű ember néz vissza rám. Nem kívánok a zsebükben turkálni, nem kérdezem: mekkora házat építettek – amit elértek, azért keményen megfizettek.

A kft. vezetői az örökölt nehéz helyzetből a technológia fejlesztésével próbáltak kitörni. A Nyíregyházi Dohányfermentáló kísérleteiben ők bizonyultak a legkészségesebb partnernek, ők vállalták el, hogy átvigyék a laboratóriumban kidolgozott módszereket a szabadföldi termelés gyakorlatába.

Bevezették az úgynevezett “úszó palántanevelést”. A kis növényeket nem a megszokott hideg fóliasátrakba telepítették, hanem fűtött medencékben helyezték el, alulról átfúrt hungarocell-lemezeken, a vízből felszedték a tápanyagot, és a fejlődésük üteme felgyorsult.

A megerősödött palántákat megfelelően előkészített talajba igyekeznek kiültetni. A dohány kirabolja a földet, elsősorban a kalciumot és a nitrogént szedi ki belőle, folyamatos tápanyag-utánpótlást kell biztosítani.

A fejlődő növényt számos kártevő fenyegeti. A burgonya “Y” vírusa az eredeti hordozójában alig okoz kárt, de a dohányt tönkreteszi. A növények közül a dohányvirág a legveszélyesebb parazita, elszívja a táperőt a dohány elől, hatvan-hetven százalékkal is csökkentheti a termést. Szívóssága példátlannak mondható, ha mást vetnek egy táblában, húsz évig is ellappang a talajban, de újra felüti a fejét a huszonegyedikben, ha dohányt ültetnek. A védő munkálatok után tizenöt centi magas palánták kerülnek ki, hektáronként 21–25 ezer darab, ez a tőszám a kétszerese az ugyanekkora területen nevelt káposztának és dupla annyi fáradságot is igényel.

Az eredmények igazolták a befektetett munkát. A “Virginia” 92 hektáros dohányföldjén 1990-ben 400 mázsa termett, ez a mennyiség napjainkban 1800 mázsára növekedett. Az éghajlati adottságokat természetesen ők sem tudták megváltoztatni. Szabolcsban alig három hónap alatt kell megtermelni a dohányt: május elején ültetik ki a palántákat, és július második felében kezdik el törni a leveleket. A napsütéses órák száma is kevesebb, mint például Olaszországban, ez a minőségen is meglátszik: az olasz dohány magasabb “aromás” jellegű, a leveleki földeken termett pedig nem éri el ezt a nívót.

A kft. a környék legjelentősebb munkaadója.

– Honnan jönnek az embereik?

– A régi téesz ipari üzemeiben hatszáz ember dolgozott, aztán amikor megszűnt a közös gazdaság, jöttek a felszámoló cégek és kirabolták a falut. Japán nem bírta volna ki azt, amit ők csináltak velünk. Az üzemek is megszűntek, az emberek a szalagok mellől visszatértek a földjeikre. A kemény gazdasági feltételek, elsősorban a szükséges beruházások nagysága nem kedveztek a kistulajdonosoknak, az egy-két hektáros önerőre támaszkodó gazdaságok jórészt már nálunk is felszámolódtak, megélhetést semmiképp sem nyújtanak. A többség hozzánk állt be bérmunkásnak, teljesítménybérben számoljuk el őket, egy hónapban 50–70 ezer forintot keresnek.

A falu messze elmarad a régi életszínvonalától, lakosai ebben az évben összesen három nyugati gépkocsit vásároltak, 1990-ben, igaz, hogy csak Zsigulit, de harminc darabot vettek.

 

 

Kimegyünk az egykori téesz bessenyődi telepére, a létesítményen jelenleg hárman osztoznak: a régi burgonyaosztályozóban egy nyíregyházi vállalkozó stílbútorokat újít fel, a birkahodályt egy juhász szerezte meg, időközben ő már be is csődölt, a dohányszárító pedig a “Virginia” Kft. tulajdonába került.

Az épület kialakítása hagyományos; hat “fiókban” (itt így nevezik a két mestergerenda közé eső osztatot) felfűzve szárad a pallagi dohány – erre a célra csak növényi rostokból font madzagot szabad használni, mert a műanyag zsinór káros nyomelemeket juttat a levelekbe, ez kimutatható, és az átvételnél súlyos leminősítéssel büntetik. A szárító közepén meghagyták a “fináncjáró” folyosót, de szerkezetileg sokat fejlesztettek rajta; az udvart lecsatornázták, az alapokat betonoszlopokra emelték, a tetőváz pedig különb, mint némely polgári lakásé.

A virginia típusú dohány nem felfüggesztve “érik”, hanem szárító kamrákba kerül. Az ott alkalmazott gépek márkája széles sávban ingadozik, akad köztük húszéves “Sirokko” és hároméves “Gome”. Nyolc év alatt három energiaforrással is megpróbálkoztak: olajjal kezdték, aztán átálltak a tartályos propán-bután gázra, de ennek kilónkénti ára 20 forintról 100-ra ugrott fel, ekkor tértek át a vezetékes gázra, ennek a költségeit is alig tudják kigazdálkodni.

Hátul egy félig kész épületben 18-20 asszony dohányleveleket válogat. A csupasz betonpadlón ülnek, csak valamilyen párnafélét vetettek maguk alá. Oldalt viseltes szatyrok sorakoznak, ezekben hozták magukkal az ennivalójukat. Megkérdezem, hogy hány órát dolgoznak naponta a hideg betonon gubbasztva, először négyet mondanak, csak a főnök megengedő kézmozdulatára vallják be, hogy nyolcat.

A leveleki kft. vegyes benyomást tett rám, átmenetnek tűnik az egyéni és a csoportos tulajdonlási forma között. Szerettem volna megnézni egy másik, egyértelműbb szerkezetű dohánytermesztő vállalkozást. Kísérőm a kékesei “Új Élet” Mezőgazdasági és Szolgáltató Szövetkezetet ajánlotta.

Kékcse 1726 fős község a Nyírségben, a munkaképes lakosság nagy része valaha a néhány kilométerre fekvő Kisvárdára járt be dolgozni, számuk az utóbbi időben erősen lecsökkent, a munkanélküliségi ráta a faluban meghaladja a húsz százalékot.

A községnek a korábbi időkhöz hasonlóan a mezőgazdaságból kell megélnie. A felszabadulás előtt az 1825 hektáros határnak a kétharmada a Mándi család tulajdonába tartozott. Az uradalom szeszgyárat, sertésnevelő- és növendékmarha-telepet tartott fenn, cseresznyét, meggyet ültetett, szőlejében tokaji szintű borokat termelt. A háború után ezt a gazdaságot is széthordták, a maradékot lezüllesztették.

Az 1960-as években megalakuló “Új Élet” mezőgazdasági termelőszövetkezet a legkisebb és legrosszabb adottságú téesz volt az egész járásban. Gyenge homokon és öntéstalajokon gazdálkodtak, némely szántóterületük még a három aranykoronás értéket sem érte el. Az egyensúlyt csak különösen gondos szervezési módszerekkel lehetett fenntartani. A jobb minőségű réti agyagot háztáji földnek adták ki – a szövetkezetnek a futóhomok maradt –, a parasztok így megtermelhették a minimális megélhetésre elegendőt. Az állatállomány azonban fokozatosan felszámolódott, mindösszesen 15–20 szarvasmarha és 150 birka maradt.

A község legnagyobb és majdhogynem egyetlen munkaadója itt is a téesz utódjaként 1992-ben létrejött mezőgazdasági és szolgáltató szövetkezet, mely ugyancsak az “Új Élet” nevet viseli. Az egykori közös 1300 hektár helyett ma már csak 821-et művel. A határ egyharmada parlagon hever, a rossz minőségű földek a legszükségesebbeket is alig adják meg. A kukorica jó, ha az önköltséget behozza, a termés az idei dömpingben vevőre sem talál, rozsból kétszáz hektár sem elég egy család eltartására. Akácerdőt sem érdemes telepíteni, mert csak harminc év múlva hoz pénzt a gazdájának – és ezt sem lehet bizonyosnak tekinteni, mert fűrészgéppel felszerelt tolvajok lopják a fát. Ha a tulajdonos rajtakapja őket és szembeszáll velük, még jól meg is verik.

A Mándi-féle szőlőbirtokot annak idején felosztották. Amelyik parasztgazdának jutott belőle és bort termelt, annak rangja volt a faluban, többet is foglalkozott a szőlőjével, mint a földjeivel. Mára ez is lehanyatlott, telente ellopják a karókat és a huzalokat, a gazdák megunták pótolni őket.

Az egyetlen megélhetési forrást a dohány nyújtja. Az “Új Élet” szövetkezet igénybe vette a Nyíregyházi Dohányfermentáló által nyújtott kedvezményeket és élt azzal a lehetőséggel is, melyet a közeli szabolcsveresmarti tó vize jelent az öntözésben. Jelenleg száz hektáron ültetnek dohányt, további százon magángazdálkodók foglalkoznak vele. Mind a szövetkezeti, mind a családi árbevétel nagyobbik felét a dohányból származó jövedelem teszi ki. Ez a pénz azonban csak az életkeretek szűk fenntartására elegendő, nem tesz lehetővé olyan fejlesztéseket, mint a közeli Gyulaházán, ahol nagyrészt a dohánynak köszönhetően községi uszodát építettek, úttisztító gépeket vásároltak.

– Sok kékcsei parasztember most is két foltot tesz egymás tetejére és ritkábban lélegzik, hogy kevesebb energiát fogyasszon – mondják a faluban.

 

 

Úgy gondoltam, hogy az összkép kialakításához hiányzik még egy egyéni kistermelővel folytatandó beszélgetés. Az agronómus azt javasolta, hogy menjünk ki Ibrányba, ott találunk megfelelő alanyt.

Talán a novemberi idő teszi, de a kocsiablakon kitekintve a tájék borongósnak tűnik. Néhány helyen még most is lábon áll a dohányszár, látni, hogy egész évben gondatlanul kapálták, tetejezték.

– Valaha uradalmi cselédek éltek errefelé és mentalitásban sokan még két nemzedék után is azok maradtak. Kis dolog, de jellemző: hektár helyett még mindig holdban számolnak. Nem tudják, mihez kezdjenek a földdel, nincs áldás a munkájukon. A dohányt is azért vállalják fel, mert egyszerű az értékesítése, gyakorlatilag csak egy helyen lehet eladni, nem kell utánajárni.

Vendéglátónk, B. elüt ettől a típustól. Valaha téeszagronómusként dolgozott, ereje megcsappanván szorult vissza a magángazdaságba. 1300 négyszögölön termel dohányt, de gondos és szívós munkával idén is több mint tizenöt mázsát hozott le róla. A házhoz tapasztott kis kamrában most is első osztályú dohányleveleket rakosgat csomóba, a kabátbőrökre emlékeztetően kellemes színűek és finom tapintásúak.

– Én tudom, hogy mi a minőség – mondja B. öntudatosan –, én már álltam az asztal mindkét oldalán, dolgoztam felvásárlóként is.

– Mennyi volt az idei bevétele?

– Ötszázezer forint körül.

– És ebből mennyi haszon maradt?

– Talán négyszázezer.

Az agronómus látja az arcomon, hogy – eddigi tapasztalataim alapján – sokallom ezt a hányadot, magyarázni kezd:

– B. úr nem számítja be a saját munkáját, sem azt, hogy lovat tart és szánt vele. Mellőzi a mindennapos kiadásokat is: a benzint, melyet beletölt a kapálógépbe, a sárban gyorsabban elhasználódó ruhát és cipőt, a trágyát, melyet kihordott a földre és így tovább. Néhány éve kísérletképpen adtam egy naptárt az egyik termelőnknek és megkértem, hogy jegyezze fel az összes kapcsolódó költséget, az év végére 120 ezer forint olyan kiadás jött össze, melyet soha nem számolt fel. Mindent összevetve, B. úr haszna a legjobb esetben sem tehet ki többet 200–250 ezer forintnál.

– Ez minden jövedelme, vagy máshonnan is jön pénz? – kérdezem a gazdától.

– A bevétel nyolcvan százalékát a dohány adja, de ezen kívül citromfűt és mentát is termesztek. Összesen két és fél hektáros a birtokom, de jövőre ugarolni fogom a felét, nem bírom már erővel.

– Hány órát dolgozik egy nap?

– Huszonhatot, mert álmomban is ezt csinálom.

– De viccen kívül.

– Reggel négy órakor kelek és este hétig nincs megállás. 13 koronás agyagot művelek, itt muszáj hajtani. Tegnap még nem lehetett dolgozni a szárazság miatt, holnap már nem lehet a sár miatt, a jó idő ritka, nagyon ki kell használni. De nem ez a baj, hanem tudja, hogy mi? Hatvanéves vagyok, és most ugyanazt kell csinálnom, mint húszéves koromban, mikor elkezdtem az életet: lovat venni, szekeret állítani, kamrát építeni.

 

*

 

1998 decemberében az ULT vezérigazgatója még úgy nyilatkozott, hogy 2002-2003 környékére el kell érni a tizenötezer tonnás szintet, ez a mennyiség egyrészt szükséges a magyar piac igényeinek kielégítésére, másrészt az Európai Unióhoz való csatlakozásunknál ez szolgálhat tárgyalási alapul a nemzeti kvóta megállapításánál.

A dolgok látszólag kedvezőbben alakultak, 1999-ben 15 és félezer tonna dohány termett, az ULT ebből 12 180 tonnát vásárolt fel – a különbség nagy része egy szolnoki székhelyű vállalkozásnál talált gazdára. Hamarosan kiderült azonban, hogy ennek a mennyiségnek nincs igazi realitása, a tavaly feldolgozott dohányból 2500 tonna – több mint húsz százalék – az ULT raktáraiban maradt. A súlyos értékesítési gondok nyomán a cég a 2000-es évre csak kilencezer tonna dohány átvételére kötött szerződést – erre sincs semmiféle biztos piac –, a korábbi 6200 fős termelői létszám 2500-ra csökkent.

A gazdák elkeseredetten tiltakoznak és nem csak az átvételi számok megnyirbálását fájlalják. Felemlegetik, hogy a dohányipar csak hat százalékkal emelte a felvásárlási árakat – arra hivatkozva, hogy ez megfelel az infláció mértékének –, holott csak az energiaáremelések többet tesznek ki ennél.

“…Korábban öt hektárnyi területből meg tudott élni egy család – írják egyik panaszos beadványukban –, ma a 20–25 hektáron gazdálkodók is könnyen odajuthatnak, hogy veszteséggel zárják az évet…”

A gyárhoz fűződő kapcsolatukból nem tudnak kilépni. A fejlesztésekhez annak idején hétéves hitelt vettek fel, tízével kötelezettségvállalással – még három évig ki kell tartaniuk.

Nincs okunk rosszindulattal vagy önkényeskedéssel vádolni az amerikai tulajdonú ULT céget, a tőkét ebben az esetben sem az érzelmek irányítják, hanem a helyzet tárgyilagos tudomásulvétele. A világpiacon túltermelés következett be, az új egészségügyi szabályozás folytán a dohányfogyasztás csökkent, mindenütt eladatlan készletek halmozódtak fel – nálunk a bajokat még néhány speciális körülmény is fokozza.

Magyarországon az éves cigarettafogyasztás mintegy 25 milliárd szálat tesz ki, ennek 5–10 százaléka illegális úton Ukrajnából, Romániából, Kínából érkezik, és a feketepiacon kél el a bolti ár 60-70 százalékáért. A cigarettát jelenleg negyven százalékos jövedéki adó terheli, ha csatlakozni kívánunk az Európai Unióhoz, akkor ebben is el kell érnünk az ottani szintet, vagyis az adótartalmat 57 százalékra kell felvinni röpke három év alatt. Ehhez jön még az áfa, vagyis mindent összevetve, hetven százalékos terhelés sújtja majd a cigarettát. Konkrét számokban megfogalmazva, egy doboz “Helikon” most 208 forintba kerül, ez az ár, ha minden a tervezettek szerint alakul, 460 forintra emelkedne majd. Ezt a pénzt a három és félmillió magyar dohányzó nagyobbik fele nem tudja megfizetni. Szenvedélyével viszont nem hagy fel, biztosra vehető, hogy még inkább a feketepiacon szerzi be a füstölnivalóját, és a legális forgalmazás legalább tíz százalékkal visszaesik majd. Ennek tudatában a cigarettagyárak természetesen csökkenteni fogják a dohányfelvásárlást.

A megtermelt felesleget elméletileg kétféle módon is lehetne kezelni. Elsőként az a megoldás kínálkozna, hogy eladják idegen piacokon. A világtőzsdéken egy kiló feldolgozott dohányért – a minőségi mutatóktól függően – egy-nyolc dollárt fizetnek. A magyar termék az alacsonyabb, úgynevezett “töltelék” osztályba tartozik, az ára három dollár körül ingadozik. Tartalmi értékben felülmúlja a többi volt szocialista országban termelt árut – ott csak két elvárás érvényesül: a dohány legyen sok és minél olcsóbb – még a KGST-s időkben is csak a saját belső piacukon tudtak érvényesülni. A rendszerváltozás óta a megtermelt mennyiség visszaesett – Ukrajnában például 50-60 ezer tonnáról 2-3 ezerre –, mégsem jelentenek piacot a számunkra, mert ezeknek az országoknak a mi termékünk drága: a legrosszabb egydolláros kínai árut vásárolják meg.

Ha fejlettebb környezetben kívánnánk fellépni, ahhoz legalább kilónként egydolláros állami támogatásra volna szükség, hogy álljuk az árversenyt – az uniós országok három dollárral segítik a maguk dohányát –, ezt a pénzt a magyar mezőgazdasági tárca nem fogja megadni.

A másik lehetőség az volna, hogy a felesleget készleten tartva hosszabb távra beraktározzák, ez viszont a jövőbeni kereteket terhelné és beláthatatlan méretű felhalmozódással fenyegetne.

Az ULT vezérigazgatója szerint a bajok átmeneti jellegűek, csak azt a három-öt (esetleg tíz-húsz) évet kell átvészelnünk, mely az Európai Unióhoz való csatlakozásunkig hátra van. Nekünk magunknak a legkisebb kétségünk sincs afelől, hogy ezzel a lépéssel a Kánaán következik el a sokat szenvedett magyar népnek, csak abban nem vagyunk biztosak, hogy a magyar dohánytermelés talpon marad eddig az ideig. Mint az egyszeri cigány mondta a felhők mögé búvó téli Napnak:

– Sütnél még, de már nem lesz kinek!

 

VII. Ahol elfogy a világ…

1.

A 41-es úton haladva Tákos után, Csaroda előtt tér el a makadám borítású bekötőút Hetefejércse felé. Valaha Hete is, Fejércse is önálló kisközségnek számított, de az utóbbi száz évben teljesen egybeépültek.

A helység mindenkori közigazgatási besorolása híven tükrözte a beregi Tiszahát sorsának változásait. 1923-ig Bereg városmegyéhez tartozott, aztán Szatmár-Ugocsa-Bereg vármegyéhez, Kárpátalja visszacsatolása után újra az önállóvá lett Bereghez, néhány éve került át a mostani státuszába Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyéhez, mindezt úgy – az ismert poénnal élve –, hogy közben ki sem mozdult önmagából.

A bekötőút két oldalán ritkás fasor húzódik, rajta túl többnyire sovány csenkesz legelők, ecsetpázsitos részek fekszenek. Hosszú kilométereket fut a kocsi, amíg feltűnnek az első házak, többnyire vakolatlan, repedezett falú vályogépületek, a szem csak egy piros telefonfülkén akad meg. Emberi mozgás alig látszik, legföljebb egy-egy öregasszony vagy sietős mozgású cigány mutatkozik. A mintegy kétszáz házból ötven már üresen áll.

A megyei kézikönyvből tudom, hogy Hete is, Fejércse is úgynevezett tóháti település: két házsor alkotja, középen kiszélesedő nagy, szabad térséggel: valaha itt feküdt a tó. A házsor legmagasabb pontján áll a barokk stílusban épült református templom, környezetéből kiugró arányai jelzik, hogy valaha nagyobb helységre méretezték. A templom szomszédságában helyezkedik el a polgármesteri hivatal – ebben az épületben annak idején egy Kaufmann nevű zsidó földbirtokos lakott, családjával együtt Auschwitzban pusztult el. Az ő egykori hajléka szolgál a mindenkori középület céljaira, valaha a termelőszövetkezet is itt működött. A helyi közigazgatás egy kisebb házban is elférne, összesen másfél státuszból áll: a tiszteletdíjas polgármesterből és egy, négy órában foglalkoztatott hivatalsegédből.

A falu első embere eredeti foglalkozása szerint agronómus, talán még a negyvenedik évét sem töltötte be, de egy nemrégiben elszenvedett közlekedési baleset megviselte az idegeit, szeme mintha állandó sírásra hajlana. Leülünk a fűtetlen irodában, a polgármester mond néhány adatot a község helyzetéről: Hetefejércsén már nincs alapfokú oktatás, egészségügyi ellátás; orvos és pap is kívülről jár be.

A lakosság létszáma a század elejétől folyamatosan csökken. 1900-ban 818-an éltek a faluban, a két világháború megtizedelte a férfiakat, az 1949-es népszámlálás 650 főt regisztrált, 1996-ban 310-re esik vissza. A kor szerinti megoszlásnál egy frissen készült statisztikát mutat a polgármester: 17 év alatt hetvenen vannak, 18 és 59 között 185-en, a 60 felettiek száma 93-at tesz ki.

– Milyen a cigánylakosság részaránya?

– Valaha Hetén is, Fejércsén is csak egy-egy cigány pár lakott, abból éltek, hogy a disznókat hajtották ki legeltetni. Egyik asszony, az Irma néni már akkor azt mondta, hogy maguk valaha még lovaggá fognak ütni minket, mert megmentjük a falut a kihalástól. Mára már ötvenre szaporodtak, a faluból húsz gyerek jár be a csarodai iskolába, ennek több mint a felét ők adják. Nem lopnak, szorgalmasak, házakat építenek maguknak, de nem közösködnek a magyarokkal.

– Mekkora a falu határa?

– 1545 hektár, ebből 742 a szántó, 611 a rét és a legelő, a többi belterület. Szikes feketeföld, rossz lefolyású, az átlagos csapadékviszonyoknál is úszik a vízben, csak nagy szárazság idején terem elfogadhatóan. A téeszesítés során feltörték az ősgyepet, emlékszem, a parasztok megkérdezték a munkát vezető agronómust: mit csinálnak vele? Mire ő azt mondta: tanítjuk teremni! A föld aztán visszakívánkozott a valós adottságaihoz: beerdősült. A szántók hatvan százaléka parlagon hever, inkább csak a faluhoz közelebb eső területeket művelik, mint mondják, az a jó föld, ahol még hallani a harangszót.

– Ipar nincs a környéken, a föld parlagon hever, miből él a falu?

– Biztos furcsa ilyet hallani egy polgármestertől, de nem tudok válaszolni rá. Tizenegy embernek van fix foglalkozása a faluban, köztük nekem, a hivatalsegédünknek, a boltosoknak, a kocsmárosnak, a postásnak. Hárman kényszerből mezőgazdasági vállalkozásba kezdtek, mert csak így juthattak géphez, de ők sem érvényesülnek igazán. Tíz hektár nem sok, de megműveléséhez legalább félmillió forint kellett volna, ennyi pénzzel nem rendelkeztek, egyikük már fél is számolt. A polgármester eltöpreng. – Ki van még? Két ember jár be dolgozni Vásárosnaményba.

– És a többi lakos mit csinál?

– Munkanélküliek: vagy munkanélküli segélyt vagy jövedelempótló támogatást vagy szociális ellátást kapnak.

– Ebből meg tudnak élni?

– Nem. Egy kétgyerekes család, ahol mind a két szülő munkanélküli, átlagosan havi 40 ezer forint jövedelmet tud felmutatni – a családi pótlékot is beleszámítva. Ebből enniük kell, tüzelőt vásárolni, kiegyenlíteni a villanyszámlát, OTP-részletet. A felnőttek a “rongyos”-ból ruházkodnak, de a gyereket próbálják úgy öltöztetni, hogy ne ríjanak ki az iskolában a többiek közül. A luxus nélküli megélhetéshez négy embernek legalább nyolcvanezer forint kellene.

Éhezésről egyelőre nincs szó – ezen a vidéken a háború alatt sem haltak éhen az emberek –, néhol még disznót is nevelnek, de nincs meg a létbizonyosság, és ez leépíti a lelkeket. Anyám szomszédságában lakik egy szerelő, valaha karbantartóként dolgozott a ruhagyárban, onnan elbocsátották. Ötvenöt éves, a maszek vállalkozóknak már nem kell, Naményba sem jár be, hogy alkalmi munkát keressen, nem is tehetné, a havi buszbérlet tízezer forintba kerülne. Ez az ember úgy él, hogy reggel felkel, átmegy anyámhoz, behordja a fát, rendezkedik az udvaron, addig-addig tüsténkedik, amíg legalább kétszer meg nem kínálják szilvapálinkával. Ha száz litert főzünk, abból 85-öt biztos ő iszik meg. Déli 11 órakor lefekszik, alszik 3-ig, akkor elkezd gondolkozni, hogy lehetne további italt keríteni, és meg is szerzi magának. A felesége is meg kell, hogy vegye neki a napi két decit. Ha mindezt elfogyasztja, beleesik az ágyba, és másnap kezdődik elölről minden…

A beszélgetés elakad, eltűnődöm, mit kérdezzek még a polgármestertől:

– Önön kívül lakik más értelmiségi is a faluban?

– Igen, O.-né, egy nyugdíjas tanítónő, az itteni iskola volt az első és az egyetlen munkahelye. Ha úgy gondolja, áthívhatom.

Az idős tanítónőt épp főzés közben zavarhattuk meg, az étel meleg gőze árad belőle, lesimítja a kötényét és várakozóan néz ránk.

– Mikor tetszett idekerülni? Rögtön a diploma után?

– Az nem ment olyan könnyen. 1948-ban végeztem Debrecenben, de akkor és ott nem engedtek elhelyezkedni, mert az apám valaha a csendőröknél szolgált. Jobb híján egy gyógyszerész család gyerekeire vigyáztam. A következő évben Mátészalkára pályáztam, de ott meg azt mondták, hogy elkallódtak a papírjaim. Bánatomban leutaztam a szüleimhez, Uszkára. Ahogy közeledtünk a faluhoz, úgy fogytak az utasok, a végén kettesben maradtam egy idősebb férfival. Kérdezte, hogy ki vagyok, mi vagyok, és miért van kisírva a szemem, elmondtam neki. Kiderült, hogy az illető a Megyei Tanács Oktatási Osztályán dolgozik, megígérte, hogy segít majd – és be is váltotta a szavát. 1950. szeptember 27-én neveztek ki ide, az éppen akkor államosított református kéttanerős iskolába.

Itt, a faluban még nem volt köves út, járda, mindegy – mondtam magamban –, egy évet csak kibírok és megyek tovább. Aztán előbb a kolléganőmet helyezték át Márokpapiba, szolgálati érdekből, így nekem már csak illendőségből is maradnom kellett, aztán gyakorlóéveseket kaptam, vagyis frissen érettségizett növendékeket, így én számítottam vezető tanítónak, szó sem lehetett többé váltásról.

– Akkoriban hány gyerekkel foglalkozott?

– Az 1960-as években 90-100 is összejött a nyolc osztályban.

– Hogy zajlott az élet?

– A falu szegény volt, de összetartott, és ez érződött mindenen. Az iskola udvarán állt egy régi istálló, az emberek nekiálltak és kalákában átépítették – ebből lett az úttörőház és a második iskolaépület, megszüntethettük a délutáni foglalkozásokat. Egészen 1962-ig nem volt villanyunk, Márokpapin már két évvel korábban bevezették, ideadták nekünk a maximlámpás diavetítőjüket, mozielőadásokat rendeztünk 50 filléres belépővel, ami pénz összejött, abból vettünk új filmeket. Nyáron aratóbált tartottunk, a fiúk, ahogy hazaértek a mezőről, megmosakodtak és jöttek táncolni. Színjátszó csoportot szerveztünk, előadtuk “A néma leventé”-t, a “Fösvény”-t, “A cigány”-t.

– Mikor tört meg ez az idill?

– 1960-ban, a téeszesítés idején. Tíz év alatt hetvenöten költöztek el a faluból, csupa javakorabeli, módos ember. Nem tudtak beletörődni, hogy a birtokaikat elvették, és egy földmunkás lett az elnök a csoportban. Aki maga nem tudott menni, az a gyerekeit mentette el a városba. 1975-ben annyira megfogyott a létszám az iskolában, hogy a felső tagozat átkerült Csarodára, majd 1982-ben az alsósok is elmentek.

– Mit tetszett szerezni több mint negyven év alatt?

– Elkezdtünk építeni egy házat, de félbemaradt, mert elváltam a férjemtől. Most a régi iskolában lakom.

Az öreg tanítónő láthatólag menne vissza a tűzhely mellé, már csak egy kérdéssel tartom fel:

– Távlatilag milyen sors vár Hetefejércsére?

– Nem fog kihalni, olyan lesz, mint amilyen Uszka már most is: kétharmad részben cigányok, egyharmadban magyar szegényemberek laknak majd itt.

 

 

2.

– Bajcsy-Zsilinszky Endre az 1930-as években azt írta, hogy: “a beregi népnél elhagyatottabb népet pedig még életemben nem láttam”, de azt is hozzátette, hogy: “ezt a népet nem volna nehéz máról-holnapra jelentékeny anyagi gyarapodáshoz juttatni.” Mi hittünk benne, hogy ezt a munkát nekünk kell elvégeznünk, ezért is indultunk el az utunkon – mondja a termelőszövetkezeti elnök, aki tizenöt éven át töltötte be a tisztségét. Hatvanéves koránál sokkal többet mutat, fizikailag elhasználódott, cukorbajos, magas vérnyomásban szenved, szeme vérben úszik, láthatólag az emlékezés is felizgatja.

– Hozzánk, a beregi “Lenin”-ről elnevezett téeszhez valaha három falu határa tartozott: a székhelynek kijelölt Barabásé, Gelénesé és Vámosatyáé, összesen 4672 hektáron gazdálkodtak. A szántóterület 2800 hektárt tett ki, ez papíron tekintélyes birtoknak tűnik, de a valóságban rossz minőségű 10-11 aranykoronás réti agyagtalajból áll össze, a Tisza egykori árteréből. Erősen savanyú, 4,5 pH alatti vegyhatású, állandó meszezést igényel. Egyméteres mélységben a kétvegyértékű vasból kialakult záróréteg akadályozza a természetes folyamatokat. Eredményes gazdálkodást csak akkor lehet folytatni, ha az éves csapadék mennyisége 500 milliméter alatt marad; ha ennél több esik, elpang a víz. Nem sokat ért az 1500 hektárnyi rét és legelő sem, de ezt sem vehettük tudomásul. Magyarországnak egyetlen igazi energiaforrása van, a Nap, és ezt másként, mint földhasznosítással nem lehet megkötni.

A gyümölcstermesztésben láttunk esélyt, 150 hektár almát telepítettünk. A 48 hektárnyi szőlő, a “barabási hegy” magas savtartalmú bort adott, olyan kiváló minőségben, hogy a Mátraaljai Borkombinát, mely nem szívesen bíbelődött apróbb táblákkal, az 1970-es évek végén beszállt a szőlőhegy felújításába, 59 százalékos tulajdoni rész fejében. A téesz saját kezelésébe vonta az egykori Vértes Aladár-féle kőbányát, a kitermelt andezittufát a Vízügy hordta el partvédelmi építkezésekre, köbméterenként 35 forintért.

A téesz az országosan nyilvántartott 1320 mezőgazdasági szövetkezet rangsorában az induló 520. helyről a 128-ra jutott föl, a beregi térségben pedig háromszor is az élen végzett.

A termelőszövetkezet megragadta a fejlesztés minden lehetséges útját-módját. Almaléüzemet nyitottak Barabáson a környékbeli gyümölcs fogadására. Napi öt és fél ezer liter tejet termeltek, négy másik szövetkezettel összefogva tejfeldolgozót építettek, híressé vált a beregi trappista sajt.

Megpróbáltak több lábon állni, Rubik-kockát és bűvös kígyót gyártottak szovjet exportra, több mint félmillió darabot. Működési területüket kiterjesztették egészen Budapestig, egy fémmegmunkáló műhelyt hoztak létre a fővárosban. Némely időszakban a melléküzemágak tartották el a szövetkezetet a maguk 52 százalékos részesedésével.

A gazdasági mérleg tizenötmillió forintos hiány után 14,7 milliós nyereséget mutatott fel – folyamatos beruházások és növekvő anyagi juttatások mellett. Három év olyan jól sikerült, hogy a tagok nemcsak nyereségrészesedést és prémiumot kaptak, hanem 13. havi fizetést is. A családok építkezésekbe fogtak, személyautót, kisgépeket vásároltak.

Mint az országban mindenütt, itt is 1989–90-ben kezdődött a közös gazdaság romlása. Tíz kombájnnal arattak, a háromezer tonnás termést beszállították a megyei Gabonaforgalmi Vállalathoz. Máskor automatikusan megkapták utána a 19 százalékos ártámogatást – ezt ebben az évben nem lehetett lehívni. Januárban ugyanez történt az állati termékekkel is, ezzel az elvonással a termelőszövetkezet 25 millió forintot veszített. A következő évben már hitelt sem kaptak, be sem tudták indítani a termelést.

Öt-hatéves vergődés következett, időnként még egyet csavartak a présen. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa összehívott egy rendkívüli kongresszust, ahol bejelentették, hogy az egyéni kisárutermelés polgárjogot nyert, a tagok, ha úgy kívánják, kivehetik földjeiket a közösből. A maga köreiben a “Lenin” téesz is meghirdette ezt a lehetőséget, de kevesen jelentkeztek, a kedv és a tőke egyaránt hiányzott ahhoz, hogy vállalkozásba kezdjenek. Az a három százalék, mely mégis rászánta magát az önállósulásra – mint később kiderült –, jobban járt, mert az akkor még csorbítatlan tulajdonból megkapták a rájuk eső teljes vagyonrészt. Azok a tagok, akik bizalomból bennhagyták a földjeiket, a bérleti összeghez sem jutottak hozzá.

1992 végén hozták meg az úgynevezett “szilveszteri törvényt”, a termelőszövetkezeteknek át kellett alakulniuk. A “Lenin” téeszben is beütött a csőd, megszűnt a vezetés önállósága, a döntés joga a csődbiztosnak kijelölt cég kezébe ment át. Az elnökség formailag a helyén maradt, de gyakorlatilag keveset tehetett.

– Mi a különbség a végelszámolás és a csőd között? – kérdezem.

– A végelszámolásnál a szövetkezet úgy fejezi be a működését, hogy a meglévő vagyonából ki tudja fizetni a tartozásait, maga rendezi az ügyeit – ez a kedvezőbb elintézési forma. A csődnél a befolyó pénzből a felszámoló cég elsősorban a maga költségeit fedezi, aztán jönnek az állammal szemben fennálló adósságok és így tovább, a tagság érdekei háttérbe szorulnak.

Az 1993–94-es év bőséges almatermést hozott a környéken, de nem állt rendelkezésre annyi pénz, hogy beindíthassák a léüzemet. A barabási polgármester és a kerület akkori országgyűlési képviselője a gondok megoldására megalapította a Barabásker Kft.-t. Tárgyalni kezdtek, találtak is egy vállalkozót, aki hajlandónak mutatkozott megelőlegezni a szükséges összeget. A termelőszövetkezet tagjainak érdekeit tartva szem előtt, beleegyezett, hogy alvállalkozó legyen a maga építette üzemben. A pénzhez havonta, a teljesítményüknek megfelelően kellett volna hozzájutniuk, de egészen december 20-ig a “bizalmi elv” alapján, vagyis ingyen dolgoztak. Ekkor 1,2 millió forintot kaptak; 17 milliós követelésük maradt kielégítetlenül, ha ehhez hozzájutnak, sikerült volna talpon maradniuk. A külső vállalkozó azonban nem fizetett, a termelőszövetkezetnek 5,2 millió forintos tartozása keletkezett az APEH-nál is, egy év után az adóhatóság beadta ellenük a felszámolási kérelmét, 1997-ben ki is mondták a szanálást.

Az elnök nem tudta naphosszat hallgatni a vádaskodásokat, hogy székét megtartva ő is feléli a vagyont, felmondott és elment.

 

 

Az egykori “Lenin” téesz három bázisfaluja közül először Vámosatyán néztem körül. A kisebb beregi települések közé tartozik, sorstársaihoz hasonlóan az ő jövője is kevés jót ígér.

1990-ben még 680 ember lakott itt, számuk alig tíz év alatt 550-re csökkent. A lakosság harminc százaléka elmúlt már 60 éves, az iskolás korosztályba 60-an tartoznak, az óvodásokéba pedig csak 15-en. Több iskolai korcsoportban is osztályösszevonásokra került sor.

– A 25–35 év közöttiek javarésze nem alapít családot, belátták, hogy nem tudnák eltartani a megszületendő gyerekeiket. Évenként hét-nyolc fő természetes fogyással számolhatunk – mondja a polgármester.

Ugyanilyen hanyatlást jeleznek a gazdasági mutatók is. A munkaképes lakosság nyolcvan százaléka munkanélküli, tíz év alatt egyetlen új munkahely sem létesült a faluban. Néhány tucat embert közmunkában foglalkoztatnak; belterületeket takaríttatnak, vízelvezető csatornákat hozatnak rendbe velük. Az évi 35 milliós állami normatívának majdnem a harminc százaléka megy el szociális segélyre. Az öregek a téesz-években megszerzett nyugdíjukból élnek.

– Mifelénk kevés olyan ház van, ahová nem visz pénzt a postás.

– Mennyiből tudnak kijönni az öregek?

– Itt van például az én apám, ő egyedül maradt a házban, a villanyért kétezer forintot fizet, a gázért ötezret, a vízért ezerötszázat, ruhát már nemigen vesz, szórakozni se jár, az ennivalóval együtt húszezer forint betakarja a költségeit.

Áttérünk a birtokviszonyokra. A termelőszövetkezet felbomlása után a föld minden négyzetmétere magánkézbe került. Általában 3-5 hektár nagyságú gazdaságok alakultak ki, 10 hektárnál több földdel csak huszonöten rendelkeznek Vámosatyán. Sokan nagy reményekkel láttak neki a magángazdálkodásnak, a faluban több mint ötven különféle munkagépet vásároltak. Várakozásaik nem váltak be, a közgazdasági tényezők mellett a természet is ellenük dolgozott, szinte minden egyes évben valamilyen elemi csapás sújtotta a határt. 1997 júliusában jég verte el a termést, 1999 tavaszán az egész Beregben itt alakult ki a legnagyobb belvíz – ide érkezik több település csapadéka, az erdő is a falura eresztette az elolvadó havat, sem ősszel, sem tavasszal nem tudtak elvetni.

Mára általánossá vált az a vélemény, hogy nem kifizetődő megművelni a földet. “1994-es áron vásárolják meg tőlünk az 1999-es rezsivel összehozott termékeinket” – mondják. Öt környékbeli faluban egyetlen olyan embert találni, aki főfoglalkozású mezőgazdasági vállalkozónak jelentette be magát – igaz, ő sem a földből él, hanem vendéglőt-szállodát tart fenn Jándon. A szántóterületnek több mint hetven százaléka parlagon hever, ebben az évben már új gyümölcsösöket sem ültettek.

Az állatállomány is riasztó mértékben visszaesett. Bereg egykor legnagyobb birkanyájából – közte 6000 anyajuhból – csak mutatóban maradt. 1993-94-ben még 150 tehenet tartottak a faluban, 1998-ban már csak 35-öt, ezeket is sorra levágják – az alacsony tejárak miatt nem érdemes tartani őket. Az utóbbi időben még a tej átvétele is bizonytalanná vált.

 

 

A polgármesterrel és a falugazdával kimegyünk a földekre körülnézni. Itt is érvényes az általános tapasztalat: inkább csak az út melletti, könnyen megközelíthető területet művelik meg, beljebb 50-100 hektáros táblák maradnak parlagon. A csapadékot levezető csatornák már rég eltömődtek, az állam negyven évig nem törődött velük, aztán egy határozott tollvonással az önkormányzatra bízta a gondozásukat, annak pedig egy fillérje sincs erre a célra. A földek elgazosodtak; mezei acat, perje, muhar, vadkapor, laboda nő rajtuk. A parlagfű idáig inkább csak a homokos talajokat lepte el, most már itt az agyagos földeken is feltűnnek méregzöld bokrai.

– A téeszidőkben mennyi volt itt a parlag?

– Semennyi, nem lehetett. Minden május végén kijött a megyei felügyelőség határszemlére, és ha bevetetlen területet talált, nagyon keményen büntetett. Még a mocsarakat is felszántották.

Megállok egy gazzal felvert földdarab szélén:

– Ezt mióta nem művelik?

– 1998 óta.

– Akkor miért vették ki a közösből? Mi történt közben?

– Sok minden, hogy csak egyet mondjak: 1994-ben 70 forintba került egy liter gazolaj, sőt az oroszt 40-ért is meg lehetett kapni, most meg 200 forintnál is többet kérnek érte.

– Ha nem használják, miért nem adják el?

– Ugyan már, kinek?! Ezen a vidéken nem képződtek vagyonok, mert nem volt mit ellopni, de ha volna is pénze valakinek, akkor sem a földbe fektetné, hanem betenné a bankba kamatra, sokkal jobban járna. Egy gazda Beregsurányban 4,6 milliós tőkével kezdett, és most ott tart, hogy nem tudja, lesz-e miből elvetni jövőre.

– Nincs is értéke a földnek?

– Nincs ingatlanforgalom, ezért az árak csak elméletiek. Egy aranykorona három-négyezer forint, vagyis egy tízkoronás szántó hektárja 30–40 ezer forint. A házaknak sincs áruk, bent a faluban 300 ezer forinttól 2 millióig lehet kapni, ha valaki most akarná megépíteni, a háromszorosából sem tudná kihozni.

Az elvadult tájban vigasztaló látvány tűnik fel: a gyönyörűen gondozott almáskert. Valaha ezt is a termelőszövetkezet telepítette és gondozta, egy hektárra 150 munkanapot fordítottak. A felszámolás után fél–három hektáros darabokban osztották szét a tagok között.

Az új tulajdonosok idén is tizenötször-húszszor permetezték meg a fákat, a gyümölcsök épphogy meg nem szólalnak, de így is csak léalmának veszik át, az induló ajánlatok szerint 22 forintért kilóját.

– Miért nem adják el étkezési almának? A kétszeresét kaphatnák meg érte.

– Itt nincs kereskedelem, ide nem jön senki vásárolni, a kereskedők Kecskemétre, Zalába járnak, onnan olcsóbb és egyszerűbb a szállítás, hozzánk még a vasút is húsz kilométerre fekszik.

Az út mellett egy hetven körüli, kalapot, fehér inget viselő parasztember álldogál. Épp szüretelik az almáját, egy pótkocsis teherautóba rakják. Ő maga nem tud részt venni a munkában, ujjával a mellére mutatva jelzi, hogy beteg a szíve:

– Idén jó év van, 200 mázsa is lejön egy hektárról. Kapok érte 400 ezer forintot, de mindenért fizetnem kell, a metszésért, a permetezésért és most a szedésért is. 180 ezer forint a költség, 220 ezer haszon marad rajta.

– Azt hiszem, nem túl sok.

– Min van több? A fiam búzát vetett, a javát elvitte a belvíz, a maradékot mázsánként ezer forintért tudta eladni, úgy is vitatkozva. Egymilliós adósság jött össze neki, most majd az almából törlesztünk. Árvíz és belvíz után csak napraforgót volna érdemes vetni, de azt nem támogatják, jó, ha nullára ki lehet hozni. Jövőre inkább parlagon hagyjuk.

Megkínál almával, int, hogy szedjem tele a táskámat is.

– Ha ilyen rossz ez a föld, régen, a háború előtt hogy éltek meg belőle?

– Akkor nem kellett villanyt, gázt, vizet fizetni, bútort sem vettünk, csak az adót kellett törleszteni – az is kevesebb volt, mint mostanában.

Az öregember belemelegszik az emlékek felidézésébe:

– Bútorra sem költöttünk, csak petróleumra, ecetre, mészre, a zsidó boltos felírta, amit hoztunk tőle, aztán aratás után kifizettük. Kisasszony napján bementünk Vásárosnaményba, és az apám vett nekem egy csizmát, az enyémet a nagyobbik öcsém örökölte, az övét pedig a kisebbik öcsém. A végén elbontottuk a régi csizmaszárat és csináltunk belőle bocskort.

A kísérőm jelzi, hogy indulnunk kell, elköszönök.

(Később kezembe akadt egy szatmári faluban szolgáló segédlelkész levele, mely a két háború közti időket kevésbé idilli módon festi le:

“…Egyik közeli faluban tüdővész pusztít, annyira, hogy más falubeliek nem is mernek feleségnek valót keresni. Étkezés, ruházkodás mind hiányos. Falunkban nemegyszer megtörtént már, hogy a rossz termés miatt 10–20 holdas gazdák boltban vették a kenyeret. A csecsemőhalálozás nagy, az egykézés egyre terjed. Falumban a múlt század végén 500–550 lélekre 30–33 születés esett, ma 628 lélekre 10–12. Mostohán bánik a néppel a természet. Földje rossz, agyagos (csak a Tisza partján, Nagyecsed, Szalka vidékén jó). Vagy nagyon sok az eső vagy nagyon kevés. Gyümölcstermesztést haszonra nem folytatnak. Háziipar fejlett, de a szervezetlenség miatt sokszor potom áron adják el szőtteseiket, vásznaikat…”.)

Már magasan ível a Nap, négy óra körül járhat, de az utcákon alig mozognak emberek, behúzódtak a házukba. Senki sem jár ki a faluból, naponta nyolc busz indul Vásárosnamény felé, a jegy 300 forintba kerül, ez sok pénz, az üléseken csak nyugdíjasokat és diákokat látni.

– Van a faluban olyan állás, mely diplomához kötött?

– Csak a tanítóké. Papunk nincs, aki volt, az öngyilkos lett, a doktor is máshonnan jön, a közjegyző is. Még pártok se működnek, az emberek már rájöttek, hogy a nagy ígéretek csak egy napra szólnak.

– És mi lesz azokból a gyerekekből, akik most tanulnak?

– Ott maradnak, ahol az iskoláikat elvégzik – mondja a falugazdász. – Én is elküldtem a lányomat Nyíregyházára, hatmillióba került a lakás meg az elhelyezkedés. Elvitte minden tartalékomat, de nem bánom, velünk is ezt csinálták az apáink annak idején, mikor elküldtek tanulni minket.

– Így megy el a tőke erről a nyomorult vidékről, a mi zsírunkból és verejtékünkből épült fel Nyíregyháza.

 

 

Barabáson először a sokat emlegetett almaléüzemet nézzük meg a polgármesterrel. Mint mondtuk: a helybeli termésre alapozták, a gazdáknak nem kellett Vásárosnaményba, harminc kilométeres távolságba elszállítani a gyümölcsöt. Sokat enyhített a foglalkoztatási gondokon: 18 ember dolgozott benne, a száznapos szezon alatt három műszakban.

Benézek az ablakon: a csarnok fele üres, a két gépsor közül az egyiket elvitték:

– Azt mondják, hogy eredetileg lízingelték, de az a cég, akitől bérbe vették, már rég nem létezik, oda nem vihették.

A másik gépsor a helyén maradt, a kiszolgáló létesítmények és maga az épület is kifogástalan állapotban van, akár holnap is el lehetne indítani a termelést.

– Mennyi pénz kellene az üzembehelyezéshez?

– Ötmillió forint.

– És nem lehetne annyit összeszedni a faluban?

– A barabási emberek többé nem hisznek semmiféle szövetkezésben. Annak idején a téeszből elüldözték a helyi szakembereket, a kívülről jött vezetők viszont mindvégig idegenek maradtak. Mikor meggyűlt a baj, egyszerűen elmentek haza, Nyíregyházára vagy Miskolcra, nem kellett itt maradniuk, és naponta szembenézniük az emberekkel, elszámolni, hogy mi lett a közös vagyonnal. Négy éve tart már a felszámolás, a téesz vagyonának a fele már elment, de még egy fillér sem törlesztődött az adósságból, a szanáló cég viszi el a pénz nagyrészét.

– Mi lett azzal a külső vállalkozással, mely annak idején beszállt a léüzembe?

– Végül 15 millió forinttal maradt adósunk, és sohasem tudjuk behajtani rajta.

– Miért bíztak meg benne?

– Maga is megbízott volna. 1994-ben, mikor a cég megjelent Barabáson, mindenki támogatta, az Országos Gazdakörök elnökségétől az MDF-vezetésig, nehéz lett volna nemet mondani.

– Végül is mi lesz ezzel az üzemmel?

– Nem tudom. A múltkor lejött Nyíregyházáról egy kínai vendéglős, azt ajánlotta, hogy 30 millió forintért megvásárolja a gépeket és elviszi Kínába. Nem mentünk bele, a falu nagyon rossz néven vette volna.

Az egykori téesz-vagyon maradékait megdöbbentő gondatlansággal kezelik. A telepre bevezető út mellett egy másfél millió forintot érő hídmérleg állt, a polgármester meg akarta vásárolni az akkor még működő léüzem számára, de visszautasították a kérését. Egy nap aztán jött egy kamion és felpakolták rá a szerkezetet, a hírek szerint 150 ezer forintért vitték el.

Magát a telepet a már sok helyütt tapasztalt brutalitással rabolták szét; az ablakokat betörték, a rézcsöveket kitépték a falból. A lánctalpas traktor, mely valaha a silót taposta, már ócskavasként vesztegel egy betonnégyszög sarkában.

A régi juhnevelőt egy szeszcsempész vette meg tevékenységének álcázására. A teherautóit megrakta kannákba lefejtett szesszel, hogy ne vonja magára a figyelmet, letakarta egy vastag réteg trágyával, úgy vitte ki a faluból. Ez a szeszcsempész már elvonult a környékről, a nyomába lépők próbálják kimenteni maguknak azt, ami kimenthető még. Adnak a formára, a belső oldalról szedik le a tetőfedő palát, hogy a hiány ne tűnjön fel az úton elhaladóknak. A háznak, ahol egykor a Rubik-kockákat és a “bűvös kígyókat” gyártották, beszakadt a teteje a hó súlya alatt, azóta sem hozták helyre. A tejcsarnok is megszűnt, nem volt értelme fenntartani, a faluban összesen nyolc tehén maradt.

– Ha minden elpusztult, miből élnek az emberek Barabáson?

– A 930–940 lakosnak a fele keresőképtelen, nyugdíjasok, szociális segélyre szorulnak. Nyolcvan portán egyedülálló öregek tengődnek, a magukat bírók közül is alig százan dolgoznak, a munkanélküliség tehát mintegy 75 százalékos.

Kiérünk a falu szélére, a hulladékokkal ellepett réten sárból tapasztott, fekete nejlonfóliával letakart ablaktalan putrik látszanak. Mellettük szociális célú lakásokat építenek, már vezetik be a vizet.

– Öt cigány család él itt, 30–40 fővel. A környéken mindenütt folyamatosan növekszik a számuk, a szomszédos Gelénesen 18 óvodásból 11 cigány. Mi mindent megadunk nekik, ami csak jár, sajnos közülük sokan nem akarnak dolgozni, épp a napokban történt, hogy egy 18 éves erős fiú nem vállalta el a közmunkát. A határon túli romák sokkal szorgalmasabbak. Egyszer az egyik bandagazdájuk járt nálam, munkát keresett, felvettem őket almaszedésre. 1500 forintos napszámot kértek, kevesebbet, mint a magyarok, de kellett adni nekik reggelit, mert egy fillér nélkül jöttek át a határon. Tíz óra felé zuhogni kezdett az eső, gondoltam, hogy abbahagyták a munkát – a magyar munkás már a harmatnál is leáll –, kimentem értük a busszal, de ők felkaptak magukra egy-egy rossz kabátot és végigdolgozták a napot.

A kocsival most egy másik irányba szeljük át a falut, a polgármester ki-kimutat az ablakon:

– Ezekből a házakból már kihaltak a gazdák, a fiatalok sem járnak be a városból, ha tudják, eladják: 200 ezer és másfél millió forint között mozog az áruk.

– Kik veszik meg?

– Általában Ukrajnából áttelepülő magyar nemzetiségűek. Sok helybeli férfi hozott feleséget a túloldalról – érdekes dolog, hogy szinte mindegyikük meghalt tíz éven belül.

Felkapom a fejem:

– Megölték őket?

– Nem, csak az asszony rászoktatta őket a kotyvasztott szeszre, és attól szétdurrant a májuk.

A polgármester int egy takarékosan rendbe hozott épület felé.

– Ezt egy angol hajóskapitány vette meg.

– Hogy került ide egy angol hajóskapitány?

– Egy pesti professzor barátja hozta le, kirándulni jött, de megtetszett neki a vidék. Végül is azért kötött ki Barabáson, mert egy ukrán szobrásznő az élettársa, aki innen könnyebben tud hazajárni. Már vállalkozni is próbál; Romániában alkuszik egy bányára.

A foghíj nélkül beépített belterületi házsorokban feltűnik egy üres saroktelek, valaha itt terült el a zsidó temető. Egy 1930-as felmérés szerint a zsidók jelentős helyet foglaltak el a falu életében, a barabási népesség hat százalékát tették ki, számuk meghaladta a görög katolikusokét és alig maradt el a római katolikuséktól. Közülük került ki a környék földbirtokosainak, bérlőinek, boltosainak javarésze, egy híres fuvaros is akadt közöttük, akit állítólag a lovával együtt temettek el. Mostanra már egy fejfa vagy sírkőmaradvány sem emlékeztet rájuk, és a faluban sem lakik zsidó ember.

 

 

Lenézünk a barabási határátkelőhöz. Forgalma nem különösen nagy, igazi jelentősége abban áll, hogy egyes tervek szerint erre vezetne az egészen Kijevig elfutó M3-as autópálya.

– Nem fog felépülni, már évek óta egy centit sem mozdul előre – mondja a polgármester rosszkedvűen –, és nem is fog egyhamar. A barabási szilárdszemét-lerakó épp beleesik a nyomvonalba, most dőlt el, hogy 2014-ben kell majd rekultiválni, tehát addig biztos, hogy nem ér ide az út.

– Maga szerint mi lehet az oka ennek a halogatásnak?

– Az autópályákat Magyarországon mindig úgy tervezik, hogy a főváros kényelmét szolgálja. Annak idején a pesti ember el akart menni fürödni a Balatonra, ezért megépítették neki az M7-est. Aztán Bécsbe akart járni vásárolni, így jött létre az M1-es. Sportossá vált, síelni akart a hegyekben, megkapta az M3-ast Gyöngyösig. Most a jugoszláv tengerpartot veszi célba, már tervezik is a sztrádát abba az irányba.

– Az ukránok mit szólnak a barabási kilépőhöz?

– Nem rajonganak a tervért. Azt hajtogatják, hogy egy ilyen út Magyarországról csak háromféle helyen jöhet át: hídon, alagúton vagy egy szoroson két hegy között. Mikor kérdeztem az okát, azt felelték, hogy ezeket a környezeteket tűz alatt tudják tartani.

– Barátságos felfogás. Egyébként is erős az ellenséges hangulat?

– Inkább csak viccek terjengenek. Egy öreg magyar paraszt látja, hogy valaki iszik a patakból, rászól: vigyázz fiam, mert mérgezett. Az illető felnéz: sto ti gáváris? Mire az öreg paraszt: lassan igyad, fiam, mert hideg.

Barabásnál csak külön kishatárforgalmi útlevéllel lehet átkelni reggel 7-től este 7-ig. Ilyen okmánnyal csak a helyi lakosok rendelkeznek, minket nem engednek át, megállunk a sorompók előtt és nézzük a forgalmat.

Ukrajnában az időszakos áremelés után újra leszállították az üzemanyag árát, megint kifizetődő a csempészés, hosszú kocsisor tart Magyarország felé, ukrán és magyar rendszámú autók egyaránt állnak benne.

– A falunak, de az egész környéknek is az olaj- és a benzinkereskedés a legfőbb jövedelme. Egy csempészkocsi legalább három családot tart el: azét, aki megveszi kint az üzemanyagot, azét, aki áthozza és azét, aki továbbadja a felhasználóknak. Tiszavasváriból, Debrecenből is jönnek “olajozni”, de még Budapestről is jártak le, orvosok és jogászok is akadtak köztük; délelőttönként háromszor-négyszer megfordultak, délután csak áztatták a lábukat a Tiszában, így is többet kerestek, mint az eredeti foglalkozásukban. A túloldalon is akadtak olyan pedagógusok, akiket az ukrán határőrök fogadtak fel csempészésre, odaadták nekik a saját kocsijukat, úgy hordatták át az olajat Magyarországra. A megyében működtek olyan üzemanyagkutak, ahol csak csempészett ukrán olajat és benzint árultak.

Régen egy-egy személy olyan gyakran járt át, hogy havonta kellett cserélni a kishatárútlevelét, mert megtelt stemplikkel, azóta egy kicsit ráléptek a fékre. Az ukránok mozgását már korábban szabályozták, most nálunk is előszedtek egy 1976-os rendeletet, mely szerint a magyarok is csak egyszer fordulhatnak naponta “határmenti turizmusban” – mert ez a csempészés fedőneve.

Persze, mint mondani szokás, “szegényházban nem lehet rendet tartani”, itt is különféle manipulációk szerveződtek. Kialakult az úgynevezett “csókos sáv”, ahol egy megfizetett határőr huszonnégy óra alatt többször is átengedte az üzlettársait.

– Hogy tehette meg? Hiszen, ha jól tudom, videón rögzítik a kocsik rendszámát és azt utólag ellenőrzik.

– A kamera elé állt és kitakarta az autót. Néhányan a határőrök közül aztán elszemtelenedtek, az egyikük olyanokat mondott, hogy ha délig nem keresem meg a százezer forintomat, akkor nem is érdemes dolgoznom. Mikor feljelentették és kiszállt a vizsgálat, délelőtt tizenegykor nyolcvanezer forintot találtak nála – mondja a kísérőm.

(A könyv más helyén arról számolunk be, hogy még egy ilyen “bukta” sem eredményez okvetlenül bűnvádi eljárást.)

A sorompó mellett állva átlátunk a túloldalra, a határ a 179 méter magas Tipet-hegy oldalában húzódik, a Hoportost leszámítva ez az egész megye legmagasabb pontja. “A vulkáni szigethegy löszös lejtőin barna erdőtalaj képződött, és rajtuk ősidők óta szőlőművelés folyik” – írja a kézikönyv. Az ukránok megpróbálták teraszosítani a lejtőt, de egy tolólapátos munkagép lezuhant a meredeken, akkor felhagytak a kísérlettel. Az ukrán oldal másik nagy értéke az 51 fokos gyógyvíz, állítólag oda hordják kezelésre a csernobili sérülteket.

A határon túl Mezőkászony (Kosiny) az első falu, főutcáján észlelhető a magyar szomszédság, modernebb stílusú új házakat húztak fel. Az élet viszont épp olyan nehéz, mint bárhol Ukrajnában; ellátási gondok mutatkoznak, esténként sokszor kikapcsolják az áramot.

A tanítók sem kapják meg a fizetésüket, az előadások gyakran szünetelnek, ezért 21 magyar nemzetiségű gyerek úgy döntött, hogy a barabási iskolában tanul tovább. Hogy ne kelljen naponta átjárniuk, berendeztek számukra egy kollégiumot, napközben egy pedagógus foglalkozik velük, éjszaka pedig valamelyik szülő alszik náluk. A kárpátaljai magyarok elbizonytalanodását jelzi az a szállongó híresztelés is, hogy a pénzüket nem otthon, hanem a barabási takarékpénztárban tartják.

A polgármester egyik régi ismerőse csatlakozik hozzánk, csak tankolni ugrott át a túloldalra. A régi időkre terelődik a szó, kiderül, hogy valaha ő maga is sokat és sokfélét szállított Ukrajnába.

– A szovjet piac paradicsom volt a számunkra, minden árunkat átvették. Csak egy bonyodalomra emlékszem: egyszer egy olyan rozoga tehenet vittünk át, hogy a lába szétcsúszott a teherautó platóján. Az állatorvos megmakacsolta magát: a tehénnek meg kell tudnia állni a talpán. Egy géppel megemeltük, úgy már elfogadta.

Később, mikor már kialakultak a magánkapcsolatok is, még nagyobbakat lehetett “kaszálni”. Két kotló sörért az ukrán traktoros adott hatszáz liter olajat, egy fél liter császárkörte likőrért egy kanna benzint kannástól, egy ötezer forintos olasz szexnaptárért 11 komplett Kamaz-gumit felnistől. A maffiózók mindent eladtak, a tőrkésüket kivéve, mert arra esküdtek fel.

1992-ben az MDF-es kormány meghirdette a kedvezményes traktorvásárlási programot, megpróbáltuk kihasználni az esélyt, átmentünk Munkácsra a “beszerzési forrásunkhoz”.

– Kellene MTZ.

– Mennyi?

– Száz darab.

– Annyit nem tudunk lopni. Itt van most tíz, majd gyere újra.

– De mi hivatalosan szeretnénk megvenni.

– Úgy nekünk túl bonyolult, inkább hagyjuk az egészet.

Nem tudom megállni, hogy közbeszóljak:

– És a maguk főnökei mit szóltak ezekhez az üzletekhez?

– Hagytak minket élni. Még azt is elnézték, hogy a pótkocsira is számoltunk fel üzemanyag-fogyasztást.

Fent, a nagyok között is ment a barátkozás. Egy megyei képviselőt, aki különösen fontos szolgálatokat tett a szovjeteknek, családjával együtt meghívtak nyaralni. Hogy az útlevelükben ne maradjon semmiféle nyom, a zöldhatáron vitték át őket Munkácsra, onnan helikopterrel Kijevbe, Kijevből pedig repülővel le, a Fekete-tengerre. Ott üdültek három hétig, aztán visszacsempészték őket ugyanazon az útvonalon.

– Most hogy állnak a kereskedelmi kapcsolatok?

– Bármilyen kedvezőek is volnának időnként a lehetőségek, igazi együttműködés nem alakul ki. Odaát, Mezőkászonyban működik egy nyílászárókat gyártó üzem. Olasz gépeket szereztek be, és kiváló, nagy gyantatartalmú alapanyaghoz is hozzá tudnak jutni köbméterenként nyolcvan dollárért. Magyarországon a duplájáért sem kapni hasonlót. A napi termelési értékük, magyar pénzre átszámítva, többszázezer forintot tesz ki. A talponmaradáshoz most a belső technológiájuk kiegészítésére volna szükség és egy szárítót is kellene építeni – mindezt meg lehetne oldani 15-20 millió forintból. A készáruk kiviteléhez még egy fedőszervül szolgáló vegyesvállalatot sem volna muszáj létesíteni, a jelenlegi jogi szabályozás ezt nem teszi kötelezővé, szabadon lehetne exportálni óriási haszonnal, mégsem akad befektető.

A külföldi tőke sem jön erre a vidékre. Egy kísérletről tudnak: az elektronikával foglalkozó svájci TDK cég akart itt létesíteni egy üzemet. Abban bízott, hogy a Munkácson működő magas színvonalú egykori hadiüzemektől sok mindent átvehet: szakembereket, gépeket, technológiát. Aztán a cég egyik vezetője lejött ide, körülnézett és többé nem jelentkezett.

Megnézzük a barabási hegy magyar oldalát. A kényelem kedvéért a községi mikrobuszból átszállunk egy Nyíregyházáról érkezett érdeklődő Volvo kocsijába. Nézem a vidéket, eszembe jut, hogy egy ismerős agronómus valaha itt, az egykori gyepgazdaságban kezdte a pályáját. Azt mesélte: olyan magasra nőtt a termesztett fű, hogy eltűnt benne a teherautó és még masnira is meg lehetett kötni fölötte. Mostanra elvadult, csak néhány tehén legel rajta.

– Lehet, hogy ezeket is hamarosan elverik innen.

– Kinek kell ez a rossz föld?

– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Két méter mélyen már ott fekszik benne a sóder és alatta negyven méter vastag a készlet. Milliárdokat lehet kihozni belőle. Mostanában az ügyeskedők az egész országban rászálltak a sóderra. Nyékládon a volt téeszelnök gombért-pitykéért megvette a kavicsbányát és 100 millióért adta el az osztrákoknak. Berényben a telektulajdonosoknak azt mondták, hogy csak a felső humuszréteg az övék, a föld mélye nem, és kifizették őket az eredeti aranykorona-érték négyszeresével.

Nálunk egy egri cég kapta meg a kutatási jogot, nem élt vele, most öt év után lejár, erre hajtanak rá a maszekok. Egyikük úgy vásárolt meg egy területet, hogy legelő kell a juhainak, aztán ötven állatot sem tart a hodályban.

Kátyús, kikopott úton rázkódik tovább a kocsi, tíz kilométeres sebességet tartva jutunk el a kőbányáig. Ez, mint említettük, a termelőszövetkezet tulajdonába tartozott, de a felszámolásnál magánkézbe került, a szanáló cég állítólag ötmillió forintért adta el. Nyolc-tíz Kamaz teherautó hordja a követ folyamatosan a tarpai gátépítéshez, meg sem lehet becsülni, hogy a bánya milyen hasznot hozhat a tulajdonosának, feltételezésem szerint az ötmilliós vételár négy-ötszörösét havonta, de hát ez nem rám tartozik, “videant consules”, lássák az illetékesek, ha látni akarják.

A bánya előterében megakad a szemem egy külön kőrakáson. A szabályos formájú, kerti asztallapnak alkalmas darabokat gyűjtik össze, valószínűleg a jobb üzleti partnereknek kedveskedve.

Visszafelé megállunk a borpincénél, megkóstoljuk a helyi királyleánykát. A padon ülve még süttetjük magunkat a délutáni nappal, míg körbenézek, feltűnik, hogy a Volvo alatt egy mindinkább terjeszkedő olajtócsa alakult ki – egy kátyúba verődve megsérülhetett az olajteknő.

Tulajdonosa ezzel nem juthat vissza Nyíregyházára, az ő utazását még megoldja a községi minibusz, de a Volvót be kellene szállítani egy javítóműhelybe. A mobiltelefonon kétségbeesett keresés kezdődik egy “slepper” után. Az Autóklubban fel sem veszik a kagylót, végül egy magánkocsimentő vállalja a munkát egynapos határidőre, és elképesztő, 40 ezer forintos díjért.

– Képzelje el, hogy egy nyugati üzletemberrel történik, aki befektetési szándékkal érkezik, el tudja képzelni, hogy az illető még egyszer eljön ide?

 

 

3.

A nyíregyházi vízügyi igazgatóság iratszekrényeinek mélyéről előkerestetem az 1970-es észak-magyarországi árvízről szóló jelentéseket, és megpróbálom összerakni belőlük a katasztrófa vázlatos történetét.

Szatmárban megszokott jelenségnek számít, hogy a jégzajlástól a zöldárig két nagy hullám is levonul, akkor azonban másként alakultak a dolgok. Május 8. és 10. között a Tisza és a Szamos hegyvidéki vízgyűjtőjében 30-40 milliméter csapadék esett, ez átáztatta a felszínt és feltöltötte a folyómedreket. Ezt követőleg május 12-én valamennyi folyó vízgyűjtő területén heves, napi 60, sőt helyenként 100 millimétert is meghaladó eső hullott. Ekkor már egyértelműen egy minden eddigit meghaladó haváriára lehetett számítani. A veszélyt fokozta, hogy a szóban forgó vidéken már kiirtották az erdőket, megfosztva a földeket vízmegtartó képességüktől.

A nagy mennyiségű csapadék hatására valamennyi érintett folyón egyszerre vonult le az árhullám. Elsőként a Túr tetőzött Garbolcnál 640 centiméteres vízállással, ez 80 centiméterrel haladta meg a korábbi maximumot. A folyó határ felőli szakaszán kialakult vízszint fél kilométeren át túllépte, 21 kilométeren pedig 10-20 centiméterre megközelítette a töltés koronaszintjét. A Túr bal partján a korábban kézi földmunkával épített kisebb tömörségű töltésszakasz hamarosan 15 méteres hosszúságban átszakadt. Romániában további gátszakadások következtek be.

– Szatmárnémeti mellett egy tározóban 3-4 millió köbméter vizet tartottak, ez szolgáltatta a környék ivóvizét – mondja egy szatmári öregember –, egy zsiliprendszerrel egy másik tározó is kapcsolódott hozzá Kakszentmárton térségében. A Szamos áradásakor meg akarták nyitni a tartaléktározó zsilipjét, de mivel harminc éven át nem tartották karban, a fogaskerekek elrozsdásodtak és nem engedelmeskedtek. Ráakasztottak egy portáldarut és kiemelték az egész zsilipházat, a víz szabadon betört, magával sodorta a hordógyár fadepóniáját, a rönkök 30 menekülő embert ütöttek agyon. Éjszaka vitték el a holttestüket, és katonai biztosítás mellett temették el, hogy elkerüljék a környékbeliek felzúdulását.

A második hullámot a hirtelen hóolvadás váltotta ki. A töltésben volt egy hajlás, ott néhány ásónyomnyira megbontották a koronát, hadd csordogáljon el a víz, de az ár 200 méteres hosszban elmosta az egész gátat. A helyi vízügy képtelen volt megbirkózni a bajjal, a magyarországi és ukrajnai bázisait féltő szovjet hadsereg műszaki egységei indultak el a lokalizálásra. A románok nem akarták beengedni őket, csak akkor hátráltak meg, mikor a szovjet parancsnok azzal fenyegetőzött, hogy szétlöveti egész Szatmárnémetit.

Így szól a történet, nem tisztünk megvizsgálni a hitelességét. Annyi bizonyos, hogy a romániai gátszakadások a magyar oldalon kissé leapasztották a vízszintet, a határszelvényben kiszakadt töltésen átömlő víz ellen 60 centiméterrel megemelték a Nagyhódos-Garbolc közötti lokalizáló vonalat, így ideiglenesen eredményesebbé vált a védekezés. Később azonban a Szamos jobb partján, a romániai Berend térségében keletkezett gátszakadás vize ráfutott a már megindult apadásra, átömlött a töltésekkel körülzárt Kishódos és Nagyhódos községekre, az előbbi település 80, az utóbbi 30 százalékban elpusztult.

A Tisza–Szamos-köz helyzetét döntően a Szamos jobb parti romániai területen bekövetkezett kilenc gátszakadás határozta meg. A kiömlő víz magyar területen a szakadásokhoz legközelebb fekvő településeken okozta a legnagyobb kárt: Nagygécen, Komlódtótfalun, Nábrádon és Tunyogmatolcson. A vízzel elöntött 437 négyzetkilométeres területen összesen 40 helység található, ezekben az áradás 5200 épületet döntött romba, további 2000-et pedig megrongált. A teljes kárérték mai áron számolva a száz milliárd forintot is meghaladta.

Az események menete azt bizonyította, hogy a Szamos jelenlegi töltései sem Romániában, sem a magyar területen nem nyújtanak hatásos védelmet ilyen méretű árvizekkel szemben. Ha meg is erősítik a magyar Szamos-töltéseket, azok legfeljebb az adott szakaszokon adnak biztonságot, de egy román területen bekövetkező szakadásnál a kitörő víz újra végigsöpör a legutóbb elárasztott területeken.

A Szamosköz nagyesésű vidékén nem lehetett hevenyészett lokalizációs vonalakkal korlátokat emelni az árvizek ellen. Egyetlen megoldás kínálkozott: olyan állandó völgyzárógátszerű létesítményt kell építeni, mely kellő tározó térfogatot biztosít a kitörő vizek összegyűjtésére és visszatartására mindaddig, amíg ki lehet üríteni őket a megfelelő befogadókba. Mivel a szatmári töltésszakadásnál 221 millió köbméter víz tört át magyar területre, alaposnak látszott az elképzelés, hogy a tervezett zárógátnak is ilyen térfogat tárolására kell képesnek lennie.

Még 1970. május 20-án megszületett az első elhatározás a zárógát létrehozására. A későbbiekben viszont vita bontakozott ki a tervezett gát lehetséges nyomvonalvezetéséről. A legfontosabb eldöntendő kérdés az volt, hogy válasszák ki azokat a községeket, melyeket a zárógát védelméből kirekesztve eleve elhalásra ítélnek – a kijelölésnél figyelembe vették a kedvezőtlenebb földrajzi fekvést, a már elszenvedett nagyobb méretű épületkárokat és más szempontokat. Végül a kormányzat – az árvízvédelem elsőbbségét szem előtt tartva – határozatot hozott: Nagygéc, Komlódtótfalu, Kishódos, Nagyhódos és Garbolc községek áttelepítéséről, illetve fokozatos elsorvasztásáról.

 

 

A fentebb említett helységekben építési tilalmat rendeltek el, az illetékes hatóságoknak még arra is volt gondjuk, hogy a “leírt” falvak lakosait a csengeri Tüzép-telepen ne szolgálják ki téglával, cementtel és más szükséges anyagokkal. Új kutak fúrásához sem járultak hozzá. A távozni szándékozók jutányos lakásépítési kölcsönöket kaptak – ez a kedvezmény csak Budapestre és az üdülőövezetekre nem vonatkozott –, egyesek a Nyíregyháza melletti Borbányáig, sőt Érdig elvándoroltak.

A kitelepülési szándék demonstrálására Komlódtótfalun aláírásgyűjtést szerveztek, a listára került 135 név nagyrészét állítólag a temető sírfáiról szedték össze. A többség nem akart nekivágni a messzeségnek, előfordult, hogy Méhteleken vagy Rozsályban felhúztak ugyan egy házat, de az előírásokat kijátszva, a régi falujukban maradtak. Az emberek csak lassan vonultak el a környékről, például Komlódtótfalunak még az árvizet követő évben is 670 lakosa volt, és csak 1996-ban esett vissza 81 főre, Kishódos pedig 362-ről sorvadt le 77-re.

A lemorzsolódás folyamatában számos tényező játszott közre: a munkanélküliség, az elöregedés, a gyerekek iskoláztatásának gondjai mellett szerepet kaptak a terület központjának számító Csenger érdekmegvalósító szándékai is.

