Jack London

Bőgő szélre, tengermélyre!

I. FEJEZET

Ezen a késő tavaszi reggelen igen gyorsan követték egymást Francis

Morgan élményei. Ha valaha valaki, visszafelé az időben,

belecseppenhetne az újvilági latin dráma faragatlan, kezdetleges, vörös,

tragikus, érzelgős és szenvedélyes világának kellős közepébe, hát

Francis Morgant ebbe cseppentette bele végzete, és ez a végzet

egészen váratlan érte őt.

Lustaságában még nem észlelte, hogy a világban valami készül

ellene, és alig nyugtalankodott. Aki késő éjjelig kártyázik, az rendesen

későn kel. Süteményből és gyümölcsből álló késő reggelijét ott költötte

el a könyvtárhoz szolgáló verandán... rendkívül elegáns helyiségben,

ahonnan nemrég még édesatyja intézte kiterjedt üzleteit.

- Parker - szólt inasához, aki előbb az atyjáé is volt - észrevette,

hogy atyám hízott volna valamelyest utolsó napjaiban?

- Dehogy, uram - hangzott a felelet, melyben benne volta

begyakorolt szolga minden köteles alázata, de amelyet egy önkéntelen

mérlegelő pillantás kísért a fiatalember nagyszerű testalkatára -. Az

édesapjának, uram, mindig sovány maradt az alakja. Széles vállú volt,

beesett mellű, nagy csontú, de sovány, mindig sovány, uram, csípőben.

Ha levetkőzött, uram, fürdéshez, megszégyenült volna teste mellett a

város legtöbb ifja.

Mindig törődött magával; mutatták az ágyban való gyakorlatai. Fél

órát minden reggel. Semmi ebben meg nem akadályozta. Imádkozásnak

nevezte.

- Igen, kitűnő kötésű ember volt - felelte tunyán a fiatalember, a

távírógépre és az apja által bevezetett több telefonra pillantva.

- Az volt - igenlette készségesen Parker. - Sovány volt,

arisztokratikus, vállával, csontszerkezetével, mellével. És ön örökölte

ezt, uram, csak még jobban megnemesedve.

A fiatal Francis Morgan, a jó izmokon kívül még egy csomó millió

örököse, kényelmesen dőlt hátra az óriás bőr karosszékben, egy teljes

erejében, sőt fölös erőben lévő állatseregletbeli oroszlán módjára

nyújtva ki lábát, aztán végigfutott egy reggeli lap vezércikkén, amely a

panamai Culebre Cut-papírok újabb eséséről értesítette.

- Ha nem tudnám, hogy ez nekünk, Morganeknek nem

tulajdonságunk - ásított -, hát már meghíztam volna ebben az

életben... Nemde, Parker?

Az idősebb inas, aki elmulasztott mindjárt válaszolni, megrezzent az

utóbbi megszólításra, amely élesen szakította meg a szünetet.

- Igen, uram - mondta sebten. - Már úgy értem, hogy nem,

uram. Ön ereje teljében van.

- Nem! Az életére mondom - biztosította őt a fiatalember. - De

ha nem is hízom, bizonyára elpuhultam Nemde, Parker?

- Igen uram. Nem, uram, nem, úgy értem, hogy nem, uram. Éppen

olyan, mint amikor három évvel ezelőtt a kollégiumból hazajött.

- És vakációnak tekintem a henyélést - nevetett Francis. -

Parker!

Parker csupa figyelem lett. Gazdája szörnyen tusakodott magával,

mintha mélységes fontossága lenne a problémának, mialatt vékony

fogkefeszerű bajszát dörzsölgette, amelyet újabban kezdett növeszteni.

- Parker, halászni megyek.

- Néhány horgászvesszőt rendeltem. Kérem, tegye a többihez és

csomagolja be nekem az egészet. Azt gondoltam, hogy kétheti

kirándulásra van szükségem. Ha nem megyek, biztos, hogy hájasodni

kezdek, és megcsúfolom az egész családfámat. Csak tud Sir

Henryről?... Az eredeti vén Sir Henryről, a vén kalózról?

- Igen, uram, olvastam róla.

Parker megvárta az ajtóközben, míg gazdájának beszélhetnékében

beáll az apály s elbocsátja őt, hogy intézkedjék.

- Nem nagyon büszkélkedhetem ősömmel, a vén kalózzal -

jegyezte meg Francis.

- Dehogyisnem, uram - tiltakozott Parker. Ő Jamaika

kormányzója lett. Tisztelet övezte halálakor.

- Kegyelem tette, hogy nem akasztófán végezte - nevetett Francis

-, az igazság az, hogy ő az egyetlen foltja annak a családnak, amelyet

ő alapított. De amit mondani akarok, az, hogy én nagyon hálásan

tekintek vissza rá. Megőrizte jó alakját, és pocak nélkül halt meg, hála

istennek. Jó örökséget hagyott. Mi Morganek sohasem találtuk meg

elrejtett kincsét, ellenben rubinok helyett a keskeny csípő az, amit

örökségbe kaptunk tőle.

Ez az, amit szilárd jellemnek neveznek a származásnál... ahogy a

tanárom tanította az élettanban.

A beálló hallgatásban Parker eltűnt a helyiségből, miközben Francis

Morgan a Panama hasábjaiba temetkezett, ahonnan megtudta, hogy a

csatorna megnyitása a forgalomnak nem várható a következő három

hétben.

Megszólalt az egyik telefon, és a civilizáció villanyidegeinek

közvetítésével első ízben nyújtotta ki csápjait a Végzet és lépett

érintkezésbe Francis Morgannel a könyvtárban.

- De kedves Mrs. Carruthers - tiltakozott a kagylóba. - Akármi

van, csak helyi jelentőségű zavar. Tampico Petroleum szilárd. Ez nem

szemfényvesztő ajánlat. Ez törvényszerű beruházás. Tartson ki mellette.

Ragaszkodjék hozzá... Néhány minnesotai farmer jött a városba, és meg

akar vásárolni néhány kötvényt, mert oly szolidnak látszik, amilyen

valóban... Mi az a két pont, amivel kiugrott? Ne adja el. Tampico

Petroleum nem lottó; vagy rulettkockáztatás. Megbízható iparvállalat. Ha

nem volna olyan hatalmas, magam finanszíroznám... Igen, oly szolid,

akár az Angol Bank... Haha! Tegnap éjszaka Dicky meg én söpörtük be

a téteket. Kedves parti volt, bár Dickynek túl heves a vérmérséklete a

bridzshez... Haha! Az én vérmérsékletem?... Igen?... Mondja meg

Harrynek, elmegyek pár hétre... Pisztrángot halászni, tudja, tavasz van,

a zúgó vizek, a zsongó áramok, a rügyek, a virágzás és a többi!... Igen!

Isten vele! És tartson ki a Tampico Petróleummal. Ha esik, miután azok

a minnesotai farmerek az emelkedésére pályáznak, vegyen valamivel

többet. Én is veszek. Ez talált pénz... Igen... Sokkal jobb papírok,

semhogy egy kis ingadozásra el kellene adni őket, mert soha többé nem

fognak esni... Természetes, hogy tudom, miről beszélek. Nyolc órát

aludtam éppen, és egy kortyot sem ittam... Igen, igen. Isten vele!

Kényelmes székében megnyomta a távíró gombját, és unottan

átfutotta. De aztán növekvő érdeklődéssel kísérte a vett hírt.

Parker egy csomó hajlós horognyéllel tért vissza, melyek mindenike

valósággal remekbe készült. Francis felugrott, a távírókészüléket

félrelökte és elfeledte. A gyermek örömével vizsgálta meg a játékát.

Megsuhogtatta a horgokat a levegőben, míg olyan éles hangot nem

adtak, mint az ostor, meglengette őket lassan és kiszámítottan a magas

mennyezet alatt, mintha a padlón valami láthatatlan, pisztrángtól

nyüzsgő tó mélyébe eresztené.

Megszólalt az egyik telefon. Francis arcán jól látszott a kelletlen

megrezzenés.

- Az isten szerelmére, válaszoljon, Parker! - szólt rá. - Ha

valamely ostoba börzéző nő, mondja neki, hogy meghaltam, vagy

részeg vagyok, vagy tífuszban fekszem, vagy megházasodtam.

Egyszóval valami csávában vagyok.

Parker egy pillanatnyi párbeszéd után azzal a diszkrét, választékos

hanggal, mely egyedül illett a helyiség hűvös, tiszta, nemes

méltóságához, így szólt:

- Mr. Bascom, uram. Önnel kíván beszélni.

- Mondja neki, menjen a pokolba - felelte Francis.

- Mr. Bascom azt mondja, üzletről van szó, uram, és csak egy

percét venné igénybe - unszolta Parker finoman és halkan.

- Jól van - támasztotta oda Francis gondosan a horognyelet egy

asztalhoz, és a telefonhoz ment.

- Halló - mondta a telefonba. - Igen, én vagyok Morgan. Mi van?

Hallgatta egy percet, akkor idegesen félbeszakította: - Eladni... az

ördögöt! Szó sincs róla... Természetesen, örülök, hogy ezt hallom. Még

ha tíz pontot hág, amit nem akarnék, akkor is tartsa meg mind.

Törvényszerű emelkedés is lehet ez, és sohasem esik vissza aztán.

Szolid papír ez. Sokkal értékesebb a jegyzésénél. Én tudom, na a

közönség nem is. Mához egy évre kétszázzal jegyzik... ez az, ha

Mexikóban forradalom üt ki... Most én megyek néhány hétre halászni...

Isten vele!

És mialatt Francis boldogan tért vissza halászhorgaihoz, a Végzet

ott dolgozott hivatalos órán túl is Thomas Regan magánirodájában - az

alsóvárosban. Thomas Regan ugyanis éppen az olajvállalat

kiküldöttének jelentését kezdte tanulmányozni, aki két hónapot töltött el

annak kikémlelésével, micsoda kilátásai és szándékai vannak tényleg a

Tampico Petróleumnak.

Egy szolga névjegyet hozott be azzal a tudósítással, hogy a látogató

tekintélyes és idegen. Regan meghallgatva őt, rápillantott a névjegyre,

és így szólt:

- Mondja meg senor Alvarez Torres of Ciodad de Colonnak, hogy

nem fogadhatom.

Öt perc múlva a szolga visszajött, ezúttal a névjegyre írott üzenettel.

Regan vigyorgott, miközben olvasta:

"Kedves Mr. Regan,

Tisztelt Uram.

Van szerencsém értesíteni, hogy nekem tudomásom van a Sir Henry

Morgan régi kalózévekben elásott kincse helyéről.

Alvarez Torres"

Regan a fejét rázta és a szolga már majdnem kinn volt a szobából,

mikor gazdája visszahívta.

- Engedje be... ez egyszer.

Míg magában volt, Regan elkuncogott azon az ötleten, amit a

fejében forgatott. "Az éretlen kölyök - motyogta bele a szivarja füstjébe

-. Azt hiszi, hogy az apja, a vén oroszlán szerepét el bírja játszani. Egy

kissé le kell törni őt, és az öreg, deres Thomas Regannek gondja lesz rá,

hogy el is érje "

Senor Alvarez Torres angol beszéde éppoly kifogástalan volt. mint

divatos tavaszi ruhája, és bárha halványsárga bőre rávallott latin-

amerikai származására, és bárha fekete szemeiből kiragyogott a régi

spanyol és indus keveredés, azért olyan telivér New York-i volt,

amilyennek csak Th. Regan kívánhatta.

- Nagy erőfeszítések és évek kutatása árán végre nyitjára jöttem a

Sir Henry Morgan rablott aranyának - kezdte. - Természetesen a

Moszkitó-parton van. Már itt megmondom önnek, hogy nincs ezer

mérföldre a Chiriqui Cagimától, és minden valószerűség szerint Bocas

del Toro jelölhető meg a hozzá legközelebbi városnak. Én Párizsban

nevelkedtem ugyan, de ott születtem, és úgy ismerem a környéket, akár

a tenyeremet. Egy kis schooner... a kirándulás olcsó, nagyon olcsó... de

a visszatérés, a jutalom... a kincs!

Senor Torres úgy gondolta, ékesszólóbb lesz az, ha nem szól

többet, míg Th. Regan furfangos emberekkel érintkező furfangos ember

lévén, elkezdte faggatni és keresztkérdések közé szorítani őt adataival,

akár valami vizsgálóbíró.

- Igen - tette hozzá senor Torres -, némileg zavarban vagyok...

hogy is mondjam?... a pillanatnyi költséget illetőleg.

- Pénz kell - olvasta rá durván a tőzsdés, mire Torres készséges

egyetértéssel hajolt meg.

Még sokat mondott el az éles faggatásra.

De Regan hirtelen megszakította, olyan ember módján, aki alárendelt

fickókkal szokott érintkezni. Egy csekket állított ki Alvarez Torres névre,

és mikor ez az úriember rápillantott, ezerdollárnyi összeget olvasott

rajta.

Nos, az eszmém ez - mondta Regan. - A históriájából egy szót

sem hiszek. De van egy ifjú barátom... Szívemen viselem a fiú sorsát...

Nagyon sokat lebzsel a városban, villanyfényben és a benne ragyogó

hölgyek körül, és a többi... ért engem? - Senor Alvarez Torres úgy

hajolt meg, mint egyik világismerő ember, a másik felé. - Hát -

folytatta Regan - az egészsége, meg a vagyon érdekében, meg a lelke

jóvoltáért, a legjobb, ami történhetik vele, egy ilyen kincskereső

kirándulás, kaland, próba és... már megértett, biztos vagyok benne.

Alvarez Torres megint bólintott.

- Önnek pénz kell - folytatta Regan. - Próbálja meg ennek az

ifjúnak felkelteni az érdeklődését. Ezt az ezer dollárt fáradságáért kapta.

Ha sikerül belelovalnia őt, hogy elmegy a vén Morgan kincse után, akkor

kétezret kap még. Ha pedig annyira sikerül belelovalnia őt, hogy három

hónapig odamarad, még kétezer... hat hónap pedig ötezer. Ó, higgye

meg, ismertem az apját. Bajtársak, társak, mondhatnám, testvérek

voltunk csaknem. Rááldozok némi pénzt, csak hogy az egészséges

férfiasság útjára vezessem a fiát. Mit szól hozzá? Ez az ezer dollár az

Öné, hogy elkezdje vele. Rendben van?

Senor Alvarez Torres remegő ujjakkal sodorgatta kezében a csekket.

- Én ... izé... elfogadom - dadogta nagy készséggel. - Én... hogy

is mondjam?... parancsoljon velem.

Öt perccel később Torres már a játékban való szerepe felől teljesen

informálva kelt fel. A tőzsdés leleményes üzleti szelleme máris csengő

pénzre váltotta számára a vén kalóz kincsét. Azért hát majdnem vígan,

de mégis fennkölten így szavalt:

- A legmulatságosabb pedig az benne, Mr. Regan, hogy a dolog

igaz. Nekem csak pénz kell hozzá. Ön nagylelkű, tehát én az ön

érdekében is megteszem, ami tőlem telik... Hogy én a képzelet embere

vagyok, azzal csak dicsekszem. De ez komoly, valóság az, hogy a Sir

Henry Morgan elásott kincseihez igazi ez a nyom. A nyilvánosság

számára hozzáférhetetlen adatok birtokába jutottam, magában a

családomban, elődeim iratai közt, akik hiábavaló kutatással tékozolták el

életüket. Pedig az igazi nyomon voltak, kivéve, hogy okoskodásuk húsz

mérföldet tévedett a helyben. Az adatok tették ezt. Azért tévedtek, mert,

gondolom, készakart mesterkedés volt az adatokban; talány, rejtvény,

elburkolás. Egyedül én bukkantam rá és oldottam meg ezt. Minden régi

hajós ilyen mesterkedésekkel élt a megrajzolt térképen, így rejtette el az

én spanyol fajtám a Hawaii-szigeteket öt hosszúsági fokkal messzebb.

Mindez akár görögül lett volna mondva Th. Regannek, aki csak

mosolygott rajta. Alig távozott senor Torres, mikor Francis Morgan

bukkant be.

- Azt gondoltam, betoppanok valami tanácsért - mondta köszönés

után. - És kihez, ha nem önhöz fordulnék, aki oly meghitt volt atyámmal

az üzleteiben? Tudom, hogy a legnagyobb vállalkozásokban társak

voltak. Mindig mondta nekem, hogy megbízhatom az ön ítéletében. Nos

hát, itt vagyok, és halászni akarok indulni. Mi van a Tampico Petroleum

emelkedésével?

- Emelkedésével? - felelte Regan, kitűnően adva a tudatlant a

szóban forgó ügy felől, amelynek éppen ő készítette elő a megrontását.

- Tampico Petroleum?

Francis bólintott, egy székbe vetette magát, és rágyújtott egy

cigarettára, miközben Regan a távírót nézte.

- Tampico Petroleum, két pontot emelkedett... dolga lesz vele -

vélte.

- Ezt mondom én is - igenlette Francis. - Lesz vele dolgom. De

ön valami stiklire gondol. Nem pedig a valódi értékére. Ám téved. Mert a

papír nagy értékű. Ezt úgy mondom, suba alatt, önnek. A Tampico

Petroleum részvényei minden pénzt megérnek. Ez nem

szemfényvesztés. Tudósításaim vannak róla. Olyan kitűnőek, hogy a

haja égnek állna, Mr. Regan! Mint minden barátomnak mondom, az az

igazi, törvény szerint való jó üzlet. Ez pedig olyan, hogy az az egész

pénz sem tudná megingatni, amit atyám hagyott rám, már úgy értem, a

készpénz, nem a beruházott tőke. Vagyis az, amivel rendelkezhetünk.

- Szükségben van? - kérdezte az öreg.

- Ó, tisztességes kis summám van, amivel dolgozhatok - volt a

fiatalabbnak vidám felelete.

- Úgy véli?...

- Bizonyára. Egészen így van. Ha esni fog a Tampico, akkor

megvásárlom. Talált pénz!

- Mégis körülbelül mennyit vásárolna meg? - hangzott rá a faggató

közbeszólás, amely kedélyes és helyeslő mosoly alá volt rejtve.

- Mondom, hogy rengeteg az. amit kaptam - hangzott Francis

Morgan rögtöni válasza.

- Nem néztem még meg azt a Tampicót. hogy hozzámérjem

valamihez, Francis, de abból a kevésből, amit láttam, mondhatom, jól

fest.

- Jól fest! Mondom, Mr. Regan, hogy tiszta és törvényes ügy, és

szégyen volna piacra vetni. Nem kell tönkretennem valakit vagy valamit,

hogy sikert érjek el. Nem is tudom elmondani, hogy a Tampico hány

százmillió barrel valódi kőolajat jelent. Találtam egy forrásra csak az

Huesteca-mezőn, amely hat hónapja 27 000 barrelt önt naponta. Ez még

most is tart. Ez az a csöpp az állományból, amit most piacra vetettünk.

Természetesen - köztünk maradjon - nagyszerűen állunk, és nincs

szükségünk az egekig reklámozni a Tampico Petróleumot.

- Ne törődjön vele, fiam! Ön elmegy halászni, és megfeledkezik róla

- itt Regan várt egy kicsit, majd finoman azt színlelve, mintha csak

most jutna eszébe, felvette Alvarez Torres térképét, a megjelölt hellyel.

- Nézze, ki látogatott meg ma! - Mintha valami ötlete támadna, Regan

kezében tartotta egy percig a térképet. - Minek csak

pisztránghalászatra menni? Utóvégre is csak üdülés ez. Íme, itt van

valami, minek érdemes a kihalászására indulni, ami valódi üdülés igazi

férfi számára. Nem olyan, mint a Persian Palace-ben való üdülés jéggel,

pincérrel, villanycsengővel. Az édesatyja több mint büszke volt mindig

öreg kalóz ősükre. Dicsekedett vele, hogy hasonlít hozzá, és ön

bizonyára hasonlít az öregéhez.

- Sir Henry - mosolygott Francis a térképért nyúlva -. én is

büszke vagyok a vén csirkefogóra.

Kérdőleg nézett föl a térkép szemléléséből.

- Valószínű, hogy széltolás - magyarázta Regan. - Ez az ember

dicsekszik, hogy ott született a Moszkito Coaston, és a saját családja

magánirataiból kapta ezt a tippet. Nem hiszem el ugyan egy szavát sem.

Sem időm, sem kedvem nincsen, hogy az üzleteimen kívül hiszékeny

legyek bármi ügyben.

- No hiszen. Sir Henry tényleg mint szegény ember halt meg -

mondta Francis -, és sose találtak egy fillért sem elrejtett kincséből.

- Jó halászat lenne - vigyorgott kedélyesen Regan.

- Azért szeretnék találkozni ezzel az Alvarez Torresszel. Bolondnak

bolond a szerencséje - válaszolta a fiatalember.

- Bolondnak bolond a szerencséje - folytatta Regan. - Bár

kénytelen vagyok hozzátenni, hogy ez a széltolás szörnyű sok

valószínűséget rejt. Hej, ha fiatalabb volnék. De hát ördög vigye, engem

ideköt a munkám.

- Ön megmondhatná, hol találkozhatom vele? - kérdezte Francis.

Nem tudva, hogy a nyakát annak a hálónak bogai közé tudja, amelyet

Thomas Regan látható alakjában a láthatatlan Végzet vétett neki.

Másnap megtörtént a találkozás, Regan irodájában. Senor Alvarez

Torres megrezzent, de összeszedte magát, mikor először pillantott

Francis arcára.

Ez nem kerülte el Regan figyelmét, aki vigyorogva kérdezte:

- Magára a vén kalózra hasonlít tán?

- Igen, nagyon meghökkentő hasonlatosság - hazudta vagy félig

hazudta Torres, mert fölfedezte a Sir Henry Morgan arcképéhez való

hasonlatosságot, noha ugyanakkor lelki szemei előtt egy másik, életben

levő férfi is megjelent, aki, amiképp Francis és Sír Henry egymáshoz

hasonlított, éppannyira hasonlított mind a kettőjükhöz.

Ezután modem térképeket és öreg mappákat teregettek ki.

úgyszintén régi, tintájuk fakult idő sárgította papírra kézírással írt

okmányokat, és egy félóra múlva Francis kijelentette, hogy az általa

legközelebb fogandó hal vagy a Bull-, vagy a Calf-sziget körül úszkál, a

Chiriqui-lagúnák eme két szigete körül, amelyek egyikén vagy másikán

van a kincs rejteke Torres állítása szerint.

- Ma éjjel vonatra ülök New Orleans felé - jelentette ki Francis. -

Ennek közvetlen csatlakozása van az United Fruit Company hajójával

Colon felé. Ó! már utánanéztem ennek tegnap este elalvás előtt.

- De ne béreljen Colonban schoonert - tanácsolta Torres -,

inkább a hegyvidéki utat válassza lóháton Belénbe. Ezen a helyen

érdemes hajót bérelni, mert a matrózok nincsenek megrontva, és

általában mindenki tisztességes.

- Hallgasson meg csak! - bólintott Francis - mindig meg akartam

nézni azt a tartományt odalenn. Hajlandó, senor Torres, hogy vonatra

üljön ma éjjel? Természetesen ért engem, miután én leszek a kincs

tulajdonosa, a költségeket is én viselem.

De Regan ravasz kacsintására Alvarez Torres hirtelen

bizalmassággal így hazudott:

- Sajnálom. Mr. Morgan, később csatlakozhatom csak önhöz.

Valami kis ügyem akadályoz... Hogy is mondjam? Valami jelentéktelen

kis peres dolog, amit el kell intéznem. Nem mintha a kérdéses összeg

fontos volna. De családi ügy, és ezért fontos fölöttébb. Mi Torresek

büszkék vagyunk; ami ostoba dolog, elismerem, ebben az országban,

de ez nekünk nagyon komoly.

- Majd aztán csatlakozhat, és ha ön eltévedt, senor Torres helyes

útra vezetheti - biztatta Regan Francist -, és hogy el ne felejtse, meg

kell állapodniuk a kincsen való osztozás feltételein is senor Torresszel...

ha persze valaha megtalálják.

- Mi az ön véleménye erre nézve? - kérdezte Francis.

- Egyenlően osztozkodni, ötven százalékra - felelt Regan,

nagyszerűen közvetítve az osztozkodást a két ember között valami

felett, amiről biztos volt, hogy nem létezik.

- És ön követne, mihelyt tehetné? - kérdezte Francis a latin-

amerikait.

- Mr. Regan, ön is eljárhatna abban a kis perben, nemde?

- Hogyne, fiam - hangzott a felelet. - És ha szükséges,

előlegezzek költséget is senor Alvereznek?

- Persze! - rázta meg Francis Regan mindkét kezét. - Gondot

vesz le rólam. Mennem kell csomagolni és a vonathoz indulnom. Isten

vele, senor Torres, amíg valahol Bocas del Toro körül találkozunk, vagy

valami barlangban Bull- vagy Calf-szigetén... azt mondja. Calfon? Jó, hát

addig is adio!

Senor Alvarez Torres még egy ideig ottmaradt Regannel. és pontos

utasításokat kapott tőle eljátszandó szerepére, melyet Francis

expedíciójának hátráltatásával és felültetésével kellett kezdenie.

- Röviden - fejezte be Regan -, én majdnem azzal sem

törődöm, ha sohasem jön vissza... ha ön ott bírja tartani őt, egészsége

szempontjából, bármennyi ideig.

II. FEJEZET

A pénz nem csal meg, akár az ifjúság, és Francis Morgan, akinek

mind a kettő: a pénz is, az ifjúság is megadatott, három héttel rá, hogy

búcsút vett Regantől, egy délután ott volt közvetlen a part mellett, a

szélcsendben vesztegelő schoonerje, az Angehque fedélzetén. A tenger

tükörsima volt, szellő alig fodrozta. Kelletlen unalmában, megkérte a

kapitányt, aki félvér volt, jamaicai néger és indián keverék, hogy

eresztessen le csónakot.

- Úgy vélem, lőhetek egy papagájt, vagy majmot, vagy valamit -

magyarázta egy tizenegy fok erős Zeiss-messzelátón fürkészve a

dzsungel-borította, félmérföldnyire fekvő partot.

- Nagyon félő, uram, hogy megcsípi önt a labarri, amelyik halálos

mérgű vipera ezen a tájon - vigyorgott az Angelique félvér kapitánya és

tulajdonosa, aki csípős nyelvét jamaicai őseitől örökölte.

De Francis nem rettent vissza, mert ugyanakkor a kezében tartott

messzelátón át először is a parton belül fehér haciendát látott meg,

másodszor, közvetlen a parton, fehér ruhás nő körvonalait, végül azt

vette észre, hogy a nő szintén őt és a schoonert vizsgálja látcsövén.

- Eresztesse le a csónakot, kapitány - rendelkezett. - Kik laknak

errefelé? Fehér emberek?