A járási rendszer megszűnésével az addig Csengeren működő hivatalok feloszlottak, illetve beköltöztek Mátészalkára. A városi keretek megőrzőséhez fejlesztési pénzekre volt szükség, és Csenger rátette a kezét az árvízi falvaknak szánt anyagi eszközökre is. Az érintettek szerint csak a nagygéci újjáépítési keretből 11 milliót vitt el, összesen pedig 24 milliót – mai értékben a négy- ötszörösével lehet számolni –, ebből és más hasonló pénzekből épült meg Csengeren a főtér, néhány utca és fejeződött be a villamosítás.

A helybeliek sokszor felemlegetik a régi komlódtótfalusi híd sorsát. Ezen áthaladva két kilométerre esik Csenger központja, körbekerülve viszont tizenötre – ez különösen a bejáró iskolás gyerekeknek számított sokat. A Szamos alámosta a város felőli pillért, nyolc centivel megsüllyedt, le kellett bontani. A község próbált valamilyen megoldást találni. 1992-ben a tudomásukra jutott, hogy Németország a kelet-európai államok megsegítésére felajánlotta a régi NDK-s hídszerkezet-provizóriumokat. A szerkezet ideszállítása kijött volna 210 ezer forintból, és az egész híd felépítése sem került volna többe 215 milliónál. A komlódtótfalusiak különféle helyekről támogatásokat gyűjtöttek, de Csenger ezt a pénzt is elvitte, a szállongó pletykák szerint az egyik városi vezető utat alakított ki belőle a földjei irányába.

 

 

A töltés mentén elterülő földek minősége a vizes szatmári térségben kiválónak mondható. A 21–27 aranykoronás sárga kötött szántókat valaha a Szamos töltötte fel, két ásónyom mélységben már felbukkan a homok.

A Komlódtótfalut jelző letérésnél elfordulunk jobbra, az út mellékén sok a szemét: egybehordott, rég begyepesedett sitthalmok, autóroncsok. Már kilométereket haladt a kocsi, de még mindig nem tűnik fel a község határát mutató helységnévtábla, azt csak összefüggő épületsoroknál szabad felállítani, itt viszont több a foghíj, mint a ház. Megbámulom egy megmaradt alap betonnégyszögét, a közepéből kusza, de már termő gyümölcsfák nőttek ki.

Megkeressük a falu régi polgármesterét, a nyolcvanadik évéhez közeledő Csorvási Gábort: jelezhették neki az érkezésünket, mert a portája kapujában vár minket. Annak idején az ő házát is mindenestől elmosta a víz, az az egyetlen munkásruhája maradt meg, melyben az áradás érte. A tilalmak ellenére új otthont épített, ebben nevelte fel a négy gyerekét.

Az öregember tevékeny részese volt a 20. század egész magyar történelmének, igazság szerint a falu sorsáról kellene faggatnom őt, de mindenről elfeledkezve hallgatom az emlékezéseit:

– A szüleimnek hat holdja volt és egy köblös, vagyis 1200 négyszögöles gyümölcsöse, abból tartották el a nyolc gyereküket. Apám minden iránt érdeklődött, már 1928-ban vett egy rádiót, az egész falu hozzánk járt hallgatni. Könyveket is tartott otthon, rászorított minket az olvasásra, én leginkább Csoór Lajos művére emlékszem, “Világpolitika” volt a címe, a fasizmussal és a kommunizmussal foglalkozott.

1941-ben apámmal együtt hatunkat vittek el a családból katonának, én Németországba kerültem dolgozni. Mikor hazatértem a háborúból, megválasztottak elnökhelyettesnek a Földosztó Bizottságba, 1400 holdat mértünk ki az embereknek, benne Kossuth Lajos Gábor kétszáz holdas birtokát. Ő nem volt igazi Kossuth, csak felvette a nevet, valójában Kohutnak hívták. Én készítettem el a jegyzéket a Földhivatalnak, egy hónap alatt minden le lett téve személyre, most pedig tíz év alatt sem tudják megoldani.

Egyik este épp a papírokat rakosgattam, mikor megállt a házunk előtt egy szovjet katonai autó. Én tulajdonképpen dezertőrnek számítottam, mert szökve hagytam ott az alakulatomat, azt hittem, most megtaláltak és letartóztatnak vagy fogolytáborba visznek. Kiderült, hogy azért jöttek, mert valahol fent úgy döntöttek: 23 éves létemre tagja leszek a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Tildy Zoltán tartotta a megnyitót, azzal kezdte:

– Uraim! A hazánk romokban hever, a nemzetünk léte veszélyben van, az az egyetlen kérdés: hogyan tovább.

Megismerkedtem Veres Péterrel, 1947-ben ellátogatott hozzám, beszélgettünk, tudakolta, mit gondolok az új időkről. Mondtam neki, ismerem a fasizmust a gyakorlatból, a kommunizmust Csoór Lajos könyvéből, az én véleményem szerint ikertestvérek. Én nem lépek be a pártba, mert nem leszek egy mázsás kő azon a hajón, melyen egy nemzet süllyed el. Nem tudom, tetszett-e neki vagy sem, de többé nem keresett meg.

A téesz-szervezések idején sem fogtam be a számat, azt mondtam a megyei párttitkárnak: “az ökörnek legalább felemelik a fejét, mikor a nyakára teszik a jármot, a paraszttól meg azt várják, hogy magától tegye az igába a nyakát.” Elvitt a rendőrség, két nap múlva engedtek ki, de figyelmeztettek, hogy még egyszer ilyen elő ne forduljon.

1956-ban a járási Forradalmi Bizottság tagja lettem, a bukás után két hónapig házi őrizetben tartottak, két csengeri rendőr vigyázott rám. Elvették a földemet, az ipari felszerelésemet, de még a gépjárművezetői jogosítványomat is. Elzártak a világtól, csak a szüleim jöhettek be hozzám a házba, a testvéreim már nem.

Írtam egy levelet Nezválnak, az igazságügy-miniszternek, hogy milyen jogsértést követnek el ellenem. Neki fogalma sem volt, hogy ki vagyok én, és merre fekszik Komlódtótfalu, Biszku Bélától, a belügyminisztertől kérdezte meg, aki ide való nem messzire, Márokpapira. Biszku behívatott egy kihallgatásra:

– Ismeri a szüleimet?

– Ismerem az egész családot.

– Akkor azt is tudnia kellett, hogy mit mondott rólam az apám.

– Azt mondta: nyakkendős urat csináltam belőle, aztán kifosztott a vagyonomból.

Tudniillik az öregnek 18 holdas gazda létére be kellett lépnie a termelőszövetkezetbe. Biszku két és fél órát vegzált, végül elengedett, de a földemet nem adták vissza.

1994 júliusában rendezték meg a faluban a földkiutalást, én még meg sem kaptam ekkor a kárpótlási jegyeket. Egyszerre eladták az 1-es, a 2-es, a 3-as földalapot, tudtam, újra nem jönnek ki, hogy felülvizsgálják a határozatot, mindenhonnan kihúzták a földet a lábunk alól. Egyszer egy gyűlésen összehoztak Torgyánnal, előadtam neki a panaszomat, azt felelte, hogy kivizsgáltatja majd, de csak annyit üzent: “törvénysértés nem történt”.

Én 1956-ban és 1990-ben is hittem a változásokban, de úgy gondolom, nem nekünk kell Európába mennünk, hanem itt kell Európát csinálni. Akik most ide jönnek, azok nem gazdagítani akarnak minket, csak az árujukat akarják eladni – a boltban el sem tudjuk olvasni a feliratokat.

Az 1990-es évek elejére kiderült, hogy a vésztározó egész tervéből nem lesz semmi. A románok kihátráltak a megállapodásból, mert nem akarták, hogy egy árvíz esetén az ő területükön fekvő Berend, Nagypeleske és a többi település víz alá kerüljön. Anyagilag sem győzték volna a rájuk jutó munkákat.

1993-ban visszavonták végre a környékre szóló építési tilalmat, azt is kimondták, hogy annak idején törvénytelenül rendelték el. Ez már későn jött, akik elmentek, kevesen boldogultak, ahányszor hazalátogattak, mindig sírtak, de ők már nem telepszenek vissza. A mostani 79 lakos közül csak húszan régi komlódtótfalusiak, a többiek idegenből vándoroltak be.

– Most is vannak eladó házak?

– Hármat-négyet is kínálnak, de ezek a régi építésű házak 350 ezer forintért sem kellenek senkinek, pedig egy új ház tető alá hozása hárommillióba kerül, mire beköltöznek ötöt is rá kell költeni. Az én házam is megrokkant már, a tornácoszlopok már nem tartanak, csak a futószőlőnek nyújtanak támasztékot.

Az öregember láthatólag belefáradt az emlékezésbe, elköszönünk tőle és elindulunk megkeresni a jelenlegi polgármestert. Meglepődöm, hogy a falu központjában élénk mozgás mutatkozik; mezőgazdasági gépek haladnak át, teherautók rakodnak. A téesz-utódvállalat megműveli a földeket, a kisebb gazdaságokat a gyümölcsösök tartják el és sódert is fuvaroznak a Szamosból.

A polgármester sánta, de erőteljes fiatal férfi, nehezen kerül elő, közigazgatási funkciója mellett ő működteti a falu egyetlen boltját is.

– Milyen a forgalma?

– 20–25 ezer forint naponta.

– Kenyérből mennyi fogy?

– Húsz kiló körül, tejet is kell árulnunk, mert tehén nincs a faluban, régen pedig két-háromszázat is tartottak. A falu elöregedett, a lakosság kétharmada elmúlt hatvanéves, a természetes szaporulat csökken, az óvodások kevesebben vannak, mint az iskolások, tavaly csak két gyerek született.

– Mihez lehet kezdeni? – kérdem a polgármestert.

– Én az Interneten hirdetem a falut, hívom ide az embereket, de egyelőre nem jönnek, mert nem tudunk munkát adni nekik. Majd, ha Csengersimán megépül az új kamionos határátkelő, talán erre terelődik a forgalom, és egy kicsit javul a helyzetünk.

 

 

Kishódos, a másik “elátkozott falu” az ország legkeletibb csücskének számít, ezt a helység határában leszúrt kopjafa jelzi, 400 kilométerre fekszik Budapesttől, innen csak befelé vezetnek az utak.

Még Komlódtótfalunál is jobban kiesett a világból: vasútja nincs, ritka autóbuszjáratok kötik össze a szomszédos településekkel és a régió központjával, Fehérgyarmattal. Az általános iskolája megszűnt, a gyerekeket Méhtelekre hordják be, ott lakik a körzeti orvos is, az állatorvos pedig Gacsályon. Ha valaki megbetegedne, a 40 kilométerre fekvő fehérgyarmati kórházba kell beszállítani. Bolt sincs már a faluban, a jánkmajtisi pék hozza ki a kenyeret, lerakja két szélső portán, oda mennek el érte az emberek.

Mintegy ellenpontként említhetjük, hogy a házak nyolcvan százalékába bevitték a vezetékes gázt, a felébe pedig a telefont.

– Szükség van ennyi telefonra?

– A legtöbb készüléket épp a legelmaradottabb falvakban szereltetik fel, mert leginkább innen mennek el a fiatalok és csak telefonon tarthatják a kapcsolatot otthon maradt szüleikkel.

Kishódos belterülete alig 12 hektárt tesz ki, ezen 74 lélek él – ez a megye legkisebb települése. A lakosság száma folyamatosan csökken, házasságot már időtlen idők óta nem kötöttek a faluban, az utolsó évben négyen haltak meg és egyetlen gyerek sem született. A 34 házból öt már üresen tátong, csak egyet tudott eladni a tulajdonosa 300 ezer forintért.

A faluban három új ház épült, valamennyi szociálpolitikai támogatással cigány családok számára. Itt is megnőtt a cigányok részaránya, jelenleg mintegy 25 százalékot tesz ki, de folyamatosan áramlanak ide a közeli Méhtelekről is. A nyolc iskoláskorú gyerekből öt az ő soraikból került ki. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy 20-30 év múlva Kishódos is nagyjából homogén cigány településsé válik.

A lakosság javarésze nyugdíjból és más járadékokból él, emellett önellátó gazdaságokat tart fenn. A termelőszövetkezetek felosztásánál Kishódosra nem jutott a közös tulajdonú gépekből, nagyhódosi vállalkozók járnak ki megművelni a földeket. Triticáléból 30–40 mázsa terem, kukoricából 40–43, de sok haszon nem származik belőle; betakarításkor még nincs ára, tárolni viszont nem tudják. Inkább a takarmánytermesztésre álltak rá, öt-hat családnál összesen 16 tehenet tartanak. Itt is mutatkoznak nehézségek: a helyi tejcsarnok megszűnt, a tejet be kell hordani Nagyhódosra.

A faluban az önkormányzat számít a legnagyobb foglalkoztatónak, öt közhasznú munkásnak ad kenyeret, a további tíz munkanélkülin nem tud segíteni. Az 5,3 milliós költségvetésből 3,2 milliót biztosít állami fejkvóta, a működési hiány több mint kétmillió forintot tesz ki.

Végigsétálunk a falun, a tekintetünk megakad egy romjaiban is impozáns házon. Valaha itt élt a kishódosi bíró, a kollektivizálás után a termelőszövetkezet tulajdonába került, falai között rendezték be a községi mozit. A gazdaság feloszlása után méhteleki cigányok szétlopták az épületet, már nem lehet helyrehozni, a roncsot ötvenezer forintért vette meg valaki: a tetőszerkezetből kiszedi a faanyagot.

– Hol van a legközelebbi mozi?

– Fehérgyarmaton, de ki járna oda, negyven kilométerre? Itt már nem tartanak rendezvényeket, nincs annyi gyerek, hogy eljátsszanak egy műsort, csak március 15-én szoktak koszorúzni. Ide már a képviselőjelöltek sem járnak ki korteskedni, buszra teszik fel a népet, aztán beviszik gyűlésre, Méhtelekre.

 

 

Nagygéc emléke már eltöröltetett, neve eltűnt a térképekről, a megyei kézikönyvek sem említik többé. Csak Kulimár Jánosnak a jeles festőről, Soltész Albertről szóló riportkönyvében találtam egy leírásszámba menő emlékezést:

“Nagygéc szamosháti kisközség, területe 2800 hold, melyet háromnegyed részben, szinte szabályos félkörben ölel át a magyar – román határvonal. A hajdan zsombékos, kötött talajú földjét mocsári tölgyek borították, s az egybefüggő hatalmas erdő csak a paticsfalú házaknál ért véget. A csatangoló farkasok nem átallottak néha benézni a roggyant viskók alacsony ablakain, halálra rémisztve felnőttet, gyereket. A község egész fejlődését a láppal való örökös küzdelem jellemzi. Műemlékké nyilvánított Árpád-kori temploma a falu régi eredetét tanúsítja.

Köves úthoz csak az 1920-as években jutott a falu, addig – különösen a tavaszi áradások idején – teljesen el volt vágva a külvilágtól. A vendégmarasztaló agyagos talaj még a csizmát is leszedte a lábról, ha ugyan volt rajta. A megbízható közlekedési eszközt a bivaly- és ökörfogatok jelentették.

A zsíros földből mégsem jutott mindenkinek. Báró Haynau Gyula 1400 holdon, Dr. Szomjas Lajos miniszteri tanácsos 800 holdon, Éder Rudolf huszárezredes pedig félezer holdon gazdálkodott. A maradék 90 hold jutott a kisembereknek. Fő termékük a búza, a kukorica, a napraforgó és a dohány volt. A cukorrépa vetésterülete csökkent, mert nehéz az elszállítása.

Villanyt hét éve (1980 körül – M. Gy.) kapott a község, közel hat kilométer hosszú vezetéket építettek és minden utcába eljut a fény. A 189 lakóház közül még tíz sem nélkülözi a villamos energiát. A községnek nincs vasútja, az országút is véget ér a falu szélén.

Lakóinak száma a természetes szaporodás révén gyorsan nő, általában minden halálozásra két élveszületés jut. A községben hat nevelő van, három főiskolát, három tanítóképzőt végzett, de egy sem a község szülötte. Periférikus kisközség. A fagylaltos is akkor jár erre, ha Komlódtótfalun és Csengersimán már nem fogy el az áru. És orvos hetente, ha másutt nincs sürgős dolga…”

Mindebből semmi sem maradt, megszűnésekor 22 lakosa volt a falunak, ezek is igénybe vették az “árvízi segély”-t és elköltöztek.

A sáros bekötőúton haladva először a nagygéci temetőnél állunk meg. A községből eltávozók közül sokan exhumáltatták és elvitték magukkal a halottaikat. Csak néhány sírkő maradt meg, ezeket is alig-alig gondozzák, az eredetileg a dombokra ültetett borostyán már elhódította magának az egész temetőt, még a fákra is felkapaszkodott.

Fut velünk tovább a kocsi, előbb egy elhagyott juhhodályt látunk, majd a régi tejcsarnok romjait, magányos kapubálványokat, kerítéseket, melyek mögött már nincsenek házak. A vályogépületek összeroppantak, a helyüket felszántották. Csengeri vállalkozók járnak ki ide gazdálkodni, ők tartanak rendben egy-egy csűrt, magtárat, a viskók némelyikét most fedték be fenyődeszkával, talán nyaralónak használják.

A régi főtéren kereszteződnek a falut átszelő utak, de senki sem jár rajtuk, a csendben csak a súlyos esőcseppek koppanását hallani. Ázik a világháborús hősi emlékmű és a padok is, melyekre esténként-ünnepenként pihenni ültek ki az emberek.

Nagygéc kiemelkedő pontja az Árpád-kori, román stílusú református templom, itt is megszűntek már az istentiszteletek. A kerítést kívül-belül táblákkal rakták körül, felírok néhány szöveget – őszintén szólva, nem tudom, honnan és kik által vett idézetek lehetnek:

– “Istenben testvériség vár ránk mindörökre, zsidóra, görögre.”

– “Vigyázzatok! Akik egymást marják, rágják, egymást felzabálják.”

– “Mert hiszen kik vagytok ti, hogy kárhoztattok másokat az Úr helyett?!”

– “Mert botlás kövében botlani nem szégyen, hogyha állva maradtok.”

A bejárati kapu hiányzik, a nyílást csipkebokor verte fel, a lecsüngő tüskés ágak elől mélyre hajolva lépünk be a kertbe. Az 1970-es árvíz idején majd két méter magas hullámok mosták a templomot, a masszív előtornyot nem tudták kikezdeni, de a vakolatot lehántották és a falakat is megrepesztették. Körülnézünk az épület belsejében: a padlózaton csak egy-egy szigetszerű foltban maradt meg a beton, másutt a sárga homok látszik. A szószéket tartó bástya sem rendült meg, de a mennyezeti kazetták tönkrementek.

Az 1980-as évek végén Dr. Németh Péter, a megyei múzeum igazgatója próbálta megoldani a helyzetet, tervei szerint a torony a helyén maradt volna afféle kilátóvá átalakulva, ahonnan a tekintet bekalandozhatta volna nemcsak a falut, hanem a határontúli Szatmárnémetit is. A hajót és a szentélyt lebontotta volna és a nyíregyházi skanzenben építette volna fel. Elgondolását a rendszerváltozás után sorompóba lépő “ifjú törökök” visszautasították, magukra vállalták a műemlék sorsának rendezését – nem kell külön mondanunk, hogy azóta sem tettek semmit. A használatban lévő templomok restaurálására sem jut pénz, hát még a romos állapotúakéra. Hiába is raknának fel zsindelyt, éjszaka jönne egy teherautó és a tolvajok felpakolnák rá. Így a nagygéci templom hátralevő órái meg vannak számlálva, biztos pusztulás vár rá.

Visszamegyünk a halott faluba, kísérőm – “civilben” mérnök vállalkozó – töri meg a csendet:

– Furcsa emberek maguk, írók meg újságírók.

– Miért?

– Azt hiszem, Bözödújfalunak hívják azt az erdélyi települést, melyet még a Ceauşescu-időkben elárasztottak egy víztározó építésénél. Akkor rengeteg cikket írtak, még egy könyv is megjelent róla. Ez rendben is volna, meg kell siratni Bözödújfalut, de miért nem szólnak most egy szót sem Nagygéc sorsáról? Pedig ez a határokon belül fekszik!

Eltűnődöm, hogy mit kellene felelni rá, de semmi sem jut az eszembe.

 

 

A nagygéci templom végzete adta azt az ötletet, hogy sorra járjak néhány elhanyagolt állapotban sínylődő megyei műemléket. A kastélyok nehéz időket értek meg: Rozsályban a Kun család 16. században épült rezidenciáját 1948-ban a helybeliek felgyújtották, hogy utána lebonthassák és széthordhassák az anyagát, ilyen sorsra jutott a Becski-kastély is Komlódtótfalun.

Berkesz a Vay család grófi ágának tulajdonába tartozott. Az egyemeletes, “U”-alakú épület, mely a klasszicista stílus jegyeit viseli magán, egy park közepén helyezkedik el. A leírás szerint: “utcára néző homlokzatán 7+9+7 nyílástengely van, melyhez az oldalszárnyakon még két-két nyílástengely csatlakozik. Középtengelyében négyszer két pár jón oszlopos erkély, felette lapított timpanon, efölött manzárdtetős fedélszék található. A kastély csatlakozó szárnyai egyszerű nyeregtetősök vörös zsindelyfedéssel. A toldalékszárnyak középpontjában íves záródású kocsi aláhajtók és átjárók kötik össze az utcai és a kert felőli részeket.”

A háborúban ezt a kastélyt is alaposan szétszedték a falusiak, megsemmisült a Vay család híres bútor-, fegyver- és műkincsgyűjteménye. 1953-ban egy Bona nevezetű pedagógus állami gondozott otthont rendezett be az épületben, kezdetben 15-20, később 300-nál is több, javarészt cigány fiatal számára.

Az épületet a céloknak megfelelően alakították át, az egykori tágas termeket kaszárnyaszerűen apróbb helyiségekre szabdalták fel, az egykori istállót étkezőnek rendezték be. A falak vörös márvány burkolatába pléhből készült világítótesteket vágtak bele, megsérültek az ugyancsak márvány oszlopok, lépcsők és kandallók is.

A gyerekeknél az úgynevezett “legeltetéses” nevelési módszert alkalmazták, vagyis szabadidejükben egyszerűen kicsapták őket a 12 hektáros angolkertbe, ahol hamarosan tönkretették a növényzetet, évszázados fákat pusztítottak el. Az ötezer négyzetméteres, kör alakú csónakázó tó rendszeres kotrás hiányában elposványosodott, egy jelentéktelen pocsolya maradt belőle. A Vay nemzetség családi kriptája is beomlott.

A legújabb időkben a tulajdonosi szerepet betöltő Megyei Önkormányzat úgy döntött, hogy eladja a kastélyt. A növendékeket egy községi iskolaépületben berendezett lakóotthonban helyezték el. Háromszázmillióra hirdették meg, de jelen állapotában a felét sem kapnák meg érte. A kastély állaga lepusztult: a falakat telefirkálták, a padlót lyukacsos műanyag borítja, a szobák sarkában kiégett huzatú matracok hevernek, a szeméttároló edényt egy műanyaghordó helyettesíti.

Még ennél is látványosabban romlott le a mándoki Forgách-kastély, a múzeumigazgató szerint az egész megye szégyenévé vált. Ez a műemlék átvészelte a háborús időket; 25 évvel ezelőtt még a rézkilincsek is a helyükön voltak, de aztán máig ismeretlen tettesek felgyújtották és az egész épület romba dőlt, az eredeti homlokzatból csak egy-egy oszlop maradt meg. Az emeleti részt csak foltokban verte fel a gaz, de lent, a belső udvar helyén a cigányok már tüzelőt gyűjthetnek, bontják és gallyazzák a bokrokat.

Igazán biztató jeleket csak a tuzséri Lónyay-kastély restaurációjánál tapasztaltam. Ezt állítólag a 18. század végén emelték egy középkori vár helyén, annak anyagából. 1880-ban az akkori nemzetségfő, Lónyay Menyhért átépítette, Ybl Miklós tervei alapján egy kétemeletes szárnyat toldatott hozzá.

A kastély viszonylag szerencsésen vészelte át az átvonuló frontok hányattatásait, csak a húszholdas park ősfái estek áldozatul; a felszabadulás után frissen kiosztott telekhez nem állt rendelkezésre elegendő építőanyag, akkor vágták ki őket.

Az ezt követő időkben különféle alkalmi célokra használták, megfelelő gondozás híján a helyiségek beáztak és tönkrementek, 1963-ban állíttatta helyre az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség. Aztán itt is bekövetkezett a szinte már obligátnak mondható tűzvész, egy bujkáló csavargó épp a padlástérben kívánt átmelegedni, és “felröppent a vörös kakas”.

A millennium alkalmából Tuzsér önkormányzata meglévő forrásai mellé 35 milliós állami támogatást kapott egy újabb renováláshoz – ez a pénz csak első hallásra tűnhet soknak, ugyanis a helyrehozatallal járó költségek aránytalanul megemelkedtek. A múzeumi igazgató megemlít egy példát: 1990-ben egy négyzetméternyi freskófelület rendbehozatala 4-500 forintba került, jelenleg viszont 40-50 ezerbe. Alkudozás nincs: a restaurátorok önálló vállalkozókká lettek, kartellbe tömörültek és nem engednek az áraikból.

A főépületeken kívül helyre kell állítani a történelmi ereklyének számító Odeschalchi-Lónyay családi sírkertet is. Itt nyugszik többek között Odeschalchi Miklós repülőhadnagy, háborús mártír is, akit 1944-ben illegális tevékenysége miatt a Gestapo letartóztatott és kivégeztetett.

A munkálatok már folynak, az emberek a szállongó porban és a törmelékhalmokat kerülgetve is különös figyelemmel dolgoznak. A kastélyt sokféle legenda övezi, egyik szerint itt ásták el a Lónyay család ezüstkincseit, a másik szerint a padló alá temették a legutóbbi restaurálásnál titokzatos körülmények között eltűnt kőművesmestert. Jelen sorok írásánál még egyik sem került elő.

A helyrehozott épülettel kapcsolatosan nagyralátó tervek bontakoznak ki: kastélymúzeumot, konferenciatermet akarnak kialakítani, a szállodában egy egész buszrakomány vendéget helyezhetnek majd el.

– Másutt miért nem így intézik ezeket az ügyeket?

– Az önkormányzatok sok helyen a maguk hatáskörébe vonták a kastélyok fölötti rendelkezés jogát. Azt hitték, hogy a Dárius kincsét kapták a kezükbe, aztán csodálkoztak, hogy nincs szerencséjük. Gávavencsellőn 50 millióért hirdették meg, 27 millióért adták oda, de az új gazda ezt a pénzt se fizette ki – a tulajdonjogot viszont bejegyeztette a maga nevére.

 

VIII. Multi és jövő

1.

A második világháború előtt Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nem rendelkezett komolyabb iparral. A térségben, néhány kivételtől eltekintve, csak a mezőgazdasághoz kötődő kisebb-nagyobb manufaktúrák működtek, fűrésztelepek, szeszfőzdék.

A kivételnek számító, jellegzetesen ipari létesítmények sorába tartozott a kisvárdai Vulkán Vasöntöde – története híven tükrözi a hasonló vállalkozások sorsának fordulóit is. A gyár helyén eredetileg egy tőzegtelep terült el, csak 1922-ben épült fel az öntöde favázas, fenyőzsindelyes üzemcsarnoka, az épület 10-12 méter hosszú volt és alig három méter magas. Az üzemtörténet feljegyzései szerint egy embernek csak az volt a dolga, hogy a pattogó szikrákat elkapja és lelocsolja, nehogy az alacsony műhely tüzet fogjon.

Kezdetleges tűzhelyalkatrészeket öntöttek – az olvadt vasat 8–10 kilós öntőkosarakban szállították a formázószekrényekhez. A kézi formázás három napig tartott, két napig rámoltak, öntvényt pucoltak, majd a lakatosok addig szerelték a kész árut, amíg tartott a tisztított alkatrészekből. Ez a termelési folyamat egészen 1947-ig nagyjából változatlan maradt.

Az első években legfeljebb négy-öt ember dolgozott az üzemben, a létszám még 1926-ban is csak 50–60 fő között mozgott.

“…A munkások napi 16 órát töltöttek benn a gyárban – írja az üzemtörténet –, a foglalkoztatás rendszertelen volt. Ha éppen nem akadt munka, akkor az udvart kellett gyomlálni, az emberek kosarakat ragadtak, a teleptől a tulajdonos kapujáig felszedték a rögöket, nagyobb kavicsokat, hogy kocsijának gumija kárt ne szenvedjen… 1938-ig a műhelyben mécses szolgáltatta a világosságot, a fürdőt pedig egészen a felszabadulásig néhány vödör pótolta.”

A béreket alacsony színvonalon tartották, a standbeli alkalmazottak napi keresete nem haladta meg a két pengőt, az inasoké pedig a 80 fillért. A munkaerő ilyetén kizsákmányolása ellenére a Vulkán pénzügyi egyenlege gyakran mutatott ki veszteségeket. Az 1930-as évek elején kibontakozó gazdasági válságban a kartellek korlátozták a tevékenységét, majd a felvidéki visszacsatolás után a füleki gyár árleszorító üzletpolitikája hozta nehéz helyzetbe. Csak a háborús megrendelések eredményeztek némi fellendülést, a hadi szállításokon rendkívüli profitot értek el. A konjunktúra 1944 augusztusában ért véget, mikor lehetetlenné vált az alapanyagok beszerzése, október elején a gyár a harcok középpontjába került.

A felfordulásban a lakosság minden mozdíthatót elhordott; amit nem vihetett el, szétrombolta. A maradékot a szovjet csapatok akarták elszállítani jóvátétel fejében, de látva, hogy az emberek jelentkeznek munkára, elálltak a leszereléstől.

1948-ban bekövetkezett az államosítás, majd a feszített ötéves tervek időszaka. Az 1990-es években az úgynevezett szocialista iparfejlesztés hullámai alig érintették a megyét és ezen belül a Vulkán Vasöntödét. A helyzetet jól jellemzik a satuműhely létrejöttének körülményei. A Csepel Fémművek leselejtezett szerszámgépeket küldött beolvasztásra a kisvárdai kohóba, de a helyi műszaki vezetés megjavította a megsemmisítésre szánt gépeket és satukat kezdett gyártani rajtuk.

Történt néhány gyors beruházás egy új gyártmányprofil kialakítása érdekében, de hiába növekedett ötszörösére az állóeszközök értéke, a termelés szintje alig a kétszeresére emelkedett. Az 1950-ben még 10,8 százalékos jövedelmezőséget felmutató üzem 1953-tól már veszteséggel dolgozott. 1962-ben egy szerencsés döntéssel áttértek az öntöttvas-radiátorok gyártására, innen kezdve folyamatos fellendülés volt tapasztalható a gyár sorsában.

A Vulkán 1440 fős állományával a város legnagyobb üzemének számított, három öntödéjében az áruk széles választékát állította elő; a vasúti féktuskótól az ajtókilincsekig és a zárakig.

A rendszerváltással életbe lépő új szabályozók megingatták az üzem egyensúlyát, a megváltozott feltételek következtében rövid idő alatt 450 millió forintos hitele járt le. Az életben maradásért harcolva, először a főzőlapokat gyártó üzemrészt adták el, egy jugoszláv cég vette meg és letelepítette Újvidékre – a sors különös fintora, hogy a NATO-bombázások során ez a létesítmény az elsők között semmisült meg.

A vállalat később kft.-vé alakult át, de továbbra is komoly anyagi gondokkal küzdött. A helyi adókat nem tudta készpénzben kiegyenlíteni, az adósság fejében padokat és utcai szeméttartókat készített a városnak.

Végül a kft. nem kerülhette el a sorsát, 1997-ben elrendelték a felszámolását. Továbbra is mutatkozik azonban egy halvány esély, hogy minimálisra csökkentett létszámmal fennmaradhat valamilyen formában, ezért a termelés a szanálás időszakában is folytatódik. Szürke vasöntvényeket gyártanak: kályhát, kandallót, utcai lefolyók fedlapját – erre Kisvárdán is komoly igény mutatkozik, előfordul, hogy a cigányok egy hét alatt nyolcat-tízet is ellopnak a hetvenkilós darabokból, és eladják a fémhulladék-átvevőkben.

Maga az üzem elborzasztó képet mutat, a klasszikus szovjet filmekben tűnt ilyennek a forradalom előtti Putyilov gyár. A porelszívó berendezést már rég megette a rozsda, zihálva erőlködik, szinte minden nap javítani kell. Fénykorában sem működhetett megfelelő hatékonysággal; húsz év után szinte minden munkás megkapta a szilikózist, igaz, hogy ők sem törődtek az egészségükkel, a szólás szerint: “a szabolcsi ember négykézláb is bejön dolgozni”.

Benn a csarnokban épp kályharácsokat készítenek, a majd harmincéves leharcolt gépek irtózatosan dörögnek, a munkások fülvédőt viselnek, úgy szedik le a kész darabokat.

– Hány decibel lehet itt? – kérdezem teli torokból ordítva a kísérőmtől, de ő válaszképpen csak legyint: nagyon sok.

Igazán értékes alapanyagra nem telik, ócskavasból dolgoznak, az egész megye hulladéka ide kerül. Régi tapasztalatom, hogy a szemétdombok mindig festőiek, itt is elnézelődöm: a halomban egyaránt akad Mercedes motor, nyomdaipari gépállvány, ismeretlen rendeltetésű acéltuskó, gőzkazán, kompresszordarab.

Egy mágnes szedi fel a roncsokat és beemeli a Junkers olvasztóba, öt óra alatt öt tonnát termel. A kedvemért bemutatnak egy csapolást, nézem a massza tetején mozgó salakréteget.

– Meddig maradnak még lábon?

– Ha így haladunk, nem sokáig, a német megrendelőink tovább mennek Romániába. Ugyanezt ott is megkapják – olcsóbban.

 

 

Szabolcs-Szatmár-Bereg sokáig az utolsó helyet foglalta el a megyék fejlettségi sorrendjében. Országszerte csak “sötét Szabolcs”-ként emlegették a vidéket, közkeletű tréfának számított, hogy a megyehatárt átlépve a sofőrök felkapcsolták autóik világítását.

Az 1960-as évek közepétől azonban egészen a rendszerváltásig szinte minden téren az országos átlagnál gyorsabban fejlődött a megye – írja kéziratos tanulmányában Kiss János Péter –, számos jelentősebb feldolgozóipari üzem létesült, ezek zömmel a nagyszámú helyi szabad munkaerőt foglalkoztatták, kevéssé eszközigényesen és alacsony technológiai színvonalon termeltek. Nagyobb részüket budapesti vagy egyéb külső vállalatközpontokból irányították, ágazati összetételükben az élelmiszer- és a könnyűipar dominált.

A rendszerváltás után Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is bekövetkezett a privatizáció. A korábbi évtizedek örökségeként az eladható állami vagyon egy lakosra jutó értéke a megyék között itt volt a legkisebb, a vidéki átlagnak kevesebb, mint harmadát tette ki.

– Itt azért loptak kevesebbet, mint másutt, mert nem volt mit! – tartja a már idézett közszólás.

A magánosítás az országos átlaghoz hasonló ütemben zajlott – írja Kiss –, és 1997 végére lényegében lezárult, a vagyontömeg 82 százalékát értékesítették ekkorra. A legtöbb társaságban hazai befektetők szereztek többségi részesedést. Az olyan valóban hatékony és korszerű vállalatok, mint például a tiszavasvári Alkaloida, a mátészalkai MOM, a nyíregyházi Taurus és a Dohányfermentáló, külföldi cégek tulajdonába kerültek. Ők – noha a könyv szerinti értéknél lényegesen alacsonyabb áron jutottak tulajdonhoz – általában készpénzzel, illetve a hitelállomány átvállalásával fizettek. A francia Michelin például 10 milliárd forintért szerezte meg a Taurus országos üzemhálózatát. Megváltást azonban ez a tulajdonváltás sem hozott.

“…A privatizáció során ide betelepült néhány multinacionális cég (Michelin, ICN, Zeiss, General Electric) nem törekszik az itteni termelőbázis bővítésére. Fejlesztéseik meghatározó célja az olcsón megszerzett és olcsó munkaerővel dolgozó termelőegységekben a költségek további leszorítása, a létszámhatékonyság javítása, jobb esetben a technológiai színvonal emelése. Mindez azonban a gyárkapun belül marad, terjeszkedésre, létszámbővítésre általában nem gondolnak, sőt a privatizációs szerződések szabta határidők letelte után elbocsátásokat is terveznek. Tőlük tehát semmiképpen nem várható ipari fejlődés, vagy a munkanélküliség csökkentése” – írja Kiss János Péter.

1997-ig az úgynevezett “zöld mezős” külföldi beruházások gyakorlatilag elkerülték a megyét. Az okokat kutatva jellemzőnek találjuk a következő epizódot: Egy képviselőválasztást megelőző összejövetelen a helyi vállalkozók sérelmezték, hogy a tőke befektetései negligálják ezt a vidéket, mire az egyik – kortesként jelenlévő – nagyiparos a következő kérdéseket tette fel: olyan helyen fekszik-e a terület, hogy könnyen és gyorsan megközelíthető, rendelkezik-e képzett munkaerővel, ipari hagyományokkal, vannak-e ásványi vagy egyéb jelentős nyersanyagbázisai. Mikor mind a három kérdésre nemleges választ kapott, a nagyiparos széttárta a karját:

– Akkor mi hozná ide a befektetőket?

1997-től kezdve a leggyorsabban mozduló kereskedelmi tőke ebben a keleti térségben is intenzív terjeszkedésbe kezdett. Ebben persze közrejátszott az a szándék is, hogy részesedjen abból a hatalmas bevételből, mely az Ukrajnából és Romániából átlátogató tömegek bevásárlásaiból származik. 1998–99-ben szinte valamennyi Magyarországon jelenlévő külföldi áruházlánc nyitott egy vagy több üzletet és jelenleg is folynak további építkezések.

Az ipari tőke sajnos nem tanúsít hasonló érdeklődést Szabolcs-Szatmár-Bereg iránt. 1990 és 1998 között a Magyarországon beruházott külföldi tőkéből a megyére mindössze 0,6 százalék jutott, jóllehet az ország területének 6,4, népességének pedig 5,6 százalékát képviseli.

A lemaradás legfőbb okát a megfelelő utak, pontosabban szólva, a tervezett M3-as autósztráda hiányában kell keresnünk. A külföldi New Yorkból hét óra alatt jut el Budapestre, onnan viszont további négy-öt óra alatt ér le kocsijával Vásárosnaményba vagy Csengerre.

“…Egy nyugati üzletember életében csak egyszer vállalja, hogy megteszi a Füzesabony (itt van az M3-as jelenlegi végpontja – M. Gy.) – Polgár, Nyíregyháza–Vásárosnamény útvonalat, aztán soha többé. Túl azon, hogy füstölgő teherautók közé szorulva óránként húsz kilométeres sebességre kényszerül, a sofőrök között ötpercenként feltűnik egy-egy kataton őrült, és életveszélybe sodorja…” – panaszkodik egy megyei közíró.

Legendák keringenek az útviszonyok miatt füstbement üzleti kezdeményezésekről. Egy japán cég prezentációra érkezett volna Nyíregyházára, de még a város határába se érve visszafordult és soha többé nem jelentkezett. Egy acélidomgyártó üzem csak annak köszönhette eredményesen végződő partnerkeresését, hagy a külföldi beruházó helikopterrel jött le Nyíregyházára, így nem keveredett bele az országúti forgalom viszontagságaiba.

A megfelelő utak fontosságát egyébként több példa is jelzi az országban. A rendszerváltás után Ózd és Tatabánya nagyjából hasonló alaphelyzetből indult el, de míg Tatabánya az M1-es közelségének köszönhetően azóta jelentős fejlődést mutathat fel, az autópályáktól távol fekvő Ózd alig-alig vegetál. Egyet lehet érteni a szakértővel:

– Az autópálya a megye érdekérvényesítő képességének abszolút mércéjévé vált Szabolcs-Szatmár-Beregben.

A megye azonban ilyen körülmények között sem mondhat le arról a szándékáról, hogy nyugati beruházásokat vonzzon ide. A munkahelyek létesítésén kívül az is alapvető szempontnak számít, hogy az érkező fejlettebb technológiák a helyi beszállító vállalkozókat is a műszaki színvonaluk emelésére kényszerítik majd.

A cél szolgálatában számos városban alakítottak ki közművekkel és más szolgáltatásokkal jól ellátott ipari parkokat és a beruházókat más kedvezmények is várják. Tíz évig nem kell iparűzési adót fizetniük, egyedi megállapodások alapján felmentést kaphatnak a társasági adó alól is. Az állam pénzbeli támogatásban is részesíti a vállalkozókat, például a Benetton Ungheria Kft. nagykállói ruha- és cipőgyára az 1998-as évben 50 millió forintos TFC-ben, vagyis területfejlesztési célelőirányzatban részesült, 1999-ben 15 millióhoz jutott ugyanebből a forrásból, egy másik alap pedig külön 45 millióval segítette.

– Egy magyar vállalkozó is megkaphatná ezeket a kedvezményeket? – kérdezem az illetékesektől.

– Majdnem biztosan, de ők nem jelentkeznek, a tőkéjüket másutt sokkal hatékonyabban tudják befektetni.

A megye egyes településein a munkanélküliség gyakorlatilag ötven százalék körül jár. Az önkormányzatok vezetői tisztában vannak vele, hogy ennél az állapotnál bármilyen foglalkoztatási forma jobb, mert az emberek egy-két év alatt rászoknak a tétlenségre és mentálisan végképp leépülnek. Az eddigi lehetőségeik fenntartásához foggal-körömmel ragaszkodnak, mert a munkahelyek megszűnése az első lépést jelentheti az egész település felszámolásához vezető úton; ezen kívül is mindenáron igyekeznek bővíteni a kereteiket.

A lehetséges befektetőkkel folytatott tárgyalásokon a polgármestereket csak egyetlen szempont érdekli: hogy a partner garantálja a foglalkoztatottságot. Ha ez az elvárásuk teljesül, telket juttatnak nekik és készek bármilyen más előny megadására is. Ha egy német vagy francia cég merő szeszélyből azt követelné, hogy a település minden lakosa fesse zöldre a haját és járjon négykézláb, valószínűleg abba is belemennének. Nehéz volna felmérni ennek az alapállásnak a lehetséges következményeit, sokan úgy vélik: ez a magatartás egy új gyarmatosítás alapjait rakja le.

Biztosra vehető, hogy az elkövetkező évek kedvező változásokat hoznak majd. Az M3-as, ha nem is hamarosan, de előbb-utóbb megépül és a tapasztalatok szerint a multinacionális cégek évente 20–30 kilométeres sebességgel haladnak előre beruházásaikkal az autópályák mentén. Megemlítendő Záhony példája is: ez az első olyan vállalkozási övezet, melyet egy lepusztult kelet-európai térségben hoztak létre, és amely mint út- és vasútcsomópont logisztikai centrummá válhat.

A Dunántúlon gyakorlatilag elfogyott már a megfelelő színvonalú munkaerő – a toborzó hangoskocsik eredménytelenül járják végig a falvakat –, ez határt szab az ottani terjeszkedésnek. Ha egy vállalkozás más térségben próbálkozik, például az Alföldön, Kecskemét–Lajosmizse táján, két-három év múlva ugyanezekkel a gondokkal szembesül majd. Néhány messzebbre tekintő nyugati cég felmérte, hogy a jelenleg tetszhalott keleti piac egy bizonyos időn belül fel kell, hogy támadjon, ezért célszerűnek találja kiinduló hadállásokat kiépíteni a közelben, a jogilag biztos alapokon álló Magyarország keleti felében. Az országot stratégiai pontnak tekintik, mert kockázatos volna ennél keletebbre merészkedni. Az adott gondolatkörrel foglalkozva különös érdeklődést válthat ki bennünk az “USA–Kelet-Magyarország Partnerkapcsolat”, rövidítve USKMP nevezetű vállalkozás. A bemutatkozó prospektus szerint a kelet-magyarországi és az amerikai cégek közötti együttműködés elősegítése és a régió gazdasági életének fellendítése céljából jött létre. A program Kelet-Magyarország kereskedelmi és befektetési lehetőségeit kutatja fel, hogy bemutathassa azoknak az amerikai cégeknek, melyek hazánk és a szomszédos közép-kelet-európai területek piacai iránt érdeklődnek, forgalmazót, vegyesvállalati vagy befektető partnert keresnek. Elsősorban a magyar kis és közepes cégeknek kíván segíteni.

A maga nemében egyedülálló nemzetközi üzleti kezdeményezés a budapesti Amerikai Nagykövetség, a magyar kormány, a megyei és városi szervezetek, valamint az Amerikai Kereskedelmi Minisztérium együttműködésére támaszkodik. A felsoroltak közül az amerikai résztvevők neve nyújt nagyobb garanciát, mintha azt sugallnák az ügy iránt érdeklődőknek:

– Jelen vagyunk, van kihez fordulni.

– Mi volt az elgondolás valódi célja amerikai részről? – kérdezem a szervezet egyik tisztviselőjét, aki van annyira rosszulfizetett, hogy őszintén beszéljen. – Ha karitatív jellegű felzárkóztatásra törekedtek, miért nem a saját indiánjaikkal kezdték?

– Az Egyesült Államok tisztában van vele, hogy ki kell építenie magyarországi pozícióit, fel kell készülnie a versenyre, melyet az Európai Unióval kell majd megvívnia a kelet-európai térségben. Az amerikai cégek itt akarnak lenni arra az időpontra, mikor Magyarország csatlakozik az Unióhoz, már elkezdik betonozni a bunkereiket. A felzárkóztatás is ennek a szándéknak a része, egy gazdaságilag kettészakadt Magyarországgal nehezebb volna együttműködni, ezért érdekükben áll felhozni az ország elmaradottabb keleti felét. Magunk közt szólva, ebből Magyarországra nem sok jó vár. Zbigniew Brzezinski írja “A nagy sakktábla” című könyvében, hogy Nyugat-Európa, és mind nagyobb mértékben Közép-Európa is amerikai védnökség alá kerül, és szövetségük az ókori kegyurak és hűbéresek helyzetét idézi.

Az USKMP szervezete 1999 áprilisában alakult, egyéves időszakra, melyet elvileg meg lehet hosszabbítani. Ahhoz képest, hogy a politika milyen jelentőséget tulajdonított neki – a debreceni iroda ünnepélyes megnyitóján Göncz Árpád, köztársasági elnök, Peter Tufo, amerikai nagykövet és Chikán Attila akkori gazdasági miniszter vágta át a szalagot –, a részletek semmiféle komolyabb távlatokat nem tükröznek. Költségvetése csak a működéssel kapcsolatos kiadásokat fedezi, beruházásra fordítható tőkével nem rendelkezik. Tevékenysége három keleti megyére terjed ki – Szabolcs-Szatmár-Beregre, Hajdú-Biharra, Borsod-Abaúj-Zemplénre –, arányait jellemzi, hogy munkatársainak létszáma mindent összevetve sem éri el a tíz főt.

– Milyen magyar ügyfelek jelentkeztek Önöknél?

– Többféle szándékkal is felkerestek minket. Volt olyan, aki teljesen félreértette a rendeltetésünket: anyagi támogatást kért, hogy befejezhesse házának tetőtér-beépítését. Cserébe azt ajánlotta fel, hogy majd olcsóbban adja ki bérbe a jelentkező amerikai cégeknek.

A másik réteget az el nem ismert zsenik jelentik. Ők számokkal teleírt kockás füzetlapokkal jönnek, ezek – állításuk szerint – olyan műszaki ötleteket rejtenek magukban, melyekkel milliárd dollárokat lehet keresni. Megpróbálom elkérni tőlük ezeket a füzetlapokat, hogy lemásoltassam és bemutassam a feletteseimnek, de nem adják ide, attól tartanak, hogy ellopjuk a gondolatukat.

Jelentkeznek kisvállalkozók, akik tőkehiány miatt nem boldogulnak, szeretnének üzletet kötni amerikai partnerekkel. Általában tízezer forinttól legfeljebb egymillióig terjedő anyagi bázissal rendelkeznek. Tízezer forint átszámítva jelenleg 35 dollárnak felel meg, hol találni az USA-ban olyan céget, mely komolyan venne egy ilyen társat? Az USA-ban amúgy is kevesen tudnak a kezdeményezésünkről, és azok se hozzánk fordulnak, hanem kialakultabb hátterű intézményekhez.

Néha jól reuzáló magyar vállalatok is kapcsolatba léptek velünk, az egyik például sikeres exportőr, tollal töltött párnákat szállít Japánba. Ezeket viszont amerikai üzleti érdekekből nem támogathatjuk, mert az áruikkal az USA-beli termékek elől vennék el a helyet a külországi piacokon.

– Összesen hány szerződést sikerült kötniük eddig?

– A három megyében egyet sem, de aktívan közreműködtünk például a Flextronics nyíregyházi gyárának letelepítésében. Ez egy 75 millió dollárra becsült beruházás, Nyíregyháza 12 ezer munkanélkülije közül háromezernek adhat majd kenyeret. A Flextronics-nak másutt is vannak üzemei, de egyiket se építették fel olyan feszített ritmusban, annyira rövid idő alatt, mint ezt.

– Szabolcs megyei cégek építették?

– Nem, osztrák és dunántúli vállalatok dolgoznak rajta. Sajnos általánosnak mondható a tendencia, hogy a világcégek igyekeznek kihagyni a magyar társaikat a hasonló bulikból. Azok nem vehetik fel a versenyt, mert többszörös hátrányban vannak, a tőke, a kapcsolatok, és a nyelvismeret hiánya folytán. Az építőipar multijai már “megették” a magyar út- és mélyépítést, most a magasépítés van soron. Kiélezett helyzetekben félmilliárd forintos ráfizetéseket is elvállalnak, csak hogy végképp letörhessék a magyar konkurenciát. A magyarok az EU-hoz való csatlakozás vesztesei lesznek. A keleti régió különösen rosszul fog járni, mert a dunántúliaknak is az az érdekük, hogy itt minél kevesebb munkalehetőség legyen, mert akkor továbbra is megkaphatják a térségben lévő olcsó munkaerőt – ráadásul úgy, hogy a családok szociális költségeit az itteni helyi önkormányzatoknak kell fedezniük.

– Mennyire lesz modern ez a nyíregyházi gyár?

– A Flextronics zalaegerszegi gyárából hozzák át ide az ott leváltott Philips gépeket – ők újakat kapnak. Ha már itt sem lehet használni, viszik tovább Ukrajnába.

Ezzel a téma kimerült, igyekszem végképp lezárni:

– Ezen kívül más témákkal is foglalkozik az iroda?

– Igen, a kisebbségi kérdések megoldásába is beszállunk.

– Ez elég különös. A nagykövet úr egyszer azt mondta, hogy az Egyesült Államok a faji megkülönböztetés terén nagyon kevés eredményt ért el a polgárháborútól egészen az 1950-es évekig, tehát csaknem egy évszázadon át.

Partnerem nem hagyja magát kizökkenteni a sodrából:

– Úgy gondoltuk, részt veszünk a roma rendőrök nevelésének programjában, azt találtuk a legeredményesebb megoldásnak, ha a magunk részéről is egy kisebbségit delegálunk.

– Egy cigányt?

– Nem, egy négert. Ő nyitottabb lesz erre a problémára. Egyébként a követségen dolgozik mint attasé.

– Érdekes. Mi az iroda további sorsa?

– Mostanában telik le az az egy év, melyet a megalapításnál meghatároztak, még nem dőlt el, hogyan folytatódik a munkánk. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a költségeknek ezentúl csak a felét fizetik az amerikaiak, a másik felét a magyaroknak kell állniuk.

A távozásnál még ellátnak különféle háttéranyagokkal. Megakad a szemem egy adaton: a Transparency International által közzétett Gallup-felmérés szerint a gazdasági hatalmukkal visszaélő országok listájának élére az Egyesült Államok került.

 

 

2.

A vásárosnaményi üveggyár példája azért lehet érdekes számunkra, mert a nyugati cégekkel való együttműködésnek azt a formáját képviseli, ahol a magyar fél még nem került teljes mértékben idegen irányítás alá, hanem megőrzött bizonyos önállóságot.

Maga a gyár 1980-ban épült egy elhagyott faipari telep helyén. Az üvegiparnak semmiféle hagyománya nem volt a megyében, ezért létrejöttét a körülmények különös összejátszásának köszönhette. Az Üvegipari Művek nagy üzemeit: Ajkát, Parádot, Salgótarjánt a területileg illetékes megyei tanácsok szinte egyszerre vonták a saját fennhatóságuk alá, a trösztnek gyakorlatilag egyetlen olyan részlege sem maradt, ahol el lehetett volna készíteni a tárgyalópartnereknek szánt, szocialista ügyintézésben nélkülözhetetlen reprezentációs ajándékokat. Sürgősen találni kellett valamilyen megoldást, így került be a képbe az olcsón megszerezhető vásárosnaményi fatelep.

– De honnan szedték össze a munkásgárdát? – kérdezem az igazgatótól.

– Nem ment könnyen. Az üvegipar világszerte leszálló ágba került, kevés embert vonz magához.

– Miért alakult így?

– Lényegileg ez is kohászati üzem, csak nem vassal, hanem üveggel dolgozik – azt pedig tudja, hogy áll mostanában a kohászat Magyarországon. Jelenleg is folyamatosan hirdetünk felvételt az újságokban.

– Kik jelentkeznek?

– Elsősorban környékbeli fiatalokat toboroztunk – de ez eleve korlátokat jelent. A környéken szinte mindenkinek van egy kis földje és ha 240 forintot kaphat egy kiló meggyért, akkor szüret idején egy-két napra elmarad a gyárból és inkább szedi a gyümölcsöt. A brigádok szervezése viszont olyan szoros, hogy egy embert is nehéz pótolni.

– Gondolom, azért mégsem vettek fel minden jelentkezőt. Honnan tudták megállapítani, hogy egy mezőgazdaságból érkező fiú egyáltalán alkalmas lehet üveggyári munkára?

– Megvannak erre a megfelelő módszerek. Megkérhetem, hogy adjon kezet nekem?

Csodálkozva kezet nyújtok, az igazgató eltöpreng, aztán bólint:

– Magát valószínűleg felvettem volna, ha jelentkezik, mert meleg a keze. A hideg ujjakból hiányzik az elengedhetetlenül szükséges finom érzék. Egy cigányprímásnak sem a sok vonózástól meleg a keze, hanem eredendő adottság nála.

Még mindig tamáskodom:

– Egy ilyen első nemzedékes munkásgárdával el lehetett kezdeni a termelést?

– Csak velük természetesen nem. Az igazi, tapasztalt szakembereket kívülről kellett hoznunk, és ezek nem nőnek a fűben, mint a dinnye. Egy standbeli korsós már 12 éves korában odaáll az apja mellé és villával leszedi tőle a darabokat, de a legtöbben így is csak 40 éves korukban jutnak el odáig, hogy kifogástalan korsót tudjanak készíteni. A magyar piacon nem találtunk ilyen magasan képzett szabad munkaerőt, de – mondjam úgy, hogy szerencsére? – Románia közel fekvő részein sorra álltak le az üveggyárak és abból a gárdából sokan átjöttek hozzánk. Többnyire öreg szakemberek érkeztek, ez természetes is, gyerekektől nem lett volna mit tanulnunk.

– Anyagilag jól jártak?

– Régebben az otthoni jövedelmük tízszeresét is megkeresték, az ötszörös szorzó még most is érvényes. Extra pénzekhez is hozzájutnak, például az egyikük megmutatta, miképp lehet négy légbuborékot végigfuttatni egy üveg gyertyatartó szárán úgy, hogy úgynevezett “légcsavart” képezzenek. Ez rendkívül látványos terméket eredményez. Százezer forintot adtam érte, de meg kell mondanom, hogy bőségesen megtérült.

– Hogy élnek itt ezek az emberek, milyen körülmények között?

– Munkásszálláson laknak, az ebédjárandóságukat készpénzben kérik ki és esténként főznek maguknak. Kéthetente járnak haza, de ha hallanak valami olyan pletykát, hogy a feleségük otthon szeretőt tart, itthagynak csapot-papot. A létszámunk jelenleg 330 fő körül jár, hat plusz kettes rendben dolgozunk, vagyis hat ledolgozott műszakot két szabadnap követ.

Szeretnék rátérni a termékekre, de az igazgató azt ajánlja, hogy előbb nézzünk körül az üzemben. Az udvarra kiérve egy fűvel belepett domb mellett haladunk el, házigazdám fürkésző tekintetet vet az oldalára. Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem:

– Mit néz?

– Gombát. Valaha elterjedt az a hír, hogy az üzem területén mindenféle mérgek rakódnak le. Én nem vitatkoztam, leszedtem az itt nőtt gombát, megfőztem és mindenki szeme láttára megettem.

– És mi lett volna, ha valóban mérgező?

– Láthatja; itt vagyok.

Az üzemépület előterében egy hatalmas, régimódi kémény emelkedik.

– Tulajdonképpen le is lehetne bontani, mert 21. századi szintű elektromos kemencében folyik az olvasztás, de ez a kémény jó hatást tesz a vásárlóinkra. Ha ezt látják, inkább elhiszik, hogy az üzemben valóban kézi munkával állítjuk elő az áruinkat.

Körültekintve úgy tapasztaltam, hogy a kémény által sugallt benyomás általában valós; az üvegolvasztás a termelési folyamat egyetlen gépesített szakasza, minden más fázis a hagyományos manufaktúrát idézi.

Magában a csarnokban a meleg hatvan fok körül jár, a munkások rossz időben is gatyára vetkőzve dolgoznak. A kilencfős csoport tagjai a lehető legközelebb helyezkednek el egymáshoz, a munkadarabok hosszabb távon történő továbbítása sok időt venne el; mivel darabbérben fizetik őket, minden másodperc számít. Gesztusaik óvatosak, egy kapkodó mozdulat súlyos sebeket égetne a fedetlen felsőtesteken.

Minden állás más és más alkatrészt készít. Megmutatnak néhány fogást; hogyan formálják ki két deszka között a pohár talpát, de kényszeredett arcukon látszik, hogy az idejükkel együtt a kenyerükből veszek el, nem illik hosszas kérdezősködéssel feltartani őket.

– Mennyit keresnek az emberek? – kérdezem már kint, a folyosón.

– A szakképzettek bruttó 80-90 ezret, a kiegészítők 40 ezret.

Az átjáró mellett különböző öntőformákat tárolnak, kézzel faragták ki őket a hegyi huták környékéről hozott bükkből, télen vágták ki őket, mert olyankor sűrűbb a rostszerkezetük.

Az áru megy tovább a maga útján. A dekorálást nem lehet gépesíteni, van olyan pohár, melyen 720 különféle csiszolást végeznek, ezt a munkát képzett és különösen jó érzékű emberek végzik.

A savazóban királyvízzel fényesítik ki a poharak felületébe nyomott karcokat. A savtól való védekezés jegyében a műhelyben alig használnak fémet, még a ventilátorlapátok is műanyagból készültek. Az elővigyázatosság nem túlzott, a lecsöppenő vegyszer még a padozat saválló tégláit is szétmorzsolta. A folyamat végén közömbösítik a savat, a környékbeli gazdaságok viszik el, a talajt meszezik vele.

Megnézzük az éppen futó termékeket. A sláger most a hatalmas, kétliteres pezsgőspohár, az ezredfordulóra készül, minden egyes évre egy milliliter pezsgőt ihatunk belőle. Egy hosszú asztal mellett szemet kápráztató fénycsövek alatt tizenhat-tizennyolc éves lányok ragasztják rájuk a “2000”-et jelző matricát.

– Milyen áruválasztékkal kezdték? – kérdezem már a gyár bemutató szobájában letelepedve.

– Fehérkáli cikkeket gyártottunk, ezek alacsony hasznot hozó termékek. Valószínűleg mi is az orosházi üzem sorsára jutottunk volna, ahol a termelés visszaesése miatt egyszerre 150 embert kellett elbocsátani, de 1992-ben sikerült nyugati kapcsolatokat kialakítanunk. Az olasz “VNASON AND C” cég üzleti partnerünkké és társtulajdonosunkká vált.

– Őket milyen üzleti érdekek vonzották ide?

– Ez a cég Muranóban működik, és már nem győzte kielégíteni a Velencéből átlátogató turistavásárlók igényeit. Nem akartak egy új gyárat építeni a lagúnákban – valószínűleg nem is engedélyezték volna nekik –, arra gondoltak, hogy valamilyen együttműködéssel kiválthatnák azt a beruházást. Eljöttek hozzánk, megvizsgálták az adottságainkat, és úgy találták, hogy mi ki tudunk alakítani az igényeiknek megfelelő színvonalú áruskálát. A kapcsolat létrejött, engedélyezték, hogy a termékeinkre már itt Vásárosnaményban rátehessük a VNASON etikettet – ez komoly elismerést jelent –, úgy szállítottuk le nekik a rendeléseket. Adódtak bizonyos nehézségek is; akkor még nem létezett a schengeni határ, az olasz fináncok Tarvisiónál ellenőrizték a szállítmányokat, és nem értették, hogy jöhetnek muranói jelzéssel ellátott termékek befelé.

– Ki járt jobban ezzel a kapcsolattal?

Az igazgató óvatosan keresgéli a szavakat:

– Azt hiszem, hogy mind a két fél megtalálta a számítását. A bolti árak a mi termelői áraink tízszeresét teszik ki, ez javarészt az olasz cég hasznát képezi, mi viszont a kedvező piaci megjelenésen kívül receptúrákat is kapunk.

– Ez nagy értéknek számít az üvegiparban?

– Igen. Itt mindig is éles volt a konkurenciaharc, a gyárak kezdettől fogva újabb és újabb technológiai felfedezésekre törekedtek. A hutákat általában az erdőkbe telepítették, először csak a fa elégetéséből származó energiát használták fel, aztán rájöttek, hogy a fenyőgyanta belekeverésével szép lila színt nyerhetnek. A réz pedig zöldet ad, a régi mesterek ötkilószámra vásárolták a boltokban a rézgálicot. 1976-ban felfedezték a kobaltot, a “gyilkos fém” szinonímájának tekintették, az üvegiparban mégis használták. Napjainkban is folyamatosan születnek új felfedezések, némelyiket a VNASON cég megosztja velünk, de erről természetesen nem adhatok tájékoztatást.

Tekintetem körbefordítom a polcokra kirakott különféle fehér, és színes ólomkristályárukon.

– Különleges termékeket is gyártanak?

– Igen, például a hajópalackot, melynek négy és fél centi vastag, tömör, súlyos alja van, hogy ne boruljon fel a fedélzeten a hullámcsapásoktól. Egy horpaszt kellett kialakítanunk rajta, hogy meg tudják fogni a halászok, ezt mi először a palack torkához tettük, pedig az aljához kellett volna.

– Miért?

– Mert a halászok keze büdös a haltól, ezért, ha isznak, igyekeznek minél távolabb tartani maguktól.

Az igazgató mutat néhány más mintadarabot is. Svéd múzeumok 16. századbeli design szerinti forma- és színhű poharakat rendeltek, 64 darabos szériákban. Megnézek egy különös “kétéltű” ivóalkalmatosságot, melynek egyik, lányfejszerűen kialakított öblébe pálinkát lehet tölteni, az átellenes fiúfejbe pedig bort.

– Az olaszokon kívül más nagykereskedőkkel is kapcsolatban állnak?

– Természetesen. Szállítunk például egy német cégnek, hadd ne nevezzem meg őket, mert azt hiszem, hogy nem vennék jónéven. Ők maguk már régen nem termelnek – Nyugaton, ahogy emelkedik az életszínvonal, úgy fogynak azok az emberek, akik hajlandók az üvegiparban dolgozni –, csak ráteszik a cégük emblémáját a máshonnan beszállított termékekre, és a saját készítményüknek tüntetik fel.

– Mi van olyankor, ha a vevők látni akarják a termelési folyamatot?

– Azt mondják nekik, hogy most épp átalakítás folyik náluk, legföljebb szemfényvesztésként berendelnek néhány nyugdíjast és begyújtanak egy kis kemencébe.

Az igazgató újabb mintadarabokat tesz le az asztalra:

– Ezeket az Egyesült Államokba és Kanadába szállítjuk.

– Nem látom rajtuk a maguk márkajelzését.

– A nagykereskedők nem akarják, hogy feltüntessük. Attól tartanak, hogy a kiskereskedők felfedeznek minket mint beszerzési forrást, és átjönnek Európába, hogy közvetlenül tárgyaljanak velünk.

– Mindenben ilyen bonyolultak az üzleti viszonyok?

– Általában igen. Vannak alapszabályok, melyeket nem sérthetünk meg, ha fenn akarjuk tartani a kapcsolatot a nagykereskedőkkel.

– Az első, gondolom, a minőség.

– Nem, az első feltétel a határidők betartása. Kéthetes csúszás esetén a partnerünk már törli a megrendeléseit és vele együtt a cégünk nevét is a könyveiből. Az egyébként nívós román üvegipar éppen azért tűnt el a piacról, mert nem tudta tartani a szállítási terminusokat. A második meghatározó tényező az ár, és csak a harmadik a minőség.

– Minőség tekintetében milyen tűrést tanúsítanak?

– A parádi üzemben, ahol dolgoztam, valaha ötféle minőségi szabvány létezett: volt az úgynevezett export I, export II, belföldi I, belföldi II, végül az OK – az osztályon kívüli. Nálunk 1992 óta csak egy minőségi fokozatot fogadunk el: a hibátlant.

Kifelé indulunk, felhasználom az időt, hogy néhány privát kérdést tegyek fel az igazgatónak:

– Önnek mi a végzettsége?

– Szilikátipari gépészmérnök vagyok.

– Van tulajdonrésze a gyárban?

– Igen.

– Milyen üzletnek számít?

– Lehet, hogy túlzásnak hat, de inkább szakmai lelkesedésből tartok ki a helyemen, mint a haszon reményében.

– Ez igen szép, de elég nagy baj is – akarom mondani, de még idejében visszafogom magam.

 

 

3.

A szocialista országok áruforgalmának keretében irdatlan mennyiségű fa érkezett a Szovjetunióból a záhonyi körzetbe. A mátészalkai és a tuzséri feldolgozó üzemek nem tudtak mit kezdeni a felhalmozódó hengerelt fahulladékkal, forgáccsal, fűrészporral: ahol csak láttak egy elhagyott homokbányát, rögvest teletömték vele.

Az 1960-as években merült fel a gondolat, hogy az eddig csak gondokat okozó maradékból forgácslapokat készítsenek. A szándékot tett követte, 1969-ben Vásárosnaményban felépült az Erdért Vállalat “Nyírerdő” nevezetű üzeme. Az itt készült lapokból próbálták előállítani azokat a ládákat, melyekbe a szovjet exportra menő magyar almát csomagolják. Az elgondolást valószínűleg az motiválta, hogy Izraelből is hasonló göngyölegben érkezett a narancs. Elfeledkeztek arról a különbségről, hogy amíg a narancsból áradó illóolaj mindent illatossá tesz maga körül, addig az alma épp ellentétesen viselkedik: a húsába behatol a láda anyagában lévő sterilizáló anyag, a formaldehid, és a gyümölcs ehetetlenné válik.

Ezt belátva, módosítottak a célon, az üzem áttért a bútorlapgyártásra. Ez az új tevékenység az erdők meglévő állományának kímélését szolgálta és gazdaságilag is kifizetődőnek látszott; egy asztallap előállításánál a tömör fának csak a 15 százalékát lehet felhasználni, a forgácslapnak viszont a négyötödét.

Az üveggyártáshoz hasonlóan ennek az iparágnak sem alakultak ki a távoli múltba visszanyúló hagyományai Vásárosnaményban, mégis sikerült hatékony gárdát összehozni:

– Ha az emberek értelmes célt látnak maguk előtt, felnőnek hozzá! – mondta az üzem vezetője, aki maga sem faipari, hanem gépészmérnöki végzettséggel került a posztjára. A csapat bevált és a helyén maradt, a gyárban jelenleg is több mint száz olyan ember dolgozik, aki az eltelt 30 évből legalább 27-et itt töltött.

A fejlesztésnél nem azt a módszert választották, hogy mindig hozzátesznek egy keveset a meglévőkhöz, hanem a gyártási igényeknek megfelelően nagyobb léptekkel haladtak előre. Előfordult, hogy egy ütemben megvásároltak egy négylépcsős gépsort. Az eredetileg húszezer köbméterre tervezett teljesítmény a valóságban több mint a tízszeresére növekedett. A rendszerváltás idejére a faforgácslapgyár az egész keleti térség legjelentősebb ipari üzemei közé emelkedett.

1986-ban merült fel az a kormányzati szándék, hogy a gyár alakuljon át vegyes vállalattá. Ez a terv súlyos szerkezeti változtatásokat követelt: az adott időszakban 550 fő dolgozott az üzemben, ezt különféle részlegek leválasztásával, leépítésekkel 240-re kellett csökkenteni.

A gyár igazgatója kevésnek találta ezt a megmaradó létszámot, lemondásra gondolt, de nem akarta küzdelem nélkül feladni a harcot. Összehívta szűkebb csapatának tagjait, mindegyikükkel közölte, hogy a jövőben milyen feladatot kell megoldania és hány emberrel.

– Ez lehetetlen! – felelték szinte egyöntetűen.

– Én is így gondolom, ennek ellenére meg kell próbálnunk. Aki nem vállalja, az álljon fel, az ajtó előtt már ott várakoznak, akik hajlandók a helyükbe lépni.

A létszámleépítést végbevitték. A vezetés becsületére legyen mondva, egyetlen elbocsátott munkás sem került az utcára. Mindenkinek szereztek állást, még olyan áron is, hogy egy vállalatnak, mely hajlandó volt harminc embert átvenni, viszonzásként adtak egy autóbuszt.

A gyár ilyen formában már megfelelt a nemzetközi elvárásoknak, több, a birtokviszonyban bekövetkezett váltás után végül százszázalékos svájci tulajdonba került. Az új gazda ismert névnek számított a szakmában, már több országban is rendelkezett forgácslapgyártó üzemekkel, közöttük a vásárosnaményi a legkisebbnek minősült, százmillió márkás évi termelési értéke szinte eltörpült a 3,3 milliárdos összesítésben.

Az új tulajdonos méltányolva a korábban végbement változásokat, nagyjában-egészében helyén hagyta a régi vezetőgárdát, de a velük való kapcsolattartás stílusa megváltozott. Az éves közgyűléseken eddig nem tapasztalt sommás értékelések hangzottak el:

– X. igazgató úr jól dolgozott, tehát megtartjuk őt alkalmazásunkban!

X.-et, számos magas kitüntetés tulajdonosát, a város egyik legtekintélyesebb polgárát ez a kijelentés feltehetőleg érzékenyen érintette. Álmában sem gondolta volna, hogy három évtizedes munkálkodás után, melynek során az egész gyárat megalapozta és felfejlesztette, az egyik napról a másikra el lehetne bocsátani.

(Mint a könyv több más helyén, most is szeretnénk megjegyezni, hogy a tőke távolról sem szentimentális. Ha az érdekei úgy kívánják meg, habozás nélkül elmozdítja az alkalmazottait – ezzel kapcsolatbon számos példával találkozhattunk a megyében. Az egyik cég igazgatóját szerződése szerint csak egy év múlva bocsáthatták el, továbbra is engedélyezték számára a kocsihasználatot, utazni küldték, de a gyár kapuján nem léphetett be. Az is a vállalati stratégiához tartozik, hogy lecserélik a helyi vezetőket, felfelé buktatva külföldi bázisaikba helyezik át őket, a helyükbe sokszor a tengerentúlról küldenek utódokat, olyan személyeket, akiket nem fűznek érzelmi szálak a magyar környezethez.)

Ha a svájci tulajdonos valóban úgy döntene, hogy valakit szélnek ereszt, az illető a gyáron belül aligha találna munkajogi támaszt. A dolgozók még 1989-ben egy gyűlést hívtak össze, ahol feloszlatták a szakszervezetüket, a tagok megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy többé nem kell bélyeget venniük. Kevesen mérték fel, hogy döntésük következményeként nem hozhatnak létre üzemi tanácsot és kollektív szerződést sem köthetnek.

 

 

Megnövekedett a kapacitás, a kézi vezérlésű berendezések helyébe sok helyütt a komputerek léptek. A gyártmányszerkezet nem szorult változtatásra, csak a színezett forgácslap szélesítette tovább az áruskálát. A piaci helyzet is megszilárdult. 1975-ig a szovjet és a román ipar látott el minket bútorlappal, azóta a kinti gyárak lepusztultak, a régi teljesítményüknek csak a töredékét nyújtják, vagy végleg be is zárták kapuikat. A mozgás iránya az ellentétébe fordult, Vásárosnamény termelésének 25 százalékát éppen Romániába exportálja.

Más jelek is utalnak rá, hogy meglazultak a korábban meghatározó keleti kapcsolatok. Az 1990-es váltásig az üzem kilencven százalékában a Szovjetunióból érkezett fát dolgozott fel, de a szállítási határidők állandó túllépése miatt sorra szüntette meg szerződéseit az ottani vállalatokkal. Mind határozottabban léptek előtérbe a gazdaságosság szempontjai: maga az alapanyag alacsony értékű, nem viseli el a távoli szállítás költségeit, melyekhez még a széles vágányról a normálra való átrakodás díja is hozzájön. Most már alig érkezik orosz fa, az anyag 95 százaléka Magyarországról és Szlovákiából jön, mintegy 300 kilométer sugarú körben vásárolják fel.

A depóniában most százezer űrméterre rúgó készletben négyféle matériát tárolnak: kis átmérőjű gömbfát, szlovák eredetű fenyőhulladékot, aprítékot és fűrészport – ezek a forgácslapgyártáson kívül semmiféle más ipari célra nem használhatók.

Nehezen tudom áttekinteni a majd ötven hektáros területen folyó munkát. Annyit megértek, hogy az első lépcsőben szinte porrá kell aprítani a fát – ilyen tekintetben a fűrészpor a leggazdaságosabb, mert nem igényel külön előkészítést.

A fatérből egy dübörgő futószalag vonul a gyárépület felé, mellette egy fülvédős férfi áll, aki ellenőrzi és osztályozza az anyagot, a selejtet félredobja, azt összegyűjtik és elégetik a kazánban. A szalaghoz aprítógépek csatlakoznak, körülöttük hol gyanta, hol savanyú cserszag terjeng – a betáplált fának megfelelően.