- Enrico Solano és családja, uram - hangzott a felelet. -

Szavamra, tekintélyes régi, spanyol nemesi család, és az ő birtokuk ez

az egész szép vidék a tengertől a Kordillerákig, valamint a Chiriqui-

lagúnák is. Földekben való hatalmas gazdagságuk ellenére szörnyen

szegények. De büszkék és indulatosak, akár a paprika.

Mialatt Francis keskeny kis sajkán a partnak evezett, a kapitány

eleven szeme észrevette, hogy sem fegyvert, sem pisztolyt nem visz

magával a tervezett papagáj- és majomvadászatra. Ugyancsak

megpillantotta a kapitány a dzsungel sötét pereme előtt a fehér ruhás úri

alakot is.

Francis egyenest a fehér korallhomokos partnak evezett, nem véve

fáradságot, hogy visszaforduljon, s megnézze, vajon a nő ottmaradt-e,

vagy eltűnt. Elméjében csak az ifjú ember egészséges gondolata

kóválygott, hogy egy vidéki úri hölggyel találkozhat, avagy egy félvad

fehér nővel, vagy legalábbis egy hamisítatlan idevalósi nővel, akivel

eltréfálkozhat vagy elcseveghet pár órát ebben a szélcsendben, amely

mozdulatlanságra kárhoztatja őket. Mikor a csónak partot ért, kiugrott, és

erős karjával eléggé kihúzta a csónak orrát a homokba, hogy ott

ragadjon saját súlyánál fogva. Aztán körülnézett. A part egész a

dzsungelig puszta volt. Bátran indult előre. Minden ilyen idegen parton,

minden utasnak joga van útbaigazítást kémi a lakosoktól - volt

ösztökélő gondolata.

De jóllehet, csak néhány percnyi szórakozás volt a szándéka, ez

leghőbb reményein túl is beteljesedett. A nő, akit első pillantása lánynak,

nagyon érettnek, mégis lánynak ítélt, úgy bukkant fel a dzsungel zöld

fala előtt, akár egy keljfeljancsi, és két kézzel megragadta a karját.

Meglepte őt szorításának bizalmassága. Szabadon maradt kezével

feltolta homlokából kalapját, és a Morganeknek ezzel a

megzavarhatatlanságával hajolt az ifjú hölgyhöz, amely semmin sem

ütközik meg. Mire újabb meglepetés érte, vagy innen a

meglepetéseknek egész sorozata. Nemcsak a hölgy halványbarna

szépsége kapta meg egy csapásra, hanem az a komolyság, amely

szemébe fúródó tekintetéből áradt. Szinte úgy tetszett neki, hogy a nő

ismeri őt. Tapasztalatai szerint idegen így nem nézhetett valakire.

Most azonban egy csavarintást érzett a karján, miközben a nő

feszülten suttogta;

- Gyorsan kövess!

Egy percig habozott. A nő hevesen megrázta őt, és megpróbálta

maga után húzni. Azzal az érzéssel, hogy nagyon szokatlan ez a játék,

olyan, amilyen csak Közép-Amerika partjain eshetik meg az emberrel,

mosolyogva engedett a nőnek, alig tudva, vajon önként követi, vagy a nő

erélye cipeli be a dzsungelbe.

- Azt tedd, amit én - szólt hátra a nő, s ezúttal már csak

félkézzel vezette őt.

Francis mosolyogva engedelmeskedett, s az ágak alatt lehajolt, ahol

a nő, és átsiklott, ahol az, miközben John Smith és Pocahontas története

játszott képzeletében.

A nő egyszerre megállította, és leülve maga mellé vonta őt.

Aztán egyszerre kebléhez szorította, s ezt lihegte:

- Hála istennek! Ó, irgalmas Szűz!

Mivel akkora volt rajta a nő igézete, és ez látszott az eset nyitjához

vezetni, hát helyeslésül mosolyogva szívére szorította kezét.

- Sohsem akarsz komoly lenni? - fakadt ki rá a nő, észrevéve

mozdulatát.

Francis erre rögtön és éppoly mélységesen, mint természetesen,

komollyá vált.

- Kedves kisasszony... - kezdte. De gyors legyintés akasztotta

el, és növekvő csodálkozással látta, hogy a nő lehajol és hallgatózik.

mialatt egy csomó ember lihegését és dobaját hallotta néhány lépésnyire

távolból.

Kezéhez puha, meleg kacsó ért, csöndre intve őt, majd a nő

otthagyta, olyan hirtelenséggel, amit már rendes szokásának tartott, és

eltűnt az ösvényen. Csaknem füttyentett ámulatában. Meg is tette volna,

ha nem hallja meg a közelben a nő hangját, spanyolul, élesen

megszakítva férfihangoktól, melyek szintén spanyolul, félig alázatosan,

félig makacsul és zúgolódóan feleltek neki.

Hallotta, amint tovamennek, még mindig beszélve, és ötpercnyi

halálos csönd után a nő erélyes hívó hangját hallotta újra, hogy jöjjön

elő:

- Ejha! Vajon mit tenne Regan ilyen körülmények közt? -

mosolygott magában, miközben engedelmeskedett.

Francis követte, de már nem fogta a kezét, a dzsungelén át a

parthoz. Mikor a nő megállt, megállt ő is vele szemközt, még mindig

azzal a benyomással, hogy csak játék az egész.

- Top! - kacagott egyet, megbökve a nő vállát.

A nő ragyogó sötét szeméből harag lobbant elő.

- Bolond! - kiáltotta, fogkefényi bajuszához nyomva ujját, amit

Francis túlságos bizalmasságnak vélt. - Mintha ezzel álcázhatnád

magad!

- De kedves kisasszony... - tiltakozott, biztos lévén, hogy nem

ismerik egymást.

A nő válasza, amellyel beszédébe vágott, éppoly valószerűtlen és

bizarr volt, mint minden más, amit tett. Oly gyorsan történt, hogy Francis

észre sem vette, mikor kapta elő a kis ezüstrevolvert, melynek csövét

nemcsak gyomrának tartotta, hanem oda is nyomta.

- De kedves kisasszony... - próbált ellenkezni.

- Nem akarok beszélni veled! - hallgattatta el a nő. - Menj vissza

a schooneredre, és vitorlázz el... - Francisnek úgy tetszett, néma

zokogás szünetben, mely után a nő így fejezte be: - örökre innen.

Szája ezúttal is beszédre nyílt, amit azonban elsenyvesztett ajkán a

pisztoly csövének gyomrára irányzott nyomása.

- Ha visszajössz valaha, a Madonna tanúm, hogy magamba

lövök.

- Azt hiszem, akkor jobb távoznom - mondta Francis könnyedén,

amint a csónak felé fordult. Zavartan ment a part felé mosolyogva

önmagán: azon az értelmetlen és mulatságos figurán, amilyet itt játszott.

Hogy megőrizze önérzetének utolsó morzsáját, nem vette figyelembe,

hogy a nő követi. Mikor a csónak orrát kiemelte a homokból, látta, hogy

gyönge szél borzolja a pálmák koronáját. Közvetlen mellette, hosszú

csíkot vont a szél a vízen, míg távolabb, a tükörsima Chiriqui-lagúnák

bejárata úgy csillogott, mint valami délibáb a fodrozó tenger fölött.

Zokogás tartotta vissza attól, hogy a csónakba ugorjék. Visszafordult.

Az idegen ifjú nő sírt, kezében alácsüngetve a revolvert. Nyomban

hozzálépett, és kérdően, részvéttel érintette meg a karját. A nő

megremegett érintésétől, de elhúzódott tőle, és szemrehányóan tekintett

rá, könnyein át. Egy vállvonással megadva magát annak, hogy a

helyzetet úgysem értheti meg, vissza akart fordulni a sajkához, mikor a

nő megállította:

- Utóvégre is... - kezdte a nő. De elakadt, és nagyot nyelt. -

Megcsókolhatnál búcsúzóul.

Hevesen kiterjesztett karral lépett előre, de a revolver ott rezgett

jobbjában. Francis tétovázott egy pillanatig, majd magához ölelte a nőt,

hogy egy csodálatosan szenvedélyes csókot kapjon tőle. Aztán a nő a

vállára hajtotta a fejét, és úgy tört ki újabb sírásba. Akármennyire is

igézet alatt volt Francis, azért érezte, hogy a nő kezében levő revolver

agya ott nyomja a hátát. S mikor a nő, felvetve könnyáztatta arcát, újra

és újra megcsókolta őt, Francis azon tanakodott, vajon aszfaltbetyárság-

e tőle, mikor ugyanúgy viszonozza a nő csókjait.

Olyan érzése volt, hogy nincs mit törődnie vele, meddig tart ez a

gyöngéd jelenet. Annál inkább meghökkentette, hogy a nő hirtelen

elhúzódott tőle, miközben az aggodalom és megvetés kifejezése

visszatért arcára, s fenyegetően intett revolverével a csónak felé, hogy

szálljon be.

Francis vállat vont, mintha azt mondaná, hogy egy kedves úrinőnek

nem tud nemet mondani. Engedelmesen ragadta meg az evezőket, hogy

szemközt maradva a nővel, tovainduljon.

- A Szent Szűz óvjon meg állhatatlan szívemtől! - kiáltotta a nő,

szabad kezével egy medált szakítva le kebléről, amelyet a köztük levő

vízbe dobott.

Francis most három, puskával fel fegyverzett embert látott a

dzsungel széléről futva közeledni a nő felé, aki összeesett a parton.

Miközben felemelték őt, észrevették Francist. aki erőteljes csapásokkal

kezdett evezni. Válla fölött néhányszor odapillantott az Angelique-re,

amely lassan közeledett feléje a vízen. A következő percben a parton

levő három férfi közül egy idősebb, szakállas ember ráirányította a lány

messzelátóját. És a következő percben a messzelátót elhajítva, célba

vette fegyverével.

A golyó egy lépésre súrolta a vizet a csónak szélétől, és Francis

látta, amint a lány felugorva felüti a fegyver csövét, és megakadályozza

a második lövést. Utána, derekasan evezve, még látta, amint a férfiak

odahagyva őt, fegyverükhöz kapnak, és látta, amint a nő revolverével a

puskájuk leeresztésére kényszeríti őket.

Az Angelique a széltől útjába hajtva eléje jött, és Francis gyors

szökésekkel a fedélzetre kúszott. Kamaszos csintalansággal

búcsúcsókot hintett a leány felé, aki néhány lépést tett előre, és aztán az

idős, szakállas férfi vállára omlott.

- Mint a paprika, olyan tüzesek és bolondok ezek a gőgös Solanók,

az istenfáját! - vigyorította Francisre a félvér kapitány fehér fogait.

- Tisztára bolondok, mindnek hiányzik egy kereke - nevetett vissza

Francis, miközben a hajókorláthoz ugorva, újabb csókokat vetett az

idegen hölgy felé.

Mielőtt éjfélkor a parti szél a Chiriqui-lagúna és Bull és Claf külső

szélére vitte volna az Angelique-et, a kapitány horgonyt vetett, hogy úgy

várja be a napvilágot. Reggeli után egy jamaicai néger matrózt véve

evezősnek a csónakba, Francis kikötött Bull szigetén, hogy szétnézzen

ott. Ez a nagyobbik sziget volt, és azt hallotta róla a kapitánytól, hogy az

évnek ezen a szakaszán valószínűleg gyöngyhalász indiánokat talál

rajta a kontinensről. - Francis aztán azt találta, hogy nemcsak 30

szélességi fokra van New Yorktól, hanem háromezer évszázadra is a

civilizációtól, csaknem az őstörténelem első napjainál.

A gyöngyhalászok meztelenek voltak, eltekintve a lágyékukat takaró

töltényövtől. Rettentő nehéz, rézveretes mordályaikkal csavargó

koldusnak vagy elvetemült gyilkosoknak látszottak. Bull-sziget az övék

volt: ezt megmondták neki a jamaicai matróz tolmácsolásával. De a

Calfot, azt mondták, a gyöngyhalászévszakra most valami lehetetlenül

bolond szállotta meg, aki irgalmatlan kényúri viselkedésével még őket is

megfélemlítette.

Mialatt Francis egyiküket, egy ezüstdollárt nyomva a markukba,

üzenettel küldte ahhoz a titokzatos gringóhoz, akivel beszélni akart, a

többiek ott tolongtak Francis csónakja körül, kérencsélve, bámészkodva.

Arcátlanul a pipáját is ellopták, amit azon melegen vett ki a szájából s a

csónak szélére tett. Nyomban fültövön vágta a tolvajt, és a következő

tolvajt is, aki már átvette a pipát, így aztán visszakapta a pipáját. De a

vadak mordályaikhoz kaptak, és a késük fenyegetőleg csillant meg a

napon, Francis ismétlőpisztolyával tudta csak sakkban tartani a

csapatot, amíg végre egy tömegben, mogorván, sugdosódva

visszahúzódtak.

Közben megérkezett a küldönc, és átadta neki a gringo ceruzával

firkantott üzenetét.

- Mars! - ennyi volt.

- Azt hiszem, magamnak kell átmennem - mondta Francis erre a

néger matróznak, akit maga mögé tolt.

- Nagyon vigyázzon és nagyon óvakodjék, uram! - intett a néger.

- Ezek az esztelen állatok hajlandók minden gonosz cselekedetre,

uram.

- Ülj a csónakba, és evezz át velem - parancsolt rá kurtán Francis.

- Nem uram, sajnálom - felelt a fekete. - Én matróznak

szegődtem Trefethen kapitányhoz, de nem szegődtem öngyilkosságra...

Nem evezhetek át önnel, uram, a biztos halálba. Legjobb, amit tehetünk,

ha itthagyjuk ezt a veszedelmes helyet, amely minden bizonnyal annál

veszedelmesebb lesz, minél tovább maradunk itt.

Francis utálattal és bosszúsággal tette zsebre ismétlőpisztolyát, hátat

fordított a töltényövruhás vadembereknek, és elindult a pálmák közt. Ott

érkezett le a partra, ahol a föld ősi nyugtalansága a talajból egy nagy

kőtömböt lökött fel. A Calf homokján, a keskeny csatornán keresztül, egy

csónakfenék körvonalait látta. Fakéregből tákolt, rongyos sajka volt,

oldalára fordulva. Mikor kilocsbátotta belőle a vizet, észrevette, hogy a

gyöngyhalászok utána lopódzottak, és a kókuszpálmák közül

leselkednek rá; gyenge szívű matróza azonban sehol sem volt látható.

Percek alatt átgázolt a csatornán, de alig volt a Calf partján, mikor

újabb goromba meglepetés fogadta, egy magas, mezítlábas fiatalember

részéről, aki egy pálma mögül ugrott elő, ismétlőpisztollyal a kezében,

és rárivallt

- Mars! Eltakarodj innét!

- A kalendárium minden szentjére! - mosolygott félig jókedvűen,

félig keserűen Francis. Ezen a tájon nem mozdulhat meg senki anélkül,

hogy fegyvert ne tartsanak a hasának? És mindenki azt mondja: takarodj

azonnal!?

- Senki sem hívta ide - válaszolt az idegen. - Minek is tolakodik

ide! Lóduljon a szigetemről! Fél percet adok rá.

- Elszomorít, barátom - biztosította őt őszintén Francis, miközben

szeme sarkából kimérte a legközelebbi pálmatörzsig való távolságot. -

Bárkivel találkozom itt, vagy őrült, vagy goromba, vagy egyszerűen csak

szabadulni akar tőlem, amit hasonló érzéssel veszek tudomásul magam

is. Hiszen azért, amiért ön sajátjának nevezi ezt a szigetet, ez még nem

feltét...

A mondatot félbeszakította, s gyorsan egy pálma oltalmába ugrott.

Egyszerre érkezett a törzs mögé azzal a golyóval, amelyik annak

ellenkező oldalába fúródott.

- Nos csak ezért! - kiáltotta, amint ő is küldött egy golyót a másik

pálma törzsébe. A további néhány perc alatt vagy lőttek, vagy óvatosan

céloztak és mikor Francis nyolcadik és utolsó lövését is elsütötte,

kellemetlenül érte az a tudat, hogy az idegentől csak hetet számlált meg.

Cselből kidugta a fa mögül parafa sisakját, melyet rögtön

átlyukasztott az idegen utolsó golyója.

- Milyen pisztolyt használ? - kérdezte tőle ekkor hűvös

udvariassággal.

- Coltot - hangzott a felelet.

Francis vakmerőén a nyílt térre lépett ki, így szólva:

- Akkor kilőtte a golyóit. Megszámláltam, nyolc volt. Most már

beszélhetünk.

Az idegen szintén kilépett, és Francis nem tehette, hogy meg ne

csodálja jó növését, dacára annak a piszkos kanavásznadrágnak és

gyapotingnek, amely összes öltözéke volt - egy lapótya sombreróval

együtt. Aztán úgy tetszett, mintha már ismerné valahonnan őt, és nem

jutott eszébe, hogy önmaga mására néz.

- Beszéljen! - vigyorogta rá az idegen, eldobva pisztolyát, és kést

rántva. - Most le méltóztatjuk vágni két fülét, sőt, lehetséges, meg is

skalpoljuk kegyedet.

- Hu! Ön valóban szende, bájos kis állat ebből a rengetegből -

adta vissza Francis növekvő utálattal és méreggel... ö is előhúzta

vadonatúj, fénylő vadászkését. - Hallja! Menjünk inkább ökölre,

mintsem ezekkel a krajcáros késekkel bajlódjunk.

- Nekem a füle kell - felelt kedvesen az idegen, és lassan

közeledett.

- Hogyne. Csak előbb gyerünk ökölre, és aki leteríti a másikat, azé

az ellenfél füle.

- Rendben van! - A vászonnadrágos fiatalember visszadugta

kését.

- Nem túlságosan rosszul járna az a mozi, amelyik levenné ezt a

jelenetet - mosolygott Francis, eldugva a kését. - Ide vigyázzon csak!

Most önnek rohanok, először és utoljára nyilván!

Szó és tett egyszerre történt, de dicsőséges rohama gyalázatban

végződött. Mert az idegen, látszólag elfogadva a rohamot, hátraugrott

összezúdulásuk elől és hanyatt vágódva ugyanakkor Francis gyomrába

rúgott, olyképp, hogy Francis rohamában vad bukfencet vetett.

Francisből kimaradt a lélegzet, ahogy a homokra puffant, és

ellenségének rázúduló teste kiszorította belőle a maradék szuszt is.

Amint szótlan ott feküdt a hátán, kíváncsian szemlélte a ráhajló és

rábámuló arcot.

- Minek hordana ön bajuszt? - mormolta az idegen.

- Gyerünk hát, és vágja le a fülem - lihegte Francis első

visszatérő lélegzetével Az öné a fülem, de a bajszom az enyém. Ez nem

volt az egyezségben. Amellett, hogy ez a fogás közönséges dzsiu-

dzsicu volt.

- Azt mondta: ez az első és utolsó rohama - citálta rá nevetve a

másik.

- Ami a fülét illeti, tartsa meg. Sosem akartam levágni, és most,

hogy jobban szemügyre veszem a formáját, még kevésbé akarom.

Keljen fel és lóduljon innen! Leütöttem önt Vamos! És vissza ne jöjjön

ólálkodni errefele. Uccu!

Francis rosszkedvűbben, mint valaha, mert még a mostani veresége

is hozzáadódott, visszaindulta part felé sajkájához.

- Mondja, kis idegen, nem hagyja itt a névjegyét? - kiáltotta utána

a győztes.

- Nem jár együtt a névjegy a késszúrással -vetette vissza a válla

fölött Francis, amint bele ugrott a sajkába és vízbe, mártotta az evezőt.

- Morgan a nevem.

A meglepetés most az idegen részén volt, s szóra is nyitotta a száját,

de meggondolta, és csak magának dörmögte: - Ugyanaz a családfa.

Nem csuda, hogy hasonlítunk.

Francis még mindig rosszkedvűen érte el a Bull partját. Leült sajkája

szélére, megtöltötte pipáját, rágyújtott és elborongott. Mindenki bolond itt

- gondolta. - Senki sem viselkedik ésszerűen. Szeretném látni,

hogyan kötne üzletet a vén Regan ezzel a népséggel. Levágnák a fülét.

Ha ebben a pillanatban látta volna a vászonnadrágos hasonmását,

biztos lett volna róla, hogy az egész Latin-Amerikában nem találni csak

tébolyultakat. Mivel a kérdéses fiatalember a sziget közepén egy

nádkunyhóban vigyorogva hangosan beszélgetett magával:

- Azt hiszem, megtöltöttem istenfélelemmel a Morgan családnak ezt

a kiváló tagját. - És elkezdte nézegetni Sir Henry Morgan eredeti olajba

festett képének fénynyomatát a falon. - Úgy van, vén kalóz! - folytatta

vigyorgását. - Két késő leszármazottad csinosan összebotlott, hogy

olyan pisztolyvégre vegyék egymást, amik mellett harminccentes

gyermekjáték a te őskori karabélyod.

Odahajolt egy ütött-kopott, szúette tengerészládához, felemelte a

födelét, amelyen M monogram állt, és megint az arcképhez fordult.

- Vén welsh kalóz ősöm! Minden örökségem tőled néhány öreg

rongy, meg hozzád hasonlító képem. És fogadom, én is el tudnám

játszani akármelyik szerepedet.

Egy perc múlva elkezdte felölteni a molyette, évek nyűtte

ruhadarabokat a ládából, s hozzátette:

- Nos, rajtam vannak ezek az öreg rongyok. Gyere ükömuram.

Lépj ki a rámádból, és próbálj találni egy szemernyi különbséget

köztünk.

Sir Henry Morgan ósdi ruházatába öltözve, egy mordályt vetve át

vállán és két kovás pisztolyt, óriási, súlyos példányokat dugva övébe,

meghökkentő volt a hasonlatosság az élő férfi és a festett kép, a régen

porrá omlott vén kalóz között.

Bőgő szélre, tengermélyre!

Vidám ördögnép hahó!

Midőn a fiatalember gitárja húrjait pengetve, elkezdte énekelni a régi

kalózdalát, úgy tetszett neki, elődjének képe egy másik képpé alakul, és

ezen látta, amint kalózőse a főárbocnak vetett háttal, fegyverrel a

kezében acsarkodik fantasztikusan öltözött matrózok félkörével

szemben, mialatt mögötte az árboc túlsó oldalán egy másik, hasonló

tartású és öltözetű ember hadakozik ugyanolyan matrózfélkörrel,

úgyhogy a kör teljessé egészül ki az árboc körül.

Képzeletének ezt az eleven látományát egy elpattant gitárhúr

szakította meg, amelybe túlságos szenvedéllyel markolt. És az

érdekesen beállott csöndben úgy tetszett, új látománya támad az öreg

Sir Henryről. Hogy az kilép rámájából, hozzálép, megragadja kabátujját,

és mintha teljes valóság lenne, kivezetteti magát a kunyhóból,

kísértetiesen süvöltve a refrént:

Bőgő szélre, tengermélyre

Vidám ördögnép, hahó!

A fiatalember bensejében engedelmeskedve árnyékvezetőjének,

vagy mély ösztönzésére, kiment az ajtón a partra, ahol átpillantva a

keskeny csatornán, Bull-sziget partján ott látta késői ellenfelét, amint a

nagy sziklának támaszkodik, és hatalmasakat kanyarítva egy karóval,

visszaveri egy töltényöves, mordályt csóváló indián támadását.

*

És Francis abban az önkívületben, amely egy kődobástól sajgó és

zúgó fejében támadt, azt kellett hogy higgye, hogy ő már meghalt, és az

árnyak birodalmában van, ahol Sir Henry Morgan szablyával a kezében

hadakozik a parton. Ugyancsak ez a jelenség, szablyáját forgatva és

jobbra-balra suhintva földre dönti az indiánokat, s így üvölt:

Bőgő szélre, tengermélyre

Vidám ördögnép, hahó!

Amint Francis térde megcsuklott és lassan összeroskadt, még látta,

hogyan menekülnek csónakra kapva az indiánok a vén kalóz szörnyű

vagdalkozása elől, és hallotta, amint kiáltozzák:

- Egek ura! Szent Szűz oltalmazz! Ez a vén Morgan lelke!

*

Francis a Calf-sziget kellős közepén álló nádkunyhóban nyitotta ki a

szemét. Visszatérő eszméletének első, révedező pillantása Sir Henry

Morgan festett, aki a falról bámult rá. Aztán ugyanaz ifjabb kiadásban és

eleven három dimenzióban mozogva nyújtott felé egy kulacs pálinkát, és

ivásra szólította. Francis, mielőtt még szájához vitte volna a kulacsot,

talpra ugrott, és ő is meg az idegen is, hasonló ösztökélésre, merőn

néztek egymás szemébe, majd a képre a falon. A képre koccintottak,

mielőtt ittak volna.

- Ön azt mondta, hogy a Morganek egyike - szólt az idegen. - Én

is Morgan vagyok. A falon lévő férfi ősapám. Hát ön honnan származik?

- A vén kalóztól - válaszolt Francis. - Keresztnevem Francis. És

az öné?

- Henry. Egyenesen az eredetiről. Távoli unokatestvérek vagy mik

vagyunk. Én a vén zsugori welsh rókának kincsei után járok.

- Én is - mondta Francis kinyújtva kezét. - De pokolba az

osztozkodással.

- Az öreg vére beszél önből - mosolygott kedvtelve Henry - mert

szerinte a kincs azé, aki megtalálja. Én többször megfordultam

mindenfelé ezen a szigeten az utóbbi hat hónapban, de nem találtam

mást ezeknél az öreg rongyoknál. Benne vagyok, ha meg kell

verekednem önnel. De abban is, ha oldalán kell más ellen küzdeni, mint

a dalban.

- Csodálatos dal - mondta Francis -. Szeretném megtanulni.

Kezdje meg csak!

Azzal koccintva együtt énekelték:

Bőgő szélre, tengermélyre.

Vidám ördögnép, hahó!

Árbocfának vetve hátunk,

Reszket tőlünk a hajó!

III. FEJEZET

Ám Francis énekének éles fejnyilallás vetett véget, és jól járt, hogy

Henry hűvös függőágyába fekhetett. Henry aztán az Angelique-hez

evezett, vendégének ama parancsával, hogy a kapitány horgonyozzék

tovább, de egy matrózát se engedje a Calf-szigetre. Csak másnap, késő

délelőtt, hosszú, nehéz álom után bírt lábára állni Francis. Akkor

kijelentette, hogy fejfájása megszűnt.

- Tudom mi ez, egyszer engem is levetett a ló - kezdte mesélni

idegen rokona, miközben óriási bögre illatos feketekávét töltött

számára. - Igya meg ezt. Ez talpra állítja. Nem tudok egyebet adni

önnek reggelire, mint szalonnát, kétszersültet és néhány teknőctojást.

Frissek. Jótállók értük, mert magam ástam ki őket a homokból reggel,

míg ön aludt.

- Már ez a kávé is pompás reggeli - dicsérte Francis, miközben

rokonát tanulmányozta és közben egyre ősük képét szemlélgette.

- Teljesen azonos vele, és nemcsak puszta külsőben - nevetett

Henry, észrevéve a nézdelődést. - Mikor tegnap visszautasította az

osztozkodást, mintha maga az öreg Sir Henry lett volna. Mélységes

ellenszenvvel viseltetett minden osztozkodás iránt, a legénységét sem

kivéve. A legtöbb kellemetlenséget ez okozta, ő maga, bizonyára

utódaira sem hagyományozna kincséből egy pennyt sem. Én más

vagyok. Hiszen nemcsak a Calf-szigetet osztom meg önnel, hanem

minden egyebet, ezt a nádkunyhót, ezt a csinos berendezést,

kényelmet, hagyatékot és végül a teknőctojásaimat is. Mikor akar a

kutatáshoz fogni?

- Úgy érti, hogy másutt?... - kérdezte Francis.

- No igen. Itt nincs semmi. - Én már feláskáltam a szigetet

mindenfelé, és az egész leletem ez a láda volt tele ezekkel az öreg

culákkal.

- Az én jelenlétem csak felbuzdíthatta.

- Fölöttébb. Annyi bizonyos, hogy úgy tetszett, a helyes nyomon

vagyok.

- Hogy áll az ügy a Bull-szigeten való próbálkozással? -

érdeklődött Francis.

- Épp erre gondolok - hangzott a felelet. - Bárha más fonálra is

akadtam a szárazföldön. Ezeknek a régieknek megvolt az a jó

szokásuk, hogy tévesen jegyezték fel a szélességet és hosszúsági

fokokat.

- Tíz fok északra és kilencven keletre a térképen, jelenthet

tizenkettőt északnak és kilencvenkettőt keletnek - értett vele egyet

Francis. - Aztán ugyanaz nyolcat északnak és nyolcvannyolcat

keletnek is jelenthet. Csak a fejükben őrizték a helyes megjelölést, és

ha váratlan meghaltak, ami rendes szokásuk volt, hát akkor a titok velük

veszett.

- Van arra is tervem, hogyan menjek át Bull-szigetre és hogyan

kergessem át a szárazföldre ezeket a gyöngyhalászokat - folytatta

Henry. - Aztán van egy másik, hogy inkább a szárazföldi nyomokat

kövessem először. Azt hiszem, önnek is van egy csomó utasítása a

kincshez.

- Nyilvánvaló - bólintott Francis. - De hát mondja csak, szeretnék

visszatérni arra, amit a nemosztozásról mondtam.

- Ki vele - biztatta a másik.

- Hát megmondtam.

Egymás tenyerébe csaptak, egyezség jeléül.

- Egyik Morgan-rész szigorúan elkülönítve a másik Morgantől -

mondta Francis.

- Vagyontétel: az egész Karib-tenger, Spanyol-Amerika, illetve

Közép-Amerika nagyobb része, s egy láda, tele teljesen rossz ócska

ruhával - csatlakozott Henry a másik jókedvéhez. Tehertétel:

kígyómarás, tolvaj indiánok, malária, sárgaláz...

- Meg csinos lányok, akiknek szokása egyik percben megcsókolni

vadidegeneket, és a másik percben kis ezüstpisztollyal fenyegetni meg

vadidegeneket - vágott közbe Francis. - Hadd meséljem el önnek.

Tegnapelőtt áteveztem a szárazföldre. Abban a percben, ahogy kikötök,

a világ legbájosabb lánykája ugrik nekem, és becipel a dzsungelbe. Azt

hittem, meg akar enni, vagy férjül akar. Nem tudtam, mit akar. De

mielőtt kitaláltam volna, mire készül a kis nő, azonkívül, hogy ingerkedő

megjegyzéseket tesz a bajszomra és csónakomra kerget vissza a

pisztollyal, hát azt mondja nekem, evezzek tova, és soha vissza ne

jöjjek, vagy...

- A szárazföldnek melyik részén volt ez? - kérdezte Henry feszült

érdeklődéssel, amit Francis kalandján való kuncogása közben nem vett

észre.

- Lenn, a Chiriqui-lagúnák másik végén - felelte. - A Solano

család birtokán volt, és ez veszedelmes egy família, tapasztaltam. De

még nem mondtam el mindent. Figyeljen! Előbb beráncigált a bozótba

és bajuszomat csúfolta, majd a csónakhoz kergetett pisztolyával, végül

ott azt akarta tudni, miért nem csókolom meg őt. Fel tudja ezt fogni?

- És megtette? - kérdezte Henry, akaratlan ökölbe szorítva kezét.

- Mit tehet egy szegény idegen ismeretlen országban? Oly

sajnálatra-méltóan csinos kis nő volt...

Egy másodperc nem kellett hozzá, hogy Francis a földről talpra

ugorjék, mert Henry ökle állkapcson vágta.

- Bo... bo... bocsánat - rebegte aztán Henry a rozoga ládára

roskadva. - Őrült vagyok, tudom, de akasszanak fel, ha tehetek róla.

- Tessék? - vágott közbe Francis méltatlankodva. - Semmivel

sem bolondabb, mint mindenki más ebben az országban. Egyik percben

beköti a betört fejemet, a másik percben megint be akarja törni

ugyanazt a fejet. Szakasztott olyan galádul, mint az a nő, aki megcsókol

és a hasamnak tartja a pisztolyát.

- Igaza van, csak tüzeljen, megérdemlem - mondta röstelkedve

Henry, de rá önkéntelen ő jött tűzbe, amint így folytatta: - azt az

istenfáját önnek, hisz az Leoncia volt.

- Mi az, hogy Leoncia volt? Vagy Mercedes? Vagy Dolores? Nem

csókolhat meg valaki egy csinos kis nőt, aki revolvert szegez neki,

anélkül, hogy aztán be ne törje a fejét a legelső vad fráter, akivel

piszkos vászonnadrágban találkozik egy istenverte homokszigeten?

- Ha egyszer a csinos nő a piszkos kanavászos frátert választotta

vőlegényéül...

- Csak nem azt akarja mondani?... - vágott bele izgatottan Francis.

- Hogy nem éppen hízelgő vad fráternek neveztetni egy ismeretlen

által, aki egy jamaicai néger hajóról azért jön, hogy megcsókolja a vad

fráter menyasszonyát - egészítette ki Henry a félbehagyott mondatot.

- És a hölgy önnek vélt engem - mulatott Francis a felderengő

helyzeten. - Hát nem szidom, a teremfáját önnek, ha ez hozta ki a

sodrából, hogy ilyen cudarul viselkedjék. Ez ugyan még hagyján.

Tegnap a fülemet akarta levágni, nemde?

Mindketten szívből kacagtak végül.

- A vén Morgan vérmérséklete ez bennünk - szólt Henry. - Vén

karakán volt ő mindig.

- Nem karakánabb a Solanóknál, akik közé házasodni akar. Huj! Az

egész család a partra szaladt, és távoztam alatt onnan lövöldözött rám.

Leoncia pedig egy hosszú szakállú vénemberre fogta apró pisztolyát,

aki apja lehetett, és megértette vele, hogy rögtön lelövi, ha nem hagy

engem elvonulni.

- Az apja volt, maga a vén Enrico, fogadom - kiáltott bele Henry. -

A többi fickó meg fivére volt.

- Édes kis farkasfiókák - jegyezte meg Francis. - Mondja csak,

nem gondolja, hogy az élete ki van téve annak, hogy nagyon egyhangú

lesz ebben a szelíd galambcsaládban? - Itt egyszerre eszébe jutott

valami meghőköltető újabb gondolat. - De hát Henry, ha engem önnek

néztek, mi az istennyilának akarták önt megölni? Valamivel több

késztethette erre jövendőbeli neje rokonságát, mint az ön ádáz Morgan

- temperamentuma? Henry rábámult egy percig, mintegy tusakodva

magával, aztán így válaszolt:

- Mondhatom önnek, hogy cudar egy kalamajka, és azt hiszem,

indulatosságom az oka. Nagybátyjával koccantam össze. Az atyja

legkisebb öccse volt...

- Volt? - szakította meg Francis a múlt időt megnyomva.

- Igen, volt, ahogy mondom - bólintott Henry. - Már nincs életben.

Alfaro Solano volt a neve, és maga is indulatos ember volt.

Dicsekszenek vele, hogy a honfoglaló spanyolok utódai, és olyan

büszkék, mint a kakas. Épületfát akart eladni, és egy nagy ültetvényt

kezdett meg lenn a parton. Ezen kaptunk össze. Itt történt, följebb,

ebben a kis városban, San Antonióban. Félreértés játszott közre, bár én

most is azt állítom, nem volt igaza. Mindig kötekedett velem, tudja-e,

nem akarta, hogy elvegyem Leonciát. Nos, meleg napok jártak. A

kocsmában kezdődött, ahol Alfaro több mescolt ivott, mint amennyit

elbírt. Megsértett alaposan. Szétválasztottak és elvették a fegyvert

tőlünk, így fenekedtünk egymásra halálos gyűlölettel. Az volt a baj

viszálykodásunkban, hogy egész sereg tanúja volt fenyegetéseinknek.

Két óra múlva maga a komisszárius és két csendőre talált rám egy

sikátorban, amint Alfaro tetemére hajlok. Megkéselték, és én

belebotlottam a parthoz menet. Mentegetőzés? Szó sem lehetett róla.

Ott volt a veszekedés, a bosszúfenyegetések, és ott találnak vagy két

óra múlva az áldozat még meleg teteménél. Azóta sem voltam San

Antonióban, és akkor sem vesztegettem ott sok időt. Alfaro nagyon

népszerű ember volt... ismeri azokat a hetvenkedő jellemeket, akik

izgatni tudják a csőcselék képzeletét. Még arra sem voltak rábírhatok,

hogy rendes ítélőszéket üljenek felettem. Véremet akarták venni azon

melegében. Hát sürgősen megléptem. Utána, fönn Bocas del Toroban

adta át egy küldönc Leoncia jegygyűrűjét. És most itt van ön. Nagyon

utálom az ügyet, és amióta nem térhetek vissza Solano és a nép

vérszomja miatt, idejöttem remetéskedni egy darabig, s a Morgan-kincs

után áskálni... Magam éppoly kíváncsi vagyok, kicsoda döfte azt a kést

Alfaróba. Ha kinyomozhatnám és tisztázhatnám magam Leoncia és a

többi Solano előtt, a világon semmi kétség, hogy lagzi lenne a vége.

Most pedig az egész história után hozzátehetem, hogy Alfaro, minden

pulykamérge mellett is, jó bajtárs volt.

- Világos, mint a nap - dörmögte Francis. - Nem csoda, ha apja

és fivérei meg akarták lékelni. Hisz minél többet nézem önt, annál

jobban látom, hogy mint két gyöngyszem, úgy hasonlítunk egymásra, a

bajszomat leszámítva...

- Meg ezt... - tűrte fel Henry az ingujját és bal karján egy hosszú,

keskeny, fehér hegre mutatott. - Gyermekkoromból ered. Egy

szélmalom kereke vágott ki a gépház üvegtetején.

- Akkor hallgasson meg - mondta Francis, mialatt az elméjében

keletkező terv megragyogtatta képét. - Valaki elhatározta, hogy

kirántja önt ebből a csávából, és ennek a fickónak a neve Francis, a

Morgan és Morgan-cég egyik tagja. Ön itt marad vagy átmegy

kémszemlére a Bull-szigetre, míg én visszamegyek, és

megmagyarázom a dolgot Leonciának és a többinek...

- Ha ugyan nem lövik le, mielőtt megmagyarázná, hogy ön nem én

vagyok - mormogta keserűen Henry. - Ez a baj a Solanókkal. Előbb

lőnek, aztán tárgyalnak. Nem látnak be semmit, csak a temetés után.

- Én találok rá módot, öregem - biztosította Francis a társát, tele

lévén tűzzel a terv fölött, amellyel megoldja a galibát, ami Henryt

elválasztja Leonciától.

De a lányra való gondolat zavarba hozta. Több mint bánat volt, ami

szívébe nyilallt, mikor rágondolt, hogy az a bájos teremtés ezé az

emberé legyen, aki annyira hasonlít rá. Újra megjelent előtte a lány

alakja a parton, midőn egymással küzdő érzelmek közt, ha tévedésből

is, mégis jelét adta szerelmének, egyszerre repesve is feléje és haragját

s megvetését is ontva rá, önkéntelen sóhajtott egyet.

- Kinek szól ez? - kérdezte gúnyosan Henry.

- Leoncia rendkívül csinos lányka - felelt Francis átlátszó

merészséggel. - De azért az öné, és én rajta akarok lenni, hogy

egymásé legyenek. Hol van visszaadott jegygyűrűje? Ha nem tudnám

ön helyett ujjara húzni és nem térnék ide vissza egy héten belül a jó

hírrel, levághatja a bajuszomat és ráadásul a fülemet.

Egy óra múlva adott jelre Trefethen kapitány csónakot küldött az

Angelique-ről, s a két fiatalember elbúcsúzott egymástól.

- Még két dolgot, Francis. Először is elfeledtem közölni önnel, hogy

Leoncia nem Solano lány egyáltalán, bár ő azt hiszi. Maga Alfaro

mondta ezt nekem; ő fogadott gyermek, és a vén Enrico imádja, noha

egy csöpp vér sem folyik a lány ereiben az övéből. Alfaro nem mesélte

el ezt a históriát töviről hegyire, de annyit elmondott, hogy a lány

egyáltalán nem spanyol eredetű. Nem tudom biztosan: angol vagy

amerikai. Elég jól neszéi angolul, de ezt a nevelőintézetben tanulta.

Tudja, akkor fogadták örökbe, mikor még egészen picike volt, és

sohasem hallott másról, mint hogy Enrico az édesapja.

Így nem csoda, hogy haraggal és gyűlölettel volt irántam, azaz ön

iránt - nevetett Francis -, mikor azt hitte, illetve hiszi is, hogy ön

késelte meg édes nagybácsija lapockáját. Henry bólintott, és folytatta:

- A következő dolog még fontosabb. Ez a törvény. Azaz a hiánya

inkább. Mert ezek akkor ülnek össze, amikor rájuk jön ebben az isten

háta mögötti zugban. Messze van Panama, és ennek a tartománynak

vagy területnek, vagy minek hívják, a helytartója egy vén álomszuszék,

Silenus. A San Antonió-i kormánybiztos szemmel tartandó fickó; apró

zsarnok ezen az erdőzugocskán. Hamis lelkű, mint önök mondják.

Kapzsiság enyhe szó üzelmeire, s oly kegyetlen és vérszomjas, mint a

hiúz. Élvezeteinek koronája egy-egy letartóztatás. Bolondja az

akasztásnak. Tartsa fél szemmel mindig, ha valamiben jár... Na és

addig bármit lelnék a Bull-szigeten, fele az öné... ezt a gyűrűt pedig

igyekezzék visszaszármaztatni Leoncia ujjara.

*

Két napra rá, miután a félvér kapitány megvizsgálta a partot és hírül

adta, hogy az összes férfi távol van Leoncia családjából, Francis partra

szállt azon a helyen, ahol először találkozott a lánnyal. Nem fogadta

sem lány revolverrel, sem férfiak fegyveresen. Minden csöndes volt, a

parton csupán egy rongyos kis indiánfiú őgyelgett, aki készségesen

vállalta egy ezüstpénzért, hogy üzenetet visz a nagy hacienda ifjú

szenoritájának. Mikor Francis egy jegyzőkönyvből kitépett lapra ezt írta:

"Én vagyok az az ember, akit ön Henry Morgannel tévesztett össze, és

hírt hozok tőle"; még nemigen álmodta, hogy az események éppoly

rohamosan és sűrűén fogják követni egymást, mint első látogatásánál.

Ha átpillanthatptt volna azon a sziklacsompon, amelynek

támaszkodott, mialatt Leonciának szóló üzenetét fogalmazta, hát ő

maga az ifjú hölgy látományán rezzenhetett volna össze, aki mint egy

tengeri istennő emelkedett ki nedvesen a hullámokból. De Francis

nyugodtan írt, az indián fiú éppenséggel nála is jobban elmerült a

tűnődésben, úgyhogy Leoncia volt az, aki hátulról megkerülve a sziklát,

először pillantotta meg őket. Sikolyban tört ki, és megfordulva, hanyatt-

homlok menekült be a bozót zöld oltalmába.

A lány azonban nem messzire, valami más és újabb rémületsikolyt

hallatott. Francis erre papírt, ceruzát elejtve a sikoly irányába rohant,

ahol egy víztől csöpögő, majdnem ruhátlan nőt pillantott meg, aki

valamitől rémülten hőköl vissza. A váratlan rajtaérésen Leoncia most

már harmadszor sikoltott, mielőtt megfordult volna. Akkor látta persze,

hogy nem újabb támadó jön, hanem segítség.

Francis mögé szaladt, arca színét vesztette az ijedtségtől, fellökte az

indián gyereket, és nem állt meg a nyílt homokpartig.

- Mi az? - kérdezte Francis. - Megsebesült? Mi történt?

A lány meztelen térdére mutatott, melyen egy alig észrevehető kis

marásból serkedő vércsepp gördült alá.

- Vipera volt - mondta. - Mérges vipera. Öt perc múlva végem, de

örülök, örülök, mert nem gyötri többé a szívemet.

Vádlóan emelte fel kezét Francisre, tátogott, mintha valamit el akarna

árulni, majd szóra képtelen, ájultan rogyott össze.

Francis csupán szóbeszédek alapján tudott Közép-Amerika kígyóiról,

de ezek a szóbeszédek elég rémítőek voltak. Még öszvérekről és

kutyákról is beszélték, hogy szörnyű görcsökben múltak ki öt-tíz perc

alatt, ha megcsípte őket ez a pici, tizenöt-húsz hüvelyknyi hüllő. Nem

csoda, hogy elájult, gondolta, ha ily szörnyű hamar kezd hatni a méreg.

Arról is csak szóbeszédből tudott, hogyan kezelik a kígyómarást, de

rögtön átcikázott agyán, hogy el kell kötni a sebet, megakadályozva a

vérkeringést a seb felett, hogy így a méreg ne juthasson a szívbe.

Kirántotta zsebkendőjét, és a lány combjára kötötte a térde fölött

lazán, aztán letépett egy erős pálcikát, azzal kegyetlen szorosra tekerte

a kötést. Majd, szintén szóbeszéd nyomán, gyorsan előkapta

zsebkését, egy gyufa lángján fertőtlenítette, és gondosan, de

irgalmatlanul körülvágta a kígyóharapás két sebét.

Remegett maga is, amint lázas ügyességgel dolgozott, és aggódva

várta a percet, mikor az előtte fekvő gyönyörű idomokon észlelheti a

mentő rándulásokat. Mindenütt azt hallotta, hogy a kígyómartak teste

gyorsan és hatalmasan megdagad. Mikor befejezte a harapás

kimetélését, már a következő két tennivalóján járt esze. Először kiszívja,

amennyire bírja a mérget, aztán egy cigarettára gyújtva, annak tüzével

kiégeti a nyers sebet.

De mialatt rágyújtott és közben kése hegye benn furkált a sebben, a

lány nyugtalanul megvonaglott.

- Feküdjék nyugodtan - parancsolt rá, amint a lány felült, éppen,

mikor ajkát a sebre szorította, hogy kiszívja.

Feleletül egy csattanó pofont kapott a kis kacsótól. Ugyanakkor az

indián gyerek ugrabugrált elő a sűrűből, apró kis döglött kígyót lengetve

a farkánál fogva, és ujjongva kiabálta:

- Labarri! Labarri!

Francis a legrosszabbröl értesült ebből.

- Feküdjék le és maradjon nyugton! - ismételte nyersen. - Egy

pillanatot sem veszíthetünk.

De a lány csak a döglött kígyót nézte. Nyilvánvalóan jobban lett, de

Francis nem láthatta, mert megint lehajolt, hogy a kígyómarás ősi

kezelését végrehajtsa.

- Ön merész! - fenyegette meg a lány. - Csak egy labarrifióka.

Ártalmatlan a marása. Azt hittem, vipera, egészen hasonlóak, mikor a

labarri még kicsi.

Fájdalmat okozott neki a vérkeringés elkötése és lepillantva

észrevette a combjára hurkolt zsebkendőt.

- Ó, mit csinált? Hiszen mondom, csak egy fiatal labarri volt -

mondta szemrehányólag.

- Azt mondta nekem, hogy vipera - válaszolta a férfi.

A lány kezébe rejtette arcát, mialatt a vértolulása pírja valósággal

kilobogott a fülén. A férfi mégis megesküdött volna, hogy csak hisztéria

a nevetése, és mindjárt megértette, milyen kemény munkát vállalt

magára azzal, hogy a másik jegygyűrűjét az ujjara húzza, így

elfogulatlanná erőltette szívét szépsége és varázsa ellenében, mikor

keserűen ezt mondta:

- És most föltételezem, hogy valamelyik gavallér rokona agyonlő,

mert nem tudom megkülönböztetni a labarrit a viperától. Idehívhatja

valamelyik szolgájukat a farmról, hogy megtegye. Vagy ön maga is

elvégezheti.

De a lány, úgy látszott, nem is hallja, mert felszökött hirtelen, és

toporzékolni kezdett a homokon.

- Elhalt a lábam - magyarázta, ezúttal nem rejtve el arcát.

- Hálátlanul viselkedik - biztosította gonoszul a férfi -, ha hozzá

még meggondolja, hogy én öltem meg a nagybácsiját...

Erre az emlékeztetésre a lány kacagása megszűnt és arcszíne

megváltozott. Nem felelt, de lehajolva, dühtől reszkető kézzel próbálta

letépdesni a zsebkendőhurkot magáról, mintha valami elátkozott holmi

volna.

- Hadd segítsek inkább - unszolta udvariasan a férfi.

- Vadállat! - támadt rá a lány. - Lóduljon. Rám esik az árnyéka.

- Most elbájoló - mosolygott Francis, vágyával tusakodva, mely

szinte ostorozta belül, hogy karjába kapja a lányt. - Majdnem az önre

való első emlékeimet újítja fel, ott a parton, midőn egyik percben

szememre hányja, hogy nem csókolom meg, a következő percben

megcsókol... igen, megcsókolt! És a harmadik percben kis fényes

pisztolyával fenyeget meg, hogy tönkrelövöldözi a hasamat. Nem! Ön

egy fikarcnyit sem változott azóta. Ugyanaz a pulykaindulatú Leoncia.

Hagyhatná, hogy én kössem le azt a zsebkendőt. Nem látja, hogy dupla

görcsre van hurkolva. Gyenge ujjaival sohasem göbözi ki.

A lány toporzékolt és rikácsolt a dühtől.

- Szerencsém, hogy a fürdéshez nem hozta magával kis pisztolyát

- ingerelte tovább a férfi -, mert akkor rögtön egy remek ifjúnak

temetésére gyűlhetnének itt a parton, akiben pedig más sincs, mint jó

szándék.

E pillanatban visszajött az indián fiú a lány fürdőköpenyével, amit az

kikapott a kezéből és sebtiben fölvett. Majd a fiú segélyével újra

nekiesett a zsebkendőhuroknak. Mikor sikerült leoldania, úgy hajította

el, akár valóban viperának tartaná.

- Ez orvmerénylet volt ellenem! - mondta a férfi jó cselekedetére.

De Francis még mindig kemény szívű akarva lenni hozzá, lassan

rázta a fejét, s így szólt:

- Ez nem menti meg, Leoncia. Én olyan nyomot hagytam önön, amit

sohasem töröl le magáról.

A kiégetett sebhelyre mutatott a lány térdén, és kacagott.

- Egy vadállat nyoma - fordult vissza indultából a lány.-

Figyelmeztetem, hogy pusztuljon innen, Mr. Henry Morgan.

De Francis útjába állott.

- És most tárgyaljunk, miss Solano - mondta megváltoztatott

hangon. - Figyelnie kell! Szikrázhat a szeme, ahogy tetszik, csak ne

szakítson félbe. - Lehajolt, és fölvette a lapot, amelyre üzenetét írta. -

Éppen önnek akartam üzenni a fiúval, mikor sikoltott. Tessék! Olvassa!

Nem harapja meg. Nem vipera.

Bár a lány vonakodott átvenni a papírt, szeme önkéntelen átfutott az

odavetett soron: Én vagyok az a férfi, akit ön Henry Morgannel

tévesztett össze...

A lány meghökkenve bámult rá. Nem értette még a dolgot. De már

sejtette a bizonytalant.

- Becsületemre! - mondta komolyan a férfi.

- Ön... nem... Henry? - hebegte a lány.

- Nem. Kérem, vegye ezt, és olvassa.

Ezúttal belement a lány, mialatt a férfi gyönyörű szőkeségét nézte,

melyet a trópus napja égetett barnahalványságúvá, s amelyet

aranypírral itatott át.

Azon kapta rajta magát, mintha álomból rezzenne fel a lány kérdő,

barna bársonyos szemére.

- És ki írta ezt? - ismételte a lány.

A férfi ekkor eszmélt fel, és meghajtotta magát feleletül.

- De a név?... a neve?

- Morgan. Francis Morgan. Mint elmondtam, Henry meg én távoli

rokonok vagyunk... negyvenötöd unokatestvérek vagy ilyenfélék.

Megriasztotta, hogy a lány szemébe egyszerre erős kétség ült ki, és

újra fellobbant benne a családi indulatosság is.

- Henry! - szólt vádolóan. - Ez csel. Ördögi fogás, amit játszani

próbál velem. Ön valóban Henry.

Francis bajszára mutatott.

- Megnövesztette azóta - szegült ellene a lány.

Felhúzta jobb karján a kabátujjat, és könyökig megmutatta a karját.

De a lány értetlenül bámulta tettét.

- Emlékszik arra a helyre? - kérdezte a férfi.

A lány bólintott.

- Hát keresse meg!

A lány odahajolt, és gyorsan végigvizsgálta a karját eredménytelenül,

mire lassan megrázta a fejét, és akadozva ezt mondta:

- Ké... kérem, bocsásson meg. Rettenetes tévedés, és ha arra

gondolok, hogyan... bántam önnel...

- Édes egy csók volt - kötekedett a férfi.

A lány egérutat talált zavarából. Lepillantva a térdére, úgy tetszett,

bájos kuncogást titkol el.

- Azt mondja, hogy hírt hoz Henryről - változtatott beszédtárgyat

egyszerre. - És hogy ő egészen ártatlan?... Igaz volna ez? Ó, hogy

szeretnék hinni önnek.

- Én, szavamra, biztos vagyok, hogy Henry éppúgy nem ölte meg

bácsiját, mint én...

- Akkor ne mondjon többet, legalábbis itten - szakította félbe a lány

jókedvűen. - Először is ki kell engesztelnem önt, bár inkább önnek kell

beismernie, hogy egy-két tette undok volt. Nem volt joga a csókomhoz!

- Ha emlékszik - védekezett a férfi -, pisztollyal kényszerített rá.

Honnan tudtam volna, hogy nem lő le, ha nem teszem?

- Csitt, csitt hát - kérte a lány. - Haza kell kísérnie most. És

beszélhet Henryről az úton.