Az anyag útját követve belépünk az épületbe. Különféle üzemcsarnokokon haladunk át, vaslépcsőkön mászunk fel, gépsorok alatt bújunk át. A zajban a kísérőm a fülemhez hajolva magyarázgat, de én már rég letettem arról, hogy megértsem a technológiai folyamatokat, beérem azzal, hogy feljegyzek néhány adatot – hátha egy nálam okosabb ember elolvassa majd és felfog belőle valamit.

A gépek némelyikében a hőmérséklet eléri a 205 fokot. A forgó hengerek három és fél százalékra csökkentik le az őrlemény nedvességtartalmát, majd egy másik gépsor kötőanyagként gyantával keveri össze. A masszából a prések alatt 300 báros nyomáson kiformálódik a lap, a felületére víztaszító tulajdonságú paraffin kerül. A végső megjelenési formát az impregnáló papír adja meg, a tulajdonos – feltehetőleg üzleti meggondolásból – nem engedi, hogy ezt a kelléket itt helyben gyártsák, egy másik külföldi üzeméből hozatja át.

Már több mint egy órája járkálunk a gépsorok mellett, de alig-alig találkozunk emberekkel. A létszám az utóbbi időben tovább csökkent, már a 140 főt sem éri el. A termelési szint növekedésének megálljt parancsolt az Európában kialakult válság, felhalmozódnak a készletek. Szlovákiában levitték az árakat, sorra szűnnek meg a bútorgyárak. A vásárosnaményi üzemet az tartja talpon, hogy a háttérben a svájci nagyvállalat négymilliárdos forgótőkéje áll.

– Az ipar nemzetközivé vált és magányos partizánok többé nem érvényesülhetnek. Nagyobb egységekhez kell tartozni – mondta egy vezető.

Mielőtt elhagynám a csarnokot, keresek néhány embert a gépsorok mellett, és a helyzetükről, gondjaikról kérdezgetem őket. Általános a vélemény, hogy a keresetek indulásnál megfelelő szinten álltak, bár ekkor is csak a svájci fizetések 10-15 százalékát tették ki, de ez ellen nem tiltakoztak, tudomásul vették, hogy ha a magyar bérek megközelítenék a nyugati szintet, nem volna érdemes fenntartani a termelést Vásárosnaményban. Azt viszont nehezményezik, hogy az évek során nem emelték kellő mértékben, és a bérek már alig haladják meg a környékbeli gyárak színvonalát.

(Tartozunk az igazságnak annyival, hogy ez a panasz nem egészen alapos. A forgácslapgyárban megmaradt az eredetileg 550 főre szabott bérkeret, egy jó szakmunkás havi 150–160 ezer forint bruttót vehet fel, ezzel lekörözik a más nyugati üzemben dolgozókat.

A külföldi érdekeltségű gyárakban az a rendszer alakult ki, hogy a tőkéshez a végletekig lojális magyar igazgató és néhány vezető menedzser társa havi egy-másfélmilliót keres, cserében a munkások bérét 30-40 ezer forintos színvonalon tartja.)

Mások arra panaszkodnak, hogy a mechanikus üzemszervezés folytán maga a munkás is egy közönséges alkatrésszé válik.

– Azt szokták a fejünkhöz vágni, hogy a magyar munkásnak gyengébb a költségérzéke, mint a nyugatiaké. Lehet, nem vitatom, az viszont biztos, hogy nekünk jobb a hibamegoldó készségünk. Ha egy külföldi gyárban elromlik egy berendezés, a kezelője felveszi a telefont és kér a szerelőktől egy ilyen vagy olyan alkatrészt, amíg az megérkezik, addig csak a falat támasztja. A magyar ember viszont ötletdús, nem vár külső segítségre, hanem megkeresi és meg is találja azt a módot, ahogy kijavíthatja a hibát.

A beszélgetés során egyre mélyebb sérelmek szakadnak fel. Az új vezetés igyekezett felszámolni a szocialista időszak minden emlékét és szokását. Levétették a falról azt a táblát, mely a gyár alapításának évét jelezte, mintha a története a svájci tulajdonos kapun való beléptével kezdődött volna. Megszüntették a kedvezményes üdülést, elmaradtak a korábbi meleg hangulatú családi esték. A “Kiváló Dolgozó” kitüntetést a tulajdonos eleinte azzal pótolta, hogy évenként három svájci órát osztott ki a legjobbak között, de egy idő után ennek a jutalmazási formának is vége szakadt.

– Nem kötelező, hogy így leépüljön minden. A Taurus Gumigyárban minden dolgozó egy pulykát kap karácsonyra, tavaly már adtak hozzá egy üveg bort is. A létszám húsz százalékát “kulcsember”-nek minősítették, elviszik őket kirándulni, az év végén kihívják nekik a Lagzi Lajcsit.

– Legalább tesznek egy kis mézet a madzagra – jegyzi meg valaki rosszindulatúan.

A legsúlyosabb ellenérzést mégis az váltotta ki, hogy a vezetés egy osztrák ügyvédet állított az üzem élére – teljes intézkedési joggal. A munkások úgy vélik, hogy az illető szakmai tudása sok kívánnivalót hagy maga után, és a kapcsolattartásban is igen érdes a stílusa.

– A kapitalisták minket nem tanítottak semmire és még új piacot sem hoztak. Abból élnek, amit itt készen találtak és fillérekért megvettek – mondja valaki a gépek mellől.

Az ítélkezés nem rám van bízva, továbbmegyek, megnézem még az expedíciós részleget. A készárunak csak a tíz százalékát szállítják el vasúton, a többit kamionon viszik el. Megszűntek a nagy bútorgyárak, régen 25 partnert kellett kiszolgálni, most talán a tízszeresét, kocsikkal a kisebb tételek gyorsabban célba jutnak, a tőke hamarabb megfordul.

Búcsúzásnál még szeretnék találni egy élettel teli részletet a sivár ipari környezetben, szemem megakad néhány madáron, melyek fészket raktak a feldolgozásra előkészített fűrészporhalmokban.

 

 

4.

Nem állítom, hogy a vásárosnaményi forgácslapüzemben kialakult hangnem kivételesen kemény volna, a szállongó legendák szerint a megyében működő más külföldi érdekeltségű vállalkozásoknál sokkal durvább bánásmódra is találni példákat.

Egy polgármester mesélte:

“– Látogatást tettünk egy környékbeli sűrítménygyártó üzemben, G., az amerikai résztulajdonos vezetett körbe minket. Séta közben G. egyszer csak észrevette, hogy az egyik munkás, akinek arra kellett figyelnie, hogy leállítsa a gépsort, ha valamilyen idegen tárgy kerül bele, ahelyett, hogy álldogálna, leül egy sámlira. Az amerikai nézte az óráját, aztán két perc leteltével odament hozzá és felrúgta a sámlival együtt.

– Miért csinálta ezt? – kérdeztük megdöbbenve.

– Nekem ne lopja a pénzemet üldögéléssel, miközben figyel, nyugodtan sepregethetne.”

Még két jellemző eset. Egy multinacionális cég nyíregyházi áruházában a főnök zárás után végigjárja az osztályokat, és ha a gyümölcsrészlegen rothadt szemeket vagy darabokat talál, nem egyszerűen kiemeli a ládából, hanem a földhöz vágja és széttapossa.

A t.-i üzem csarnokaiból a tulajdonos kidobatta a cserepes növényeket, hogy a munkások ne vesztegessék az időt a locsolásukkal.

Mondom, ezek legendák, valóságalapjukat nem állt módomban ellenőrizni, de egy, mondjuk, görög tulajdonú varrodában magam is furcsa dolgokat tapasztaltam.

Látogatásomkor S. Rozália, az üzemvezetőnő fogadott. S. negyvenöt év körüli, magas termetű nő, láthatólag ad a külsejére, gesztenyeszínűre festett hajával harmonizáló szilvakék kiskosztümöt visel, jól koordinált mozdulatai egykori sportolóra vallanak.

– Elnézést kérek – mondja bemutatkozás után –, de néhány percre magára hagyom, még be kell fejeznem a reggeli eligazítást.

Beállok egy üres szobába és kibámulok az esőbe. A nyitott ablakon keresztül hallom a vezetőnő szavait, kemény hangon bírálja az egyik művezetőt, mert szerinte erélytelenül intézett el egy munkahelyi konfliktust:

– Intézkedj újra!

Kisvártatva átjön, leülünk és kávét hozat.

– Mióta dolgozik itt?

– Ó, én itt már leltári tárgynak számítok, még a magyar cégnél kezdtem. Több mint húsz évvel ezelőtt, alighogy leérettségiztem, felvittek Budapestre, ötödmagammal betanítottak a munkafolyamatokra, mikor visszatértünk, mi indítottuk el a termelést.

– Most az új, görög tulajdonos szó nélkül átvette?

– Igen, meghagyott a helyemen, de a lehető legmagasabb terheléssel tesztelt, 10–12 órát dolgoztam naponta.

– Mennyivel emelték meg a fizetését? Egyáltalán: milyen igényei voltak?

– Én soha nem kértem, elfogadtam, amit adtak. Konkrét forintösszeget nem akarok mondani, elég legyen annyi, hogy a régi keresetemnek körülbelül a dupláját kapom.

– Görögországban, a cég törzsgyárában hogy fizetnek meg egy magához hasonló beosztású vezetőt?

– Úgy hallom, hogy háromszor annyi jár neki, mint nekem. Ha ugyanezt a munkát külföldön végezném, biztos, hogy nem egy Suzuki várna rám kint az udvaron, hanem egy Mercedes.

– És a munkások hogy keresnek?

– Darabbérben dolgoznak, havi 30–60 ezer forint jön össze nekik.

– Esetleg kevesebb? – kérdezem, mert hallottam olyan híreket, hogy a munkásnők néha a minimálbért, 25 ezer forintot is alig érik el.

– Előfordul, de csak nagyon ritkán.

– A tulajdonos részesíti magukat valamiféle extra kedvezményben?

– Mire gondol?

– Például olyanra, hogy jutányos áron vehetnek azokból a ruhákból, melyeket készítenek.

– Ez nincs bevezetve nálunk, mi is csak a budapesti vagy nyíregyházi szaküzletekben vásárolhatjuk meg, de Karácsonykor mindenki kap pénzt és ajándékot, ilyenkor kamionszámra hozzák a holmikat. A cég egyébként is ápolja a kapcsolatokat az embereivel, a magyarországi üzemek vezetői közül negyvenünket meghívtak Görögországba egy autóbuszos kirándulásra, és megnéztük a vállalat központját is. Nagyobb, mint egy magyar kisváros, saját autósztrádákat építettek ki hozzá, a felszínen három nagy villaépület látszik, az irodákat levitték a föld alá.

Egy pillanatnyi csend áll be, hogy továbblendítsem a beszélgetést, megkockáztatok egy megjegyzést:

– Véletlenül hallottam, hogy az eligazításon elég határozott hangon utasította rendre a művezetőjét. Nehezen tudja irányítani a csapatot?

– A 120–130 fős gárdából hetven–nyolcvan ember első munkahelyesnek számít. Szinte az iskolapadból jöttek ide, olyanok is akadnak közöttük, akik a velem együtt indult kolléganőim gyerekei. Nem bírják a kötöttségeket, azt, hogy végig kell hajtaniuk a napot, el kell viselni a betonépület minden kényelmetlenségét. A szabadságukat sem vehetik ki a tetszésük vagy az igényeik szerint, csak akkor mehetnek el, mikor az egész üzem leáll; augusztus 20-a után és Karácsonykor. Ha egy munkanapot kihagynak, többezer forintos prémiumot vesztenek el.

– Akkor is, ha betegség miatt nem tudtak bejönni?

– Akkor is. Az első néhány hónapban a munkásgárdának több mint a fele leszámolt, de a megmaradtak és az újabban jöttek közül sokan kitartanak. Azt bizonyára tudja, hogy Szabolcsban nem könnyű elhelyezkedni, ezeknek a nőknek szükségük van a munkahelyükre, 16-17 évesen sokan családfenntartónak számítanak.

– A munkások helybeliek?

– A többség környékbeli falvakból jár be. Dolgozik itt hat ukrán lány is, nekik szintén ez az egyetlen megélhetési lehetőségük.

Átmegyünk az üzemcsarnokba, útközben egy szemüveges idősebb nő jön velünk szemben, véresre dörzsölte könnyes szemeit. A vezetőnő megállítja, néhány szót vált vele, aztán beküldi az irodába.

– Mi történt? – kérdezem.

– Semmi különös.

– Szabad tippelnem? Az a művezető, akit maga reggel eligazított, továbbadta a letolást?!

Partnerem elmosolyodik, de nem válaszol.

Az üzemben most nadrágokat készítenek pamut-műanyag keverék stretch anyagból. Kamionok hozzák az előre kiszabott alkatrészeket, itt csak összevarrják őket. A mostani modellek 8–10 darabból állnak össze.

A varrónők három hosszanti párhuzamos sorban helyezkednek el. Futószalag nélkül is lélekszakadva hajtják magukat, az igyekvés feszültségétől testük görcsbe áll, előre hajolnak, homlokuk hozzáér a varrógép acélfejéhez. Egy műszak alatt nem illik kétszer is kikéredzkedni a vécére, Horváth Ede, a legendás sztahanovista jut az eszembe, aki, hogy ne veszítsen időt, állítólag egy fűrészporral teli konzervdobozt készített be az esztergagép mellé és abba végezte el a dolgát.

Közben valaki bejön, az ajtó dördülve becsapódik mögötte, de senki sem fordul hátra. Ahhoz képest, hogy a legtöbbjüknek ez az első munkahelye, elképesztő, milyen fegyelmező gátlások alakultak ki bennük.

A termelés nem szalagszerűen folyik, vagyis az egymás mögött ülők munkája nem rakódik egymásra lépcsőzetesen. Ha a helyzet úgy kívánja meg, többen is ugyanazt a fázist végzik.

– Ki a legjobb munkásuk?

– Több kiváló dolgozónk is akad – a vezetőnő egy fiatal szőke lányra mutat –, ő valóságos élmunkás. Tányának hívják, Ukrajnából jött hozzánk, nem is tud magyarul, de bárhol, bármilyen munkára használható. Ő már rendelkezett bizonyos rutinnal, mikor hozzánk került, dolgozott Ungváron, igaz, hogy lábbal hajtós gépeken.

(Később jártam a nagykállói Feratrade cég varrodájában is. Ott sűrűn egymás mögé telepített gépeken 15 ukrán nő kabátokat varrt. Számukra főnyereménynek számított, hogy itt kaphattak munkát, igyekeztek kitenni magukért. Rezzenéstelen, merev arccal dolgoztak, teljesítményük messze felülmúlta magyar kolléganőikét. Nem közösködtek a többiekkel, a tízórás szünetben összehúzták a függönyöket az étkezősarkuk körül és úgy fogyasztották el az uzsonnájukat. A leghajtósabbak pedig még enni sem jöttek el a gép mellől.)

– Az előírások hány százalékos selejtet engedélyeznek?

– Egyszázalékos sem lehet. Ha munka közben egy pecsét esik rá az anyagra, akkor úgy kell kiküldeni, a cégnek van valamilyen kivételesen hatásos folttisztítója, ki tudnak venni mindenféle flekket.

Lassan mennem kell tovább, elrakom a jegyzetblokkomat:

– A görög tulajdonos hogy van megelégedve magukkal?

– Azt mondta, soha nem hitte volna, hogy ez a csapat ilyet képes produkálni. Egy új csarnokot akar építeni.

Megnézek még egy elkészült nadrágot. A budapesti vagy a nyíregyházi boltban 15 ezer forintba kerül. Ismerve a kereseteket és a teljesítményeket, megpróbálom kiszámítani, hogy az árnak hanyadrészét képezi a ráeső munkabér, olyan alacsony összeg jön ki, hogy elakad a lélegzetem. Visszaadom a ruhadarabot.

– Másra nem kíváncsi? – kérdezi a vezetőnő előzékenyen.

– Nem – ritkán engedem meg magamnak, hogy humorizáljak a riportalanyaim rovására, de most nem tudom megállni –, ha megengedi, elmennék, mert attól félek, hogy ha még egy negyedórát itt maradok, belépek a Kommunista Pártba.

– Igen, ez jól hangzik, de a kommunizmus már bebizonyította, hogy nem képes megfelelően működtetni az ipart, más módszerek kellenek – védi a vezetőnő a mundér becsületét.

 

 

5.

Az első világháborút követőleg a román királyi csapatok 1919. április 23-án megszállták Mátészalkát. A szalkaiak úgy tudták, s maguk a románok is azt terjesztették, hogy az okkupáció végleges, Mátészalka és környéke a jövőben Romániához fog tartozni.

Időközben azonban életbe léptek a trianoni döntések, ezek nyomán a románok 1920. március 20-án kivonultak, Mátészalka magyar fennhatóság alá került. A térségben elfoglalt helyzeténél fogva a város kulcsszerephez jutott; az elcsatolt Beregszászból, Nagykárolyból, Szatmárnémetiből ide települtek át a vármegyei tisztviselők, állami alkalmazottak, a zsidó vállalkozói réteg és Mátészalka “Szatmár-Bereg-Ugocsa egyelőre Közigazgatásilag Egyesített Vármegye” központjává lépett elő.

A város lélekszáma szinte egyik napról a másikra 1500 fővel növekedett meg; hogy el tudja tartani ezt a megszaporodott népességet, megpróbálta felgyorsítani a fejlesztéseket. A város csak kezdetleges élelmiszeriparral rendelkezett: malmokkal, tejfeldolgozókkal, szeszfőzdékkel, most új üzemek nyíltak: nyomdák, bőrkikészítők, pékségek. A második világháború kitörése után ez a szerény növekedés is megállt, Mátészalka városi rangját is elvesztette.

A felszabadulást követő években a pangás folytatódott, Mátészalkán az ipart a gőzhengermalom, a gépállomás és a Kőbányai Sörgyár kihelyezett részlege képviselte. Megnövekedett a munkanélküliség, a “fekete vonatok” hordták fel az embereket Budapestre és más távoli városokba. A kabarétréfákban Mátészalka az elmaradottság szinonimájaként szerepelt, nevének említésére biztosan bejött a nevetés.

Csak az 1960-as években, mikor Mátészalkát újra várossá nyilvánították, következett be jelentős előrelépés. Az állami szándék szerint a térségnek fel kellett zárkóznia az ország egészéhez.

Szokolay Örs építész áttervezte a város egész szerkezetét, a 4-es út nyomvonalának áthelyezésével szinte keresztülvágta az egész települést. Az új elrendezés következményeként egy régi almáskert környékén létrejött Kelet-Magyarországnak talán az első ipari parkja, a területen úthálózatot, vízműveket, szennyvíztisztítókat alakítottak ki.

A kedvező feltételeket kihasználva sorra települtek le az üzemek. Az úgynevezett “nyugati” és “északi” iparterületen kapott helyet a MOM gyáregysége 1400 fővel, a Budapesti Finomkötöttáru-gyár 500-as, az Erdért 700-as induló állománnyal. Megjelent a térségben az Ipari Szerelvénygyár, a Tejporgyár, a Mezőgép – az apróbb üzemeket nem is említve. Az ilyetén módon keletkező új munkahelyek száma meghaladta a kilencezret, ez többet tett ki, mint az akkori Mátészalka teljes lakossága, a fejlesztés a vonzáskörzetbe tartozó falvaknak is kenyeret adott.

(A környéken működött az ország egyik legerősebb mezőgazdasági vállalkozása is, a Mátészalkai Állami Tangazdaság. Tevékenységének arányairól csak egyetlen jellemző adatot idézünk: ezerhektáros összefüggő almáskertet telepített Hodász, Jármi és Őr határában, egész Közép-Európában nem találni hasonlót – ezzel a könyv más helyén bővebben is foglalkoztunk. A Gazdaság rangját az is mutatta, hogy székházának kapujában egyenruhás, sapkás portás posztolt.)

A rendszerváltás aztán szinte elsöpörte ezeket az üzemeket. Megszűnt a Budapesti Finomkötöttáru-gyár, mely a megye legszebben megépített ipari létesítményei közé tartozott, tervezőjét nívódíjjal tüntették ki. Német cégek érdeklődtek iránta, de mivel szomszédságában ott állnak a Bútorgyár porleválasztó silói, nem látták biztosítottnak a kívánatos higiéniát és visszaléptek vételi szándékuktól. Az épület feldarabolódott, ma kereskedelmi lerakat, olasz tésztagyár, virágraktár működik benne.

Nem járt különbül a Szatmári Bútorgyár sem, melyet annak idején nagymérvű állami támogatással fejlesztettek fel. Nyugati kooperációval próbálta elkerülni a csődöt, egy olasz cégtől know-howt és a hozzá szükséges gépsorokat vásárolt, abban bízva, hogy a későbbiekben megfelelő munkát is kap tőlük, de a partner nem teljesítette az ígéreteit. Üzemcsarnokainak talán a felét használják bútorgyártásra, az utódvállalat állománya a száz főt sem éri el.

Az Erdért mátészalkai üzemegysége annak idején a termelésen kívül állítólag fontos külkereskedelmi szerepet is betöltött. A Szovjetunió állandó devizaéhségben szenvedett, de mivel az embargó miatt közvetlenül nem exportálhatott, kénytelen volt különféle áttételes megoldásokat választani. A szóbeszéd szerint itt rakták át a fát és indították el, most már magyar jelzéssel, Nyugatnak. Az üzemrész napjainkra egyszerű faelosztó teleppé degradálódott.

Megszűnt az Ipari Szerelvénygyár, a Tejporgyár eredeti kapacitásának a töredékével dolgozik. Felszámolták a Tangazdaságot és a termelőszövetkezeteket is. Helyükbe nem léptek komolyan vehető új foglalkoztatók, a környéken évente hatszáz új vállalkozás indul ugyan, de szintannyi meg is szűnik. Az egykori 9000 munkahelyből 2500-3000 maradt meg, ebből ezer a MOM mátészalkai szemüveglencse gyárának felvásárlásával létesült “Carl Zeiss Hungária Optikai Kft.” kötelekébe tartozik.

 

 

A történet eleje az 1960-as évek derekára nyúlik vissza. Posch Gyula, a MOM akkori vezérigazgatója további fejlesztések lehetőségét keresve körülnézett a környéken. Sokat ígérő fiatal munkásgárdát talált itt és az infrastruktúrával is elégedett volt, ezért úgy döntött, hogy létrehoznak egy fióküzemet Mátészalkán.

Lehozták Budapestről a vízóragyártást, a szemüveglencse-készítést. Berendeztek egy kisebb haditechnikai üzemet is; az úgynevezett “pisztrángot” – az önjáró messzehordó lövegek adogató elemét állították itt elő, ellátták vele a Varsói Szerződés hadseregeit, szállítottak Iraknak, Iránnak és más arab országoknak is. Ezek a termékek magas műszaki követelményeket támasztottak az újonnan szerveződött munkásállománnyal szemben, de az sikerrel vette az akadályokat.

Az 1980-as évek végén a MOM helyzete váratlanul megingott. A budapesti törzsgyár akkoriban geodéziai műszereket, ultracentrifugákat, katonai felszereléseket gyártott. Bár kiváló minőségben termelt és gazdasági mutatói semmivel sem voltak rosszabbak, mint ipari vetélytársainak, az úgynevezett “piszkos tizenkettő”-nek, mégis a felszámolás sorsára került. Pusztulását egy nyilvánvaló ingatlanspekuláció okozta: az üzem Bel-Buda egyik legszebb telkén feküdt, ebből az ingatlanból sokan meg akarták csinálni a maguk kisebb-nagyobb üzleteit.

Az akció végrehajtói nem törődtek vele, hogy a MOM felszámolása az egész magyar iparnak jóvátehetetlen veszteséget jelent. Budapesten csak két kisebb finomoptikai üzem maradt, egyikük éppen a MOM-tól megmaradt alkatrészekből próbál különféle árucikkeket összeállítani.

Az események következtében a mátészalkai részleg 1989-ben külön egyszemélyes részvénytársasággá alakult át – ez még nem jelentett leváltást a cégről, mert a MOM maradt a százszázalékos tulajdonos –, de az egység önálló gyárként létezett tovább. Fejlődése a későbbiekben is töretlenül folytatódott, folyamatosan eladható árukat termelt. Almássy Lőrinc, a nagyhírű kutatómérnök az Egyesült Államokban megvette a CR39-es műanyag lencse licencét, ennek a gyártását is Mátészalkára bízták.

A térségben hamarosan megjelentek a nyugati befektetők. A belga Buchmann cég, mely maga is műanyag szemüveglencsék gyártásával és értékesítésével foglalkozik, a privatizáció során kivásárolta a mátészalkai gyárnak a profiljába tartozó részét. Az új alakulat a Buchmann-MOM Rt. nevet kapta – a belgák nyilvánvalóan ki akarták használni a MOM névben még mindig benne rejlő vonzerőt.

– Mennyiért adták el? – kérdeztem az üzem egyik régi vezetőjét. Nem számítottam rá, hogy nyílt választ kapok, megszoktam, hogy érdeklődésemre mindenki kitérőleg reagál – üzleti titokra hivatkozva, ezúttal valamivel többet sikerült megtudnom. A Buchmann három év hasznából ki tudta vásárolni a MOM megmaradt részesedését, tehát eredetileg sem fizethetett túl sokat. Az eredetileg 1600 fős személyi állományból a Buchmann cég száz embert vitt magával, a további leépítésekkel a létszám ezer fő alá csökkent.

A mátészalkai gyár megmaradt részeire is hamarosan jelentkezett vevő, a legendás Zeiss cég. A kapcsolat nem ebben az időben és nem ezzel a lépéssel indult, a második világháborúig a “Zeiss” volt a Magyar Optikai Művek többségi tulajdonosa.

A MOM elődjének számító céget alapító Züss Nándor Kolozsváron kezdte a működését, a helybeli egyemet látta el a szükséges finomoptikai műszerekkel. Tevékenységét elismerve hozatta fel a magyar kormány Budapestre. Züss a fővárosban berendezte az üzemét, melyben az olajkutatásnál használt Eötvös-féle torziós ingákat, vízmérőket és más precíziós eszközöket gyártott. Később más optikai árucikkek licencét vette meg a Zeiss cégtől, tőkehiány miatt tulajdonrészesedéssel fizetett; a németek 50 százalék plusz egy részvénnyi majoritást szereztek, a Züssnél megmaradt hányadot a magyar Honvédelmi Minisztérium váltotta magához. A gyár egész tevékenységét a háborús igények szolgálatába állították, többek között itt készültek a híres Bofors-ágyúk célzóberendezései is.

A háború végén a visszavonuló német csapatok becsomagolták és elvitték magukkal a felszerelést, alig néhány gép került elő a határon otthagyott vagonokból. Maga a gyár a békeszerződés rendelkezéseinek értelmében, mint német érdekeltség, szovjet hadizsákmánynak minősült, csak az 1950-es években került vissza magyar tulajdonba.

A háborúban maga a jénai Zeiss gyár is két részre szakadt. Jéna az előzetes megállapodások szerint a szovjet zónába került, de a hadi események úgy alakultak, hogy az amerikai csapatok hamarabb jutottak el ide. Ezt a néhány napos “lauf”-ot a gyár tulajdonosai arra használták fel, hogy kimentsék a legfontosabb berendezéseket, dokumentumokat, és a legértékesebb 120 embert Oberlockenbe telepítették le – előbb hevenyészett barakkszállásokban, később már megfelelően kiépített üzemekben. Létrehozták Nyugat-Németországban az “OCTON ZEISS GERMANY”-t.

Az oroszok végül is megérkeztek, elfoglalták a jénai törzsgyárat. Elvitték a megmaradt gépeket és kisajátították a gyártmányskálát is – ez szolgált a LOMO márkanevű szovjet finommechanikai termékek alapjául. Megalakult a WEB Jena, a két Zeiss utódvállalat felosztotta egymás közt a régi piacokat – a keleti rész Jénának, a nyugati pedig Oberlockennek jutott.

A WEB Jena később kombináttá szerveződött át, eredendő áruskáláját szélesen kiterjesztette, még írógépeket is készített. A KGST-n belül a MOM-mal is együttműködést alakított ki, a magyar cég szemüvegeket szállított neki.

A német újraegyesítés után a nyugat-német Zeiss cég egymárkás jelképes árért megkapta a jénai gyárnak az eredeti profilba tartozó részét, vállalva az ezzel járó foglalkoztatási kötelezettséget.

A “restitutio ad integrum” sok nehézséggel járt. A vállalkozás ötven százalékos állami támogatást élvezett, de az első három hónap így is 600 millió márkás ráfizetést hozott. Jéna még most sem nyereséges, de az országos vezetés ezt nem rója fel neki:

– Jéna nem tehet a bajairól, fel kell hozni őt.

Az újonnan egyesített vállalat vezetői az 1990-es évek elején jöttek el Mátészalkára. Megnézték az itt gyártott műanyag lencséket, azt tapasztalták, hogy megfelelő technológiával állították elő őket, próbarendelést adtak le előbb száz-, aztán kétszázezer darabra. Meg voltak elégedve az eredménnyel.

– Ha az emberek ezeken a régi és elavult gépeken ilyen jó minőséget tudnak produkálni, akkor a vérükben van a szakma – mondták.

Innen már csak egy lépés vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy megvásárolják az egész üzemrészt. A kialakult gyakorlattal szemben a Zeiss nem rész-, hanem osztatlan tulajdonra törekedett, senkivel sem kívánt közösködni. A lencsegyártó üzemet 340 fős létszámmal vette át – ezen belül nyolc-tíz százalékot képviseltek a termelés irányítói – egyéves időtartamra garantálta a foglalkoztatásukat.

Mint már többször is megjegyeztük: a tőkét nem az érzelmek, hanem a profitszerzés szándéka vezérli. A mátészalkai munkásnak a jénaihoz képest egynyolcadnyi bért kell fizetni és az energiaköltség is csak a hetven százalékát teszi ki a nyugatinak. Mindent összevetve: az egy órára eső rezsiköltség Németországban 140 márka körül jár, a magyar gyárban a húszat is alig haladja meg. Mátészalkán átlagban 1,5 márkáért állítanak elő egy lencsét, a cég hat márkáért értékesíti. Úgy értesültem, hogy a Zeiss évente az eredeti beruházás duplájának megfelelő haszonhoz jut.

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy az egykori MOM maradék állományából még egy cég alakult, a MOM Vízméréstechnikai Rt. Egy-két évig állami vállalat maradt, aztán rákerült a mindenképpen privatizálandó üzemek listájára. Hetven-nyolcvan millió forintos áron megvette egy osztrák társaság, felismervén, hogy érdemes ide áttelepíteni az Ausztriában igen költséges vízmérőgyártást. Ők erős leépítést hajtottak végre: a 600 főből 190 maradt meg.

Így egy kerítésen belül sokáig három vállalkozás is működött, aztán Buchmannék különváltak, új üzemet építettek az ipari parknak egy távolabbi részén.

A Zeiss gyárban látogatásunk idején 960 fő dolgozott, távlatilag sem kívánják jelentősebb mértékben túllépni az ezres létszámot. A MOM-tól megvett épületekbe szériagyártást telepítettek, de ehhez is alapvetően meg kellett változtatni az eredeti termelési körülményeket. Nyolcvan embert kivittek betanítani Jénába, két év alatt lecserélték a gépek nyolcvanöt százalékát. Addig a géppark felét NDK-s licenc alapján készített, 25-30 éves átlagéletkorú masinák tették ki, ezek helyébe léptek a jénai gyárban leváltott 3-10 éves berendezések. Már a kezdeti időszakban is német minőségi normákat tűztek ki.

– Tudták teljesíteni? – kérdezem a mátészalkai gyár egyik vezetőjétől.

– Bizonyos tekintetben jobb munkásgárdával rendelkezünk, mint a németországi gyár. Náluk a finomoptikai iparág nem tartozik a keresett és jól fizetett szakmák közé, ezért sokszor csak az utcáról épp beeső emberanyaghoz juthatnak hozzá. Nálunk viszont érettségizett jelentkezők között lehet válogatni. Budapesten megszűnt a termelői optikusképzés, nálunk viszont változatlanul folyik. A technikai szint egyre magasabb, egy-egy új termék beindításához nem kell az anyavállalat mankója, legfeljebb egy-két hétre jön át Németországból egy tanácsadó instruálni.

– Hogy tudják megtartani az embereiket?

– Állandó feszültségben élünk. Az természetesnek mondható, hogy nem tudunk német színvonalú béreket fizetni, de munkatársaink a budapesti szakmai átlagnál is negyven százalékkal kevesebbet keresnek, az ottani hetvenezer forinttal szemben itt ötvenezret. Nem teljes értékű az a vigasz, hogy ez Szabolcsban még mindig jó pénznek számít – például a 30–40 ezer forintos pedagógusfizetésekhez viszonyítva. Az igazi ösztönző erőt az érvényesülés lehetősége jelenti. A további előrelépéshez már nem szakmunkásokra van szükségünk vagy művezetőkre, hanem fejlesztő mérnökökre, tervezőkre, marketingesekre. Profi szakembereket nem kapunk, mert ilyen szakmai irányú végzettség Magyarországon nem létezik, de ha volnának is ilyenek, annyit kérnének, hogy felborítanák a fizetésbeli arányokat. Mi a mátészalkai és környékbeli fiatalokra számítunk. Az egyetem elvégzése után kiküldjük őket tanulni Németországba, napidíjat kapnak. 60–100 ezer forintos induló fizetést tudunk biztosítani nekik, és tőlük függ, hogy aztán mire viszik.

– A vezetők hogy keresnek?

– A vezetői stábunk jelenleg tíz tagból áll, a mi keresetünk sem szökik az egekbe. Mikor jöttek a német főnökök és leültünk tárgyalni, egyharmadnyi fizetést kínáltak nekem, mint a szomszédos Buchmann cég hasonló beosztású és ugyancsak magyar vezetőjének. Arról nem is beszélek, hogy Buchmannéknál egy-egy komolyabb menedzseri teljesítmény után akár milliós nagyságrendű prémiumokat is kiutalhatnak vagy távol-keleti üdüléseket adnak, mi ilyenekben nem részesülünk.

– Ők miért igen és maguk miért nem?

– A Buchmann szabályszerű magáncég, a Zeiss viszont alapítványi vállalkozás.

– Ez mit jelent?

– Sajnos Ádámmal és Évával kell kezdenem – vagyis a cégalapító Carl Zeissel. Ő mechanikai műhelyében a jénai egyetemnek gyártott különféle eszközöket, többek között mikroszkópot. Ezt a műszert tökéletesítette, aztán a kor egyik legnagyobb fizikusa, Ernst Abbe – egy olyan szerkezet született, mely forradalmasította a biológiai, gyógyászati, fémszerkezeti kutatásokat. Abbét tartják a binokuláris és prizmás távcsövek atyjának, ő rakta le a modern holográfia alapjait is. Harmadikként Otto Schott, a zseniális vegyész csatlakozott hozzájuk. Az ő nevéhez fűződik az optikai üvegek kifejlesztése és ipari gyártásának megoldása.

A vállalat jelentős üzleti sikereket ért el, de Abbe meggyőzte a társait, hogy a vagyont ne osszák szét, hanem vigyék be egy Carl Zeissről elnevezett alapítványba. 1887 óta ez a tulajdonosa az összes üzemnek. Az alapítványnak mindmáig nincsenek részvényesei, a nyereség az induló vagyont növeli, tíz százalékot kutatásokra kell fordítani – ez is csökkenti a vezetők extra javadalmazásának lehetőségét. Kiemelt figyelmet fordítanak a szociális szempontokra is: már 1900-ban bevezették a nyolcórás munkaidőt, a minimálbért, a fizetett szabadságot, és lehetővé tették, hogy a munkások maguk válasszák meg a képviselőiket.

Túlságosan is rózsaszínűnek találom a fejtegetést, közbekérdezek:

– A mátészalkai gyárban mennyire érvényesülnek a Zeiss Alapítvány elvei?

– Ezek természetesen elsősorban a németországi üzemekre vonatkoznak.

– Milyen különbségek mutatkoznak?

– Például olyan, hogy a magyar gyárban nem működik szakszervezet.

– Nem engedték létrejönni?

– Az emberekben fel sem merült a gondolata, a szakszervezetek túlságosan lejáratták magukat.

– Gondolom, a németek sem erőltették. Úgy tudom, náluk a szakszervezeti funkcionáriusoknak akkora hatalma van, mint a vállalat vezetőinek.

– Igen, így áll a helyzet.

– Csak az a baj, hogy szakszervezet hiányában a dolgozók kollektív szerződést sem tudnak kötni.

– Nem, viszont újra el kell mondanom: bérezés tekintetében így is legalább tíz százalékkal megelőzzük a többi mátészalkai vállalatot.

 

 

Az irodából elindulunk az üzem felé, útközben megállunk az előtérben a termékeket bemutató tárlók előtt. Százötven féle lencsét és prizmát készítenek, a Zeiss 20 millió páros össztermelésének mintegy a felét itt állítják elő. Ennek nyolcvan százaléka exportra megy.

– Mátészalkáról “Zeiss minőség” kerül ki, ez pedig a világpiacon is magas rangot jelent. Mesélik, hogy a Mercedes gyár új csarnokába tíz ellenőrző berendezést vett: kilenc japánt és egy Zeiss gyártmányút. Valaki megkérdezte:

– Miért nem mind a tízet a Zeisstől vásárolták?

– Mert a céloknak a japán is megfelel, de kell egy olyan is, mely a japánokat is tudja ellenőrizni.

Mi is egyre kevesebb szériaterméket gyártunk, különleges felületkezelést alkalmazunk, például fényelnyelő megoldásokat. A piacokon csak az maradhat meg, aki összetettebb tulajdonságú termékekkel áll elő.

– Az orosz piac összeomlása mennyire érintette a céget?

– Mi régebben sem szállítottunk a Szovjetunióba, keleten inkább Algéria vagy Irán volt a partnerünk. Orosz piacon csak az tud dolgozni, aki hosszú távra is hajlandó hitelezni, sőt a pénze elvesztését is megkockáztatja – mi nem vagyunk rákényszerülve ilyen hazárd üzletekre. Fenntartunk ugyan Moszkvában is egy kft.-t három-négy emberrel, de minimális eredménnyel, az eladott lencsék ára még a működési költségeket is alig fedezi, az évi 100 milliós termelésből 350 ezer lencse sem jut Oroszországra. Összehasonlításul megemlítem, hogy még Romániába is a többszörösét küldjük.

Kilépünk az irodaházból, feltűnik, hogy a munkások egy szobor talapzatát alakítják ki az udvaron.

– Egy-egy új beruházásnál az összeg fél százalékának erejéig lehet venni egy-egy művészeti alkotást. Talán mellékesnek tűnik, de kulturális-civilizációs előrelépés nélkül azt a tisztasági szintet sem lehet elérni, mely a termelésben résztvevőknél elengedhetetlenül szükséges. Régebben előfordult, hogy a dolgozók lelopták a kilincseket, a csapokat – sugárban spriccelt a víz. Más üzemekben az a szokás, hogy ilyenkor valami ócskasággal pótolják a hiányt, mi megtartottuk a nívót. Ha a vécépapírt és a szappant elvitték, mindig raktunk be másikat. Ismétlem: nem nevelni akarjuk az embereket, hanem olyan színvonalra emelni, hogy a feltételeket teljesíteni tudják.

Körülnézek az udvaron; az országút felől egy víztorony emelkedik, régen a vízmérő órák hitelesítésére szolgált, mára már feleslegessé vált, csak reklámcélokra használják. Még egy építmény tűnik fel; a bejárathoz közel egy automata bankfiókot alakítottak ki, ahol az emberek felvehetik a fizetésüket.

Belépünk az üzembe; a csarnokban sűrűn egymás mellé telepítették a gépeket, elrendezésükben ugyanaz az elgondolás érvényesül, mint például a szövödék szervezésében: egy embernek minél több gépet kell kiszolgálnia. Meglep, hogy a munkások a civil öltözéküket viselik.

– A munkaruha értékét beépítették a fizetésükbe. A németországi üzemekben is így jártak el.

13 óra körül jár az idő, a termelés már leállt, a máshol megszokott 14 óra helyett 13.15-kor történik a délutáni műszakváltás, a reggeli 5.15-kor, az esti 21.15-kor.

– Mi az előnye ennek a rendnek?

– Mint említettem: az embereknek csak a negyven százaléka lakik Mátészalkán, a többiek a környékről járnak be és ez a beosztás jobban alkalmazkodik a menetrendekhez. Azért is szeretik korábban elkezdeni az éjszakás műszakot, mert így hamarabb hazaérnek és több idejük marad a gyümölcsöskertek művelésére. Viszont annyi hátránnyal mindenképpen jár, hogy a hajnali sichtához három óra körül kell felkelniük, így csak négy-öt órát alhatnak.

A lelépők közben végeztek a rendrakással, a mosdók felé indulnak.

– Mikor német szakemberek látogatnak el hozzánk, gyakran megkérdezik, hogy a munkások miért itt zuhanyoznak. Németországban csak minden tizedik ember veszi igénybe az üzemi fürdőt munka után. Nem akartam elmagyarázni nekik, hogy nálunk még a melegvizen is próbálnak spórolni.

Tovább nézelődöm. Az üzemcsarnokban fénycsövek világítanak, a precíz munka is megerőlteti a szemet, mégis viszonylag kevés szemüveges embert látni, ezt valószínűleg a harminc év körüli átlagéletkor indokolja.

– Ide is könnyen kapnak munkásokat?

– Ha valamilyen okból felszabadul egy állás, vagy pedig egy újat létesítünk, belső pályázatot szoktunk kiírni. Ha a falakon belül nem találunk megfelelő jelentkezőt, akkor az előjegyzési nyilvántartásból kívülről hívunk be embereket. Akár ezren is beállnának hozzánk.

A hirdetőtáblára most is ki van függesztve egy ajánlat: centírozót keresnek három műszakos foglalkoztatásban. Az elvárások között szerepel a 25–35 éves korhatár, a gimnáziumi érettségi, kizáró körülménynek számít az olajallergiára való hajlam. 39 375 forintos alapbért kínálnak, ez bizony még akkor is kevés pénz, ha hozzávesszük a műszakpótlékot és az utazási kedvezményt is.

– Ez az összeg csak az első hónapokra vonatkozik – magyarázza a vezető –, a fizetés a továbbiakban attól függ, hogy az illető hány munkafolyamatot sajátít el, ennek alapján sorolják be az 1-től 18-ig terjedő kategóriatáblázaton. Az első bérkategória határa 39-40 ezer, a tizenhetedik, a vezető menedzsereké eléri a 200 ezret. Az emberek igyekeznek öt-hat folyamatot is megtanulni, mert egy kategóriaugrás havi 5 ezer forint többletet jelent. Az üzem is ösztönzi az előrelépést, mert a sokoldalúan képzett ember használhatóbb, szükség esetén be tud ugrani egy-egy hiányzó helyére.

– Mekkorák a fizetésbeli különbségek az átlagbér és a plafon között?

– Ez megfelel a Zeiss gyárakban megkívánt egy az öthöz aránynak. Az azonosság persze csak formális, Németországban egy takarítónő is három-négyezer márkát keres.

Itt is illik végigjárnom az üzemet, most sem tudom felfogni a termelési folyamatokat – talán azért, mert soha nem érdekelt a technológia. Kísérőm tájékoztatójából most is csak egy-egy mozaikot ragadok ki, olyanokat, mint hogy távlatilag be kívánnak kerülni a NATO haditechnikai szállítói közé.

A gépek öt százaléka származik a régi MOM-gyári eszközparkból, javarészük már a németországi Zeiss üzemekből került át ide. Új gépeket is beállítottak; egy ellenőrző apparátust látok, mely öt különféle szempontból vizsgálja meg az elkészült lencséket, ha valamilyen hibát talál, kiemeli az adott darabot és egy fehér papírzacskóba rakja.

A hőmérsékletet 24 fokon tartják – ettől csak két fokkal térhet el, néhány terem klimatizálva van.

– A hűtési rendszer kialakítása és működtetése ötször annyiba kerül, mint a fűtés, ezért csak a termékekkel kapcsolatos előírások miatt alkalmazzuk.

– A munkások miatt nem?

– Nem. Ha az egész gyárat klimatizálnánk, minden egyes lencse ára tíz forinttal emelkedne és ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Értesültem róla, hogy a kísérőm elkötelezett szocialista, szájam szélén ott lebeg a kérdés, hogy az ilyen tényeket miképp tudja összeegyeztetni a meggyőződésével. Aztán rájövök, hogy ez alig volna több puszta hatásvadászatnál; ha választani kellett, a termék érdekei a szocialista rendszerben is fontosabbak voltak a munkások egészségénél.

Kellemesen meglep, hogy az asztalok mellett dolgozók nem kapják magukat vigyázzba a gyár egyik vezetőjének megjelenésére és nem kezdenek alibiből valamilyen erőltetett ritmusú látszattevékenységbe. Magatartásukban nyomokban sem fedezhető fel a japán “gyári katona” önfeláldozásra kész alapállása.

– Még mindig odaadóbbak, mint Németországban, ott a csengőszóra azonnal abbahagyják a munkát, akárhol is tartanak vele.

– A normát tudják teljesíteni?

– A mi gyárunkban nincsenek bevezetve a normák, csak a minőséget kérjük számon. Ha azt mondanánk, hogy egy műszak alatt kilencezer lencsének kell lejönnie, azt is lezavarnák fél tizenkettőre és másfél órát csak téblábolnának. Közben ki sem látszanánk a selejtből.

Leülünk még egy kávé mellé:

– Távlatilag mennyire tudják megőrizni a pozícióikat?

– Az olasz és más európai cégek az optikai lencsék gyártását kihelyezték a távol-keleti országokba, ahol a minőség gyengébb ugyan, de a költségeket legalább húsz százalékkal lehet csökkenteni. A piacon így nehezen behozható előnyhöz jutottak.

– A Zeiss hogy fogadta ezt a fejleményt?

– Érdekes különbség mutatkozik az amerikai és a német típusú beruházási stratégia között. Az amerikai, ha az üzlet hanyatlani kezd, inkább veszni hagyja a pénzét és elvonul, a német viszont mindenáron vissza akarja kapni a befektetett tőkét, ha lehet, tetemesen megtoldva. Ez azonban csak bizonyos határig érvényes: ha a Zeiss úgy találja, hogy huzamosabban ráfizet a magyarországi jelenlétére, felpakolja az itteni gépeit és tovább viszi.

A cég azt kérte tőlünk, hogy 20-30 százalékkal csökkentsük az árainkat, mert csak így maradhatunk versenyképesek. Ezt a különbséget viszont aligha tudtuk volna kigazdálkodni, ezért úgy gondoltuk, hogy nincs más megoldás, mint előre menekülni, magasabb hozzáadott értékű termékeket kell előállítanunk.

Két körülmény határozza meg a további sorsunkat: munkásaink képzettsége és főleg a tőke. Egy vákuumgőzölő berendezés kétmillió márkába kerül, ebből kettő, de távlatilag négy is kell a speciális lencsék gyártásához. Megemlíthető, hogy az erre fordítandó összeg többet tesz ki annál, mint amennyibe az egész gyár került annak idején a Zeissnek. Terjeszkednünk is kellene, a német cég a váltásnál semmit sem akart megvenni a régi MOM-létesítményekből – eltekintve a legszükségesebbektől.

Elhívtam a német vezetőket, hogy a helyszínen beszéljük meg a teendőket. Át kívántunk vállalni bizonyos új termékeket a “nagy” Zeisstől, el akartunk mozdulni a finomoptika és a finommechanika felé – ezt sugallják egyébként a MOM-időkből származó hagyományok is.

A közgazdasági környezet is segítene a célunk megvalósításában, ki lehetne használni a magyar támogatási rendszer előnyeit, mindent egybevetve, a németországi áraknak az egyötödéért fel tudnánk építeni egy új üzemet.

– A magyar állam ebbe is belesegít?

– Mi mindent megpályázunk, amit csak lehet, eddig 800 millió forintos támogatást szedtünk össze.

– A németek mit szóltak hozzá?

– Az Üzemi Tanács egyik vezetője olyan aggodalmakat táplált, hogy a magyarországi fejlesztés következtében németországi munkahelyek szűnnek majd meg. Én azzal a példával érveltem, hogy a távcsőeladás volumene visszaesett Németországban, ennek az az oka, hogy a konkurencia Kelet-Európába települt, és ott termel olcsóbban. Ha a Zeiss követné a taktikájukat és leadna nékünk néhány típust, húsz százalékkal lehetne csökkenteni az árat és akkor már garantált volna a siker, mert ennyiért már mindenkinek megérné nem egy kommersz, hanem egy patinás Zeiss látcsövet venni. Végül is elfogadták az ajánlatunkat, jelenleg nyolcféle látcsövet szerelünk össze, ennek nyomán tíz százalékkal növekedett a vállalat nyeresége. A további fejlesztésekhez megvásároltunk egy kilenchektáros telekrészt és négyezer négyzetméter beépített területet.

 

Második kötet

Kívül
 

I. Kelet kapuja

1.

A záhonyi “Vörös Csillag” átrakó brigád 1975-ben kapta meg az Állami Díjat. Hajtó József brigádvezető és kilenc társa az Országházban, Aczél Györgytől vette át a kitüntetést.

Én akkoriban Záhonyban éltem, a vasutas riportkönyvem anyagát gyűjtögettem, ennek kapcsán néhányszor találkoztam a brigáddal, beszélgettünk, vendégük voltam Hajtó tiszabezdédi házában. Aztán keveset hallottam róluk, majd huszonöt évvel később, újra a városban járva jutott az eszembe, hogy utánanézzek, mi történt velük.

A helyi önkormányzat egyik vezetője, maga is egykori vasutas, megpróbálta összehozni a találkozást:

– Ketten élnek itt, Záhonyban: Eszenyi Pista bácsi és Teleki Béla, megkeressük őket.

Mind a kettőjükre emlékeztem. Eszenyi kevés iskolát végzett, de jó fellépésű és kitűnően fogalmazó ember volt. Egyszer rendreutasította azt az újságírót, aki “egyszerű munkásoknak” nevezte a brigád tagjait:

– Nincsenek “egyszerű munkások”, mert akkor “egyszerű tudósoknak” és “egyszerű minisztereknek” is kellene lenniük, ezekről pedig soha nem hallottunk.

Teleki pedig roppant erejű és a végletekig igyekvő rakodó volt. Karácsonykor is vállalt műszakot, mert az ünnep két napja alatt egy félhavi fizetést is megkereshetett. Túlhajtotta magát a robotban, már 25 évvel ezelőtti találkozásainkon sem bírt nyugodtan ülni a helyén, felállt, kezét fájdalmas arccal a derekára szorította és fel-alá járkált.

Először Eszenyi nyomára bukkantunk rá, a felesége azt mondta, hogy az orvosi rendelőbe ment, ott már nem találtuk, az írnoknő szerint hazafelé indult. A kocsival körbekerültünk, megálltunk a családi házas utca sarkán és vártunk. Unalmamban leszedtem egy-egy szem meggyet az útszéli fákról.

Kisvártatva a keresztező utca sarkán egy botra támaszkodó szemüveges férfi közelgett. A kísérőm intett felé:

– Ő az Eszenyi Pista bácsi.

Nem ismertem volna meg, de úgy teszek, mintha csak tegnap találkoztunk volna, megöleljük egymást:

– Tessék bejönni hozzánk! – mondja Eszenyi.

Az egykori rakodómunkás szép házat épített a családjának, a gyerekek már kirepültek, kettesben él beteg feleségével. A találkozásunk tiszteletére egri vörösbort nyit, magának csak egy ujjnyit tölt – magyarázatként a szekrény polcára mutat, ahol halomban hevernek a különféle orvosságok:

– Hát így jártam. Kétszer kaptam agyembóliát. Én, aki nem tudtam, mennyi a munkából az elég, most örülök, ha a ház körül bírok dolgozni egy kicsit.

– Találkozik még a régiekkel, Pista?

– Nem nagyon. Azt tudja, hogy én minden társadalmi munkába beszálltam, népi ellenőr is voltam, aztán mindenhonnan kimaradtam. Hiányzott a közösség, úgy gondoltam, hogy visszatérek a hithez, a református egyházban megválasztottak gondnoknak. Sok örömöt találok ebben a foglalkozásban. Régen a Hálaadás Ünnepén jó, ha 15-20 ember összejött, most már a kar is megtelik, a cigányok is betérnek hozzánk. Idén negyven ember konfirmált.

Iszunk a borból, Eszenyi várakozva néz rám:

– Mit mondhatok?

– Szeretném megtudni, hogy mi történt a brigád tagjaival az elmúlt huszonöt évben.

– Akkor áthívom Teleki Bélát is, mert megsértődik, ha kihagyjuk.

Nem kell messzire mennie, Teleki a harmadik szomszédban lakik, néhány perc múlva meg is érkezik, hozza magával a feleségét is. Újra felidézik az Állami Díj átvételét:

– …Külön hurkát is sütöttek nekünk az Országházban és azt mondta Aczél György, hogy itt minden maguknak készült, csomagoljanak az útra is… – aztán elhallgatnak, várják, hogy én szólaljak meg, újra felteszem a kérdést:

– Mi történt az emberekkel? Menjünk sorba, kezdjük a brigádvezetővel, Hajtó Józseffel.

– Arra biztos tetszik emlékezni, hogy őt az üzemi konyha sohasem elégítette ki, nagyon meghízott. Ötvenhat éves volt, mikor leszázalékolták a szívével, folyton fulladozott, aztán meghalt. A tiszabezdédi pap nem temette el, mert Hajtó párttag volt, innen Záhonyból vittük át a tisztelendő urat.

– Aztán jött Tóth Géza, őt már abban az évben leszázalékolták, mikor az Állami Díjat megkaptuk. Valamilyen szervi betegsége volt, az vitte el, a hatvanat sem érte meg.

Szulics Gábor leukémiás lett, másfél évig betegeskedett és ő is elment még hatvan előtt. Tiszaszentmártonban temették el.

Kocsis Sándor, ő kihúzta hatvanig. Erős ember volt, a fogságot is kibírta annak idején. Mikor elment nyugdíjba, egy ideig még dolgozott a szeszgyárban, de már ő sem él.

Orbán Béla agyvérzést kapott a kertjében, úgy találták meg halva, az ötvennyolcat épp, hogy betöltötte. A másik Orbán, a József, a májával küszködött…

Közbeszólok:

– Lehet, hogy azok az anyagok ártottak meg nekik, melyeknek a porát-páráját átrakás közben beszívták? Onnan eredt ez a sok betegség?

– Lehet. Raktunk át szenet, vasércet, halzsírt, ként, kőszénkátrányt, rönköket, húst, ki tudná megmondani, hogy melyik milyen bajt okozott.

– Milyen gyakran estek át orvosi vizsgálaton?

– Sokszor megnéztek minket, de csak úgy szemre. Alaposabban jó, ha ötévenként.

– Folytassuk a sort.

– Szopkó Józsefet is leszázalékolták, annyira elővette a magas vérnyomás, hogy nem látott. Meghalt, mielőtt még elérte volna a nyugdíjat.

Teleki összegez:

– Hárman élünk még. Szabó Károly Tiszaszentmártonban, ő azzal dicsekedhet, hogy visszakapta a földjét és gazdálkodhat rajta, aztán pedig itt vagyunk mi ketten.

– Maguk hogy érzik magukat?

– Én 40 évet és 180 napot dolgoztam – mondja Eszenyi –, 16 éves koromban kezdtem, a papíromra az volt ráírva, hogy “gyerekmunkás”. 18 éves koromban mehettem át a rakodókhoz és már betöltöttem az 55-öt, mikor levettek a trepniről. Megtettek térmesternek, ott a könnyebb munkán lettem rosszul az agyammal egy éjszakai műszakban. Megijedtem, mert a nővérem is embóliában halt meg, de nem hagytam el magam. Az orvosok látták, hogy meg akarok gyógyulni, foglalkoztak velem, rendbe is jöttem, de a második embólia után már le kellett állnom.

– És magával mi történt, Béla?

– Én majdnem ugyanannyit dolgoztam, mint Pista, 40 évet és 75 napot. Mindig a sűrűjét kaptam a munkának, egy gyapotbála 260 kiló volt és egyedül kellett taszigálnom. Tízmázsás lemezkötegeket emelgettünk “kutyával”. Kilencvenhat brigád tartozott a záhonyi körzethez, de csak három értett ehhez a munkához.

– Egy műszakban három széles kocsi húst is átraktunk, 1800 féldisznót, a Szovjetunió küldte a cseheknek, meg az itt lévő katonáinak. A nyersvas 50–90 kilós darabokba állt össze, kézzel pakoltuk át, a rönköket kötéllel húztuk át a széles kocsiból a normálba – némelyik olyan nehéz volt, hogy eltört alatta a rugó, és a vagon leült.

– Kiszámolta valaha is, hogy összesen hány tonnát mozgatott meg életében?

Teleki eltűnődik:

– Hát ha mindent összeadunk, ki kell jönni három-négyszázezer tonnának.

– Miért kellett abbahagynia a munkát?

– Három baleset is ért, mind a három a karomon. A harmadik után behívott a leszázalékolási bizottság, csak annyit kérdeztek, hogy mennyit dolgoztam és hol? Mikor megmondtam, hogy negyven évet és a javarészét Záhonyban, azt felelték, ennyi elég és el is engedtek nyugdíjba – a szokásos mozdulattal megtapogatja a derekát. – Most is fáj mindenem, mintha vassal végigvertek volna.

Eszenyi bólogat:

– Nem adták ingyen az Állami Díjat, kiszedtek belőlünk minden csepp erőt.

– De mi legalább megkaptuk. Nem nagyon lesz olyan mostanában, hogy egy munkást így kitüntetnek.

– Mennyi a nyugdíja, Béla?

– 30 600 forint.

– Nekem 38 ezer – teszi hozzá Eszenyi. – Meghalni sok, élni kevés.

Teleki kiissza a poharát:

– Mi is odavagyunk már, de Záhony még inkább. A mi időnkben minden félórában indult egy megrakott szerelvény befelé az országba. Most pedig, ahogy átvágok az állomáson, nem látok mozgást, csak két-három cigány cselleng a síneken.

– Azt mondják, nincs áru, mert nem küldenek az oroszok. Nem kellett volna így bánni velük! Annyi nemzet van itt, miért pont ezt az egyet zavarták ki?

 

 

2.

Fénykorában a Záhonyi Körzet átbocsátó képessége azonos szinten állt a hamburgi kikötőével. 84 négyzetkilométerre kiterjedő területén 315 kilométernyi normál és 157 kilométernyi széles nyomtávú vágány húzódott. Az 1987-es évben 12,052 millió tonna belépő és 5,194 millió tonna kilépő árut továbbított. Kapacitásában további tartalékok is rejlettek, szükség esetén képes lett volna húszmillió tonna fogadására. Záhony adta a magyar vasút összteljesítményének több mint 18 százalékát, a nemzetközi szállításokból pedig egyharmaddal részesedett.

Az ismeretes politikai és gazdasági változások nyomán a záhonyi vasúti körzet is hanyatlásnak indult. Ez a folyamat később kezdődött és lassabban ment végbe, mint a magyar gazdasági élet más területein – meghatározónak számított, hogy a legfontosabb partnert jelentő Szovjetunióban elhúzódott a vasúti forgalom leépítése és az olyan egyszer adódó jelenségek, mint a szovjet hadsereg kivonulása Nyugat- és Közép-Európából is növelték a forgalmat. Ezek a kedvező körülmények azonban hamarosan megszűntek hatni. A standbeli vasutasok emlékezete szerint 1991 volt “az utolsó békeév”, ami után a válság Záhonyban is a maga teljességében bontakozott ki. 1995-ben a kilépő tranzit az egynegyedére, a belépő az egyhatodára esett vissza, 1996-ban összesen 4,3 millió tonna áru érkezett.

Időről időre megjelentem Záhonyban, akkoriban is bejártam a körzetet és többek között a következő tapasztalatokat jegyeztem fel:

“Egy pályafenntartási épület mellett alkalmi sínkiállítást rendeztek, az asztalokon agyongyötört sínhullák sorakoznak egymás mellett:

– Ez a sín – mutat rá kísérőm az egyik darabra – eredetileg folyóméterenként 48 kiló súlyú volt. Már új állapotában sem tudta elviselni a rá háruló terhelést, és azóta a használatban 15 kilót fogyott, akadt olyan év, hogy kettőt is.

Elborzadva konstatálom, hogy egy másik síndarab valamilyen balesetnél nem egyszerűen eltörött, hanem félkörszerűen el is hajlott, egy másik darabnak egyszerűen hiányzik a talpa.

Nem messze innen talpfákat hordtak össze halomba: olyan mértékben elkorhadtak, hogy feltehetőleg nem is emelőrúddal szedték ki őket a helyükről, hanem egyszerűen kilapátolták.

– És senkinek sem tűnt fel, hogy milyen állapotban vannak ezek a sínek és talpfák?

– A kopásokat nem látni, mert az áruhulladék eltakarja a pályát, aztán egyszer csak kifordul a sín a kocsi alól. Szerencse, hogy eddig csak anyagi kár volt, személyi sérülések nem történtek.

– Hogy tudják fenntartani a forgalmat ilyen körülmények között?

– Egyre nehezebben. Egy tizenhárom kilométeres pályaszakaszt eleve ki kellett zárnunk, más szakaszokon bevezettük az úgynevezett »következménycsökkentő sebességkorlátozást«.

Már hallottam Záhonyban erről a fogalomról, de azért rákérdezek:

– Ez azt jelenti, hogy a mozdony menjen lassabban, mert ha úgy siklik ki, akkor kisebbet esik?

– Pontosan.

– Mennyi ez a sebesség?

– Óránként öt kilométer.

– Tud a mozdony ilyen lassan haladni?

– Nem hiszem, de akkor is ez az előírás. Emellett beszereltük a »nyomtávtartó rudakat«, ezek keresztbe lerakva összetartják a vágányokat, de a »széles nyomtáv« így is szélesebb a megengedettnél.

A 73. vágány volt az úgynevezett »takarítóvágány«. A szovjet partner nem sokat törődött a tisztasággal, az új szállítmányokat rápakolta a régi maradványaira, néha öt-hat különböző réteg is egymásra halmozódott a vagonban, előfordult, hogy a magyar szállítómunkás bakancsa alatt kigyulladt a mélyben lappangó foszfor.

Ha jutott idő, a magyar oldalon kikaparták a szemetet a kocsiból, a hulladék az 1950-es évek közepétől ezer méter hosszú és nyolc-tíz méter magas dombot alkot a takarítóvágány mellett: fa rongy, vas, azbeszttöredék látszik a felszínén.

– »Ebben minden van, egy ügyes ember házat tudna építeni belőle.«

Egy 1995-ös »gyorsinfo«, melyet az országgyűlési képviselők Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei fórumához intéztek, a következőket írja a záhonyi átrakókörzet talajszennyezettségét illetően:

»Megítélésünk szerint a közel 140 ezer négyzetméteres területen a megnyugtató kárelhárítás költsége megközelíti a 2–3 milliárd forintot. A szénhidrogén szennyezésén túl 400 ezer köbméter száraz takarítási hulladék is terheli a környezetet.«”

 

 

Négy évvel később végigsétálva a záhonyi állomáson, úgy tűnik, hogy már több figyelmet fordítanak a környezet képére. A VIII. őrhelynél – valaha innen szolgálták ki a kézi rakodást – épp egy négy méter magas, hosszan elnyúló szemétdombot bontanak le a környékbeli falvakból érkezett közmunkások. Megállok bámészkodni. A domb oldalát sűrűn benőtte a gaz, ahogy a csákányütések alatt leomlik az olajjal-kátránnyal átivódott fekete föld, szétrohadt kábelmaradványok, élénk színű kénfoltok, fehér és sárga műanyagdarabok, fémalkatrészroncsok kerülnek elő – a deszkákat az emberek félrerakják, hazaviszik tüzelőnek. A kiszedett törmeléket zsákokba gyűjtik és feldobják a várakozó teherautókra, a megtisztított földdel kisebb-nagyobb gödröket tömnek be a környéken. A takarítók alig-alig mozdulnak, inkább csak támaszkodnak a szerszám nyelére.

– Láthatja, kedves uram: a lassú munka nem szűnt meg a szocializmussal! – jegyzi meg a kísérőm, egy öreg vasutas.

Elmegyünk a záhonyi körzet egyik legfontosabb állomása, Eperjeske felé. A felépítményt figyelve azt kell tapasztalnunk, hogy a műszaki színvonal az idők folyamán csak tovább romlott. A normál nyomtávú vágányokon már nem folyik semmiféle rakodás, némelyiket ki is iktatták a forgalomból. Melléküket térdmagasságig felverte a burján, a talpfák eltűnnek a sárban, a sínek 1963-as és 1968-as gyártásúak, vastag rozsdaréteg borítja őket, sok helyen kitörtek, két-három centiméteres darabok is hiányoznak belőlük.

– Kicserélik ezeket valaha is?

– A dolgok nem abba az irányba mutatnak. Az 1975-ös évben 430 kilométernyi vágányt újítottak fel a magyar vonalakon, az idén összesen 20-30 kilométert fognak, miért épp ezt a leállított szakaszt vennék sorra? – Elképedt arckifejezésemre a kísérőm hozzátette: – Ha ez vigasztalja, nálunk még mindig jobb a helyzet, mint az ukrán oldalon, ott sok helyütt már fel is szedték a síneket és eladták a fémgyűjtőtelepeken.

(Bevallom, túlzottnak találtam a kísérőm által említett számokat, vasutas mérnök barátom, Dr. Horváth Ferenc készített egy hiteles statisztikát az utolsó négy évtized felépítménycseréiről, adatait ötéves bontásban adta meg.

 

 

Az éves rekord 1962-ben született 470 kilométerrel.)

Megyünk tovább, kísérőm láthatólag küszködik, hogy kimondja-e, amit gondol, aztán végül rászánja magát.

– Mostanra kiderült, hogy Záhonyt túlfejlesztették. Például a fényeslitkei rendező kialakítása már eleve felesleges volt – Eperjeske ellátta volna a szükséges feladatokat –, nemrégiben fel is kellett számolni.

Ha van Záhonyban ezer vágány, abból legalább háromszázra semmi szükség nincs. Világszerte rendezőpályaudvari vágányfölösleg alakult ki, nemcsak azért, mert a forgalom csökkent, hanem azért is, mert elterjedtek a zárt vonatok, melyek nem igényelnek rendezést. Ide sem sínek kellenének, hanem raktárak, ennek ellenére a Phare-pénzből most is egy süllyesztett vágányt építettek az “500”-as térségben.

Nagyot változott a világ. Régen csak átlöktük az árut, 1990-ig jött annyi, hogy az átrakási díj fedezte Záhony minden költségét. Azok az idők elmúltak, a vasúti árufuvarozás hatvan százalékkal esett vissza, a személyszállítás pedig több mint harminccal. Az összlétszám 130 ezerről 56 ezerre csökkent.

Most már nem egyszerű átrakással kellene foglalkozni, hanem összetett folyamatokkal: kirakással, tárolással, az ömlesztve érkező cikkek zsákolásával, a fa pakettázásával és ehhez hasonlókkal, mert így növekedhet a hozzáadott termelési érték. Sajnos a jelenlegi forgalom ötven százaléka még mindig nem igényel semmiféle logisztikai kezelést.

A még használatban lévő széles vágányokon sem látszik mozgás. Télen a vízi szállítás szünetelése miatt sok fát vittek erre, de már az is leállt, csak a vágányközökben maradtak meg emlékeztetőül a lehullott kéregdarabok, a faszállító vagonok üresen vesztegelnek. Szibériából, tízezer kilométeres távolságból küldenék a rönköket, de annyi fuvardíj rakódik rájuk, hogy nem érdemes idehozni.

– Mi volt itt valaha fából! – mereng el az öreg vasutas –, megcsúszott egy hegyoldal, már termelték is le róla az erdőt, és rakták kocsira.

Keletről most elsősorban vasérc jön – kis csúzligolyókhoz hasonló granulátumformában. Ezen kívül szén érkezik még nagy tételekben, az ára széles sávban mozog, mindig attól függ, hogy az oroszoknak milyen sürgősen van szükségük pénzre.

Napi öt-hat széles vonat gördül be, összesen mintegy hatvan kocsival. Műszaki állapotuk katasztrofális, szinte mindegyikükben akad olyan vagon, melyet hegesztéssel vagy alkatrészcserével helyre kell hozni, ha nem akarják kisorolni a szerelvényből.

– Ezek itt mentek tönkre?

– Nem, már így jöttek a túloldalról, de az ukránok úgy tesznek, mintha nem tudnának róla és csak kifogástalan állapotban hajlandók visszafogadni őket.

– A magyar tehervagonpark különb?

– Sajnos nem sokkal. Annak idején 45-48 ezer kocsi szolgálta ki a 120 millió tonnás forgalmat. Egy bizonyos százalékát leselejtezték, de lényegileg ugyanaz az állomány viszi a jelenlegi 45 milliót is. Ez látszólag sok, de a színvonaluk gyönge és leharcolt, Romániában és Lengyelországban gyártott nyitott kocsik, olyan régifajta hűtővagonok, melyek valójában csak hőszigeteltek voltak, száraz jeget tettek beléjük, és három-négy napig megóvták a húst a romlástól. Sima fedett kocsik kellenének, modern szerkezetűek, melyeknek az egész oldalát el lehet tolni, és a földről egyenest be lehetne emelni az árut.

Egyre beljebb haladunk az állomáson. 148 vasúti őrt tartanak állományban, felük-harmaduk most is szolgálatot teljesít, de senki sem kérdezi meg tőlünk, hogy kik vagyunk, és mit keresünk ezen az idegenek elől elzárt, balesetveszélyes területen.

Megnézzük még az olajátfejtőt is. Itt valaha 24 óra alatt 60-80 széles tartálykocsi tartalmát szivattyúzták át; most a vagonok üresen állnak, félrevágva a tárolóvágányokra. Az egymásra rakott konténerekről is hiányzik az ólomzár – jelezve, hogy nem használják őket. Az állomás vége eltűnik az irdatlan gaztengerben.

– Hát, ennyi! – mondja a kísérőm. – Hétmilliárd forintos érték van ide beépítve – évtizedekkel ezelőtti árakon.

– Milyen építkezések folynak?

– Eperjeskén Phare-segélyből korszerűsítették a darus- és fedettkocsis ömlesztettáru-átrakót, egyébként csak oltogatjuk a nagyobb tüzeket – a kísérőm rám néz. – Ha úgy gondolja, hogy befejeztük, igyunk meg egy kávét.

Bemegyünk a diszpécserirodába; bár kora délutánra jár az idő, alig lézengenek benne. Egész Záhonyban nincs ember, az 1989-ben még 7800 fős létszám messze 4000 alá esett vissza. Akiket elküldtek, azok nagyrészt munka nélkül maradtak, a környékbeli nagy foglalkoztatók, olyanok, mint a kisvárdai “Vulkán”-gyár, Záhonyhoz hasonlóan leépülnek és elbocsátják feleslegessé vált állományukat. A közeli falvakban 20-30 százalékos a munkanélküliség.

– Én belátom azt, hogy milyen sokat jelent a keleti piac elvesztése – kezdi a kísérőm, miután lenyelte az első korty kávét –, mégis azt mondom, hogy a vasútnak nem kellett volna ilyen mélyre süllyednie. Négymillió tonna áru érkezik be Keletről és ebből is másfélmillió közúton megy tovább. Nem állítom, hogy a szállítóknak nincs igazuk, szeretnének kiszámítható és folyamatos kiszolgálást kapni. Ha valaki, teszem azt, Bélapátfalváról Tolnamözsre akár utazni, az a menetrendből percnyi pontossággal kiszámíthatja, hogy mikor ér oda. A bélapátfalvi cementgyár viszont nem tudhatja, hogy az általa feladott árut mikor kapja meg a tolnamözsi Tüzép telep. A tehervonatok egész közlekedése rendezetlen, arról már nem is beszélve, hogy szombat-vasárnap szállítási szünetet is tartanak. Lehetett ilyen valaha?

Ez persze csak egy szelet egy nagy tortából. A fő baj az, hagy a vasútnak most sincs hosszú távra szóló stratégiája. A vasút több mint egy kormány, itt nem négy évre kell tervezni, hanem százra, és a mai vezetés még egy évre sem lát előre.

(Ez a beszélgetés később eszembe jutott, mikor egy Záhonnyal kapcsolatos tanulmányt olvastam.

“A vasút szívesen fennmaradna úgy, ahogy valaha működött – írja a szerző, Fleischer Tamás. – De éppen ez nem lehetséges: vagy leépül vagy megújul, más út nincs. Az a vasút, ami fenntartható, már nem azonos a múltbeli megmentendő vasúttal.”)

 

 

Záhony város belső struktúráját tekintve leginkább a kis bányavárosokra emlékeztet, azokhoz hasonlóan itt is egyetlen foglalkozási ág dominál – a vasúti szakma. A háttérben nem alakult ki valamiféle második gazdaság, kormányzati szándéknak számított, hogy megakadályozzák más üzemek vagy gyárak megtelepedését, melyek elvonhatnák a munkaerőt az átrakó tevékenységtől. Állítólag az Opel is itt akart berendezkedni még 1989-ben, de a Németh-kabinet nem adott nekik engedélyt, akkor választották Szentgotthárd környékét.

Mint ahogy a bányavárosokban a tárók bezárása, itt a vasút visszaesése vetett véget a város lendületes fejlődésének; a közhangulatot tükrözi, hogy alig néhány házra kérnek építési engedélyt. Záhony lakossága 5300 főről 5000 alá esett vissza.

Záhony azonban élni akar, új kezdeményezések születnek, a térségben 71 jogi személyiséggel rendelkező, 58 jogi személyiség nélküli és 574 egyéni vállalkozást regisztráltak.

Talán egy újonnan alakult speditőr cég tevékenysége jelzi leginkább a záhonyi változások fő sodorvonalát. 1993-ban két fiatal szakember indította el a céget, az egyikük közúti, a másikuk vasúti tapasztalatokkal rendelkezett. Ezt az utóbbit kérdezem.

– Milyen munkakört töltött be a vasútnál?

– Előbb függetlenített KISZ-funkcionáriusként dolgoztam, majd a rendszerváltás után kereskedelmi vonalon.

– Miért jött el?

– Mi tartott volna vissza? A Győri Közlekedési Főiskolára annak idején 120-an kerültünk be vasúti ösztöndíjjal, ebből az egész csapatból mára öten maradtak meg a MÁV-nál. Maga a képzés is leépült. Egyébként Záhonyban minden kádert a vasút adott: rendőrt, vámost, határőrt.

1993-ban én is kiléptem, és a barátommal megalakítottuk a cégünket. Először orosz hullámpalával kereskedtünk, másfél év után tértünk rá a szállítmányozásra.

Tapasztalnunk kellett, hogy az új körülmények között a speditőri munka sokkal bonyolultabbá vált. Nincs többé mindent leegyszerűsítő rubelelszámolás; régen, a KGST keretében a magyar áruk akár Moszkváig is vámmentesen elmehettek, most az ukrán és az orosz határon is megállítják. Elterjedt a korrupció a térségben, olyan esetekről hallani, hogy a szovjet utódállamokban egyes vasúti vezetők több ezer dolláros baksist követelnek, ha megkapják, akkor a szalonkocsijukat küldik el a speditőrért, és az illető szabadon manipulálhat. Ha nem “tejel”, be sem engedik a szállítmányát.

A fuvaroztatók magasabb minőségű szolgáltatásokra tartanak igényt, mondok egy példát. Magyar területen elvileg nem lehet széles nyomtávú kocsikat megrakni – ez az ukrán fél illetékességébe tartozik. Sok ügyfelünk mégis azt szeretné, hogy mi végezzük el ezt a munkát; a magyar vámraktárból pontosan annyi árut vehetnek ki, hogy teljes kapacitással használhassák ki a vagont, másrészt nálunk a szállítmányok kevésbé vannak kitéve lopásoknak és fosztogatásoknak. Ez a megoldás azonban külön szervezést igényel, magánjogi szerződést kell kötni az ukrán vasúttal.

A volumen is lecsökkent. Régen egyszerre két-három vonatnyi alma is kiment, most az ilyen nagyarányú üzlet igen ritka. Előfordul, hogy egy orosz cég átküld Magyarországra egy kamiont bevásárolni a dolgozóinak, így nemcsak olcsóbban szerezheti be az árut, de megfelelő választékot is összeállíthat például befőttből vagy konzervből. Ilyen és ehhez hasonló feladatokat is el kell látnunk.

– A MÁV miért nem vonja a saját rendelkezésébe ezt a tevékenységet?

– Még mielőtt bármi félreértés esne: a mi forgalmunk a záhonyi körzet egészének csak a két százalékát teszi ki, bár remélem, hogy a részesedésünk növekedni fog. Záhony drága, a fuvaroztatók a MÁV-tól a magánszállítmányozók felé fordulnak. A vasút úgy tesz, mint a rossz kocsmáros: ha nem megy a bolt, emeli az árait, így próbálja behozni a veszteségeit. Bevezette például a kiállítási díjat; egy ukrán oldalról érkező széles vagont 52 ezer forintért tol oda a mi bérelt rakodóterünkhöz. Ez az egy tétel, egy negyventonnás kocsit alapul véve, tonnánként 1200 forinttal növeli meg a költségeinket – ezt mi kénytelenek vagyunk tovább hárítani az ügyfeleinkre. Meg kell jegyeznem, hogy ilyen címen a szlovák vasút nem számít fel semmit, tehát az ottani konkurenciával összevetve mi versenyhátrányba kerülünk. Ezen kívül az is nehezíti a munkánkat, hogy egyes vasúti ügyintézők alapos indok nélkül kivételeznek. Mi elvállaljuk, hogy a beérkező áruk 80 százalékát vasúton továbbítjuk majd, egy másik speditőr nem kötelezte el magát erre, és mégis ő kapott nagyobb kedvezményt.

De végül is nem panaszkodhatok. Most már 21 főből áll a csapatunk és négy saját kamionnal dolgozunk.

 

 

3.

1992 után sorra születtek azok a tervek, melyek a záhonyi gondok megoldására irányultak. Készítőik abból a szerfölött optimista alapállásból indultak ki, hogy a visszaesés csak átmeneti, a vasúti forgalom rövid időn belül újra elérheti a régi szintet, sőt meg is haladhatja azt.

A tervezők abban látták a kiutat, hogy a térségben magasabb jövedelmet hozó tevékenységet kell kialakítani; az ajánlati skála a puhafa-feldolgozástól a csomagolóanyag-gyártáson keresztül a gyógyszerek kiszereléséig terjedt. Jószándékuk nem vitatható, de a tervek kivitelét eleve lehetetlenné tette, hogy nem létezett olyan gazdasági program, mely kiindulópontja lehetett volna a térségben eszközlendő beruházásoknak.

Maga a kormány 1994 és 1997 között öt határozatot is hozott ebben az ügyben. Célkitűzéseit a szokásos, általánosságokban elvesző formában határozta meg:

“Magyarország és a környező országok közötti kapcsolatok elmélyítése, a nemzetközi áruszállítás, mindenekelőtt a kelet–nyugat közötti tranzitforgalom fellendítése és feltételeinek javítása, valamint az ország észak-keleti térségének gazdasági fejlesztése érdekében.”

Egy jelentős gyakorlati lépés is történt: 1996 decemberében kijelölték a “Záhony és Térsége Vállalkozói Övezet”-et a Záhony–Kisvárda és Vásárosnamény által bezárt háromszögben – itt ötven településen mintegy százezer ember él. A térségben különféle kedvezményekkel kívánták segíteni a magángazdaság fejlődését, az ipartelepítést éppúgy, mint a kereskedelmi szálláshelyek létesítését.

Jelentős előnyöket ígértek az úgynevezett “nagybefektetők”-nek. A legalább hárommilliárd forint értékű termék előállítását szolgáló és legalább száz új munkahelyet létesítő beruházók az üzembe helyezést követőleg akár tíz évig is mentesülnek a társasági adó alól. A helyi önkormányzatok pedig az iparűzési adót engedhetik el. Az ezt kiegészítő állami támogatások sorát a “Záhony és Térsége Fejlesztési Kft.” felhívásából idézzük:

“1. Vissza nem térítendő támogatás a meglévő munkahelyteremtő támogatásokhoz.

2. Tőkejuttatás és kamatmentes hitel olyan fejlesztésekhez, melyek nemzetközileg versenyképes árualap létrehozását célozzák.

3. Vissza nem térítendő támogatás a mezőgazdasági fejlesztésekhez.

4. Munkabér-támogatás munkanélküliek foglalkoztatása esetén.

5. Vissza nem térítendő támogatás és kamatmentes hitel a környezetvédelmi fejlesztésekhez, beruházásokhoz.

6. A munkáltatók képzésének és átképzésének támogatása.

7. Támogatás nemzetközi marketingmunkához.

8. Támogatás minőségbiztosítási rendszer kidolgozásához.

9. A Vállalkozási Övezetben befektetők részére a különböző központi alapok kiemelt kedvezményeket is biztosítanak. Az elmúlt években a befektetők sikeres pályázataikkal több százmillió forintos vissza nem térítendő támogatást tudtak igénybe venni.”

Ez a kedvezményezés új reményeket keltett, még a Záhonytól több mint száz kilométerre fekvő Debrecen is szeretett volna bekerülni az övezet keretei közé. A város egy lehetséges előrelépésben bizakodott – a gyakorlatban nem sokra ment volna, ha sikerül a csatlakozás.

Bármily különösen is hangzik; előfordult, hogy a terv a bevont helységekben is kedvezőtlen hatásokat váltott ki. A kiemelésből következőleg az ötven település közül tizenhét nem részesülhetett a területi kiegyenlítést szolgáló, országos fejlesztési támogatásokból. Oláh Albert kisvárdai polgármester úgy nyilatkozott, hogy városa legalább százmillió forinttól esett el, mert nem vehetett részt a különböző pályázatokon. Nem járt sokkal jobban Tuzsér sem vagy a kisebb falvak közül Gelénes, Nyírlövő, Pap és még sorolhatnánk a neveket. Sem új szállodák, sem új almasziromgyárak, léüzemek nem épültek az adott program keretében – legföljebb attól függetlenül, helyi kezdeményezéseknek köszönhetőleg. Egyedül Záhony városa mutathatott fel bizonyos eredményeket: kibővítették a 4-es számú autóút egy szakaszát és a Csap irányába átvezető Tisza-hidat.

Az állami és önkormányzati támogatások gyéren csordogáltak, például Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 1998-as területrendezési terve említést sem tesz a záhonyi térség ipari vagy közlekedési fejlesztéséről. Kívülálló befektetők sem adták egymásnak a kilincset, mint egy tanulmány diplomatikusan megfogalmazza.

“…Bár vannak kis számban sikeres külföldi érdekeltségű vállalkozások, de a külföldi tőke a térség iránt nem mutat jelentős érdeklődést…”

Megpróbálták feleleveníteni a régi tervet is a közös Záhony–Csap övezet létrehozásáról, de az ukránok nem kívántak részt venni ebben a vállalkozásban. Arra hivatkoztak, hogy ehhez a lépéshez a parlamentnek a törvények egész sorát kellene módosítania, főleg a vállalkozásokkal és az adózással kapcsolatban. A magyar-ukrán kapcsolatokban csak jóval később, a 2000-es év közepén mutatkoztak kedvező változások.

A sikertelenség nem véletlenül következett be: alapvető iparszerkezeti és környezeti tényezők gátolták a kibontakozást.

Fleischer Tamás elemző vizsgálódásában azt írja, hogy a tizenegy érintett nagyobb település ipara lényegileg az átrakókörzetre épült, szállításhoz kapcsolódó feldolgozást végez, valódi termelőkapacitással nem rendelkezik – ennek kapcsán megemlíti a Tékisz, a Taurus, a Carbonpack és az Erdért vállalat nevét.

“A helyi ipar az alacsony igényű keleti piac foglya lett, ha ott nincs kereslet, a kapacitás nem konvertálható. Minimális a térség tudás-, tőkemegtartó képessége is. A vállalkozók olcsó, képzetlen, ámde jól nevelt polgárainkat robot helyett alkalmazzák…”

Bár az értékelés egészével nem vitatkozhatunk, mégis egyoldalúnak tűnik, hiszen még az általa felsorolt gyárak közül sem mindegyikre jellemző a Kelettől való függés. A multinacionális cégek közül, például a Taurus csak a gumiabroncsok alapanyagának számító kormot hozza be ebből az irányból, kivitele alig érinti Záhonyt.

– Nekünk igazából csak az számít, hogy a nyugati konkurenciaharcban miképp érvényesülnek a termékeink. Oroszország nekünk csak vetélytársat jelent, mert olcsóbb árukat dob a piacra – mondta a Taurus egyik vezetője.

A másik főbb fejlesztési terület, a térségbeli turizmus fellendülését is számos hiányosság akadályozza. A Tisza-part szépségével még a magamfajta szkeptikusokat is megérinti, de néhány kivételtől eltekintve kiépítetlen, nem alakultak ki megfelelő szórakozási lehetőségek, a vidék továbbra is nehezen megközelíthető. Sokat rontottak a helyzeten a különféle természeti katasztrófák, a ciánszennyeződéstől az árvízig. A csapások kedvezőtlen visszhangját nem ellensúlyozta megfelelő propagandamunka, 2000 tavaszán a korábbi érdeklődők sorra vonják vissza a jelentkezésüket.

Magasabb szintű elképzelések szerint az övezet fejlesztéséhez okvetlenül szükséges egy logisztikai központ felépítése – a logisztika egy meghatározás szerint: a szállítás rendszerelvű szervezése.

A logisztikai tevékenység irányába mutatnak Záhony korábbi funkciói és a már meglevő bázisai. Ez következik alapadottságából, a vasúti nyomtávváltásból fakadó kényszerű árumegállító, -átrakó szerepéből.

A célkitűzés összhangban áll az Európa-szerte kibontakozó korszerű áruszállítási, ellátó-elosztó módszerekkel, melyek a rendszerességre és pontosságra összpontosítanak a készletek csökkentése érdekében. A nyersanyagoknak többé nem kell bejárniuk a hagyományos utat a termelőtől a kereskedelmi cégek központi, gyakran távol fekvő deponiáin keresztül a felhasználóig, hanem a határok közelébe “kihelyezett raktárak”-ból sokkal könnyebben, közvetlenül diszponálhatók. Ezek a létesítmények összetettebb feladatokra is képesek: átvállalhatják a szükséges anyagot biztosító, illetve azokat felhasználó cégektől a jellegüktől idegen munkafázisokat. Magukhoz vonzzák az érintett beszállítók tevékenységének egyes elemeit: a vámmal és a szállítmányozással kapcsolatos ügyintézést, a csomagolást, a végszerelést és így tovább.

Ezeket a részkezdeményezéseket kellene összefognia a tervezett logisztikai központnak. Ami a megvalósítást illeti, a “Záhony és Térsége Fejlesztési Kft.” egy kereskedelmi-üzleti centrumot szeretne kialakítani a záhonyi vasútállomás szomszédságában fekvő egykori vonatkísérő laktanyában. A felújítás és átépítés eredményeként több mint ezer négyzetméteres alapterületen irodák, tárgyalók és előadótermek kaphatnának helyet.

A létesítmény 220 millió forintba kerülne, ehhez a flamand kormány 11 millió belga frankkal (70 millió forinttal) járulna hozzá, 110 millió a Phare-segélyből kerülne ki, 20 millió a megyei fejlesztési alapból, a MÁV pedig a már említett vonatkísérő laktanyával szállna be apportként. Úgy tapasztaltam azonban, hogy ez az elképzelés még hosszú évek után sem tart előbbre a kezdeti lépéseknél.

 

 

4.

A térség lakói gazdasági gondjaik megoldását mindenekelőtt az M3-as autópálya megépítésétől várják. Megítélésük szerint a sztráda nélkül lehetetlen bekapcsolni a régiót az országos, illetve az európai fejlődés menetébe.

A Helsinkiben megrendezett II. Összeurópai Közlekedési Konferencia országhatárokon átnyúló, nemzetközi léptékű közlekedési vonalak rendszerét dolgozta ki azzal a céllal, hogy megjavítsa az Északi- és Földközi-tenger, valamint a szovjet utódállamok egymás közötti és az Európai Unióval fennálló kapcsolatait – mind vasúton, mind közúton.

A hálózat úgynevezett V. folyosója a velencei és trieszti kikötőből indul ki, Nyugat-Európa déli és Kelet-Európa középső területén áthaladva Ukrajnán keresztül egészen a keleti térség mélységéig fut. Teljes hossza vasúton és közúton egyaránt 2800 kilométert tesz ki, ebből a magyar vasútra 1040, a közútra 630 kilométer esik.

A magyar vasúti gerincvonalat a Hodos (Szlovénia határállomása)–Székesfehérvár–Budapest–Miskolc–Záhony–Csap vonal adja és ehhez csatlakozik a Gyékényes–Budapest–Debrecen–Nyíregyháza viszonylat is.

A magyar közúti szakasz alkotóelemeit képezi az M70-es, az M7-es, az M0-ás, végül a témánk szempontjából legfontosabb M3-as, mely Budapesttől egész az ukrán határig fut, illetve kellene, hogy fusson, mert a helsinki konferencia idején még nem létezett.

Az M3-as megépítésére már az 1970-es évek közepén is születtek tanulmányok, másfél évtizeddel később részletesebb terveket is felvázoltak. 1991-ben a Közlekedési Minisztérium elkészítette az országos közúthálózat távlati fejlesztési programját: a 2000-es évig mintegy 600 kilométer autópálya megteremtését irányozta elő. Ebből az M3-asra 170 kilométeres szakasz jutott, a sztrádának az évszázad végére egészen Nyíregyházáig el kellett volna érnie – az ezzel kapcsolatos költségeket akkor 125 milliárd forintra becsülték.

Számítani lehetett rá, hogy a tervek megvalósításához sem a központi költségvetés, sem az 1989 óta működő Útalap anyagi forrásai nem lesznek elegendőek. A megoldást keresve felmerült annak lehetősége, hogy nyugat-európai mintára a koncessziós, vagyis tőkés vállalkozók bevonásával járó finanszírozási formát válasszák.

Még az 1991-es évben három külföldi tanácsadó cég megvizsgálta, hogy mennyi esélyt rejt magában ez a változat. A konzultánsok felméréseik során megállapították, hogy az M3-as tervezett útvonalán napi átlagban 3000 gépkocsi halad át, egyenként mintegy ötven kilométeres távot megtéve. Ha itt egy fizető autópálya épülne, a forgalom körülbelül a felére csökkenne le. Erre a nagyságrendre a Győr-Hegyeshalom sztráda díjtételeit alkalmazva évi 1 milliárd 232 millió forintos bevétel keletkezne, ebből le kellene vonni a 25 százalékos költséghányadot, a nettó hozam így már csak 924 milliót tesz ki. Tízéves koncessziós időszakot feltételezve a befektetett összeg 5,37 százaléka térül meg – a veszteség meghaladná a 119 milliárd forintot. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között semmiféle kizárólagos külföldi beruházás nem jöhet szóba. Következésképpen – egyes kivételeket, például az M1-est kivéve – a fejlesztések csak 30–40 százalékos állami részvétellel valósíthatók meg.

A “Tézisek a kelet-magyarországi autópálya koncepciójához” című tanulmány megvizsgálta a tervet a nemzetközi forgalommal kapcsolatos szempontból is. A felmérések itt sem mutattak különösebb előnyöket. A magyar országhatártól Kijevig nincsenek autópályák, és valószínűleg a közeljövőben sem létesülnek. Ukrajnában egyébként sem ez számít a legfontosabb forgalmi iránynak, hanem a Kijevet Harkovval, a Krímmel, Ogyesszával, illetve a Donyec-vidékkel összekötő vonalak. A felépítendő magyar sztrádaszakasz a túloldalon még sokáig csak hepehupás harmadrendű utakhoz kapcsolódhatna.

Számoljunk tényszerűen: a Budapest-Kijev útvonal hossza 1233 kilométert tesz ki, a teljesítéséhez jelenleg több mint 23 óra kell. Ha az autópálya egészen a határig kiépülne a felére rövidítve le a magyar szakaszon való áthaladást, akkor is csak öt százalékkal csökkentené le az utazáshoz szükséges időt. Ez a nyereség még inkább jelentéktelenné válik, ha figyelembe vesszük a határon való várakozást is, mely Záhonynál, illetve Csapnál órákat is kitehet – ez a veszteglés csak növekszik, ha az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után vízumkötelezettséget vezetnek majd be a térségben.

A Nyugat-Európa és a FÁK közötti forgalom egy része máris elterelődött a magyar térségből mind a vasút, mind a közutak tekintetében. Az orosz szállítmányok jelentős hányada már megkerüli Ukrajnát, illetve, ha nem tudja kiiktatni, Szlovákián vagy Románián keresztül bonyolódik le.

A “Tézisek” azt a végső következtetést vonja le, hogy a nemzetközi forgalomban nem mutatkoznak olyan tényezők, melyek az autópálya felépítését sürgetővé tennék vagy kézzelfogható előnyöket ígérnének. Nyilvánvaló, hogy ezt a tervet kizárólag állami beruházás formájában lehet megvalósítani és csak azzal a szándékkal, hogy a megtérülést nem önmaga anyagi hozadékában, hanem a térségre gyakorolt fejlesztő hatásában keressük.

 

 

Korán érkeztem le Záhonyba, egy órám volt az M3-asról szóló konferencia kezdetéig. Végigsétáltam a rendezvény színhelyéül szolgáló városi kultúrház folyosóin, benéztem a nyitott ajtókon, úgy láttam, hogy a maga idejében elegánsnak számító művelődési központot már kikezdte az idő és a hiányos karbantartás. A színházteremben fel-felfeslett a székeket borító textilszövet, a könyvtár fejlesztésére nem jut elegendő pénz, a Keleti pályaudvaron megszüntetett könyvtárfiók állományát hozták át ide, zsákokba csomagolva. Azért meg-megmutatkozott az előbbre jutás szándéka; két szobában is nyelvórát tartottak, középkorú férfiak próbálgatták erőlködve az idegen hangsúlyokat.

A szervezők bemutatták nekem N. mérnököt, a konferencia egyik előadóját; az ismerkedés során kiderült, hogy két-három rendszerrel ezelőtt már találkoztunk a Közlekedési Minisztériumban, ettől a hangulat oldottabbá vált, szabadabban kérdezhettem:

– Mennyibe kerül az M3-as még hátralévő, Füzesabonytól az országhatárig terjedő szakasza?

– Még folyik az egyezkedés a kivitelezőkkel, a vita alapját a kilométerenkénti 1,2, illetve 1,3 milliárdos tétel képezi. A teljes költség a 230-250 milliárdos sávban ingadozik – persze, a jelenlegi árakon számítva.

A mérnök elgondolkodik, aztán hozzáteszi:

– Szerintem ez az 1,2–1,3 milliárdos ár még az általános fogyasztási adó nélkül sem jön ki. Az M0-ás kilométerára nem járt messze a kétmilliárdtól, az árak pedig azóta is folyamatosan emelkednek. Például a cement 152, a bitumen 210 százalékkal kerül többe, mint 1997-ben, a földmunka költségei pedig a tízszeresükre ugrottak.

– Nem járna jobban az érintett keleti országrész, ha ezt a pénzt nem az autópálya építésére fordítanák, hanem munkahelyek létesítésére?

N. eltöpreng, aztán papírt, golyóstollat vesz elő:

– Számolgassunk. A 230–250 milliárdot persze nem egyszerre ruháznák be, hanem jó esetben tíz év alatt, tehát egy-egy évre átlagosan 24 milliárd forint jutna. Ha ezt a pénzt vállalkozások finanszírozására fordítjuk, akkor a magas, 60 százalékos támogatási arányt feltételezve 40 milliárd forint összes éves befektetést jelent. Egy-egy új munkahely létesítésére négymillió forintot számítva évente tízezer ember juthatna álláshoz. Persze az M3-as is teremtene munkaalkalmakat, maga az építkezés 2500 főt foglalkoztatna közvetlenül, a munkálatok befejezése után a fenntartás és a kapcsolódó létesítmények (benzinkutak, vendéglők, üzletek) körülbelül ugyanakkora személyzetet alkalmaznának.

– Ez még akkor is nagy különbséget jelent, ha feltételezzük, hogy a támogatott vállalkozások jelentős része, esetleg 20-30 százaléka tönkremegy.

– Ha a kérdést úgy élezzük ki, hogy mi jelent hathatósabb támogatást a térségnek: ugyanakkora pénzzel autópályát építeni vagy vállalkozásokat segíteni, akkor mindenki az utóbbi mellett döntene, de ez az ügy nem ilyen egyszerű. Különféle szempontokat kell figyelembe venni. Egyrészt közrejátszanak a döntéshozók önbiztosító törekvései: ha a támogatott vállalkozások közül akár csak minden ötödik-tizedik tönkremegy, az nagyot szól és okvetlenül az ő terhükre írják. Egy kihasználatlan autópálya viszont nem ilyen látványos kudarc, nem megy csődbe, nem számolják fel. Ha állami beruházásban épül meg, akkor azzal sem törődik senki, hogy a befektetett összegnek csak a hat-tíz százaléka térül meg.

A fontosabbik ok azonban az, hogy a szóban forgó munkahelyek többsége csak akkor jöhet létre, ha megépül az autópálya. Itt, Keleten nincs lehetőség helyi belső igényekre támaszkodó, ugyanakkor fejlődőképes gazdaság kialakítására. A külső régiók piacára épülő vállalkozások pedig csak akkor tudják fenntartani magukat, ha európai viszonylatban is versenyképesnek bizonyulnak. Döntő elemnek tekinthető a megfelelő szállítási feltételek biztosítása – ez pedig nem megy az M3-as nélkül – N. az órájára nézett. – Nemsokára kezdődik a konferencia, gondolom, be kell mennünk.

Sajnos a mi egész eszmefuttatásunk elméleti síkon maradt, mert mint a már említett “Tézisek” megállapította: “A fő kérdés a szóban forgó összeg más irányú felhasználása vagy egyszerűen a hiánya”.

Napjainkig, tehát az eltelt évek alatt az M3-asból csak a Budapest–Füzesabony közötti, mintegy 100 kilométeres szakasza épült meg, 156 kilométer maradt hátra. 1998 szeptembere óta nem történt előrelépés az ügyben, jóllehet, jelenleg is érvényben lévő kormányhatározat rendelte el, hogy 2001-ben át kell adni a Füzesabony–Polgár közötti 67 kilométer hosszú szakaszt.

Jelen sorok írásakor, 2000 májusában még nem tisztázódott, hogy honnan kerítik elő a felépítéshez szükséges tízmilliárdokat. A remélt külföldi financiális segítség elmaradt, az európai támogatási alapok csak a vasút fejlesztését hajlandók pártfogolni. Ez egybeesik az Európa Tanács általános távlati stratégiájával, mely kiemelt célnak tekinti a közúti áruszállítások kiváltását; a tőkekiadások 80 százalékát vasútépítésre kívánja fordítani, és további kilenc százalékot szán a közút és a vasút közötti kapcsolatok megteremtésére.

Az építkezés további etapjainak időpontja teljesen bizonytalan, maga az illetékes minisztérium sem tudja, hogy valójában miképp is állnak az ügyek. Az autópálya tervezett vonalvezetését illetően nem kevesebb, mint tizenegy változat készült. Felmerült annak a lehetősége is, hogy az eddig ismert nyomvonal délebbre tolódik, vagyis Debrecenhez közelebb, Nyíregyházától pedig távolabb kerül. Ezt a változtatást azzal indokolják, hogy a pálya nem vághatja át a természetvédelmi területnek nyilvánított Nagykaprosi rétet, de sokak véleménye szerint ez az alternatíva csak azért merült fel, mert Debrecenben kormánypárti, Nyíregyházán pedig ellenzéki polgármester működik, és a hivatalos körök az előbbinek kívántak kedvezni.

Ennél is komolyabb konfliktust jelent az M3-as kilépő pontjának a meghatározása, két helyszín kerül szóba: Barabás és Záhony. Az eredeti, 1991-es elképzelés Barabást jelölte meg, ezt a határozatot 1993-ban a szakhatósági engedélyezés is jóváhagyta, újabb időkben, 1999 decemberében egy szakértőkből összeállított bizottság többségi szavazással ismét mellette döntött. Ennek ellenére a meccs, mint mondani szokás, még nincs lefutva, Záhony érdekeit erős lobby védi, többek között a MÁV is teljes súllyal áll ki mellettük.

– Milyen előnyökkel jár, ha Barabás, illetve, ha Záhony lesz az M3-as határállomása? – kérdezem újra N.-t a konferencia után.

– Polgártól mindkét helység azonos távolságra, 125 kilométerre fekszik. Ha azonban az ukrán oldali vonalvezetést nézzük: a barabási kilépéssel a Kijevig vezető út 25-30 kilométerrel rövidebb volna. Ez a különbség sokat nyomhat a latba, feltéve, hogy egyszer majd az ukránok is rászánják magukat a sztrádaépítésre. Ezzel kapcsolatban még egy szempontot kell mérlegelni: Barabástól az út Munkács felé tartana, mely jelenleg a kárpátaljai maffia központja, tehát nagyobb befolyással és érdekérvényesítő erővel rendelkezik, mint Ungvár, mely felé a záhonyi megközelítés mutat.

– Ez a tény helytálló? – kérdezem elcsodálkozva.

– Minden jel szerint, igen. A napokban váltották le Prikárpátye kormányzóját, és a legfőbb érv az volt ellene, hogy az ungvári lobbyhoz tartozik.

További, ugyancsak nem elhanyagolandó körülmény, hogy a barabási változat megkönnyebbítené Ukrajna legnagyobb magyar tömbjének, a Beregszászon és környékén lakóknak a magyar határon való átkelést, jelenleg nagy kerülőre kényszerülnek.

Ami a magyarországi következményeket illeti, a barabási megoldás igen jelentős méretű, a forgalomból eddig jórészt kieső területeket tárna fel: nemcsak a megye legszegényebb tájegységét, a Bereget, de olyan városokat is, mint Nagykálló, Nyírbátor, Vásárosnamény is kedvezőbb helyzetbe hozna, míg Záhony csak Kisvárdát lendítené fel.

– Milyen hátrányokkal járna, ha az M3-as Barabás felé fordulna?

– Az autópálya kettévágná a beregi tájvédelmi körzetet, amellett ez a vonalvezetés kereskedelmi központokat sem kötne össze. Gyakorlatilag “zöldmezős” beruházásnak számít. A teljes infrastruktúra hiányzik, így csak elfogadhatatlanul nagy összegért lehetne felépíteni egy új határállomást. A létesítendő Tisza-híd költségei is a magyar felet terhelnék.

– Térjünk rá Záhonyra; mi szól az ottani megvalósítás mellett?

– Általánosságban fogalmazva: a logisztikai központok mindig ott alakulnak ki, ahol többféle közlekedési-szállítási mód találkozik egymással. Záhonynak ez az úgynevezett intermodális jellege megkívánja, hogy a vasút és a közút között minél szorosabb kapcsolat jöjjön létre. A szakértők szerint egy-másfél kilométernyi az ideális távolság, megengedhetetlen, hogy ez harminc-negyven kilométerre nőjön – márpedig Barabás ennyire fekszik Záhonytól.

Záhony földrajzi fekvésénél fogva kereskedelmi, közlekedési, határ- és vámigazgatási szempontból egyaránt stratégiai pontnak minősül. Vele átellenben Ukrajnában, Csap térségében egy hasonló közlekedési és kereskedelmi központ működik. A szlovákiai közlekedés is ott csatlakozik az európai V. korridorhoz.

– Dehát ott nem mutatkozik igazi mozgás.

– Lehet, hogy elkezdődik valami. Tavaly az Ukrán Köztársaság elnöke és Csap város önkormányzata egy ezerhektáros területet különleges gazdasági övezetté nyilvánított: talán jönnek kedvező változások.

Az Európai Unióba való belépésünk után Záhony térsége az egész Unió legkeletibb területe lesz. A világkereskedelemben betöltött szerepét tovább növeli az az adottsága, hogy a Trieszttől egészen Moszkváig nyúló V-ös korridoron csak itt nyílik lehetőség arra, hogy kontinenseket összekötő, több szállítási és közlekedési módra támaszkodó logisztikai központ jöjjön létre. Barabás viszont egyszerű határállomás marad, bármit is próbálnak csinálni vele.

Záhony térségében már egy 160–180 milliárd forint értékben létrehozott, részben már felújított, részben felújításra kerülő szárazföldi kikötő működik. Átkelőhelyei (Záhony–Csap és Eperjeske–Bátyú) évente vasúton 6 millió, közúton 3 millió tonna áruforgalmat és 3 millió fős utasforgalmat bonyolítanak le. Barabáson, gondolom, már járt, láthatta a különbséget.

– Elképzelhető, hogy mégsem Záhonynál lép ki majd az M3-as autópálya?

– Aki nem tudja elképzelni, hogy ebben az országban bármi megtörténhet, annak nemcsak fantáziája nincs, de az életismerete is hiányos. De ha valóban bekövetkezik, minden rosszra fel lehet készülni. Az is elképzelhető, hogy az V. korridor, mind a vasúti, mind a közúti ágon, nem Magyarországon megy majd keresztül.

– Hanem hol?

– Az V/A folyosón, északra, a Zsolna–Kassa–Ungvár vonalon. Már ma is érezhető, hogy az autópálya barabási kilépésének hangoztatásával, a térképen való feltüntetésével a nemzetközi tőke bizalmatlanná vált és a már itt működő internacionális szállítmányozási vállalatok nem kívánnak befektetni, illetve további fejlesztéseket eszközölni. Jellemző, hogy Záhony a magyar közúti határkilépők rangsorában a 14. helyre esett vissza – mondta N., és elköszönt.

Lezárásként hadd idézzek az egyik fejlesztéssel foglalkozó tanulmányból:

“Záhony hatalmas és kihasználatlan kapacitásai a közlekedési tervek jelenlegi állása szerint mind a vasút, mind a közút vonatkozásában a fő nemzetközi erővonalakból kikerülnének, és ezáltal a kormány által 1996-ban kijelölt »Záhony és Térsége Vállalkozási Övezet« szerepe regionálissá szelídülne.”

 

II. Hol vár állott, most kőhalom…

Vasúti átrakó körzetek
1.

Érkezésemkor Záhonyban reménytelenül zuhog az eső, és programot sem sikerült szerveznem, de nincs kedvem behúzódni a szállásra. Megkérdezem a kísérőmet, R. Bandit:

– Átmehetnénk Csapra? Ismersz ott valakit, aki fogadna?

– Tóth Györgyöt, a polgármestert, valaha ő is vasutas volt. Ha akarod, átszólhatok neki.

Tóth hajlandó volt beszélni velünk. Azt hittem, hogy már indulhatunk is, de kiderült, hogy magánszemélyek még mindig csak külön kishatárforgalomban használatos útlevéllel vagy meghívólevéllel léphetnek be Ukrajnába. R. átugrik a munkahelyére, és mintha én is ott dolgoznék, kiállíttat nekem is kiküldetési papírt. Később is mind a tíz-tizenkét utam előtt kellett szereznem valahonnan egy hasonló engedélyt.

A kísérőm tapasztalt “mocsári hajós”, ismeri az átkelés útvesztőit, előreszól a határnak mind a magyar, mind az ukrán oldalára – ez az utóbbi hívás nem sikerül, az ukrán határőrség vonalai beáztak.

A magyar oldalon meg kell innunk egy fél konyakot a határőrparancsnokkal, aztán soron kívül előreengednek minket. Legalább száz, póttankokkal felszerelt öreg Mercedes, Audi és más élőhalott nyugati kocsi mellett húzunk el, vezetőik rezzenéstelen arccal várják, hogy átbocsássák őket; hosszan tűrő kelet-európai fajta ez.

– Egyszer Beregsuránynál órákig állt a határforgalom. Egy ukrán maffiózó megunta, a mobilján vacsorát rendeltetett Debrecenből, az Aranybikából. Ki is hozták neki műanyag tálcán, itt leült a barátaival és elfogyasztotta.

A látszat ellenére egyre csökken az átlépők száma. 1996-ban még több mint tízmillió utas lépett ki Záhonyon keresztül, számuk 1998-ban már az ötmilliót sem érte el. 1999-ben még kedvezőtlenebb fordulat következett be, de erről majd később beszélünk.

A magam tapasztalataiból kiindulva is megértem, hogy az emberek csak végső anyagi szükségben vagy más kényszerű okból vállalkoznak az itteni határátkelésre. 1984-ben, mikor a kamionosokról szóló riportkönyvemet írtam, egy IFA teherautóval jöttünk erre, a szovjet határőrök nekünk ugrasztották a farkaskutyákat, 1992-ben pedig egy környezetvédő csapattal errefelé járva, a csapi oldalon csak 15 dolláros vesztegetési pénzzel tudtuk elkerülni az egész napos várakoztatást.

Egy átlagos, átkelni szándékozó utas ma sincs sokkal különb helyzetben. R. Bandi kiszámolja, hogy a kocsi vezetőjének hét különböző ponton kell vizsgálatot kiállnia, hogy megkaphassa a szükséges pecséteket. Ezt a procedúrát csak a baksis rövidítheti le. Az ukrán határőrök havi fizetése 50-60 dollárnak megfelelő hrivnya, néha ez is hónapokig elmarad, érthető, hogy igyekeznek minél több kifogást támasztani, mert így kiprovokálhatják a kenőpénzt. Megkövetelhetik például, hogy a meghívólevél az eredeti példány legyen, és ne hiányozzon róla a meghívó hitelesített pecsétje.

R. Bandi a csapi polgármesterre hivatkozva leelőzi az ukrán oldalon is megtorpanó kocsioszlopot, egy határőr, aki kevéssé katonásan egy színes női ernyőt tart a feje fölé, egy kézmozdulattal beenged minket.

Lekopott felületű, szokatlanul széles út vezet Ungvár felé – ezt a rendkívüli méretezést az indokolta, hogy a szovjet tankok mindenkori felvonulási útjának szánták –, néhány kilométer után egy békanyállal borított, pangó mocsárnál letérünk jobbra, Csap felé. Itt visszasírjuk az ungvári utat, mert ezen a szakaszon szinte egyetlen négyzetméternyi ép burkolat sem található. Bandi ötkilométeres sebességet tartva próbálja megóvni az autó tengelyét, így is bele-beledöccen egy-egy tócsába.

Május van, de a fények hiánya miatt októberinek tűnik az este. Szememet összehúzva bámulok ki az ablakon, egyik házon sem látok vállalkozást vagy szolgáltató műhelyt hirdető táblákat.

– Itt még nem privatizáltak, az állami szektor viszont már nem működik.

A főtéren még ott áll Lenin hatalmas szobra, nem tudni, hogy ma is egyetértenek-e az eszméivel, vagy csak ottfelejtették. A szobor mögött két pályaudvar is található, az egyik talán még a Monarchia idejéből származik, a másikat a moszkvai olimpiai játékok tiszteletére emelték, feltehetőleg a szélesvágányú vonatokra átszálló turistákat kívánták elkápráztatni vele.

A kocsit lerakjuk az önkormányzat épülete előtt, felballagunk a félhomályos lépcsőn, már lejárt a hivatalos idő, de a polgármestert a helyén találjuk. Tóth György sovány, megkínlódott arcú, ötven körüli férfi, egy percet sem bír ki cigaretta nélkül. Behívja maga mellé ukrán nemzetiségű helyettesét – bizonyára rosszindulatra vall a feltételezés, de megfordul a fejemben: bajok esetére így akar hivatalos tanút szerezni arról, hogy mi hangzott el. Tóth először a tájékoztató adatokat sorolja fel. Csap városa tízezer lakost számlál, ennek körülbelül a fele magyar. 1872 óta számít vasúti gócpontnak, itt keresztezte egymást a nyugat-keleti, Kassát Máramarosszigettel összekötő, illetve az észak-déli irányú nyíregyháza-ungvári vonal. Később Csapon futottak át a nemzetközi vonatok is Galícia és Oroszország belseje felé.

1920-ban Csap a frissen megalakult Csehszlovákiához került, az új állam legkeletibb határállomása lett. 1938-ban az első bécsi döntés Ungvárt és környékét, majd 1939-ben Kárpátalja nagy részét Magyarországnak ítélte, ezzel Csap fontossága megnövekedett, kulcsszerepet játszott a magyar–lengyel vasúti forgalomban.

A II. világháború idején a vonal a német hadsereg legfontosabb szállítási útjainak egyikévé vált, ezzel magyarázható, hogy hat hétig tartó elkeseredett csatározásokban próbálták megvédeni ezt a csomópontot; még akkor is tartották, amikor a szovjet csapatok már a távoli mélységben, Debrecen körül jártak. 1945. június 29-én a terület a szovjet–csehszlovák szerződés értelmében “a hátország óhajának megfelelően és a szovjet–csehszlovák kormányok közötti hagyományos barátság szellemében” a Szovjetunióhoz “csatlakozott”, és beolvadt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba.

A háború végeztével erre futottak a jóvátételi javakat, árukat szállító vonatok, majd Csap a magyar–szovjet és csehszlovák–szovjet kereskedelmi forgalom legfontosabb lebonyolítójává lépett elő. Napi 50 pár vonatot engedett át kifelé faanyaggal, vasérccel, koksszal, olajjal, ellenirányban pedig többnyire élelmiszerrel és iparcikkel megrakva. Egy-egy vonat általában 50 hatalmas méretű, négytengelyes, 60 tonnás kocsiból állt, egy-egy szerelvény valóságos anyaghegyeket vitt magával. Természetesen az is a csapi alaptevékenység körébe tartozott, hogy a normál vonalon érkező szállítmányokat átrakták széles vágányokra.

A folyamatos fejlődés a hatvanas évek második feléig tartott; 1990-ig mintegy megállapodott a korábbi szint, de az emberek még meg tudtak élni a jövedelmükből. Ekkor a rendszerváltással, majd Ukrajna önállósulásával az ország gazdasága soha nem képzelt mélységbe süllyedt. A káoszban aratott a maffia, a becslések szerint nyolcvanmilliárd dollárnyi összeget rabolt össze és vitt ki Ukrajnából, az egyéves állami költségvetésnek majdnem a háromszorosát. A szupergazdaggá vált maffiózók Londonban saját lakónegyedet alakítottak ki, Ceylon szigetén pedig akadnak többkilométeres partszakaszok, ahol kizárólag az ő házaik emelkednek.

Míg a gazdaság egyre súlyosabb válságba kerül, az ukrán elit jelenleg is hihetetlen gazdagságra tesz szert, köszönhetően az államilag kialakított helyi monopóliumoknak, melyek kezükben tartják a legjövedelmezőbb termékek (energia, fémek stb.) behozatalát és kivitelét.

Jelenleg Ukrajnában gyakorlatilag nem folyik exportképes ipari és mezőgazdasági termelés. A szervezésben teljes az összevisszaság, a tíz nagy donyecki szénbányából nyolcat bezártak, a megmaradt aknákból felhozott szenet eladják Lengyelországnak, az ukrán hőerőművekbe viszont a lengyelektől vásárolnak hasonló minőségű fűtőanyagot.

Ilyen körülmények között Csap állomás is elveszítette korábbi kiemelt szerepét. A forgalom az 1988-as csúcshoz képest 60-80 százalékkal esett vissza, egy-egy nap jó, ha 6-8 vonatot bocsátanak át Szlovákia és Magyarország felé. Az ukrán kormány viszont tovább nyomogatja ezt a kifacsart citromot, minden fillért be akar gyűjteni az államkasszába. Olyan magas tranzittarifákat határozott meg, hogy a szállíttatók elkerülik Csap környékét. Inkább Breszten keresztül küldik az árukat Oroszországba.

Ezt a visszaesést a város lakossága is megérezte, mert nyolcvan százalékuk sorsa egybefonódott a vasútéval. Néhány éve még 12 ezer vasutas dolgozott Kárpátalján, számuk mára a felére csökkent. A havi keresetek a 140 hrivnyát sem érik el, ez 60-as átváltási kulccsal számolva 8-9 ezer forintnak felel meg, ehhez is csak több hónapos késéssel jutnak hozzá. A vasutasok is beállnak az olajjal-benzinnel üzérkedők közé, s ha a gazdasági helyzet javulna, akkor sem lehetne már visszacsalogatni őket, esetleges pótlásuk viszont megoldhatatlan volna.

– Ön mennyit keres? – kérdezem a polgármestert, de Tóth kitér a válasz elől, nyilván olyan alacsony az összeg, hogy szégyelli megmondani. A helyzettel ismerős R. Bandi hatvan-hetven dollárra becsüli.

– Akkor miből élnek az emberek?

– Csapon kétezer családnak van 600–1000 négyzetméteres telke, ezen termelik meg a szükséges főzeléket, zöldséget.

Közben benéz az ügyeit intéző orvos, ő sem válaszol az anyagi ügyeket firtató kérdéseimre. A távozása után derül ki, hogy ha egy öregember tüdőgyulladást kap, hiába ír fel 60-70 hrivnyába kerülő recepteket, a nyugdíjból kevesen tudják kiváltani. Ez jellemző az egészségügy általános helyzetére, az orvosok még a tűkkel is takarékoskodni próbálnak, az injekciós fiolák végét inkább lereszelik és a tartalmát megitatják a páciensekkel. A kórházba a betegek villanykörtét visznek magukkal, és a sötét vécében becsavarják, hogy lássanak; ha otthagynák, menthetetlenül ellopnák. A mentőautókba nem jut benzin, a segítségre szorulók magánautókat kérnek meg, hogy vigyék be őket a kórházba.

– Azt mondják, hogy Európába tartunk, de az az igazság, hogy akinek a fizetéséből kell megélnie, az még a régi Szovjetuniót is visszasírja. És nemcsak az anyagiakról van szó, hanem a biztonságról is. Akkor esténként bárki elmehetett sétálni, most kétszer is meggondolja.

– Mi a kibontakozás útja?

– Elindult egy szégyenlős, többé-kevésbé álcázott privatizálás, 29 közös vállalat és kft., 250 körüli számban pedig egyéb magánvállalkozás működik Csapon. A vasúton is adtak ki bizonyos területeket a maszekoknak.

– A határon túlról jelentkeznek tőkések?

– Külföldi személyek Ukrajnában nem vásárolhatnak termőföldet, de megtelepültek nálunk olasz cégek, amelyek varrónőket foglalkoztatnak. Ezek egyelőre elszórt esetek, de egyszer talán megvalósul környékünkön az olyan sokat emlegetett Szabad Gazdasági Terület.

Rövid sétát teszünk, benézünk egy élelmiszerboltba: kapni húst, kenyeret, rágógumit, de külföldi származású árut szinte alig lehet látni, legfeljebb magyar konzerveket, tokaji borokat. A moszkvai olimpia tiszteletére készült állomásépület előtt a verebek valamilyen élelemfélét keresve egy lépésnyire megközelítenek minket, de csak azokat a napraforgóhéjakat kapkodják fel, melyeket az utasra várakozó Ladákból köpködnek ki a svájcisapkás sofőrök.

Este fél kilenc felé jár, mikor elindulunk vissza, Záhony felé. Az eső változatlanul zuhog, de a Magyarországra igyekvő autók sora nem csökken, szorosan felzárkóznak, orruk érinti az előző kocsi hátulját. Kíváncsiságból megszámolom őket, 153-ig jutok.

Hirtelen félrekanyarodik egy magyar rendszámú Mercedes, szinte lépésben halad a csurig megtöltött 80-100 literes tank súlyától elnehezedve. A vezető kiszáll, mozdulatát alig-alig leplezve átnyújt öt dollárt a határőrnek, visszaül, gázt ad és nekivág a szabaddá váló útnak.

 

 

Bevallom, eltúlzottnak találtam a polgármester tájékoztatóját, módot kerestem, hogy újra átmehessek Csapra, mindenekelőtt a vasút helyzetére voltam kíváncsi. Az ismerkedést az állomásépületben kezdtük. Az előcsarnok sarkaiban Magyarországról magánforgalomban áthozott árucikkek halmozódnak: műanyag kerti székek, asztalok, tévékészülékek, mosógépek, fridzsiderek. Fináncok nem mutatkoznak, lehet, hogy már korábban levámoltak mindent.

A peronra kilépve megérintenek az ukrán vasút roppant arányai, a Lembergi Igazgatóság területe nagyobb, mint egész Magyarország. Az 1960-as években Csapon 120-130 mozdony dolgozott – mostanra talán harminc maradt.

– Az örményországi földrengés idején innen vitték oda a mozdonyvezetőket, mert csak a kárpáti terepen szoktak hozzá a 24-25 ezrelékes pályaemelkedőkhöz – mondja kísérőm. – A masiniszták a kiküldetésük során megkeresték egy Zsiguli árát, melyhez különben öt-hat év is kevés lett volna.

Sok vasutas megemlegeti ezeket a régi időket. Bérüket ma, ha egyáltalán megkapják, gyakran természetben fizetik ki (egy alkalommal például savanyúcukorban). Ahogy meghallják, hogy valamit osztanak, azonnal abbahagyják a munkát, mert fennáll a veszély, hogy csak a sor elejének jut az áruból. Elterjedt az üzletelés, egyszer átjött egy dízelmozdony a magyar oldali Eperjeskére, és kezdte árulni a saját üzemanyagát, talán mindet eladta volna, ha közben le nem bukik. Ez az eset akkor tűnik igazán nyomasztónak, ha figyelembe vesszük, hogy a járatok gyakran kimaradnak a dízelolaj hiányában.

– Mikor lesz itt rend?

– Nem tudni, a maffiának az az érdeke, hogy fenntartsa ezt a káoszt, mert a zavarosban szabadon halászhat.

Az állomásfőnökség ideiglenes helyre, az ügyészség földszintjére költözött. A bejárati homlokzatot tartó oszlopok alján látszik a só rothasztó marása, a szigetelés másutt is hiányzik, a tégla engedi el a vakolatot. A lépcsőházban is kéregben pereg le a falról a zöld festék. Az állomásfőnök kopaszos, a helyi viszonyok között szokatlanul jól öltözött férfi, aki, bár késve jelentettük be a látogatásunkat, szívélyesen fogad minket. A gorbacsovi hagyományok annyiban még élnek, hogy nem kínál szeszes italt, bár az is lehet, hogy nem telik reprezentálásra. Egy papírlapról sorolja az állomás teljesítményét, az adatok nagyjából egybeesnek a polgármester által említettekkel. Ma előreláthatólag 32 vagont raknak ki Csapon, szokásos ritmus szerint négy-négy vonatot indítanak Szlovákiába és ugyanannyit Záhonyba. Kisebb, de jellemző tételnek számít a Jugoszláviába irányuló cement, egy hónapban 30 vagont továbbítanak, ez valószínűleg a szünetelő vízi szállítást helyettesíti. Tovább folytatom az adatok egyeztetését:

– Mennyi volt a napi teljesítmény tíz évvel ezelőtt?

– A csapi körzet, mely Bátyút és Munkácsot is magába foglalja, ezer vagont kezelt, maga Csap állomás 450-et. A forgalom visszaesésének megfelelően a létszám is a felére csökkent 1998 óta.

– És hogy keresnek az emberek?

– A magyar bérekhez képest rosszul. Például egy menetirányító diszpécser maguknál 80 ezer forintot kap, vagyis 340-350 dollárt, nálunk jó, ha ötvenet. Mégis sokan jelentkeznek hozzánk, mert mi biztosabban fizetünk, mint a környékbeli gyárak. Bár az is igaz, hogy kisebb csúszások nálunk is előfordulnak, például ma már június 6-a van, és a dolgozok még nem kapták meg a májusi bérüket.

Nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek a korábban hallott esetre:

– Igaz, hogy egyszer savanyúcukorral fizettek?

– Így nem igaz, az viszont már megtörtént, hogy cukorban adtuk ki a bért. Egy személy általában három zsákkal kapott, kettőt eladott belőle, és így pénzhez is jutott. A munkát egyébként is úgy szervezzük, hogy az emberek fél hónapot a vasúton dolgoznak, felet maguknak: tejet, túrót, kukoricát termelnek és a piacra viszik.

Körsétára indulunk, először a személyforgalmi pályaudvart nézzük meg. Egyelőre úgy tűnik, mintha csak kevés változott volna az 1940-es “magyar idők” óta. Csap fokozatosan kiesik a forgalomból, a nagy európai vonatokat már elterelték Breszt irányába, csak a Moszkva-Budapest expressz érinti az állomást, ennek az útvonalát nem tudták megváltoztatni. Épp bent várakozik egy vonat, 1953-as kibocsátású, egykori szovjet vagonokból áll, a külső falakról vedlik a festék, a puszta lemezeket csak a korom és az olajos mocsok borítja. Felkapaszkodom a lépcsőn, és megnézem a kocsi belsejét. A kemény telek miatt szűkre szabták az ablakokat, alig vetődik be rajtuk valamennyi fény. A szagok viszont annál áthatóbbak, a korhadó faszerelvényekből áradó por a mezei utakról talpon felhordott sár és trágya bűzével keveredik. Az utasokat ez nem látszik zavarni, nyugodtan üldögélnek a padokon. Még ez a nyomor is megteremti a maga szerény luxusát, egy cigány hegedűs és gitáros járja végig a kocsikat, nótás kedvű és bőkezű vándorokban reménykedve. A vonat egyébként Kijevbe tart, 12-13 óra alatt teszi meg az utat, a menetjegy hálókocsi-pótdíjjal együtt 35 hrivnyába kerül, ez éppen egy átlag nyugdíjas egyhavi járandóságának felel meg.

Átmegyünk a teherpályaudvarra, itt is mindenütt a lebomlás jelei mutatkoznak. A forgalmi szervező épületnek még a kéményét is lelopták, az úsztatott betontetőnek pedig mintha kirojtozódott volna a széle. Csak az épület oldalán mozaikkövekből kirakott, diadalmas munkajelenetek maradtak épségben, hirdetve, hogy a giccs mindent túlél. A felszedett sínek helyén terebélyes bokrok nőnek, távolabb minden eltűnik a gaztengerben.

Két fedett átrakócsarnok is működik a pályaudvaron, előbb az állami tulajdonban lévőt nézzük meg. A rámpát elborítja a hulladékpapír, a Magyarországról érkezett, rosszul bepakolt bálákból szóródott szét, bokáig járunk a kifakult képeslapokban és füzetekben. Lejjebb egy targonca ipari bőrmaradékokat emel át, senki sem törődik vele, hogy ez az anyag veszélyes hulladéknak számít, mert krómot, vanádiumot és más nehézfémeket is tartalmaz. A másik csarnokot a magánkézben levő “Zakarpat Interport” kezeli. A velük szerződő szállíttatóknak magasabb szintű átrakási technológiát tudnak garantálni, mint az állami vasút, a vagyonbiztonság is megfelelőbb, évente állítólag csak egy-két lopás fordul elő, ezért többnyire rájuk bízzák a nagyobb értékű áruk kezelését, most éppen napraforgóolajat és háztartási gépeket raknak át.

A bérek sokkal magasabbak, mint az állami vasútnál. Míg ott az állomásfőnök is csak 200 hrivnyát kap, itt egy átlagos gépkezelő 400-at, egy helyettes főnök pedig a 600-at is eléri. A munkásállomány 85 százaléka a vasúttól jött át, és még egyetlen ember sem ment vissza.

– A magáncégek mikor szereztek ekkora előnyt?

– Amikor megszűnt a tervgazdaság, akkor jöttek, és felajánlották szolgálataikat. A nyelvismeret és a marketinggyakorlatban való jártasságuk mellettük szólt.

Felírom blokkom fedőlapjára: “beszélni egy magánspeditőrrel”, aztán folytatjuk az utunkat. A kép csak szélesedik, de nem változik, a vámraktárak üresek, nem érkezik áru, s négy daruból kettő üzemképtelen, a tároló vágányokon szétrohadt vagonok vesztegelnek. A kör végére értünk, mielőtt elköszönnénk, még állunk egy percig a napsütésben.

– Mihez lehet itt kezdeni? – kérdezem az állomásfőnöktől. – Van valami elképzelésük a vasút jövőjéről?

– Semmi, mindig csak a következő csökkentésekről tárgyalunk. Maguk is, mink is rosszul állunk, és annyi biztos, hogy csak együtt tudunk előbbre jutni. Nincs igazuk azoknak, akik folyton Nyugatra rohannak udvarolni. Nekem is meg kell tanulnom magyarul, a záhonyi állomásfőnöknek is oroszul.

 

 

Kérésemre a vasutasok megszervezték a találkozót a legnagyobb csapi magánspeditőrrel, Palkó Lászlóval. Ezúttal Z.-vel, a záhonyi átrakókörzet egyik vezetőjével vágunk neki az útnak. Ő már valóságos tökélyre vitte a kapcsolattartást az ukrán határszemélyzettel: menet közben lezser mozdulatokkal kioszt néhány doboz sört. Egy határőrtiszt megállítja, egy orvosi receptet ad át, Convulexet kér, az ukrán csempészek alig-alig járnak át a magyar oldalra, Z.-vel kell kiváltatniuk.

A csapi pályaudvarnál parkolunk le, az őr kérné a díjat, de a kísérőm int:

– Palkó úrhoz jöttünk.

Ő a parkoló tulajdonosa: lebitumeneztette, lánccal körülkeríttette a terepet, és egy hrivnyát kér kocsinként. Palkó neve hallatán az őr szótlanul bólint és beenged minket. Kiszállunk, kikopott flaszteron, betemetetlen gödrökben bukdácsolva átmegyünk a tér túloldalára, egy nyugati színvonalon rendbe hozott házig. Az ajtó mellett réztábla:

 

Palkó László

International Forwarding Pacobo Ltd.

 

A kapu zárva, egy megafonon kell bejelentkeznünk, egy magyarul beszélő lány enged be minket. Várnunk kell, amíg Palkó végez soros tárgyalásával, és fogadni tud minket. Megnézem a falon lógó órát: nem a helyi, hanem a magyar időt mutatja.

Z. suttogva, félszavakkal mutatja be a házigazdánkat: az ukrán oldal legtevékenyebb vállalkozói közé tartozik. Felvette a versenyt az állami vasúttal, jelentős részesedést szerzett a csapi és bátyúi átrakóban, emellett ABC-áruházakat, pékségek egész sorát működteti.

Közben Palkó benyit hozzánk, elnézést kér a várakoztatásért. Az üzletember negyven körüli, visszafogott magatartású férfi, láthatóan tudja, hogy neki már van mire szerénynek lenni. Kávét hozat, bevezető témaként ejt néhány szót az oroszországi almaimportról: helyünkre betört az olasz és a lengyel gyümölcs, ami annál sajnálatosabb a magyarokra nézve, mert a fogadó fél már nem barter áruval, hanem készpénzzel fizet, aztán udvariasan elhallgat, várja a kérdéseket.

– Azt mondják, hogy Ön pékségeket is működtet. Hogy jutott ez az eszébe?

Palkó elmosolyodik:

– Gyerekkoromban, ahogy hazaértem az iskolából, az anyám rögtön leküldött, hogy álljak sorba kenyérért. Órákig ott toporogtam, akkor megfogadtam magamban, hogy valaha még saját pékségem lesz. Most egyébként a négy üzemből csak másfél működik, ilyenkor, aratás előtt nincs elég gabona.

– Milyen iskolát végzett?

– Vasutas családból származom, ezért reál szakmát választottam, érettségi után számítástechnikai mérnöki szakra jelentkeztem. A felvételin oroszul kellett fogalmaznom, de megálltam a helyem: egy kiemelt fontosságú képzési bázisra, Zelenográdba irányítottak. Ebben a kisvárosban főiskola főiskolát ért, a négyezer lakosra százezer diák jutott.

1980-ban végeztem. Az ungvári gépgyárba kerültem, ahol nagyjából azzal foglalkoztunk, hogy megszereztük a számunkra szükséges nyugati termékek tervrajzait, elemeire bontottuk és megpróbáltuk mi is gyártani. Aztán otthagytam ezt a céget, tizenegy munkahelyen dolgoztam, végül maszek rádió- és tévészerelőként kötöttem ki – ebben a szakmában én kaptam az első iparengedélyt egész Kárpátalján. Három faluban tartottam fenn műhelyt, és további tíz települést szolgáltam ki. Ha úgy vesszük, hogy akkoriban egy rubel hivatalosan többet ért, mint egy dollár, akkor én három és fél–négyezer dollárt kerestem havonta, a pénzemet takarékban tartottam.

Közben megjelentek az első igazi magánvállalkozók, az újságok biztatták az embereket, hogy kezdeményezzenek bátran. Akkoriban tért vissza az egyik barátom, aki a bajkál–amuri vasútvonal építkezésén dolgozott, mint szerelő. Komoly pénzt hozott magával. Alakítottunk egy közös vállalkozást, és elkezdtünk kereskedni. Az embereknél felhalmozódott a pénz, mert nem tudták mire elkölteni, a hatalmas állami üzlethelyiségekben üresen tátongtak a polcok, pedig a gyufától egész a menedzserkalkulátorig mindenre akadt volna vevő.

Kibéreltük a polgármesteri hivatal alagsorát, és onnan terjesztettük az áruinkat az egész Kárpátalján. Kereskedtünk varrótűvel, villanykörtével, komputerrel, hálószoba- és konyhabútorral, szőnyegekkel, vagy kétszáz fajta szeszesitallal.

Általában Csehországból szereztük be a holmit, ott 20–40 százalékkal olcsóbb volt minden, mint Magyarországon. Annyiért adtuk tovább, amennyiért nem szégyelltük; 200 százalékos haszonkulccsal dolgoztunk. A szerződéseket is olyan formában kötöttük, ahogy nekünk tetszett, a vámhatóságok még nem tudtak tájékozódni, az új helyzetben nem ismerték fel a szövegben elrejtett kiskapukat.

1990-ben aztán teljes csőd következett be Ukrajnában. A havi 400 százalékos infláció nyomán összeomlott a nemzetgazdaság, a mi cégünknek is sokmillió rubelje fulladt be. A vásárlásoknál egyszerűen elolvadt a pénzünk, az árut kifizettük, de a cégek az új paritáson számolva már nem szállították le. A rubelben számított, eredetileg 6 centes szög egy hónap múlva már 4 dollárba került. Nyolcvanezer dolláros adósságunk jött össze a banknál. A társam úgy gondolta, hogy mentsük ki azt, amit tudunk, vágjuk zsebre, aztán adjuk fel a vállalkozásunkat. Én viszont nem akartam abbahagyni, kifizettem őt és elváltunk.

Elhatároztam, hogy a cégemet több lábra állítom; akkor kezdtem el autókereskedéssel foglalkozni, majd 1993-ban a vasúti szállítmányozással. Én voltam az első speditőr a környéken, akivel a vasút szerződést kötött: 10–30 százalékos kedvezményt biztosított nekem.

Eddig folyamatosan figyeltem Palkót, most először éreztem szükségét, hogy közbeszóljak:

– Itt valamit nem értek. Feltételezem, hogy az ukrán állami vasútnak is megvan a maga speditőr szervezete, miért engedett be a területére egy magánvállalkozót, hiszen ezzel a saját lehetőségeit csökkentette, méghozzá a legjövedelmezőbb területen. Rosszul dolgoztak a vasút emberei?

– Nem, inkább emelt szintű együttműködésről volt szó, ahol többszörösen érvényesíteni tudjuk az adottságainkat…

Most már Z., a kísérőm is beavatkozik a vitába.

– Laci! Mondd ki nyíltan: a vasút nem tudta ellátni ezt a feladatot, örültek, hogy jött valaki, aki legalább egy részét átvállalja.

Palkó kényelmetlenül csavargatja a nyakát:

– Igen, így is lehet fogalmazni. Nyolcezer négyzetméteres területen kezdtük el a rakodást, először bérelt gépekkel, aztán a magunkéval. A munkánk ellen nem merült fel minőségi kifogás, ezért nagyobb területet ajánlottak fel.

– Azt is Csapon belül?

– Nem, egy bátyúi átrakóról van szó.

Megdöbbenve nézek vissza Palkóra. Bátyú a határ ukrán oldalán nem sokkal jelent kevesebbet, mint nálunk Záhony; ha csak egy részére vonatkozik is az üzlet, akkor is szinte elképzelhetetlen arányú. Palkó felemeli a kezét:

– Ez persze nem az én önálló vállalkozásom, társultam az ukrán vasúttal és egy osztrák céggel. Nem lehet irigyelni érte. Harminc éve nem újították fel az állomást, teljesen tönkrement, mindent elölről kellett kezdenünk.

– Ez akkor is nagy volumenű üzlet. Nem akarok a zsebében turkálni, de érdekelne, hogy a teljes tőkéjének hány százalékát kötötte le Bátyúban?

– Mondjuk, hogy negyven százalék körül.

– Jó befektetés volt?

– Jó befektetés lesz. Már az első naptól nyereséges volna, de nem veszem ki a pénzt, hanem visszaforgatom.

– Ha ez ilyen jó üzlet, akkor állami kézben miért volt veszteséges?

– Minden cég csak akkor tud megfelelően működni, ha van gazdája. A nyugati mamutvállalkozásoknál az egyes részlegeket nem egy apparátus irányítja, hanem egy önelszámoló igazgató, aki személyében felel mindenért. Ez fokozottan érvényes az ukrán körülmények között, ahol nincsenek törvényi garanciák. Az adótörvényeket visszamenőleges hatállyal változtatják meg, minden aláírt szerződés utólag is érvényét veszítheti. Csak a személyes jelenlét és odafigyelés háríthatja el a bajokat.

– Kimehetünk Bátyúra egy kicsit körülnézni?

– Semmi akadálya. Kiszólok a bátyámnak, ő irányítja az építkezéseket, majd fogadja önöket.

Fel-feltámadó zivatarban tartunk a munkácsi úton Bátyú felé, a víz feltölti a kátyúkat, a kocsi óriásokat huppan, Z. visszaveszi a sebességet. Megtörlöm az oldalablakot, hogy kilássak. Egy “GAJ”, egy régi, kiépített rendőrségi útellenőrző pont mellett haladunk el. Régen még a csapi lakosokat sem engedték ennél beljebb, az engedetleneket ökölcsapásokkal, gumibotütésekkel “intézték el”. Minél nyomorultabb egy vidék, annál több hulladékot őrizget a maga környezetében; mint mondják, semmit sem szabad kidobni, ami egy bolhánál nagyobb érték, a házak udvarán itt is autóbusz-csontvázak, kibelezett háztartási gépek, törött téglák és cserepek hevernek.

A bátyúi állomás területére érve felszedett sínek helyén gördülünk át, még a zúzalékot is elhordták. A kerítések tégláit is kibontották. Az őrházról is lelopták az ajtót, és kiemelték az ablaktokokat.

Palkó bátyja most is a helyreállítási munkákat tervezgeti az asztalán, jöttünkre feláll, és egy rövid terepszemlére invitál a zuhogó esőben. A normál távközű átrakóállomáson csak az épület maradt meg. A talpfák kilométeres hosszban elsüllyedtek a mocsaras altalajban, csak a bemélyedések jelzik az egykori helyüket. A villanypóznák a földön hevernek, ezekről is leszedték a rézvezetékeket. A jelzőket is kiszedték és egymásra halmozták, az angol váltók nem működnek, minden kocsimozgatást át kellett szervezni.

– Feljebb Ungvár II-t, Ungvár III-at is szétdarabolták. Valaha 48 pár vonat is lefutott errefelé 3000-3100 vagonnal, csak a magyar oldalra, Eperjeskére elment nyolc-kilenc vonat.

– Most mennyi megy egyenest Eperjeskére?

– Csak szélesvágányú tehervagonokat továbbítanak arra.

– Személyforgalom?

– A Munkács és Ungvár közötti 23 kilométert régen 25 perc alatt tette meg a vonat, most több mint egy órába telik. Fűtés nincs, a kocsikban az ablakokat pléhlapok helyettesítik, vágnak rajtuk lyukat, hogy ki lehessen látni.

Beljebb érve sem látunk mást, csak még többet ugyanabból, a daruk már évek óta meg sem mozdultak, ki kellene javítani őket, de hiányoznak hozzá az alkatrészek. Megnézem még az egykori szociális épületeket, a tetejüket elhordták, belül a megmaradt asztatok műanyag fedőlapjai alól kirohadt a deszka. A vizes helyiségekben a legfeltűnőbb a pusztulás, a csapokat leszerelték, mögöttük a falon feltűnnek a beázások barna foltjai.

Palkóék társulása egy fedett csarnokot vásárolt meg, a létesítmény két rámpából, két konténerterminálból és egy darus átrakóból áll. 1980 körül még 400 normál kocsi tartalmát pakolták itt át; most csak negyvenet kezelnek, a látvány mégis meggyőzően pozitív. Az ide beállított széles ukrán kocsik is teljesen lepusztultak, a tetejük és az oldaluk lyukas, padlójukon megkötött a cement; papírt, lisztet vagy más kényesebb árut nem lehet szállítani bennük. A környezetet viszont tisztán tartják, a targoncakezelők óvatosan bánnak a rakománnyal. 162 ember dolgozik itt, fizetésük 400–500 hrivnya között mozog, munkahelyi konfliktusok esetén nem szokták megbüntetni az embereket, hanem egyszerűen elküldik őket.

– Remélem, hogy hagynak minket dolgozni, három éven belül “termőre fordul” a beruházás.

– Előfordulhat, hogy az állam visszavágja magukat?

– Nem lehet kiszámítani, hogy mi történik. A szomszédos osztrák SIMEX céget egyszerűen nem engedték létezni. Folyamatosan bírságolták, aztán egyszer elkoboztak tőlük kilenc vagonrakomány juharfát, több ezer dollár értékben; ezt már nem tudták elviselni.

 

 

2.

Záhony majdnem szemközt fekszik a Tisza túlsó partján elterülő szlovákiai Ágcsernyővel (Čierna nad Tisou). Egy híddal össze lehetne kötni a két helységet, de erre a megoldásra egyik oldalon sem mutatkozik állami akarat. Hallani olyan híreket, hogy jelentkezett egy olasz vállalkozó, aki felépítette volna ezt a hidat, de elutasították, mert a műtárgy elkészülte után magas vámot vetett volna ki az áthaladó árukra.

Ha mégis át akarunk jutni a túloldalra, leghamarabb a Pácin–Nagykövesd (Vel’ký Kámenyec) határátkelőn léphetünk be Szlovákiába. Záhonyból indulva előbb vagy negyven kilométert kell utaznunk Nyugatnak, majd a túloldalra átérve párhuzamosan visszafelé is meg kell tennünk ezt az utat. Szerencsére alig van forgalom, inkább csak kora reggel vetődnek erre a Kisvárda felé tartó szlovák turisták, az ottani gyógyfürdőt keresik fel.

A megbeszélt idő előtt érkezünk Ágcsernyőre, beülünk egy kocsmába és megiszunk egy “vágott sört” – a korsót félig barna, félig világos sörrel töltik meg, és a két réteg nem keveredik össze. Az asztal mellett ülve úti célunkról kérdezem a társaimat.

– Az ágcsernyői vasúti átrakó nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be Szlovákiában, mint nálunk Záhony, de a két körzet tevékenysége nem kötődik össze, nincsenek érintkezési pontjaik, mindkettő Csap felé továbbít és onnan fogad szállítmányokat.

– Nem is állnak kapcsolatban egymással?

– Hivatalosan nem, de a térségben kialakult egy hallgatólagos vasutas szolidaritás. Részt veszünk egymás ünnepségein, futball-meccseket játszunk, és ami a legfontosabb, szakmailag is kisegítjük egymást.

A régebbi időkben mi, záhonyiak gyakran átjártunk Csapra, hogy a “Szergej” mozdonyokhoz alkatrészeket kérjünk. Az ukránok mindig adtak, egyszer még egy komplett gépet is felajánlottak, de a magyar fináncok nem engedték behozni. Mostanra a dolgok az ellentétükbe fordultak át: mi segítjük ki a túloldaliakat.

Hasonló esetek előfordultak a szlovákokkal is. Egy alkalommal Záhonyban elromlott a vasátrakó daru mágnese, nem tudtuk pótolni, ezért az ágcsernyőiektől kértünk egyet. Az alkatrész vámbejegyzéssel érkezett, ezért alakilag vissza is kellett származtatni. Záhonyban viszont meg akarták tartani, ezért a műhelyben csináltunk egy üres formát, mely nagyjából követte a mágnes körvonalait és méretét, hogy a súlya is megfelelő legyen, megtöltöttük homokkal, azt léptettük ki, így az ügy sikeresen elrendeződött – a vasutas az órájára néz. – No de letelt az idő, indulhatunk.

Az első Csehszlovák Köztársaság időszakában az egész Ágcsernyő egyetlen őrbódéból állott, normál nyomtávú vágányokon haladtak át a vonatok az akkor még az ország területéhez tartozó Ungvár és Huszt felé.

A második világháborút követő újrafelosztás után Ágcsernyő határállomássá vált. 1947-ben, a nagy szlovákiai szárazság idején itt fogadták az első nagyobb külföldi szállítmányokat – mint feljegyezték, a Szovjetunió küldött velük búzát.

Az 1960-as években kiépült az ágcsernyői átrakó körzet, lerakták a széles nyomtávú vágányokat, megteremtődött a vasúti összeköttetés Ukrajnával, Lengyelországgal és Romániával. A körzet legfőbb feladata a szovjet vasérc, kőolaj és búza átrakása volt. A munkát számos új kiszolgáló létesítmény is segítette, Dobrán például egy hatalmas terménytárolót húztak fel. Egy másik vonal is kialakult, a Munkács felől érkező vasércszállítmányok Mátyócnál léptek be és a szlovák területen lefektetett széles vágányokon, átrakás nélkül jutottak el a kassai kohókba.

Ágcsernyőn huszonnégy óra alatt 34 ezer tonnát is átraktak, az összesített éves teljesítmény elérte a tízmillió tonnát. Kifelé főleg textilárukat, cipőt és különféle élelmiszereket szállítottak, ezeket természetesen a szovjet oldalon, Csap állomáson kezelték.

Talán már unalmasnak hat az ismétlődő megállapítás, de újfent azt kell megjegyeznünk, hogy az 1990-es években Ágcsernyőn is katasztrofális visszaesés következett be. A belépő forgalom a régi szintnek csaknem a felére, napi 18 ezer tonnára zuhant vissza. Ilyen körülmények között természetesnek tarthatjuk, hogy a személyi állomány is az egyharmadára, ezer főre csökkent le.

 

 

A jelenlegi forgalomnak több mint hatvan százalékát, 11–12 millió tonnát a különböző feldolgozottsági formában érkező vasérc teszi ki, javarésze Ostravába és más csehországi kohókba kerül. A vas mellett a fa számít a legfőbb importcikknek. A fenyő Szibériából származik, az ottani mostoha éghajlat alatt lassabban növekszik, a szövete keményebb lesz, kiváló deszka-alapanyagként szolgál – javarészüket Ausztriába továbbítják.

Az ágcsernyői állomást mint kívülálló áttekinthetetlennek találtam, de úgy tapasztaltam, hogy a helyben dolgozók sem ismerik ki magukat. Például bárkit is kérdeztem, senki sem tudta megmondani, hogy hány vágány fekszik az állomás térületén, az egyik vasutas egy 854-es sorszámúra is emlékezett, ami feltehetőleg erős túlzás.

Járjuk az átrakó különféle részlegeit, Záhonyban iskolázott szemem megakad néhány munkaművelet hiányosságain. A markológép nem tudja maradéktalanul kiszedni a vasércet a vagonok aljából, a resztlit lapáttal kell kidobni. Hat kötegnyi alumíniumtömböt dróttal egybefogva emelnek meg, ha a gépkezelő nem manőverezik elég ügyesen, a rakomány beakad valahová és széthull. Közelebbről is megnézek egy-egy darut, életkoruk a 25 évet is eléri. Óvatosan megjegyzem, hogy a technikai színvonal mintha nem volna túlságosan magas. Az újabb idők nyíltabb beszédének jele, hogy a szlovák kísérőnk nem utasítja vissza az észrevételt:

– Az utolsó 25 évben nemcsak a darukat nem cserélték le, hanem szinte semmiféle műszaki fejlesztést sem valósítottak meg. Nem is lett volna túl sok értelme, mert az egykori szovjetunióbeli feladóhelyeken olyan primitív módszerekkel rakodják be az árukat, hogy a lerakásukhoz modernebb gépekkel hozzá se tudnának fogni.

– Mégis, mi volna a megoldás?