Szeme a zsebkendőre esett, amit oly megvetőleg hajított el.

Hozzászaladt, és fölvette.

- Szegény, megsértett zsebkendő - suttogta hozzá. - Ki kell, hogy

engeszteljelek. Magam moslak ki majd, és... - Francisre vetett

szemmel folytatta -... és frissen, beillatozva, szívem háláját

belegöngyölve kell visszaadnom önnek, uram.

- És a vadállat nyomát? - kérdezte a férfi.

- Sajnálom - szólt töredelmesen a lány.

- És megengedi hogy árnyékom önre essék?

- Meg, meg - kiáltotta a lány jókedvűen. - Tessék. Most

árnyékába álltam. De mennünk kell.

Francis odavetett egy pezót a vigyorgó indián fiúnak, és nagy

büszkén kísérte a lányt a haciendához vezető, trópusi, leveles

ösvényen.

*

Alvarez Torres a Solano-hacienda széles teraszán ülve észrevette a

tropikus zöld közepett kanyargó úton közelgő párt. Fogát csikorgatta e

látványon, és tétova találgatásokba merült. Szitkokat mormogott, és

elfeledkezett cigarettájáról.

Olyan elmerült és izgatott beszélgetésben látta Leonciát és Francist,

mint akik megfeledkeztek minden másról. Látta, hogy Francis hevesen

hadonászik és beszél, hogy egyszerre megállítja Leonciát, és az úgy

hallgatja tovább a magyarázatát. Majd Torres alig hitt a szemének,

mikor azt látta, hogy Francis egy gyűrűt vesz elő, és Leoncia, arcát

elfordítva nyújtja ki bal kezét, hogy középujjára húzássá a gyűrűt. Az az

ujj volt, amelyiken eljegyzik a nőket, erre esküdni mert volna Torres.

A valóságban az történt, hogy Henry jegygyűrűje került vissza

Leoncia ujjara. Leoncia maga sem tudta, miért, szívesen fogadta a

gyűrűt.

Torres eldobta kialudt cigarettáját, s vadul sodorgatta bajszát, mintha

abba akarná sodorni izgalmát. Eléjük ment a teraszon. Nem is fogadta a

hölgy üdvözletét. Ahelyett a latinok dühöngő arcával förmedt Francisre:

- Szégyent senki sem vár egy gyilkostól, de legalább jó ízlést

elvárhatni.

Francis vidáman mosolygott:

- Tessék, újra! - szólt. - Újabb félnótás ebben a félnótás

országban. Én ezt a gentlemant legutoljára New Yorkban láttam,

Leoncia. Nagyon félt, hogy nem tud üzletet kötni velem. Nos, és most

itt, viszontlátásunkkor az első, amivel fogad, hogy arcátlan gyilkos

vagyok.

- Senor Torres, bocsánatot kell kérnie - szólt mérgesen a lány. -

A Solano-házban nem szokás sértegetni a vendéget.

- Hát akkor ezt úgy értem, a Solano-ház hozzá van szokva, hogy

jöttmentek legyilkolják a tagjait - vágta vissza Torres. - Semmi

áldozat nem nagy a szent vendégszeretet nevében.

- Adja fel a várat, senor Torres - tanácsolta neki kedveskedően

Francis. - Ön konok. De az ön tévedése az, hogy engem Henry

Morgannek gondol. Én Francis Morgan vagyok, és mi ketten nemrégen

még üzletről tárgyaltunk, Regan irodájában, New Yorkban. Itt a kezem.

Ha belecsap, ez elég kiengesztelés ilyen körülmények közt.

Torres - azon percben belátva tévedését, belecsapott a felé nyújtott

tenyérbe, és bocsánatot kért Francistől meg Leonciától.

- Most pedig - nevetett ragyogó arccal a lány és tapsolt, hogy egy

szolgát szólítson oda - el kell helyeznünk Mr. Morgant, és át kell

öltöznöm.

Ezután pedig senor Torres, ha megengedi, mesélünk valamit

Henryről.

Mialatt a lány távozott és Francis is követte szobájába a fiatal, csinos

mesztic cselédet, Torres, számot vetve elméjében magával, úgy találta,

hogy jobban álmélkodik és dühösebb, mint valaha. Akkor hát az újon

jött idegen vonta jegygyűrűjét Leoncia ujjara. Gyorsan és szilajon

tűnődött egy percig. Leoncia, akit álmai királynőjeként imádott titkon, az

első látásra eljegyzi magát egy ismeretlen New York-i gringóval.

Hihetetlen, szörnyűséges!

Tapsolt, befogatott San Antonióból jött bérkocsijába, és lesietett

Francis elé, aki csakhamar előkerült, hogy megbeszélje vele a további

részleteket a vén Morgan kincsének rejteke felől.

Villásreggeli után, mikor a parti szél feltámadt, ami jó légáramot és

gyors utat jelent a Chiriqui-lagúnákon át, meg a Calf- és Bull-sziget

hosszán, Francis, aki már szerette volna megvinni a jó hírt Henrynek,

hogy a gyűrűje már Leoncia ujját ékesíti, határozottan kitért a

vendégszerető meghívás elől, hogy az éjét ott töltse és várja be Enrico

Solanót meg termetes fiait. További oka is volt a gyors távozásra. Nem

bírta ki Leoncia közelét úgy, hogy el ne árulja érzéseit. A lány elbájolta

őt, vonzotta annyira, hogy nem merte igézetének kitenni magát, ha

szavahű férfi akart lenni a Bull-szigeten áskáló vászonnadrágos

másához.

Így Francis távozott, zsebében egy levéllel Leonciától Henryhez.

Hirtelen volt a búcsú. Egy sóhajjal, mely oly gyorsan elnyelődött, hogy

Leoncia nem tudta, vajon nem csupán képzelődött-e. Francis indult. A

lány addig bámult utána, míg csak el nem tűnt az ösvényen, s akkor

tétova zavarral nézett ujján a jegygyűrűre.

A partról Francis jelt adott a horgonyozó Angelique-nek, hogy küldjön

csónakot érte. De mielőtt ezt vízre bocsátották volna, a partra egy fél

tucat töltényöves lovas vágtatott le, nyeregkápájukban fegyverekkel. Két

férfi volt a vezető. Utánuk négy félvér pribék jött. A két vezető egyikében

Francis Torresre ismert. Minden fegyvercső Francisre irányzódott, hogy

kénytelen volt engedelmeskedni az ismeretlen vezető

parancsszavának, hogy: fel a kézzel! Francisnek hangos véleménye ez

volt:

- Nézzenek oda! Csak tegnap történt... vagy egymillió éve?... hogy

nagy izgalom volt itt. Nos, lovas uraim, akik személyemben egy

szegény idegenre veszik rá fenyegetőleg fegyverüket, szóljanak hát, mi

történt? Sohasem érhetek itt partot, hogy puskapor ne bűzlődjék bele?

Fülemet akarják, vagy csupán bajszomat?

- Önt akarjuk - felelte az ismeretlen vezér, akinek olyan delejesen

rezgett a bajsza, amilyen álnokul a szeme csillogott.

- De pampák hörcsögeire és a rengeteg majmaira, kicsoda ön?

- Őméltóságos senor Mariano Vercara e Hijos, San Antonio

kormány biztosa - felelt Torres.

- Jó éjt kívánok - nevetett Francis, visszaemlékezve arra, ahogy

ezt az embert leírta neki Henry. - Föltételezem, hogy ön abban van,

hogy én megsértettem itt a vámtörvényt vagy a vesztegzárszabályokat,

mióta itt horgonyozom. De ezeket az ügyeket intézze el ön

hajóskapitányommal, Trefethen úrral, aki igen tiszteletreméltó

gentleman. Én csak bérlem ezt a schoonert mint utas. Trefethen

kapitányt pedig bejegyezve leli a törvényes hajózási nyilvántartóban.

- Alfaro Solano meggyilkolása miatt kell nekünk ön - felelt Torres.

Engem nem állít falhoz, Henry Morgan, a haciendabeli fecsegésével,

hogy ön másvalaki. Én ismerem azt a másvalakit. Annak Francis

Morgan a neve, és nem habozom hozzátenni, hogy ő nem is gyilkos,

hanem gentleman.

- Jónás cethalára! - kiáltott Francis. - És mégis kezet fogott

velem, senor Torres?

- Elbolondítottak - mondta komoran Torres. - De csak egy percre.

Követ minket szépen?

- Mintha ellenkezhetnék! - rántott vállat Francis ékesszólóan utalva

a fegyverekre. - Föltételezem, hogy rögtön bíráskodnak fölöttem, és

felkötnek napfölkeltekor.

- Panamában gyors az igazságszolgáltatás - adta vissza a

kormánybiztos gyatra, de érthető angolsággal. - De ily gyorsan nem

megy. Nem akarjuk felkötni hajnalban. Nem gondolja, hogy sokkal

kényelmesebb mindenképpen tíz óra felé délelőtt?

- Ó, mindenesetre - felelte Francis. - Tizenegyre, tizenkettőre

tegyék... nem bánom.

- Csínján, jön velünk senor - szólt Mariano Vercara e Hijos, nem

rejtve szilárd szándékát kellemes modorával. - Jüan! Ignatio! -

parancsolta spanyolul. - Leszállni! Fegyvert elő! Nem! A kezét nem

szükséges bilincsbe verni. Tegyétek a lóra, Gregorio mögé.

*

Francis tisztességesen felsúrolt, tágas cellába került, melynek öt láb

vastag fala volt, és agyagpadlóján szőnyeg helyett féltucat alvó

napszámos hevert. Ezek közt hallgatta a közelről jövő, tompa

kopácsolást, mely az ítélőszéket juttatta eszébe, ahonnan csak az imént

jött el, és most egy hosszút, mélyet füttyentett. Esti fél kilenc óra volt,

nyolckor kezdődött az ülés. A kopácsolással a vesztőhelyet tákolták,

mely helyen holnap már a nyakába hurkolt kötél segélyével imbolyognia

kell a levegőben. Az ülés fél óráig tartott, becslése szerint. Húsz percig

tartott volna csupán, ha Leoncia - nem rohan be és nem hosszabbítja

meg tíz perccel, mellyel udvariasságból kedveskedtek a Solano család

csodás úrhölgyének.

A kormánybiztosnak igaza volt - rekesztette be Francis a magával

való vitát. - Panama igazságszolgáltatása gyors.

Döntött felette a Leoncia által Henry Morgannek címzett levél birtoka.

A többi könnyen ment. Fél tucat tanú volt a gyilkosságra és az ő

azonosítására a gyilkossal. Maga a kormánybiztos is tanú volt. Vidám

epizódként hatott Leoncia berontása, akit a Solano család egyik sánta,

vén anyókája kísért oda. Drága volt a bűbájos lány küzdelme az ő

életéért, annak ellenére, hogy minden hasztalan maradt, elítéltetésének

eleve elhatározott tényével szemben.

Mikor felhívta Francist, hogy húzza fel kabátujját és mutassa meg a

bal karját, a kormánybiztos megvetően vont vállat, ő pedig látta, amint

Leoncia szenvedélyes spanyol szavakkal kel ki Torres ellen, amit nem

bírt értéssel követni. És látta és hallotta a csőcselékkel tömött terem

zaját és mozgolódását, amint Torres elfoglalta helyét.

De amit nem látott, a kormánybiztos és Torres suttogása volt.

Különben sem volt tudomása arról a különös kis üzletről, hogy Torrest

Regan fizette meg, hogy őt, Francist távol tartsa New Yorktól, amilyen

soká csak lehet, esetleg örökre, és azt sem tudta, hogy maga Torres is

szerelmes Leonciába, és tele lévén féltéssel, határtalan ellene a

gyűlölete.

Leoncia Torrest tanúzásra szólította, és arra kényszerítette, hogy azt

vallja, miképp a Francis Morgan bal karján sohasem látott semmi heget.

Miközben Leoncia diadalmasan nézett a kis öreg bíróra, a

kormánybiztos folytatta a tárgyalást, és sztentori hangon kérdezte

Torrestől:

- Megesküszik rá, hogy valaha heget látott Henry Morgan karján?

Torres paffá lett és megfélemledett. Zavartan bámult a bíróra és

mentegetődzően Leonciára. Végül némán megrázta fejét, hogy nem

esküdhet.

A söpredékből diadalmas ujjongás hangzott. A bíró kihirdette az

ítéletét. A zsivaj megkétszereződött, és Francist elcipelték cellájába.

Nem ment ez minden galiba nélkül. A csendőrök és a komisszárius,

akik kísérték, láthatólag zavarban voltak, hogyan mentik meg őt a

csőcseléktől, amely nem akart várakozni kivégzésével másnap délelőtt

tízig.

Ez a szerencsétlen kappan, ez a Torres, aki felakadt Henry

sebhelyén, tanakodott Francis jóindulatúlag, midőn a cellaajtó zavarát

visszatolták, és a belépő Leoncia üdvözlésére állt fel.

De a lány nem az ő köszöntését fogadta. Pergő spanyolsággal és

parancsoló kézintésekkel a komisszáriusnak esett, aki

engedelmeskedett neki, és rászólt a börtönőrre, hogy küldje ki a

napszámoscsapatot a cellából, majd pedig ideges és szabadkozó

meghajlással ő is kiment, becsukva maga után az ajtót.

Ekkor Leoncia zokogva roskadt Francis karjaiba:

- Átkozott ország, átkozott ország! Ez nem tisztességes eljárás!

Miközben Francis karjaiban tartotta bűbájos termetét, nőiesen heves

olvadékonyságtól megbódítottan, eszébe jutott Henry, aki

vászonnadrágban, mezítláb, lapotya sombrerója alatt áskál a

homokban, Bull szigetén. Megpróbált elhúzódni terhétől, de csak

részben sikerült.

- Most már tudom, mi az az igazságszolgáltatás - mondta a

lánynak. Persze csak hogy éppen mondjon valamit. - Ha ezek a

latinok ebben az országban higgadtabban gondolkodnának ahelyett,

hogy ilyen nagyindulatúan tesznek-vesznek, hát vasutak épülnének itt,

és fejlődne az ország. Ez az ítélőszék valósággal a szenvedélyek

igazságszolgáltatása volt. Mindjárt tudták, hogy bűnös vagyok, és oly

mohósággal büntettek meg, hogy több bizonyítékra nem is volt

szükségük, sem pedig a személyazonosság megállapítására. Minek a

halasztás? Tudták, hogy Henry Morgan megkéselte Alfarót. Tudták,

hogy én vagyok Henry Morgan. Hát ha tud valaki valamit, minek a

nyomozás?

A lány alig hallotta, mit mond. Zokogott, és mialatt Francis beszélt,

egyre szorosabban igyekezett hozzányomulni, úgyhogy mire Francis

elnémult, már újra egészen karjában feküdt, a keblén, szája pedig a

férfiét kereste, hogy mielőtt észrevette volna, egymásén volt ajkuk.

- Szeretem, szeretem! - suttogta akadozóan.

- Nem, nem! - tagadta le a férfi legsóvárabb álmát. - Henry és én

nagyon hasonlítunk. Henryt szereti, én pedig nem vagyok Henry.

A lány kiszakította magát az ölelésből, lehúzta ujjáról Henry gyűrűjét,

és földhöz vágta. Francis olyan önkívületben volt, hogy nem tudta, mi

történhet a következő percben. Szerencsére a komisszárius lépett be.

Órával a kezében, közönyös arccal, nem nézett meg mást, mint a

falióra percmutatóját.

A lány büszkén egyenesedett fel, és nem roskadt össze újra, midőn

Francis visszahúzta ujjara Henry gyűrűjét és kezet csókolt neki

búcsúzáskor. Miközben kifordult az ajtón, hangtalan mozgott ajka

Francis felé, mintha azt suttogná: "Szeretlek!"

*

Pontban mikor tizet ütött, Francist kivezették börtönéből a fogda

teraszára, ahol a vesztőhely állt. Egész San Antonio ott ujjongott és

zsivajgott, beleértve a környék népét, Leonciát, Enrico Solanót és öt

termetes fiát is. Enrico és fiai ott füstöltek és fenyegetőztek, de a

kormánybiztos és mögötte a komisszárius zsandáraival

sziklaszilárdságot mutatott. Midőn Francist az akasztófa alá vezették;

Leoncia, akit övéi rá akartak venni a terasz elhagyására, hiába küzdött,

hogy hozzámehessen, úgyszintén hiába tiltakoztak atyja és fivérei, hogy

Francis nem a kivégzendő egyén. A kormánybiztos megvetőleg

mosolygott és folytatta az ítélet végrehajtását.

Francis kötéllel a nyakában állt az akasztófa alatt. A pap

vigasztalását nem fogadta el, azt mondván spanyolul, hogy nem az

ártatlanul felakasztott ember igényli a közbenjárást a túlvilágiaknál,

hanem azok, akik felakasztatják.

Összekötözték a két lábát, és éppen karjait akarták lehurkolni, a

hóhér pedig, aki a kötelet fogta, éppen fekete zsákocskát akart a fejére

húzni, mikor közelgő énekhang hallatszott. Az ének ez volt:

Bőgő szélre, tengermélyre!

Vidám ördögnép, hahó!

Leoncia, aki már csaknem elalélt, erre a hangra fölocsúdott, és éles

örömsikollyal fogadta Henry Morgan megjelenését, aki félrelökdöste a

kapuban álló őröket útjából.

Egyetlen embernek volt kínos Henry megjelenése, Torresnek, aki

észrevétlen meglépett az izgalomban. A nép egyetértett a

kormánybiztossal, aki vállat vont, és kihirdette, hogy ami az akasztás

folytatását illeti, arra nézve mindegy, hogyha meg is jelent az igazi

bűnös. De itt heves ellenzék támadt a Solanókban azon, hogy Henry

éppoly ártatlan Alfaro meggyilkolásában. Francis pedig, miközben

kezét-lábát eloldották, a vesztőhelyről ordította túl a tömeget:

- Elítéltetek! De őt még nem! Nem akaszthattok fel senkit ítélet

nélkül, ítélőszéket kell tartanotok előbb!

És mikor Francis leszállt a vesztőhelyről, mindkét kezével megrázva

Henryét, a komisszárius, háta mögött a kormánybiztossal törvényesen

letartóztatta Henry Morgant, mint Alfaro Solano gyilkosát.

IV. FEJEZET

- Gyorsan kell dolgoznunk, az egyszer szent - mondta Francis a

Solano-hacienda teraszára gyűlt kis csoportnak.

- Az egyszer szent! - kiáltotta elszántan Leoncia, megszüntetve

borongó fel és alá sétáját. - Szent, hogy meg kell őt mentenünk.

Beszéde közben nyomatékul szenvedélyesen rázta ujját Francis orra

alatt. Majd ugyanúgy rázta meg sorban számos fivére és atyja orra alatt

is.

- Egy-kettő! - tüzelt. - Persze hogy egykettőre tenni kell. Vagy...

- Itt hangja is elakadt a kimondhatatlan rémületben, hogy mi lenne

Henryvel, ha nem cselekednének elég gyorsan.

- A kormánybiztosnak minden gringo egyforma - biccentett

egyetértően Francis, míg magában arra gondolt, hogy mily ragyogóan

szép és csodás ez a lány. - A kormánybiztos, ahogy szokta,

hamarosan felizgatja San Antoniót. Nem hagy több időt Henrynek sem,

mint nekünk. Még ma éjjel ki kell szabadítanunk őt.

- Figyeljenek - kezdte újra Leoncia. - Mi, Solanók nem

engedhetjük... meg... ezt a kivégzést. Becsületünk... büszkeségünk nem

engedheti. Mondjanak valamit! Édesatyám, tanácsoljon valamit...

Mialatt továbbtartott a tanácskozás, Francis hallgatott, és mélyen

eltemetkezett bánatába. Leoncia buzgalma nagyszerű volt, de egy más

emberért történt, ami nem túlságosan hangolta fel őt. Még melegében

volt eszében a börtön teraszának emléke, mikor elbocsátották és

helyébe Henryt tartóztatták le. Ugyanoly fullánkot hagyott szívében,

mikor megjelent emlékében Leoncia Henry karjában, mialatt Henry

kíváncsian nézte az ujját: rajta van-e a gyűrűje? mit hosszú csók és

ölelés követett.

Ej hát, sóhajtotta magában, ő megtett minden tőle telhetőt. Miután

Henryt elvezették, nem mondta-e Leonciának elfogulatlanul és

higgadtan, hogy Henry az ő jegyese és Solano leány létére a

legokosabban választott?

De ez az emlék nem boldogította. Helyes eljárása sem. Mert az volt.

Hogy megkeményítette szívét iránta. A legszomorúbb vigasz az

egészben, hogy helyesen járt el.

És mit remélhet még? Az volt a balszerencséje, hogy túl későn

érkezett Közép-Amerikába, és már lefoglalta azt az igéző virágszálat

más, aki korábban érkezett, s aki nem volt gyatrább férfi nála, sőt

érzelmei tiszta erejében még különb is. Ez kényszerítene őt belátásra

Henryvel szemben, a vér szerinti Morgannel, a vad szívű ős

ükunokájával szemben, aki vászonnadrágban, lapotya sombreróban,

idegen vetélytársak fülére fenekedve, kétszersültön és teknőctojáson

élve kiszállt a Bull- és Calf-szigeten a vén Sir Henry kincse után.

Mialatt Enrico Solano fiaival terveket kovácsolt a széles teraszon,

Francis csak fél füllel hallgatott oda. Csakhamar egy házicseléd jelent

meg, és Leonciának súgott valamit, majd elvezette őt a terasz háta

mögé, ahol olyan jelenet folyt le, mely a legnagyobb mértékben

felkeltette volna Francis ingerültségét, ha hallja.

A terasz mögött Alvarez Torres, a Latin-Amerikában még dívó

előkelő haciendado birtokosok ékes, spanyol öltözetében, kalapjával a

kezében, mély meghajtással üdvözölte Leonciát. A lány szomorúan

fogadta őt, de ezen némi kíváncsiság szűrődött át, mintha valamit

remélt volna tőle. Leültette egy heverő padra.

- A törvény ítélt, Leoncia - szólt Torres szelíden, gyöngéden, mint

a halottról szokás. - Elítélték őt. Az ítéletet holnap tízkor hajtják végre.

Nagyon szomorú ez, nagyon, nagyon. De... - Vállat vont. - Nem, nem

akarok nyersen beszélni róla. Becsületes ember volt. Indulatossága volt

egyetlen bűne. Túl hirtelen, túl szilaj volt. Ez vitte lejtőre. Higgadt

percében sohasem késelte volna meg Alfarót...

- Nem ő ölte meg a bácsimat - kiáltotta Leoncia felemelve

közönyös arcát.

- Sajnálatos - folytatta gyöngéden és szomorúan Torres, minden

ellenvetést kikerülve -, de a bíró, a nép, a kormánybiztos,

szerencsétlenségére mind azt hiszi, hogy ő tette. Ez nagyon sajnálatos.

De nem ez, amiért önt felkerestem. Fel akarom ajánlani önnek

szolgálataimat, bármit parancsol. Életem, tekintélyem rendelkezésére

áll. Szóljon! Rabszolgája vagyok.

Hirtelen kecsesen fél térdre ereszkedve kiemelte a lány kezét öléből

és tovább ömledezett volna, de észrevette a jegygyűrűt a lány

középujján. Szemöldököt ráncolt, de lehajoltában ez nem látszott, és

addig maradt így, míg rendbe szedte vonásait, és beszélni kezdett:

- Én már kicsi korában ismertem önt, Leoncia, oly édes kis apróság

volt, és én mindig szerettem. Hallgasson meg! Kérem, ki kell öntenem a

szívemet. Hallgasson végig! Én mindig szerettem. Aztán mikor

visszatért a nevelőből, a külföldi tanulmányairól, mint felnőtt úrhölgy, aki

uralkodásra termett a Solano-házban, akkor megégettem magam

ragyogásánál.

De türelmes voltam. Vonakodtam nyilatkozni. Csak sejthette. Biztos,

hogy sejthette. Azóta láng ég bennem önért. Megbabonázott szépsége,

melynél csak szerelmem nagyobb.

Félbe nem lehetett őt szakítani, ezt jól tudta a lány, és türelmesen

várt. Torresnek lehajtott fejét nézte közben, és azon csodálkozott, hogy

lehet valaki ilyen gyatrán nyírva és hogy vajon New Yorkban vagy San

Antonióban nyiratkozott utoljára.

- Tudja-e, mi nekem ön visszatérte óta?

A lány nem válaszolt. Azon sem igyekezett, hogy elvonja kezét, bár

Torres húsába nyomkodta a szorongatással Henry Morgan gyűrűjét.

Elfeledkezett magáról, egész másvalamiről húztak át agyán hosszú

gondolatsorok. Nem ily nyegléskedő szavakkal szerette és nyerte meg

őt Henry Morgan, ez volt gondolatainak kiindulási pontja. Miért túlozzák

ezek a spanyolok az érzéseiket szavakban? Henry olyan más. Alig

mondott egy-egy szót. Cselekedett. Igézete alatt olyan könnyű volt, oly

biztos volt, hogy nem éri meglepetés, nem félt tőle soha, ha karját

dereka körül fonta és ajkára nyomta ajkát. És a szíve meg sem rezzent

erre, és könnyelműségnek sem érezte ezt. De Henry egész az első

csókig, ahogy még karja a derekán volt, nem kezdett beszélni.

És micsoda tervet tárgyalnak a teraszon övéi és Francis Morgan? -

gördültek tovább gondolatai, hallatlanul hagyva imádóját térde előtt.

Francis! Ah, csaknem rajongóan sóhajtott. Hiszen Henry iránt való

tudatos szerelme mellett ez az idegen gringo úgy megbabonázta szívét.

Talán ledér lenne? Vagy ugyanaz ez a két ember? Vagy más? Nem!

Nem! Nem volt sem csélcsap, sem hűtlen. És mégis?... Talán csak

azért volt, mert Henry és Francis úgy hasonlítanak, és az ő szegény,

butácska, szerelmes lányszíve nem bírta megkülönböztetni őket. És

hiába... ha úgy tetszett, követné Henryt bárhová, bármi sorsba, jóba,

rosszba a világon, Francist is éppúgy követte volna még messzebb is.

Szerette Henryt, ezt ünnepélyesen mondta ki szíve. De éppúgy Francist

is, és sejtette, hogy Francis szereti őt... az a forró csók a tömlöcben

letörülhetetlen volt ajkáról, és ami különbség volt e két szerelme közt,

az megzavarta józan ítélőképességét, s csaknem arra a szégyenteljes

eredményre .jutott, hogy ő, a Solano család utolsó és egyetlen nőtagja

holmi ledér teremtés. Torres markának kellemetlen szorítása, mely

húsába nyomta Henry gyűrűjét, magához térítette, úgyhogy már hallotta

Torres dagályos áradott.