– A kinti gyárakban és az üzemekben szabályos egységrakományokat kellene kialakítani, nálunk pedig egy köztes technológiát kellene bevezetni.

– A privatizálás segítene ebben?

Érzékeny pontot érinthettem, mert a kísérőnk begombolkozik:

– Itt minden állami tulajdon, és az is marad. A szlovák kormány kijelentette, hogy az országban bármit lehet privatizálni, de a két határátrakót soha.

Ez nem egészen így áll, mert főbb vonalakban kétségkívül érvényesül ugyan az állami dominancia, de az állomás területén már tíznél több magánspeditőr cég is dolgozik.

Felmegyünk a rámpára. Elöl egy targonca cellulózt pakol át. Minden manővere életveszélyt hordoz magában, az orosz vagonok alja gyakran beszakad a súly alatt, a normál kocsik pedig meg-meglódulnak, mikor leteszi bennük a bálákat, csak a vonóhorog tartja meg őket a helyükön. Lejjebb üvegekbe lefejtett brómot rakodnak át óvatosan: ha egy is eltörne, a munkások aligha úsznák meg rosszullét nélkül.

– Sok itt a keserves munka – mondja az egyik ember egy percre megállva –, nyáron megreked a meleg a vagonokban, 54 fokban lapátoljuk a vasércet. Huszonöt éve dolgozom itt, de még nem láttam olyan rakodót, aki egészségben érte volna meg a nyugdíjat.

– Miért nem keresnek egy jobb állást?

– Örülünk, hogy egyáltalán dolgozhatunk. A vasúton és a Kassai Vasműveken kívül az egész környéken nincs más munkalehetőség. Itt is építenek le, ha valaki nyugdíjba megy, a helyére már nem vesznek fel új embert.

A rakodók 12 órás műszakokban papíron 170, a gyakorlatban viszont 200–210 órát dolgoznak, ha úgy alakul a helyzet, nem hagyhatják félbe egy-egy vagon kipakolását. Keresetük 10–11 ezer korona, vagyis átszámítva 55–65 ezer forint körül mozog, nem éri el a magyar béreket.

 

 

Átmegyünk az Ágcsernyővel párhuzamosan kialakított másik határállomásra, Mátyócra. Mint már említettük, az Uzsoki-hágón keresztül ide érkezik be az ukrán vasérc nagy része. Mivel az ukrán fél megbízhatatlan szállítónak számít és fennáll a veszély, hogy a maffia is belép az üzletbe, felmerült a gondolat, hogy az ukrán árut brazil importtal helyettesítsék; a kísérlet azon bukott meg, hogy ennek a minősége nem érte el a krivoj rogi termékét.

Ez a körzet is hatalmas területen fekszik, a normál vágányok egyesített hossza meghaladja a 92 kilométert, a széleseké pedig a 91-et, de a belső szerkezete még annyira sem végiggondolt, mint Ágcsernyőé, sem a tér-, sem az útelrendezés nincs megoldva.

Mindezek ellenére Mátyócon sokirányú kereskedelmi tevékenység alakult ki. A szlovák vasút tarifapolitikája sokkal hajlékonyabb, mint a MÁV-é, egyes alapártételei talán nem alacsonyabbak, de a nagy volumenű szállításoknál jelentős kedvezményeket ad – ezek mértéke a 60 százalékot is elérheti. Ennek köszönhetően még magyar ügyfeleket is el tud hódítani, példaként megemlíthetjük a MOL esetét: a cég pakurát vásárolt Szibériában, és olcsóbbnak találta Szlovákián keresztül szállítani, csak Komáromnál léptették át az árut a magyar határon.

A szlovák vasút teljesítménye tavaly már felülmúlta a MÁV-ét, és a jelek arra vallanak, hogy a következő években ez az előny csak tovább növekszik. A szlovák állami vezetés folyamatosan szem előtt tartja azt az alapigazságot, hogy a vasúti és az országúti forgalomnak párhuzamosan kell haladnia, megteremtve maguk között az együttműködés lehetőségét. Mint említettük, Pozsonyban már régóta foglalkoznak azzal a tervvel, hogy az ország területén megépítik a Nyugatot Ukrajnával és Oroszországgal összekötő autósztrádát. Osztrák részről támogatják ezt az elképzelést, a megfelelő pénz is rendelkezésre áll, minden bizonnyal lekörözik majd a hasonló elgondolásra alapozott, de már hosszú évek óta a holtponton veszteglő magyar M3-ast. Ha pedig a forgalom náluk indul meg először, nehéz lesz azt átterelni a magyar vonalakra. Az sem vitás, hogy a felépülő sztráda a szlovák vasútnak is jelentős előnyt biztosítana. A két szállítási ágazat összekapcsolódásának jele, hogy évente máris 500 ezer tonna közúton érkező szállítmányt raknak át vasúti vagonokba Ágcsernyő körzetében.

Ha a szlovák tervek megvalósulnak, Záhony elveszíti jelentőségét a nemzetközi áruforgalomban, aligha foglalkoztat majd ezer főnél többet, új munkanélküliségi hullámot indítva el.

A szlovákok már nem is a magyar konkurenciát tartják az előrelépésüket fenyegető igazi veszélynek, hanem azt, hogy az ukrán közlekedés rugalmatlan és harácsoló alapfelfogása miatt időközben a közúti és vasúti szállítások fő útvonala egyként északra terelődik el, Lengyelországon vonul át és Bresztnél lép ki a belorusz-orosz térségbe, illetve be Nyugat-Európa felé Varsó-Hamburg irányába. A szlovákok ezeken az állapotokon is megpróbálnak változtatni, mindent megtesznek, hogy gyökeret eresszenek a túloldalon is: bankot, állomásfőnöki irodát építenek Csapon.

Mátyóc térségében a magánkezdeményezések is szabadabban érvényesülnek. Itt is beigazolódott az a tapasztalat, hogy a monopolhelyzetben levő cégek – adott esetben az állami vasút – előbb-utóbb figyelmetlenné, munkavégzésükben pedig trehánnyá válnak, szinte megágyaznak a konkurenciának.

A nyugati tőke megjelenése egyelőre nem észlelhető, legfeljebb cseh speditőrök járnak ide vasércet vásárolni a nova hutai és vítkovicei kohókba. A helyi egyéni vállalkozók viszont egyre több területen vetik meg a lábukat. Egyes vasúti vezetők is beszállnak a privatizálásba: megvették a leselejtezett, állami tulajdonú munkagépeket, és ezek birtokában céget alapítottak a feleségük nevén. A mintegy 700 ezer tonnát kitevő darabos árukat már ők kezelik, ők pakolják át a fát, vágják szét kohó-alapanyagnak a használatból kivont mozdonyokat és vagonokat.

A standbeli vasutasok lenézik a magáncégek tevékenységét, a kapitalizmus eltorzult formájaként “kaparizmus”-nak emlegetik, de ez már aligha fordítja meg a területen megmutatkozó gazdasági irányzatot.

 

 

Maga Ágcsernyő a vasúti szükségletek nyomán fejlődött jelentéktelen falucskából várossá, pontosabban nagyobb méretű lakóteleppé, jelenleg is a terebesi járás legkisebb városának számít. Történelme csak egyetlen jelentősebb eseményt jegyzett fel: az 1960-as évek közepén Brezsnyev egy vasúti szalonkocsiban itt tárgyalt Dubčekkel, a renitens csehszlovák pártvezérrel. Egyesek még emlékeznek rá, hogy Brezsnyev sétára indulva élénksárga melegítőben szállt ki a vagonból.

A város fénykorában 5100 lakost számlált, ez a vasúti dekonjunktúra következtében visszaesett 4800-ra, és további csökkenés várható. A munkanélküliség hivatalosan 37 százalékos, de a polgármesterasszony szerint a valóságban a 42 százalékot is eléri. Ez a csapás a több mint ezer főnyi helyi cigányságnak szinte minden tagját sújtja. A 3500 korona – 21 ezer forint körüli – segélyből a családok nem tudnak megélni. Sokan kereskednek Németországból hozott használt autókkal, mások pedig a határ közelségéből adódó lehetőségeket próbálják kihasználni.

A város költségvetése négymillió koronát tesz ki, de már évek óta magával hurcol egy két és félmilliós adósságot. A beruházások még 1989-ben leálltak, azóta csak egy ökumenikus jellegű templom épült fel. Egyes lakótömbök felújítása elengedhetetlennek tűnik, de nem jut rá pénz. A Vasút nem fizet adót, csak természetben segít: fűti az óvodát, a város rendelkezésére bocsátja a kultúrházát és így tovább.

A helyi vezetés kétségbeesett szanálási kísérleteivel csak egyre mélyebb kátyúba keveredik. Nehezen felfogható módon a városi szemétlerakóhoz vezető utat is eladták egy magánvállalkozónak, azóta évi 90 ezer koronát kell neki fizetni, hogy átengedje a szemétszállítmányokat.

Jelentős esélyt ígérne az idegenforgalom, de mint említettük, késik a záhonyi összekötő híd felépítése és Csap felé sem működik gyalogos határátkelő. Ez utóbbihoz egy három kilométer hosszú utat kellene kialakítani ukrán területen, de az ottani vezetés nem adja hozzá áldását. Ágcsernyő városa csak a vasút újbóli fellendülésében reménykedhet.

 

 

3.

Záhonyi vasutasokkal indulunk el megnézni a Halmi-Nevetlenfalu (mai nevén Halmeu-Gyakovo) térségben elterülő román–ukrán átrakót. A csengersimai határátkelő magyar oldalán megállunk reggelizni. A büfét megtöltik az árura váró román “passzerok”; csak akkor indulnak el, ha egy kocsira való rakomány összejön, kártyáznak, beszélgetnek az asztalok mellett. Törzsközönségnek számítanak, kedvükért nem csak a falon lógó árjegyzéket fogalmazták meg román nyelven, de a vécében kirakott feliratot is: “Ha nincs víz a csőben, öntsd le a vödörrel!”

Túloldalt a román bankok nem fogadják el a forintot, ezért itt váltunk. Ezen a napon egy forintért 70 lejt adnak az alkalmi pénzváltók, szolid haszonra dolgoznak; egy forinton általában egy lejt keresnek. Aggodalmaskodom, hogy hátha érvénytelen pénzzel csapnak be, de tapasztalt útitársam megnyugtat:

– Ne félj. A maffiózók fontos érdeke, hogy itt ne legyen botrány és töretlen maradjon a bizalom. Ők vigyáznak a rendre és megnézhetné magát, aki itt “variálni” próbál.

Először a szatmárnémeti pályaudvarra megyünk be. Az irodai lépcsőházat fojtogató zsíros bűz lengi be: kiderül, hogy a kályhákban leselejtezett kátrányos talpfákkal fűtenek.

Rövid várakozás után egy magyar nemzetiségű vagy legalábbis magyarul beszélő vasutastól kapunk bevezető tájékoztatást. A román-ukrán határon két vasúti átrakót alakítottak ki. Az egyik, a szigeti elhanyagolható fontosságú, távol esik a főútvonalaktól, Halmi igazi jelentőségét 1951-ben nyerte el, mikor tőle öt kilométerre Kökényes térségében felépült egy katonai átrakó állomás. Ez a lengyelországi létesítményekhez hasonlóan a Nyugat felé előrevetett szovjet haderők ellátását biztosította.

Később az általános leépülés ezt a környéket sem kerülte el. A katonai forgalom leállt, felszedték és halomba rakták a Kökényesre vezető síneket. Hosszú pangás után 1993–94-ben a Shell vállalat vásárolta meg a bázist, itt fejti át a Dagesztánból széles nyomtávon érkező gázt, ebbe a tevékenységbe nagyrészvényesként a MOL is beszállt.

– Ezt a telepet eredetileg Záhony térségében akarták felépíteni, de olyan sokat kérünk a telekért és a vele kapcsolatos infrastruktúráért, hogy inkább átjöttek ide. Nagy marhaság volt elszalasztani – jegyzi meg önkritikusan magyar vasutas kísérőm.

Nemcsak a katonai, hanem az egykori polgári forgalom mértéke is lecsökkent. 1990-ig a szén számított a legfontosabb román importcikknek, azóta az energiafogyasztás visszaesett, a szenes erőművek csak vegetálnak; ez a trend napjainkban is folytatódik, mivel üzembe lépett a csernavodai atomerőmű. Jelenleg a vasércszállítás áll a lista első helyén, de már nem a virágföldhöz hasonló, silány minőségű anyag érkezik, hanem elsődleges feldolgozottságú, vagy ennél is magasabb fokú: öntecsek, bugák, vasidomok formájában. Javarészüket a zilahi csőgyár fogadja, mely a változások után egy máltai cég birtokába került. Ellenirányban, Ukrajna felé főleg mezőgazdasági termékek mennek és hús, speciális hűtőszekrényekben.

Magát Halmi-átrakóhelyet egy Iaşi-i illetőségű részvénytársaság vette át – ennek egyelőre a Vasút az egyetlen tulajdonosa, de már készítik elő a jogi terepet a belépni szándékozó magántőke számára – ez a váltás elkerülhetetlennek látszik.

Korábban a Vasút domináns szerepet töltött be Romániában. A Ceauşescu-rendszer szándékosan háttérbe szorította a közúti szállítást, a vállalati kocsiparkot a minimumra korlátozták, az autók még a másik megyébe is csak különleges engedéllyel járhattak át. A személy- és a teherforgalom egyaránt a sínekre terelődött át. A CFR 360 ezer teher- és 40 ezer személyvagonnal rendelkezett, a területi arányokhoz viszonyított teljesítményével a második helyen állt Európában.

Az 1990-es forradalmat követő idők gyökeres leépülést hoztak a Vasút egészében. Elmaradtak a beruházások, a kocsipark elhasználódott, több mint ötven százalékában nullára íródott le. Gyakorlatilag a hazai síngyártás is felszámolódott, az import sínekre viszont kemény vámot vetettek ki. Egymás után szűntek meg a korábbi nagy szállíttató cégek, a forgalom évente 16-18 százalékkal csökkent.

A közélet liberalizálódása is kihatott a vasút működésére, például olyan formában, hogy a lakosság 90 százaléka menetdíj-kedvezményt kapott valamilyen jogcímen és ezt semmiféle állami dotáció nem ellensúlyozta. A CFR 1990 és 1997 között hatezer milliárd lej, vagyis folyó áron számítva 500 millió dolláros deficitet szedett össze.

Ezt az adósságot az állam nem tudta felvállalni, ezért egy tehermentesítő szervezési trükkel próbálkozott. A CFR-t hat külön vállalkozásra osztotta fel: öt részvénytársaságra és a régi anyacégre – ennek az utóbbinak a nyakába varrta az összes terhet, tíz-tizenkét ember maradt itt, akik nem nagyon fárasztják magukat, hogy valamilyen megoldásfélét találjanak és elkerüljék a csődeljárást.

A kedvezőtlen körülmények hatására fokozatosan csökken a személyi állomány, csak tavaly 23 ezer ember ment el a Vasúttól, a létszám százezer fő alá zuhant.

A tájékoztatás közben megérkezett az irodába a halmi pályamester, és átveszi a kalauzolásunkat. Elindulunk kifelé az átrakóba, míg fut velünk a kocsi, az általános vasúti adatokat helyi számokkal egészíti ki. 1990-ben Halmiban még 70 ember dolgozott, ebből mára 27 maradt. A 16 kilométeres nyílt pályaszakaszra összesen három fő jut, holott a felépítmény műszaki állapota folyamatosan romlik: tavaly egy új talpfát sem kaptak.

– Az volna a csoda, ha a munkások ilyen körülmények között itt maradnának. Én, a pályamester másfélmillió lejt keresek, forintra átszámolva 25 ezret.

– És hová mennek dolgozni az emberek?

– A fiatalok Magyarországra vagy Ausztriába – a pályamester kimutat az új házakra. – A faluban csak azok a családok tudnak építkezni, melyeknek legalább egy-két tagja Nyugaton dolgozik.

Jobbra egy út tér el az ukrán határ felé. Kísérőnk azt mondja, hogy valaha hat kilométer hosszú sorok várakoztak itt átkelésre, de sok rablás és gyilkosság fordult elő a környéken, azóta erősen megcsappant a forgalom.

(– Az ukránokkal deklaratíve jó kapcsolatot tartunk fenn, de a gyakorlatban nem erőltettük a közeledést. Nincs szükségünk rá, hogy az ottani maffiózók áttelepüljenek hozzánk, az országúton megállítsák és kirabolják az autóinkat! – mondta nekem később egy magas rangú román tisztviselő.)

Kint az átrakóban először a volt katonai bázis telepén épült Shell gázátfejtőt nézzük meg. Parlagon hagyott földek mellett haladunk el, a sík tájból hirtelen kibontakozik az egykori fogadóállomás, a hozzá vezető 32 vágányból csak három maradt meg, a kiszolgáló létesítményekből pedig néhány tankrakodó rámpa.

Kiszállunk a kocsiból és gyalog megyünk tovább. Hirtelen átható húgyszag árad felénk, ez a bűz a gázok úgynevezett “átrakási veszteségé”-ből származik. Ez gyakori jelenség lehet errefelé, mert a környékbeli erdőkön jól látni, hogy milyen pusztítást végeztek az agresszív gázok.

Magára a telepre nem sikerül bejutnunk, a kapura kirakott táblán piros betűk égnek: “Fejtés folyik”, tilos a belépés. A fegyveres őr tekintetéből érződik, hogy amúgy sem szeretik a látogatókat.

Visszamegyünk az átrakó körzetbe. Megnézzük az állomást, még a csehek építették hatvan évvel ezelőtt, azóta nem sokszor renoválhatták. A sínek között is akad még velem egyidős darab: 1934-ből való diósgyőri gyártmány. Az anyaga még ma is kiváló minőségű, ha felszednek egyet-egyet, baltát készítenek belőle.

A közelmúltban új sínszálak is érkeztek, ezeket csak úgy lelökdösték a vagonból, mind elhajlott, a koronájuk felülete is olyan egyenetlen, mintha fűrészlappal vágták volna ki őket. Egyelőre mindet depóban tartják, csak akkor építik be, ha muszáj lesz.

A sínek melléke erősen elszennyeződött, az átrakásnál kihullott vasércdarabok, apró szenek között szívós gazok kapaszkodtak meg. Nincs gyomirtó gép, a szert valamilyen kézi alkalmatossággal kellene szétfújni, a porfelhő visszaszállna a kezelője arcába, nem is vállalja senki ezt a munkát.

– Úgy el van tömődve a vágányköz, hogy vetni lehetne benne – mondja a kísérőnk.

Szomorú tény, hogy az állomás ilyen állapotban is kényelmesen el tudja látni a feladatát, annyira lecsökkent a szállítások volumene. Az 1980-as években egy 12 órás műszak alatt 11 vagon kokszot is átpakoltak, most egy hónap alatt sem jön össze ennyi. A szárítókat valaha úgy feltöltötték búzával, kukoricával, hogy az ablakokon folyt ki, most üresek a hombárok, az államnak nem jut pénze felvásárlásra.

A passzív környezetben keresnünk kell azokat a helyeket, ahol valódi munka folyik. Az egyik vágányon a Dagesztánból érkezett olajat fejtik át, a tartálykocsi alján fél méter vastag üledék marad vissza, azt lapáttal kell kikaparni.

Arrébb vasat rakodnak, az érc kizuhan a vagonok kinyíló alján, a nagyobb darabok fennakadnak a rácson, össze kell törni őket, hogy ne tömjék el a bunker száját. Az apróra őrölt vas viszont olyan nehéz, hogy egy jól megrakott lapátot ketten sem tudnak megemelni.

Az átrakó csonka vágányain bontásra ítélt kocsik vesztegelnek. Az olaszok megvennék ócskavasnak, de csak úgy, ha megszabott méretre vágnánk, hogy egységesen bepakolhassák a kohókba. Olyan alacsony árat kínálnak érte, hogy nem éri meg.

A közútra kilépve térünk vissza az állomásra. Menet közben egy tetejétől megfosztott düledező épületet látunk:

– Ez milyen célt szolgált?

– Valaha őrölt uránércet is szállítottak Romániából a Szovjetunióba. Az ott dolgozó munkásoknak külön öltözőt és fürdőt rendeztek be ebben a házban. Fenntartottak nekik egy saját kantint, vehettek jegy nélkül cukrot, lisztet, kenyeret, de csak a saját családjuk számára, még a szomszédjaiknak sem vihettek belőle. Közülük már egyet sem lehet megkérdezni, hogy volt, mint volt, egy pár év alatt mindet elvitte a rák. 1960 körül aztán megszűnt a bányászkodás, így az uránrakodás is.

Szerettem volna szerezni néhány összefoglaló adatot, de sem a halmi állomásfőnököt, sem a helyettesét nem sikerült megtalálni, az a futó benyomásom támadt, hogy bujkálnak előlünk. Helyettük bent, Szatmárnémetiben a minket fogadó vasúti vezetőkhöz fordultam. Ők arra kértek, hogy mondjam tollba, pontosan mi érdekel, és a CFR propagandaosztálya majd válaszol nekem. Megtettem, azóta hónapok teltek el, de semmiféle küldemény nem érkezett tőlük. Így lezárásul csak egy adatot tudok ide iktatni: Halmi állomás jelenleg az 1985-ös forgalom 17-18 százalékát teljesíti.

 

III. A II-es korridor

1.

Hajnalban, fél ötkor elsőként engem szed fel a mikrobusz a záhonyi vonatkísérő laktanyánál, kevéssel később megérkezik a helyben lakó lengyel tolmács is, beülünk és elindulunk a többiekért. Hatan utazunk majd együtt; vasutasok és magánszállítmányozók. Ahogy a szervezők elejtett félszavaiból kivettem: a MÁV adja a buszt és a benzinköltséget, a speditőr cég pedig az étkezést és a szállást fedezi.

Ajakon száll fel a következő utas, a záhonyi vontatási főnökség egyik vezetője, mellém ül le. A riport íratlan szabályai szerint idő nem veszhet el, az anyaggyűjtés már az indulás percében megkezdődik, útitársamat a falu életéről kérdezgetem.

Ajak mindig is híres volt lakosainak szorgalmáról: a férfiak általában a vasútnál dolgoztak, műszak után nem feküdtek le, hanem mentek ki kapálni a földekre, az asszonyok reggelenként két kannában cipelték a tejet az öt kilométerre fekvő Kisvárdára. Mivel szinte mindenkinek volt vasúti szabadjegye, termékeiket a pesti piacokra is felszállították. A legendák szerint feltettek a vonatra két zsák hüvelyes babot, és mire felértek a Nyugati pályaudvarra, már ki is fejtették. Most is brokkolit és más, hasonlóan sok kézi munkát igénylő növényeket termelnek. Többségük nem kezd vállalkozásba.

– Attól félek, hamarosan eljön az idő, mikor kiderül, hogy egy kapával és egy biciklivel már nem lehet földet művelni – mondja a beszélgetőtársam – hanem kezdeményezni és szövetkezni kell.

A megkeresett pénzt az ajakiak a lehetséges legjobb célra, gyerekeik taníttatására használták fel. Az iskolázott új nemzedék aztán szétszóródott a világban, de megőrizte felmenőinek mentalitását. A legendák szerint, mikor az űrhajósok felértek a Holdra, az ajakiak már ott voltak, és saját termésű szotyolát kínáltak. A realitások világába tartozhat viszont az a híresztelés, hogy egy ajaki származék a távoli Pakisztánban bukott le drogcsempészés közben.

Ajak után Kisvárdán is csatlakoznak hozzánk utasok, a csapat összeállt, elindulunk a szlovák határ felé. A csomagtartóból előreadnak egy-egy doboz sört, az itallal a kezemben megpróbálom utazásunk céljára terelni a szót.

A jelenlévő vasutasok és speditőrök tevékenysége egyaránt Záhonyhoz kötődik. Mint már mondtuk, ez a körzet az európai V-ös számú közlekedési folyosó része, mely összeköti a nyugati és a keleti piacokat, Trieszttől Lembergig, majd onnan egészen Oroszország belsejéig tart. Az ukrán és az orosz gazdaság összeomlásával az útvonal korábbi jelentősége lecsökkent, és forgalmában újabban még egy kedvezőtlen fordulat következett be: az európai tranzitáru nagy része nem erre vonul, irányuk, a feltevések szerint északra, a II-es övezetbe tolódott el. A lengyelországi Malaszewiczén át Bresztnél lép ki a belorusz–orosz térségbe, ellenirányban ugyanitt bonyolódik le a nyugat felé tartó exportforgalom is. Társaim példa gyanánt megemlítik, hogy a Záhonyon áthaladó áruk sorából egyszerűen eltűnt a gyapot, mely korábban százezer tonnás méretekben volt jelen. A szállítások most sem szünetelnek, csak máshol bonyolódnak le. A szállongó hírek szerint Breszt forgalma megközelíti az évi 20 millió tonnát, Záhony a maga négymillió tonnájával eltörpül mellette.

– Mi lehet az oka ennek a váltásnak? – kérdezem a szállítmányozót.

– Én is most látom majd először ezt az övezetet, csak annyit tudok, hogy a lengyelek és a bjeloruszok egyaránt rengeteg pénzt fektettek be a technikai fejlesztésbe. Az áruk kezelése egyszerűbbé vált, a tarifarendszer pedig rugalmasabbá. Szakszerűen fogalmazva: nagyobb lett az árumegállító és -megtartó képességük.

– Most személy szerint mire vagy kíváncsi?

– Érdekelne, hogy működik-e ott a magántőke és milyen formában tevékenykedik, vagy ha az állami jelenlét maradt túlsúlyban, az mennyire rugalmas. Konkrét terveim is vannak: havonta háromezer tonna gázt kellene szállítanunk Oroszországból Jugoszláviába, logikusan a MOL lehetne a partnerünk, de ez a cég teljesíthetetlen feltételeket szabott, visszaél azzal, hogy a vasút átengedte neki az átfejtő állomást és így birtokon belül került. Abban reménykedem, hogy Malaszewiczén vagy Bresztben találhatok egy olcsóbb megoldást. Azt is fontos volna látnom, hogy miként fejlesztik a logisztikai létesítményeiket.

 

 

A mikrobuszunk átvág Szlovákián, a szállingózó hóban látjuk a Dukla-hágó katonatemetőit, a második világháborús csaták emlékeként kiállított tankjait. A határátkelőnél útitársaim egy kenézlői cigánylányt mutatnak, aki ruhákért jár át Lengyelországba, hazahozza és eladja a falusi polgármesteri hivatalokban. Jövedelméből már lakást épített és tisztességesen be is rendezte.

Az útlevél- és vámkezelés nyugodtan és udvariasan zajlik le, nyoma sincs az ukrán határállomásokon tapasztalható ideges feszültségnek. Lengyel földön haladunk tovább, az ablakon kinézve messzire elhúzódó, frissen telepített almáskertek tűnnek fel, rezignáltan nyugtázom, hogy ha ezek is termőre fordulnak, még tovább csökkennek a magyar gyümölcsexport esélyei.

Közeledünk Malaszewicze felé, ez a helység a bjelorusz Breszttel átellenben ugyanazt a szerepet tölti be, mint Záhony az ukrajnai Csap állomás viszonylatában. Már száz kilométerrel az átkelő előtt jól kiépített, magasabb sebességet lehetővé tevő egyenes vonalvezetésű úton futnak a kerekek, önkéntelenül felmerül bennünk az ennek megfelelő magyar szakasz képe: Tuzsér és Komoró között alig lehet kikerülni a gödröket.

A záhonyi indulástól számítva 670 kilométert tettünk meg mintegy 11 óra alatt; már alkonyodik, mikor egy erdőn átvezető út végén hirtelen feltűnik a malaszewiczei átrakó körzet jelzése. Először egy körülkerített, hatalmas szabad térséget látunk, a betontámoszlopokon még feszesen állnak a drótok, nemrég húzhatták ki őket – ezt a területet nyilvánvalóan további fejlesztések céljaira tartják fenn.

A környék épp olyan kopottnak tűnik, mint Csap vidéke, a sínközöket magasan felveri a gaz, de a vasutasok azt mondják, hogy a vágányok ettől még használhatóak maradnak, és feltehető, hogy az átrakó beljebb érve gondozottabb külsőt mutat.

Egy leereszkedő sorompó megállít minket, körülnézünk: egy vagonban fóliázott fát látunk, már kint a fűrésztelepen beszárították és becsomagolták, kiküszöbölve ezzel az anyag megcsavarodását és mindenféle más minőségromlást – a német piac ma már csak ilyen kiszerelésben fogadja a faárut.

A síneken túl megtaláljuk a főnökség épületét. Egy elhízott, de kedélyes középkorú vasutas fogad minket, Marian Koczyk, az igazgató helyettese. Már besötétedett, nem volna értelme kimenni a terepre, házigazdánk átinvitál minket a szolgálati oktatóterembe és a falra kirajzszögezett ábrákon bemutatja a lengyel vasút, ezen belül Malaszewicze helyzetét és távlatait.

A túlságosan szakmailag megfogalmazott bevezetőből annyit sikerül felfognom, hogy erős központosításra törekszenek, a területi felépítésről áttérnek a függőleges vezetési elvre, majd Koczyk a gazdasági perspektívákról beszélt. A PKP, a lengyel vasút mindinkább kivonul a nem rá tartozó munkaterületről – valaha még disznóhizlalással is foglalkoztak.

– A vasútnak az a dolga, hogy a szállítással keresse meg a pénzét, az átrakodás is azt a célt szolgálja, hogy további ilyen jellegű munkát biztosítson.

Az előadó megmutatja a térképen Malaszewiczét, Breszttől a Bug folyó választja el. Koczyk a “Bug” szót “Bog”-nak, vagyis “Isten”-nek ejti, mintegy jelezve, hogy véleménye szerint egy istennyi különbség mutatkozik a két helység között.

Több mint ötven évvel ezelőtt alakult ki az együttműködés a Szovjetunióval és az utódállammal is folyamatos a kapcsolat. Az 1520 milliméteres nyomtávú széles vágányokon érkező árukat a lengyel oldalon rakják át az 1435 milliméteres normál kocsikba, a normálból szélesbe való átpakolást pedig Breszten végzik, leszámítva azokat az eseteket, mikor közös megállapodás alapján másképp döntenek.

(– Tulajdonképpen miért tartják fenn ezt a nyolcvanöt milliméteres különbséget? – kérdezem a szomszédomtól.

– Valaha feltehetőleg hagyománytiszteletből és honvédelmi-biztonsági okokból, most talán már csatlakoznának az európai szabványhoz, de nincs pénzük rá. Egyébként a spanyol és a finn vasútnál is szélesebb nyomtávú vágányokat használnak.)

A lengyel vasút 21 áruszállító és átrakó részlege közül Malaszewicze a legnagyobb és a legmodernebb. Házigazdánk ezt azzal a példával érzékelteti, hogy húsz vagon búzát három óra alatt képes átrakni, egy kisebb állomáson ez a munka négy teljes napot is igénybe vesz.

Még egy jelentősebb átrakó körzet működik Medykában, Koczyk ajánlja, hogy nézzük meg azt is.

Hamarosan Malaszewicze teljesítményére terelődik a szó. Ez feltehetőleg titoknak számít, mert a lengyel vasúti vezető eltűnődve szívja a cigarettáját, a végét elnyálazza a szája szegletében. Csak többszöri rákérdezésre volt hajlandó mondani valamit és akkor is homályosan fogalmazott, újra és újra tisztázni kellett, hogy az általa megadott szám a kimenő vagy a bejövő forgalomra vonatkozik – esetleg a kettő összegére.

1995 előtt évente tízmillió tonna beérkező szállítmányt bocsátottak át és nagyjából ugyanennyi kilépőt. Ez a teljesítmény – amennyire az igazgatóhelyettes szavaiból ki lehetett venni – napjainkban az egyharmadára csökkent. Koczyk példaként megemlíti, hogy ennek mintegy 60 százalékát a Németországba irányuló tranzit teszi ki. A visszaesés okai közismertek; az egykori szocialista országok fizetési nehézségekkel küszködnek, a nyugati államokban pedig túltermelés mutatkozik, sokszor épp a korábban keletről importált cikkek tekintetében.

Több tevékenységi forma végképp felszámolódott. Régebben rendszeresen indultak konténervonatok Vlagyivosztokba – 12 nap és 4 óra alatt értek célba. Ez akkor szűnt meg, mikor a vasúti díjtételeket felemelték, a tengeri szállítás tarifáját pedig lecsökkentették – a vízi út lényegesen olcsóbbá vált. Nagy súllyal esett latba az is, hogy az orosz bűnözők a hosszú úton kezdték feltörni a tartályokat.

Felhagytak azzal a tervvel is, hogy kiépítik a 160 kilométeres sebességű szerelvények továbbítására alkalmas gyorsvasúti pályát a Párizs–Berlin–Varsó–Moszkva viszonylat részeként. A vonal Varsóig már létrejött, de az oroszok képtelenek megvalósítani a rájuk eső szakaszt.

Az asztal körött ülő magyar szakemberek feltételezték, hogy a kiesett forgalom nagy részben a közútra terelődött át, de Koczyk véleménye szerint ez nem történt meg, nem utolsósorban azért, mert a benzin ára egy év alatt ötven százalékkal emelkedett. Azt ajánlotta, hogy másnap vessünk egy pillantást a határmenti kamionterminálra is.

A tájékozatlanság kölcsönös volt, a lengyel vasutas sem ismerte a csap–záhony–ágcsernyői térség teljesítményét. Feltehetőleg túlbecsülte, mert meglepődik, mikor kiderül, hogy ott is szinte azonos mértékű visszaesés következett be. Megnyugtatja az a tudat, hogy az V-ös korridor nem számít konkurensnek, nem veszi át a Berlin–Varsó–Minszk–Moszkva vonal forgalmát.

Koczyk befejezi tájékoztatóját, azt ajánlja, hogy a fehér asztal mellett beszélgessünk tovább. A terítéket nézve meglep, hogy a korábban megszokott “szto gramm”-os, vagyis az egydecis vodkáspoharak helyett csak háromcenteseket raktak ki – lehet, hogy ez a váltás újabb és józanabb idők eljövetelét jelzi?!

(Pohárköszöntőkre így is sor kerül, most derül ki, hogy útitársaim közül senki sem beszél elfogadható színvonalon egyetlen idegen nyelvet sem – leszámítva természetesen a lengyel tolmácsunkat. Egyikük például csak a saját keresztnevét tudta oroszul; Pável! – mondta bemutatkozáskor.

Mivel attól félek, hogy az anyag tömkelegében elfeledkezem erről a fontos jelenségről, ezért inkább ide iktatom ez irányú tapasztalataimat.

Találtam egy statisztikát, mely azt elemezte, hogy a kelet-magyarországi régióban hányan tudnak idegen nyelveket. Két adatot emelek ki belőle, mindkettő határmenti területekre vonatkozik: Hajdú-Bihar megye 548 728 lakosából 35 532-en, Szabolcs-Szatmár-Beregben pedig 527 301 emberből 21 840-en. Siralmas számok.

Az állam- és pártapparátusból, a termelőszövetkezeti mozgalomból érkezett jelenlegi gazdasági vezetők elvitathatatlan képességeik ellenére sem képesek idegen nyelveket elsajátítani. Példaképp megemlíthetem az egyik nagy húsüzem téesz-főmérnökből lett tulajdonosát, aki minden nap 11 órára az irodájába rendelt egy tanárt, és angol leckét vett tőle, de ez, a saját bevallása szerint, annyira kimerítette, hogy utána egész nap alig tudott érdemi munkájára összpontosítani.

Ez a hiányosság nehezen behozható hátrányt jelent az üzleti kapcsolatokban.

Cs., egy nyíregyházi exportcég vezetője mesélte el az alábbi történetet:

“– Tavaly decemberben almát szállítottunk Novoszibirszkbe, sajnos olasz almát, mert a magyar jonatán ilyenkorra már megpuhul és megbarnul.

Megérkezem Novoszibirszkbe, a repülőtéren egyedül fogad az orosz partner, kérdezem tőle:

– Ggye pirivodcsik? – vagyis: hol a tolmács? Összesen ennyi ragadt rám az orosz nyelvből 12 évnyi tanulás alatt, a jogi és a szakmai kifejezésekről pedig fogalmam sem volt. Az orosz partner rázta a fejét:

– Nyet pirivodcsika, ti bugyes pirivodcsikom! – Nincs tolmács, te leszel a tolmács.

Mit csináljak? Ha nemet mondok, befuccsol az üzlet. Felhívtam a záhonyi átrakó körzet jogi osztályának a vezetőjét, aki oroszul és “jogászul” is tudott, és rendeztem egy alkalmi távkonferenciát. Én mondtam magyarul, hogy mit akarok, Záhonyban meghallgatták, jogilag megformálták és lefordították oroszra, aztán beolvasták a telefonba.”)

Evés közben a keresetekre terelődik a szó. Az átrakó körzet dolgozóinak átlagbére 1640 zloty, napi átváltási áron 400 dollár, magyarra lefordítva több mint százezer forintot jelent. A keresetüket 19 százalékos adó terheli, de ennek egy része kiváltható, az állampolgárok építkezési, lakásfenntartási költségeik jelentős hányadát levonhatják belőle. Útitársaim csendesen számolgatnak magukban: a záhonyi vasutasok átlagfizetése 60-70 ezer forint, ez nem éri el a 250 dollárt sem. A magánspeditőr széttárja a karját:

– Nincs mit csodálkozni, ez megfelel az általános irányzatoknak. Például összehasonlították a három, a NATO-ba újonnan belépett ország mérnökeinek bérszínvonalát, és az jött ki, hogy közülük a magyarok keresnek a legrosszabbul.

Koczyk még hozzáteszi, hogy Lengyelországban a vasutasokat jobban fizetik, mint a tanárokat, de gyengébben, mint a határőröket vagy a vámosokat. A lengyel bérarányok egyébként is igen különösek: Varsó főpolgármesterének 4600 dollár a jövedelme, a köztársasági elnöké viszont csak 2800.

Vacsora után sétára indulunk a környéken. A faluban háromezren laknak, szinte valamennyi család a vasútnál keresi a kenyerét. Az egész település egyetlen panellakótelepből áll, az utcák rosszul vannak megvilágítva, meg-megbotlunk a kikopott járda gödreiben; hamarosan visszatérünk a szállásunkra.

 

 

Reggel a vasércátrakót nézzük meg először. Speditőr útitársam filmre veszi a látványt, közben megjegyzéseket is fűz hozzá a kamera beépített mikrofonjába, tájékozódásul bele-belehallgatok a szövegbe:

– A technikai színvonal alacsonyabb, mint nálunk, Eperjeskén. A gépek lepusztultak, rozsdásak, a vasérccsúszda sem modern.

A lengyel igazgatóhelyettes, mintha megértette volna a szavait, megjegyzi, hogy legkésőbb 2015-ig korszerűsítik majd a berendezéseket, lecserélik a darukat, az egyes árufajták kezelését elkülönítik.

Már kilenc óra körül jár, de alig-alig folyik munka. Egy tartalékmozdony néhány “Italsoviet Lines” feliratú vagont tologat. A masiniszta távolabb lakhat az állomástól, mert a gépe oldalára felrakta a biciklijét is.

A régi teleken ide is fagytól összeállva érkezett meg a vasérc. Nálunk Eperjeskén vagy felrobbantották vagy Krupp kalapáccsal lazították meg a dermedt halmokat – ettől az irtózatos rázkódástól az érckirakó híd egész szerkezete idő előtt elhasználódott. Itt, Malaszewiczén másként oldották meg a gondot: melegítő alagutakba állították be a vasércet szállító vagonokat és 90–95 fokos szénsavval járatták át, ha a helyzet úgy kívánta, akár 24 órán át. A melegítő bunker mostanra már romokban áll, a falakból esnek ki a téglák. Munkájára többé nem tartanak igényt, a Nyugat már nem igényli a magas meddőtartalmú, virágföldhöz hasonló alapanyagot, helyette 75 százalékos tisztaságú, úgynevezett pellet ércet rendel – ezt pedig nem fenyegeti az összefagyás veszélye. A vasrakodás nagy része áttevődött Medyka állomására.

Feljebb húst pakolnak a Belorusszia felé tartó vagonokba. Fehérköpenyes munkások dolgoznak itt, állatorvosi felügyelet mellett. A szerelvény 416 tonnát visz át, az öt kocsiból csak négyet terhelnek; az utolsóban helyezték el azt az aggregátort, mely a hűtést biztosítja. A vonat most érkezett vissza a belorusz oldalról, tűrhetetlenül piszkos, a munkások káromkodva takarítják.

Megnézzük a fűtőházat. A második világháborúban itt egy repülőtér működött, és a mozdonyszíneket hangárnak használták. Most húsz Diesel-gép dolgozik itt, javarészük szovjet gyártmányú, életkoruk eléri a 20–22 évet is. A karbantartás megfelelőnek látszik, a fűtőház hibájából már hosszú évek óta nem történt baleset. Vasutas útitársaim irigykedve jegyzik meg:

– Záhonyban negyven mozdony már 10–15 éve nem kapott műhelyi nagyjavítást.

A második világháború emléke utunk folytatásán is felmerül. A németek Lengyelország lerohanása után Malaszewiczét is a maguk szolgálatába állították. A vasúti terminálok egy részét a légi felderítés elől védekezve kitelepítették az erdőbe, a vágányok fölött kupolaszerűen alakították ki a fák koronáját, a szélső fák között pedig áthúzódó álcázó hálókat feszítettek ki.

A növényi sáv most is eltakarja az út felől a létesítményeket, de a védőerdőkben már szabadabb a mozgás, feltűnik egy-egy kóbor gombaszedő. Kowalewo állomásra egy tankokra méretezett, terméskövekből kirakott út vezet be; aszfaltborítást nem lehetett lefektetni, mert a nehéz járművek lánctalpai úgy tönkrevágták volna, mint 1968-ban a szovjet páncélosok a kisvárdai utat.

Kowalewo a második világháború után is sokáig megőrizte katonai fontosságát. Száztonnás kapacitású daruk itt rakták át a nyugati megszállási övezetbe, illetve visszafelé, a birodalom belsejébe tartó szovjet hadi szállítmányokat. Kísérőnk szerint egy háborús konfliktus esetén három teljes hadosztályt lehetett volna itt átdobni egyetlen nap alatt.

A Varsói Szerződés felbomlása után Kowalewót polgári feladatok ellátására alakították át. Nagyarányú fejlesztés ment végbe: egy 708 méter hosszú, 31 méter széles fedett átrakót építettek, a két rámpára 33 széles és ugyanannyi keskeny nyomtávú vagon fér be egyszerre. Az állomáson egy búzaleürítő és -felrakó szerkezetet is felszereltek, kapacitásuk eléri a száz vagont. Valaha folyamatosan működött az elevátor, rakta át az orosz átvevő állomásokra tartó búzát. Előfordult, hogy a Szovjetunió nemzetközi segélyként három és félezer tonna gabonát kapott, de neki inkább valuta kellett volna; a maguk nevében nem adhatták volna el, így a lengyel firma mögé bújva bonyolították le az üzletet. A keleti piacok felszámolódása óta a szerkezet egy deka árut sem továbbít.

– Talán műtrágyát lehetne kezelni vele – mondja a kísérőnk –, az viszont hamar megenné a berendezést. Vigyázunk rá, hátha egyszer még tudjuk használni.

Minden üres, csak a csarnok végében látni valamiféle munkát; egy orosz magánspeditőr megbízásából lekvárral pakolnak meg egy széles vagont. A szállíttató a végletekig ki akarja használni a belső teret; ha szabályszerűen pakettázott árut rakodnának be, a szállítmány teteje és a plafon között egy húszcentis rész üresen maradna, ezért úgy rendelkezett, hogy bontsák fel a pakettákat és kézzel rakjanak be minden egyes csomagot. 68 tonna helyett így 80 megy bele a vagonba, a plusz súlyért nem fizet, mert ez a mennyiség belefér a kocsibérleti szerződés tól-ig-jába. A művelet eredeti formájában negyven percet vett volna igénybe, a fentebb leírt módon viszont három órát. Úgy találom, nagyon vissza kellett esnie a forgalomnak ahhoz, hogy a vasút teljesítsen ilyen kívánságokat.

– Mi még viszonylag jól állunk – mondja a kísérőnk –, Kelet-Lengyelországban 12–15 százalékos az általános munkanélküliség. Sorra zárják be a bányákat és a hutákat, nem tudják eladni a termékeiket.

Kocsink tovább megy az átrakó körzet egy másik állomása, Wolka felé. Magyar speditőr társunk attól fél, hogy kifutunk az időből, és nem sikerül felvennie a kapcsolatot olyan magánvállalkozókkal, akik esetleg elvégeznék számára háromezer tonna gáz átfejtését. Érdeklődik a lehetőségek után, de lehangoló választ kap – a PKP nem engedte ki a kezéből ezt a tevékenységet. Maga a gázátfejtő részleg modern, és hatalmas kapacitással rendelkezik, de kihasználatlan, most is csak egy vagon áll bent.

– Sajnos, országszerte sok olyan nagy teljesítményre képes létesítményünk van, melyet nem tudunk megfelelően hasznosítani. Varsóban felépült egy többszáz méter hosszú kocsijavító csarnok, és heteken át egy kocsit sem tolnak be. Pedig még zárt vécék tisztítására is alkalmas.

Szavain felbátorodva reménység támad a magyar speditőrben, előáll az ajánlatával, a lengyel vasutas rábólint, megígéri, hogy továbbítja majd, de érezhetőleg nem veszi komolyan: nem érdekelt az ügyben.

Wolka állomás főleg faátrakással foglalkozik, évi 500 ezer tonnát szállítanak ki. Ők is többre volnának képesek, de különféle rovarok nagy erdőterületeket fertőznek meg Lengyelországban, ezeket ki kellett vágni és el kellett égetni. A maradék faanyagot megtisztítják, hogy ne hurcolja ki magával a kártevőket.

A közelben két olyan kisebb terminál is található, melyet már privatizáltak. Egyéni szállítmányozók rakodnak itt, többnyire Oroszországnak szánt zöldséget és gyümölcsöt. Máshol is feltűnik egy-egy magáncég emblémája, de nyugatiakat alig látni köztük.

– Hangosan nem mondom ki, de mi a lengyel kézben lévő vállalkozásokat támogatjuk, ezekbe szállhat be a nyugati tőke – mondja a kísérőnk.

 

 

2.

Körülnézünk a másik nagy átrakó körzetben, Medykában is – ez Lengyelország kapuja Ukrajna felé. Przemýsl irányából közelítjük meg – ennek a városnak a neve az első világháborúban vált emlékezetessé, magyar helyőrsége hősies helytállása nyomán.

A főnökséget keresve többször is eltévedünk: míg ide-oda vetődünk, félig be is járjuk a területet. Ez a körzet sokkal elmaradottabbnak és rendezetlenebbnek tűnik, mint Malaszewicze. Rövidebb múltra is tekinthet vissza, 1939-ben kezdték kiépíteni a megszálló németek, addig csak egy bakterház állott itt.

A körzet határán félrevetett tartálykocsik rozsdásodnak a gaztenger közepén, legalább egy éve nem mozdulhattak el a helyükről. Még az irodaépület melléke is elhanyagolt, a fagyalbokrok alján eldobált sörös és vermutos üvegek hevernek.

A helyi igazgatótól itt is megkapjuk a szokásos tájékoztatást. A tapasztaltak után nehezen tudom elfogadni azt az állítását, hogy Medyka valaha a legfontosabb stratégiai pontok közé tartozott ebben a kelet-európai régióban, de nincs okom kételkedni a szavaiban. Naponta 18–20 széles vonat haladt át rajta, forgalma 24 óra alatt a hatvanezer tonnát is elérte. Itt lépett be a szovjet vasérc 90 százaléka, emellett építőanyagokat és gabonát is fogadott.

Az 1986-os csúcsévhez képest majdnem ötven százalékkal esett vissza az átrakó körzet teljesítménye. A kohászat válsága nyomán a vasércimport a felére csökkent, a két-három millió tonnás szénbehozatalt félmillió tonnára korlátozták. Korábban Tavria típusú gépkocsikat szereltek össze a környékbeli üzemekben, mára ez a tevékenység is megszűnt.

Medyka műszaki állapota is tükrözi ezt a visszaesést. Előfordult, hogy a 450 forgóvázból összesen két olyan akadt, amelyik nem lépte túl az érvényességi időhatárt.

– Ez mindig így volt? – kérdezem megdöbbenve.

– A régi időkben úgy ment, hogy behozták a vázat, a műhelyben fogadták és kirakták a vodkásüveget: igyunk meg 200 grammot, addigra minden rendben lesz. Aztán hozzá sem nyúltak, csak egyszerűen átfestették az időpontot, ennyiből állt az egész vizsgálat.

Az igazgató olyan mozdulatot tesz, mintha többet még mondhatna, de mást aligha. A maga részéről befejezte a tájékoztatást, ad mellénk két kísérőt, akik körülvezetnek minket a területen. Útmutatóink minél kisebb fáradsággal akarják megúszni a rájuk lőcsölt feladatot, felvisznek egy hídra, ahonnan beláthatjuk a környéket.

A normál nyomtávú rendezőt is benőtte a gaz, egy nagy zöld rétre hasonlít, egyedül a személypályaudvar átmenő fővágányai tiszták. A rakodóterületen egy kocsi sem mozdul, csak egy helyen pakolnak át vaslemezeket. Egy 1942-es gyártmányú daru emeli meg a kötegeket, még a német megszállók hozták magukkal, a visszavonulásnál már nem maradt idejük leszerelni vagy felrobbantani. Valaha 150 tonnás teljesítményre volt képes, most ennek a súlynak a felével is nehezen birkózik meg.

Tapasztalhattuk már, hogy ha felmerül a háború emléke, minden lengyelnek van ezzel kapcsolatos mondanivalója, ez alól a kísérőnk sem számít kivételnek:

– Oroszország mostanában rengeteg feldarabolt tankot szállít ócskavasnak Németországba, még az összepréselt lövedékeket is közéjük rakják. Ha ötven éves késéssel is, de csak elfoglalták őket. Lehet, hogy új tankokat gyártanak majd belőlük. Maga nem így gondolja?

Bólintok:

– Előfordulhat.

A gyér forgalom láttán még az igazgató által megadott szerény számok is túlzottnak tűnnek. Újra rákérdezek, a kísérőnk napi tízezer tonnát mond, ami teljességgel valószínűtlen.

– Ez miből jön össze?

– A javarésze vasérc, de az ukránok mostanában almasűrítményt is küldenek és cementet fogadnak.

Azt már végképp nem akarom elhinni, hogy az ukránok cementet importálnának, hiszen tapasztaltam, hogy fél Magyarországot ők látják el ezzel az építőanyaggal. Megnézünk egy szerelvényt és kiderül, hogy az állítás valós.

– Teljes az összevisszaság a kelet-európai kereskedelemben. Kimegy a lengyel szén, majd visszajön, közben átrakják keskenyből szélesbe, aztán szélesből keskenybe – mondja a magyar speditőr.

– Mi ennek az értelme?

– Mesélek egy viccet ezzel kapcsolatban. Arisztid azt mondja Taszilónak: adok neked száz dollárt, ha megeszed ezt a rakás lószart. Tasziló megeszi, de a dolog bántja az önérzetét, és ő is felkínál száz dollárt Arisztidnak ugyanezért. Arisztid is bekebelezi, utána megdöbbenve néznek egymásra: hiába ettük meg a szart?! Dehogy hiába, hiszen volt közben 200 dollár forgalmunk.

Az egyik vasutas társunk hozzáteszi:

– Nem új találmány. Annak idején a KGST-ben is körbement a magyar búza, majd visszatért hozzánk ugyanabban a zsákban, amelyben kiküldtük, és minden fél, akinél megfordult, keresett rajta. Persze ilyenekért dőlt össze a szocializmus is.

Tovább megyünk a vasércátrakó felé, kísérőink kevéssé tájékozottnak bizonyulnak, mert először egy börtönépülethez irányítják a mikrobuszunkat, csak sokadjára találják meg a célunkhoz vezető utat.

Régebben ide is csak egyfajta, 70 százalék meddőt tartalmazó vasércet hoztak be, most harmincféle érkezik és mindre más ár érvényes – ennek eredményeként teljes az összevisszaság. A szervezést nem lehet komputerre rakni, mert az ukrán oldal nem rendelkezik megfelelő számítógépekkel. A lengyel fogadó fél csak egy nappal korábban tudja meg, hogy milyen áruk érkeznek hozzá.

Megnéznénk a rakodást, de a csúszda jelenleg üres, csak egy tisztára mosott mozdony áll a síneken. Kísérőink látják a fanyalgást az arcunkon, megpróbálják javítani a képet:

– Most pedig megmutatjuk Önöknek a 21. századot!

A “Chem Trans Logistic” táblával jelzett vegyianyag-átfejtőhöz visznek. Egy hamburgi cég százszázalékos tulajdonába tartozik, egy használaton kívül helyezett vasúti rámpa helyén építették fel.

Az üzem két műszakban termel, egy nap alatt ezer tonna pakurát, benzint, fehér vagy fekete olajat tud átrakni széles vagonokból normálba. Az apparátokat egy kiszolgáló felügyeli, megállok mellette, a keresetéről kérdezgetem. A német tulajdonos 850 zlotyt fizet neki havonta, tehát a lengyel állami vasútnál kialakult átlagfizetésnek alig a felét. Mint az újabb időkben már megszokhattuk, a tőkések nem szórják a pénzüket, itt is a még éppen elfogadható legalacsonyabb szinten szabják meg a béreket.

Magyar útitársaim közben tüzetesen átnézték az üzemet, és nincsenek elragadtatva tőle. Véleményük szerint további fejlesztésre szorulna, mert jelenlegi formájában alkalmatlan a gázátfejtésre, a profilba tartozó munkák legfontosabbikára.

A vegyes benyomások ellenére útitársaim úgy gondolják, hogy itt is a tulajdonforma-váltás jelentheti a kivezető utat. Rákérdezünk, hogy hol tart a folyamat: kiderül, hogy az első befektetési hullám után nyugati tőke csak elvétve jelentkezik.

A látszólag legtermészetesebb partnerrel, az ukrán féllel még az együttműködés is kivihetetlen. A lengyel cégek kapcsolatot alakítottak ki egy túloldali sörgyárral, az ukrán vállalkozó egy negyedév után lelépett, kétmillió dolláros adósságot hagyva maga után.

– És nem próbálták vállalati keretekben megoldani a gondokat, például úgy, hogy átalakulnak dolgozói tulajdonú kft.-kké?

– Ha ezt az utat választanánk, minden harmadik embert el kellene bocsátanunk, mert a munkabérek teszik ki a költségek ötven százalékát. Sajnos ebben a tényben az is megmutatkozik, hogy túl sokan lógnak, vagy a körülmények alakulása folytán nem is végezhetnek érdemi munkát.

 

 

3.

Úgy terveztük, hogy másnap folytatjuk utunkat Breszt felé, de sokáig bizonytalan volt, hogy erre valóban sor kerülhet-e. Az ottani vasutasok szívesen láttak volna minket, de a belorusz hatóságok pillanatnyi hangulatuk szerint szokták eldönteni, hogy melyik delegációt engedik át a határon. Nemrégiben például minden indoklás nélkül elutasítottak egy francia küldöttséget. Végül is megérkezett a “propuszkunk”, elindulhattunk, de a biztonság kedvéért csatlakozott hozzánk Koczyk, a lengyel igazgatóhelyettes.

A tréfás hangzású Kukuryki falun túl a kamionátkelő állomás mellett haladunk el. Valaha egy kizárólagosan katonai használatra fenntartott út vezetett erre, melyet később a polgári teherautók előtt is megnyitottak. Alig néhány éve 50 millió dolláros beruházással teremtették meg a kamionforgalom feltételeit. A kocsik korábban három-négy napos várakozásra is kényszerültek, 24 óra alatt alig 6–700 tudott kilépni, mára 4–6 órára csökkent a kényszerű itt-tartózkodás.

A terminál modern kiszolgáló létesítményeivel egy európai színvonalú repülőtérre hasonlít. A kiléptetés után a kamionok egy négysávos úton juthatnak át Belorussziába. Az utat mindkét oldalról hibátlan állapotú acélvázas kerítés zárja le, minden világítóoszlopra ellenőrző kamerát szereltek fel, melyek biztosítják a közlekedés zavartalanságát.

A terminál sajnos mégsem jelent teljes értékű megoldást, mert a belorusz oldalon minden maradt a régiben. A helyzet csak annyiban javult, hogy a sofőrök kényelmesebb körülmények között vesztegelhetnek Lengyelországban, megfürödhetnek, ágyban alhatnak, fehér asztal mellett ehetnek. Én eltöltöttem néhány hónapot kamionosokkal, tudom értékelni ezeket az előnyöket. Forgalom egyébként a határ egyik oldalán sem látszik.

Mi az úgynevezett “Warszawsky Most”-on, a Varsói Hídon lépünk ki. Mikrobuszunk áthalad Terespolon, a falu közepén, egy járdaszigeten mini “KGST-piac” alakult ki. Bresztből érkezett árusok vodkát, konyakot, cigarettát kínálnak. Az ital és a dohánynemű itt feleannyiba kerül, mint a lengyel boltokban, az árusok mégis jelentős hasznot könyvelhetnek el. Ha sikerül eladniuk egy üveg konyakot, egyhavi fizetésüknek megfelelő összeget kapnak érte – ebből persze nemcsak a lengyel italárakra lehet következtetni, hanem a belorusz keresetekre is. A megszerzett pénzt visszaforgatják; húst, konzervet és gyógyszereket vesznek rajta, útjuk végeztével tömött nejlonszatyrokkal indulnak hazafelé.

A határforgalom a magyar-ukrán közúti átkelőkhöz hasonló képet mutat. Hosszú autókonvoj verődött össze, lengyelországi belépésre várva, 193-ig számolom a sort, aztán elunom. A sofőrök nem kapcsolják be a motort, ha mozdul az oszlop, kézzel tolják előre a kocsijukat, takarékoskodniuk kell a benzinnel: jegyeikre heti húsz litert vehetnek a kutaknál, a külföldiek pedig csak valutáért juthatnak üzemanyaghoz.

A turistairodánál megnézem a napi átváltási kulcsot: egy dollárért több mint 310 ezer belorusz rubelt adnak, ami a rubel vásárlóerejét illeti: a pályaudvari büfében egy kis üveg kóla 68 ezer rubelbe kerül. Később kiderül, hogy ez a cserearány még rosszabb is lehetne, csak azért van ezen a szinten, mert már négyszer-ötször leértékelték a belorusz pénznemet.

Még sohasem jártam Bresztben, a környék mégis ismerősnek tűnik – mintha csak az 1970-es évek Szovjetunióját látnám. Széles, panelházakkal szegélyezett, tiszta utcákon haladunk. Egy-egy, épületek közé beiktatott kioszkszerű bolt előtt ráérősen sorban állnak az emberek, a ruházatuk ódivatú és kopott, de ez mintha nem zavarná a jókedvüket. A kiszolgáló pulttól a legtöbben egy-egy vekni kenyérrel jönnek el, ebből a hagyományos szemlélet szerint bőségre lehetne következtetni, de mi már megtanultuk, hogy a nagymérvű kenyérfogyasztás mindig a szegénységre utal.

Egy eredeti rendeltetésétől megfosztott templomot mutatnak, különös célra alakították át: a vámosok által elkobzott áruk kiállítását tartják benne. A Lenin út és a Marx sugárút kereszteződésében háborítatlanul áll Lenin hatalmas szobra. Koczyk, a lengyel kísérőnk látva hitetlenkedő mosolyunkat, megjegyzi:

– Itt az embereknek sokat jelent a múlt. Tudniuk kell, hogy a második világháborúban minden negyedik belorusz polgár meghalt vagy nyomorékká vált. Azért van itt kevesebb cigány is, mert a belzeci koncentrációs táborban ezerszámra végezték ki őket – Koczyk az órájára néz. – Későbbre várnak minket, meg akarják nézni addig a breszti erődöt?

Az erőd a Bug folyó egyik félszigetén épült még a napóleoni időkben Breszt város védelmére. Emlékeimből visszaidéződik egy régi adat: 1918-ban a fiatal szovjet állam itt kötött békét a németekkel. Úgy rémlik, mintha Trockij Leó nem akarta volna aláírni azt a szerződést, vagy mégsem ő volt? Ki tudja?

Az előtérségben alkalmi festők árulják a képeket, valutát is elfogadnak fizetségül, innen sárga virággruppokkal övezett széles sétány vezet fel az erdőhöz. A téglafalba egy hatalmas kapu van beékelve, a bástya magasából folyamatosan szól egy rejtett magnetofon. Előbb a legendás rádióbemondó, Levitan 1941-es bejelentését hallani, hogy a hitleri Németország hitszegő módon hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót, majd támadó repülőgépek vijjognak és bombák robbannak, végül megszólal a harcba hívó induló:

“Fel küzdelemre hős haza, az élet vagy halál…”

A falon belüli díszkertben egy tábla összegzi a történteket. Egy maroknyi szovjet belügyi egység Akimorski hadnagy parancsnoksága alatt 1941. június 22-étől július első napjáig védte az erődöt két teljes német hadosztállyal szemben. “Sztájáli nászmerty”, “helytálltak a halálukig” – hirdeti a tábla.

Az elesettek emlékezetére egy 105 méter magas, szurony alakú oszlopot állítottak, talapzatára feljegyezték a nevüket. Az ide látogató gyerekek az idők folyamán sok betűt leszedtek, a nevek egy része kiolvashatatlanná vált, a renoválásnál csak annyit írtak fel, hogy “ismeretlen”. Egy név ismerősnek tűnik, Akakij Ambroszijevics Sevardnadze törzsőrmesteré. Kérdően nézek Koczykra, ő bólint.

– Igen, ő Sevardnadzénak, a szovjet külügyminiszternek, a későbbi grúz államelnöknek a testvére. A politikus valaha minden évben eljött ide, de a rendszerváltás óta nem jelentkezett.

Beljebb a 12 Hős Város emlékkövei sorakoznak. Breszt is közéjük tartozik.

A legkegyetlenebb ütközet a Homszki kapunál zajlott le, Jefim Mojszejevics Fomin ezredkomisszár néhány katonájával másfél napig védte ezt az őrállást. A németek csak úgy tudták legyőzni őket, hogy a támadásuknál élő pajzsként nőket és gyerekeket hajtottak maguk előtt.

Letelt az idő, indulnunk kell, de nehezen tudok elszakadni az erőd látványától. Mielőtt beszállnék a mikrobuszba, emlékül letépek egy sárga virágot.

Néhány perc múlva felbukkan a 113 éves breszti vasútállomás, homlokzatán rajta maradt a vöröscsillagos, búzakalász-koszorúval övezett szovjet államjelvény. Vasutas vendéglátóink a kapuban várnak ránk, kék egyenruhát, arany rangjelzéses váll-lapot és a cári idők stílusát idéző magas tányérsapkát viselnek. Beljebb invitálnak minket.

– Itt mindig az volt a jelszó: tiszteld a cárt és a vasutast! – mondja félhangosan Koczyk.

Különféle lépcsőkön és belső folyosókon vágunk át, én közben beugrom a mosdóba, kezet mosni: érintetlen szappanokat, a vasút emblémájával jelölt vastag frottír törülközőket készítettek ki. Ebédre az úgynevezett “delegációs teremben” terítettek. A breszti vasúti körzet parancsnoka, Zserelo – aki feltehetőleg nem véletlenül a Vlagyimir Iljics kereszt- és apai nevet viseli – elmondja, hogy ebben a helyiségben már vendégül látták Brezsnyevet, Kádár Jánost és Kim Ir Szen fiát is. Körülnézek: a falakat bordó bársonykárpit borítja, a mennyezetről nyolc rézcsillár lóg le, a sarkokban hosszúszárú papírvirágcsokrok ékeskednek ugyancsak rézből készült vázákban. Leülünk az asztalhoz, ujjam hegyével megérintem a fehér terítőt: enyhén nedves, nemrég moshatták ki és még nem tudott megszáradni.

Rövid tájékoztatót kapunk a majd’ két méter magasra nőtt állomásfőnöktől. Belorussziában 125 ezer vasutas dolgozik – több mint kétszer annyi, mint a MÁV-nál –, ebből 11 ezer tartozik a breszti körzet állományába. Az éves forgalmat illetőleg itt sem mondanak pontos számot, nagyságát valahol 2 és 3 millió tonna között jelölik meg. Ami biztos: a teljesítmény 1990-től fokozatosan visszaesett, jelenleg 20–25 százalékát teszi ki a tíz évvel ezelőttinek. A szállítmányok javarésze Oroszországba irányul, illetve onnan érkezik. A két ország lényegileg vámunióra lépett egymással, nem sújtják egymás áruit, ez vitális érdeke Belorussziának, mert az orosz gáz és benzin képezi gazdaságának energiaalapját. Közös valutát akarnak, a két állam valószínűleg szövetségre is lép.

A magyar kapcsolatokról érdeklődünk, az állomásfőnök elmondja, hogy valaha rengeteg paradicsomot, sokféle konzervet küldtünk, de mostanában alig-alig érkezik magyar áru:

– Úgy látszik, hogy Önök mindent a NATO-nak adnak el. Nem is vásárolnak tőlünk, vannak olyan áruk, melyekért inkább tízszer-tizenötször annyit fizetnek másoknak, mintsem hogy tőlünk vegyék meg.

Ez vagy igaz vagy nem, de vitatkozni itt és most semmiképp sem lehet vele, figyelmünket inkább az ebédre fordítjuk. Az étkezés a régi szovjet rítusok szerint folyik le; bőséges, a maga módján elegáns és szerfölött hosszú. A pincérek folyamatosan körbejárnak, egy-egy “zakuszkát”, majd egy-egy főfogást tálalnak elénk, külön kiszolgáló tölti meg a poharakat. Kitűnőek a helyi kristályvizek, de nem tudják bevezetni a piacra, mert a palackok készítéséhez nem áll rendelkezésre megfelelő műanyag.

Oldottabb hangulat alakul ki, elérkezettnek látom az időt, hogy kényesebb kérdéseket tegyek fel a főnöknek:

– Szabad tudnom, hogy Ön mennyit keres?

– Valutára átszámítva 36 dollárt havonta, de ez a szám önmagában nem ad megfelelő képet. A 108 négyzetméteres lakásomért három dollárt fizetek, ebbe az összes szolgáltatás is bele van számítva: gáz, víz, villany.

Lengyel kísérőnk közbeszól:

– Nekem csak maga a lakás 75 dollárba kerül havonta.

– A helyi telefonbeszélgetések ingyenesek és némely árucikk is nagyon olcsó. Például a breszti szőnyeggyárban egy kétszer három méteres szőnyeget húsz dollárért meg lehet kapni – a főnök rám néz –, Ön nem akar egyet? Küldjön egy fotót, hogy milyen mintát szeretne, és két hét alatt legyártják.

Köszönettel elhárítom az ajánlatot és tovább kérdezek:

– A beosztottak fizetése hogy aránylik az Önéhez?

Egy pillanatnyi csend támad. Titokban arra számítok, hogy végre megszólal a helyettes is, aki eddig hallgatagon és szinte mozdulatlanul ült a főnöke balján, legfeljebb annyi életjelet adott magáról, hogy ha lent az állomáson megszólalt a megafon egy-egy vonat indulását jelezve, ellenőrzésképpen az órájára pillantott, de ő most sem vállalkozik szereplésre, meghagyja a szót felettesének.

– A polgármesteri rendelet szerint a vezetők keresete három és félszeres mértékben múlhatja felül az átlagos munkabéreket – ettől a maximális aránytól csak a munkások javára lehet eltérni. Sajnos a keresetek a napi háromszázalékos infláció következtében folyamatosan vesztenek értékükből. Egy kiló hús átszámítva hét dollárba kerül, egy 85 dekás vekni kenyér 10-15 centbe. A legdrágább a benzin, litere fél dollár, és folyamatosan emelkedik az ára.

Koczyk rábólint.

– Ez nálunk is így van, az idén már tizennégyszer srófolták fel.

Az ebéd befejeződött, a főnök körsétára invitál minket. Ugyanaz a kép fogad minket, mint a lengyel oldalon, az állomás területén itt is csak egy helyen folyik átrakodás, a daruk Németországból érkezett gázcsöveket emelnek át szélesvágányú kocsikba. Egy-egy cső 13-14 ezer dollárba kerül, ezért az átpakolást hallatlan precizitással végzik. Minden egyes darabot ipari röntgenkészülékkel ellenőriznek le, az ideszállítás közben keletkezett legkisebb karcolást is bejelölik. A felelősség elhárításán kívül az is közrejátszik, hogy a javításokat itt helyben végzik el, jelentős bevételekre téve szert.

A csöveket Oroszországba viszik olajvezetékek építéséhez. A további útszakaszon már a bjelorusz vasutasoknak kell vigyázni az árura, igyekeznek gondosan eljárni, övekkel rögzítik a rakományt. Később hallottam, hogy a szerelvényekhez egy külön kocsit csatolnak néhány őrrel, ezek arra vigyáznak, hogy az öveket ne lopják el menet közben, hanem visszakerüljenek Bresztbe.

Bár az előzetes tájékoztatás szerint egy nap alatt 150 vagont is átpakolnak, az állomásfőnök az olajcsövek után nem tud más, éppen folyamatban lévő munkát mutatni. Jobb híján két vámszabad raktárba nézünk be. Az első hatalmas, 300 méter hosszú könnyűszerkezetes építmény, egyszerre 15 vagon állítható be a síneire, de most tátong az ürességtől. Még az itt posztoló őrző-védő szolgálat zsoldját sem tudják kitermelni. A másik csarnok még nagyobb, hossza megközelíti a négyszáz métert, 22 kocsit fogadhat, itt épp most tolnak be egy vagon cukrot – lehet, hogy az első és utolsó munka ebben a hónapban. Létezik egy ezeknél is tágasabb vámraktár, de oda már be sem visznek.

– És hol dolgoznak a kisgépek? – kérdezik magyar útitársaim.

– Ott! – mutat az állomásfőnök bizonytalanul a távolba.

Tovább faggatózunk, kiderül, hogy az ötven Linda típusú targoncából összesen egy rakodik jelenleg. Most végre megszólal a főnökhelyettes:

– A technika nem dolgozik, csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk konzerválni, átmenteni az eszközeinket. Olyan fejlesztésekre, mint például a számítógépes nyilvántartás, nem is gondolhatunk.

Süt a nap, álldogálunk az autók mellett a porral lepett belső vasúti úton. Expedíciónk célja beteljesedett, ha nem is olyan eredménnyel, mint az indulásnál képzeltük: kiviláglott, hogy a breszti átrakó lüktető forgalmáról szóló hírek a legendák világába tartoznak.

– Igen – ismeri el az állomásfőnök –, kiapadt a legfőbb forrás, a hadi szállítás. Valaha 350 ezer szovjet katona állomásozott Németországban, 60 ezer pedig Lengyelországban, akiket ezen a folyosón keresztül kellett ellátni. Mostanában kis tételekben érkezik az áru, a szállíttatóknak nem érdemes vasúti kocsit bérelni, inkább kamionokat használnak.

Lengyel kísérőnk, szokása szerint, most is együttérzően bólogat:

– Sajnos sok más szempont is a kamionok mellett szól. A sofőr személyében állandó felügyeletet biztosít, nem fordulhatnak elő olyan lopások, melyek a pályaudvarokon mindennaposaknak számítanak. A vasúti költségek erősen emelkednek, az országúti forgalomé kevésbé. Az is fontos szempont, hogy a kamionon történő szállításnál van mód a vámosokkal való fekete egyezkedésekre, ez a lehetőség a vasútnál kizárt.

– Utána kellene járni a munkának, és ezt arra kellene bízni, aki ért a piachoz – kockáztat meg egy közbevetést a magyar speditőr. A belorusz főnök azonnal felfogja a megjegyzés “üzenetét”.

– Itt nincs semmiféle privatizáció, és nem is lesz. A vasút csak az USA-ban és Japánban áll meg a saját lábán, ezért jobb, ha közvetlenül az állam fennhatósága alá tartozik.

Lengyel kísérőnk most nem helyesel, hallgat, csak a búcsú után, az állomás területéről kilépve szólal meg:

– Az az igazság, hogy a mi áruink nem kellenek a Nyugatnak, mi meg vásárolnánk, de nincs pénzünk. Ilyen körülmények között csak a szart fésülgetjük.

A főnök – talán rosszallása jeléül – nem adott mellénk kísérőt, aki lebonyolítaná a zavartalan átkelést a határon. Az errefelé sűrűn megforduló Koczyk összeköttetéseiből arra még futja, hogy ne kelljen beállnunk a sorba a több mint 300 feltorlódott kocsi közé, de közvetlenül a kilépésnél megállítanak minket a bjelorusz határőrök.

Félórát várakozunk, amíg végre előkerül egy nagysapkás tiszt és közli, hogy húsz dollár környezetszennyezési bírságot vet ki ránk. Hiába hivatkozunk arra, hogy a kétéves Volkswagen buszunk nem ürít ki magából annyi káros emisszót, mint a mellettünk álló 15–20 éves Ladák, melyeket büntetlenül engednek át, érvelésünk nem hatja meg a közeget, fizetnünk kell. A lengyel sztoikusan fogja fel az esetet:

– Úgy látszik, nem elég nekik az a pénz, amit az afgán menekültek átcsempészéséért kaptak.

A mi csapatunk viszont elveszíti a kedvét ettől az incidenstől. Úgy terveztük, hogy ezt az éjszakát még Lengyelországban töltjük, de a speditőr útitársunk azt indítványozza, hogy induljunk el hazafelé:

– Reggel volna egy tárgyalásom, nem akarom a feleségemre bízni.

Senki sem kutatja, hogy ez-e a valódi indok, vagy meg szeretné takarítani a száz dollárra rúgó szállásköltséget.

– Igazad van, menjünk.

Éjjel háromkor lépjük át a magyar határt, a sofőr most visszafelé írja le az indulásnál megtett kört: Kisvárdán, aztán Ajakon köszönnek el a túra résztvevői. Én négy óra után szállok ki a záhonyi vonatkísérő laktanyánál, eltűnődöm, hogy lefeküdjek-e még, de nemsokára indul a hajnali Intercity, majd alszom a vonaton.

 

IV. Népek országútja

1.