Ön az én szívem tüskéje, melynek mérgezett hegye a legédesebb

kínokat nyilalltatja abba. Hányszor álmodtam önről... Külön neve van

lelkemben. És ez a név: Álmaim Királynője. Hozzám fog jönni,

Leonciám. Elfelejtjük ezt az őrült gringót, aki már halott ember. Gyöngéd

és nemes leszek önhöz. Örökké szeretni fogom. Sohasem fog közibénk

tolakodni az ő látománya. Részemről nem engedem ezt. Ami önt illeti...

úgy fogom szeretni, hogy képtelenség lesz az ő emlékének közénk

férkőzni és csak egy pillanatnyi szívszúrást okozni.

Leoncia hosszú ideig habozott, ami csak jobban felszította Torres

reményeit. A lány szükségét érezte az önfegyelemnek... Hátha általa

menti meg Henryt... mikor Torres felajánlotta a szolgálatait. Nem

űzhette el könnyedén, mikor egy ember élete függött tőle.

- Beszéljen!... Én kész vagyok! - unszolta akadozó hangon Torres.

- Csitt! Csitt! - mondta a lány szelíden. - Hogyan hallgathatnék

vallomására, mikor még él, akit szerettem?

Szerettem! Megrebbent a múlt idő használatán. Éppúgy Torres is,

kinek mintha legyezősuhintás érte volna érzései lángját. Csaknem övé

már a lány. Szerettem, azt mondta. Szóval már nem szereti. És ő, a

lány, a választékos és érző nő, valóban nevet sem tud adni annak,

miképpen szereti őt, míg a másik férfi él. Ez oly finom meghatározás

tőle. De Torres saját elméje finomságára volt büszke, hogy megérti

tisztán a lány rejtett gondolatát. És... hát már döntött is magában, hogy

az a férfi, akinek holnap délelőtt meg kell halnia, nem fog kegyelmet

kapni, ennek majd utánanéz. Világos, ha ő gyorsan meghódítja

Leonciát, ez Henry Morgan gyors végét jelenti.

- Ne beszéljünk erről többet mostan - mondta gavalléros

gyöngédséggel, megszorítva a lány kezét, felemelkedve nézett a lányra.

A lány gyöngén visszaszorította kezét mintegy hálásan, mielőtt

elengedte, és szintén felállt.

- Jöjjön - szólt. - Csatlakozzunk a többiekhez. Tervet főznek

éppen, vagy inkább szeretnének valami tervet, amivel megmentik Henry

Morgant.

A társaság abbahagyta beszédét, amikor odaléptek, mintha

gyanakodnának valamelyest Torresre.

- Kieszeltetek valamit? - kérdezte Leoncia.

Az öreg Enrico, aki kora dacára éppoly sudár, karcsú, kecses férfi

volt, mint akármelyik fia, fejét rázta.

- Nekem van egy tervem ha megengedik - kezdte Torres, de

elhallgatott a legidősebb fiúnak, Alessandrónak szemvágására.

A terasz alatt, a gyalogúton két madárijesztőszerű koldus fickó jelent

meg. Nem volt több egyikük sem tízévesnél, de jóval öregebbnek ítélte

volna őket bárki ravasz pillantásukról és vonásaikról. Csudálatos

condrájuk volt, úgyhogy azt lehet mondani, megosztották az ingüket és

nadrágjukat. De miféle inget és nadrágot! Az ing, férfira szabott, öreg

vitorlavászon holmi gombra volt varrva az egyik fiú nyakánál, a

másiknak a nadrág nyakába kötve madzaggal, hogy le ne csússzék.

Kezüket zsebre dugták, azaz oda, ahol a zsebnek kellet volna lennie. A

nadrág szárát felhasította késsel az egyik, hogy végiglátszott a combja.

A másik az ingét a földön húzta maga után, mint egy farkot.

- Mars! - förmedt rájuk Alessandro, hogy takarodjanak.

De a nadrágos gyerek nyugodtan levett fejéről egy követ, és egy

levelet adott elő alóla, amit így hozott. Alessandro áthajolt a korláton,

elvette a levelet, és egy pillantást vetve a címére, átadta Leonciának,

miközben a fiúk borravalóért kezdtek nyafogni: Francis komorsága

dacára is elmosolyodott rajtuk, és néhány ezüstpénzt dobva oda nekik,

a csupanadrág és csupaing fiúk eliszkoltak az ösvényen,

A levél Henrytől jött, és Leoncia sietve futotta át. Nem volt kifejezett

búcsúzkodás, mert olyan ember kérkedő hangján írta, aki sohsem

számít a halálra, kivéve a kikerülhetetlen esetet. Mindazáltal, miután

effajta kikerülhetetlen eset lehetősége mutatkozott, Henry el akart

köszönni, és utószóképpen kedélyesen figyelmeztette Leonciát, hogy

ne feledkezzék meg Francisről, akire már azért is érdemes emlékeznie,

merthogy annyira hasonlít őrá.

Leoncia első szándéka az volt, hogy megmutatja a levelet a

többieknek, de a Francisről való passzusa visszatartotta ettől.

- Henry írta - mondta, keblébe rejtve a levelet. - Semmi különös

nincs benne. Úgy látszik, a legcsekélyebb kétsége sincs afelől, hogy

megszabadul valahogy.

- Utánalátunk, hogy úgy legyen - jelentette ki Francis határozottan.

Leoncia hálás mosolyt vetett rá, és Torreshez fordult:

- Ön egy tervet említett senor Torres?

Torres mosolygott, megsodorta bajuszát, és fontoskodó tartást vett:

- Van egy mód, gringo mód, angolszász módszer, egyszerű és

egyenes. Ez az éppen, hogy egyszerű és egyenes. Megyünk és

kiszabadítjuk Henryt a tömlöcből egy-kettő, brutális, egyenes gringo

módra. Ez az egyetlen, amit nem várnak. Ezért fog sikerülni. Elég

akasztófát kerülgető csirkefogó van a kikötőben, akikkel

megostromoljuk a tömlöcöt. Fel kell fogadni őket, jól megfizetni, de csak

felét adni ki a bérüknek, és a dolog rendben van.

Leoncia készségesen bólintott. Az öreg Enrico szeme megvillant és

orrcimpája kitágult, mintha máris puskaport szimatolna. Példájára a

fiatalabbak tűzbe jöttek. Francisre nézett mind véleményért vagy

beleegyezésért. De ő csendesen a fejét rázta. Leoncia bosszús

sikkantást hallatott.

- Ez a módszer reménytelen - mondta Francis. - Minek

kockáztatnák mindnyájan a nyakukat egy ilyen őrült merénylettel, amely

már a kezdeténél el van hibázva?...

Míg beszélt, Leoncia oldaláról átment a korláthoz olyképp, hogy

Torres és a többiek közé került, s eközben figyelmeztetően vágott oda

szemmel Enricónak és fiainak.

Ami Henryt illeti, úgy tetszett, mintha már mindent feladtak volna

vele...

- Úgy tesz, mintha kételkednék bennem - berzenkedett Torres.

- Az égre, nem! - tiltakozott Francis.

De Torres tovább szavalt:

- Úgy tesz, mintha el akarna tiltani a Solano család tanácskozásától,

akik nekem régi, tisztelt barátaim, önt pedig alig látjuk itt néhány napja.

Az öreg Enrico, akinek figyelmét nem kerülte el, hogyan fokozódik

Leoncia arcán a düh Francis ellen, sietett inteni a lánynak, hogy aztán

udvarias kézmozdulattal elhallgattassa Torrest és így kezdje:

- Nincs olyan tanácskozmánya a Solano családnak, amiből ön ki

volna rekesztve, senor Torres. Ön valóban a ház régi barátja. Atyja és

én bajtársak, csaknem testvérek voltunk. De, megbocsát egy

öregember nézetének, hogy az azért nem akadálya, hogy senor

Morgannek igaza legyen, mikor az ön tervét reménytelennek mondja. A

tömtöc megostromlása tiszta őrültség. Nézze falainak vastagságát.

Ezek erősebb rohamot kiállanak. Én bevallhatom, csaknem magam is

kísértésbe estem, mikor először vetette fel az eszmét. Nos hát, fiatal

koromban a Kordillerák havasain az indiánokkal csatáztam: szép kis

hajcihő volt. Gyerünk, telepedjünk le kényelmesen, majd ott elmesélem

önnek...

De Torres mindenféle elfoglaltsága miatt nem akart maradni, és

nyájas, baráti kézszorongatásokat váltott a társasággal, Francistől is

bocsánatot kért néhány szóval. Azzal felugorva ezüstnyerges és

sallangos lovára, San Antonióba távozott. Első dolga az volt, hogy

kábelsürgönyt küldjön Thomas Regannek a Wall Streetre, irodájába.

Titkos engedélye lévén a Panama kormányzóságba a San Antonió-i

drótnélküli távíróállomásról, s így küldhetett onnan táviratokat

Veracruzba. Nemcsak a Regannel való összeköttetése mutatkozott

jövedelmezőnek, hanem saját tervéről is szó volt Leonciát és a

Morganeket illetőleg.

- Mi kifogása van senor Torres ellen, hogy elveti a tervét és

megharagítja őt? - kérdezte Leoncia Francistől.

- Semmi - volt a felelet -, kivéve, hogy nincs rá szükségünk, én

pedig nem vagyok elragadtatva tőle. Ő bolond, és minden tervet

elrontana. Nézzék meg csak, hogyan viselkedett, mikor az

elítéltetésemnél tanúskodott. Lehet, hogy nem is megbízható. Nem

tudom. De minek bízni meg egyáltalán valamivel, mikor nincs rá

szükségünk? A terve különben egész jó. Nekimehetünk annak a

börtönnek és kiszedhetjük belőle Henryt, ha mindnyájan segédkeznek a

merényletben. De minek bízzunk meg ezzel egy csomó

akasztófavirágot és tengerparti csirkefogót. Ha mi, hat férfi nem bírjuk

elvégezni, akkor abba is hagyhatjuk a dolgot.

- Legkevesebb egy tucat őr mindig lézeng a börtön mellett - szólt

bele Ricardo, Leoncia legifjabb fivére, egy tizennyolc éves suhanc.

Leoncia, aki már visszanyerte buzgóságát, összeráncolta

szemöldökét? Francis a fiú pártjára kelt.

- Így van - mondta. - De elbánunk az őrséggel.

- Ötlábnyi fal van - szólt Martinez Solano, Alvarado ikertestvére.

- Keresztülmegyünk rajta - felelte Francis,

- De hogyan? - kiáltotta Leoncia.

- Annál vagyunk, amire ki akartam lyukadni. Senor Solano, önnek

van elég hátaslova? Helyes. Ön pedig Allessandro, tud nekem keríteni a

jószágról egy csomó dinamitgaluskát? Helyes. Több mint helyes. Ön,

Leoncia, mint a ház úrnője, tudja, hogy van-e raktáron a kamrájában

elég üveg háromcsillagos whisky?

- A cselszövény jól bogozódik - nevetett, a lány igenlését véve. -

Eszközeink már vannak egy Rider Haggard- vagy Rex Beach-kaland

anyagához. Most figyeljenek! De várjunk csak! Magánügyről akarok

beszélni önnel, Leoncia.

V. FEJEZET

Jól benne a délutánban, Henry ott állt rácsos börtönablakánál, az

utcára bámult, és várta, vajon jön-e már egy kis szél a Chiriqui-lagúnák

felől, hogy felfrissítse a rekkenő hőséget. Az utca poros volt és

szemetes... szemetes, mert az egyedüli utcaseprők, a város

évszázados fönnállása óta, a kutyák voltak, meg a meztelen indiánok,

akik akkor is ott csetlettek-botlottak a kőtörmeléken. Az alacsony,

esőmosta, fehér kőházak és viskók valóságos kemencévé tették az

utcát.

Mindenütt ez a fehérség és por terjengett, mely elviselhetetlenül

szúrta a szemet, úgyhogy Henry el is fordult volna az ablaktól, ha egy

sereg rongyos bennszülött, aki szemközt egy kapu alatt szunyókált,

hirtelen fel nem riad és érdeklődőén nem néz az utcán végig. Henry

nem láthatta, de hallotta, hogy valami zakatoló jármű rohan errefelé az

utcán. Rögtön rá megjelent egy könnyű, fuvarozó szekér, amit egy

megbokrosodott ló röpített tova. Az ülésdeszkán egy ősz hajú és fehér

szakállú aggastyán küszködött hiába a megvadult állat gyeplőjével.

Henry elmosolyodott, és csodálkozott azon, hogy a rozoga szekér

nem megy szerte attól a pokoli zötyögtetéstől, amit az utca

hepehupáján kell kiállnia. Minden kereke félig megcsempülve vagy

kikötődéssel fenyegetve, ide-oda, csára-hajszra irgett-forgott. És ha

még a szekér kiállotta, Henry úgy vélte, tiszta csoda, hogy a hám nem

szakad szerteszét. Éppen az ablak előtt az aggastyán végső

erőfeszítést tett, és az ülésről félig felállva rángatta vissza a gyeplőt. De

ez egyszerre elszakadt. Az öreg hátraesett a szekérbe, és minthogy

egész súlyával a gyeplő bal szárát rántotta meg, hatalmasan kirúgatta a

hámból jobb oldalra a lovat. Mi történt aztán... szétment vagy

elszabadult egy kerék, vagy előbb elszabadult, aztán ment szét... Henry

nem állapíthatta meg. Kétségtelen tény volt, hogy a szekér szétesett. Az

öreg a porfelhőben makacsul fogta a megmaradt gyeplőszárát, úgyhogy

a lovat körbeforgattatta, míg ki nem fordult egészen a hámból és

szembe nem került vele horkolva, prüszkölve.

Ugyanakkor egy csomó bennszülött sereglett köréje. Ezeket durván

jobbra-balra taszították a csendőrök, akik előrontottak a börtönből.

Henry az ablaknál maradt, és olyan ember módjára, akinek már csak

pár órája van az életből, élvezettel figyelte a következőket.

Az öreg megkérvén egy csendőrt, hogy fogja a lovát, nem állott meg,

hogy letakarítsa magáról a szemetet, hanem sietve elkezdte számba

venni a különböző csomagokat, aprót-nagyot, ahogy fel voltak rakva a

szekérre. Különösen aggódott az egyik csomagért, megpróbálta fel is

emelni és megvizsgálni alaposan.

Az egyik csendőr megszólítására fölegyenesedett aztán, és

készséggel felelt neki:

- Én? Alas senors, én öregember vagyok, és távol van az otthonom.

A nevem Leopoldo Narvaez. Igaz, anyám német volt, a szentek óvják

meg porát, de az atyám Baltazar de Jesus y Cervallos e Narvaez volt, a

hősi emlékű Narvaez tábornok fia, aki maga a nagy Bolivárral harcolt.

És íme, most félig tönkrementem és távol vagyok hazulról.

További kérdezősködésre, amelyek a részvét udvarias szólamaival

voltak teletűzködve, hiszen itt a legrongyosabb bennszülött is egész

tárházzal rendelkezik ebben, az öreg igyekezett hálás lenni, és tovább

mesélte:

- Bocas del Toróból jövök. Öt napba került, és gyatra üzleteket

csináltam. Colónban lakom, bár már ott volnék épkézláb. A nemes

Narvaez is lehet, lám, házaló, és egy házalónak is élni kell, nemde

senors? De mondják csak nem lakik itt ebben a kellemes városban, San

Antonió-ban egy Tomas Romero nevű ember?

- Az isten tudja a számát annak a sok Tomas Romerónak, aki

Panamában lakik szerteszét - nevetett Pedro Zurita, a jelenlévő

porkoláb. - Jobban le kell írnia őt.

- Ő második feleségem unokabátyja - felelte az öreg

reménykedően, és úgy tetszett, megzavarja a körülállók kacaja.

- San Antonióban és vidékén is lakik egy sereg Tomas Romero -

folytatta a porkoláb-, és mindenik lehet a második felesége bátyja. Itt

van a részeges Tomas Romero. Itt van a tolvaj Tomas Romero. Itt van

Tomas Romero, a... nem, ezt a múlt hónapban felakasztották

gyilkosságért és rablásért. Itt van a gazdag Tomas Romero, akinek egy

csomó nyája legel a dombokon. Itt van...

Leopoldo Narvaez mindenikhez búsan rázta a fejét, mígnem a

birtokost említették. Itt reménye támadt, és közbeszólt:

- Bocsánat, senor ő kell legyen, vagy ilyesvalaki. Megtalálom majd.

Ha értékes áruimat berakhatom valahová, mindjárt felkeresem őt. Jó,

hogy a baleset itten ért. Önökre bízhatom a holmimat, akikről első

pillantásra látszik, hogy derék, becsületes emberek... - Miközben

beszélt, két ezüst pezót vett elő zsebéből, és a porkolábnak nyújtotta.

- Itt van, csináljon egy kis áldomást az embereivel együtt, amiért

segélyemre voltak.

Henry mosolygott magában, mikor az öreg iránt való érdeklődés és

respektus fölgerjedését látta Pedro Zuritában és a csendőrökben, amit a

pénz látása okozott. A kíváncsi tömeget durván hátrakergették a

szétesett szekértől, és elkezdték a ládákat behordani a börtönépületbe.

- Vigyázat, senors, vigyázat! - rimánkodott az öreg szörnyen

aggódva, amint a nagy ládához nyúltak. - Óvatosan fogják meg.

Nagyon értékes holmi és törékeny, nagyon törékeny.

Míg a szekér rakományát behordták, az öreg leszedett a lóról minden

hámot, kivéve a nyergét, és a szekérre rakta.

Pedro Zurita parancsot adott, hogy vigyék be a hámot is, odavágva

szemmel a rongyos tömegre:

- Egy szíj vagy egy csat sem maradna abban a percben, ahogy

hátat fordít a szekérnek.

Az öreg a szekér maradványát használta fel trambulinnak, meg a

porkoláb és a csendőrei is segítették, hogy fel tudjon ülni a lóra.

- Jól van! - mondta, és hálásan tette hozzá: - Ezer köszönet

senor. A jó szerencsém tette, hogy ilyen becsületes emberekkel

találkoztam, akiknél biztonságban lesz a holmim... olcsó portéka, házaló

portékája, tudják, de hát nekem mindenem, amivel az utat járom.

Boldog vagyok, hogy találkoztam önökkel. Holnap majd visszajövök

rokonommal, akit bizonyára meglelek, és akkor leveszem a nyakukról a

terhet, hogy itt őrizzék a dibdáb holmimat...

Ezzel kalapot billentett:

- Adios senors, adios!

Csendesen poroszkált tova a lován, amelytől félt, hiszen az okozta a

balesetet. Majd megállt és visszafordult Pedro Zurita kiabálására:

- Menjen a plébániára, senor Narvaez - tanácsolta a porkoláb. -

Mert vagy száz Tomas Romero pihen itten.

- De kérem, senor, vigyázzanak a nagy ládára! - kiáltotta vissza a

házaló.

Henry látta, hogyan néptelenedik el az utca, amint a csendőrök és a

népség elvonult az égető napról. Kissé eltűnődött. A házaló hangja

valahogy ismerős volt neki. Azért lehetett, mert hisz csak félig volt

spanyol a nyelve, a másik fele, az anyjáé, németre csavarta a kiejtését.

Bárhogy is volt, úgy beszélt, akár egy bennszülött. És tudta, hogy

éppúgy megrabolják majd őt, mint egy bennszülöttet, ha a porkolábnál

letett nehéz ládában valami értékes van. Aztán szélnek eresztette

fejéből az esetet.

*

Leopoldo Narvaezt Henry cellájától vagy ötvenlábnyira, az

őrszobában kirabolták. Pedro Zurita kezdte, aki beható és tüzetes

vizsgálat alá vette a nagy ládát. Felemelte egyik sarkát, hogy

megállapítsa súlyát, és mint egy kopó végigszaglászta a láda réseit,

minthogyha orra tudathatná a láda tartalma felől.

- Hagyja békén, Pedro - kacagott az egyik csendőr. - Két pezót

kapott azért, hogy becsületes legyen.

A porkoláb sóhajtott, továbbment, leült, visszatekintett a ládára, és

megint sóhajtott. A beszélgetés akadozott. Az emberek szeme folyvást

a ládára tévedt. Nem tudta őket szórakoztatni egy tucat zsíros kártya

sem. A játék ellanyhult. Az a csendőr, amelyik kinevette Pedrót, maga

ment a ládához szimatolni.

- Semmit sem érzek - mondta. - Egyáltalán nincs szagos holmi a

ládában. Hát mi lehet? A nemesember azt mondta, hogy nagy értékű

holmi.

- Nemesember! - szimatolt a másik csendőr. - Inkább nézett az ki

úgy, hogy az apja sült hallal házalt Colon utcáin, szintúgy a nagyapja.

Minden hazug koldus azzal dicsekszik, hogy a honfoglalótól származik.

- De miért ne, Rafael? - mondta Pedro Zurita. - Nem

származunk-e mind őtőlük?

- Kétségtelen - helyeselt készséggel Rafael. - A honfoglalók sok

embert levágtak...

- Viszont soknak az ősei lettek - fejezte be Pedro helyette, és

hatalmas kacagásban tört ki. - De azért majdnem úgy vagyok, hogy

odaadnám az egyik pezót, ha tudnám, mi van a ládában.

- Itt van Ignatio - köszöntött Rafael egy belépőre, aki a csendőrök

egyike volt, és pislákolásáról látszott, hogy éppen sziesztájáról jön. -

Őt nem fizették meg azért, hogy becsületes legyen, jöjjön, Ignatio,

szabadítson meg a kíváncsiságunktól, és mondja meg, mi van ebben a

ládában!

- Honnan tudjam? - kérdezte Ignatio az érdeklődés tárgyára

pillantva.

- Hiszen csak most ébredtem fel.

- Akkor hát magát nem fizették meg, hogy becsületes legyen, mi? -

kérdezte Rafael.

- Boldogságos Szűzanya, ki az, aki fizetni akar nekem, hogy

becsületes legyek? - kérdezte a csendőr.

- Akkor hát kapja ezt a baltát, és nyissa ki ezt a ládát - mutatott

neki oda Rafael. - Mi nem tehetjük, mert biztos, hogy Pedro megosztja

velünk a két pezót, s így minket is megfizettek, hogy becsületesek

maradjunk. Nyissa ki azt a ládát, Ignatio, vagy megöl a kíváncsiság

bennünket.

- Megnézzük, csak megnézzük - dörmögte Pedro idegesen, amint

a csendőr a balta élével felfeszített egy deszkát. - Aztán

visszaszegezzük a ládát, és... Nyúljon bele, Ignatio! Mit lel benne?... Mit

érez benne, mit

Miután Ignatio belenyúlkált és beleturkált, kihúzva kezét, abban egy

kartongöngyöleget szorongatott.

- Óvatosan bánjon vele, mert vissza kell tenni - intette a porkoláb.

Hát amikor a kemény borítást és a hártyapapírt lefejtették, egy

félliteres átalag whiskyre meredt rá minden szem.

- Milyen nagyszerűen van becsomagolva - dörmögte az áhítat

hangján

Pedro. - Nagyon jónak kell lennie, hogy olyan gondosan pakolták.

- Amerikai whisky - sóhajtott a csendőr. - Csak egyszer ittam

életemben amerikai whiskyt. Csodás volt. Olyan kurázsit adott, hogy

berontottam Santosban az arénába, és puszta kézzel nekimentem a

vad bikának. Igaz, hogy felöklelt, de az a vicc, hogy beugrattam a

porondra! Nemde?

Pedro elvette az üveget, és kezdte odaütögetni a nyakát.

- Megálljon! - kiáltotta Rafael. - Megfizették, hogy becsületes

legyen.

- Olyasvalaki, aki maga sem volt becsületes - hangzott a felelet. -

Ez az áru tilos. Vámot nem fizetett érte. Az öreg csempészáru

birtokában van. Vegyük tehát hálásan és tiszta lelkiismerettel az

egészet birtokunkba. Elkobozzuk. Megsemmisítjük.

Ignatio és Rafael már nem várták meg az üveget, hanem újat

pakoltak ki, és leütötték a nyakát.

- Háromcsillagos... a legfinomabb! - fohászkodott a védjegyre

mutatva Pedro Zurita. - Tudják, minden gringo-whisky jó. Egy csillag

azt mutatja, hogy jó, két csillag, hogy kitűnő, három csillag, hogy a

legjobb, felülmúlhatatlan. Ó, én tudom. A gringókat az erős ital teszi

erőssé.

- És négycsillagos? - kérdezte Ignatio, kinek hangja rekedt volt a

pálinkától, és nedvesen csillogott a szeme.

- Négycsillagos? Ignatio barátom, négycsillagostól vagy megüti a

szél, vagy a paradicsomban érzi magát.

Nem sok idő múlva Rafael, csendőrtársa nyakát ölelve, testvérének

nevezte őt, és kijelentette, hogy kevésbe kerül az, hogy itt, a siralom

völgyében boldog legyen az ember.

- Az öreg bolond volt, háromszorosan és háromszor háromszorosan

- nyilvánította Augustino, egy alamuszi képű zsandár, aki először

nyitotta ki beszédre a száját.

- Viva Augustino! - éljenzett Rafael. - A háromcsillagos csodát

művelt. Halljátok! Megnyitotta Augustino száját.

- És háromszor háromszorosan volt bolond a vénember - üvöltötte

vadul Augustino. - Az istenek itala volt nála, mind az övé volt, és öt

napig utazott vele egyedül Bocas del Toróból ide, és egy kortyot sem

ivott belőle. Ilyen bolondokat ki kell kötni meztelenül a hangyabolyra, azt

mondom!

- Az öreg nagy kópé volt - szólt Pedro. - Ha visszatér holnap a

háromcsillagosaiért, lezárom őtet csempészés miatt. Még örüljön, hogy

ennyivel megússza.

- De ha megsemmisítjük a bűnjelet, így? - kérdezte Augustino,

betörve egy új üveg nyakát.

- Így mentjük meg a bűnjelet! - felelt Pedro, a kőpadlóhoz vágva az

üres üveget. - Hallgassatok ide, bajtársak! A láda nagyon nehéz volt...

mind azt mondjuk. Elejtettük. Az üvegek eltörtek. A pálinka kiömlött, és

így vettük észre, hogy csempészáru. A láda és a törött üvegek elég

bizonyítéknak.

A pálinka fogytával nőtt a lárma. Egyik csendőr civakodni kezdett tíz

centavo elfeledt adósság miatt Ignatióval. Másik kettő a padlóra ült le,

átölelték egymás nyakát, és házasságukat siratták. Augustino, mint

valami beszélőgép, azt magyarázta, milyen aranyat ér a hallgatás.

Pedro Zurita a testvériségen érzékenyült el.

- Még a foglyaimat is - zokogta -, még azokat is testvérként

szeretem. Hisz oly szomorú az élet. - Könnyáradat akasztotta el,

mialatt nagy kortyokat húzott az üvegből. - Az én foglyaim az én

gyermekeim. Vérzik értük a szívem. Figyeljen! Én sírok. Hadd osszuk

meg velük ezt a kis italt. Legyen egy boldog percük. Ignatio, szívem

legdrágább barátja! Tedd meg ezt a szívességet! Nézd, itt sírok a

karodban. Vigyél egy üveg pálinkát ennek a gringo Morgannek. Mondd

meg neki, mennyire fáj nekem, hogy holnap lógni fog. Vidd át neki

szeretetem szavát, és kínáld meg egy korttyal. Legyen boldog ma!

Mialatt Ignatio kiment a folyosóra, az a csendőr, amelyik egyszer

beugrott a bika elé Santosban, elkezdett ordítani:

- Bikát ide! Bikát ide!

- Azért kell neki, drága lélek, hogy megölelje és szeresse -

magyarázta Pedro Zurita, újabb zokogásrohammal. - Én is szeretem a

bikákat. Mindent szeretek én. Még a szúnyogokat is. Az egész világot.

Ez az élet titka. Szeretnék egy oroszlánt, akivel játszadoznék...

*

- A "Bőgő szélre, tengermélyre" félreismerhetetlen hangjait fütyülték

kinn az utcán. Ez kapta oda Henry figyelmét, aki tágas celláján át az

ablakhoz szaladt, mikor az ajtóban kulcsfordítás zaja fektette megint

hirtelen a földre. Alvást színlelt. Ignatio tántorgott be részegen, üveggel

a kezében, amelyet komolyan átnyújtott Henrynek:

- Tisztelteti és üdvözli önt a mi jó porkolábunk, Pedro Zurita -

motyogta. - Igyék egyet, azt mondja, és feledje el, hogy holnap

kénytelen felkötni önt.

- Tisztelem én is senor Pedro Zuritát, és mondja neki, menjen a

pokolba a whiskyjével együtt - felelte Henry.

A csendőr kihúzta magát, és nagyot nyelt, mintha egyszerre

kijózanodnék.

- Nagyon helyes, senor - mondta, azzal kitámolygott, és becsukta

az ajtót.

Henry azon pillanatban az ablakhoz ugrott, ahol szemtől szembe

találta magát Francisszel, aki egy revolvert dugott be neki a rácson át.

- Üdv, bajtárs! - mondta Francis. - Egy perc alatt kihozzuk innét.

- Két galuska dinamitot tartott fel, teljesen fölszerelve, gyutaccsal,

zsinórral. - Ezt a kis robbanószert hoztam, hogy kimentsem innen.

Húzódjék jól hátra a cellában, rögtön olyan rés támad itt a falban,

amelyen át az Angelique is bevitorlázhat. Az Angelique vár különben

ránk az öbölben. Na most hátra! Robbantok. Rövid a kanóc.

Alig vonult Henry vissza a cellája egyik szögletébe, mikor belökték az

ajtót, és a bábeli hang és szitok zsivajából, különösképp az ősi és

változatlan latin-amerikai csatakiáltást hallhatta ki: "Halál a gringóra!"

Ugyancsak hallhatta Rafael és Pedro ordítozását, akik beléptek, s az

egyik: - Nem kell neki a testvéri szeretet! - A másik: - Azt mondta, a

pokolba velem... Nem azt mondta, Ignatio?

Puska volt a kezükben, és mögöttük nyomakodott a részeg társaság,

mindenféle fegyverrel: a késtől, a mordálytól a baltáig és üvegekig.

Henry revolverének láttára meghőköltek, és Pedro, tétován babrálva

fegyverén, ünnepélyesen dadogta:

- Senor Morgan, önnek eljött az ideje, hogy elfoglalja méltó helyét a

pokolban.

De Ignatio nem várt. Vadul tüzelt csak úgy vaktában, és félcellányira

hibázta el Henryt, akinek golyója abban a pillanatban leszedte lábáról. A

többi hanyatt-homlok rohant ki a börtönfolyosóra, ahol fedezve

magukat, elkezdték besütögetni fegyverüket a szobába.

Henry szerencsecsillagának és a vastag falnak köszönhette, hogy

nem érte golyó, és remélve, hogy geller sem éri, egy védő szögletbe

vonult, és várta robbanásra.

Megtörtént. Az ablakból és alatta a falból egyetlen nyílás lett.

Henrynek fejét érte egy kőszilánk, és ájultan rogyott össze, majd mikor

a füst- és porfelleg tisztult, káprázó szeme előtt Francis jelent meg,

mintha átlebegne a nyíláson. Ahogy kifelé húzták a résen, Henry már

eszméleténél volt. Láthatta Enrico Solanót és Ricardót, legifjabb fiát

puskával a kezükben, amint visszatartják az utcán keletkezett tömeget,

és ugyancsak az ikertestvér Alvaradót és Martinezt, akik ugyanezt

teszik.

De a nép csak kíváncsi volt, hiszen életébe kerülhet, ha megpróbálja

útját állani olyan kemény legényeknek, akik fényes nappal robbantják fel

és ostromolják meg a börtönt, ellenben semmit sem nyerhetett. És a

tömeg respektussal nyitott utat a kis zárt csapat előtt, amikor lefelé

iramodott az utcán.

- A lovak a közeli fasorban várnak - mondta Francis Henrynek,

amint kezet szorítottak. - Leoncia ott vár szintén. Tizenöt percnyi

vágtatás a partig, ahol a csónak vesztegel.

- Egy énekre tanítottam önt - mosolygott Henry. - A

legkedvesebb kis dal volt, amikor fütyülni hallottam öntől. A kutyák olyan

előrelátók voltak, hogy nem bírtak már várni holnapig a

felakasztásommal. Leszopták magukat whiskyvel, és elhatározták, hogy

nyomban végeznek velem. Fura egy dolog ez a whisky. Egy öreg

nemesből lett házalónak összetört a szekere, itt szemközt a börtönnel...

- A nemes Narvaez is lehet, lám, házaló, és egy házalónak is élni

kell, nemde, senors? Baltazar de Jesus y Cervallos e Narvaeznek, a

hősi emlékű Narvaez generális unokájának! - mórikázta el Francis

még egyszer.

Henry erre őszinte bámulattal mondta:

- Francis, örülök valaminek átkozottul...

- Minek? - kérdezte Francis közbe, minthogy éppen befordultak a

sarkon a lovakhoz.

- Annak, hogy nem vágtam le a fülét aznap a Calfon, mikor

leterítettem és ön ezt követelte tőlem.

VI. FEJEZET

Mariano Vercara e Hijos, San Antonio kormánybiztosa hátradőlt a

teraszon székében, és elégedett mosollyal sodorgatta meg cigarettáját.

Az eset úgy ment, ahogy előkészítette. A kis öreg bírót a mindennapi

pálinkával ő látta el, és viszonzásul kivette a bíróból a pereseteket, és

befolyásolta az ítéleteket. Sohasem érte kudarc. Például most hét

szegődményes munkást súlyos bírsággal visszarendeltek egy

santosbeli ültetvényre. A bírság ledolgozását hozzácsapták

szerződéses rabszolgaságuk idejéhez. És a kormánybiztos kétszáz jó

amerikai dollárral lett gazdagabb ennél a műveletnél. Ezek a santosbeli

gringók olyanok, akikhez érdemes hozzávarrni magukat, mosolygott

magában. Hennequen-ültetvényükkel fejlesztik az ország

mezőgazdaságát. De, ami még jobb, megszámlálhatatlan pénzük van,

és jól megfizetik azokat az apró kis szolgálatokat, amikkel kezükre jár.

Még szélesebb lett a mosolya, amivel Alvarez Torrest üdvözölte.

- Figyeljen! - mondta, azaz suttogta ez fülébe. - Miénk lehet a két

Morgan, ezek az ördög cimborái. Henry, ez a disznó már holnap lóg.

Nincs rá eset, hogy Francis, ez a másik disznó ne menne rá még ma.

A kormánybiztos hallgatott, csak szemöldökét emelte fel kérdően.

- Azt ajánlottam neki, hogy rohanja meg a börtönt. A Solanók

hallgattak a hazudozására, és vele tartanak. Biztosan megpróbálják ma

este. Hamarább nem tehetik. Önön áll, hogy résen legyen ezen

alkalomkor, és utánanézzen, hogy Francis Morgan kiváltképp céltábla

legyen, és elessen ebben a patáliában.

- De mi célból? - érdeklődött a kormánybiztos. - Henry az, akit el

szeretnék tenni az útból. Francis, a másik, hadd menjen vissza szeretett

New Yorkjába.

- Máma végére kell járnunk, és ön sem fog rosszul járni. Mint tudja,

a tartományi dróttalan távírón át a New York-beli Regannel való

összeköttetésem bizalmas és fontos. - Rácsapott mély zsebére. -

Épp most kaptam egy másik táviratot. Az a parancs, hogy ezt a disznó

Francist távol kell tartani New Yorktól egy hónapig... ha nem lehet

örökre. Én nem értettem félre senor Regant, hogy minél továbbra, annál

jobb. Minél inkább sikerül ez nekem, annál jobban jár ön is.

- De ön nem mondja, mennyit kapott már, sem hogy mennyit kap

még - firtatta a kormánybiztos.

- Külön egyezségünk van rá, és nem oly nagy összeg, mint képzeli.

Nehéz ember az a senor Regan, nehéz ember. Mégis megosztom önnel

becsülettel a szerint, ahogy sikerül az ön intézkedése.

A kormánybiztos beleegyezőleg bólintott, majd így szólt:

- Lesz az ezer arany, amit kap?

- Úgy hiszem. Bizonyára nem fizethet nekem egy disznó ír tőzsdés

kevesebbet. És ötszáz az öné, ha ez a disznó Francis ittfelejti a

csontjait San Antonióban.

- Lesz az százezer arany? - hangzott a kormánybiztos következő

kérdése.

Torres úgy nevetett ezen, mint valami tréfán.

- Többnek kell lenni annak ezernél - makacskodott társa.

- Ha bőkezű lesz - felelt Torres -, adhat ötszázzal többet ezernél,

aminek fele természetesen, mint mondtam, az öné.

- Rögtön a börtönhöz megyek innen - jelentette ki a

kormánybiztos. - Megbízhat bennem, senor Torres, ahogy én bízom

önben. Jöjjön! Megyünk együtt mostan, és maga lássa meg az

előkészületeket, amiket ennek a Francis Morgannek a fejéért teszek.

Még nem vesztettem el ügyességemet a puska kezelésében. Azonkívül

három csendőrnek parancsolom meg, hogy csak rá lőjenek. Hát ez a

gringo eb meg meri ostromolni a börtönünket? Jöjjön! Együtt indulunk.

Felkelt, az elhatározás erélyével dobta el cigarettáját. De a terasz

közepén egy lihegő, verejtékező, rongyos fiú fogta meg kabátujját, és

így nyafogott:

- Van egy üzenetem. De fizetnek érte a nagyságos senorok?

Szaladtam egész úton.

- A keselyűkhöz küldelek San Juanba, hogy a ronda bőrödből

kifordítsanak - hangzott a felelet.

A fiú nyifogni kezdett a fenyegetésre, majd bátorságot merített üres

gyomrából, életszomjából és egy jegyre való sóvárgásából a

legközelebbi bikaviadalhoz.

- Emlékezhet rám, senor, én más hírt is hoztam önnek.

- Jó, jó, te állat, emlékszem. De jaj neked, ha becsapsz! Mi az a

semmi hírecske! Egy centavót sem érhet. És ha úgy van, hát

megbánatom veled, hogy valaha a nap rád sütött.

- A tömlöc - dadogta a fiú. - Az idegen gringo, az, amelyiket

holnap akasztottak volna, felrobbantotta a tömlöc falát. Irgalmas isten!

Akkora rés van rajta, mint a templom kapuja! És a másik gringo, aki

olyan, mint ő, elmenekült vele a résen át. Maga húzta ki a lyukon. Ezt

én magam láttam, a két szememmel, és erre rohantam ide egész úton,

és emlékszik...

De a kormánybiztos már Torreshez fordult szárazon:

- Vajon lenne olyan hercegien bőkezű ez a senor Regan, és

megadhatja önnek és nekem azt a derék összeget, amit említettünk?

Ötször vagy tízszer ekkora összeg erre a gringo tigrisre tűzve, aki a

törvényt, a rendet és kitűnő börtönfalainkat összerombolja, talán

közelebb hozná az üzletet.

- Ami ezt illeti, vaklármának kell ennek lenni. De nem zörög a

haraszt, ha a szél nem fújja, és ez mutatja Francis Morgan szándékát

- dörmögte Torres nyámnyila mosollyal. - Emlékezzék, én unszoltam,

hogy ostromolják meg a börtönt.

- Ez esetben ön és senor Regan fizetik meg a tömlöc falait? -

kérdezte a kormánybiztos, majd némi szünetre hozzátette: - Nem

mintha azt hinném, hogy megtörtént. Ez lehetetlen. Még egy bolond

gringo sem merészelné megtenni.

Rafael, a csendőr, puskával a kezében és a véres arccal, melyen

egy nagy seb tátongott, jött át a teraszajtón, és félretaszigálta a

kíváncsiakat, akik gyülekezni kezdtek Torres és a kormánybiztos körül.

- Tönkretettek bennünket - volt Rafael első szava. - A börtön

csaknem romban. Dinamit! Száz font. Ezer! Bátran védtük a börtönt. De

felrobbant... ezer font dinamit. Ájultan estem össze, fegyveremmel a

kezemben. Mikor felocsúdtam, körülnéztem. A többi mind, a derék

Pedro, a derék Ignatio, a derék Augustino... mind, mind ott hevert

körülem holtan. - Csaknem azt tette hozzá, hogy "részegen", de a

latin-amerikai természet már úgy van alkotva, hogy egyszerűen úgy

állította be a katasztrófát, ahogy a legelőnyösebb és legtragikusabb volt

képzeletének.

- Ott hevertek körülem holtan. Talán nem holtan, csak egészen

megbénulva. Másztam. A gringo Morgan cellája üres volt. Óriás és

rémes rés volt a falban. Kimásztam rajta az utcára. Nagy tömeg gyűlt

össze. De a gringo Morgan eltűnt. Beszéltem egy bennszülöttel, aki

látta és aki tudja mi történt. Lovak vártak rájuk. A part felé vágtattak. Ott

egy schooner. Nincs horgonyon. Le és fel vitorlázik, rájuk várva. Francis

Morgan egy zsák arannyal nyargal a nyergében. A bennszülött látta.

Nagy zsák.

- És a rés? - kérdezte a kormánybiztos. - A rés a falban?

- Nagyobb, mint a zsák, sokkal nagyobb - felelte Rafael. - De a

zsák is nagy. Így mondta a bennszülött. És azzal nyargal a nyergében.

- Ó, börtönöm! - kiáltotta a kormánybiztos. Egy gyilkot vont elő

kabátjából a bal hónalja alul, és feltartotta pengéjénél fogva. -

Esküszöm minden szentre, hogy bosszút állok. Az én börtönöm!

Törvényeink! Igazságszolgáltatásunk!... Lovat! Lovat!... Csendőrök!

Lovat ide! - Körülforgott, és Torresre rivallt, mintha az beszélt volna

valamit: - Pokolba senor Regannel! A saját ügyemben járok.

Megcsúfoltak! Meggyalázták börtönömet. Bemocskolták törvényünket...

a tiéteket, kedves barátaim. Lovat! Lovat! Az utcára vezessétek!

Gyorsan! Gyorsan!

*

Trefethen kapitány, az Angelique tulajdonosa, egy maja indián anya

és egy jamaicai néger apa fia, átment schoonerének keskeny hátsó

fedélzetére. Elbámult a partra San Antonio irányában, merre fedezi fel

visszatértében matrózaival hosszú csónakját, és azon töprengett,

hogyan szökjék meg őrült amerikai bérlőjétől. Töprengett rajta, hogyan

bontsa fel szerződésüket és kössön egy újat, mely háromszor drágább

legyen. Mert különösképpen nyaggatta sokféle vérsége. A néger vér

okosságot tanácsolt neki és a panamai törvények figyelembevételét. Az

indián vér törvényszegésre unszolta és civakodásra.

Az indián anya volt, aki eldöntötte a vitát, és felvonatta vele a

vitorlákat, megeresztette a fővitorlát, és elkezdett parthoz közelgetni,

hogy minél gyorsabban vegye fel a közelgő csónakot. Mikor észrevette

a Solanók és Morganek puskáit, úgy begyulladt, hogy csaknem

megfordult és elmenekült tőlük. Mikor azonban egy nőt látott meg a

csónak kormányemelvényén, regényessége és pénzsóvár hajlamai

egyszerre sugallották, hogy megálljon és vegye fel a csónakot. Hiszen

tudta, hogy ahol nő keveredik a férfiak üzletébe, oda a veszedelem és a

pénz egymás kezét szorongatva érkezik.

A nő a hajóra jött a vésszel és a pénzzel: Leoncia, a fegyverek és a

pénzeszsák.

- Örömmel üdvözlöm hajómon, uram - fogadta Trefethen kapitány

Francist, mosolyra húzott szájában fehér fogsorát mutogatva. - De ki

ez az ember? - hőkölt fejével Henry felé.

- Barát, kapitány. Vendégem. Valóságban rokonom.

- És bátorkodom megkérdezni, uram, kik azok az urak, akik oly

élénken nyargalásznak a parton?

Henry hirtelen a parti homokon száguldozó lovascsapatra nézett, és

teketóriátlan kivette a látcsövet a kapitány kezéből, hogy belenézzen:

- Maga a kormánybiztos a vezető - adta hírül Leonciának és

családjának -, és egy csapat csendőr... - Felrikkantott, jobban

benézett a látcsőbe, majd fejét rázta. - Majdnem azt gondoltam,

Torres barátunkat látom.

- Ellenségeinkkel? - kiáltotta hitetlenkedően Leoncia, Torres

házassági ígéretére emlékezve, és arra, ahogy szolgálatát és

becsületét felajánlotta aznap ott, a hacienda teraszán.

- Tévednem kellett - ismerte be Francis. - De olyan összevissza

nyargalnak. Pedig ketten lovagolnak a csapat élén.

- Ki ez a tökfilkó Torres? - kérdezte nyersen Henry. - Sohasem

állhattam a tekintetét, mégis mindig szívesen látták őt hajlékukban,

Leoncia.

- Bocsánatát kérem nagyon szépen és a legalázatosabb, uram -

szólt közbe Trefethen kapitány mézédesen. - De fel kell hívnom

figyelmüket arra a kérdésre, hogy miféle bandérium hivalkodik olyan

buzgón ott a parton.

- Tegnap fel akartak akasztani engem - kacagott Francis. -

Holnap ezt a rokonomat akarták volna felakasztani. Mindössze

kibabráltunk velük. És itt vagyunk. Nos, kapitány úr, én pedig a

fővitorlájára hívom fel a figyelmét, amelyik ott csapkod a szélben. Ön

veszteg áll itt. Mennyit akar még lebzselni itten?

- Mr. Morgan - hangzott a felelet -, tisztelettel szolgálom önt, mint

hajóm bérlőjét. Mindazonáltal tudatnom kell önnel, hogy én angol

alattvaló vagyok. György király a királyom, uram, és én mindenekelőtt

neki engedelmeskedem és az ő tengerészeti törvényeinek minden más

nemzet előtt, uram. Világos az értelmem előtt, hogy ön törvényt szegett

a parton, másként a csendőrök nem volnának oly serények a

nyomában, uram. És az is világos, hogy ön azt akarja, szegjem meg én

is a tengerészeti törvényt azzal, hogy menekülni segítem önt. Így a

tisztesség jegyében itt kell vesztegelnem, míg ez a kis galiba, amit ön a

parton okozhatott, uram, mindenki számára és elégtételére, főleg pedig

törvényes uralkodómnak elégtételére, elsimíttatik.

- Bontson vitorlát, és induljunk, kapitány! - vágott közbe Henry

mérgesen.

- Uram, legtiszteletteljesebb bocsánatkérésem mellett is,

kellemetlen kötelességem két dolgot tudatni önnel. Sem nem bérlőm ön,

sem nem a nemes György király, akinek minden becsvágyam

engedelmeskedni.

- Helyes, én vagyok a bérlője, kapitány - szólt udvariasan Francis,

mivel mulatott ennek az embernek kevert vérségén és sokszínű

kifejezésein. - Feszítsen vitorlát, és vigyen ki olyan gyorsan minket

ebből a Chiriqui-lagúnákból, amily gyorsan csak a jóisten és ez a

gyenge szél megengedi.

- Az nincs benn a bérletben uram, hogy az Angelique-n megszegje

Panama és György király törvényeit.

- Én jól megfizetem - viszonozta Francis, kezdvén türelmét

veszteni, gyerünk, intézkedjék!

- Akkor hát újra kibérli a hajómat, uram, és háromannyiért?

Francis kurtán biccentett.

- Akkor várjon, uram, intézkedem. Tollról és papírról kell

gondoskodnom a kabinból, és írnunk egy okmányt.

- Ó, úristen! - nyögött Francis. - Gyerünk előbb, és induljunk.

Éppúgy megírhatjuk azt az okmányt menetközben, mint itt állva. Nézze!

Lövöldözni kezdtek.

A félvér kapitány hallotta a lövést, és megvizsgálva a kifeszített

vásznat, felfedezte a golyó ütötte lyukat magasan, fönn a főárboc

hegyénél.

- Nagyon helyes, uram - ismerte be. - Ön gentleman és tisztelt

egyén. Bízom benne, hogy ön, mihelyt ideje engedi, aláírja az

okmányt... Hej! te néger! Fel a középvitorlával! Keményen! Fordíts

egyet azon a keréken! Ejnye, ti fekete gazfickók, fogjátok rögtön azt a

rudat! Percifal, fogd meg azt a kötelet!

Mindnyájan engedelmeskedtek, ahogy Percifal tette egy vigyorgó,

lompos, kingstonbeli fekete, aki olyan fekete volt, mint éjjel a szurok, és

ahogy egy másik tette, akit Jüannak hívtak és inkább volt spanyol és

indián, mint néger, mint világos bőre mutatta, és akinek ujjai, a hegyüket

kivéve, olyan keskenyek és finomak voltak; mint egy kisasszonyé.

- Koppintsa fején ezt a négert, ha továbbra ilyen szemtelen lesz -

mormogta Henry Francisnek. - Egy fületlen gombért megtenném most

is.

De Francis fejét rázta.

- Igaza van neki. Egészen helyesen vélekedik. Kell neki a pénz,

hiszen kockáztatja schoonerét, hogy elkobozzák, és szavatol is érte.

Azokat a hosszú szavakat pedig azért kénytelen használni, mert

másként azt hinné, nem értette meg magát alaposan.

Enrico Solano közeledett Henryhez remegő orrcimpával. Nyugtalan

ujjait a fegyvere kakasán, fél szemét pedig a parti lövöldözőkön tartotta.

Kinyújtott kézzel mondta:

- Bűnös vagyok egy súlyos tévedés miatt, senor Morgan. Az első

megrendülésben, mikor szeretett fivérem, Alfaro haláláról értesültem,

bűnöm, hogy azt gondoltam, ön követte el ezt az orgyilkosságot. - Itt

az öreg Enrico szeme dühöset villant. - Mert orgyilkosság volt,

gyalázatos, gyáva, hátulról, sötétben. Jobban kellett volna tudnom. De

akkor önkívületben voltam, és minden bizonyíték ön ellen szólt. Nem

vettem időt arra gondolni, hogy drága, szeretett és egyetlen lányom el

van jegyezve önnel, arra emlékezni, hogy önről csupa férfiasságot,

egyenességet és bátorságot hallottam említeni, olyat, amely sosem döf

hátulról a sötétség leple alatt. Bánom. Sajnálom. És büszke vagyok,

hogy újra üdvözölhetem családomban, mint Leonciám vőlegényét.

Mialatt Henry Morgannek a Solano családba való melegszívű

visszavétele folyt tovább, Leonciát az izgatta, hogy apja, latin-amerikai

szokás szerint, oly sok finom szót és kifejezést használ, mikor

megtenné az egyszerű szólás, egy kézszorítás és meleg tekintet is.

Minek, minek, miinek kell a spanyol népnek ilyen különcködő szavalás,

mintha a jamaicai néger hasonló különcködését mímelné? - kérdezte

magától. Mialatt Henrynek és Leonciának ez a megismételt eljegyzése

tartott, Francis megpróbálta a közönyöst adni.

VII. FEJEZET

- Most pedig elvesztettük mind a két gringo disznót - siránkozott

Alvarez Torres a parton, amint az Angelique egy kis hűs széllel

himbálózva lőtávolon kívül került.

- Három misére adnék a székesegyházban - jelentette ki Mariano

Vercara e Hijos -, ha fegyverem elé kaphatnám őket száz lépésre. És

ha rám bíznák a gringókat, olyan rohamosan távoznának innen a

pokolba, hogy az ördög kénytelen volna angolul tanulni.

Alvarez Torres tehetetlen dühvel és elkeseredéssel csapott

nyeregkápájára.

- Álmaim Királynéja! - pityeregte csaknem. - Elment a két

Morgannel. Láttam, amint felkapaszkodott a schooner oldalára. És ott

van New Yorkban Regan. Ha a schooner kinn van a Chiriqui-

lagúnákból, egyenesen New Yorkba hajózhat. Francist, ezt a disznót

nem tarthattam vissza egy hónapra, s így senor Regan nem fizet egy

garast sem.

- Nem jutnak ki a Chiriqui-lagúnákból - mondta ünnepélyesen a

kormánybiztos. - Nem vagyok esztelen állat. Ember vagyok, aki látja,

hogy nem juthatnak ki. Nem esküdtem örök bosszút? A nap leszáll, és

kevés szélre van remény az éjjel. Az ég mutatja. Nézze csak azokat a

görgő felleggomolyagokat! Ami szél lesz, az kevés lesz és délkeleti. A

Chorrera Passage felé fogja hajtani őket. Ezt pedig nem kísérlik meg. A

néger kapitány úgy ismeri a lagúnát, mint a tenyerét. A hosszabb utat

fogja választani, és vagy Bocas del Torónál, vagy a Cartago Passage-

on akar majd kijutni, így megelőzhetjük. Van eszem. Figyeljen! Az

hosszú út. Mi egyenes rájuk csaphatunk a Las Palmas-partról. Rosaro

kapitány itt van a Doloresszel.

- Azzal a tizedrangú dagasztóteknővel, amely saját útját sem végzi

jól? - kérdezte Torres.

- De a mai és a holnap éjszakai szélcsendben elfogja az Angelique-

t - felelt a kormánybiztos. - Rajta, barátaim! Nyargaljunk! Rosaro

kapitány jó barátom. Az én dolgom, hogy szívességre kérem.

Még napvilágnál átvágtak a törődött emberek a fáradt lovakon Las

Palmas nyomorú községen, le a nyomorú kikötőhöz, ahol egy

nyomorúságos külsejű, festetlen oldalú szállítóbárka üdvözölte őket.

Kéményéből füst gomolygott, mutatva, hogy már fűtik a kazánját. A

kormánybiztos fene büszke lett.