A záhonyi pályaudvarról naponta kétszer indul helyi vonat a határ túloldalára, Csap állomásra: reggel 7.30-kor és délután 16.30-kor. Gyakorlatilag azonban az ukrán “passzerek” egész nap ellepik a környéket, még éjszaka is látni őket a kihalt piactéren, cigarettát kínálnak megvételre a kései járókelőknek, vagy csak üldögélnek megszokott presszójukban.

A vágányok mellékén, a vámhivatal előtt halmozzák fel átvinni szándékolt áruikat. Kötélkordon fogja körül őket, ülnek a lezárt terület padjain vagy a frissen vásárolt gyári új, nejlonfóliával borított fotelekben, mellettük ládákban csempe, dobozban porszívó, sampon, telefonkészülék, egy üzletközpont teljes választékát meg lehet itt találni.

– Figyeld meg – mondja a kísérőm –, kerékpárt visznek, szerszámokat, kisgépeket, csupa olyan holmit, melyeket valaha mi hoztunk tőlük.

Az ukránok általában Nyíregyházán vásárolnak be, de újabb időkben már a záhonyi pályaudvaron is nyitott üzletet egy élelmes kereskedő. Az Utasellátó vendéglő egyik helyiségében rendezkedett be – ez kongott az ürességtől, mióta megszüntették benne a vasutasoknak korábban kijáró 25 százalékos kedvezményt. A cégtábláján cirill betűkkel ott áll az “ΛEKTPOHUKA” név, állítólag 40 millió forintos raktárkészlettel indult és szép forgalmat bonyolít le, egy héten például 40–50 mosógépet is elad.

A bevásárlók többsége nem a saját igényeit elégíti ki, hanem egyszerű árutovábbító bérmunkás, a neve csak a vámcédula kitöltéséhez kell. Megbízóitól papíron előre megkapja, hogy mit kell vennie és mennyit adhat érte. Szolgálatait napi 4-5 dollárral díjazzák, ehhez hozzájön még a felmerülő útiköltség.

Benézünk a vámhivatalba, az árusok újabb hullámban rakják ki szerzeményeiket a vizsgálópadokra. Feltűnik, hogy milyen sok a szőnyeg.

– Régen csak a falon lógott náluk, most, úgy látszik, lekerült a padlóra is – mondja a vámos.

Annak idején, a bevásárlási hullám kezdetén az áruk többségét silány hongkongi bazártermékek tették ki. A híradástechnikai cikkeknél fennállt a veszély, hogy már két-háromszori használat után felmondják a szolgálatot, csak újabban kezdenek a minőségre is adni. Egy félmillió forintos “házimozi” is előkerül, a mellette álló, kopott kardigánt viselő férfi aligha magának vette. Egy kereskedő 830 ezer forintos számlát mutat fel 27 pár cipőről, és a Magyarországon eszközölt dollárbeváltást is igazolni tudja.

– Miért vasúton szállítanak?

– Az országúti határátkelőknél az ukránok néhány ezer forintban szabták meg az átvihető áruk értékének felső határát, itt viszont gyakorlatilag nincs limit.

– Mi indokolja ezt a különbségtevést?

– Fogalmam sincs, bárkit is kérdeztem eddig, senki sem tudta. További előnye a vasútnak, hogy itt rögtön visszakaphatják a 20 százalékos áfát – négy százalékos levonással.

A vámvizsgálatra jelentkezők sora nem akar elfogyni, a kísérőm megjegyzi:

– Az ukránok most tartanak ott, ahol mi tíz évvel ezelőtt, a Gorenje hűtőszekrényes időkben.

Közben beállt a szerelvény: egy személy- és két paklikocsiból áll. Feladott súly szerint kell fizetni, valaki 50 darab radiátorért 30 ezer forintot szurkol le. A menetjegyet is meg kell váltani, a Záhony–Csap közötti hat kilométeres távolság 1040 forintba kerül.

Rakodóláncot alakítanak ki, a vámos fürkésző szeme előtt kézről-kézre adogatják fel a portékákat, majd bezárják az ajtókat, és kevéssel később el is indul a vonat. A megbízók Csapon már várják a holmikat, teherautókra, kamionokra rakják és szállítják be az ország belsejébe.

 

 

Az ukrán nepperek némelyike a bérszállítás mellett cigarettacsempészéssel egészíti ki a jövedelmét. Nemcsak a szovjet utódállamokban gyártott márkákat hozzák át a határon, hanem a nemzetközi segélyszervezetek által beküldött Rothmans, Marlboro, Royas cigarettákat is “reexportálják”. Az áru mozgása meglepően gyors, alig egy héttel azután, hogy kipakolták valamelyik ukrajnai vagy oroszországi raktárban, már el is indul visszafelé.

Ez a cigaretta nem a magyar vevőknek van szánva. A határmenti körzetben titkos depók működnek, itt átveszik és tárolják az árut, mikor egy megfelelő tétel összegyűlt, különféle fedett szállítási csatornákon visszajuttatják az eredeti feladási helyre, többnyire Németországba. Csak a rosszindulat tételezheti fel, hogy ott átcsomagolják, valamilyen emberbaráti szervezet kifizeti és újra elindul Kelet-Európa megsegítésére. A neppereknek egy-egy karton Royason 2-3 dollárnyi hasznuk marad, feltételezhetjük, hogy az üzleti lánc többi résztvevője is megtalálja a maga számítását.

Ez a “kisipari síbolás” még nem veszélyezteti az ország bűnügyi helyzetét és a kereskedelmi egyenleget sem borítja fel, de a csempészek sajnos nem állnak meg ezen a szinten. A cigarettánál maradva, előfordult, hogy a határellenőrzést kijátszva egy kamionon 1100 kartont próbáltak behozni – sikertelenül. A lebukás módja érdekes volt és tanulságos. A szóban forgó magyar tulajdonú kamion a menetlevél szerint fáért ment ki Ukrajnába. A vámosok figyelmét az keltette fel, hogy a szokásos háromnapos forduló helyett csak egy hét múlva tért vissza, majd a mérlegre állítva három tonnával bizonyult könnyebbnek az elvárható súlynál. Ezek után az éles szimatú közegek eltávolították felülről az álcázásnak szánt pallókat és előbukkant a titkos cigarettarakomány. Így szól a hivatalos és minden bizonnyal hiteles beszámoló, csak a világ romlottságával magyarázható, hogy a közvélemény nem adott hitelt neki. Néhányan, akik, minden alap nélkül, ismerni vélik a hasonló helyzeteket, meg vannak győződve, hogy a kamionos csak azért bukott meg, mert nem adta le az illetékesnek a megfelelő baksist.

(Sikamlós terepre értünk, és mivel az a szándékunk, hogy a könyv útja ne legyen levágott fejekkel kikövezve, a következőkben nem említjük meg informátoraink nevét. Ezt annál könnyebben megtehetjük, mert ilyen adatszolgáltatók, sőt adatok sem léteznek. A következők tehát csak a szerző perverz fantáziájának termékei, az olvasó jobban jár, ha átugorja ezt a részt.)

A helyzet megértéséhez szólnunk kell a vámosok javadalmazásáról. Egy frissen felszerelt pályakezdő egy évig 26 ezer forintos alapbért kap, ha a határon szolgál, ehhez hozzájön még 2600 forint utasforgalmi pótlék, őrmesteri besorolásban pedig 9800 forint rendfokozati illetmény. Ez, mindent összevetve, megközelítené a 40 ezret, ha nem jönne le belőle a 30 százalékos adó. A fizetés a későbbiekben sem emelkedik észvesztően meredek ívben, egy hivatalvezető főhadnagy bruttó 120, nettó 62–63 ezret keres, ennyiből nehezen tudna megélni; családját a keleti végeken alma- vagy dohánytermesztésből tartja el.

Ezek a bértételek valószínűleg még egy üzemi konyha mosogató részlegén is rossz vért szülnének, de míg egy konyhalánynak nincs messzeható kompetenciája, addig egy vámtisztviselő bélyegzővel a kezében milliók fölött dönt, mikor áruk besorolásáról és vámtételekről határoz. A tét nagyságát jól érzékelteti, hogy a magyar állami költségvetés minden ötödik forintja a vámbevételekből származik.

(Bencze József dandártábornok, rendészeti főigazgató szerint “a pénzügyőrökre a határokon és a belterületen egyaránt igen nagy korrupciós nyomás nehezedik. Jelentős haszonhoz juthat ugyanis az a vállalkozó, aki – némi kenőpénzzel – el tudja érni, hogy soron kívül léphesse át a határt, rakományát csak felületesen ellenőrizzék, illetve akkor is igazolja a pénzügyőr a határ átlépését, ha a rakománya ténylegesen el sem hagyta az országot. A belterületi vámhivatalok munkatársait leginkább arra próbálják »rábeszélni«, hogy az árujukat soron kívül vámkezeljék, illetve tekintsenek el a tételes vizsgálattól. Mások hamis tartalmú, illetve fiktív okiratok kiállítására kérik az ügyintézőket.” [Népszabadság, 2000. április 25.])

A határőrök helyzetéről is csak kevés jót mondhatunk. Az átszervezések következtében sorállományú katonákat a testület már nem tud bevonultatni, a 40 ezer forintos kezdő fizetés viszont kevés fiatalt buzdít arra, hogy hivatásosnak jelentkezzen; a tiszthelyettesek jövedelme sem éri el a 45 ezer forintot.

Az előírt keretszámok gyakorlatilag állandó létszámhiányt teremtenek. Létezik egy olyan elméleti számítás, hogy a határ minden egyes kilométerére egy határőrnek kellene jutni, ez a szám a jelenlegi gyakorlatban 0,4-et tesz ki, vagyis a megkívánt sűrűségnek még a felét sem. Ez is csak névleges, mert lejön belőle például a határőr igazgatóságok személyi állománya.

Kevés vigaszt jelent, hogy a határ ukrán oldalán még rosszabbul áll a helyzet, szinte csak a határátkelőhelyekre jut ember. Tisztigárdájukban sokan váltak alkoholistákká, “on szpilsza”, agyonitta magát, mondják róluk. A közös határszakaszon tőlük érdemi segítségre, lényegi információkra nem számíthat a magyar határőrség.

A megyében jártamban meglepődve tapasztaltam, hogy mind a két testületnél túljelentkezés mutatkozik, még diplomás pedagógusok neve is szerepel a várakozólistákon. Meg vagyok győződve, hogy csak a piacgazdaságra való áttérés egész országot fellelkesítő élménye bírta rá őket, hogy a felvételüket kérjék. Feltett szándékuk volt, hogy harcolnak a korrupció ellen, nem fogadnak el megvesztegetéseket, de már hosszabb szolgálati múlttal rendelkező társaikhoz hasonlóan a későbbiekben ők is sokat és gyakran tévednek – ez alól a keleti határátlépők személyzete sem számít kivételnek.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében észlelhető vámbűncselekmények között első helyen a lopott autók Ukrajnába való átcsempészését szokták emlegetni – már csak az anyagi érték nagysága miatt is. Az átjuttatást végrehajtó hálózat jól szervezett és kiterjedt. Beletartozik az a falusi öregasszony is, aki százezer forintért megengedi, hogy az ő pajtájában rejtegessék a kocsikat, a tiszai kompkezelő is, aki “svarcban” átszállítja, és közben falaz, ha a túlparton hatósági közeget vél felfedezni, és még sokan mások.

Ebbe a láncolatba szinte lehetetlen beépülni. Az érintett falvakban a csempészkedés biztosítja a közösség életszínvonalát és a helybeliek vigyáznak az érdekeikre. Aki határőrnek vagy vámosnak albérleti szobát ad ki, árulónak minősül. A felderítők úgynevezett operatív eszközökkel is hiába próbálkoznak – mellesleg az anyagi lehetőségeik igencsak behatároltak. Míg például a drogcsempészés ellen folytatott nemzetközi harcban 15 ezer dollárt is fizethetnek egy-egy “fülesért”, itt a határőrizeti szerveknek nem áll módjában, hogy komolyabb összegeket kínáljanak fel az információkért, 15-20 ezer forintért pedig senki sem kockáztatja meg, hogy rágyújtsák a házát.

A csempészhálózathoz néhány határőr és vámos is csatlakozott. A vámparancsnokságtól olyan tájékoztatást kaptam, hogy az 1999-es év folyamán 21 ügyben összesen 55 pénzügyőr ellen indult büntetőeljárás valamilyen korrupciós bűncselekmény alapos gyanúja miatt. A legtöbb vámost csempészettel összefüggésben elkövetett hivatali visszaélés gyanúja miatt vonták eljárás alá. Maga a rendészeti főigazgató is úgy véli, hogy többen fogadtak el pénzt vagy más jogtalan ellenszolgáltatást. Az érintetteknek érdemes vállalni a lebukás kockázatát, a hírek szerint néhány korrumpálódott határőr egy-egy kocsi kiengedéséért félmillió forintot is megkapott, két év alatt nyolcmilliót is összeszedett.

– Nálunk is szolgált egy határőr – mesélték Barabás faluban –, mikor ide került, olyan szegény volt, hogy még az atlétatrikó is rá volt tetoválva. Néhány hónap alatt házat vett, nyugati kocsit. Mikor lebukott, kiderült, hogy nemcsak az olaj- és kocsi “üzletbe” szállt be, de afgán menekülteket is segített átcsempészni.

A megvesztegetések átvételénél számos módszer alakult ki. A pénzt csak a legritkább esetben adják kézből-kézbe, indirekt eszközöket választottak. Az egyik határállomáson például egy félreeső kapcsolószekrényben elhelyeztek egy üres cigarettásdobozt, abba kellett berakni a pénzt – aztán egy “haver” elhozta onnan tízszázalékos részesedésért.

A betyárbecsület előírásait ajánlatos volt komolyan venni. A vámos, illetve a határőr számon tartotta, hogy különféle “szívességeiért” a szolgálata alatt, mondjuk, száz dollárnak kellett összejönnie, ha csak nyolcvanat talált a megbeszélt helyen, nem keresgélte a bliccelőt, hanem üzenetet küldött az üzletfeleinek:

– Vagy összedobjátok a hiányt, vagy nem jöttök be többet errefelé!

Ha az illetők semmibe vették a figyelmeztetést, feketelistára kerültek. Nem volt tanácsos még egyszer az adott határállomáson belépésre jelentkezniük, mert ha a vámvizsgálatból patyolattisztán is kerültek ki, a határőrök okvetlenül találtak valamilyen műszaki hibát a kocsijukban. Félreállították néhány órára, aztán megállapították, hogy az indexe szabálytalan ritmusban villog és visszaküldték Ukrajnába.

(Az igazán nagy halak kerülik az összecsapásokat a határőrökkel. Egyszer a záhonyi határátkelőre beállt egy Mercedes, egy hatvan körüli férfi ült benne három bőrfejű testőr kíséretében. A várakozók közül sokan ismerhették, mert a sor csendben megnyílt előtte és előreengedték, aki nem tette meg magától, arra a testőrök rászóltak. Ez az erőfitogtatás feldühítette a jelenlévő magyar határőrparancsnokot, és megtagadta a beléptetést azzal az egyébként jogos indokkal, hogy a kocsiról hiányzik az ukrán felségjelzés. A gazda tájékozódott janicsárjaitól, hogy mi történt, aztán kiszállt a Mercedesből, hátrament a biztosító autóhoz, levette róla a szükséges matricát, felragasztotta és megkereste a parancsnokot:

– Ne haragudjon, többé nem fog előfordulni!)

Gyakori jelenség, hogy egy pénzügyőr felesége épp abban a körzetben nyit vámügynökséget és vámkezeltet árukat, ahol a férje felelős beosztást tölt be. Nehéz elhinni, hogy ilyen módon nem befolyásolható a vámvizsgálat kimenetele.

Sok tisztességes parancsnok megpróbálja felszámolni az elharapódzó korrupciót. A csempészek, ha leköteleztek egy vámost, a továbbiakban határátlépésüket arra a műszakra időzítik, melyben az ő emberük teljesít szolgálatot. A parancsnokok igyekeznek lehetetlenné tenni ezt a kapcsolatot, gyakran szánt szándékkal felforgatják a vezénylések eredeti kiírását. Azt mondják: egyetlen vámos sem hívhat vendégeket vasárnapi halászlére, mert lehet, hogy épp akkor rendelik be szolgálatra. Radikálisabb megoldásnak számítana, ha a vámosokat meghatározott idő után átvezényelnék egy másik szolgálati helyre. A nemzetközi gyakorlatban ez bevett szokásnak számít, így próbálják felszámolni a már kialakult összefonódásokat; nálunk a rossz lakáshelyzet és más gondok miatt ezt nem lehet alkalmazni.

A felderítések hatékonyságát rontja, hogy a magasabb hatóságok kevés külső jelzést kapnak, és ezek egy része is provokációs célzatú. Ha egy vámos keményen lép fel a csempészek ellen, és a továbbiakban sem ért az “okos szóból”, a bűnöző szervezet megpróbálja lebuktatni, számtalan trükkjükből csak egyet ismertetek. Először egy, mondjuk, kaposvári illetőségű személyt küldenek arra az átkelőre, ahol a fentebb említett szigorú erkölcsű X. Y. vámos szolgál. Az illető belép az országba, aztán néhány nap múlva bejelentést tesz, hogy X. Y. mondvacsinált ürügyekkel meg akarta zsarolni. Az illetékes parancsnok kivizsgálja a panaszt, majd mivel nincs bizonyíték, ejti az ügyet. Eltelik egy-két hónap és a csempészek egy újabb provokátort vetnek be, ezúttal, mondjuk, egy miskolci emberüket, ő is zsarolással vádolja meg X. Y.-t. A parancsnok ekkor már elgondolkodik, a két bejelentő lakhelyének földrajzi távolsága valószínűtlenné teszi az összejátszást, hátha csakugyan lapul valami a bokorban?! Ezután jön még egy győri meg egy szegedi lakostól származó hasonló tartalmú panasz és nincs a világon olyan parancsnok, aki vállalná azt a felelősséget, hogy meghagyja a helyén X. Y.-t.

A testületek irányítóinak másik nagy gondját az jelenti, hogy egy bejelentés hiába tartalmaz valós tényeket, nehéz, sok esetben lehetetlen bizonyítani. Ami a már lezárt ügyeket illeti, egyes áruszállítmányok dokumentumai egyszerűen eltűnnek, így nem lehet tisztázni, hogy a pénzügyőrök az adott esetben szabályosan jártak-e el vagy nem a jogszabályban előírt közterheket vetették ki. Még a “forró nyomon” elinduló vizsgálatok is gyakran futnak zátonyra – vegyünk erre is egy példát. Egy orosz állampolgárságú, magyar nemzetiségű nő vonaton érkezett Záhonyba: a fülkében egyedül ült. Bejött a magyar határőr és közölte a nővel, hogy az útlevelével különféle bajok vannak, de ha ad ötven dollárt, akkor átengedi. A nő fizetett, de megérkezve a Nyugati pályaudvarra, bejelentette az esetet. Átküldték az illetékes parancsnokságra, onnan leszóltak Záhonyba, megtalálták a szóban forgó határőrt, az ötvendolláros bankjegy is előkerült a zsebéből, de azt állította, hogy a felesége adta neki, és épp a bankba indult beváltani. Mivel az utas bejelentésén kívül más bizonyíték nem állt a vizsgálók rendelkezésére, ejteniük kellett a vádat.

(Régebben érvényben volt egy olyan megelőző szándékú szabály, hogy a szolgálatba lépők csak egy meghatározott összegű pénzt tarthattak maguknál – három-, később ötezer forintot és a bankjegyek sorszámát is fel kellett íratniuk. Ez az intézkedés nevetségbe fulladt, mert az ügyeletesek papír százforintosokat vittek magukkal, és a regisztrálás órákig tartott.)

Ha valakire alaposnak látszó gyanú árnyéka vetődik, például kiderül róla, hogy 740 ezer forintért vásárolt egy asztalt, amely összeg több mint az egész évi fizetése, a parancsnokok akkor is óvakodnak attól, hogy kiélezzék a helyzetet. Ha elbocsátják a delikvenst, az okvetlenül munkaügyi bírósághoz fordul és a liberális jogszabályok következtében jók az esélyei rá, hogy végül is neki adnak igazat. A testület vezetői szép csendben megpróbálják kiutálni az illetőt, vagy elébe raknak egy leszerelési kérelmet, de ezt csak nagyon ritkán sikerül aláíratniuk.

Néha, mikor egy éjszaka már nyolc-tíz lopott kocsi is kilép az úgynevezett “Aranyháromszög”-ben, ahol a csempészek a határ mindkét oldalán megvették a megfelelő embereket, a rendvédelmi szervek végre összefogott razziára szánják el magukat. Egy ilyen alkalommal az éjféltől négy óráig tartó ellenőrzésen tizenegy átcsempészésre váró autót találtak szénakazlakban, pajtákban, magángarázsokban elrejtve.

Ezután már letartóztattak néhány embert, védelmükben az ország legnevesebb sztárügyvédjei léptek sorompóba. A vádlottakra a legtöbb esetben 4-6 hónapos börtönbüntetést szabtak ki, azt is felfüggesztve, és amennyiben a vám- vagy határőrségnél dolgoztak, elbocsátották őket a testülettől. Ezután már nyíltan átléptek a túloldalra, ők lettek a magyar határőrök és vámosok legveszedelmesebb ellenfelei, mert kiválóan ismerik a helyi adottságokat és rendelkeznek a szükséges kapcsolatokkal. Működésük legális kereteit is fenntarthatják: semmiféle jogszabály nem tiltja ugyanis, hogy a fegyelmivel elbocsátott pénzügyőrök a civil szférában vámigazgatással kapcsolatos feladatokat vállaljanak.

 

 

2.

Nem kerülhetjük el, hogy a környéken folyó embercsempészésről is ejtsünk néhány szót, bár ezen a téren nemhogy nekünk, hanem az illetékes hatóságoknak is igen korlátozottak az ismereteik.

– Tudjuk, hogy ki és mit csinál, csak azt nem tudjuk, hogy hol és mikor! – mondta egy parancsnok.

A jelenlegi taktika szerint a határőrök ellenőrzési pontokat létesítenek az utak mentén, a kétfős járőrnek négy-öt kilométeres szakaszt kellene biztosítania. Felállítási helyüket, esetleges mozgásukat a csempészbandák magyar tagjai felderítik, és telefonon jelentik a túloldalon várakozó társaiknak, kivárják a megfelelő időpontot.

A zöldhatár gyakorlatilag ellenőrizhetetlen. Kint jártunk az ország egyik legkeletibb pontján, Garbolcon, a magyar–román–ukrán hármashatárnál; a magyar szakaszt viszonylag rendben tartják, de az Ukrajna belsejébe vezető ösvényt hatalmas tömegű fa és bokor verte fel, egy elefántcsorda vonulását is nehéz volna felfedezni benne.

Ha sikerül lebukás nélkül átjutniuk, a csempészek nagy teljesítményű teherautókkal vagy Mercedesekkel mentik át a menekülteket az ellenőrző hálózaton, a határőrség lassú kocsijai meg sem kísérelhetik felvenni velük a versenyt. Tizenöt perc alatt kijutnak Fehérgyarmat térségéből, a következő láncszem Borsodban veszi át az illegális határátlépőket és továbbítja a nyugati határ felé.

Akik mégis megbuknak valamelyik határon vagy az ország belsejében folyó vizsgálatokon, zárt táborba kerülnek. Nyolc ilyen intézmény működik – ebből kettő átépítés alatt áll –, összesített befogadóképességük 1700 fő körül jár.

 

 

Ha a bejárati kapu mellé nem volna kitéve a tábla, mely jelzi, hogy itt található a “Nyírbátori Határőr Igazgatóság Közösségi Szállása”, azt hinném, hogy egy börtön előtt állok. A fegyelmező intézetek hangulatát idézik a ráccsal fedett ablakok, a csengőre nyíló biztonsági zárak. A kerítés és a fal között egy gereblyével felcirkalmazott nyomsáv húzódik; a fogvatartottak nem tisztelik, az ablakokból nejlonzacskókat, műanyag üdítőitalos palackokat dobáltak ki ide. Egy őr tartja szemmel az épület frontját, a börtönbeli gyakorlatnak megfelelően nem visel fegyvert, egy zendülésnél úgysem merné használni, csak a rabok kezébe jutna. Érdeklődöm a parancsnoktól, hogy milyen eligazítást adnak neki:

– Úgy kell végezned a dolgodat, hogy ne szökjenek meg tőled, de rá ne tedd a kezed egyikre sem.

Beljebb lépünk, egy nevelőtiszttől kapunk tájékoztatást. Ez az épülettömb eredetileg tiszti szálláshelyül szolgált; az egy-, illetve kétszobás lakrészekhez közös konyha és fürdőhelyiség tartozott. Később felszámolták ezt a kolóniát, sokáig üresen maradt, csak 1994 októberében alakították át és nyitották meg újra, ezúttal idegenrendészettel kapcsolatos feladatokra.

A hivatalos szándék szerint olyan külföldi illetőségű személyeket helyeztek el itt, akik nem tudták igazolni, hogy jogosan tartózkodnak Magyarország területén. Kiutasították őket, de nem találtak befogadó országot, illetve nem kívántak hazájukba visszatérni.

A tábor megalakulásakor még nem indult meg az idegenek hullámszerű beözönlése Magyarországra, az első évben csak 132 embert kellett befogadni, jórészt románokat és ukránokat, más honosságúak ritkán kerültek ide. A helyzet kezelhetőségét jelezte, hogy az itt tartózkodás tartama soha nem haladta meg a 18 hónapot. Később, a keleti állapotok meredek ívű romlásával mindinkább növekedett a befogadottak létszáma, hamarosan már 300-400 embert kellett elhelyezni. A Határőrségre hárult az a feladat, hogy élelmezze őket, mosasson rájuk, közreműködő tolmácsokat szerezzen.

– Én úgy-ahogy tudok angolul és oroszul – mondja a nevelőtiszt –, de ez itt kevés. Akadnak olyanok, akik kiélezettebb helyzetekben csak az anyanyelvükön, például szingalézül hajlandók megszólalni.

– Ilyenkor mihez kezdenek?

– Debrecenben él egy Srí Lanka-i orvos, aki beszéli ezt a nyelvet, őt szoktuk mozgósítani. A doktor úr egy-egy alkalomra hatezer forintot kér, egy farszi tolmács 3-4 ezerbe kerül, a román és az ukrán olcsóbb, kijön egy ezresből. Mikor egy ötvenegynéhány fős afgán csoportot igazoltattunk, 150 ezer forint ment rá csak a fordítási költségekre.

1999 első felében csak itt, Nyírbátorban 36 millió 109 ezer forintot költöttünk a menekültekre. Egy-egy személy ellátása, mindent összevetve, napi 6-7 ezer forintba kerül, de a Határőrség csak 1500 forintot számlázhat. Az ügyben illetékes Menekültügyi Hivatal ezt sem egyenlíti ki időben, most is 20-22 millió forinttal tartozik. Kultúrára, szórakozásra nemigen futja a pénzből, a kicsik napközi szobájába a határőrök hozzák be a saját gyerekeik játékait.

A gondokat fokozza, hogy az eljárás üteme igen lassú, országosan 8-10 ezer menedékkérő ügye van folyamatban. A nyírbátori táborlakók esetében a Menekültügyi Hivatal nyíregyházi részlegének kell intézkednie. Öt napon belül köteles volna meghallgatni minden delikvenst, de erre szervezeti hiányosságai eleve képtelenné teszik. Az egész kirendeltség egy titkárból és két beosztottból áll – egyikük mostanában került oda, és még csak ismerkedik az ügyintézés fortélyaival. Nyolcszáz fölötti számban kellene elbírálniuk a menekült státusz megszerzésére irányuló kérelmeket, de már az első meghallgatás időpontja is csúszik, késve születik meg a határozat, majd a felülvizsgálati kérelem, melyben már a Fővárosi Központi Kerületi Bíróság dönt.

Megjegyzendő, hogy maguk az illegális határátlépők sem segítik elő az ügyek minél gyorsabb tisztázását. Beadják a kérelmüket, aztán két-három hónap elteltével megváltoztatják. Eldobják az irataikat, aztán más nevet vallanak be, mint amivel eredetileg bejelentkeztek, van, aki hat különféle variációt is megjátszik, míg végre a magyar külügyi szervek tisztázni tudják a kilétét. Némelyikük nem bírja a bizonytalan helyzetből eredő feszültséget, különféle kétségbeesett akcióba kezd, a győri táborban már fordult elő “sikeres” önakasztás is.

Igényesebb életvitelhez elegendő pénzzel a táborlakók nem rendelkeznek. Anyagilag kivéreztek, amikor személyenként 1500–2000 dollárt kifizettek a csempészeknek, akik átjuttatták őket a határon.

– Itt valamit nem értek – szólok közbe –, miért nem kértek inkább hivatalos úton vízumot? Sokkal olcsóbban és biztosabban megúszhatták volna.

– Ha vízumkérelmet nyújtanak be, okvetlenül leellenőrzik őket, és javarészüket valószínűleg elutasítják. Ha mégis megkapják az engedélyt, Magyarországra belépve is szem előtt maradnak, bejelentési kötelezettséggel tartoznak, mozgásukat figyelik, nem tudnak továbbszökni. Ezt a kontrollt sokan el akarják kerülni, a többség egyszerűen a szabad helyváltoztatás lehetőségét kívánja megőrizni, de a menekültek között akadnak tábornoki rangú katonák is, akik tartanak ellenségeik bosszújától, azért próbálnak névtelenek maradni.

A parancsnok azt ajánlja, hogy menjünk beljebb. Amerre elhaladunk, a folyosó minden szögletében egyenruhás határőrök állnak, a menekülttábor 51 embert köt le az állományból.

Először a gyengélkedőbe nézünk be. Egy felcser adagolja dobozokba a fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat. Az is a kötelmei közé tartozik, hogy ellenőrizze: van-e fej- vagy ruhatetű az újonnan érkezettekben, a rühöseket külön körletbe irányítja. Néhány komolyabb beteget is tartanak itt, nem küldik át polgári kórházba, a táborban való elhelyezésüket feltehetőleg biztonsági szempontok indokolják.

Az ajtókon rácsok feszülnek, napközben is zárva tartják őket. A lakók még tovább fokozzák a szeparáltságukat, elfüggönyzik magukat. A csoportok kialakulásánál a nemzetiségi hovatartozás a meghatározó, külön-külön helyezkednek el a koszovói szerbek és a koszovói albánok.

Az egyik szobában csak egy személy tartózkodik, egy harminc év körüli szakállas orosz férfi. A felső ágyon fekszik és olvasgat, jöttünkre leteszi a könyvet, mutatja a bőröndjét:

– Bepakoltam, parancsnok úr, estére indulok.

Orosz nyelvtudásomat felelevenítve megszólítom:

– Hogy került ide?

– Festő vagyok, Novoszibirszkben élek. Másfél éve indultam el hazulról, Indiába akartam eljutni kerékpárral. Aztán itt, Magyarországon elvesztettem az útlevelemet, behoztak a táborba, két és fél hónapja itt vagyok.

– Miért nem próbálta igazolni magát?

– Debrecenben megszűnt az orosz konzulátus, ezért is lassan mentek a dolgok, de végül is megküldték a papírokat és elindulhatok haza.

Egy nagyobb teremben több család is él együtt, a fűtőtestek csövein mindenütt fehérnemű szárad. A börtönszerű körülmények itt is megteremtették a vámszedőket, egy élelmesebb vállalkozó egy doboz filteres teát vett, készített belőle néhány korsó italt, és sokszoros haszonnal kiméri a társainak. Meg akarja nyerni a parancsnok jóindulatát, felénk is nyújt egy-egy poharat. Körülnézek, mellettünk egy afgán férfi üldögél a családja körében. Letelepszem mellé:

– Hogy jöttek át a határon?

– Még az ukrán területen szétválasztották a családunkat, a csempészek azt mondták: csak akkor egyesültök újra, ha nem beszéltek senkinek. Be kellett kötnünk a gyerekek száját. Lebuktunk a zöldhatáron, de még mindig jobban jártunk, mint azok, akik csónakkal jöttek, ők felborultak a Tiszán és elmerültek, csak most, hónapok múlva dobta fel a holttestüket a víz.

Tovább kérdezősködnék a tiszai balesetről, de érkezésünknek híre támadt, rossz angolsággal, idegesen hadaró fiatal férfiak, a közösség hangadói gyűlnek körénk. Foglalkozásukról, politikai alapállásukról faggatom őket. Többnyire egyetemistának vallják magukat, csak egy idősebb férfi mondja azt, hogy 16 évet szolgált az afgán hadseregben, és ott ezredesi rendfokozatot ért el. A második kérdésemre egyöntetűen úgy nyilatkoznak, hogy baloldali meggyőződésük miatt kellett elmenekülniük a hazájukból.

Azt hiszem, hogy a baloldali alapállás hangsúlyozása nem több hatásosnak vélt szólamnál. Az utolsó információk szerint, melyeket másfél-két éve, elindulásuk idején kaptak, Magyarországon még baloldali kormány működött, és ők úgy látszik, nem követték az azóta beállt változásokat.

– És miért épp Magyarországra akartak jönni?

– Azt hallottuk, hogy az emberek itt szabadságban és jólétben élnek. Vagy nem így van?

Vállat vonok:

– Lehet, nekem még nem tűnt fel.

Egy négytagú családnak 6–8 ezer dollárjába került ez az út, mely végül a nyírbátori táborba vezetett. Feltételezem, hogy ennyi pénzből otthon is meg tudtak volna alapozni valamilyen elfogadható egzisztenciát, csak azért vághattak neki a nagyvilágnak, mert Nyugaton ennél jobb életfeltételeket reméltek.

Megkérnek, hogy közvetítsem kívánságaikat magasabb illetékességű döntéshozók felé. Azt szeretnék elérni, hogy minél hamarabb határozzanak az ügyükben: kapjanak menekült státuszt, vagy engedjék tovább őket, de addig is tegyék lehetővé számukra, hogy rendszeresen kijárhassanak a városba. (Vannak, akik “saját hatáskörben” oldották meg ezt a kérdést; kireszelték a rácsot és megszöktek.)

– Miért nem engedik ki őket? Attól félnek, hogy nem jönnek vissza?

– Nem csak azért. A személyi adataik tisztázatlanok, pénzük nincs, könnyen belekeveredhetnek valamilyen botrányba. Persze, ha a közeli boltból kell nekik valami, kísérővel, meghatározott időpontban kimehetnek.

A fiatal szakállas szóvivő legyint:

– Mi szabadságot kértünk és rácsokat kaptunk!

A kosztra is panaszkodnak, több rizst és halat szeretnének. Ez a kérésük aligha teljesíthető, a napi 400 forintos étkezési normából még az átlagos színvonalú ellátást is csak nehezen lehet biztosítani. A keretet a Határőrség nem tudja kiegészíteni a saját forrásaiból, mióta megszűnt a sorállományú szolgálat, azóta nincs, aki disznót hizlaljon, krumplit, zöldséget termesszen. Egyébként úgy tapasztaltam, hogy a vallási előírások nem játszanak különösebb szerepet az étkezésben, a táborlakók aznap is jóízűen elfogyasztották gulyásból és túrós tésztából álló ebédjüket, három-négy szelet kenyeret is kivettek hozzá a kosárból. A parancsnok szerint egy-egy csoport időnkénti éhségsztrájkja nem sokkal több látványos demonstrációnál, társaik titokban ellátják őket élelemmel.

Egy alacsony, barna bőrű, korán kopaszodó férfi félrevon és egy sárga levélpapírt nyom a kezembe. Megnézem; az egyik oldal tetejére a “Menekült státusz iránti kérelem” megjelölést írták, alatta arab betűkkel rótt sorok következnek – ezzel nincs mit kezdenem. Megfordítom a lapot, ott már magyar szöveg áll, beleolvasok. A férfit, U. H. Mohamedet Budapestről utasították ki, magyar élettársa azt kéri, hogy fogadják el a beadványát és adják meg neki a menekült státuszt. Az asszony kötelezettséget vállal, hogy gondoskodik róla a teljes jogú állampolgárság elnyeréséig:

“…Iszlám házasságot kötöttem vele. Sajnos két ikergyerekünk meghalt. Szeretnénk rendes polgári házasságot kötni. Mi szeretnénk, ha legalább még egy gyerekünkbe nem kerülne (gondolom, a házasságról van szó – M. Gy.). Dolgozni akarunk. Családban együtt szeretnénk élni, nem külön. Nem Egyiptomban. Mert ha visszamegy, ott már azt sem kaphatjuk meg. Önök is tudják, hogy az mennyi hátránnyal jár, mivel emigrált! Kérem a segítségüket! Mindent hivatalos papírokkal tudok igazolni, és meg is teszek bármit, amit csak a törvény adta keretek között megtehetek. Elvált voltam az iszlám házasság megkötéséig. Tisztelettel:

P. L.-né.”

 

 

Az írást továbbítottam; egy fél év múlva érdeklődtem az ügy állása iránt, de semmi lényeges nem történt.

 

 

A határőrség legkeletibb posztja a záhonyi vasúti híd lábánál helyezkedik el. A hídon normál és széles nyomtávú vágány fut végig, de a sínkoronák lassan már berozsdásodnak, naponta három-négy szerelvény halad át rajtuk. A katonáknak alig-alig akad munkájuk, régebben azokra az illegális határátlépőkre kellett leginkább figyelniük, akik még az útlevélvizsgálatok előtt leugrottak a vonatról – mostanában ilyen esetek nem fordulnak elő.

– Csak a csónakra kell vigyáznunk, hogy el ne lopják – mutat a határőr a Tisza felé. – Tizenhárom évvel ezelőtt, sorköteles koromban ezen húzgáltam a hullákat.

– Milyen állapotban szoktak előkerülni?

– Két-három nap alatt megfeketednek. Mikor felbukkannak, a fiúk arccal előre fordulnak, mert nekik a gyomruk, a lányok pedig hátra, mert nekik meg a medencéjük telik meg bomlásgázzal.

Eszembe jutnak a vízbe fulladt afgán menekültek, lemegyek a partra, elnézek kelet felé a Tisza naptól villogó hullámain.

 

V. Kárpát-euro

1.

Mint Kárpátalján mindenhová, a minket fogadó magyar cég ungvári kirendeltségéhez is irgalmatlanul kikopott út vezet, a sofőrünk megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor végre megállunk az épület előtt. A vállalati kirendeltség egyik munkatársa fogad minket, de mivel csak nemrég érkezett erre az állomáshelyére, és valószínűnek tartja, hogy hamarosan át is helyezik innen, kitér a hivatalos nyilatkozat elől, inkább csak magánemberként kíván beszélgetni. Mikor Ukrajna jelenlegi gazdasági helyzetéről kérdezem, egy nyugati folyóiratból kiemelt szemelvényt nyújt át:

– Azt hiszem, ez a legjobb összefoglaló, ami rendelkezésre áll.

Belenézek a szövegbe:

“…Az ország gazdaságának teljesítménye gyászosnak mondható. Az állam továbbra is támogatja a veszteséges iparvállalatokat és szövetkezeteket. A privatizáció elenyésző méretű, lényeges bevételt nem jelent. A vállalatoknak sokkal inkább kifizetődő az adómentesség megszerzése a különböző politikai kapcsolataikon keresztül, vagy az adószedők megvásárlása, mint az állami kincstár gazdagítása. Mindezek következtében a költségvetés hiánya a GDP-nek több mint hét százaléka, mely a Nemzetközi Valutaalap által elfogadott szint háromszorosa. Az évek során az egyetlen lényeges változás a deficit kezelésében volt. Az 1992–93-ban elindított bankóprés munkája nyomán az infláció elérte a 4735 százalékot. A kormány a válsághelyzetre a támogatások csökkentésével és a bérek befagyasztásával reagált. Kucsma elnök gazdaságpolitikája a külföldi hitelek felvételére alapozódott, de a pénz nagy részét nem a szerkezeti reformok finanszírozására, hanem az energiaimportra és a kormányzati bérek kifizetésére fordította. A törlesztéseket pedig újabb, még nagyobb kamatú hitelek felvételével fedezték. Az IMF és a Világbank elvesztette a türelmét és befagyasztotta a kölcsönöket. 1998 közepére az ország a gazdasági összeomlás szélére került, aminek bekövetkeztét csak azért kerülhette el, mert az USA nem engedhette meg, hogy egy bizonytalan, feszültségekkel teli állam alakuljon ki Oroszország határán…”

Leteszem a lapot, bár a felsorolt tények javarészét már ismertem, így összefoglalva mégis olyan nyomasztóan hatott rám, hogy nehezen tudom folytatni a beszélgetést.

– Magyarország milyen helyet foglal el Ukrajna gazdasági fejlesztésében?

– 1998. december 1-jéig a külföldi befektetők 2,9 milliárd dollárt ruháztak be Ukrajnába. Az első helyet az USA foglalja el majdnem húszszázalékos részesedéssel. Utána Hollandia következik 10, majd Oroszország és Nagy-Britannia 7-7 százalékkal. A magyar részvétel nem éri el a másfél százalékot sem, mintegy 47 millió dollárra becsülhető. Ez a pénz is meglehetősen elaprózódott, közel 400 vegyes vállalatnál jelenik meg.

Ez az összeg viszonylagosan is kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a teljes magyar tőkeexport 1,5 milliárd dollár körül jár. A kelet-európai térségben, például Romániában sokkal magasabb szinten léptünk fel, 87 millió dollárt fektettünk be – ennek hatékonyságát az ottani rendkívüli kedvezmények miatt akár kétszeres szorzóval is számíthatjuk.

Magyarországról inkább a kisebb cégek próbálkoznak ukrajnai kapcsolatteremtéssel, különböző önálló és közös vállalkozásokkal, a nagyobbak kevés kezdeményezőkészséget mutatnak. Csak a MOL igyekszik megvetni a lábát, a közelmúltban is három új benzinkutat épített.

– A szűkebben vett kárpátaljai területen hogy áll a helyzet?

– Itt jelentősebb a magyar jelenlét, most még a térség iránt erősen érdeklődő Izraelt is megelőzzük. Biztosra vehetjük azonban, hogy a világcégek hamarosan felfedezik majd ezt a térséget. Kárpátalja része egy ötvenmilliós ukrán piacnak, ezen kívül egy több százmilliós orosz piac kapuja is. Jó volna, ha meg tudnánk őrizni itt a pozíciónkat.

– Maga Ukrajna miért nem segíti jobban ezt a vidéket? Azt hiszem, még a szűkös forrásokból is többre futhatna?

– Az ukrán nacionalisták Kijevben – Lembergben mindig gyanakodtak arra, hogy Kárpátalja előbb-utóbb megpróbál kiválni az ország egészéből és önálló létre törekszik – erre eleve kiindulópontot nyújt soknemzetiségű volta – ezért elvi alapokon elleneznek itt minden komolyabb beruházást.

(Hasonló véleményt más beszélgetőtársaim is kifejtettek már, egy Ungvár környéki vasutas főnök például azt állította: állami szintű törekvés, hogy visszafejlesszék Kárpátalja egész közlekedését.)

Közben vendég érkezett, S. nyit be a szobába, arcról-névről ismerős, egy nagy budapesti kereskedelmi vállalkozás elnöke. Ukrajna belsejében folytatott tájékozódó tárgyalásokat, és most hazafelé tartva megpihen a kirendeltségen néhány órát. A tapasztalatai felől érdeklődöm, S. legyint:

– Reménytelen ügy. Egy olyan kis országot, mint Litvánia még fel lehet emelni egy tőkeinjekcióval, de Ukrajnát képtelenség szanálni a maga ötvenmillió lakosával. Minden eresztékében szétesett. Az ukrán mezőgazdaság valaha Kelet éléskamrájának számított, de Sztálin kiirtotta a földhöz értő itteni kulákokat, ehhez jött még hetven év kommunizmus és a mostani korrupció. Mára az összes szovjet utódállam közül Ukrajna lett a legelmaradottabb.

Makacsul ismételgetem ugyanazt a kérdést:

– Mégis, hogy lehetne segíteni rajta? Egyáltalán tesznek valamilyen lépést?

– Valaha magam is részese voltam egy nagyszabású tervnek. Egy nemzetközi tőkés csoportosulás egy ipari és kereskedelmi központot, afféle “keleti Szingapúrt” akart kialakítani itt, a határmenti térségben. 30–40 milliárd dollár állt volna rendelkezésre, ebből megépítették volna az M3-as autópályát Kijevig, modernizálták volna a vasutat, a Tisza egész hosszában kialakították volna a vízi áruszállítást.

– Min bukott meg ez a terv?

– Minden érintett országnak – Magyarországnak, Ukrajnának, Szlovákiának, Romániának – egy-egy 20x20 kilométeres területtel kellett volna beszállnia és természetesen saját anyagi erővel is. Ukrajna elszabotálta ezt az ajánlatot, nevetséges módon: nem közvetlen határmenti, hanem beljebb fekvő térséget jelölt ki. A szállításoknál vámbiztosítékot kértek az átengedett árukért, ezt a pénzt nem adták vissza rögtön, mikor a szállítmány átlépte a határt, hanem két-három hónapig használták. A végtelenségig lehetne sorolni az inkorrekt húzásaikat. Korrupció máshol is van, de Ukrajnában a korrupció államforma.

Ezzel a mentalitásukkal legalább tíz évre elvesztették a külföldi tőke bizalmát, a vásárlásaiknál nem kapnak hitelt, az azonnali készpénzfizetés azonban évi 40-50 milliárd dollár veszteséget jelent az ukrán nemzetgazdaságnak.

– Mennyit javul majd a térség helyzete, ha Magyarország csatlakozik az Európai Unióhoz?

– Semennyit, sőt tovább fog romlani – és a bajok elsősorban a mi nyakunkba szakadnak majd.

– Ezt hogy kell érteni?

– Ha itt bevezetik a schengeni határokat, azontúl Magyarország nem Európa előszobája lesz, hanem Európa hátsó udvara. Nem elméleti, hanem kézzelfogható hátrányok következnek majd be a keleti országokhoz fűződő kapcsolatainkban.

– Mire gondol?

– Széles a lehetséges megtorlások skálája. Végső fokon még az is előfordulhat, hogy bevetik ellenünk az “olaj- és gázfegyvert”, leállítják a szállításokat. Ezt az oroszok Németországgal szemben nem tehetnék meg, de velünk igen.

A másik baj, ami érhet minket, már közvetlenül is érezhető. A magyarországi bankokban jelenleg mintegy ötmilliárd dollárnyi román és ukrán vagyon van berakva – úgy hozták ide, mint ahogy annak idején mi vittük ki Bécsbe, félve a valutaszámlák zárolásától. Ha bevezetjük a vízumkényszert, akkor csak nehezebben juthatnak hozzá a pénzükhöz, biztos máshová fogják átmenteni.

Bizonyos bevételektől is el fogunk esni. Mivel az Európai Unió egységes piacot képez, nem az lesz a rendszer, hogy Magyarország önállóan megvámol valamit – ami illetéket kivetnek majd a harmadik országokból beérkező árukra, az úgy ahogy van, megy az Unió közös kasszájába. Itt több százmilliárd forintról van szó, melyet Magyarország elveszít majd.

Végül, ami a legfontosabb: mérhetetlen mennyiségű kvalifikált munkaerőt veszítünk majd el.

Értetlenül kérdezek vissza:

– Magyarországnak szüksége van külföldi munkavállalókra?

– Igen, magának is tapasztalnia kellett, hogy mi ugyanúgy szívjuk el az ukrán és román munkaerőt, mint Ausztria a miénket. Nálunk csak látszólag van munkanélküliség, az jórészt a képzetlen, leépült vagy más okból használhatatlan rétegre vonatkozik. A valóban igényes munkaerő viszont elvonult a szürke vagy fekete gazdaságba, mert nem kívánja magára vállalni az aránytalan adóterheket. Rengeteg munkahely betöltetlen, sőt betölthetetlen maradt – és ez mindinkább a fejlődés gátjává válik.

Számos példát tudok mondani. Székesfehérváron sok részvényes azért lépett ki a “Videoton-buli”-ból, mert kiderült: a továbblépésnek az volna a feltétele, hogy 2000 új lakást kellene építeni: mert helyben nem áll rendelkezésre elegendő munkaerő, idegenből kellett volna hozni és betelepíteni.

Alsónémediben és Dunakeszin azért nem lehetett megnyitni az ipari parkot, mert ott sem lehetett összeszedni a szükséges 1500 embert. A General Electric pedig a munkanélküliségről híres Ózdon sem talál elég dolgozót.

S. elköszön, mi az adatáradattól elkábultan lépünk ki a kirendeltség épületéből. Sofőrünk, aki végighallgatta a beszélgetést, figyelmét újra az út kátyúira fordítja, csak a szája szegletéből jegyzi meg:

– Akármit is mond S. úr, most sem az egész ország lesz az igazi vesztes, hanem a fizikai munkások. A leépítések kilencven százaléka is rájuk vonatkozott, a közalkalmazotti és egészségügyi apparátus szinte változatlan maradt, legfeljebb önszántukból mentek el a tisztviselők. Az az igazság, hogy minden politikusnak megvan a saját orvosa, de nincs saját esztergályosa vagy bányásza, és ez eszébe jut, ha döntenie kell.

– Nem erről van szó.

– Tudom, de erről kellene beszélni.

 

 

2.

Utólag már nehéz volna megítélni, mennyire nyugodott reális alapokon a “Kelet-európai Szingapúr”-elképzelés, annyi viszont bizonyos, hogy számos olyan terv született, mely javítani kívánt a térségbeli államok politikai és gazdasági kapcsolatain.

Ezeket a szándékokat széleskörű és sokoldalú előítéletek fogadták, az ellentétek a messze múltba nyúlnak vissza. Annak idején a trianoni döntés megfogalmazói kirívó részrehajlással, általában Magyarország sérelmére húzták meg az új határokat. Számos idevágó példát sorolhatunk fel. A szatmári térségről leválasztották a terület természetes központját, a magyar többségű Szatmárnémeti várost. Rendezési célnak tekintették, hogy Magyarország az egykori monarchia vasúthálózatán belülre kerüljön és így annak használatától elessen, az összes ide tartozó fővonal jelenleg is az úgynevezett utódállamok területén vezet át. A kitűzött célok érdekében hamisításoktól sem riadtak vissza: a sekély Ronyva-patakot hadihajók közlekedésére alkalmas folyónak minősítették, hogy határvíznek jelölhessék ki. A döntések nyomán más országok között is kialakultak konfliktusok.

A második világháború következményei, az újabb határátrendezések csak megsokszorozták a bajokat. A szomszédos országok kapcsolataiban tovább gyűltek a különböző vélt vagy valódi méltánytalanságok, mindenki történelmi sebeket takargatott, gyanakodva figyelte a többieket; az egész térség “a rossz lelkiismeret tartományává” vált.

A szocialistának mondott hivatalos rezsimek mindent megtettek, hogy lehetőleg távol tartsák a más országokból érkező látogatókat, a kapcsolatok az állami és pártelitek egymásnál tett látogatásaira korlátozódtak.

Lassan mégis bekövetkezett az “olvadás” időszaka. Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában – majd később Ukrajnában és Romániában is – a helyi vezetők és egyszerű polgárok megpróbálták felébreszteni a határ menti együttműködést. Kezdeményezésüket hivatalos közöny, rosszabb esetben ellenérzés fogadta. A szlovákok és a románok például attól féltek, hogy egy magyar város által javasolt kooperációs terv csupán ürügy arra, hogy a magyar vezetés bajt keverhessen a nemzetiségek között. A vallási különbségek is felerősítették a bizonytalanságot.

A szándékok azonban továbbra is éltek és 1980-ban bekövetkezett az első áttörés: magyar kezdeményezésre megalakult a “Kárpátok–Tisza Munkaközösség”, majd vele szinte egy időben Lengyelország krasnói vajdaságában is létrejött egy hasonló indítékú regionális szervezet.

1992-ben az amerikai érdekeltségű “Kelet-Nyugati Tanulmányok Intézete” vizsgálatokat folytatott, és ezek során felmérte, hogy a helyi iniciatívák nem kapnak megfelelő támogatást sem a saját országuk magasabb köreitől, sem a térségben élő többi partnertől.

– “A térségben újra eluralkodott a gyanakvás – írja tanulmányában az Intézet egyik vezetője – ugyanakkor észleltük annak a félelemnek a nyomait is, hogy fennáll egy »új fal« felállításának veszélye Közép-Európa és a szovjet utódállamok, illetve a gyorsabban fejlődő, úgynevezett »visegrádi« és a délkelet-európai országok között.”

Az Intézet megpróbált új életet lehelni a már megrekedni látszó vállalkozásba. 1992 májusában egy nyíregyházi konferencián javaslatot tett a “Kárpátok Eurorégió Interregionális Szövetség” létrehozására. A következő év február 14-ik napján Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Ukrajna és Románia határmenti közigazgatási területének képviselői aláírták a “Kárpátok Eurorégió” megalapításáról szóló okiratot.

A felbuzdulás hamarosan lelohadt, egyes résztvevők megbánták a csatlakozásukat. A szlovák külügyminisztérium közölte az Eurorégió főtitkárával, hogy a szlovák önkormányzatok nem kérték ki az államvezetés előzetes engedélyét. A későbbi tárgyalásokon is csak annyi engedmény született, hogy a szlovák területek társult tagok maradhattak.

A romániai megyék részvétele is ellentmondásosan alakult. 1993 végén a Kárpátok Eurorégió Tanácsa teljes jogú taggá fogadta Szatmár és Máramaros megyét, a román kormány azonban rövid időn belül anulálta ezt a döntést, az említett megyék a továbbiakban kénytelenek voltak beérni megfigyelői státusszal.

A “Kárpátok Eurorégió” öt ország határmenti területeinek egy részét érinti – természetesen csorbítatlanul hagyva a nemzeti hovatartozásukat. 132 651 négyzetkilométert foglal magába 28 különböző szintű közigazgatási egységgel, 14 millió lakossal. Néhány alkotóeleme, mint például az ukrajnai Ivano-Frankovszk akkora, mint a fél Magyarország.

A régió egy összetett domborzati zónában helyezkedik el, melyet alacsony termőképességű talaj és kedvezőtlen éghajlati adottságok jellemeznek. A régió területe teljes egészében és külön-külön mindegyik tagországban társadalmi-gazdasági szempontból periférikusnak minősíthető. Lemaradásuk 1990 után csak tovább fokozódott, mert a centrális területek gördülékenyebben és sikeresebben álltak át a piacgazdaság körülményeire, mint ezek a határvidékek.

Ami a működés anyagi eszközeit illeti, a Rockefeller Alapítvány 90 ezer dollárral segítette a Kárpátok Eurorégió tevékenységének megindulását, később egészen 1991-gyel bezárólag egyetlen további jelentékeny segítség érkezett: 500 ezer márka egy szakembereket képző projekt megvalósítására.

Saját erőre csak kevéssé támaszkodhatnak. Például az érintett magyar városoknak évi kétezer, a megyéknek pedig ötezer dollárt kellene fizetniük működési hozzájárulásként, de már hosszabb ideje halogatják, megpróbálnak kilépni a pénzügyi terhek alól.

A közös gazdasági fejlesztés tervei hosszan és hallgatólagosan, de semmivé váltak. Más európai régiókban a határok mintegy “spiritualizálódtak” – ebben a tekintetben a német–holland határon fekvő kisvárost, Gronaut szokták felhozni: itt az egykori vámházban most az Európai Határmenti Régiók Együttműködése székel. A Kárpátok vidékén viszont mindmáig nem oldódott fel a hivatalos gyanakvás és az elzárkózási szándék.

Az ukrán kormány felfogása szerint a Régió gyakorlatilag az osztrák–magyar monarchia egykori határait akarja újra meghúzni – felborítva a jelenlegieket. Aggodalma politikai képtelenség, de gazdaságilag nem nélkülöz minden alapot.

A Kárpátok Eurorégió teljes területe az I. világháborúig valóban a Monarchia részét alkotta. “Egy gyakorlatias és fejlett államapparátus irányítása alatt állt, mely a gazdasági megfontolásokat előnyben részesítette a nacionalizmussal, a nemesi kiváltságokkal és más visszahúzó tényezőkkel szemben” – állapítja meg egy elemzés. Ukrajnában és Lengyelországban még most, nyolcvan év elteltével is szembetűnő, hogy ezek a régiók mennyivel dinamikusabban fejlődnek, mint azok, melyek valaha Oroszországhoz tartoztak. Az alig titkoltan pánszláv beállítottságú ukrán vezetés aligha fog megbékülni azzal a gondolattal, hogy a nyugati határán egy vámszabad területet létesítenek.

A román félnél sem mutatkozik valódi szándék az együttműködésre – ebben a tekintetben sokatmondó a vasútvonalak ügye. A vásárosnaményi gyár faforgácslapokat szállít a szatmárnémeti bútorüzembe. A két helység légvonalban alig hatvan kilométerre fekszik egymástól, de vasúti határátkelő híján a rakományok 300 kilométeres kerülőre kényszerülnek Debrecen–Nagyvárad–Nagykároly érintésével. Tizenöt éve tartó folyamatos magyar próbálkozások ellenére sem újították fel a két országot összekötő Zajta–Nagypeterd és a Csenger–Óvár vasútvonalat. A Mátészalka-Nagykároly viszonylatban közlekedő vonatra pedig csak “kishatár útlevéllel” rendelkező, helybeli illetőségű állampolgárok szállhatnak fel, a világútlevéllel nem lehet átkelni. (Lehet, hogy ez a gond hamarosan végképp megoldódik, a magyar kormánynak a vasúti mellékvonalak likvidálásával kapcsolatos szándéka erre a vidékre is kiterjed.)

A Régió inkább csak kulturális téren tud felmutatni eredményeket. Kiállításokat, vásárokat, nemzetközi tudósfórumokat rendez, megszervezi továbbá a “Vándorlegény” szakmai tanulmányi versenyt, valamint a Mozgáskorlátozottak és Fogyatékosok Fesztiválját.

Ha egyelőre nem is lehet az egész kezdeményezés csődjéről beszélni, de a kifulladását mindenképp konstatálhatjuk.

 

 

3.

Az együttműködésre irányuló törekvések szerencsére nem álltak le. Szeptember elején a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Agrárkamara egy nemzetközi üzletember-találkozót hívott össze Nyíregyházán, az itt elhangzott előadásokból pontos képet kaptam a magyar-ukrán kereskedelmi kapcsolatok múltjáról és jelen helyzetéről.

A mi elemzéseink szerint az egykori magyar–szovjet áruforgalomnak 20–30 százaléka jutott Ukrajnára. 1990-ben, mikor a felek áttértek a konvertibilis fizetésmódra, az akkor érvényes világpiaci árakon 2-3 milliárd dollárt tett ki.

A Szovjetunió szétesése által kiváltott sokk ezt a forgalmat az egytizedére vetette vissza. A kapcsolatot tovább rontotta a rendszerváltó kormány politikája és a magyar jobboldali sajtó szovjetellenes hecckampánya. A magyar területet utolsónak elhagyó Botov szovjet tábornok a záhonyi hídról állítólag visszaköpött, Göncz Árpádnak pedig egy kijevi tárgyalása alkalmával ismeretlen kezek “Továrisi konyec!” feliratú plakátokkal tapétázták ki a szállodai szobáját, csak az utolsó pillanatban tudták elkerülni a botrányt. Ezek az érzelmek az üzleti síkra is áttevődtek, az ukránok sok esetben a magyar ajánlatok helyett a francia vagy olasz kínálatot részesítették előnyben, még akkor is, ha ezek pénzügyileg hátrányosabbak voltak.

– Nem illik és nem is kifizetődő nagy nemzeteket megsérteni – mondotta valaki.

A kapcsolatok később, ha lassan is, de fejlődésnek indultak. 1992-ben a magyar–ukrán export-import összege 354 millió dollárt tett ki, 1997-ben viszont már 535 milliót.

A magyar kivitelben továbbra is az élelmiszer-készítmények és az italáruk jelentették a legnagyobb mennyiséget, főleg a határmenti vállalkozások adtak el sokat, kistételes kiszolgálás formájában. Nagy forgalmat bonyolítottunk le vegyipari termékekből is, elsősorban gyógyszerekből. A gépjárműexport viszont a töredékére esett vissza, a korábbi időkkel ellentétben autóbuszokat egyáltalán nem vettek tőlünk.

Mi elsősorban villanyáramot vásároltunk és ásványi termékeket – ezen belül energiahordozókat. Komolyabb tételt képviseltek a vegyipari alapanyagok is, melyek az ukrán gyártóktól csővezetéken érkeztek hozzánk, és minden más forrásnál kedvezőbb anyagi feltételekkel szerezhettük be őket. Az összbehozatal további tíz százalékát tette ki a kohászati import.

1998-ban azonban megtorpant a forgalom növekedése, majd az irányzat az ellentétébe fordult. A kivitelünk 12, a behozatalunk 20 százalékkal esett vissza. 1999 első felében a kedvezőtlen tendencia folytatódott; exportunk az előző évet bázisnak tekintve 44, importunk pedig 48 százalékkal süllyedt, az egyenlegben először mutatkozott jelentős ukrán aktívum. Az új ukrán utasforgalmi előírások gyakorlatilag megszüntették közúton a nagyobb arányú bevásárló-turizmust, ez is havonta 2-4 milliárd dollárra tehető forgalomcsökkenést eredményezett.

(Úgy gondolom, ide kell iktatni a vizsgált szűkebb területünkre vonatkozó adalékot: az orosz válság a magyar gazdaság egészét 5-6 százalékban érintette, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei mezőgazdaságnak viszont 65–70 százalékos piacvesztést okozott. Ezt máig sem heverte ki, az exportra szánt termékek jelentős része – így például a konzerváruk még most, évek múlva is raktáron fekszenek.)

Az említett nyíregyházi konferencián felszólalt Ukrajna budapesti nagykövetségének kereskedelmi-gazdasági misszióvezetője is, felsorolt néhány alapvető adatot – ezek sem tűnnek kedvezőbbnek. 1998-ban Ukrajna teljes külkereskedelmi forgalma 32,5 milliárd dollárt tett ki, az 13,2 százalékkal kevesebb az előző évinél. Oroszország fogadta az export 31,3 százalékát, Magyarországra ebből két százalék sem esett. Az import nagy része is Oroszországból származott 45 százalék fölötti arányban, míg Magyarország itt is csak 1,3 százalékkal részesedett.

A misszióvezető előadásában felrótta, hogy Magyarország a Vas- és Acélipari Egyesület kezdeményezésére behozatali korlátozásokat vezetett be egyes ukrán acélipari termékekre. Január elsejétől a magyar importőröknek az ammónium-nitrátra is vámpótlékot kell fizetniük, ami versenyképtelenné teszi az ukrán árut.

– Ezek nagyon sértő rendelkezések, mivel Ukrajna a maga külkereskedelmi szabályozásában nem gyakorol korlátozó intézkedéseket egyetlen ország áruival kapcsolatban sem, ez vonatkozik a magyar cikkekre is.

(Ez igen önérzetes kijelentés, kár, hogy nem mindenben fedi a valóságot. Ukrajnában egy sor állami intézkedés nehezíti meg például a magyar élelmiszerek exportját, korlátozásokat alkalmaznak, és megemelt vámtarifát vetnek ki rájuk. Az új minőségtanúsítási rendszer is sok nehézséget okoz – megfelelő “certifikát” nélkül viszont magyar árukat nem lehet bevinni az országba. Ukrajnában a magyar kereskedőknek két-három hónapra szóló árubeszerzési engedélyt kell kiváltaniuk, az tízezer dollárba is belekerülhet, az elmaradhatatlan “baksisokat” nem is említve.)

Kíváncsian figyeltem, hogy a különböző tájékoztatók mennyiben lendítik fel a konferencián résztvevő magyar és ukrán üzletemberek vállalkozókedvét. Az előadások után többen is felálltak és bemutatták cégüket. Egy ukrán asszony húsos derelyét gyárt az üzemében, arról panaszkodott, hogy hiába ajánlgatja a termékeit, nem veszik át tőle a magyar boltok. Több figyelmet váltott ki egy Lembergből érkezett mezőgazdasági mérnök felszólalása. Ő egy 17 hektár alapterületű melegházi kombinátot működtet, ahol paradicsomot, uborkát és más zöldségeket termel. Valaha a Skála Coopnak is szállított vetőburgonyát, de a kapcsolatuk később megszakadt. Most százezer dolláros forgótőkére volna szüksége, hogy áttérhessen a sampinyontermesztésre; ha sikerülne hozzájutni, évente akár 350 tonna gombát is előállíthatna. Tíz másik vállalkozó is felszólalt, valamennyien pénzestársat kerestek, úgy tapasztaltam, hogy nem sikerült kapcsolatot teremteniük. “Túl sok nyom vezet befelé az oroszlán barlangjába, és csak nagyon kevés kifelé” – mint mondja a tanmese.

Számtalan példa közül iktassuk ide a kisvarsányi ZATOL Kft. esetét. Ez a vállalkozás 1991-ben megpróbált betörni az orosz piacra. El akarták kerülni a konkurenciát, mely jórészt határhoz közeli területeken ténykedett, ezért távolabbi vidéken, Jekatyerinburgban és Permben próbáltak partnereket szerezni. Üzletpolitikai alapelvként azt tűzték ki maguk elé, hogy minél hatékonyabban forgassák a pénzüket. Alkalmazkodtak az igényekhez; búza helyett inkább lisztet szállítottak, mivel a magyar malmok jobb minőségben őrölnek. Az alma is jól ment, a paradicsom és a meggy viszont lemaradt a listáról, mert az olykor három hétig is eltartó szállítás alatt tönkrement.

A kft. az áruk ellenértékét nagyobbrészt készpénzben kapta meg, ez a rendszer sokéves kifogástalan működés után váratlanul összeomlott és az orosz partner százezer dollárral adós maradt. Az összeg felét később kiegyenlítette faanyag szállításával, de a másik ötvenezer dollár ügyét jogi behajtóknak kellett kiadni. Ők is csak annyit tudtak megállapítani, hogy a szóban forgó orosz cég felszámolódott, semmiféle vagyon nem maradt utána, maga az igazgató is albérletben lakik.

Ez az eset nem számít ritkaságnak, olyan is előfordult, hogy a pénzét követelő ügyfelet kivitték a temetőbe és rámutattak egy sírra:

– Na, ott fekszik a régi igazgató, kérd tőle, ha akarod!

 

 

Természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy minden olyan magyar cég csődbe jutott, mely az ukrán piacon próbált üzleteket kötni. Számos vállalkozóval sikerült szolid kapcsolatot kialakítani.

M., egykori téesz-ágazatvezető önállósodott, kereskedni kezdett a családi gazdaságban megtermelt almával, krumplival, zöldséggel. Üzletfeleinek köre kiterjedt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyétől Budapestig, később egészen Győrig, de hamarosan be kellett látnia, hogy zöldségből-gyümölcsből nem tudnak megélni. A szorult helyzetből való kitörésként ukrán-orosz üzleti kapcsolatokat keresett, de ez az út az elképzeltnél rögösebbnek bizonyult. M.-nek tapasztalnia kellett, hogy az olyan beváltnak látszó cikkek, mint például a konzerváruk már nem találnak vevőkre a túltelített piacon.

M. érdeklődése egyre inkább az import tevékenység felé fordult: ukrán cementet, hullámpalát, műtrágyát hozott be. Az áruk beszerzésénél a magyar kft.-nek meg kellett küzdenie az Ukrajnában eluralkodott korrupcióval. Az első partnerek egyike ragaszkodott ahhoz, hogy a vételár minden tíz dollárjából kettőt az ő kezéhez fizessenek le, és csak nyolcról adott volna számlát. Ez M.-nek komoly veszteséget jelentett volna, hiszen a kétdolláros baksist nem könyvelhette el semmiféle üzleti költségként, ezért továbblépett és új kapcsolatokat keresett.

A kft. fejlődött, kihasználta egyedinek nevezhető helyzeti előnyét: az orosz széles vágány egészen a közeli Tornyospálcáig befut. Egy ezer négyzetméteres területet béreltek ki a sínek mellett, ide állítják be az Ukrajna felől érkező tehervonatokat. A beérkezett áruk nagy részét maga a kft. értékesíti. Az egész országba szállítanak cementet, az üzletvitel szempontjából még csonkának számító 1998-as évben harmincezer tonnát adtak el; idén, mikor időben kezdtek, és már kiépítették a viszonteladói hálózatukat, elérték a 150 ezer tonnát, összesített árbevételük a másfélszeresére növekedett.

A három és fél hektáros telephelyen raktárokat és hűtőházakat építettek. Az egyik csarnokban 45 tonna ukrán cementet halmoztak fel, a zsákok csomagolása kifogástalan, alig néhány szakadt el a szállítás során. A feliratozásuk európai szinten pontos, feltüntették a gyártó céget, a tartalmat, a minőséget és a felhasználás határidejét.

A hűvös-homályos épületből jólesik kilépni a napsütötte rakodótérre. Percnyi megállás nélkül folyik a munka, a kis emelőgépek most is cementet pakolnak. Oldalt ukrán hullámpalákat stószoltak fel, eredetileg a jugoszláv piacra szánták, de a déli irányú forgalom nem akar elindulni, más vevők után kell nézni.

– Mennyi haszon marad egy-egy palán?

– 50-60 forint.

– Nem sok.

– A kényszervállalkozók nyomják lefelé az árakat. Munka nélkül maradtak, valamiből meg kell élniük, két-három millió forinttal elkezdenek kereskedni a saját udvarukon vagy a kertjükben. Nincs kitartásuk, gyorsan akarják forgatni a pénzüket, ha kell, lemennek az önköltségi szint alá is. Az ukrán cégek nem szívesen kezdenek velük, ragaszkodnak a garanciákhoz.

– Magának nem volna szüksége tőkeinjekcióra?

– De igen, sokat jelentene, ha fejleszteni tudnék; építkeznék, új gépeket vásárolnék. Jelentkeznek is külföldi partnerek, de én tartok tőlük.

– Mitől fél?

– Az idegenek általában nem érik be azzal, hogy közreműködnek, hanem az irányítást is át akarják venni. Ebbe én nem mehetek bele, az ő kockázatuk sokkal kisebb, mert ha elbukna a közös vállalat, ők talán az öt százalékát sem veszítenék el az össztőkéjüknek, nekem pedig még az unokám is eladósodna.

Nézzük a gépek nyergében ülő rakodókat; meztelen felsőtestüket belepi a por.

– Ők sem járnának jobban egy ilyen váltással?

– Ha jönne egy külföldi, ők akkor sem keresnének többet a minimálbérnél, az viszont biztos, hogy többet kellene dolgozniuk érte.

 

 

4.

A számtalan félig sikerült vagy egyenesen kudarcba fulladt nemzetközi kereskedelmi vállalkozással szemben egyetlen folyamatosan és rendületlenül prosperáló üzletet ismerünk a megyében: a nyíregyházi, úgynevezett KGST-piacot.

A hasonló “bizniszeket” a világot a nyakukba vevő lengyel árusok nyomán először “lengyel piac”-nak hívták. Sok ezer varsói, krakkói, katowicei, wroclawi polgár forgatta meg csekély valutáját oly módon, hogy Törökországban vásárolt árut és azt kelet-európai országokban adta el. A bevételen újra valutát vásárolt és elindult Törökország felé, ez a szüntelen körforgás néha egy évig is folytatódott. Az 1989-es forradalom után a románok, majd őket követve az ukránok és az oroszok is megjelentek a piacon, így alakult ki a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) elnevezés. Többségük egyáltalán nem árulhatna nálunk, mert nem számítanak devizabelföldinek, adót sem fizetnek; néhány városból, például Záhonyból kitiltották őket, más helyeken viszont az ellenőrök szemet hunynak ténykedésük fölött.

Korábban két árusítótér is működött bent Nyíregyháza közepén, és bár mindkettő jelentős forgalmat bonyolított le, a különféle szolgáltatások hiányában és a kaotikus tisztasági feltételek következtében rontották a városképet, ezért ki kellett őket telepíteni a periférián elhelyezkedő régi állatvásártérre.

A rendőrség örömmel fogadta az egységes piac kialakulását, egyrészt az árusok így központosítva könnyebben meg tudják védeni egymást, másrészt, ha valakit csempészéssel, árulopásokkal kapcsolatos ügyekben kellett keresni, itt könnyebben megtalálhatták. A maffia erre az új környezetre is megkísérelte kiterjeszteni a fennhatóságát, emberei felszálltak a piac felé tartó autóbuszokra és 2-3 ezer forintos fejpénzt követeltek az ukrán és orosz árusoktól. Véres verekedések törtek ki, 1991-ben meg is öltek egy embert, a gyilkos máig sem került elő.

A rendőrök akcióba léptek, a közbiztonság érdekében folyamatosan razziáztak, évente 2–300 külföldi illetőségű személyt tartóztattak le és utasítottak ki az országból. A vásártéren már hosszú ideje nem fordult elő erőszakos bűncselekmény, csak egy-egy csaló pénzváltó, illegális cigarettaárus okoz bonyodalmat.

(Az igazi “combos” maffiát feltehetőleg stratégiai meggondolások is vezették, mikor nem erőltette jelenlétét a piacon. Túl azon, hogy az itteni tevékenységével nem juthatott kiemelkedő profithoz, biztosítani kívánta menekülési-visszavonulási útvonalát hazafelé, egy nagyobb nyugati bukás esetén.)

A körülmények kezdetben ezen az új helyen is sok kívánnivalót hagytak maguk után, kilométer hosszú közlekedési dugók alakultak ki a környéken, esős időben a gumicsizmákba felülről folyt be a sár. Az önkormányzat által erre a célra alakított Piaci és Vagyonkezelő Kft. hozta helyre a placcot. 600 asztalt, 350 sátras helyet, 103 pavilont telepítettek, emellett még 2–300 alkalmi árusítóhelyet is kialakítottak, jórészt külföldi eladók számára. Ehhez jön még a nagybani piac, mely 200–250 autós kereskedőt tud befogadni.

A tisztaság fenntartása állandó erőfeszítést kíván a személyzettől. Egy-egy forgalmasabb napon 25–30 ezer ember is megfordul itt, ötven köbméter szemetet hagynak maguk után. Nagy a fertőzésveszély, ha a hőmérő húsz foknál többet mutat, esténként klórmeszes oldattal kell felmosni a terepet.

Az említett kft. továbbra is százszázalékos önkormányzati tulajdonban tartja a piacot. A helypénzekből évente mintegy 300 millió forint jön össze, az egyharmada számít haszonnak; a pénzt a város különféle szociális beruházásokra fordítja.

Az árusok általában nem egy-két napra érkeztek, annyi idő alatt nem tudták volna eladni a portékájukat, hosszabb itt-tartózkodásra kellett berendezkedniük. Kezdetben a sóstói erdőben vagy a tokaji úton lévő lengyel lakókocsisoron települtek meg, később behúzódtak a vásártérre, itt valóságos “dobozváros” alakult ki. A placc esténként kellemes hangulatú kempinghez hasonlított, az emberek futballoztak, táncoltak, beszélgettek a lámpafényben. A régi felügyelők emlékezete szerint egy gyerek is született a piactéren, sokáig itt is nevelték. Mostanra ez az idilli állapot megszűnt, az árusok vagy saját kis karavánkocsijukban alszanak vagy szállodában töltik az éjszakát – egész sor apróbb hotel állt rá erre a közönségre. A Grúziából Izraelen át ide érkezett zsidó nagykereskedők pedig bent a belvárosban bérelnek maguknak lakást.

Az árusok nagyjából tiszteletben tartják a jövedéki cikkekkel való üzletelés tilalmát. Bár egy-egy kanna üzemanyag gazdát cserél a piacfalak tövében, az igazi olaj- és benzinüzletek nem itt bonyolódnak le. A szesz- és dohánypiac már kiterjedtebb, az ukrán, román vodkát és cigarettát törülközők alá rejtve kínálgatják. Mindig csak egy-egy üveget, illetve kartont tartanak maguknál, ha nagyobb kereslet mutatkozik, akkor a vevővel átmennek a nagybani piacon parkoló autóikhoz vagy a távolabb veszteglő kamionpótkocsikhoz, ezeket használják raktárnak. A rendőrség időnként lecsap rájuk, a határon vagy a piacon elkobzott tisztázatlan eredetű és összetételű szeszes italokat a kisvárdai gyárba szállítják, ahol ablakmosó folyadékot készítenek belőlük.

Az egyik felügyelő úgy jellemezte az áruválasztékot, hogy a piacon mindent meg lehet kapni, ami csak szükséges egy menyasszony kistafírozásához; ruhaneműt, edényt, háztartási gépeket, sőt egy lengyel boltban divatos lámpákat is lehet vásárolni.

Az áruk eredete változatos képet mutat. Néhány külföldi nagykereskedőnek szabályszerűen bejegyzett cégei működnek Magyarországon, de beszállított árucikkeik sokszor csak nagy késéssel kapják meg a Kereskedelmi Minisztérium engedélyét, hosszú raktározásra nem hajlandók, inkább a KGST-piacon hozzák forgalomba. A ruhaneműk jórészt Kínából és Törökországból származnak – ugyanezek a források látják el a határon túli, beregszászi vagy szatmárnémeti nagykereskedőket is, megvalósult a Bóvli Áruk Internacionáléja. A lengyeleket főleg “batyus” kereskedők képviselik, áraikat az átlagos szint fölött szabják meg, mégis sokan vásárolnak náluk, mert jobb minőségű árukat kínálnak, mint a konkurencia.

Az ukránok és a románok otthon gyakran természetben kapják meg a fizetésüket, munkahelyük profilja szerint cipőben, étkészletben vagy női harisnyában, így a magyar bolti ár feléért tudják adni.

Az árusoknál műszaki cikkeket; búvárszivattyút, fűnyírót, rádiót, termoszt, réz- és bronzrudakat is lehet venni. Akik több vállalkozókedvvel rendelkeznek, komplett traktort, sőt kombájnt is áthoznak a zöldhatáron, ezeket a nagy gépeket távolabb deponálják vevőre várva, de egy-egy kiegészítő szerszámot – például szétszedett tárcsát – figyelmet felhívó jelzésként kiraknak a standjukra.

A szervezettség egyre alaposabb és kiterjedtebb. Ukrajnából többnyire együtt érkeznek a házaspárok, és megosztják maguk között a munkát: a feleség viszi a piaci boltot, a férj pedig elmegy “olajozni” egyet. A dolgok odáig fejlődtek, hogy az árusok megrendeléseket is elfogadnak, néhány napos határidővel behozzák a kért alkatrészt vagy a kívánt méretű és mintázatú szőnyeget.

A megye előkelőségei között is divatnak számít kilátogatni a piacra, az a titkos remény vezeti őket, hogy egy különös néprajzi értékű tárgyat vagy más lappangó kincset fedeznek fel a bóvli között, de legtöbbször kénytelenek beérni egy-egy olcsó, de jó minőségű porcelánszervizzel vagy szerszámkészlettel.

A kelet-európai árusoknál később jelentkeztek a piacon a kínaiak. Fellépésüket különleges szervezettség jellemzi. Kartelleket alakítottak ki, nem fordulhat elő, hogy valamelyik standjukon egy trikóért vagy melegítőért a többiekétől lényegesen eltérő árat kérjenek. Üzletpolitikájukhoz tartozik, hogy engedékenyen kezelik a vásárlókat, bár nem adnak blokkot vagy számlát, a hibás, illetve nem megfelelő méretű árut ki szokták cserélni. A rendőrséghez megbízható, titkos kapcsolatok fűzik őket, mindig időben értesülnek a tervezett razziákról.

A képzettségük rendkívül vegyes: írni-olvasni alig tudó fiúk-lányok éppúgy akadnak köztük, mint diplomás orvosok, akik azért jöttek Magyarországra, hogy akupunktúrás tevékenységet folytassanak, de menetközben rájöttek, hogy ebből nem tudnak megélni.

A kínaiak ritkán alkalmaznak magyar munkaerőt, ha mégis felvesznek valakit, előnyben részesítik a frissen kiszabadult elítélteket, akik másutt nehezen tudnának elhelyezkedni. Bérüket igyekeznek leszorítani, magam is többször hallottam, hogy az anyagiak miatt indulatos viták alakultak ki a kínaiak és magyar szolgálóik között.

A kínaiak a piac D-E szektorában viszonylag rendezett körülmények között sportruházati cikkeket árulnak, ezek alapanyaga többnyire jó minőségű, de a márkajelzésük hamisított, vagy megtévesztő módon csak egy-két betűvel tér el valamelyik nagy cég világjelzésétől, például ADIDAS helyett ADINAS-t írnak fel rá. Az adjusztálás rendkívül fontos. Ezeknek az áruknak jelentős részét szülők vásárolják meg általános és középiskolás gyerekeiknek, a szegényebb tanulók csak így tudnak helytállni az osztályokban dúló márkadivat-versenyben.

Horváth Gergely Krisztián és Kovách Imre a KGST-piaccal foglalkozó tanulmányában, a következőkben ecseteli a kínai kereskedők sorsának további alakulását:

“A kínaiak megjelenésükkor, az 1990-es évek elején, sok magyar és lengyel árust kiszorítottak. Agresszív üzletstratégiájuknak köszönhetően ellenséges légkör vette őket körül, emiatt a piactól a város felé vezető út mellett, egy üres telken saját kereskedőudvart szerveztek meg…”

Az egykori Mezőgép vállalat nyíregyházi irodaházát vásárolták meg erre a célra, elképesztően alacsony, 4,8 millió forintos áron. Különféle üzleteket alakítottak ki, melyekről kis túlzással élve elmondhatjuk, hogy polcaikon a világ összes bóvlija megtalálható, a silány műszőrmekabáttól a mikulásfejjel díszített kulcstartóig. Kínálatuk azokra a bécsi boltokéra emlékeztet, melyek az 1960-as években az ócskaságok bőséges tárházával várták a Nyugatra frissen kiszabadult magyar turistákat. Az árak több mint jutányosak, és a nagyobb tételben vásárlókat külön kedvezmények illetik meg, amit a kifüggesztett tábla hirdet: “egy pár zokni 80 forint, sok 60 forint”. Lehet, hogy rossz időben jártam a kereskedőházban, de vevőt alig-alig láttam.

“Kezdetben komoly sikereket értek el az olcsón áruló kínaiak, de viszonylag rövid időn belül nyilvánvalóvá vált termékeik gyatra minősége, elkülönülésükkel a vevőkörük is lecsökkent, a vásárlók többsége elpártolt tőlük… A nyíregyházi piac valószínűleg a világ azon kevés helyeinek egyike, ahol a kínaiak alulmaradtak a kereskedők közötti versenyben…” – jegyzi meg a már említett tanulmány.

Véleményem szerint még korai volna sikertelennek minősíteni a kínai jelenlétet. Szervezettségük, igénytelenségük továbbra is komoly előnyt jelent, tőkeerőben is felülmúlják összes piaci versenytársukat. Állítólag megvették az ukránoktól a munkácsi repülőteret, és újabb komoly beruházásokra is készülnek.

A piaci árusként megjelenő nemzeti csoportok közül talán a Grúziából Izraelen keresztül ide érkezett zsidókat tarthatjuk a legérdekesebbeknek. Ily távoli letelepedésüket az indokolhatja, hogy a nyugati kereskedelmi versenyben nem állnák meg a helyüket, és állítólag Izrael is követi azt a nemzetközi gyakorlatot, hogy jelentős támogatásban részesíti azokat az állampolgárait, akik külföldi vállalkozásokba kezdenek. Főleg az elektronikai szakágban helyezkedtek el, a városcentrumban és a piac mellett is nyitottak boltot, de övék Nyíregyháza egyik legdivatosabb étterme is. Szigorúan zárt keretek között élnek, velük kapcsolatos ismereteink alig lépnek túl a pletykák szintjén.

A piaci árusok többsége természetesen a magyar kereskedők közül kerül ki. Javarészük annak idején jövedelemkiegészítésként kezdte el az ipart, az 1980-as években Lengyelországban vásárolt bársonnyal, étkészlettel vagy román konyakkal, ágyneművel üzletelt munkahelyén, illetve lakókörnyezetében. Következő lépcsőfokként megpróbáltak önállósodni, helyet béreltek az újonnan megnyíló KGST-piacokon, adott esetben Nyíregyházán.

“A saját stand kiépítése után az eladásra szánt árut legtöbbjük már Budapestről szerzi be viszonteladóktól, néhányuknak viszont sikerült egészen az importőrökig eljutnia és így a közbülső láncszemet kiiktatnia” – írja a már idézett tanulmány. “Mivel a kereskedés alapvetően illegális – az árusok nem fizetnek adót – a török, illetve kínai nagykereskedőknek sem érdeke a valós forgalom bevallása, az üzletmenet nélkülözhetetlen elemévé vált az adott szó becsülete, ami az írásos szerződéseket helyettesíti… A korábban megbízhatónak bizonyult és rendszeresen visszajövő piacos, akár milliós nagyságrendű árut is elhozhat hitelben a fővárosi nagykereskedőktől, anélkül, hogy erről bármiféle dokumentum tanúskodna. A nagykereskedőknek is csak addig megy jól, amíg kicsik vásárolnak tőle, a kicsiknek pedig szintén érdekében áll, hogy a megfelelő árut szállító nagykereskedők bizalmát hosszútávra bírják. A piacon az általánosan alkalmazott árrés 5–8 százalék, a kereskedők így képesek megtartani előnyüket a városi üzletekkel szemben…”

 

 

A BEAG gyár nyíregyházi egységének egykori üzemtelepein számos kisebb vállalkozás rendezkedett be – közülük távolról sem a legnagyobb, de mindenesetre a legérdekesebb alakulat egy magánkézben levő varroda. Tulajdonosa egy szabónő, aki feladta érdi műhelyét, hogy itt, az ország legnagyobb KGST-piacának közelében telepedhessen le.

A munkateremben 30–40 éves, még keletnémet gyártmányú Textima varrógépek zakatolnak, ezeket a műszaki matuzsálemeket csak az állandó felújítás tartja egyben. A varrónők és “varróférfiak” minimálbérért dolgoznak, négy- vagy nyolcórás műszakokban, hetenként nyolcvan öltönyt készítenek.

Ez az üzem nem tör világhírre a divatszakmában, csak a megcélzott piac szükségletét kívánja kielégíteni. Elsősorban a Romániából és Ukrajnából érkező vásárlókra számít – ezekben az országokban is egyre több ember kényszerül rá, hogy ügyei intézéséhez öltönyt húzzon.

A tulajdonosnő kihív minket a KGST-piacra, ott az árusító bódéjában megtekinthetjük a teljes választékot.

– Általában a húsz évvel ezelőtti modelleket gyártjuk, a duplasoros, négygombos az, amit a leginkább keresnek, a modernebb egysorosra nincs vevő.

Az öltönyárak elképesztően alacsonyak, négy- és nyolcezer forint között mozognak – ez persze csak úgy lehetséges, hogy a készítő a legolcsóbb anyagokkal dolgozik. Nyolcvan százalékban poliészter alapú gabardint használ – ez fel szokott töltődni statikus elektromossággal és időnként villámcsapásszerű kisüléssel sújt le viselőjére. Most újabb anyagként velúrral próbálkoznak.

Közelebbről is megnézem a kidolgozásukat: a kabátujjak bevarrása, a gomblyukak kiöltése is slendrián munka, biztos, hogy az öltöny az átlagos kihordási időnél hamarabb használhatatlanná válik. A tulajdonosnő vállat von:

– Hogy élne meg a kereskedő, ha az embereket még mindig az esküvői ruhájukban temetnék el?!

Bár az egész soron minden sátorban öltönyöket árulnak, a forgalom ennek ellenére itt is élénk. Egy román “passzer” cédulán összesített nagyobb tételt rendel, 10-15 darabot visz el hitelben, a legközelebbi vásárlásnál törleszt majd.

A sokszori kipakolás során az eladatlanul maradt öltönyök megfakulnak, elpiszkolódnak, olyankor leárazzák, és partiba dobják őket, ha így sem megy el, odaadják ingyen egy cigány üzleti felhajtónak, és ő azt csinál vele, amit akar.

– Mi lesz, ha bezár a KGST-piac?

– Akkor elmegyünk Nyíregyházáról, találunk még olyan helyet, ahol szükség van ránk.

 

 

Ahogy a városközpontból kifelé haladunk, övezetenként 500–1000 forinttal csökken egy-egy tartós ruházati cikk ára, és a piacra kiérve válik megfizethetővé az átlagember számára. Egy garbó a belvárosban 3800 forintba kerül, itt 1200 forintért is meg lehet venni, mert nem rakódnak rá adók, üzletfenntartási költségek és egyéb kiadások.

A belvárosi boltok és a KGST-piac forgalma gyakran érintkezik, az előkelő nyíregyházi szalonok tulajdonosai kijárnak ide vásárolni, vagy épp ellenkezőleg, itt nyitnak egy fióklerakatot, divatból már kiment cikkeik árusítására. A Metro, a Tesco és a többi üzletközpont nem jelent komolyabb konkurenciát, megnyitásuk idején a piac forgalma általában meg is ugrik – az emberek feljönnek megnézni az új áruházakat, és mikor kigyönyörködték magukat, kimennek vásárolni a KGST-re. Megjegyzendő, hogy az üzletközpontok Nyíregyházán is nehezen találják meg azt a vevőréteget, mely képes megfizetni az áraikat, némelyikben a forgalom 60-70 százalékát a leszállított árú termékek teszik ki.

A piac szerkezetét az állandó változás jellemzi. Becslések szerint a boltok 70 százaléka a “fehér”, 30 százaléka pedig a “szürke” gazdaságba tartozik. A “fehérek” alsó rétege könnyen átkerülhet a “szürkék”-hez, elég egy rosszul sikerült üzleti év, és máris csak bizományba kap árut, vagy kívül kerül a piac falain, és falusi boltok előtt egy pokrócra pakolhat ki. A “szürkék”-től is vezet fölfelé út. Egy árus a földre terített ponyvával kezdte, aztán pesti készítőktől megvásárolt néhány leselejtezett gépet, divatos, olcsó pulóvereket gyártott rajtuk, eladta a románoknak, a hasznot visszaforgatta, ma már számjegyvezérlésű masinákon nyugati exportra termel.

Mindent összevetve: szerethetjük a KGST-piacot, vagy utálkozhatunk tőle, azt viszont nem tagadhatjuk, hogy ha nem létezne, akkor a megye lakosságának jelentős része rongyokban járna.

 

VI. Hidak a semmibe…

Romániai utak
1.

A magyar vízügyes képzést az évek folyamán módszeresen és céltudatosan felszámolták, ennek eredményeként a mérnökutánpótlás alig megoldható gondokkal jár. A bajban néhány vízügyi igazgatóság ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy a szomszédos keleti országokból áttelepülő magyar nemzetiségű szakembereket fogad be a soraiba, ezek többnyire kiválóan megállják a helyüket. Pár évvel ezelőtt U. Károly is ilyen módon került át Szatmárnémetiből Fehérgyarmatra. Már megkötött a magyar talajban, de gyakran visszajár anyját és rokonait meglátogatni, a vízügyesek őt adták mellém kísérőnek Partium-beli utaimra.

U. régi ismerősként köszönti a határőröket mind a két oldalon, percek alatt átjutunk. Elmarad mögöttünk a csengersima-petei átkelő, a kocsink román területen fut tovább. Szatmárnémeti felé tartva U. bemutatja a falvakat, melyeken áthaladunk; a szavaiból kirajzolódó helyzetkép olyan ismerős, mintha még otthon járnánk.

Az első nagyobb helység Pusztadaróc – román nevén Dorolţ. Az 1970-es években itt egy országos hírű állami gazdaság működött, földjeiből 2200 hektárt öntöztek, a szivattyúk egy magasvezetésű csőrendszerbe nyomták fel a vizet. A termésátlagok csúcsokat döntögettek. A változások után mindent széthordtak, eltűntek a szivattyúk, a csőrendszer helyén is csak egy-egy tartóállvány maradt meg, ameddig ellátni, a földek mindenütt parlagon hevernek. Az egykori alkalmazottak szolgálati házai is megkoptak, a lehullott vakolat mintha folthatású kompozíciókat rajzolt volna a falakra, az erkélyeken színehagyott melegítőruhák száradnak. A többi út menti faluban is a pusztulás nyomait fedezi fel a tekintet. Domahidán például három kastély is állott, mindegyiket szétverték, romjaikat benőtte a gaz.

A környék még nem állt rá a határközelséggel kapcsolatos szolgáltatásokra, csak most kezdtek neki néhány vendéglő építésének.

Szatmárnémetiben az egykori Honvéd utcán jutunk be, valaha erre léptetett fehér lován az “országgyarapító” Horthy Miklós.

– A visszacsatolás után az én nagyapám vitte az első vonatot Magyarországra – mondja a kísérőm –, annyi virágot szórtak a bevonuló katonákra, hogy a csokrokkal fűtötték a mozdonyt.

A népesség jelenlegi összetétele iránt érdeklődöm: a hivatalos statisztika szerint Szatmár megye 58,5 százalékban román, 35 százalékban magyar nemzetiségű, a helyi magyarok úgy vélik, hogy a valódi arány inkább egy az egyhez.

Először járok itt, jobbra-balra forgatom a fejemet. Úgy tűnik, Szatmárnémeti városképét még mindig a 19. századból és a 20. század első évtizedeiből származó nagy létesítmények határozzák meg. A Szamos-hidat is 1914-ben építették – épp a napokban érkezett egy levél attól az osztrák cégtől, mely hajdanán a kivitelezést végezte, felhívták az illetékesek figyelmét, hogy már lejárt a 80 év garanciális idő, és érdeklődnek a további elképzelések iránt.

A helybeli magyar újságírók is egy Móricz Zsigmond-i hangulatú “tükrös szálló”-ba, a Hotel Dáciába invitálnak minket – valaha, a magyar időkben, “Pannónia Szálló”-nak hívták. Ez az egész Partium legszebb szecessziós stílusú alkotásai közé tartozik, 1902-ben épült, tervezetét aranyéremmel tüntették ki egy bécsi kiállításon. Homlokzatán Szatmárnémeti kerámiából készült címere látható – benne növényi motívumok uralkodnak, tetőzetében a kék szín hétféle, egymással keveredő árnyalata különleges hatást kelt.

Az ajtón befelé tartva kísérőm megkérdezi vendéglátóinkat:

– Mi újság?

– Semmi, még a víz is lassan folyik.

Ki kávét, ki teát rendel, az egykor hagyományos hajnali szesz itt is kiment a divatból. A bemelegítő beszélgetésből úgy tűnik, mintha csak hazai újságírókat hallanék, kizárólag szűken vett szakmai és egzisztenciális gondok kerülnek elő, a nagyobb közösséggel kapcsolatos témák nem merülnek fel. Csak egy eltérő vonás mutatkozik: a szatmárnémeti zsurnalisztáknak az a legfőbb törekvésük, hogy a gyerekeiket átjuttassák Magyarországra és egyengessék ottani életútjukat – ezért nem érheti őket gáncs, a helyükben valószínűleg én is erre fordítanám erőimet.

Kivárom az alkalmas pillanatot a privatizálgatásban és rákérdezek, hogy a magyar határmenti földeken látottak mennyiben jellemzőek Románia egészére.

– Az új földtörvényt 1990-ben fogalmazta meg egy Lupu nevezetű politikus, ezért, a nevét magyarra lefordítva, “farkastörvénynek” hívják. Ez nem számolt az egykori aranykorona-értékkel, csak a talajminőséget vette figyelembe.

A régi tulajdonosok 16 hektárt kaptak vissza egykori birtokaikból, ezt a mértéket most fel fogják emelni 50 hektárra. Akkor, az első tavaszon a téeszekben mindenki fogta a maga “tégláját” és elvitte magával, a mezőgazdasági földalap 85,5 százaléka és a tenyészállatok nagy része magánkézbe került. Az állami gazdaságok is halódnak, a felszámolásuk bizonyos időbeni nehézségekkel járt, a területükre jogot szerzett gazdák öt évig vagy részvényesek lettek vagy ideiglenesen bérbe kellett adni a részüket, a megszabott terminus azóta letelt és mérik ki a földeket.

A magánosítási folyamat továbbra is változatlan lendülettel folytatódik. Az 1992-ben 196, még állami tulajdonú megyei vállalkozásból 104-et vásároltak meg egyéniek. Az arányokat illetőleg a privát szféra adja a mezőgazdasági termelésnek 93, az iparinak pedig a 65 százalékát.

A változások után nem maradt elegendő munkaerő falun, a városba került fiatalokat már nem vonzotta szüleik kisparaszti gazdasága. Ők elavult eszközökkel kínlódnak, az utóbbi tíz évben magánosok talán egy új traktort sem vettek a megyében. A meglévő gépeket sem tudják üzemben tartani, az agrárolló nyílik, egy liter motorolaj 7000 lejbe került, ami négy kiló búza árának felel meg.

A termelési kedv visszaesik, emberemlékezet óta az idén vetették a legkevesebb búzát, például Hadad határában a földek fele parlagon maradt. 1990 után az almáskertek is tönkrementek a legjobb szatmári termőterületeken: Szaniszlón, Kőszegremetén. Csemegeszőlőt csak görögországit lehet kapni, hazait nem. A gazdák megtermelik azt, amit megesznek a családjukkal, de effektív pénzhez ritkán jutnak. Az élet minőségét az is rontja, hogy elmaradt az infrastruktúra tervezett fejlesztése; a megyében újonnan csak két faluban vezették be a gázt.

A városba szorult népesség foglalkoztatását nem tudják megoldani, magában Szatmárnémetiben is tíz százalék fölött jár a munkanélküliség. Aki erre a sorsra jut, 18 hónapig segélyt kap, utána fél évig keresetpótló juttatást – ezzel ki is merül az állami segítség. A bányászlázongások hatására vezették be azt az intézkedést, hogy tömeges elbocsátások esetén 6-12 havi fizetésnek megfelelő végkielégítést adnak.

– Satu mare, pite n-are! – mondja a közmondás: nagy a város, de kevés benne a kenyér.

Sokan járnak át dolgozni Magyarországra – többnyire kerékpárral. 1000-1500 forintos napszámot kapnak vagy természetben fizetik ki őket. A kapott terményt hazahozzák, egy zsák uborka vagy alma elfér a bicikli kormányán, ennyiért a vámosok sem szólnak, de ha valaki többet akar, az le kell adja a baksist. A szatmárnémeti piacon szinte csak az így becsempészett gyümölcsöt-zöldséget kapni. Az áru egy részét lefüggönyözött autóbuszokba rakják, hárman-négyen beülnek mellé és viszik Nagybányára.

Igazán nagy pénzeket csak komolyabb üzleteléssel lehet keresni. A hosszú szoknyás “gábor” cigányok, akik kotroczófalvi fészkükből települtek be Szatmárnémetibe, valaha csatornatisztításból éltek, most tőkéhez jutottak, és ők importálják vissza külföldről a használt Dácia kocsikat.

Akadnak, akik áthajtanak egy-egy juhnyájat a zöldhatáron Magyarországra. Állítólag a csengeri termelőszövetkezet volt elnöke, “Lenin” Péter is vett tőlük, aztán nagy haszonnal továbbadta olasz exportra.

A sikeres hazai vállalkozók jelentős része a régi politikai nómenklatúrába tartozott. Ők a megtermelt profitjukat három különböző elgondolás alapján kezelik: vagy berakják a pénzt egy nyugati bankba, vagy látszatszövetkezeteket működtetnek, az ezzel járó állami támogatásokat még magasabb nyereségszerzésre használják fel, vagy visszaszivárogtatják a politikába, abban a reményben, hogy újra hatalomra jutnak.

A külföldi tőkések 350–400 vállalkozásban vannak jelen. Ötvenezer dollár fölötti beruházás esetén stratégiai befektetőknek minősülnek és jelentős kedvezményben részesülnek. Szatmárnémetiben a Dräxlmaier számít közülük a legjelentősebbnek, itteni üzemében villamos kábeleket gyárt a Mercedes gépkocsihoz. 1500 embert foglalkoztat, nyolcvan százalékuk magyar nemzetiségű, ez az arány egy válogatás nyomán alakult ki, melynek során például a német nyelvtudás alapvető követelménynek számított. A másik nagy terjeszkedő, az Electrolux megvette a régi gáztűzhelygyárat, az épületeit egyszerűen elsöpörte és a helyükön új üzemcsarnokokat épített.

Általánosságban szólva elmondhatjuk, hogy a külföldi vállalkozók csak a kisebb beruházást igénylő tevékenységeiket viszik át Romániába, például a bérvarratást. A 25-30 éves gépeket végképp kiuzsorázzák, aztán a sorsukra hagyják. A közép- és magasfokú technológiával megállnak Magyarország határánál.

Sokan elsősorban piacot vásárolnak, felszámolják a szakmájukba tartozó román termelő üzemeket, hogy az áruik minden konkurencia nélkül érvényesülhessenek. A külföldi cégek között közönséges szélhámosok is akadnak; például egy sajtgyártó vállalkozó élve a vámmentességgel, gépsorokat hozott be, aztán anélkül, hogy egy óráig is működtette volna, egyszerűen eladta és eltűnt a színről.

Ami a magyar tőkét illeti, a leglátványosabb akció a MOL benzinkutak megjelenése és terjeszkedése volt, de említésre méltó a “Krónika” című országos napilap elindítása is, mely állítólag 1,2 millió dollárba került. Kisebb vállalkozók alig-alig kezdeményeznek.

Elköszönünk az újságíróktól, U.-nak még be kell néznie a helyi Vízügyi Felügyelőségre, ahol valaha maga is dolgozott. Vitális magyar érdek a jó kapcsolatok fenntartása, nem szabad elfelejteni, hogy a vizeink javarésze Románia felől érkezik és nem mindegy, hogy mennyi jön és mit hoz magával. A vízminőség, ahogy mondják, az utóbbi időben kilencven százalékot javult, de ez a “temető békéje”, mert a partok mentén sorra szűnnek meg a szennyeződést kibocsátó üzemek, bányák.

A vízügyesek helyzete Szatmárnémetiben is alig jobb, mint Kárpátalján. Az állami dotáció gyakorlatilag itt is megszűnt, a Felügyelőségen hatvan emberből tíz maradt. Sajnos épp a gyakorlati munkát végzők közül bocsátottak el sokat, hogy a többiek fizetését elfogadható szinten tarthassák.

A nagy szivattyútelepek csak akkor működnek, ha van áram, szállítóeszközöket utoljára 1990-ben vásároltak, a régi román gyártmányú gépek már amortizálódtak. A Nyugatról beszerzett eszközök felújításához a nyíregyházi vízügyi igazgatóság szokott átadni nekik gyártási vázlatokat.

Most átszervezésekkel igyekeznek javítani az állapotokon, de ezek rendkívül lassan haladnak. Az ide vágó vízügyi és környezetvédelmi törvény megjelent ugyan, de azonnal kiderült, hogy átdolgozásra szorul. A változtatásokhoz kétharmados többségű döntés kellene az országgyűlés mindkét kamarájában, ilyen szintű egyetértés viszont csak nehezen jön össze, mert sok a párt és versengenek egymással. Ugyanilyen nehezen indulnak a vállalkozások is a felügyelőségen belül, engedélyezésük ügye tucatnyi fórumon is át kell, hogy menjen.

Megszólal a telefon, U.-t keresik, Riedl Róbert, Szatmár megye prefektusa hajlandó fogadni minket egy rövid beszélgetésre, átsietünk a Közigazgatási Palotába.

Riedl sikeres vállalkozóként került a megyei közigazgatás élére, bútorokat és más iparcikkeket exportált. Jókedvűen és harsányan vállalja magyar nemzetiségét:

– Ebben a térségben a magyar világnyelvnek számít, tőlünk le, egészen Horvátországig és Burgenlandig. Az övezetnek most sajnos rosszabbul megy, de 5-15 év alatt fel fogunk zárkózni Európához.

– A Kárpátok-Eurorégió terve mennyire segíti ezt a folyamatot?

– Ezt az egész elképzelést csak Nyugat-Európa erőlteti, nincs semmiféle realitása, egyáltalán nem befolyásolja az események menetét. Ami az egyes partnerekhez fűződő kapcsolatainkat illeti: a magyarokkal kialakított viszonyban meghatározó körülmény, hogy ők több tapasztalattal és nagyobb tőkeerővel rendelkeznek. Sok a közös vállalat, a forgalomnak nagy lökést ad majd, hogy hamarosan felépül a Csengersima és Pete közötti teherforgalmi határátkelő.

– A “fekete gazdaság” mennyire nyomja rá a bélyegét erre a kapcsolatra, milyen arányokat öltött?

– Egy kicsit eltúlozva a dolgokat, azt mondhatnám, hogy amit az osztrák “fekete gazdaság” elvon Nyugat-Magyarországon, elsősorban munkaerő tekintetében, azt mi pótoljuk vissza Kelet-Magyarországon.

A prefektus széles mozdulatokkal magyarázni kezd:

– A dolgok rendben mennek, csak néha vegyül beléjük kellemetlen politikai felhang, mikor Pestről akarják elmagyarázni, hogy nekünk mi a jó. A határok spiritualizálódásának játszmáját nálunk még nem játszották le. Ki merem jelenteni, hogy a jelenlegi román kormány valóban próbál tenni valamit Európáért, de erős ellenszélben kell haladnia. A nép 30–40 százalékát el lehet vinni a nacionalizmus, a keleti hovatartozás tudata felé; ha ma volnának a választások, a kormányzati koncepció valószínűleg megbukna.

– Mit lehet tenni?

– A hivatalba lépés utáni első évben végre kellett volna hajtani minden “fekete lépést” – a bankok privatizációjától a ráfizetéses nagyüzemek bezárásáig. Ezt elmulasztottuk, például a galaci kombinát ma is tízezreket foglalkoztat, nem tudnánk hová átcsoportosítani az embereket. Szerencse a bajban, hogy nem épült fel az új atomerőmű és a nagy műtrágyagyár, legalább ezeket nem kell majd felszámolni.

Tovább beszélgetünk, a prefektus szavaiból az a kép bontakozik ki, hogy ez az északi megye nehezen hozza be fejlődésbeli lemaradását, még mindig az elosztás-felszámolás korszakát éli. Hallatlan esetek fordulnak elő: egy termelőszövetkezetben nem tudtak megegyezni az állatok tulajdonjogáról, az elégedetlenkedők rágyújtották az istállót a jószágokra. Egy blokkházban lakó férfi valamilyen kárpótlásként egy tehenet kapott, nem tudott vele mit kezdeni, végül eladta egy láda sörért.

Az esztelen pusztítások hatása hamarosan megmutatkozott. A temesvári húskombináttól húsz kilométerre a boltokban nem lehetett megfelelő húst kapni, portugál importból származó disznófejsajtot kínáltak a karaj árának kétszereséért.

– Az a legnagyobb baj, hogy létrejött egy olyan embertípus, amelyik nem tud magáról gondoskodni, mindent kívülről vár el. A kommunizmus fogalmától is azért ódzkodik, mert a munkával köti össze. Nem épít, csak eljön lakást kérni, nem termel, csak azt lesi, hogy mikor döglik meg a szomszéd kecskéje, azt firtatja, kinek a nevén van a családi autó, de nem veszi azt a fáradságot, hogy karbantartsa. Purgatóriumon kell átmenniük, hogy megváltozzanak, meg kell várni, amíg az emberek éhen halnak majd az utcán, akkor talán elkezdenek dolgozni.

Itt tartottunk a beszélgetésben, amikor a titkárnő beszólt, hogy a prefektusnak indulnia kell egy politikai tanácskozásra. Riedl sajnálkozva jelzi, hogy nincs több ideje számunkra. Búcsúajándékként aláír néhány papírt, ha azt felmutatjuk a határon, sorban állás nélkül léphetünk ki.

U. keletnek fordítja a kocsi orrát, meg akarja mutatni nekem a nevezetes kányavári (fernezelyi) tározót. Útközben errefelé is mindenütt a pusztulás nyomai látszanak; egy len- és kenderfeldolgozó kombinátból csak a raktárépület maradt meg, egy téeszmajor falából még az ajtótokokat is kilopták. Megállunk Batizban, ez az 5100 lelkes helység valaha Szatmárnémeti “alvó falujának” számított. Lakosai bejártak dolgozni az “Unio” gyárba, az mostanra megszűnt, 33 százalékosra nőtt a munkanélküliség. Az emberek idegenben próbálnak pénzt keresni, Magyarországgal elégedetlenek, jobb lehetőségek reményében egészen Bécsig, sőt Hollandiáig elvándorolnak.

– A Holdra menni tíz év múlva is ráérünk. Különben is, mi lesz ott? Oroszok! – mondja a polgármester.

A batizi állami gazdaság is csak senyved. Működteti még az eladásra szánt baromfitelepét, de csak abból a meggondolásból, hogy ha a termelés leállna, már nehéz volna vevőt találni rá. Anyagilag nincsenek nagy igényei, annyit kér, amennyit belefektetett, de a jelentkezők így sem tolonganak.

Végre Sárközújlakon (Livada) látunk egy új vállalkozást. Egy Németországból visszatelepült pincér megvásárolt egy marhanevelő telepet, és az épületben egy üdítőitalgyárat nyitott.

Megérkezünk Kányaházára, a tározó méretei lenyűgözőek, most a nyári forróságban is hét-nyolcmillió köbméter vizet fogad magába.

– Hatalmas tömeg – mondja U. – Ha itt valami katasztrófa történne, 240 perc múlva másfél méter magas vízoszlop zúdulna rá Csengersimára.

Kísérőm elvonul tárgyalni; egy komphajóroncs váza fekszik a fövenyre kihúzva, arra alkuszik a nyíregyházi vízügyi igazgatóság nevében. Ha megkapnák, helyrehoznák és forgalomba állítanák. Leülök a kőfalra és elnézek a tározó víztükrén, a partok mellett vakációzó iskolások fürdenek, beljebb le-lecsap egy szomjas madár. A szárazon elpangó Dunakiliti-tározóra gondolok és elfog a rosszkedv, úgy érzem magam, mint egy nyomorék gyerek szülője, aki az egészségeseket figyeli.

 

 

2.

Most is Csengersimánál kelünk át, míg kocsink araszolgat az ellenőrző pontok között, U., a kísérőm elfilozofálgat:

– Úgy látszik, a magyarokat a keleti országrészük nem érdekli, a románokat az északi.

– Ezt honnan veszed?

– Gondold meg: Ausztria felé átlag 9 kilométerenként van határátlépő hely, itt 140 kilométerenként. Csengersimához legközelebb az aradi fekszik, és nem is terveznek újabbakat. Szerinted ez véletlen? Inkább arról van szó, hogy nem akarnak beruházni, mind a két ország számára a kelet-nyugati irány a fontos, nem az észak-déli, mert itt a nyomor közlekedik és az ő politikájuknak az a lényege, hogy a pénzt a látványos helyekre kell adni. Pedig sokkal több figyelmet érdemelne a Románia felől érkező idegenforgalom. A szatmárnémeti repülőtéren naponta két Boeing száll le. Ez a táj természetes megközelítési központja, át lehetne csalni hozzánk is az ide látogató turistákat. Kevés anyagi ráfordítással, de komoly szellemi tőkével jelentős fejlesztéseket lehetne megvalósítani.

Szatmárnémetinél most nyugatnak fordulunk el Nagykároly (Carei) felé. Az idő már november közepére jár, de az őszi munkák még el sem kezdődtek a földeken, nagyrészük parlagon marad majd.

Automatikusan jegyezgetném a látottakat, de aztán elfog a rosszkedv, és abbahagyom az írást. Nem tudom eldönteni, hogy hangulatomat a táj sugallja-e vagy én vetítem bele nyomott kedélyemet a táj képébe.

Nagykárolyban az önkormányzat egyik vezetője fogad minket, meglepődik, hogy milyen hamar átértünk:

– Én a múltkor négy órát vártam Csengersimán, mire a magyarok bepityegtették a kocsimat a számítógépbe. Lyukakat kellene már csinálni a határon.

– Úgy tudom, vannak testvérvárosaik odaát, ezek a kapcsolatok nem járnak protekcióval?

– Ezek a kapcsolatok már régen csak eszem-iszomban merülnek ki. A valódi együttműködés más vonalak mentén halad. A nyírbátori Prokop Áfész boltokat nyitott nálunk ABC Prokop néven, Mátészalkáról települt át a szemétbegyűjtő Becker cég is. A világhírű Murfatlar borokhoz Magyarországon készítik a címkéket és a díszdobozokat.

A kávé mellett a környék híres szülöttjéről, Ruha István cigány hegedűművészről beszélgetünk:

– Igaz, hogy annak idején megkapta a Lenin-rendet?

– Igaz, de állítólag az volt a legfőbb érv a kitüntetés mellett, hogy muzsikált Gheorghiu-Dejnek és Hruscsovnak is.

Ott, ahol a magyar is kisebbségnek számít, nem találom szerencsésnek belemenni a “cigánykérdés” taglalásába, szeretnék fordítani a témán, de az önkormányzati hivatalnok nem tágít:

– A cigányokkal muszáj foglalkoznunk, mert különben ők foglalkoznak velünk. A városban 26 ezer ember él, ebből 14 ezer magyar, 1800 a cigány nemzetiségű. Tavaly viszont 90 magyar és 40 cigány gyerek született, előbb-utóbb komoly arányeltolódással kell számolnunk és az ezekből származó gondokkal.

Fogadó partnerem helybeli konyakkal kínál. Erre az ajánlatra nincs jó válasz: ha az ember iszik, lenézik, mint részegest, ha elutasítja, barátságtalannak minősül, és megtörik a hangulat. Mivel mindegy, inkább elfogadom.

– Persze nem a cigányok jelentik a legnagyobb problémát – folytatja a házigazdánk –, hanem a munkanélküliség. Nagykárolyban sorra szűnnek meg a munkahelyek. A legnagyobb vállalat, a Bányagépgyártó valaha 2400 embert foglalkoztatott, most, hogy országszerte szűnnek meg a bányák, a cég nem jut megrendelésekhez, a létszáma lement 400 fő alá. A várost nem tudja úgy támogatni, ahogy korábban, például kiépített egy fűtővezeték-rendszert, mely egész a lakótelepig elfutott, az is megszűnik. Az olaj- és a cukorgyár, a faipar is erősen visszaesett.

– Mindent összevetve hány százalékos lehet a munkanélküliség?

– Mondhatnék valamilyen hivatalos adatot, de magam is tudom, hogy nem fedi pontosan a valóságot, mostanában nincsenek “tiszta számok”. Az orvosok 200 márkáért bárkit elengednek nyugdíjba – őket hová soroljuk? Vagy vegyünk más példákat: az iskolában az ötödikes gyerekek naponta hét-nyolc órát töltenek bent csak azért, hogy foglalkoztatni lehessen a tanárokat. A kilenc óvodában ötszáz gyerekre kétszáz alkalmazott jut, pedig a kicsik fele be sem jár, az esetleges ellenőrzésnél azt mondják rájuk, hogy betegek. Mi más ez, mint kapukon belüli munkanélküliség?

Nagykároly helyzete nem számít különlegesnek, a maga módján egész Románia állapotát tükrözi. Az állam többek között 185 ezer katonát, 450 ezer pedagógust, négy és félmillió nyugdíjast tart el.

– Milyen feltételekkel vonulnak nyugdíjba az emberek?

– Az ő ügyeikben rengeteg aránytalanság mutatkozik. Aki ugyanarról a munkahelyről öt éve ment el nyugdíjba, az ötszázezer lejt, aki idén, az 1,1 millió lejt kap – ami gyakran többet tesz ki, mint amennyi az eredeti fizetése volt. A megélhetéshez egyébként a statisztikai kimutatások szerint havi 650 ezer lej kellene.

(A vágtató infláció miatt az időben eltérő adatok más és más számot jeleznek. – M. Gy.)

Az ország nem tudja megtermelni a költségvetésben előírt összeget, az elosztásnál viszont a ballagó előnyben részesül a sietővel szemben. Erdély és Bukarest tesz be legtöbbet a közös kosárba, az ottani tízmillió lakos adja a nemzeti jövedelem nyolcvan százalékát, a többi tizenhárommillió pedig a maradék húszat. Ugyanakkor a beruházások és támogatások javarészét a kevesebbet teljesítők kapják.

– Az utóbbi években az állami vagyonnak legalább a harminc százalékát szétosztották. A vállalkozók kölcsönből vették meg a gyárakat, miből fogják fejleszteni vagy legalább működtetni? A pénzromlás évi üteme 45 százalékos, a bankok hatvan percentes kamatra adnak hitelt, ez csak arra jó, hogy tovább gerjessze az inflációt. Több milliárdos is él Nagykárolyban, de ezek többnyire nem termeléssel, hanem élelmiszer-kereskedelemmel foglalkoznak.

– A külföldi tőke nem jelentkezik?

– Nálunk ez nem megy olyan egyszerűen, mint Magyarországon. Az optikai cikkeket gyártó német Buchmann cég szeretett volna egy fióküzemet építeni Temesváron. Háromszor-négyszer is lejöttek tárgyalni, de nem tudtak ötről-hatra jutni. Végül megunták, körülnéztek Magyarországon, és két hét alatt megvettek egy régi gyárat Mátészalkán.

– Igen, erről tudok.

– Szerencsére akadnak türelmesebb vállalkozók is. Egy thaiföldi cég egy álló évig járt a Vagyonügynökséghez, míg végül megkapta az engedélyt – ők dolgozzák fel a keletről érkező gyapotot.

A beruházások országos összesítésben sem érik el a 4 milliárd dollárt – Magyarországon meghaladják a 18 milliárdot. Javulás nem várható, nemcsak a közgazdasági környezet kedvezőtlen, de maguk a törvények sem stabilak, a vállalkozók nem tudják felmérni, hogy mire számíthatnak. Kéthetenként jön egy-egy módosító határozat, pedig a rendeleteket is úgy kellene hozni, mint régen az egyházi törvényeket, hogy ezer évig ne változzanak.

1990 óta Románia népessége kétmillió fővel csökkent – elsősorban az elvándorlások következtében. A forradalom után Nagykárolyt is több mint háromezer ember hagyta el, főleg magyar nemzetiségű fiatalok. Átmennek az anyaországba, lekenyereznek egy hivatalnokot, megkapják előbb a munkavállalási, aztán a letelepedési engedélyt, sokszor az egész család követi őket.

Az ő távozásukkal az ingatlanok elnéptelenednek és értéküket vesztik. Egy háromszobás tömblakást már 12 ezer márkáért is meg lehet kapni, egy garázzsal rendelkező családi házat pedig 25 ezerért. A megépítésük viszont ugyanannyiba kerülne, mint Magyarországon.

Megiszunk egy búcsúkonyakot, és elindulunk következő úti célunk, a határmenti sváb települések felé. A város szélén egy laktanya áll, meglepődöm, mert úgy tudtam, hogy a nemzetközi rendelkezések értelmében a határtól számított nyolcvan kilométeres mélységben nem szabad telepíteni hasonló hadi létesítményeket.

– Ezt a román vezetők is tudták – mondja a kísérőm –, mégis idehoztak egy egész tüzérezredet, hogy a választásoknál mindig kijöjjön a román többség. Aztán a külföldi katonai ellenőrök felfedezték ezt a suskust, és el kellett költöztetni a tüzéreket, csak egy megfigyelőpont maradhatott meg. El lehet képzelni, hogy mibe kerülhetett ez az egész manőver.

Az Ecsedi láp alsó végén járunk, a környék vizenyős-mocsaras, ha a gazda kiment nádat vágni, és közben megeredt az eső, haza sem tudott jutni. Nehéz sorsú mezőgazdasági szövetkezetek működtek ezen a vidéken. A megyében itt alakították ki az úgynevezett “tébécés farmokat”. A Ceauşescu-rendszer központi utasításainak értelmében egy darabbal sem fogyatkozhatott meg a jószágok száma, ha egy tehén gümőkórt kapott, akkor sem lehetett levágni, hanem egy külön telepre vitték, itt valóságos gulya gyűlt össze belőlük.

– Szabályszerűen fejték őket, a tejet felforralták, aztán gyártottak belőle valamit – teszi hozzá a kísérőm.

Tovább haladva az út menti mocsarat homokos talaj váltja fel, jelzi, hogy már a jobb adottságú sváb vidéken járunk. Ez a környék történetileg is nevezetes, a jelenleg is Magyarországhoz tartozó Mérkkel és Vállajjal együtt valaha II. Rákóczi Ferenc birtoka volt. Az 1711-es szatmári béke után a kincstár elkobozta és a Károlyi család váltotta magához. A török pusztítások következtében a falvak fokozatosan elnéptelenedtek, ezért 1773-ban a Károlyiak német telepeseket hozattak be Baden-Württenbergből. Ezek az idegenből érkezett iparosok, parasztok gyökeret eresztettek a magyar talajban, de mindmáig megőrizték sajátos nemzeti vonásaikat. Szorgalom, találékonyság, egymásba vetett bizalom jellemzi őket.

Először Kaplony (Căpleni) községbe nézünk be. Az 1990-es változások után itt is igyekeztek visszaállítani a kollektivizálás előtti állapotokat. Helybeli öregekből álló bizottság osztotta szét a vagyont egy régi mezőgazdasági lajstrom alapján. A falu közvetlen környékét alkotó 340 hektáros sávban mindenki visszakapta a maga eredeti birtokát, kijjebb már átalakult a táj szerkezete, itt csak annyit lehetett tenni, hogy ugyanabban a tagban jelölték ki a kárpótlást. Függőben is maradtak ügyek, például a cukorgyár is régi kaplonyi földeken áll, de egyelőre nem perelik vissza, mert attól tartanak, hogy a birtokbavételükkel át kellene vállalni az adósságokat is. Abban reménykednek, hogy részvényeket kapnak majd érte.

A határ egyik felét magángazdák művelik, a másikat a téeszutód vállalkozás és az egykori gépállomás kezeli árendában. A kaplonyiak a régi szorgalommal dolgoznak, hajnali ötkor elindulnak a szekerek és este kilenckor jönnek vissza, egy talpalatnyi földet sem hagynak parlagon. Az állattenyésztés a megyei és országos viszonyokhoz képest igen magas szinten áll, a házaknál 170 tehenet tartanak. Piacolnak kukoricával, disznóhússal, répájukért cukrot, napraforgójukért olajat kapnak.

A gazdasági élet általános széthullása azonban lehetetlenné teszi, hogy a kaplonyiak bővített újratermelést érjenek el. A leadott búza után négy hónap múlva kapják meg a pénzüket, disznóikat maszek vágóhíd veszi át bizományi értékesítésre, és néha egy fél évvel később visszaad 15-20 kiló szalonnát azzal az indokkal, hogy nem talált vevőre. A termelők garantált piaci árat és azonnali fizetést szeretnének.

A fejlődés másik mozgatója a bankhitel lehetne, de a kamat ebben a szférában is 40–70 százalék között mozog, a mezőgazdasági társulások csak nehezen gazdálkodnák ki ezt a terhet.

A sváb ember egyébként sem hisz a bankoknak. Pénzét nem rakja takarékba, hanem beváltja német márkára vagy faanyagot vásárol rajta, így próbálja megőrizni az értékét. Szívesen költ viszont életkörülményeinek javítására, a falu két év alatt hatszázmillió lejt adott össze a földgáz bevezetésére. Talán ennek köszönhető, hogy itt a fiatalok nem mennek el, a komfortos családi házakban jobban érzik magukat, mint a nagykárolyi blokklakásokban.

1989 és 1994 között húsz család, többre vágyva az itteni szűkös lehetőségeknél, kivándorolt Németországba. Közülük néhányan német állampolgárokként már vissza is tértek, pénzt hoztak magukkal és 150–200 hektáros mezőgazdasági vállalkozásokat alakítottak. A baden-württenbergi gazdasági körök traktorokkal, kombájnokkal és más gépekkel támogatják őket. Sok repatriált az iparban próbál érvényesülni: malmot vásárolnak a környéken, pékségeket, kisebb sajtgyárakat építenek.

Még maradt annyi a napból, hogy a kocsinkkal bejárjuk egy északi sváb község határát is. Csanálos (Urziceni) szélén akácerdőt telepítettek, a környéken sok mézet termelnek, de nehezen tudják értékesíteni, mert a kínaiak olcsó és jó minőségű mézet exportálnak Romániába. A faluhoz közeli homokos táblákat a társulás egybeszántotta, az itt learatott búza eladása is gondot okoz, az értékesítési piac nincs előre lefedezve vásárlói igényekkel, maguknak kell megkeresniük a kereskedelmi partnereket.

Beljebb érve, úgy tűnik, hogy a helységben minden tiszta és működik. A szemétlerakót magas kerítéssel fogták körül, a szél nem hordja szét a hulladékot és az útonjárók tekintete sem akad meg rajta. A házakba bevezették a telefont és a gázt, de a porták képét változatlanul a kert mélyébe hátranyúló hatalmas csűr határozza meg.

– Mennyire őrzik a hagyományokat?

– Büszkék a múltjukra. A papok minden sváb faluban megírják a helytörténeti monográfiákat, a magyar településeken sajnos nem.

– Vállalják a magyar gyökereiket?

– Nem, ők sváboknak vallják magukat, vagyis németeknek. Állítólag azért, mert így vámbiztosíték lerovása nélkül utazhatnak Németországba.

 

 

3.

Az összehasonlítás kedvéért megnéztem a két szomszédos, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei sváb községet is: Mérket és Vállajt. A lakosság javarésze itt is az 1773-ban betelepített baden-württenbergi ősöktől származik, a 18. század végéről fennmaradt uradalmi összesítő lajstrom 68 sváb gazda nevét jegyezte fel.

A két falu légvonalban alig néhány kilométerre fekszik Csanálostól. A dombok és az Ecsedi láp közötti keskeny szabad sávon itt alakult ki a történelmi “sóút”, a későbbi hadiút.

A két világháború intervallumában határátkelő működött a térségben, főleg a magyar-román kettős birtokosok jártak át dolgozni a túloldalra eső szőlőjükbe. Szüretkor leszedték a termést, vámot fizettek utána és vitték haza. Most leengedett sorompók zárják le az utat, háborítatlan mellékükön csipke- és kökénybokrok nőnek.

Először 1991-ben húzták fel a tilalomfákat, mikor II. János Pál pápa ellátogatott a máriapócsi kegyhelyre, azóta csak július végén emelkednek fel három napra a Nyíregyházi Zenei Napok és a máriapócsi búcsú tiszteletére. Egy-egy alkalom 600 ezer forintba kerül, ezt a helyi önkormányzat állja a maga szerény költségvetéséből. A környékbeliek szorgalmazzák a folyamatos nyitva tartást, az utóbbi években több magyar-román vegyes vállalat alakult, amelyek elsősorban mezőgazdasági gépekkel kereskednek, a nagykárolyi bútorgyár is szeretne bejutni a magyar piacra. A szándék megvalósítása azonban komoly pénzeket igényelne: egy kezelőépületet kellene felhúzni és 120 millió forinttal kiegészíteni a határőrök és a vámosok éves bérkeretét. Ennyi pénz mostanában aligha jön össze, marad továbbra is a kerülőút Csengersima felé. Így lesz a 2-3 kilométeres oda-vissza útból nyolcvan.

(Érdekes megnyilvánulása a helyi érdekeknek, hogy a csanálosi kereskedők nem kívánják a határ megnyitását, attól tartanak, hogy a vevőközönségük átjárna vásárolni a magyar oldalra.)

A falvakban sokáig éltek az eredendő sváb hagyományok. A családok el akarták kerülni a birtok megoszlását, ezért a legidősebb fiú örökölte a földet, a többiek iparosnak tanultak ki, és elvándoroltak. Származási helyük építkezési módját is megőrizték, úgynevezett “hosszúházakat” húztak fel – egyvonalban elhelyezett lakással, kamrával, istállóval, ez a forma különbözik a magyar környezet szokásaitól.

A községek sokáig megőrizték nemzetiségi elkülönülésüket, de megerősödtek a magyar gyökereik – ez látványosan kifejeződött a trianoni határok meghúzásánál. Az eredeti elképzelések szerint Mérk és Vállaj Romániához került volna, már a térképre is így rajzolták be. Az Antant kérdezőbiztosai azonban ellenőrzésképpen végigjárták a két falut, hogy felmérjék, hová járnak vásárolni-eladni. Mérk is, Vállaj is egyértelműen Nagykároly vonzáskörzetébe tartozott, de ha ezt bevallják, érvénybe lépett volna az elcsatolás, ezért a lakosok egyöntetűen Mátészalkát jelölték meg körzeti központnak, így Magyarországon maradhattak. A többi sváb helység: Csanálos, Mezőfény, Börvely a túloldalra került, az eddigi zárt területi egység felbomlott.

A gazdasági élet rövid ideig tartó fellendülését a második világháború zárta le. A harci cselekmények végeztével bekövetkezett a “málenkij robot” időszaka. Mérkről 300–320, Vállajról 214 főt hurcoltak el, az utóbbiakból 44 fő soha nem tért vissza. A családok szétszóródtak, előfordult olyan eset, hogy a férj hadifogolyként Marseille-be került, az asszonyt pedig az Urál tövébe deportálták, csak 33 hónap múlva találkoztak újból. Az emberekben élt a félelem az újabb kitelepítésektől és más, származásukat sújtó atrocitásoktól, ezért tömegesen magyarosították meg a nevüket: a Linzenboldokból Losoncik, a Schreckekből Somogyik, a Kochokból Kárpátik lettek.

A téesz-szervezések időszaka újabb megpróbáltatásokat hozott a környékbeli falvakra. 1952-ben alakultak meg az első 2–300 hektáron gazdálkodó termelőszövetkezetek, jórészt a nincstelenek és az újonnan földhöz jutottak léptek be, ezért is maradt rajtuk a TSZCS kiforgatott neve, a “Tovább Szolgáló Cselédek”. A gazdálkodás alacsony színvonalon folyt, némely gyenge termőképességű, mészben szegény tábla 6-8 mázsa rozst adott hektáronként, még az elvetett mag sem térült vissza.

Az 1960-as évek idején végbement a kollektivizálás második hulláma. Kétszáz idegenből érkezett agitátor szállta meg a környéket. A gazdák idegeiben még ott éltek a történelmi megpróbáltatások, kilencvenöt százalékuk szó nélkül aláírta a belépési nyilatkozatot. Az ellenálló maradékot igyekeztek meggyőzni, többek között olyan taktikai módszerekkel, hogy télikabátban órákig állogatták a felfűtött vaskályha mellett. Aki még erre sem hajlott meg, annak a földjeit kitagosították a falutól öt-hat kilométerre fekvő lápi területekre, gyerekeiknek is utánuk nyúltak, kizáratták a középiskolából vagy az egyetemről.

A mérkiek és a vállajiak “a lábukkal szavaztak”: mikor a változások lehetővé tették, megindult az elvándorlás. Előbb Mátészalkára telepedtek be, aztán Budapest külvárosaiba. Az idők további enyhültével néhányan Németországot választották új lakhelyül, mint “volksdeutschok”, népi németek megkapták az állampolgárságot.

A népszaporulat is csökkent, a megyei kézikönyv adatai szerint 1996-ban Mérken 31 gyerek született és 64 felnőtt halt meg. A 60 éven felüliek aránya 32 százalékot tesz ki – ez éppen a kétszerese a megyei átlagnak. Vállaj is hasonló képet mutat, itt egy 1998-as adat szerint hatan születtek és 24-en haltak meg. Minden tényezőt összevetve 1960-tól napjainkig Mérk lakossága 40, Vállajé pedig több mint 50 százalékkal csökkent.

Külön említést érdemel a mérki cigány népesség. 1945-ben még csak hat család élt itt, mostanra lélekszámuk már meghaladja a hatszázat. Azokban az időkben, mikor a megyéből annyian jártak fel Pestre dolgozni, hogy a “fekete vonatok”-hoz minden falu számára külön vagont kellett csatolni, ők is ingáztak. Az ő kezük munkája is benne fekszik a főváros lakóépületeinek és gyárainak a falában. A rendszerváltozás után ők is osztoztak a közös sorsban, jelenleg tíz százalékuk sem talál alkalmazást.

A két említett falu közül a határhoz közelebb fekvő Vállaj helyzetét gondoltam jellemzőbbnek a régióra, ezért ott néztem körül egy rövid séta erejéig. A 19. század végén itt is a nagykállóihoz hasonló eset fordul elő, ahol tudvalevőleg elutasították a vasút megépítését. Az építők a kertek alatt akarták elvinni a pályát, de a gazdák tiltakoztak ellene, attól tartottak, hogy a mozdonyból kirepülő szikrák felgyújtják majd a termést. A huzavonát végül az oldotta meg, hogy a földbirtokos, gróf Károlyi Gyula befogadta a vasutat Ágerdőmajorban.

Nézem a földeket az autóbusz ablakából: az egyik oldal homok, a másik fekete agyag. Néhol árvakelés látszik: a kombájn az aratásnál annyi magot hagyott el, hogy utána nem is kellett vetni.

Az autóbusz-állomástól lassú léptekkel haladok a polgármesteri hivatal felé. Arra gondolok, hogy valószínűleg soha többé nem vetődöm el Vállajra, legalább most engedem hatni magamra a környezet hangulatát. Süt a nap, a délelőtti időben üresek az utcák.

Állandó támaszomból, a megyei kézikönyvből tudom, hogy már a 18. században, a svábok betelepítésekor kialakult a jelenlegi utcarendszer. A belső elrendeződést a vagyoni viszonyok határozták meg: a Fő utcán laktak a módosabb gazdák, a Kis utcában pedig a zsellérek. A római katolikus templomot és a középületeket a Fő utca tölcsérszerű kiszélesedésében helyezték el.

A polgármestert a helyén találom, szemüveges, hallgatag férfi. Magától nincs kedve megszólalni, sokáig csak a kérdéseimre felelget.

– Mennyi az éves költégvetésük?

– 74,8 millió forint, a hitelállományunk 14 milliót tesz ki.

– Ebből mennyi megy el különféle segélyekre és támogatásokra?

– Körülbelül az egyharmada. A fizetések, a közintézmények karbantartása és fűtése elviszi a maradék pénzt, komolyabb fejlesztésre már nem jut.

Behozzák a kávét, míg iszogatjuk, partnerem hangulata kissé felenged:

– Lehet, hogy soknak tűnik a kiadás, de az önkormányzat negyven főt foglalkoztat. A munkanélküliség így is 34 százalékos, a hatvan év fölötti korosztályban pedig az ötven százalékot is meghaladja. A korábbi legfőbb kenyéradó, a termelőszövetkezet nálunk is megszűnt, a régi tagok közül talán minden tizedik maradt benn az utódszervezetben.

A magángazdák közül sokan bérbe adják a földjüket mezőgazdasági vállalkozóknak, belátták, hogy eszközök, gépek híján még húsz hektárból sem tudnák eltartani a családjukat.

– Nem volna érdemes önellátásra berendezkedniük? – kérdezem.

– Az sem éri meg. Vegyünk példának egy olyan munkát, mint a kukoricatörés. A kombájnnal való betakarítás holdanként ötezer forintba kerül, ezt a pénzt nem tudják kigazdálkodni. Ha kézzel szedik le, naponta 15 zsák is megtelik, ezt nem lehet vállon hazahordani, viszont nincs már sem lovasszekerük, sem kistraktoruk. Még azt is ki kell mondani, hogy az emberek elvesztették az önállóságukat az elmúlt évtizedek alatt. Hiába dolgoztak folyamatosan a termelőszövetkezetben, ott csak részterületeken érvényes tapasztalatokat szereztek, most pedig átfogó ismeretekre volna szükség.

A polgármester végigkísér a falun, már délre jár, de változatlanul nem mutatkoznak emberek az utcán. Harminc–negyven ház is üresen áll, kihaltak belőlük a lakók. Ezen a vidéken az örökösök nem sietnek megválni az ingatlanoktól, mintha abban bíznának, hogy valaha még lesz értéke a földnek. Az önkormányzat meg akarta vásárolni az egyik portát tájháznak, az új tulajdonos színleg belement a tárgyalásokba, de megfizethetetlen árat kért, később sem engedett, pedig az épület már összedűlőben van.

Benézünk egy nyolcvanadik évét taposó sváb gazda házába. Egyedül él, gyerekei, mint a faluból távozó fiatalok 50-60 százaléka, diplomát szereztek és a városban telepedtek le. A járdát rendben tartja, az udvaron sem ütközik egy szál gaz sem, de a lakásra már kevés ereje marad. A konyhában él és alszik, valamikor tavasszal vethette meg utoljára az ágyat. Az öregember a bort is mosatlan, homályos pohárba tölti:

– Ez már csak annyi, amennyi a lugasról lejön. Régen 18 hektó borok termettek, a vizet csak lábmosásra használták.

Megnézzük még a gazda büszkeségét, a több mint százéves, tégla oromfalú, festéssel díszített, úgynevezett cifra csűrt. Deszkafalú, belül állványos szerkezetű, a tartógerendák által kialakított osztatok száma szerint “hatfiókos”-nak mondják. Két szekér, régi gépek és eszközök húzódnak meg benne, az öregember tavaly még dolgozott velük, de az idén már feladta korábban bérelt földjeit:

– Hiába, látszik már az idő lépése.

Sétánk a katolikus templomnál fejeződik be. A szerkezete összefogott, mint egy ökölbe szorított kéz, hossza és magassága egyaránt 48 méter.

– Az “asszonyok templomá”-nak hívják. 1914 és 1918 között épült, a férfiak a háborúban jártak, az asszonyok végeztek el minden munkát.

Visszamegyünk az autóbuszmegállóhoz, útközben megkérdezem:

– Mi lesz ezzel a vidékkel, megmarad?

– Mátészalka körül egy húszkilométeres sugárban 180–190 ezer ember lakik – hová menjenek és mit csináljanak?

 

 

4.

Nem gondoltam, hogy egy hosszabb nekifutást igénylő riportkönyvben versenyre kelhetek a ciánfertőzésről tudósító mozgékony televíziókkal és napilapokkal, de mindenképpen akartam vetni egy pillantást a katasztrófa kiinduló körzetére. Kísérőmmel, U.-val elindultunk Nagybánya felé.

Csengersimánál folyik az építkezés, talán még az idén beindulhat a kamionforgalom. Ahogy kiérünk a határzónából, egy meredek lejtőn kapaszkodunk fel. A tél tönkretette a makadámutat, a gödröket Magyarországról átvett kátyúzási technikával próbálják eltüntetni – nem túl sok sikerrel. Nem várják meg, amíg a gödrök kiszáradnak, a forró bitument az elpangó vízbe öntik bele, hamarosan el is porlad.

Az autópark is nyomasztó képet mutat. A Dácia és az Oltcit után a román ipar újabban Daewoo kocsikat is gyárt, a tökéletestől egyelőre távol eső minőségben, az oldalukról úgy vedlik le a festés, mintha rühesek volnának. A festés a legkeményebb művelet, mert feltétlen tisztaságot igényel, és ezt az üzemben nem tudják biztosítani.

Egy-két új Mercedes is elhúz mellettünk, a nyomorban vergődő országban néhány ezer ember kiemelkedő színvonalon él. A szatmári bútorgyárban a munkások átlagosan 1,2 millió lejt keresnek, az igazgató viszont 99 milliót, utánaszámolok: a különbség több mint nyolcvanszoros.

Az út sokáig egy alföldi tájon vezet át, csak Józsefháza után kezd emelkedni. Jobbra felhagyott kavicsbányák látszanak, valaha ezekből vették az anyagot Nagybánya új negyedének felépítéséhez, most üdülőtavakat alakítottak ki a helyükön. Majd koporsó alakú, lépcsőzetes oldalú meddőhányó dombok vonulata tűnik fel, az egyiket most is használják, a tetején egy bagger és három-négy lapátos ember rendezkedik.

– Ezek a “sturcok” nemcsak a tájképet teszik tönkre, hanem veszélyes hulladékot is tartalmaznak, olyan nehézfémeket, mint az ólom és a higany. Nem véletlen, hogy a nagybányai körzetben 16 évvel alacsonyabb az átlagos életkor, mint az országos standard – mondja U. – Elképzelheted, mennyire örültek a román vezetők, mikor egy ausztrál cég azzal az ajánlattal jelentkezett, hogy a bánya keletkező meddőjét feldolgozza, egyúttal ártalmatlanítja, sőt új munkahelyeket is teremt. Így született meg egy közös vállalat, az ausztrálokon és a román államon kívül egy bukaresti pártvezér is szerepel a tulajdonosok között, lehet, hogy a közvetítésért így kapott sápot.

Benézünk a nagybányai főtérre, az épületek Hunyadi János, Petőfi és a nagy színész, Lendvai Márton emlékét őrzik. A járdát ellepik a cigány árusok, a március elsejei nőköszöntő napra kínálnak virágot, színes csecsebecséket, zsibvásárok hangulatát idézik fel.

– A régi nagy üzletek zsidó tulajdonosai eltűntek. Előbb a rivális Szatmárnémetibe települtek át, exportra termelő vállalatokat alapítottak, mert így közvetlenül Bukaresten keresztül értékesíthették az áruikat, kikerülhették a megye beleszólását. Aztán szinte mindegyikük kivándorolt Izraelbe. Egy öreg kereskedő, Dávid bácsi itt maradt, egyszer kiment Tel Avivba meglátogatni a fiát, azt mondta: ott mindenki szatmári volt, úgy éreztem magam, mint Szatmárnémetiben a villanyóra alatt.

Itt is vízügyesek fogadnak minket, a nagybányai területi igazgatóság mérnökei. Hatáskörük igen csekély, magyar kollégáikhoz hasonlóan nekik sem áll módjukban komolyabb bírságokat kivetni, nem tudják meggátolni, hogy cink kerülhessen a Túrba, a katasztrófa idején sem léphettek fel hatékonyan, a védekezést a termelő cég partnerei végezték el a maguk eszközeivel. A vízügyesek nem tudták elintézni, hogy bejussunk az üzembe, csak a ciános folyadékot tároló derítőtóhoz megyünk ki.

Zazar falun vágunk keresztül, a hó még nem olvadt el az úton, csak egy nyomvonal szabadult fel, gyakran félre kell húzódnunk a szemből érkező nehéz katonai dömperek elől. A településen túl felhagyott meddődombok követik egymást, a négy legnagyobb 500 hektárt foglal el, oldalukon már megkapaszkodtak a satnya bokrok és fák.

Az úttal párhuzamosan zagycsövek haladnak, a vízzel kevert meddőt szállítják ki az üzemből, a szárazanyag leülepszik a tározóban; a különböző vegyszerekkel, többek között ciánnal dúsított vizet pedig egy másik csőrendszeren visszanyomják és újra felhasználják.

Megállunk a tónál, a töltésen csak egy világosabb vízszintes agyagsáv jelzi az egykori áttörés helyét. A tavat töltés zárja körül, keresünk egy rést a védőhálón és felkapaszkodunk az oldalon. Fenn, a koronán megállunk és körülnézünk: a töltést homokkal kevert agyagból húzták fel, a látszólag száraz talajon lépéseink nyomában kirajzolódik a cipőnk körvonala és feltolul benne a víz.

– Az itt bevezetett technológiát csak sivatagi környezetben, például éppen Ausztráliában lehetne alkalmazni, mert a talajvízszint hirtelen megemelkedése bármikor katasztrófát idézhet elő. Túlfolyás következik be, és a szivattyúk nem győzik átemelni a vizet, elindul a Lápos folyó felé, aztán bejut a Szamosba és a Tiszába – a román mérnök körülmutat. – Egyébként nézze meg: most sem tárolnak itt egyetlen biztosító homokzsákot sem. Nem azon kell csodálkozni, hogy katasztrófa történt, hanem azon, hogy nem következik be minden nap kettő-három.

Maga a tó 109 hektárt tesz ki, a felülete befagyott, állagából semmit sem lehet látni.

– Mennyi aranyat termelnek az “Aurul” gyárban?

– Ez titok, de azt hallani, hogy nem sokat; 150 kilót egy évben.

– És érdemes ezért ekkora környezetszennyezési kockázatot vállalni?

– A román ipar és a mezőgazdaság egyaránt csődbe jutott, az egyetlen biztosnak látszó pénzforrást az ásványi kincsek képezik. Az ausztrálokon kívül egy angol cég is működik ezen a területen, rezet, ólmot dolgoz fel, elektrolízissel. A régi aranybányát be kellett zárni, illetve csak a fele kapacitással működik, mert az árbevételt kétszer annyi költség terheli. Valamiből élni kell, vállalkozások nem indulnak. 70-80 százalékos munkanélküliséget nem lehet vállalni a környéken, az “Aurul” tovább működik majd.

– Hát, így állunk – mondja U. Karcsi –, kártérítést innen nem fogunk kapni. Lehet, hogy jobb lett volna csendben maradnunk, nem beszélni katasztrófáról, talán nem esett volna az idegenforgalmunk. Így senki sem jön hozzánk.

 

VII. Keleten megy le a nap

Utak Kárpátalján

“Kágdá bugyet lucsse? – Mikor lesz jobb?

Uzse bilo! – Már volt!”

Orosz vicc

 

1.

Július 7-én a nyíregyházi vízügyesekkel indultunk el Kárpátaljára, beregszászi kollégáikat akarták felkeresni. Fél kilenc előtt értünk le a beregsurányi határátkelőhöz, azt hittem, szokás szerint egy hosszú sorba kell majd beállnunk, meglepődve láttam, hogy egyetlen magyar kocsi sem vár kiléptetésre. Csak néhány ukrán biciklista hajt át, bevásároltak, biciklijük vázán is műanyag palackos üdítőitalokat szállítanak. Valaki egy egész láda banánt cipel, odaát darabszámra adja majd el, ezért apróbbakat válogatott össze a magyar kereskedőnél, hogy minél több menjen egy kilóba.

Egy félórát veszteglünk magyar oldalon, amíg a kocsinkat már az eljövendő schengeni normák szerint regisztrálják. Közben befut két magyar rendszámú autó, tájékozódnak, aztán rövid tétovázás után visszafordulnak.

– Mi történt? – kérdezem én is a határőrt, de ő csak vállat von. Felhívjuk a kerületi parancsnokot, hivatalos értesítést ő sem kapott a történtekről, de úgy tudja, hogy az ukránok az előző éjféltől bevezették az útadót, minden külföldi kocsira tíz dollárt vetnek ki, ehhez jön még az egydolláros banki jutalék.

Utunkat nem mondhatjuk le, nincs más hátra, átgurulunk az ukrán oldalra, itt már állnak a korábban említett magyar kocsik. A zöld tányérsapkás, cári arany váll-lapot viselő ukrán katonáknak láthatólag fogalmuk sincs, hogy mihez kezdjenek ebben a szokatlan helyzetben:

– Dollár, pátom ekológija, kvitancija, deklaracija! – hajtogatja az utasok teendőit egy magas, szemüveges tiszthelyettes, amiből aztán mindenki érthet, amit csak akar.

A pénztárosnő is tájékozatlan, semmiféle írásos segédlet nem áll a rendelkezésére. Egy robusztus külsejével elhízott vízipólós benyomását keltő férfi áll előttünk a sorban, már percek óta faggatja az asszonyt:

– Ha a kocsi nem a sofőré, hanem a feleségéé, akkor fizethet-e helyette, vagy csak a tulajdonos teheti?

A kérdésre nem kap választ, kezét az ég felé löki:

– Hat éve átkozom Antall Józsefet, amiért megkötötte velük az államszerződést. Legközelebb kisbaltával jövök.

A férfi körülnéz, mikor látja, hogy senki sem veszi fel a provokációt, az űrlapok kitöltésével kezd foglalkozni.

Természetesen nekünk is fizetnünk kell. A tárcámban vastartalékként ott lapul egy tízdolláros, melyet minden külföldi utamra magammal viszek, bedobom a közösbe, különben vissza kellene fordulnunk, hogy valutát váltsunk egy magyar bankban, legalább két óra rámenne a napból. Ennyi sem elég, még 2 hrivnya 98 kopeket kell fizetnünk környezetvédelmi adóként. Forintot nem fogadnak el, a Beregszászról elénk jött ukrán vízügyesek segítenek ki minket.

Megnézem az újságot: a dollár ma 243 forint 45 fillérbe kerül, a hrivnya 60 forintba, a lerótt összeg 3170 forintot tesz ki. Ennyit már nem lehet behozni a benzin és az olaj túloldali alacsonyabb árán, érthető, hogy a magyarországi csempészek el sem indultak.

– Miért hozták ezt a rendeletet? – kérdezem a mellettünk várakozó ukránoktól.

– Azt mondják, hogy maga Kucsma döntött így. Jön az elnökválasztás és kell neki a pénz.

A várakozók között általános a vélemény, hogy ez a tízdolláros adó nem sokáig marad érvényben.

– A maffia nem engedi majd, mert zavarja az üzleteit. Az állam egyszer már bevezette, de akkor is vissza kellett vonnia.