- Jó reggelt, senor Rosaro kapitány és jó étvágyat - üdvözölte az

ütött-kopott spanyol tengerésztisztet, aki egy nagy kötélköteghez

támaszkodva feketekávét szürcsölt egy csuporból, amely vacogva

zongorázott a fogsorán.

- Jobb reggelem volna, ha ez az átkozott lázroham nem csíp el -

felelte savanyúan Rosaro kapitány, s a keze, benne a csupor, a karja,

az egész teste oly kegyetlenül reszketett, hogy már-már kiöntötte a forró

levet állára és fekete-szürke szőrzettel födött mellére. - Nesze, te

pokolbeli állat! - rivallt, és a csuprot mindenestül, úgyhogy darabokra

ment, egy fehér kölyökhöz vágta, aki nyilvánvalóan az inasa volt, s aki

nem tudta elrejteni kacagását.

- Majd kisüt a nap, a láz kidühöngi magát, és hamarosan távozik -

mondta a kormánybiztos, udvariasan túlnézve a rosszkedvnek eme

megnyilvánulásán. - Ön pedig, ha végzett itt, Bocas del Toróba tart. Mi

mindnyájan önnel megyünk, egy ritka kalandra. El akarjuk csípni az

Angelique schoonert, amelyet a szélcsend vesztegeltél a lagúnán. Egy

csomó letartóztatást foganatosítok rajta, hogy egész Panama

visszhangzik majd az ön bátorságától és tetterejétől, kapitány. Tudom,

elfelejti, hogy valaha is rázta a láz.

- Mennyit? - kérdezte nyersen a kapitány.

- Mennyit? - lepődött meg a kormánybiztos. - Ez államérdek

jóember. És önnek úgyis Bocas del Toró az útja. Egy lapát szénnel

többe nem kerül önnek ez.

- Kölyök! Kávét! - förmedt a bárkavezető a fiúra.

Szünet állt be, mialatt Torres a kormánybiztossal és a mocskos

kísérettel együtt majd pípet kapott a párolgó kávé után, amit a fiú

elhozott. Rosaro kapitány megint játszott egy sort a csuporral fogain,

akár valami kasztanyettán, de sikerült neki anélkül nyelni a kávéból,

hogy kiömöljék vagy megégesse a száját.

Egy nyúzott képű, toprongyos svéd, akinek beütött sapkáján az a

felírás díszlett, hogy "gépész", feljött a fedélzetre, pipára gyújtott, és

szemmel láthatólag magafeledten, elmerülve ült a bárka alacsony

korlátján.

- Mennyit? - ismételte Rosaro kapitány.

- Induljunk, kedves barátom - mondta a kormánybiztos. - És

mikor a lázrohama elmúlt, akkor okosan megbeszéljük a dolgot. Hiszen

értelmes lények és nem állatok vagyunk.

- Mennyit? - ismételte újra Rosaro kapitány. - Sohsem voltam

állat. Mindig eszes ember voltam, akár fenn volt a nap, akár nem, akár

ez a hétszer átkozott láz van rajtam. Mennyit?

- Nos, induljunk! Hát mennyiért? - ment bele vonakodóan a

kormánybiztos.

- Ötven dollár aranyban - hangzott a felelet.

- Így is indulna, kapitány, nemde? - kérdezte nyájasan Torres.

- Ötven... aranyban, mint mondtam.

A kormánybiztos kétségbeesetten lökte égnek a karját, és sarkon

fordult, hogy távozzék.

- De hát örök bosszút esküdött, amiért megcsúfolták a börtönét -

emlékeztette Torres.

- De nem úgy, hogy ez ötven dollárba kerüljön - vágott vissza a

kormánybiztos, szeme sarkából azt lesve, vajon lát-e valami

engedékenységet a vacogó kapitányon.

- Ötven arany - mondta a kapitány, amint lehajtotta a csupor

tartalmát, és reszkető ujjakkal megpróbált cigarettát sodorni. Fejével a

svéd felé utalt, és hozzátette: - és öt arany külön a gépészemnek, ő a

mi gyámolítónk.

Torres közelebb lépett a kormánybiztoshoz, és odasúgta:

- Én magam fizetem ki a bárkát, és százat kérek a gringo Regantől,

úgyhogy megosztozhatunk a különbségen. Nem vesztünk rajta.

Megcsináljuk. Mert ez a disznó Regan úgy utasított, hogy ne nézzek az

aprópénzre.

Mikor a nap rézvörösen felkelt keleten, egy csendőr visszament Las

Palmasba a fáradt lovakkal, a többiek pedig felszálltak a bárka

fedélzetére. A svéd eltűnt egy lejárólyukon, és Rosaro kapitány, akinek

reszketését megszüntették a nap jótékony sugarai, felszedette a

vitorlákat legényeivel, akik közül egyet a kormányosi bódéba, a

kerékhez vezényelt.

*

Az este az Angelique-et egyéjszakai csaknem teljes szélcsönd után a

szárazföld közelében találta, bár eléggé elhaladt északnak, hogy San

Antonio és Bocas del Toró és Cartago-tengerszoros közt legyen. Ez a

két átjáró még huszonöt mérföldre van a nyílt tengertől, és a schooner

ott lengett a lagúna mozdulatlan tükrén. A belsejében túl nagy volt a

fülledtség, így hát a fedélzet tele volt alvókkal. Egy kis kabinban,

magányosan feküdt Leoncia. A fedélzet keskeny lejárásának két oldalán

hevertek testvérei és atyja. Hátul, a kormánykerék és a kabinlépcső

közt, egymás mellett feküdt a két Morgan, Francis karja átvetve Henry

vállán, mintha még mindig védeni akarná. A kerék mellett ülve, kezével

térdét átfogva és fejét hozzászorítva, ott aludt a néger-indián kapitány,

és éppoly testtartásban leiedzett a kerék másik oldalán a kormányos,

aki nem volt más, mint a néger Percifal Kingstonból. A schooner mellső

részén egymás hegyén-hátán hevert a kevert vérű legénység, legelöl

pedig az őr szundikált kezére hajtott fejjel a kis faköpönyegben.

Leoncia ébredt fel legelőször magas hálószobájában. Felkönyökölt,

és lenézett oldalra, a kabinlépcső felé, ahol a két fiatalember

szendergett. Úgy sóvárgott értük, akik úgy hasonlítottak egymásra:

mindkettő egyformán tetszett neki. Még ott érezte ajkán Henry csókjait,

de vére éppen megbizsergett annak emlékére, amikor Francis tartotta

karja közt, és ámult, tépelődött, hogyan szerethet egyszerre kettőt.

Ahogy ismerte magát, követni tudta volna Henryt a világ végére is, míg

Francist még tovább is. Meg sem érthette vonzalmának ezt a

csapongóságát.

Hogy meneküljön gondolataitól, amelyek megfélemlítették, kinyújtotta

a karját. Fátyolának meglengő csücske erre többször végigszaladt

Francisnek épp az orra tövénél, úgyhogy az álmában azt hitte, valami

moszkitó háborgatja, és nyugtalan megrángva, végül kivágta karját,

úgyhogy mellbe lökte Henryt, így Henry ébredt fel előbb. Oly hevesen

ugrott fel, hogy Francist is felébresztette.

- Jó reggelt, kedves rokon - köszönt Francis. - Miért oly serény?

- Jó reggelt, jó reggelt, kedves pajtásom - válaszolt Henry. - De

ön serénykedik úgy az alvásban, hogy mellbe vágott álmában. Azt

hittem, a hóhér simogat, mert mára tervezte, hogy elintézi a nyakamat.

- Ásított, nyújtózott, kinézett a korláton át az alsó tengerre, és felhívta

Francis figyelmét az alvó kapitányra és kormányosra.

Milyen csontos ember ez a két Morgan, gondolta Leoncia, és

ugyanakkor csodálkozott, hogy az angol szavak könnyebben gördülnek

tova agyában, mint a spanyol. Azért van ez talán, mert a két gringo iránt

való vonzalma készteti, hogy az ő nyelvükön gondolkozzék sajátja

helyett?

Hogy megszabaduljon bogozódó gondolataitól, megint kinyújtotta

karját, megismételte a fátyollengetését, s a Morganek nagy nevetve

felfedezték, hogy ki volt az oka a serény felkelésnek.

Három órával később, mikor a kávé- és gyümölcsreggelin túl voltak,

Leoncia a kormánykerék mellett ült, ahol leckéket vett Francistől a

hajóvezetésből. Az Angelique fodrozó északi szellőtől hajtva hat csomó

gyorsasággal haladt. Henry a hajó másik felén a tengert vizsgálta

távcsöven, és igyekezett egykedvűnek látszani. De magában

emésztődött, miért is nem jutott neki eszébe, hogy a kormányzás és a

távcsövezés titkaiba ő vezesse be Leonciát. Mégis keményen

tartózkodott attól, hogy figyelje a párt, vagy csak lopva is odavessen

rájuk egy pillantást.

De Trefethen kapitány, a maga indiánus kíváncsiságával és néger

szemérmetlenségével, György király alattvalója létére sem volt ily

tapintatos. Ő nyíltan megbámulta őket, esnem kerülte el figyelmét

bérlőjének és a csinos spanyol hölgynek össze-összetörleszkedése.

Mikor a kerék felé hajoltak, hogy belenézzenek a távcsőbe, egymáshoz

is hajoltak, hogy Leoncia haja Francis nyakán borzolódjék. És így a

kapitánnyal együtt már hárman tudták, milyen édes borzongást szokott

előidézni az ilyen érintkezés. De a férfi és a lány még mást is éreztek,

és ez a zavar volt. Szemük rezzenve villant egymásra, aztán némi

bűntudattal sütődött le. Francis olyan hangosan magyarázta az iránytű

ostobáskodásait, mintha a fél hajónak akarna előadást tartani.

Trefethen kapitány jót vigyorgott ezen.

Egy kis szélroham fordíttatott Francisszel a keréken. Keze ekkor

rányomódott a lányéra. Megint megborzongtak, és a tengerésztiszt

megint vigyorgott.

Leoncia felvetette Francisre a szemét, majd zavartan máshová vitte

pillantását. Kihúzta kezét a férfié alól, véget vetett a leckének, mintha

már nem érdekelné tovább, és tovasétált a kormánykeréktől. De olyan

tüzet gyújtott máris Francis érzékeiben, melynek az nagyon is tisztában

volt áruló jogtalanságával. Szerette volna és remélte, hogy Henry, aki

profilját és vállát mutatta feléjük, semmit nem vett észre arról, ami

történt. Leoncia a dzsungel födte partokat nézve, láthatólag másutt járt

gondolatban, amint jegygyűrűjét szórakozottan meg-megforgatta ujján.

De Henry, amint odafordult hozzájuk, tudatni, hogy valami füstöt lát a

szemhatáron, zavartalannak látszott. A kapitány azonban, aki előbb is

látta őt, mellé suvakodott. Az indián kegyetlenség sugallotta a néger

szemérmetlenségnek benne, hogy csöndesen így szóljon:

- Sohse csüggedjen, uram! A senorita nemes szívű, és van a

szívében hely két ilyen derék gavallér részére is, mint önök.

A következő percnek egy negyedrész alatt elvette azt a

kikerülhetetlen és változatlan leckét, amelyet minden fehér ember el kell

vegyen, ha oda dugja az orrát, amihez semmi köze. Trefethen máris a

hátán feküdt, s tarkója kellemetlenül koccant a padlón attól az

ökölcsapástól, amelyet Henry Morgan jobb keze a szemöldökei tájékára

kent oda.

De az indián kapitány nyomban felugrott, és dühöngve kapta elő

kését. Juan, a halványsárga vegyes vérű, szintén mellé ugrott, kést

rántva, ugyancsak a többi matróz, úgyhogy félkörben támadtak neki

Henrynek, aki hirtelen hátraugorva, egy vasrudat ragadott fel, így

készült védelmére. Francis otthagyta a kereket, és revolvert húzva elő,

keresztülvágta magát a matrózok félkörén, úgy ugrott Henry mellé.

- Mit mondott?'- kérdezte rokonát.

- Megmondom, amit mondtam - agyarkodott a kapitány -, azt

mondtam...

- Megálljunk, kapitány - vágott közbe Henry. - Sajnálom, hogy

megütöttem. Fogja be a bagólesőjet! Béküljünk ki! Én sajnálom, hogy

megütöttem... - Henry itten elakadt, és elnyelte, amit mondani akart.

Az oka az volt, hogy Leoncia ott nézte, és meghallotta volna a

mondanivalóját.

- Én... én... bocsánatot kérek, kapitány... - hebegte Henry.

- Ez erőszakosság! - erősködött fenekedően Trefethen kapitány.

- Ez testi sértés. Senki sem követhet el testi sértést György király

valamelyik alattvalóján, az istenfáját, anélkül, hogy ki ne... fizesse a

fájdalomdíjat.

A zsarolásnak ilyetén virágos kifejezésénél Henry megint

elfeledkezett magáról, és nekiugrott a csúf szerzetnek. De Francis

megkapta vállánál. Erre leküzdötte haragját, hatalmasat nevetett, és

zsebébe nyúlva kivett egy tízdolláros aranyat, amit Trefethen kapitány

markába nyomott.

- Olcsó volt - ezt mormogta hozzá önkéntelen.

- Meg van fizetve - jelentette ki a kapitány. - Tíz dollár mindig jó

ár egy szájonvágásért. Rendelkezésére állok, uram, ön úriember.

Annyiszor üthet képen, ahányszor óhajtja, ebben az árban.

- Engem uram, engem - tolta oda előzékenyen a kingstoni Percifal

fekete arcát. - Nyomjon egy csárdást uram, ennyiért akárhányat,

tessék... és akármikor házhoz jövök ebben az árban...

Ámde ezt a kis mozzanatot megszakította a matrózfiú kiáltása:

- Füst! Gőzös a láthatáron!

Egy óra múlva már megmutatkozott a füst egész mivolta és

fontossága, amennyiben a szélcsendben vergődő Angelique-et beérte a

kis Dolores gőzbárka, és félmérföldnyiről a távcsövön át már meg

lehetett különböztetni a keskeny fedélzeten a felfegyverkezett csapatot.

Henry is, Francis is megismerték a kormánybiztost és zsandárjait.

Az öreg Enrico Solano orra cimpája megint tágulni kezdett, amint

fiaival hátravonulva a hajón, csatára készült. Leoncia, Henry és Francis

közt megoszolva, kissé meg volt hökkenve, bár nagyokat nevetett a

többiekkel a kis gőzbárka rongyosságán, és ujjongott, mikor egy kis

szél, belekapva az Angelique vitorlásba, kilenccsomónyi gyorsasággal

kezdte röpíteni.

De a szél múló volt. A lagúna felszíne megint felvette ernyedt képét,

melyen néha egy-egy szélroham táncolt végig.

- Nem menekedhetünk, uram, sajnálom, de tudatnom kell - mondta

Trefethen kapitány Francisnek. - Ha a szél tartana, akkor igen. De

lássa, hol fúj, hol nem. A szárazföld felé hajt. Sarokba szorítanak, ami

egyértelmű az elcsípetésünkkel.

Henry, aki a közeli partot vizsgálta a távcsövön át, most leeresztette

a messzelátót, és Francisre nézett.

- Ki vele! - szólt az. - Van valami terve? Önre várunk mind.

Beszéljen!

- Itt közel van a két Tigris-sziget - nyilvánította Henry. - Ezek

őrzik a Juchitan-öböl keskeny bejáratát, amit El Tigrének hívnak. Ó,

ennek valóban tigrisfogú sziklái vannak. Tudom, hogy a keskeny

csatornán át, mely közte és a part között kanyarog, nem fér el egy

bálnahajó sem.

Köztük mégis mély a víz, bárha az El Tigre-szoros olyan, hogy körül

nem lehet járni a szigeteket. Egy schooner csak hátsó vagy oldalszéllel

tud átmenni ott. Nos, ez a szél kedvező. Áthaladunk. Ez még csak a

tervem fele...

- És ha a szél megfordul vagy kihagy, uram, és a dagály majd úgy

rohan a két sziget közt, mint egy versenyló, mint jól tudom... akkor

gyönyörű kis hajóm ottragad a sziklán - tiltakozott Trefethen kapitány.

- Bármi történjék, kárpótlást kap tőlem a kár teljes értékéig -

biztosította őt röviden Francis, és félretolta. - Most pedig, Henry, mi a

tervének másik része?

- Szégyellem elmondani - nevetett Henry. - De ez több spanyol

szitkot fog provokálni, mint amennyit az öreg Sir Henry óta hallott a

Chiruqui-lagúna, mikor ő megdézsmálta San Antoniót és Bocas del

Torót. Figyeljen!

Leoncia tapsolt, és ragyogó szemmel mondta:

- Nagyszerű lehet, Henry! Látom az arcán. El kell mondania nekem.

Henry erre dereka köré fonta karját, hogy a hajó ingásától óvja, és így

sugdosott fülébe. Francis, hogy zavarát rejtse, az üldöző bárkán levő

arcokat kémlelte a távcsöven át. Trefethen kapitány gúnyosan

vigyorgott, és jelentőségteljes képeket váltott a félsárga matrózzal.

- Nos, kapitány - mondta Henry visszafordulva. - Pontosan az El

Tigre átellenében vagyunk. Fordítsa úgy a kereket, hogy nekivágjunk a

szorosnak. Ugyancsak mindjárt kérek egy köteg félhüvelykes öreg,

puha manilaháncs kötelet, elégséges madzagot és fonalat, azt a

sörösládát a hajópatikából, azt az ötgallonos olajoskannát, ami múlt éjjel

kiürült, és egy kávéskannát.

- De kénytelen vagyok megjegyezni uram, hogy a kötél is pénzbe

kerül - szólt Trefethen kapitány, amint Henry bajmolódni kezdett a

sokféle szerszámmal.

- Megkapja - hallgattatta el őt Francis.

- És a kávéskanna csaknem új.

- Megkapja az árát.

A kapitány sóhajott és engedett, bár aztán megint kezdte Henry

további munkájánál, aki kihúzta a sörösüvegek dugóit, és kezdte önteni

a sört kifelé.

- Kérem, uram - könyörgött Percifal. - Ha már ki kell öntenie a

sört, inkább belém.

Több sört nem pocsékoltak el, és a legénység gyorsan Henry mellé

rakta az üres üvegeket. Hatlábnyi közökben rágöbözték az üres

üvegeket a kötélre. Azonkívül Henry két fathom hosszú vásznat vágott

fel, és odaakasztotta fark gyanánt az üres üvegek közé. A kávéskanna

és két üres kávéfindzsa szintén odakötődött az üvegek közé. A kígyó

egyik végére az olajoskannát, a másikra az üres sörösládát kötötte, és

felnézett Francisre, aki így szólt:

- Ó, tudom már mit akar. Az El Tigrének keskenynek kell lennie,

mert máskép a gőzös megkerüli.

- Az El Tigre éppilyen keskeny - jött a felelet. - Van hely, ahol a

csatorna nincs negyven láb a zátonyok közt. Ha a kapitány elnézi

csapdánkat, meg fog fenekleni kőrútján. Nos, ha így történik, akkor

kimehetnek a partra... Gyerünk, hátravisszük a kígyót, és kilökjük. Ha

szólok, hogy zúdítsa ezt a sörösládát, akkor lökje ki olyan messzire,

amennyire csak tudja.

A szél elállt, minthogy azonban az Angelique-et oldalból érte, mégis

megtett öt csomót. Persze a Dolores, hatot futva be, lassan nyomába

ért. Mikor a Doloresen megszólaltak a puskák, a kapitány, Henry és

Francis vezénylete alatt, fedezéket rakott krumpliszsákokból, öreg

vitorlákból és kötélkötegekből a hajó párkányánál. Ennek oltalmában,

ha lekushadt, a kormányos megmaradhatott a keréknél. Leoncia nem

akart a hajó belsejébe menni, mikor a tüzelés megkezdődött, ellenben

lefeküdt a kabinházacska mögé. A többi matróz hasonló takarást

keresett a hajó zugaiban, míg a Solanók nekifeküdve a fedezéknek,

viszonozták a gőzös lövöldözését.

Henry és Francis megfelelő helyen vártak, míg elérik az El Tigre

szűkületét, és fogták a kötélsárkányt.

- Gratulálok, uram - mondta Trefethen kapitány, akit indián vére

bátran felállani késztetett, de lenyomta a néger, olyannyira, hogy orra

csaknem a padlót érte. - Maga Rosaro kapitány kormányoz, és ahogy

elkapta a kezét, az azt mutatja, hogy ön golyót szalasztott bele. Ez a

Rosaro kapitány fene indulatos fehér, uram. Szinte hallom a

káromkodását.

- Álljon készen a jelszóra, Francis - szólt Henry, letéve puskáját és

gondosan vizsgálódva az El Tigre mindkét alacsony partján. -

Csaknem helyben vagyunk. Egy-kettő-háromra zúdítsa kifelé!

A gőzös már csak kétszáz yardra volt, és gyorsan közeledett, mikor

Henry hármat kiáltott. Ő és Francis felugrottak, és zuhé! kilökték a

sörösüveg-tengerikígyót. Az üvegek csörömpölve röpültek, maguk után

röpítve a kannákat és vászonfarkokat.

Henry és Francis ottmaradtak állva, hogy lássák munkájuk

eredményét, téveteg golyó ugyan lebuktatta őket a fedélzet padlójára,

de azért kikukkantgatva a korláton látták, hogy a gőzös eleje lenyomja

tengerikígyójukat, és áthalad rajta. Egy perc múlva a gőzös már állott.

- Aha, valami a hajókerekük köré csavarodott - ujjongott Francis.

- Vivát, Henry!

- No, ha a szél tart - mondta Henry szerényen.

Az Angelique haladt, mindjobban maga mögött hagyva az

összezsugorodó gőzöst. Mégsem annyira, hogy ne lássák, hogyan

feneklik meg a zátonyon, és emberei hogyan ugrálnak körülötte a

sekélyt gázolva.

- El kell daloljuk kis danánkat! - kiáltotta Henry ujjongva, elkezdve

az első strófát, hogy:

Bőgő szélre, tengermélyre!

- Ez mind nagyon szép, uram - szólt bele Trefethen kapitány az

első strófa végeztével, miközben szeme ragyogott, és válla még

hajukázott az ének ritmusára. - De a szél elállt, uram. Itt rekedtünk.

Hogyan megyünk ki szél nélkül a Juchitan-öbölből? A Dolores nem

hajótörött még. Csak késlekedik. Néhány néger leugrik róla, megtisztítja

a kerekét.

- Nem messze a part - ítélte meg Henry a távolságot, miközben

Enricóhoz fordult.

- Miféle partok ezek, senor Solano? - kérdezte. - Maja indiánok,

hacienderók lakják, vagy mik?

- Maják is és hacienderók is - felelt Enrico. - Én jól ismerem ezt a

tartományt. Ha a schooner nem biztonságos, az lesz a part. Kaphatunk

lovat, nyerget, eleséget. Hátul a Kordillerák húzódnak. Mit akarhatnánk

többet?

- De Leoncia? - kérdezte aggódva Francis.

- Nyeregben született, és kevés amerikai van, akit ki ne fárasztana a

nyargalásban - hangzott Enrico felelete. - Jó lenne, ha leengednénk,

engedelmükkel, a hosszú csónakot, az esetben, ha feltűnnék a Dolores.

VIII. FEJEZET

- Helyes, kapitány, helyes - biztosította a félvér kapitányt Henry,

mikor ott álltak a parton és az nem szívesen búcsúzott tőlük, hogy a fél

mérföldre veszteglő Angelique-re menjen a Juchitan-öbölre súlyosodó

rekkenő szélcsendben.

- Ez az, amit mulatságnak hívunk - magyarázta Francis. - Csinos

szó ez. És annál csinosabb, ha benne vagyunk.

- De ha úgy fordul - vetette ellen a kapitány -, akkor az az

átkozott szó válik belőle, hogy: veszedelem.

- Ez történt a Doloresszel, mikor göböt kötöttünk a kerekére -

nevetett Henry. - De mi nem vesszük tudomásul a szónak ezt a

jelentését. Csak a mulatságot használjuk továbbra is. Megoldja ezt az,

hogy önnel hagyjuk senor Solano két fiát. Alvarado és Martinez úgy

ismerik ezt a szorost, mint a tenyerüket. Az első kedvező széllel

kivezetik belőle önt. A kormánybiztos önön nem kereskedik, ő utánunk

nyomoz, és ha nekivágunk ezeknek a domboknak, a sarkunkban marad

az utolsó emberéig.

- Nem érti? - szólt bele Francis. - Az Angelique megrekedt. Ha

rajta maradunk, minket is elfognak vele együtt. De mi azt a mulatságot

választjuk, hogy a domboknak vágunk neki. Ők minket üldöznek. Az

Angelique mehet szabadon. És természetesen minket sem csípnek el.

- De feltéve, hogy a schoonert elvesztem - makacskodott a fekete

kapitány. - Ha sziklára megy, hiszen a szoros szörnyű vészes.

- Akkor megfizetem a kárát, már mondtam - szólt Francis kezdődő

ingerültséggel.

- Azonkívül sok költségem...

Francis jegyzéket és tollat húzott elő, ráfirkantott egy lapra, és

átnyújtotta:

- Mutassa ezt be senor Melchor Gonzalesnek Bocas del Toróban.

Ezer aranyra jó. Ő bankár, az én megbízottam, és ő fizetni fog önnek.

Trefethen kapitány hitetlen bámulta a befirkált papírt.

- Ó, ő jó arra-szólt Henry.

- Igen uram, tudom, hogy Mr. Francis Morgant gazdag embernek

ismerik. De milyen gazdag? Van olyan, mint amilyen szerény vagyok

én? Én az Angelique-et adósságmentesen birtoklom. Telkem is van

kettő Colónban. Vízre szolgáló telkem is van Belénben, amelyből meg

fogok gazdagodni, mihelyt a United Fruit Company megkezdi az

áruházai építését...

- Mennyit örökölt ön atyjától, Francis? - kötekedett Henry. - Vagy

inkább mennyivel többet?

Francis vállat vont, amíg bizonytalanul felelte:

- Többet, mint amennyi ujjam van, de lábamon is számítva.

- Dollárt, uram? - kérdezte a kapitány. Henry élénken rázta a fejét.

- Ezerben értve, uram?

Henry ismét a fejét rázta.

- Millióban értve, uram?

- No most beszélhetünk - szólt Henry. - Hát Mr. Francis Morgan

elég gazdag, hogy megvásárolhassa az egész Panama köztársaságot a

csatornájával együtt..

A néger-indián kapitány hitetlenkedve nézett Enrico Solanóra, aki így

szólt:

- Ő tisztességes gavallérember. Ismerem. Én beváltom a papírját,

amit senor Melchor Gonzalesre forgatott Bocas del Toróban ezer

pezóra. Itt van ez a zsák.