(Valóban, alig néhány hónap múlva feloldották ezt a rendelkezést.)

Egy német rendszámú kocsi érkezik, a vezetője ukrán állampolgár, tehát rá nem vonatkozik az illeték, de ő sem ússza meg szárazon. Különös figyelemmel nézik át az autóját, mivel az engedélyezett 3000 forint fölötti értékben találnak benne élelmiszert, vámot akarnak kivetni rá, de a sofőr nem fizet, inkább visszafordul.

Fél tizenegykor, több mint kétórás várakozás után, végre rákerül az űrlapunkra mind az öt szükséges pecsét. Elindulunk, de a kilépésnél az utolsó őrszem még egyszer visszairányít minket, mert egy “kvitanciját” ottfelejtettünk az irodában.

– Egyszerűbb lett volna, ha lejöttök a zöld határra, aztán ott átültök a mi kocsinkba – mondja az egyik ukrán vízügyes; nem tudni, hogy mennyire gondolja komolyan.

Autóforgalom a túloldalon sincs, csak néhány gyalog érkezett asszony húzódik be az útmenti fák takarásába, bontogatják és rázzák a ruhájukat, Isten tudja, hogy miféle elrejtett árukat szednek elő.

Elhaladunk egy édeskés bűzt árasztó szeméttelep mellett, majd a “Beregovo–Beregszász” helységnévtábla után letérünk az országos főútról. A makadám borítású mellékutat – mely még a cseh időkből származik – belepi a sár, hihetetlenül lepusztult, nemhogy két, de egy közlekedésre alkalmas sáv sem maradt. A sofőrünk egy idő után letesz arról, hogy jobbra-balra rángassa a kormányt, megadóan ereszkedik bele az újabb és újabb gödörbe.

– Ha visszaállítanák a Trianon előtti határokat, a teljes nemzeti jövedelmünk rámenne, hogy helyrehozzuk ezeket az utakat, sőt még el is adósodnánk – jegyzi meg az egyik vízügyes.

Leereszkedik előttünk a vasúti sorompó, ostorát egy vedlő-rothadó vékony fatörzs alkotja, már el is törhetett, csak a tetejére szegezett rátét tartja egyben.

Az a benyomásom támad, mintha egy cári időkben játszódó film díszletét látnám. A városszéli öreg házak falán a salétrom átüt a festésen, a tető hullámpaláin fű nő. Beljebb még a “rubeles időkben” sok házat tető alá hoztak, aztán a gazdasági csőd után már nem tudták befejezni, vakolat és közfalak nélkül üresen tátonganak.

Megérkezünk a Macsolai út 157-be, a Kárpátaljai Vízgazdaság beregszászi meliorizációs és árvízvédelmi hivatalába. A bejárati ajtón betörött az üveg, az előtérben plakátok takarják el a lekopott falakat, kisilabizálom az egyik szövegét:

“Haza nélkül nincs szabadság!

Szabadság nélkül nincs haza!

8 éves a független Ukrajna!”

A főnök az irodájában fogad minket, vodkával és langyos sörrel kínál, innunk kell a barátságra. A kárpátaljai területet régóta szoros szálak fűzik a magyar vízügyhöz. 1920 után Benda Kálmán igazgató-főmérnök a kettéválasztott Bereg vármegye mindkét részén irányította az árvízvédelmi munkákat. A nyíregyházi vízügyesek napjainkban is jelentős segítséget nyújtanak határon túli kollégáiknak. Öt évvel ezelőtt gátszakadás történt a Borzaván, a magyarok akkor tízmillió forintot költöttek a védekezésre, Westel-telefonokat és egyéb technikai felszereléseket küldtek. A jobb kapcsolattartás a magyar félnek is érdekében áll, mert hamarabb értesülhetünk a folyók minden fenyegetéséről, órákkal megnyúlik az előkészületekre fordítható idő. Ez egyébként nem túl bőséges, a kárpátaljai Técsőről 16 óra alatt ér el az árhullám a magyar határon fekvő Tiszabecsre.

Még egy kört kell innunk, a főnök pohárral a kezében válaszolgat a kérdéseimre:

– Milyen a szolgálat műszaki színvonala?

– Régen a Vízügy fontosságban a honvédelem után következett, elláttak minket minden szükségessel. Az átalakulás után ennek a kiváltságnak vége lett.

– Mikor vásárolták az utolsó gépeiket?

– Még 1980-ban. A gépparkunk ötven százalékát le kellene cserélnünk, de inkább csak selejtezgetünk, és ami megmarad, azt javítgatjuk.

Indulnunk kell, a főnök az egyik mérnökére bíz minket. Kérésemre beiktatunk egy városi sétát. A főutcán leginkább magyar szót hallani, Beregszász lakosságának hetven százalékát ma is magyarok alkotják.

Egy cigány koldusgyerek mellénk szegődik, mikor látjuk, hogy simán nem tudjuk lerázni, adunk neki egy fél hrivnyát, de nem éri be ennyivel, a pékség kirakatára mutogat:

– Vedd meg nekem azt a kenyeret!

A városban és a periférián elhelyezkedő táborokban 4-5 ezer cigány él, üzletelnek, kéregetnek. Állítólag az ungvári, a csapi és a munkácsi önkormányzat is elutasította a letelepedni szándékozó cigányokat, csak a beregszászi vezetés fogadta be őket.

Amerre elhaladunk, a piszok mindenütt leírhatatlan. A nagytemplom faláról verik le a maradék vakolatot, a munkások le sem locsolják, úgy ütögetik a kalapácsaikkal, fellegekben száll a por az utcai standokon fedetlenül álló élelmiszerekre.

A piacon cigány kupecek váltják a pénzt, az árakat dollárban is kiírják a kofák. Vásárolni nincs mit, főleg magyar cikkeket látni: száraztésztákat, üdítőket, édességeket, ezen kívül rozsdás dobozú, lejárt szavatosságú konzerveket, kőkemény műbőrcipőket, tréningruhákat raktak ki a pultra. Csak az erdőkből behozott vargányából vennék, de mire hazaérek, megromlana a nyári hőségben.

Már dél körül jár, a mérnök meghív minket ebédelni, kimegyünk a muzsaji hegyre. Itt még működik egy aranybánya, nem lehet túlságosan lukratív, egy tonna ércből 7-11 gramm színaranyat állítanak elő.

Egy mala gorai, kishegyi vendéglőben ülünk le, beszélgetni kezdünk, kellemesen meglepődöm, mikor a mérnök a régi idők stílusától eltérően európai módon, minden nacionalista felhang nélkül válaszolgat.

– A beregszászi ipar nagyrészt felszámolódott – mondja –, megszűnt a rádiógyár, a borkombinátnak is befellegzett. A kitermelt fát sem itt dolgozzák fel, hanem megy külföldre. A lakosság nyolcvan százaléka ideiglenes munkanélkülinek számít, hat hónapig kapnak segélyt, utána ellátás nélkül maradnak. A legrosszabb helyzetben a nyugdíjasok vannak, negyven hrivnyát, tíz dollárt kapnak havonta.

– Hogy lehet kijönni tíz dollárból? Hiszen az árak magyar színvonalon mozognak.

– A nyugdíjasoknak mindent az állam fedez, illetve a nyugdíjas nem fizet a szolgáltatásokért, sem a vízért, sem a villanyért, sem a lakásért.

– És maga mennyit keres?

– Negyven dollárt. Ebből nem tudnánk megélni, nyolcszáz négyzetmétert bérelünk a régi kolhozföldből, ötvenkopejkás szimbolikus áron, azt műveljük a családommal. Esténként és szombat-vasárnap dolgozom kint, megterem rajta annyi krumpli, paradicsom, amennyi kell nekünk.

Hallgatunk egy sort.

– Mikor lesz itt jobb élet?

– Nem tudom.

– És hogy alakult ki a mostani helyzet?

– Azt sem tudom. Az oroszokat nem lehet vádolni, ők semmit sem vittek el abból, ami itt volt, a bankárok és a politikusok raboltak ki minket. Azt mondják, hogy Lazarenko négymilliárd dollárt csempészett ki magával.

– Meddig bírják még?

– Nálunk úgy mondják: amíg a kakas a csőrével nem koppant a fejükre, addig tűrnek az emberek.

Kiisszuk a sörünket – a munkácsi sör minősége sokat javult, de még mindig ihatatlan – és elindulunk. A kocsiablakon keresztül kinézek az elmaradó utcára, akárcsak Csapon, a házakon itt sem látok vállalkozásokat hirdető táblákat. Kísérőm azt mondja, hogy itt is működnek, de csak suba alatt, mert igyekeznek elrejtőzni az adóhatóság elől.

Megérkezünk Badalóba, ez a falu közvetlenül a magyar határ szomszédságában fekszik, idelátszik a szatmárcsekei templom tornya. Badaló az árvíz során emlékezetes szerepet játszott, lakosai átmentek a túloldalra, hogy segítsék védeni a magyar töltésszakaszt. A magyar vízügyesek elismerik a jószándékukat, de szakmailag gyengének tartják az elvégzett munkákat: a mentett oldalon a töltés teljes felületét betakarták a homokzsákokkal, holott csak sávokban kellett volna megtámasztani, hogy az átszivárgó víz távozni tudjon. Azt is felemlegetik, hogy háromszáz liter bort hoztak magukkal és azt rendesen el is fogyasztották.

Kimennék a helyszínre, de ehhez egy határőr kísérőt kellene kérnünk, órákba telne, amíg előkerül, inkább a falu életével próbálok ismerkedni. Szerencsére otthon találom a polgármestert, Nagy Györgyöt – olyan típusú ember, aki nemcsak a lassú észjárású Ukrajnában, de a magyarországi szabadversenyben is karriert csinálna. Valaha a beregszászi építőanyag-telepet vezette, az átlátogató magyarok nála vették a faanyagot, a cementet, a tetőfedő palát. Kiderül, hogy az a kishegyi vendéglő is az övé, ahol ebédeltünk. Annak idején ő patronálta a beregszászi futballcsapatot, támogatásával feljutott az első osztályba. Aztán a városban eluralkodott a maffia, véres leszámolások következtek, 32 pisztolylövéssel ölték meg az egyik klán főnökét. Az erőviszonyok tisztázódása után a győztes maffia kiterjesztette hatalmát a gazdasági területre, nemcsak védelmi pénzeket kért, hanem maga is alapított üzleteket és gyárakat, rendőröket alkalmazott érdekeinek biztosítására. Nagy visszavonult beregszászi foglalatosságaiból és hazajött a falujába, a polgármesteri stallumból nem élne meg, egy kis kocsmát működtet.

– Badalón 1760 lélek él, a felnőtt lakosság 80 százaléka munkanélküli. A szovhoz már nem tudja foglalkoztatni az embereket, átjárnak dolgozni Magyarországra, egész Budapestig eljutnak.

– Milyen az életszínvonal?

– 1992-ig ment jól, akkor az infláció elvitte a megtakarított pénzeket, minden betét elveszett, még a nyolcvan éven felülieknek sem adtak ki egy fillért sem. A legrosszabbul nálunk is a nyugdíjasok jártak, havi 35 hrivnyát kapnak, egy 75 dekás kenyér egy hrivnya és öt kopekbe kerül, ha minden nap vesz egyet, már el is ment a pénze. Csak azért nem halnak éhen az emberek, mert itt is kapott minden család 50 szutek, vagyis fél hektárnyi földet és tart egy-két tehenet. Az öregek eladnák a házukat is, 8-10 ezer dollárért már egy szép portát lehet venni.

– Mi volna a kiút?

– Itt nincs tőke, csak a külföldi befektetők segíthetnének rajtunk, de ők nem akarnak jönni.

Elkanyarodunk az árvízi katasztrófa legtöbbet emlegetett helyszíne, Mezővári felé. A mentett oldalon halmozták fel a törmeléket, a folyó túloldalán a katonák már húzzák fel a falakat a megmaradt alapokra.

A községházán hiába keressük a polgármestert, most is kint jár valahol a határban egy televíziós forgatócsoporttal, szerencsére kísérőnk, az ukrán vízmérnök ismeri a környéket.

Megnézzük az egykori vízbetörés helyét, itt olyan dörejjel szakadt át a töltés, hogy nyolc kilométerre is lehetett hallani. Az ár száz méter hosszban mindent elmosott, mély gödröt vájt ki magának. A betörés nyolc napig tátongott nyitva, mikor sikerült végre lereteszelni, további öt nap ment rá a helyreállításra.

– 2000 hektárt borított el a víz egy méter magasan, ez kétmillió köbmétert jelent. Olyan volt az egész környék, mint egy zseb, bejött az ár és nem tudott kimenni.

Hiába figyelmeztettük az embereket, hogy jön a baj, nem készültek fel rá. Ablak alatt és ablak fölött ömlött be a víz. 317 ház dőlt össze, legföljebb a kerítés maradt meg belőle és előtte a kispad, amin el szoktak üldögélni az emberek. Ez a szám csak a biztosított épületeket foglalja magába, a többit nem, fogalmunk sincs a kár igazi nagyságáról.

Még elálldogálok egy percig a betörés helyén. A természet már nem emlékszik a katasztrófára, a töltést borító kőzúzalék tetején megnőtt a burján, a mentett oldali földeken zöldell a kukorica.

A következő helységben, Csetfalván több szerencsével járunk, otthon találjuk a polgármestert.

– Nálunk 26 ház dőlt össze vagy vált életveszélyessé. 14 házat építünk újjá, a többiekben utódok nélküli öregek laknak, náluk csak főjavítást végzünk. A munkabrigádok helyi emberekből alakultak, tisztességesen dolgoznak, már 12 ház alapját rakták le, még a tél előtt be lehet majd költözni.

Az ukrán állam meglepő bőkezűséggel támogatja az újjáépítést, felírom az egyes tételeket. Egy kilencven négyzetméter alapterületű házhoz 36 ezer darab téglát, 17,1 tonna cementet, 3 tonna pormeszet, 31 köbméternyi fűrészárut, 28 köbméternyi terméskövet, 30 kiló szeget, 23 négyzetméter kátránypapírt, 900 kiló vashuzalt, 40 négyzetméternyi falicsempét adnak, ezen kívül szükség szerinti mennyiségben kavicsot, homokot, fuvardíj felszámítása nélkül. Ezek a kétszeres vasalást, betonkoszorút kapó házak nemcsak egy újabb árvizet, de még egy földrengést is kibírnának.

19 600 hrivnya, vagyis 1,2 millió forint pénzbeli segély is jár az építkezőknek, a támogatás mindent összevetve több mint tízezer dollárt tesz ki.

– Mennyiért lehet kapni a környéken egy házat?

– Háromezer dollár körül.

– Akkor miért nem vesznek inkább egy-egy házat az árvízkárosultaknak? A harmadából kijönnének.

– Mi magyar emberek vagyunk, és a magyar ember ragaszkodik a megszokott helyéhez.

Azon lehetne vitatkozni, hogy ez erénye vagy hibája-e a magyar embernek, de inkább tovább kérdezek.

– Ha fel is épülnek a házak, miből fognak élni a lakói?

– Az már nehezebb ügy. A kolhozt sem dotálta az állam, abból tartotta fenn magát, hogy a varrodában betéteket készítettek a bányászsisakokhoz. Jól ment, egészen Moszkváig szállítottak, 1992-ben ez is megszűnt. Mi is úgy élünk, ahogy mások is Kárpátalján, a családok két-három holdon megtermelik a zöldséget és állatokat is tartanak.

A szomszéd faluban, Benén őszibarackot árulnak az út mellett. Egy kilóért két és fél hrivnyát kérnek, ez nagyjából megfelel a nyíregyházi piacon kialakult százforintos árnak. Egy negyven körüli férfi méri a gyümölcsöt, szóba elegyedek vele, kiderül, hogy kőműves, eddig munkanélküli volt, de az árvíz utáni építkezéseknél ő is kapott munkát.

Visszamegyünk Beregszászra, kísérőnk behív egy búcsúitalra. A sört egy iratszekrényből veszi elő, olyan meleg, mind a fürdővíz. Forgatom a kezemben a poharat, tekintetem a falra téved, 1996-os naptár lóg rajta.

18 órakor érünk le a határra, üres a placc, a túloldalon is csak két kocsi vár beléptetésre.

(Később megérdeklődtem, hogy a magyar oldalon is életbe léptettek-e hasonló korlátozásokat. Hivatalos intézkedésre nem került sor, de állítólag néhány határőr viszonozta a diszkriminációt, kereste az ürügyet, hogy vissza lehessen fordítani az ukrán kocsikat.

– Mind a két oldalon ugyanaz a banda van! – vonták le a tanulságot ezúttal az ukrán várakozók.)

 

 

2.

Már október második felében a vízügyesekkel újra nekivágtunk egy kárpátaljai útnak. Ez alkalommal az árvíz utáni helyreállítást kívánták megnézni az országrész mélységében.

Beregsuránynál léptünk ki. Ukrajna irányába csak a mi autónk tartott, Magyarország felé viszont most is hosszú kocsisor jött össze. Kísérőm a várakozók között felfedezte a kvietált badalói körorvost, az esete már az unalomig ismerős: 73 hrivnya, vagyis nem egészen húsz dollár nyugdíjat kap, nem tudna megélni “olajozás” nélkül.

– Sok értelmiségi rákényszerül erre a csempészésre. Mikor az ukránok fejtik le a magukkal hozott olajat a magyar átvevőknél, olyanokat lehet hallani: mérnök úr, oda tegye, doktor úr, ide szíveskedjék.

– Ők is a maffiának dolgoznak?

– A maffia nem törődik ilyen ötven-százliteres tételekkel. Ha belép a szállításba, egész tartálykocsikat indít el. Általában inkább azzal foglalkozik, hogy a határon túli töltőudvarokat Tiszasalamonban vagy Mezőkászonyban ellátja az anyaggal. Kizárólagosságra tart igényt, ha egy töltőállomás tulajdonosa mástól is mert vásárolni, kemény büntetést vet ki rá.

A határon átlépve felhívják a figyelmemet a régi “Barátság” kertre, ennek megfelelője a magyar oldalon is megtalálható. Valaha kialakult reprezentációs szokás szerint a két ország vezetői ünnepélyes formában itt nyitották meg az almaszüretet. A dróttal körülvett almás állaga mostanra már erősen leromlott, a fák elöregedtek, a soraik hiányosak.

A “Barátság” kerten túli hegyoldalon régen az állami gazdaság (szovhoz) szőlőültetvényei húzódtak. Annak idején gondosan és célszerűen művelték, még a cseresznyefákat is kivágták a táblákból, hogy a helikopterek hatásosan permetezhessenek – azóta maga a szőlő is elpusztult. A tőkék alig látszanak ki a gazból.

Bemegyünk Beregszászra, felveszünk egy ukrán vízügyest, aztán folytatjuk az utunkat kelet felé. Bámulok ki az ablakon, egy blokkház erkélyén egy frissen kimosott narancsszínű nejlonzacskó szárad, jelezve, hogy errefelé kevés dolgot dobnak ki.

A várost elhagyva délnek fordulunk, régi kolhozfalvakon haladunk át. A közös gazdaságok errefelé is felbomlottak. Az egykori tagok általában egy-két hektárnyi földet kaptak, a vállalkozó “farmerek” húszat, ők gépeket is igényelhettek a régi szövetkezeti vagyonból, az értéküket terménnyel törlesztik. A tehénállomány a minimumra csökkent, megszűntek a tejcsarnokok és a felvásárlás egyéb formái is, a termelők műanyag flakonokban hordják a tejet a piacokra.

Tiszaújlak (ukrán nevén Vilok) után letérünk az árvízvédelmi töltésekhez. Meglep, hogy a közvetlen közelükben akácot telepítettek, a magyar vízügyi gyakorlatban legalább tízméteres távolságot tartanak, mert az akácgyökerek rontják a védművek állékonyságát.

Ebben a térségben Mezővárihoz hasonló méretekben 112 méter hosszan szakadt át a töltés, alatta nyolc méter mélyen forgott a víz, majd három méter vastagságban elöntötte a mentett oldalt. Harmincöt kilométerről hordták ide a követ, hogy el tudják reteszelni a rést.

Már egy fél évnél is több telt el a katasztrófa óta, de a töltésen még ott hevernek a homokzsákok maradványai, az oldalakat még nem vetették be fűvel, viszont a töltés mellékét felveri a bozót, nem lehetne észrevenni az esetleges átszivárgásokat.

Az elmaradásokat nem utolsó sorban az okozza, hogy az ukrán vízügyi szolgálat morálja itt is erősen leromlott. Egy gátőr 75-80 hrivnyát keres havonta, ennek megfelelően alacsony szintű teljesítményt nyújt, az árvíz idején némelyikük ki sem ment a töltésekre. Ezek a fizetések általában 4-5 hónapot szoktak késni, most azért nincs különösebb elmaradás, mert az illetékesek javítani kívánják a közhangulatot a köztársasági elnökválasztás előtt. A Vízügy sem pénzt, sem gépeket nem kapott a helyreállításhoz, az ungvári központnak még gázolajra sem telik, egy újabb vész esetén csak a polgári lakosság támogatására számíthat.

Ezután Tiszabökényben állunk meg, a már említett Csetfalvához hasonlóan itt is nagy lendülettel folyik az újjáépítés. Az 1970-es árvízre Magyarországon sokan azt mondták, hogy valójában “aranyvíz” volt, mert az összedőlt, nyomorszintű viskók helyén modern házak épültek – ez a megállapítás erre a környékre is illik. Nyugati családi képeslapokban látható többszintes villákat húznak fel az alkalmi brigádok, egész új utcasorok nőnek ki a földből.

Mint minden nagy arányú szervezésnek, ennek is megvannak a maga kisemmizettjei. Egy nyolcvan év körüli házaspár hív el minket magával, hogy megmutassa nyomorúságos hajlékát. Három napig állt benn a víz a falak között, elrohadt a rekamié, a hűtőszekrény ajtaja berozsdásodott. Kint a kasban tárolt kukorica is megdohosodott, el kellett égetni.

– Másoknak annyi jutott, hogy el is adnak a téglából, mi meg nem kaptunk egy palát sem.

Szólunk az ukrán kísérőnknek, felírja a nevét, megpróbál majd segíteni.

Péterfalva-Petrovo következik. A két-háromezres falu közepén valószínűtlennek tűnik a Vidám Park óriáskereke, átmérőjével megközelíti budapesti megfelelőjét. Művelődési otthont, skanzent, művészeti galériát, első osztályú színvonalon álló sportstadiont is látunk.

Ha igaz az a közhely, hogy minden intézmény egy-egy nagy személyiség meghosszabbított árnyéka, akkor ez a falu az itteni Prekordonnij (Határőr) kolhoz legendás elnökének, Bíró Andornak a keze nyomát viseli magán. Nevét már sokszor hallottam, de még soha nem találkoztam vele, most megpróbálom kihasználni az alkalmat egy beszélgetésre. Bírót előbb Gagarin utcai otthonában keressük, szomszédja azt mondja, hogy az öregember egy ismerős családhoz jár át ebédelni minden nap pontosan 11 órakor. Megmutatják a házat, de ott is hiába csöngetünk. Folytatjuk utunkat.

Mind beljebb érünk a kárpátaljai vidéken, de a kép nem változik. A mezőgazdasági kisüzemek egyik faluban sem dolgoznak, a hétköznapi időben is úgy sétálgatnak az emberek az utcán, mintha csak ünnep volna. A szőlőket itt is kiirtották, állítólag ez a pusztítás is része volt Gorbacsov antialkoholista törekvéseinek. A gyümölcsfák is áldozatul estek.

– Az egyik fa messziről kiabálja a másikat! – mondja a kísérőnk.

Közeledünk az ukrán–román határhoz, a téglaépületeket faházak váltják fel, falaik szürkék a felcsapódó sártól, kerítésüket ellepik a felkapaszkodó futónövények. Majd gazdagabb vidék következik: Dibrova, Biserica Alba, román népességű falvak, lakóik nem csak a közeli aknaszlatinai sóbányában keresték meg a pénzüket, de szorgalmukért az egész Szovjetunióban szívesen foglalkoztatták őket.

A földek itt is parlagon hevernek, a valaha gazdag gabonatermő tájakon most egy messziről érkezett teherautóról árulják a búzát. Egy asszony tíz kilót méret le egy műanyag zsákba, a hátára veszi és meggörnyedve kapaszkodik fel a domboldalon.

Kora délután érünk el utunk céljához, Rahóra. Körülnézünk, a város centrumában elhaladunk az aranyszínű kályhafénnyel bekent partizán emlékmű mellett. A Tisza-parton egy régi, monarchia-korabeli sétány maradványai állnak: néhány öntöttvas kerítésoszlop, egy zenepavilon váza, kétlámpás kandeláberek roncsai. Az egykori hársfasor is kipusztult, helyébe szívós akácok települtek. Az út túloldalán nyomorúságos tömbházakat húztak fel. Lakói az egykori sétányra hordják ki a szemetüket. Amikor megfelelő mennyiség gyűlt össze, egy dózer betolja a Tiszába, a lánctalp marása meglátszik a feltúrt földön. A legutóbbi adagból visszamaradt egy szürkenyomatú képeskönyv, csak úgy a cipőm orrával megfordítom és megnézem a címét: a buchenwaldi koncentrációs tábort bemutató fotóalbum.

– Egyelőre még kevés az igazi szemét, például a műanyag flakonokat nem dobják el, mert ezekben hordják fel a vizet a hegyekbe – mondja az egyik magyar vízügyes. – De ők is eljutnak addig, mint mi, hogy a folyókban 100-150 méter hosszú, műanyag hulladékból álló szigetek alakulnak ki.

Ustye Rekinél, a Fehér- és a Fekete-Tisza összefolyásánál állunk meg. Kérdezgetem kísérőmet az elnevezések eredetéről, de csak találgatásszámba menő válaszokat kapok. Állítólag valamiféle fák fehér termése hull bele az egyikbe és fekete erdők nőnek a másiknak a partján.

A kikopott út tócsáit kerülgetve elindulunk a régi híd felé. Egy gépjavító üzem telepén haladunk át, a sárban úszó, kövezetlen udvaron mozdulatlan roncsok állnak egymás mellett. Tíz évnél fiatalabb gépet nem látni, némelyiket hat-nyolc éve el sem indították. A K-700-as traktorokat valaha az ország másik végébe, az 1700 kilométerre fekvő Dnyepropetrovszkba hordták el javítani, itt most hiányzik mindenféle alkatrész és célgép, hozzá sem tudnak nyúlni a hibákhoz.

Az összefolyás fölötti fahíd vészesen inog a lépteink alatt, a kisebb-nagyobb részeket deszkadarabokkal foltozták ki, az oldalsó tartókábelekbe kapaszkodva nézünk körül.

Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az egyesült Tisza már az első métereken is szennyezett, egy maszek lakatosműhely bocsátja bele olajos emisszióját a vízbe.

– Tiszta pelenka helyett egy mocskos rongy fogadja az újszülöttet.

Az is megemlítendő, hogy itt áll az első cigánytelep, az ehhez hasonlók aztán egészen le a Dunáig végigkísérik a folyamot. A boronafalú kunyhók között egy-egy hivalkodó, keleti szerájra emlékeztető épület is feltűnik. A péró szemétdombján a verebek között szokatlan tollazatú madarak is keresgélik az ennivalót, a hegyi billegető és az erdei pinty is ide szorult ki a fák közül – megérint a fenti borzasztó szegénység sejtelme.

Lejjebb még mindig látni a Tisza pusztításának a nyomait, a jobb parton egész sor, a vízhez túlságosan közel épült házat mosott el. Nehézgépek dolgoznak az eredeti partvonal helyreállításán, kimegyünk a terepre, az út egy sávra szűkül, a puha agyagba mély kátyúk vágódtak bele.

Míg a vízügyesek tapasztalatcserét tartanak ukrán kollegáikkal, engedélyt kérek, hogy a kocsival felmehessek körülnézni a hegyekben. A Fehér Tisza vonalát követem, figyelem az út menti házakat, a deszkák kimart felületén látszik, hogy láncfűrésszel vágták le őket. A kerítéseket fenyőcsúcsokból és száldeszkákból ácsolták össze, rendkívüli gonddal tartják karban. Nem véletlenül jelzik, hogy meddig tart az “enyém” és hol kezdődik a “tied”. A Fehér Tisza szűk völgyet vájt ki magának, a megművelhető sík terület alig harminc–negyven méter széles, a dombokról pedig nem hogy a traktor, de a gyalogmunkás is lecsúszna. A ház és a gazdasági épületek között is rövidek a távolságok, ezt nemcsak a helyszűke indokolja, a gyakori magas hó miatt is célszerű lerövidíteni a szükséges mozgásokat.

Vigyázni kell tehát a megművelhető földek minden négyzetméterére és mindenre, ami megteremhet rajta. Egy szál széna vagy szalma sem mehet veszendőbe. Ezeket itt úgy megbecsülik, mint máshol a szemes takarmányokat. A száradó sarjút villa helyett kézzel forgatják, a rúdra felsodort boglyákat pedig tető védi az eső elől.

A krumpli még megnő a környéken – a kártevőivel együtt. Egy öreg paraszt épp egy vödörnyi kolorádóbogarat fordít ki az útra, és a köves felületen széttapossa őket gumicsizmája talpával. A bab viszont már ritkábban érik be, elviszi a korai fagy.

A települések lassan már elfogynak az út mellékéről, egészen a román határig nem találkozhatunk lakott házzal. Valaha állt itt néhány kunyhó, de már hátrahagyták őket. A villanypóznákról levágták a drótokat, a csonkokat feltekerték a porcelán szigetelőkre.

Az állatvilág is mind szegényesebb. A víz csak oldott ásványokat visz magával, szerves anyagot legfeljebb a lehullott levelek szolgáltatnak. Csak az igénytelen tegzesek találják meg itt az életfeltételeiket – a levelekből bundát sodornak maguknak és megbújnak alatta.

A két oldalt kísérő hegyek egyre alacsonyabbak lesznek, de a környék valósággal tobzódik a vízben. Az egyik oldalon a Fehér Tisza tör lefelé, a másikon egy névtelen patak és még az út kövei között is felbuzog egy savanyúvízforrás, erősen barna üledéket hagyva maga után. A vízágakat fenyődeszkából készült kalodák próbálják a Tisza medrébe terelni. A vízbőségtől ragyogóan zöld a táj, és a virulása mintha örökösnek ígérkezne.

Két völgy találkozásához érünk, ide szokták lehozni a kivágott fákat, hogy kocsira terheljék. A favágó csapat elvonult, lehántolt kéreghalmokat és egy vékony száldeszkákból összerótt napmenedéket hagyott maga után. Feltehetőleg csak a következő gyérítésnél térnek vissza ide újra.

A szem itt szabadabban jár, látni, hogy a szovjet időkben milyen rablógazdálkodást folytattak a hegyekben. A mostani fiatalos állomány csak évtizedek múlva lesz vágásérett – ha egyáltalán megéri azt az időt, mert lenn, Beregszászon a megalakuló részvénytársaságok már alkusznak az erdőkre. Másutt sem jobb a helyzet, az ukrán–román határ túloldalán is kivágtak mindent, amit csak tudtak: ha valaha netán vissza kell adni a területet, legalább annyi haszon maradjon.

Mire leérünk Rahóra, a vízügyesek is befejezték a közös szemlét, elindulunk hazafelé. Az út mellékét ellepik a stoposok, a közlekedő autóbuszok száma a korábbinak az egyharmadára esett vissza. Magánautók is csak hébe-hóba tűnnek fel, csak a magyar neppereknek olcsó az itteni olaj és benzin, az ukrajnaiak nem tudják megfizetni, senki sem megy sehová. Fél ötre jár, de már szinte üres az országút. Leülünk egy kocsmába, hogy elköszönjünk ukrán kísérőnktől. Különös új szokást figyelek meg: a vodkához nem “zakuszká”-t, halból, felvágottból, sajtból álló vegyes ízelítőt kínálnak, hanem egy tábla csokoládét hozatnak a pincérrel, és cikkekre törve azt rakják ki az asztalra. Búcsúzóul újra műszaki segítséget kérnek a magyar vízügyesektől, példaképpen megemlítik, hogy egy régi orosz markolóra való hernyótalp 12 ezer hrivnyába kerül, ezt nem tudják megfizetni: ha így haladnak a dolgok, egy-két év alatt az egész technika használhatatlanná válik.

Hirtelen magyar szót hallunk, átszólunk a társaságnak, úti céljuk felől érdeklődünk. Busszal Csernovicba tartanak, ott az éjszakai piacon török táskákat, fehérneműt, szappant és más cikkeket kapni dömpingáron. Ezer-kétezer dollárért bevásárolnak, és viszik tovább az árut Magyarországra.

Már beesteledett, de nem gyúlnak fel a lámpák, nemcsak az országút, de az elmaradó házak is sötétben maradnak. Minden harmadik portán nem tudták kifizetni a számlát, ezért leszedték a villanyórájukat. Bevett szokássá vált az áramlopás, esténként az emberek egy kétágú fával felteszik az utcán húzódó vezetékre a házba becsatlakozó drótot, aztán reggel leszedik. Ahol még nem kapcsolták ki, ott is legfeljebb a kert felé nyíló konyhában éghet egy-egy sovány körte vagy a televízió, de ez a fény sem vetődik ki az útra. Az volna különös, ha ilyen körülmények között nem következnének be balesetek – egyet mi is láttunk. Egy autó csapott össze egy kivilágítatlan lovas kocsival, a ló oldalából dől a vér, a lábai remegnek.

Beérünk Péterfalvára, újra megkeresem Bíró Andort, a régi kolhozelnököt. Ezúttal több szerencsével járok, megtalálom annál a baráti családnál, amelynél ebédelni szokott. A magas, 70 éves korára is erőteljes öregember épp a televíziót nézi, a szoba tisztaságát óvandó levette a cipőjét, de a hűvös időben magán hagyta a ballonkabátját.

Bíró bizalmatlanul fogadja a bemutatkozásomat.

– Mit óhajt?

Elmondom, hogy szeretnék vele elbeszélgetni az életről, a munkájáról, csak nehezen szánja rá magát a válaszra.

– Nézze, kérem, az életemben minden jót a szocializmustól kaptam, és nem vagyok hajlandó semmi rosszat mondani róla.

Nem akarom azt felelni, hogy én vagyok az utolsó, aki a szocializmusról rosszat akar hallani, táskámból kiveszem a bős-nagymarosi vízlépcsőről szóló riportkönyvemet és nekiadom.

– Tessék elolvasni, és ha úgy gondolja, hogy mégiscsak szót érthetünk, akkor hívjon fel.

Egy hét múlva jött az üzenet, hogy szeretettel vár.

 

 

3.

És újra nekivágunk a határnak, ezúttal a záhonyi vasúttól kaptam meg a szükséges, határátlépésre jogosító “kiküldetési rendelvény”-t. Tiszabecsnél kelünk át, a sor lassan araszol előre, csak a “csókosok”, a megvesztegetéssel élők húznak el mellettünk a belső sávban. Kisgyerekek hajolnak be a kocsink ablakán, magyar aprópénzt, cigarettát kéregetnek. Kilenc óra körül érünk Péterfalvára, már kérdezősködés nélkül is odatalálunk a Gagarin utcai házhoz. Bíró egyedül él, nem tud traktákat rendezni, csak “Uzsgorod” konyakkal, málna ízesítésű vodkával és csomagolt bonbonokkal készült a fogadásunkra. Néhány pohárkát belénk diktál, mielőtt rátérnénk az életútjára.

– 1929-ben születtem, a “cseh világban”, még Antonyin Alekszandrovicsnak anyakönyveztek.

– Milyen körülmények között élt a családod?

– Apám még fiatal korában kiment Amerikába, kemény munkával összehozott annyi pénzt, hogy amikor hazatért, tudott venni hat hektár földet. Ez nem volt elég a megélhetéshez, be kellett állnia a vasúthoz fűtőnek. Mivel nem látott nagyobb urat a vasúti mérnöknél, szerette volna, ha én, az egyke fia is az leszek.

Beregszászon elvégeztem négy gimnáziumot, majd a háború után még egyet Szatmárnémetin – ide azért mentem át, mert nem tudtam jól oroszul, és Beregszászon az lett a kötelező nyelv –, öt középiskolai osztállyal hazajöttem és tanítani kezdtem Forgolányban.

1949-ben már igazgatónak neveztek ki, de csak 1950-ben végeztem el a tanítóképzőt Huszton, a levelezői fakultáson. Az ötvenes évek elején kellettek a káderek a 250 ezer fős magyar nemzetiséghez, ezért engem is továbbképeztek, kijártam az ungvári egyetem történelem szakát.

Tíz évig vezettem az iskolát, közben megkértek, hogy társadalmi munkában lássam el a párttitkári funkciót is a helyi kolhozban. Elvállaltam, mind többen ismerték meg a nevemet.

A közeli Névtelenfaluban, vagyis Gyakovón működött a “Komszomolec” nevezetű kolhoz. Ez öt kisebb falut foglalt magába, az egyikben, Új-Akliban még a csehek által betelepített ruszinok éltek, a másik négyben viszont magyarok. 1959-ben meghalt Poljáncsuk, a régi kolhozelnök, akkor az emberek fellázadtak, hogy elég volt már az idegenekből, adjanak nekik végre egy magyar főnököt. Akkor rábeszéltek, hogy vállaljam el.

– Könnyen rászántad magad? A kolhozoknak elég rossz hírük volt.

– Az országnak majdnem minden területén a kolhozok szervezését a hatóságok önkénye és terrorja kísérte. Ez óriási károkkal járt, maga után vonta a jószágok, a földek pusztulását. A kolhozok már eleve tönkretett gazdasággal indultak, ez sokfelé tömeges éhínséghez vezetett. Kárpátalján másként alakultak a dolgok, a szovjet rendszer felállása után nem siették el a kolhozok szervezését, minden járásban csak l-2 közös gazdaságot létesítettek. Ezek meg tudták győzni az embereket, hogy a kollektív gazdálkodási formák életképesek.

Töprengve nézem Bíró arcát: modern keretű szemüveget visel, szájában két aranykorona villan meg, vonásai nyugodtak és rendezettek, sokkal inkább emlékeztet egy tanítóra, mint egy kolhozelnökre.

– Értettél a földhöz?

– Mondtam már, hogy az apámnak volt hat hektárja, gyerekkorom óta dolgoztam benne, de mindig is úgy gondoltam: egy vezetőnél az a legfontosabb, hogy jó szervező legyen. Két évig dolgoztam itt, 1961-ben szülőfalumban, Péterfalván lebukott a kolhoz egész vetetősége, az elnök nyolc évet kapott, másik 16 ember is börtönbe került. A falu vezetés nélkül maradt, akkor hazahívtak elnöknek, 32 évig, 1993-ig dolgoztam ebben a funkcióban.

Tüskék között éltünk, mert a szovjet–magyar határ ötven kilométeres szakaszon a földjeink végében terült el. A kolhozbirtok kezdetben 3200 hektárt tett ki, csak a Tisza bal partján húzódott egy 800 méter széles, kedvezőbb adottságú öntéstalaj, egyébként rossz erdei földeken kellett gazdálkodnunk. Búzát, kukoricát, takarmányt termeltünk, a hozamokról csak annyit, hogy a búza alig 20 mázsát adott hektáronként.

Megpróbáltam változtatni minden vonalon. Megnöveltük a kukorica vetésterületét, a termékenyebb ártereken monokultúrát alakítottunk ki belőle, főleg a tájban honos ukrán fajtákat vetettük.

Járt felénk egy mondás, hogy az a jó kukorica, amelyben egy ökör megfekszik, vagyis szép ritka. Én ezzel szemben bevezettem a hektáronkénti 80 ezres tőszámot, igaz, hogy kisebb csövek nőttek, mint régen, de maga a terméstömeg a többszörösére emelkedett. Az emberek idegenkedtek a sűrűbb telepítéstől, akkoriban még kapálták a kukoricát, prémiumot kellett ígérnem nekik, hogy ne vágják ki a töveket.

Az utóbbi időkben divatszóvá vált az “egyéni” megjelölés, ne vedd dicsekvésnek, de én már harminc évvel ezelőtt elkezdtem alkalmazni és nem jelszóként, hanem a gyakorlatban. Az állami tervszámok azt írták elő a kolhozunknak, hogy 165 holdon kell dohányt termelnünk és a szezon végén négyezer mázsa száraz levelet kell leadnunk. A kialakult brigádszervezet alkalmatlannak látszott arra, hogy teljesítse ezt a feladatot. A 10-12 emberből álló csoportok reggel a munkakezdésnél bevárták egymást, nehogy véletlenül a másik helyett is kelljen dolgozniuk, és ha Mariska néni két órát késett, mert kenyeret sütött otthon, akkor a többiek is ugyanannyi ideig támasztották a falat. A gépesítés is alacsony fokon állt, ilyen körülmények között öt-hat mázsánál többet nem tudtunk volna leszedni egy hektárról.

Akkor jutott eszembe egy ötlet: mi volna, ha a brigádok csak a gépi munkákat végeznék el a dohányföldeken, a termelést kiadnánk a családoknak feles haszonban? Erre a megoldásra az egész Szovjetunióban nem volt még példa, maga a gondolat is eretnekségnek számított. Azt a kifejezést, hogy “felesben”, nem is mertük használni, mert ez a forma még a csehek alatt volt szokásban, és így kapitalista csökevénynek számított, mi a “nyenarodnaja individuálnájá szisztéma” megjelölést alkalmaztuk. Ezt magyarra valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy “nem együttes egyéni rendszer”. Elég nyakatekert, nem?

Az emberek félnek az újtól, először csak ketten-hárman jelentkeztek, aztán a számuk hirtelen megugrott, felment hétszázra. A dohánytermesztés annyit hozott nekik, hogy a kétéves haszonból felépítették a házukat, a harmadik éviből pedig be tudták bútorozni. A kolhoz is jól járt, a holdankénti hozam 1981-ben felment 12,5 mázsára, 1990-ben pedig megközelítette a 22 és fél mázsát. Mi lettünk Ukrajna, sőt az egész Szovjetunió legnagyobb dohánytermelő gazdasága.

A sikereken felbuzdulva az egyéni vállalkozási formát más növényekre is kiterjesztettük, például a takarmányrépa termesztésére. A vállalkozó a termés 20 százalékát kapta meg, azt megtarthatta a háztáji állatok etetésére vagy eladhatta a kolhoznak. Soha nem látott hasznokat értünk el.

Egy fiatal tagunk tíz hektár földet vett kézbe, ő együtt dolgozott azokkal a koreai szakemberekkel, akik korábban dinnyét termeltek nálunk, megtanulta tőlük a technológiát és sikeresen alkalmazta. 1978-ban hozzánk csatolták a csődbe jutott nagypaládi “Bolsevik” kolhozt, a területünk több mint a kétszeresére, 6600 hektárra növekedett, és sok ezer embernek kellett munkát biztosítanunk.

Továbbfejlesztettük a kertészetünket, ez nem volt egyszerű feladat, mert a halott erdei savanyú földjeink tele voltak kiázásokkal. Az egész területet alagcsöveztük, a drénekből kijövő vízzel pedig még öntözni is tudtunk 1200 hektárt. Évente ötven–hatvanezer mázsa zöldséget termeltünk.

– El tudtátok adni?

– A mi területünk Magyarországtól ugyan keletre helyezkedik el, de az egész Szovjetuniót tekintve déli vidéknek számítunk. Ez a földrajzi adottság például kéthetes előnyt jelentett a tőlünk 300 kilométerre fekvő Lemberggel szemben, ennyivel hamarabb tudtunk megjelenni a piacon korai paradicsommal, káposztával és más primőrökkel.

Később, mikor az árak lementek, akkor már nem érte volna meg nagyobb távolságra elszállítani, akkor jutott eszembe, hogy a zöldségek tartósításával kellene foglalkozni. Bulgáriában járva láttam, hogy az ottani emberek reggelire vegyes salátát esznek, ebbe azokat az apró uborkákat is belerakják, melyeket mi kidobtunk, mint méreten aluliakat.

Már korábban létrehoztunk egy téglagyárat, így segítettünk a kolhoztagok lakásgondjain. Évi tízmillió téglát állítottunk elő, ebből most felépítettünk egy konzervgyárat, háromszáz embert foglalkoztatott. Feldolgoztuk az összes, addig nem piacképes árukat, a gépsorokról évi 2-3 millió négydecis feltétes üveg jött le.

Új piacokat szereztünk, Északon háromszor annyit fizettek a termékeinkért, mint a déli övezetben, ezért jórészt Szibériába szállítottunk. Ha nem tudtak pénzben törleszteni, elfogadtunk fát vagy cementet is, ezeket az anyagokat a további építkezéseinkhez használtuk fel, lassan kialakult a kolhoz ipari övezete.

Különös módon még az is hasznunkra vált, hogy a szovjet mezőgazdaságban a fejlesztések mindig kampányszerűen zajlottak le. Egyszer például elhatározták, hogy a Szovjetunióban sok millió hektárnyi nyári almát kell telepíteni. Ez nehezen kezelhető gyümölcs, a szüretje egy hónap alatt lefut, és tárolni sem lehet megfelelően. Kétszáz hektárt nekünk is be kellett ültetnünk, fogalmuk sem volt, hogy mit kezdjünk a terméssel. Végignéztük az üggyel kapcsolatos rendelkezéseket, kiderült, hogy az állami árképzés valamilyen okból előnyben részesíti a gyümölcsbor-előállítást, egy literért 2,30 rubelt fizetnek, míg a rendes szőlőborért csak egyet.

Szétküldtem ötven-hatvan emberemet, Harkovtól Vinnyicáig járták az országot és fillérekért felvásárolták a nyári almát, néhol még fizetnünk sem kellett:

– Csak vigyétek, ne rothadjon a nyakunkra!

Vagonokban hazajött a gyümölcs, kellett hozzá cukor is, kijártam, hogy az állami áron vehessük meg. Beállítottunk négy-öt prést, télen is adtak munkát az embereinknek. Évente kétezer tonna almabort állítottunk elő, elküldtük Omszkba, Vologdába és más szibériai városokba.

A haszon egy részét visszaforgattuk a mezőgazdaságba, műtrágya-felhasználásunk elérte a holland szintet, továbbgépesítettünk, de hiába – búzából-bikából akkor se lehetett megélni. A létszámunk pedig csak nőtt, ha valaki megnősült vagy férjhez ment, odahozta hozzánk a párját is. Öt kisközségben 3200 munkaképes ember élt, ebből 3000-en dolgoztak a kolhozban. A középiskolában végző gyerekek is hozzánk léptek be.

Elhatároztam, hogy a további fejlesztéshez megpróbálom kihasználni a közéleti tekintélyemet. A kolhozunk az ország tíz legjobb közös gazdasága közé tartozott, 1963-ban az Ukrán Legfelsőbb Tanács tagjává választottak, hat ciklusban összesen 27 évig töltöttem be ezt a posztot, a járási pártbizottságba is kooptáltak.

– Megkérdezhetem: meggyőződésből lettél párttag?

– Igen. Láttam a kommunizmus hibáit, de hittem benne, hogy kinövi majd és elterjed az egész világon – de inkább folytassuk a történetet.

Megpróbáltam együttműködést kialakítani ipari üzemekkel. Elmentem Lembergbe a Mikropribor céghez, ők katonai szükségletekre termeltek, a műholdas programba is beszálltak, de a rendeletek értelmében kapacitásuk tíz százalékában közhasznú cikkeket kellett előállítaniuk. Apró műszerek gyártására rendezkedtek be, iskoláknak készítettek laboratóriumi asztalokat, esernyőket és más hasonlókat. Tárgyalni kezdtem a céggel, ők egy leányvállalatot akartak nálunk, de saját irányítás alatt. Ebbe nem mehettem bele, mert ilyen körülmények között nem tudtam volna fegyelmet tartani, arról nem is beszélve, hogy a keletkező haszon nagy részét is elvitték volna. Mit csináljak? Nem sokkal később részt vettem Kijevben a Külügyi Bizottság ülésén, hazafelé a vonaton együtt utaztam egy magas rangú pártfunkcionáriussal, megittunk egy üveg konyakot, közben elmondtam neki a gondjainkat. Megígérte, hogy leszól a lembergi gyárba, és meg is tartotta az ígéretét. Úgy történt, ahogy mi szerettük volna, önállóak lettünk, a Mikropribor csak berendezéssel segített minket és a fiataljainkból szakmunkásokat, termelési vezetőket képeztek ki.

Hamarosan kialakítottuk az új gyár helyét. A nagypaládi kolhoz még az egyesítés előtt épített egy hatszáz tehénre méretezett istállót – egyetlen osztatlan térben. Őrült elképzelés volt, nem véletlen, hogy be sem tudták fejezni, soha egyetlen tehén sem állt benne. Most viszont kapóra jött, ez szolgált az új gyár alapjául. Háromszáz ember talált itt munkát, de még mindig maradtak foglalkoztatási gondjaink.

Gyakran jöttek hozzánk látogatók, megfordult nálunk Scserbickij első titkár és Göncz Árpád, a magyar elnök is. Egyszer az egyik ünnepségünkre lehozták a kijevi Arzenál gyár képviselőit, körülnéztek és megkérdezték tőlünk:

– Nem tudnátok nekünk is bedolgozni?

– Mit kellene csinálnunk?

– Lencsét csiszolni. Értetek hozzá?

– Már hogyne értenénk? – nem mondtam, hogy eddig a lencsének csak a vetésével és aratásával próbálkoztunk. Létrehoztunk egy optikai üzemet, ahol a lencsecsiszolás mellett a “Kijev” márkájú fényképezőgépekhez is készítettünk részegységeket és foglalatokat. Egy másik ipari részlegünkön horgokat gyártottunk, havi egymillió darabot, de azt is elvállaltuk, hogy Bakuból érkező bambuszt pucoljunk le horgászbotoknak.

Hírünk Magyarországra is eljutott, Barát József írt rólunk egy cikket, hogy egy ukrajnai kolhozban lencséket csiszolnak. Elolvasta Budapesten a MOM vezérigazgatója, aki erre a munkára már rég keresett vállalkozót. Lejött hozzánk, körülnézett és megállapodtunk, hogy dolgozunk nekik.

A konzervgyárunknak göngyöleg kellett, ezért csináltunk egy kis ládaüzemet. Már korábban jó kapcsolatokat alakítottunk ki szibériai fűrésztelepekkel, megállapodtunk, hogy elküldik nekünk a deszkahulladékokat, ezt használtuk fel a ládákhoz. A svéd IKEA cég üzleti felmérést végzett a környéken, eljött hozzánk is. Johanson igazgató úr betévedt a ládaüzemünkbe, meglátta a hegyekben felhalmozott fahulladékot, összecsapta a kezét:

– Dehát ez egy aranybánya! Ebből mi mindent lehet csinálni!

Visszament Svédországba, és az igazgatótanáccsal úgy döntött, hogy készítsünk nekik fából kerti lámpákat. 650 ezer dollárt ruháztak be nálunk, többek között egy nagy szárítót építettek. Ez is 120 embernek adott kenyeret.

Felrendeltek Moszkvába az össz-szövetségi munkabizottsághoz, be kellett számolnom a tevékenységünkről. Bemutattam a kolhozról készült filmet, utána bebizonyítottam, hogy érdemes munkahelyet teremteni a falusi üzemekben, mert negyedannyiba kerül, mint a városokban. Az is fontos szempont, hogy a mezőgazdasági csúcsmunkák idején van kihez nyúlni tartalékként, mozgósíthatjuk az üzemek dolgozóit. A beszámolómat tetszéssel fogadták, a mi kis “Határőr” kolhozunk módszereit egy miniszterelnöki határozat követésre méltónak ítélte a Szovjetunió egész területén.

A megszerzett hasznot részben visszaforgattuk a mezőgazdaságba: 143 traktort, 23 gabona-, 6 kukoricabetakarító kombájnt, 10 önjáró kaszálógépet vásároltunk, a gépkocsiparkunk 127 teherautóból állt. A munkák gépi ellátottságát azzal lehet jellemezni, hogy minden száz hektárra ezer lóerő jutott.

A pénz nagy részét elsősorban mégis az emberek jólétére költöttük. A kolhozhoz tartozó öt falu mindegyikében építettünk óvodát, iskolát és kultúrotthont. Kialakítottunk egy képtárat, egy szabadtéri honismereti múzeumot, ahol egy középgazdára jellemző házat, egy szegényparaszti kunyhót és egy vízimalmot helyeztünk el.

Az orosz nép nem soviniszta, de attól tartani lehet, hogy a tömegeinek súlyával beolvaszt minket, magyarokat. Házastársként sok orosz férfi és nő települt le nálunk, az iskolában párhuzamosan beindították az ukrán-orosz osztályokat, sok szülő azt gondolta, jót tesz a gyerekével, ha ide íratja be, mert könnyebben érvényesül majd. Én viszont azt gondoltam, amit Ady mondott, hogy “itt az avar is magyar”, én mindent megtettem, hogy megőrizhessük a magyarságunkat. A kolhoz vezetőségébe is magyar fiúkat vettem magam mellé. A nagypaládi kolhozt is csak úgy voltam hajlandó átvállalni, ha meghagyják nekem az ottani magyar párttitkárt.

Tanulni küldtem őket, 1961-ben még egyedül nekem volt diplomám, mikor eljöttem, 43-an rendelkeztek felsőfokú és több mint százan középfokú végzettséggel.

Csak a nyelvünkben és a kultúránkban maradhatunk meg. 1984-ben megalakítottuk a “Tisza” Dal- és Táncegyüttest, 115 műkedvelő résztvevővel. Maga a felöltöztetésük 109 ezer rubelbe került, hetente kétszer jártak ki hozzájuk olyan kiváló művészek, mint Balogh Klára és Kustár Péter balettmester, Patkó Zoltán és mások. Külföldön is vendégszerepeltek, az első helyet foglalták el a magyar falvak nemzetközi szemléjén.

Bíró eddig szinte folyamatosan beszélt, itt megállt, mintha kifogyott volna a szóból. Nézett maga elé, megpróbáltam egy közbevetéssel továbbsegíteni.

– Ahogy hallgatlak, úgy tűnik, mintha a kolhoz egész története a sikerek sorozata lett volna.

– Látszólag minden könnyen ment, de a valóságban sokat kellett harcolnunk a bürokráciával, az értetlen ostobasággal. Ha érdekel, mondhatok néhány példát.

A hatvanas években arra biztattak minket, hogy rendezkedjünk be sertéshizlalásra. Belementünk, építettünk egy jól felszerelt hizlaldát, melyet takarmánykonyhával szereltünk fel, a híg táp csővezetéken jutott el az állatokhoz. Magas súlygyarapodást értünk el a jószágoknál, szép jövedelmeket inkasszáltunk.

Eltelik néhány év, és azt közlik velünk, hogy egy olyan élenjáró gazdaságtól, mint a “Határőr” kolhoz, elvárják, hogy úttörő szerepet vállaljon egy kevésbé fejlett ágazatban, a baromfitenyésztésben. Mit volt mit tenni, fel kellett számolnunk a sertéshizlaldát, a helyiségeket és a felszereléseket megpróbáltuk valamilyen más célra felhasználni.

Nekivágtunk az új feladatnak, rövid idő alatt kialakítottunk egy tojástermelésre szakosított baromfinevelőt. Mire jövedelmezővé vált, kaptunk egy újabb ukázt, át kell adnunk a baromfiüzemet egy frissen létesített állami vállalatnak, még külön kiszolgáló helyiségeket is kellett építenünk az utódunk számára.

Mondok egy másik példát is. Annak idején bevezettük a juhok korai nyírását. Ez a módszer azzal az előnnyel járt, hogy megnőtt a tisztagyapjú-hozam, és a juhokat jóval hamarabb, már májusban értékesíteni tudtuk. Minden rendben ment, egészen addig, amíg nem hoztak egy olyan rendeletet, hogy a felvásárlók július 1-től 25 százalékkal többet fizetnek a húsért – az indokát ne kérdezd tőlem, mert nem tudom –, tehát, ha rendes pénzt akartunk kapni, egy hónappal tovább kellett tartanunk az állatokat. Júliusra azonban már leromlanak a legelők, a juhok legalább öt kilót veszítenek a súlyukból. Egy juhnál nem tűnik soknak, de mi évente 2500-at adtunk le, és az már 125 mázsát tesz ki. A gondok még itt sem értek véget. Július elseje után persze minden gazdaság igyekezett túladni a juhokon, a vágóhidak viszont nem tudtak egyszerre ennyi jószágot fogadni, torlódások keletkeztek. Többszáz kilométerre fekvő vágóhidakra kellett elszállítanunk az állatokat, közben persze fogyott a benzin, koptak a teherautók.

És ezek nem kivételes eseteknek számítottak, hanem az általános helyzetet tükrözték. Az orosz televízióban egyszer nyilatkozott egy belgorodi kolhoz brigádvezetője, aki néhány hónapig dolgozott egy angliai farmon. Mikor a riporter megkérdezte, hogy milyen tapasztalatokat szerzett Angliában, a brigádvezető azt felelte:

– Alapjában véve mi is tudunk mindent, amit ők. A különbség köztünk abban rejlik, hogy náluk az egész infrastruktúra a mezőgazdaságot szolgálja, nálunk pedig a mezőgazdaság alá van rendelve az infrastruktúrának.

A brigádvezetőnek szerintem száz százalékig igaza volt. A város és a falu között egyenlőtlen cserefolyamat bonyolódott le. Mi olcsó és jó minőségű termékeket adtunk, viszonzásul drága és rossz iparcikkeket kaptunk. Ez elsősorban a mezőgazdasági gépekre vonatkozott, az áruk folyamatosan emelkedett, de a megbízhatóságuk csökkent, gyakran elromlottak. A javítóüzemek monopol helyzetben voltak, mikor bevittük a lerobbant gépeinket, a vezetők csak széttárták a kezüket:

– Mi szívesen elvállalnánk, de sajnos nincs létszámunk hozzá.

Vagyis, ha el akartuk végeztetni a munkát, a saját embereinket kellett kölcsönadnunk. A munkálatok így is hihetetlenül elhúzódtak. Még 1990-ben történt, hogy egy T40-es traktorunkat az ungvári Mezőgép műhelyében hat álló hónapig javították, pedig egy ideig két szerelőnk is besegített nekik.

Amíg a dolgok jól mentek, mindezeket a bajokat ki tudtuk védeni, a javítások gondját például úgy, hogy saját géptelepet hoztunk létre, egyidejűleg több mint tíz traktort vagy gépkocsit generálozhattak benne. Ez nemcsak gyorsabban, de olcsóbban is dolgozott, egy KAMAZ teherautó nagyjavítása a szakvállalatnál 12 700 rubelbe került nekünk, otthon kijött 600-ból.

Aztán a jó idők, amikor még tehettünk valamit, egyszer csak véget értek, beborult az ég. 1990-ben Ukrajna önállósulása után meglazultak, sőt meg is szakadtak az orosz kapcsolataink. Ez az összeköttetés rengeteg hasznot hozott nekünk, a már felsoroltakon kívül még egy példát megemlítek. Mikor egy-egy szibériai gázvezeték lefektetésének készítették elő a talajt, szóltak nekünk és mi elküldtük a helyszínre a brigádjainkat. A nyomvonal fölött százméteres szélességben kitermelték a fát, amikor megfagyott a föld, hazaszállították. Egy évben 5000 köbméter is összejött.

A piac beszűkült, nem tudtuk eladni a termékeinket, nem vették át sem a konzerveinket, sem a gyümölcsborainkat, az építkezések is leálltak. Közben kiosztottuk a földek egy részét, de a magángazdaságok sem boldogultak. Az emberek hosszú évek alatt megszokták, hogy akár esik, akár fúj, minden hónap 13-án megkapják a fizetésüket, most nekik maguknak kellett volna a pénzt megkeresniük.

Persze, mindennek én lettem az oka. Mi tagadás, fölöttem is eljárt az idő. Mikor kezdtem, én voltam a legfiatalabb kolhozelnök, egyszer csak én lettem a legöregebb. 1993-ban úgy döntöttem, hogy nem folytatom tovább.

Megbeszéltem a vezetőséggel, hogy október közepén kiveszem a szabadságomat és elutazom pihenni egy gyógyfürdőbe, a következő év februárjában leszek 65 éves, akkor ünnepélyesen elbúcsúztatnak majd. Előre meg is írtam a lemondó nyilatkozatomat és odaadtam nekik. A helyettesem, ki az utódom kívánt lenni, attól félt, hogy valami közbejön és nem őt választják meg elnöknek, ezért már november másodikára összehívta a közgyűlést, felolvasta a nyilatkozatomat, a tagság nem tudta, miről van szó, megszavazta a távollétemben történő leváltásomat. Én már erre a kész helyzetre értem haza. December elején bementem a kolhozirodába, az utódom azt ígérte, hogy meghagyják a szolgálati kocsimat és valamilyen tanácsadói munkát kapok. Nem mondta végig, mert sietett:

– Majd jelentkezem, és akkor mindent megbeszélünk.

Ahogy téged nem keresett meg, úgy engem sem, pedig már hat év telt el azóta. Mindmáig nem tudtam hivatalosan átadni a kolhoz ügyeit.

– Milyen nyugdíjat kapsz?

– Még 1971-ben kitüntettek a Szocialista Munka Hőse címmel, ezt most is méltányolják. Az alapellátmányhoz hozzájárulnak pótlékok, összesen 280 hrivnyát, vagyis 50 dollárt kapok kézhez. Ehhez jön még 600 köbméter ingyen fűtőgáz, 70 kilowatt áram és a telefont is díjmentesen használhatom. Alkalmazkodom a viszonyokhoz: volt egy ötéves Volgám, ilyen nagy kocsit nem tudtam kihasználni, elcseréltem egy Zsigulira.

– Hogy boldogulnak az utódaid?

– Csak távolból figyelem a dolgokat. Mióta elmentem, nem vásároltak új gépeket, műtrágyát sem nagyon vehetnek, mert a búza termésátlaga 65 mázsáról visszaesett 18-ra, 1961-ben is annyi volt, amikor engem megválasztottak elnöknek. Annak idején telepítettünk 200 hektárnyi almát: starking, jonatán, delicious fajtákat. Ezt sem tudták gondozni, de ahelyett, hogy kiosztották volna a tagoknak, kiirtották az egészet buldózerekkel, a fákat eladták tüzelőnek, darabonként 20 kopejkáért.

– Tehetséges ember az utódod?

– Ha nem lenne az, nem maradhatott volna meg mellettem. Két hibája van, először az, hogy jelentéktelen külsejű ember és ezért gátlásokkal küszködik, de ennél is nagyobb baj, hogy nem idevaló. A főkönyvelő jöhet bárhonnan, mert a számok mindenütt egyformák, de az első számú vezetőnek és a főagronómusnak abból a földből kell kinőnie, amelyiken gazdálkodik. A közösség sorsát nem érzi a maga ügyének, nem lepődtem meg, mikor meghallottam, hogy feloszlatta a “Tisza” együttest. Erről elég ennyit.

Bíró tölt a poharakba:

– Nem akarsz körülnézni a faluban? Nézd meg, hogy élünk.

A kertek alján átmegyünk a sporttelepre. Karbantartás hiányában az állaga már romlásnak indult, de így is kivehető még, hogy hihetetlen nagyvonalúsággal tervezték és építették meg. A futballpálya füvét műanyag borítású futókör övezi, a játéktér végében mára már üzemképtelenné vált elektromos jelzőtábla mutatta az eredményt és az összeállításokat. Az alig háromezer lakosú Péterfalva olyan női gyeplabdacsapatot alakított ki, hogy megnyerték az ukrán bajnokságot, bekerült az össz-szövetségi Szpartakiád döntőjébe és ott bronzérmet szerzett. Arrébb egy ötvenméteres fedett lőtér fekszik, nyolc állással.

Bíró meg akarja mutatni legfőbb büszkeségét, a 24-szer 42 méter alapterületű sportcsarnokot. A kulcsa valahol elkallódott, de egy nyitva felejtett oldalajtón át sikerül bejutnunk. 28 méter hosszú feszített gerendák alkotják az épület vázát, darabja magyar pénzre átszámítva 250 ezer forintba került. Valahol Zsitomir mellett gyártották őket, a roppant súlyú elemeket helikopterrel akarták elhozni a helyszínre, de balszerencsére Ross, a nyugatnémet sportrepülő épp akkoriban szállt le a Vörös téren, világra szóló botrányt okozva és a katonai parancsnokság leállított minden légi mozgást. Végül három összekapcsolt vagonra rakták fel a gerendákat, az állomáson darukkal nehéz gépkocsikra pakolták át, számukra külön utat építettek a mezőn. Kosárlabdapalánkot és kézilabdakapukat helyeztek el benne, itt tartják az iskolai tornaórákat.

– A falusi ember nem tehetségtelenebb, mint a városi, csak meg kell teremteni a módot, hogy kibontakozhasson. Ez így van minden téren: élt itt egy Kakas nevű, nyomorult állapotú kondás, az unokája zenetanár lett, mert megkapta a lehetőséget, hogy tanulhasson.

A sporttelep területének egyik sarka kihasználatlan maradt, Bíró ide egy nyitott úszómedencét tervezett. Alig százötven méterre fúrásokat mélyítettek le és a hajdúszoboszlóival vetekedő minőségű termálvizet találtak. Az építkezést gátolta, hogy a terület nem volt megfelelően kanalizálva, ha a dolgok megfelelően haladtak volna, két év alatt vízforgatót létesítettek volna ide és nyolc kilométer hosszú csatornahálózatot.

– Rá akartam szoktatni az embereket a víz örömére. Fürdőt építettünk bent, a kolhozban is, gőzzel-szaunával. A fejőnők eleinte nem akartak levetkőzni, csak a kezükkel alá-alányúltak a kombinéjuknak, úgy mosakodtak.

– Mit gondolsz te? – mondták nekem – engem még az uram sem látott meztelenül.

Aztán eltelt egy kis idő és ugyanezek az asszonyok már bikiniben fürödtek lenn a Tisza-parton.

A sporttelephez csatlakozik a már említett Vidám Park óriáskerekével, dodzsemeivel és más látványosságaival. Egy 174 fejes szökőkút ontotta a vízsugarakat – a réz szórófejeket azóta már lelopták és elvitték eladni Magyarországra. A kolhoz hét versenylovat is tartott, két szerződtetett zsokéval. Még távolabb egy két és félezer nézőt befogadó amfiteátrum stílusú szabadtéri színpadot is ki akartak alakítani. Mindezek a megvalósult és tervezett beruházások azt a célt szolgálták, hogy Péterfalva a Tisza-menti falusi turizmus központjává váljék. Ez az elgondolás is szétfoszlott mára, a már kialakult keretek fenntartására sem jut pénz.

Búcsúzóul dobunk néhányat az automata tekepályán, aztán a faluban folytatjuk az utunkat. Péterfalva központjában félbehagyott épületek sorakoznak. Bíró egy egészségházat is tervezett 12 orvossal, már beszerezték hozzá a röntgent, a víz alatti masszázsgépet, a fogorvosi felszerelést, mikor leálltak vele. Egy nagy kazánház is befejezetlen maradt. A kocsi az úgynevezett ipari övezet felé fordul. Bíró ingatja a fejét:

– Nem szeretek erre járni, rosszul esik látni, ahogy minden lerobbant.

A gazdaság egykori büszkesége, az IKEA üzem megszűnt, a konzervgyár is felszámolódott, a téglagyár kapacitásának tíz százalékán termel. Az egykori géptelep kövezetén valaha egy olajfoltot sem tűrtek volna meg, mostanra a betonaljzat széttöredezett és az egész udvar úszik a sárban. A kolhoz régen tíz saját autóbusszal rendelkezett, mindegyiket külön garázsban tartották – ezek még állnak, de az ajtók deszkája alul már kirohadt. Mozgás alig látszik, csak néhány kopott öltözékű munkás ténfereg a félhomályban. Felismerik Bírót, de csak óvatosan köszönnek neki, hátha az új vezetők megharagudnának érte.

– A gatyát leráztam volna róluk, ha így találom a telepet. Nézzünk inkább valami vidámabbat.

Egy régi földbirtokos család nyári lakában egy képtárat alakítottak ki. Bíró egy-egy kárpátaljai festőtől tíz-tizenöt alkotást is megvásárolt. Azt akarta, hogy a falubeli emberek ideszokjanak, ezért húsz helybeli élmunkásról portrékat festettek: fejőnők, juhászok, esztergályosok, gyümölcstermesztők arcmásai sorakoznak egymás mellett a falon. Megállunk Farkas Ferenc kolhozmunkás képe előtt. A középkorú férfit simléderes sapkában, kopott zakóban festették le, a mellére egy szalagon lógó kitüntetést tűzött.

– Nézd meg az arcát és a kezét, elképzelheted, hogy mennyit dolgozott az életében. Szerettem ezt az embert, jó arra gondolni, hogy legalább így megmarad az arca.

Egy posztamensen a tiszaújlaki (ukrán nevén viloki) Rákóczi emlékmű makettjét is kiállították. Még a negyvenes években lerombolták, Bíró 1989-ben kijárta, hogy visszaállíthassák, azt is elintézte Kijevben, hogy a cári és császári jelképnek minősített turult is rátehessék.

Megnézzük még a szabadtéri néprajzi múzeumot és előtte az elpusztult vízimalom csupasz helyét, aztán visszatérünk Bíró házába. A kerten át megyünk be, Bíró kihasználta az utolsó szép napokat a közelítő tél előtt, mindent rendbetett, még ültetett is néhány szőlőt és egy körtefát:

– Ezt már nem magamnak. Ha jönnek az unokák, legyen mivel megkínálni őket.

Beérünk a házba, meg kell inni egy búcsúpoharat ülve, egyet állva, Bíró széttárja a karját:

– Legénylakás, de hol a legény? 1962-ben épült fel a házam, azért itt, Péterfalván, mert egyetlen gyereke voltam a szüleimnek, illendő volt ott letelepednem, ahol ők éltek.

– Egy új házra nem gondoltál?

– Nem. Anyagiak soha nem érdekeltek, tudtam, hogy két nadrágot nem húzhatok fel egyszerre. A faluban is csak ötödikként vettem televíziót, Volga kocsija is hamarabb volt sok embernek.

A szobákat tisztán, rendben tartják, de a polcok barátságtalanul üresek, alig néhány könyv fekszik rajtuk és hiányoznak az otthonos apró dísztárgyak is.

– A családom elvitte őket Budapestre, mind áttelepültek. Először a lányom ment el, ő Moszkvában tanult a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, orosz–francia–spanyol szinkrontolmács lett. Nem érezte jól magát Oroszországban, azt mondta, hogy allergiás a nyárfából szállongó szöszre, ezért 1978-ban kötött egy névházasságot és átköltözött Magyarországra.

– Mit szóltak hozzá a feletteseid?

– Az első titkár azt kérdezte, hogy az ilyen házasságoknál miért mindenki odamegy, és senki nem jön ide? Kínomban azt mondtam, hogy azért, mert az itteniek mind beszélnek magyarul, de a magyarok nem beszélnek oroszul. A titkár elgondolkozott, aztán azt mondta: Látod, Antonyin Alekszandrovics, ez meglehet. A fiam történész volt az ungvári egyetemen, jól érvényesült a hivatalában, kinevezték a Hungarológiai Intézet helyettes vezetőjévé. Nagyon szépen is lakott, a kertjében öt fajta cseresznye nőtt. Azt hittem, öreg koromban majd nála kapok egy szobát, ahol leélhetem, ami még hátravan. Aztán a lányom és a feleségem őt is rábeszélte az áttelepülésre, Budán az I. kerületben vett egy kis lakást.

– Te miért nem tartottál velük?

– Hogy magyarázzam el? Egyszer átmentem hozzájuk látogatóba, reggel a feleségem mondja, hogy káposztát akar savanyítani, menjünk ki a Bosnyák térre vásárolni. Felszállunk az egyik buszra, átszállunk a másikra, végigjárjuk az egész piacot, megvesszük a káposztát, újra felszállunk, átszállunk, legalább ötvenezer emberrel találkoztam közben, és egy se mondta nekem, hogy szervusz. Azt sem szerettem nála, hogy ha kilépek az ajtón, rögtön az utcán vagyok. Itthon meg akár gatyában is kimegyek a kertbe, száz méterre folyik a Tisza, amerre járok, mindenki ismer. Itthon vagyok.

 

Néhány fontosabb forrásmű

A “Jósa András” Kórház évkönyvei

Alma stratégiai vitaanyag

Az agrár népesség migrációja az Európai Unió csatlakozási folyamatában

Bíró Andor: Visszatekintve a megtett útra

Európa és Ázsia kapcsolata a páneurópai V. közlekedési folyosón

Farkas József: Néprajzi írások

Fleischer Tamás: A záhonyi régió közlekedési helyzetelemzése, jövőképe összhangban térségi és nemzetközi szerepével

Dr. Gyarmathy Zsigmond: Adatok a termelőszövetkezeti mozgalom történetéhez Szabolcs-Szatmár megyében 1948–1980

Dr. Horváth Ferenc: A Nyíregyháza-Ungvár vasútvonal 125 éves története

Dr. Horváth Ferenc: A záhonyi vasútcsomópont története

Kálnoki Műszaki és Gazdasági Tanácsadó Kft.: Záhony és térségének nemzetközi és regionális árufuvarozási-logisztikai szerepe az Országos Területfejlesztési Koncepció tükrében

Keserű János: Az agrárválság tartalmi változása

Dr. Kuknyó János: A Szabolcs-Szatmár megyei almatermelés

Kulimár János: Soltész Albert

Kun István: A háztáji torzszülött unokája

Kun István: Faekével a harmadik évezredbe

Marik Sándor: Ahol a gyümölcs lelkét itallá varázsolják

Mátészalka néprajza

Mátészalka története

Megyei statisztikai zsebkönyvek

Mezsgyék nélkül. Adalékok a tsz-mozgalom Szabolcs-Szatmár megyei történetéhez

Dr. Pusztai István: A kisvárdai vasöntöde

Pünkösti Árpád: Elveszett erők, nemzedékek

Romány Pál: Agrárpolitika és agártársadalom Magyarországon

Romány Pál: A földkérdés kísérlete

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye agrárfejlesztési stratégiája 1998

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye agrárkultúra- és vidékfejlesztési stratégiája 1999

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája (Magyarország megyei kézikönyvei, 5. kötet)

Varga Attila: Tésztába gyúrt sóhajok

Végh Antal: Erdőháton, Nyíren