Felbökött fejével a partra, ahol a mocsár mellett Leoncia azzal

szórakozott, hogy megtöltsön egy winchestert. A zsák, amit már rég

megjegyzett a kapitány, ott hevert a lábánál a homokon.

- Utálok pénzeszsákkal utazni - magyarázta Francis -, sosem

tudni, hol válik értéktelenné a pénz. Egyszer elromlott a gépem New

Yorkba utaztamban Smith River Comersnél, éjjel, és egy csekk-

könyvvel a zsebemben, elhihetik, hogy egy cigarettát sem tudtam venni

a városban.

- Én egyszer megbíztam egy fehér gavallérban Barbadosban, aki

kibérelte a hajómat repülőhal-halászatra - kezdte a kapitány.

- Na ez hosszú lesz, kapitány - hallgattatta el őt Henry. - Jobb, ha

a hajójára indul, mert mi is megyünk.

Trefethen kapitány már csak távozó utasai hátával beszélhetett a

következő percben, s nem maradt más hátra, mint a tanácsot

megfogadnia. A csónakról visszapillantva látta, amint a társaság

csomagokkal terhelten eltűnik a buja zöld bozótban.

*

Egy megkezdett irtáshoz értek, ahol a favágók gyökerestül kiszedték

a szűzi rengeteg terebélyeit, hogy gumifával telepítsék be a helyet a

növekvő autóipar céljaira. Leoncia apjával a menet élén haladt. Bátyjai,

Ricardo és Alessandro a középen. Alaposan megterhelve ballagtak,

éppúgy Francis és Henry, akik bezárták a menetet, így találkoztak egy

karcsú, egyenes tartású hidalgószerű idősebb úrral, aki lován a

farönköket és gödreiket kerülgette.

Enrico láttára megállította lovát és sombreróját lekapta Leoncia előtt.

Kézfogása régi barátként üdvözölte Enricót, s míg beszélt, szeme

ámulattal csüggött Enrico lányán.

Gyors spanyolsággal folyt a beszéd, s már megállapodtak a lovak

beszerzéséről, mire a két Morgan bemutatkozására került a sor. Latin

szokás szerint a haciendero lovát rögtön átadta Léonciának, és

felsegítette a nyeregbe. A marhavész, mint mondta, megdézsmálta

hátaslovait, de a felügyelőjének van még egy jó karban lévő lova Enrico

számára. Henryt és Francist szívből üdvözölte, amikor megtudta, hogy

kedves barátjának barátai. Mikor Enrico a Kordillerákba vezető útról

érdeklődött hacienderótól és kőolajat említett, Francis a fülét hegyezte.

- Ne mondja, senor - kezdte -, van itt kőolajuk Panamában?

- Van-van - bólintott komolyan a haciendero, ismerjük a forrását

már nemzedékek óta. De a Hermosillo Company gringo mérnököket

küldött titkon, és megvették azt a területet. Azt mondják, nagy olajmező.

De nagam nem tudok olajról. Sok kútjuk van és sokat fúrtak is. Annyi az

olajuk, hogy lefolyik a síkságra. Azt mondják, nem tudják elrekeszteni,

akkora a nyomás. Vezeték kellene nekik az óceánig: már építik is.

Jelenleg még ömlik lefelé a vízmosásokon, hihetetlen mennyiségben.

- Tankokat építettek-e? - kérdezte Francis, a Tampico Petroleum

jutva eszébe, amihez sorsa volt kötve, s amiről semmit sem hallott,

amióta New Yorkot elhagyta.

A haciendero fejét rázta.

- Szállítás - magyarázta -, öszvérháton szállítani tilos. Tavakat

csináltak olajból a hegyhát zugaiban mindenfelé. Mégis túlömlik rajtuk a

drága folyadék.

- Befödték a rezervoárjaikat? - kérdezte Francis, egy rérnes tűzre

- emlékezve a Tampico Petroleum korábbi napjaiból.

- Nem, senor.

Francis a fejét csóválta helytelenítően:

- Be kell fedni őket - mondta. - Hisz egy gyufával hamuvá teheti

az egészet valami részeg vagy bosszúálló munkás. Gyenge üzlet így.

- De én nem vagyok a Hermosillo Comp - mondta a haciendero.

- Arra a társaságra gondoltam, senor, nem önre - magyarázta

Francis.

- Olajember vagyok én is. Száz mindenféle esetet megéltem.

Sosem lehet tudni, mi történik. Legföllebb azt tudja, hogy sosem

tudhatjuk, mi történhet...

Nem lehet tudni, mit mondott még Francis az álnok munkások

üzemeiről, mert abban a percben a felügyelő lovagolt oda, részint a

jövevények, részint a közelben dolgozó munkások miatt.

- Senor Ramirez, lesz oly szíves leszállni - mondta a haciendero,

és bemutatta őt ugyanakkor a társaságnak. - A ló az öné, Enrico

barátom -tette hozzá. - Ha megdöglene, és teheti, küldje vissza a

szerszámját és nyergét. De ha nem tehetné, úgy sose aggassza. Azt

sajnálom inkább, hogy önnek és kíséretének nem szolgálhatok szerény

vendégszeretetemmel. De a kormánybiztos, tudom, véreb.

Megpróbálunk majd mindent, hogy tévútra irányítsuk.

Leoncia és Enrico lóra ültek, Alessandro és Ricardo

belekapaszkodott atyja kengyelébe kétoldalt, és a társaság elindult. Ezt

a gyorsabb iramért csinálták így, s Henry és Francis is hasonlóképp

kapaszkodott Leoncia kengyelébe. Az ő nyeregkápájára volt kötve a

pénzeszsák,

- Valami félreértés lehet - magyarázta a haciendero

felügyelőjének. - Enrico Solano becsületes ember. Amibe fog,

tisztességes ügylet. Mariano Vercara e Hijos mégis üldözi őket. Mi tehát

félrevezetjük őt, ha erre jön.

- Már jönnek is - mondja a felügyelő -, szerencsétlenségükre nem

találtak lovat maguknak.

Itt a felügyelő a munkásokra förmedt úgy, mintha fél nap alatt

háromnapnyi munkát követelne tőlük.

A haciendero fél szemmel a gyorsan közelgő csapatot figyelte,

élükön Alvarez Torresszel, de mintha nem látná őket, tovább tárgyalt a

felügyelővel a gazdaság dolgairól.

Udvariasan viszonozta Torres üdvözlését, és ördögi sugallatra azt

kérdezte, talán olajkutató kirándulásnál lehet-e kalauzuk.

- Nem, senor - felelt Torres - senor Enrico Solanos, lányát, fiait

és két termetes gringót keresünk. E két gringo kell nekünk. Erre mentek,

senor?

- Igen, erre. Azt hittem, olajat kutatnak, de annyira siettek, hogy meg

sem tudhattam, mi járatban vannak. Elkövettek talán valamit? De nem

is szabad kérdenem ezt. Senor Solano feltétlenül becsületes...

- Merre mentek? - kérdezte a kormánybiztos, aki most érkezett

meg lihegve a zsandárai mögül.

Mialatt a haciendero és felügyelője alaposan megmagyarázták az

érkezetteknek az ellenkező irányú utat, Torres észrevett egy munkást,

aki lapátjára támaszkodva élénken fülelt. És amíg a félrevezetett

kormánybiztos parancsokat adott a téves útra, Torres odalökött egy

ezüstdollárt a fülelő munkásnak. A peon az igazi irányba intett,

észrevétlen eltette a pénzt, és nekirugaszkodott az ásásnak egy

hatalmas tuskó körül. Torres beleavatkozott a kormánybiztos

rendelkezésébe: - Más úton megyünk - mondta, kacsintva a

kormánybiztosnak. - Egy kismadár kicsipogta nekem, hogy a barátunk

téved. Azok másfelé mentek.

Így a csapat a helyes nyomon loholt tovább, s a haciendero és

felügyelője elképedve bámultak egymásra. A felügyelő ujját ajkára tette,

és hirtelen a munkáscsoportra nézett. A bűnös munkás rettentő

buzgalommal, se látva, se hallva nyomta a lapátot. De egy társa alig

észrevehető fejmozdulattal ráintett a felügyelőnek.

- Ez a kismadár - kiáltotta a felügyelő, odalépve az árulóhoz és

kegyetlenül megrázva őt.

A munkás rongyaiból kiesett az ezüstdollár.

- Aha! - mondta a haciendero, megértve a helyzetet. - Egyszerre

gazdag lett. Kétségtelen megölt valakit ezért a pénzért. Üssétek!

Vallassátok ki!

A nyavalyás, a fejére és hátára hulló botütések alatt térden állva

vallotta be, hogyan szerezte a dollárt.

- Üssétek, üssétek tovább, üssétek, amíg egyet rúg, a gazfickót, aki

elárulta a legjobb barátomat- toporzékolt a haciendero. - Megálljunk

- nem! Ne üssétek agyon, egy kis szuszt hagyjatok benne. Kevés a

munkásunk, és nem tölthetjük ki rajta egész bosszúnkat. Üssétek, de

csak annyira, hogy egy-két nap kiheverje és munkába állhasson.

Ennek a munkásnak elkövetkező kalandjaiból életének valóságos

eposza fejlett, amiről oldalakat lehetne írni. Félig agyonütve lenni sem

kellemes dolog. Tehát a munkás, a felügyelő kezében hagyva rongyait,

berohant a bozótba, és a felügyelő gyalog nem bírta beérni.

Olyan gyorsan menekült a nyomorult szerzet, a sajgó püföléstől és a

felügyelőtől való félelmében, hogy keresztülvágva a bozóton, megelőzte

a Solano-társaságot, és szemközt szaladva nekik, amint egy keskeny

patakon haladtak át, térdre esett előttük, és irgalomért könyörgött. Az

árulása miatt nyöszörgött úgy előttük. De ezek nem tudtak arról semmit.

Francis, látva szánalmas állapotát, megemberelte őt egy korty ital

erejéig, amiért egész a menet végére kellett visszatérnie. A munkás

félig kiitta az üveget, és aztán úgy hagyta őt ott Francis,

összefüggéstelen áldásokat hadarva, miközben eltűnt újra más

irányban a védő sűrűben. De rosszul táplálva, munkától elcsigázva nem

bírta tovább, és ájultan rogyott a zöld fűre.

A következőkben Torres vezetésével, aki kopóként szimatolt, a

lihegő kormánybiztos és a zsandárok odaérkeztek a kis patakhoz.

Torres tekintetét mindjárt odakapták a munkás friss lábnyomai a patak

medrében. Mihamar előhúzták a bozótból, amely megvámolta még

megmaradt rongyait. Irgalomért könyörgött térden állva, mely testrésze

szörnyen igénybe vevődött aznap, s így faggattatta ki magát. De

letagadta, hogy találkozott a Solanók csapatával, ő, aki elárulta őket, de

csak verést kapott érte, azok pedig, akiket elárult, megszánták, mintegy

csepp hálát érzett irántuk. Eltagadta, hogy ismerné őket, holott egy

ezüstdollárt kapott elárulásukért az irtásban. Erre Torres pálcája

lecsapott a kobakjára, ötször, tízszer és az örökkévalóságig csapkodott

volna, ha nem szakítja meg a munkás őszinte vallomása. Utóvégre nem

csodálhatni, úgy összetörve, összepufálva, halálra fenyegetve, hogy

megtette.

De a galibák csak most kezdődtek meg a munkás számára erre a

napra. Alig árulta el újra a Solanókat, még mindig térden állva, mikor

izzadó lovakon a haciendero érkezett oda a szomszéd hacienderókkal

és felügyelőkkel, akiket segélyül hívott a munkását üldözni.

- Az én munkásom ez, senors - jelentette ki a haciendero. - Ön

megverte?

- Miért ne? - kérdezte a kormánybiztos.

- Mert én akarom megverni.

A munkás a kormánybiztos lábaihoz kúszott, ott könyörgött, hogy ne

adják ki a gazdájának. De ott könyörgött irgalomért, ahol nem ismerték

azt.

- Bizonyára van rá oka - mondta a kormánybiztos. - Visszaadjuk

önnek. Engednünk kell a törvénynek, s ő az ön tulajdona. Amellett nincs

is tovább szükségünk rá. Ez a legkitűnőbb munkás, senor. Ez azt

cselekedte, amire nem volt még példa Panama történetében. Munkás

létére kétszer igazat mondott egy napon.

A munkás két kezét összehurkolták, és a felügyelő nyergéhez

kötötték visszafelé útban. A szerencsétlen bizonyos volt benne, hogy az

igazi és legnagyobb verés még csak ezután várja otthon. Nem tévedett.

Visszatérve a haciendához, odakötötték, mint égy állatot, egy nyírott

sövény egyik karójához, míg az urak elmentek uzsonnázni. Ezután

tudta, mi következik. A kerítés mögött azonban egy sánta kanca legelt,

és ez mentő ötletet lobbantott ki a munkás fáradt agyából. Bár

összevissza tépdeste-vérezte csuklóját, hamarosan kiszabadította

magát kötelékeiből. Azzal, a törvény ellenére, kibújt a nyírott sövény

alatt; felugrott a sánta kancára, és szőrén, puszta sarkával

sarkantyúzva bordáit, elnyargalt a Kordillerák védő szakadékai közé.

IX. FEJEZET

A Solanókat kevés híja, hogy utolérték már. Henry így kötekedett

Francisszel:

- Ez a dzsungel az a hely, ahol nincs értéke a dollárnak. Nem

vehetünk sem friss lovakat, sem pihenőt ennek a kedves teremtésnek,

aki kénytelen ezen a gebén zötyögtetni magát.

- Sohsem voltam olyan helyen, ahol a pénz nem hatott - felelt

Francis.

- Talán a pokolban is adnak érte egy pohár vizet - mondta Henry.

Leoncia tapsolt.

- Nem tudom - felelt Francis -, sohsem voltam a pokolban.

Leoncia megint tapsolt.

- Épp most támadt egy jó ötletem, hogy a dollárt hatékonnyá tegyem

a dzsungelben is. Mindjárt ki is próbálom - folytatta Francis, ledobva a

pénzeszsákot Leoncia nyeregkápájáról. - Ön menjen csak tovább.

- De meg kell mondania nekem, mi az - makacskodott Leoncia, és

így Francis a lány füléhez hajolva elmondotta tervét. A lány fölkacagott,

miközben Henry az öreg Enricóval és fiaival tárgyalt, nehogy féltékeny

bolondnak mutatkozzék.

Mielőtt eltűntek volna, visszanézve azt látták, hogy Francis,

jegyzéket és tollat véve elő, ír valamit. Amit írt, ékesszólóan rövid volt,

csak ez: 50. Kitépve a lapot, óvatosan letette az út közepére, és egy

ezüstdollárral nyomtatta le. Kiszámolva még negyvenkilencet a zsákból,

szétszórta az első környékén, és szaladt társai után.

*

Augustino, a csendőr, aki keveset beszélt, ha józan volt, de ha

berúgott, egész prédikációkat tartott a hallgatás bölcsességéről, ő járt

elöl, előrehajolva, vizsgálódva a nyomokon, mikor hirtelen éles

szemébe ötlött a papírlapra tett dollár. A dollárt megtartotta, a papírt

átadta a kormánybiztosnak. Torres áthajolva annak vállán, vele együtt

bámult a rejtélyes 50-re. A kormánybiztos elhajította a papírt, mint

értéktelen holmit, és folytatni akarta az üldözést, de Augustino felvette,

és elgondolkodott az 50-en. Ezenközben Rafael egyszerre felkiáltott,

hogy még egy dollárt lelt. Ekkor már mindent tudott Augustino. Ötven

dollár van itt felszednivaló. Ellökte a papírt, és térdre ereszkedve kezdte

kémlelni a talajt. A többi azon nyomban, vezényszó nélkül,

négykézlábra ereszkedett. Hiába káromkodott és átkozódott a

kormánybiztos és Torres, hogy továbbmenetelre bírja őket.

Mikor már nem találtak többet, megszámolták, hány dollárjuk van.

Negyvenhét volt.

- Még háromnak kell lenni - kiáltotta Rafael, mire az egész

társaság újból négykézlábra esett. Öt elveszett percbe került, míg a

három dollárt megkeresték. Eltette mindenik, amit talált, és megint

engedelmesen kerekedtek üldözésre a kormánybiztossal és Torresszel.

Egy mérfölddel odébb Torres megpróbált betaposni a sárba egy

fénylő dollárt. De Augustino tapasztalt szeme gyorsabb volt, és mohó

ujja kikaparta a sárból a pénzt. Már tudták: ahol egy dollár van, ott több

is van. A társaság megállt, és mialatt a vezetők szitkozódtak és

átkozódtak, az embereik jobbra-balra tértek le az ösvényről.

Vicente, egy holdképű csendőr, aki inkább mexikói indiánnak mint

panamainak vagy majának látszott, elsőnek talált nyomra. Mindnyájan,

mint a farkasfalka, egy fa köré gyűltek, ahol a kincs rejtőzött. A fatörzs

odvas volt, egy tucat lábnyi magas és háromnál több láb széles volt a

kerülete. Ötlábnyi magasan volt a lyuk rajta. Efölött, tüskével odatűzve,

egy szelet papír virított, ugyanolyan, mint az előbbi. De rá ez volt írva:

100.

Tíz perc már abban a zenebonában elveszett, ami következett. Amint

egy csomó kar nyúlkált be előbb a lyukon, a fa üres szívében rejtőző

kincs után. De a lyuk mélyebb volt, mintsem karjuk elérhette volna a

fenekét.

- Le kell vágnunk a törzset - kiáltotta Rafael, kardjával rácsapva a

törzsre, hogy megállapítsa a lyuk mélységét. - Levágjuk,

megszámoljuk, amit benn találtunk, és elosztjuk egyenlően.

A vezetők most már dühöngeni kezdtek, és a kormánybiztos

megfenyegette őket, hogy mihelyt visszatérnek San Antpnióba,

mindjüket San Juanra küldi, ahol a keselyük fognak osztozni hullájukon.

- De mi nem megyünk vissza San Antonióba, hála istennek! -

mondta Augustino, megtörve hallgatása szűzi pecsétjét, hogy

bölcsességét ragyogtassa.

- Szegény emberek vagyunk, és becsülettel megosztozunk - szólt

Rafael. - Augustinónak igaza van. Hála istennek, nem térünk vissza

San Antonióba. Ez a gazdag gringo több pénzt el fog szórni az úton,

mint amennyit egy évben keresünk ott, ahonnan jövünk. Én magam is

kész vagyok a lázadásra, ahol ennyi pénzt szerezhetek.

- A gazdag gringo vezessen - tette hozzá Augustino -, ez esetben

örökké követni fogom a nyomát.

- Ha - bökött fejével Rafael.a kormánybiztos és Torres felé -, ha

ők nem engedik, hogy ezt az istenadta fizetést bezsebeljük, akkor

süljenek a pokol mélységes fenekének a legalján. Emberek vagyunk,

nem rabszolgák. Nagy a világ. Itt meredeznek a Kordillerák. Gazdagok

leszünk, és szabad emberek. Élhetünk itt, a Kordillerákban, ahol oly

bájosán vadak és imádatosak az indián lányok...

- És megszabadulunk a feleségünktől San Antonióban - mondta

Vicente. - De most csapjuk csak lefelé ezt a kincses fát.

Azzal elkezdték suhogtatni kardjukat a fatörzs ellen, és az, torha

lévén, elég könnyen engedett a pengék csapkodásának. Mikor pedig a

csonk ledűlt, nem is száz dollárt számoltak és osztottak meg, hanem

száznegyvenet.

- Bőkezű ez a gringo - szavalta Vicente. - Többet hagy, mint ígér.

Nincs vajon még több?

A levágott rönkő törmeléke között, mely porrá lett egy-két

csapásukra, még öt dollárt leltek, amivel elvesztegettek újabb tíz percet,

hogy Torrest és a kormánybiztost az őrjöngés határáig kergették.

- Nem állt meg, hogy megszámolja ez a gazdag gringo - mondta

Rafael. - Csak ki kell nyitnia a zsákját, és önteni kifelé. Ez az a zsák,

amivel San Antonio kikötőjébe nyargalt, mikor felrobbantotta a

tömlöcünk falát.

Folytatták az üldözést. Minden rendben ment vagy fél óráig, mikor

egy elhagyott tisztásra értek, amelyet már félig visszafoglalt magának

az őserdő. Egy beomlott kunyhó, szétmállott barakkok, letöredezett

karám-kerítés mutatkozott a fák alatt elhagyottan. De a kutat valaki

nemrég használhatta, mert a vödör és a horog nedves volt a víztől. A

káváján pedig szembeötlött mindjárt a szokott odaragasztott cédula,

amelyen ezúttal 300 állt.

- Szűzanya!... Mekkora szerencse! - kiáltotta Rafael.

- Hogy az ördög a teremtés végéig csak vele foglalkozzon a

nyársával a pokol fenekén - dühöngött Torres.

- Jobban fizet, mint bennünket senor Regan - gúnyolódott a

kormánybiztos elkeseredésében és undorában.

- Mégsem kifogyhatatlan az ő zsákja sem - válaszolt Torres. -

Úgy látszik, fel kell csipegetnünk az egész pénzét, mielőtt megcsípjük

őt. De ha felcsipegettük és a zsákja kiürül, mégis elcsípjük.

- Menjünk most tovább, bajtársak - próbálta rávenni a

kormánybiztos csapatát. - Aztán visszatérünk kedvük szerint, és

összeszedjük az ezüstöt.

Augustino törte meg újra hallgatása pecsétjét.

- Sosem tudja senki visszatérése útját, ha ugyan egyáltalán

visszatér - szavalta rémlátó módjára. Aztán bölcsességének

aranymondatára büszkén megeresztett egy másikat is. - Háromszáz a

kézben jobb, mint hárommillió egy kút fenekén, amit esetleg sosem

látunk.

- Valamelyiknek le kell szállni a kútba - szólt Rafael, kipróbálva a

vödör kötelét súlyával. - Nézzék! A kötél erős. Leeresztünk egyet

közülünk. Ki mer leszállni?

- Én - szólt Vicente. - Én merek...

- Hogy felét a pénznek ellopja - hangoztatta Rafael rögtönös

gyanúját.

- Ha lemegy, előbb számoljon ki minden garast, ami magánál van.

Akkor, ha feljön, beszélhetünk magával a leleményről. Csak ha

egyenlően megosztoztunk, azután adjuk ki a letétjét.

- Akkor olyan bajtársaknak, akik nem bíznak bennem, nem megyek

le - szólt Vicente megbikacsolva magát. - Annyim van, mint

bármelyiküknek itt a kútnál. Minek menjek hát én le? Hallottam már

emberekről, akik kút fenekén végezték.

- Az isten nevére, menjen már le - förmedt rá a kormánybiztos. -

Gyorsan, gyorsan!

- Nagyon jó húsban vagyok, a kötél nem erős, nem megyek -

mondta Vicente.

Mindenik Augustinóra nézett, aki már többet beszélt ma, mint máskor

egy hét alatt.

- Guillermo a legsoványabb és legkönnyebb - mondta Augustino.

- Guillermo menjen le - hagyta rá kórusban a többi.

De Guillermo aggódva bámult le a kútba, visszatorpant, és fejét

rázva konokul ellenkezett.

- A maják szent városának szentelt kincséért sem - dörmögte.

A kormánybiztos elővonta revolverét és a többire nézett helyeslésért.

Azok megadták fejjel, szemmel.

- Az égre, rögtön lemegy - fenyegette meg a kis zsandárt. - De

egy-kettő, vagy úgy keresztüldurrantom, hogy itt fog oszlásnak indulni a

kútban. Helyes, bajtársak, hogy lelövöm, ha nem megy le rögtön?

- Helyes! - kiáltozták.

Guillermo remegő ujjakkal számlálta le a nála levő pénzt, és a

félelem kínjai közt többször megpróbált tiltakozni. De pajtásai

belökdösték a vödörbe, amibe belekuporodva eltűnt a napvilágról.

- Megállj! - kiáltotta az aknából. - Megállj! Beleeresztetek a vízbe.

Amazok fönntartották.

- Még tíz pezót kapok a részemen kívül - kiáltotta fel.

- Keresztelőt kapsz! - kiáltották le neki, majd összevissza

beszéltek: - Berúghatsz ma a víztől, amit megitatunk veled. Rögtön

elvágjuk a kötelet. Kevesebb lesz eggyel, akivel osztozni kell.

- A víz nem kellemes - kiáltotta, mint egy kísértet a pokolból. -

beteg békákkal és döglött madarakkal van teli, s ettől büdös. Kígyó is

lehet benne. Megérdemlem azt a tíz külön pezót.

- Megfullasztunk- kiáltotta Rafael.

- Lelövök a kútba - ijesztette a kormánybiztos.

- Lelőnek vagy belefojtanak - hangzott fel Guillermo hangja -, ez

nem használ maguknak, mert a pénz ottmarad a kútban.

Szünet támadt, mely alatt a fentiek azt kacsingták egymásra, mit

tegyenek.

- És a gringók mind messzebb járnak - füstölgött Torres. - Szép

kis fegyelmet tart ön, senor Mariano Vercara e Hijos a zsandárai közt.

- Ez itt nem San Antonio - felelte a kormánybiztos. - Ez Juchitan

bozótja. Az én kutyáim jók San Antonióban. De a bozótban kíméletesen

kell kezelni őket, mert vadkutyákká válnak; és akkor mit teszünk?

- Az arany átka ez! - látta be búsan Torres. - Elég ahhoz, hogy

valakiből szocialistát csináljon, ha egy gringo aranykötelet hurkol az

igazság kezére.

- Ezüstkötelet - javította ki a kormánybiztos.

- Menjen a pokolba! - mondta Torres. - Mint helyesen mondta, ez

nem San Antonio, hanem Juchitan bozótja, és itt elküldhetem én is önt

a pokolba. De minek civakodjunk mi rosszkedvünkben, mikor a sikerünk

tekintetében egymásra vagyunk utalva?

- Amellett - hangzott fel a Guillermo hangja - a víz nincs két láb

mély, bele se fojthatnak. Éppen most értem feneket, és négy ezüstpezót

tartok itt a jobb kezemben. Pezóval van kirakva a kút feneke. Akartok

lejönni? Vagy adtok tíz extrapezót a nyomorú halászatért. A víz olyan

bűzös, mint a frissen kibontott sír.

- Igen, igen - kiáltották le.

- De melyik igen? Lejöttök? Vagy az extra tíz?

- Az extra tíz! - kiáltották karban.

- Az istenért, siessenek már! - kiabálta a kormánybiztos.

Hallották a loccsanásokat és káromkodásokat a kút fenekéről, és a

kötél megengedéséből tudták, hogy Guillermo kiszállt a vödörből és a

pénzt halássza.

- Tedd a vödörbe, kedves Guillermo - kiáltotta le Rafael.

- Zsebre tettem - hangzott a felelet. - Ha a vödörbe teszem, akkor

kiveszitek, és engem ittfeledtek a kútban.

- A dupla súllyal leszakad a kötél - figyelmeztette Rafael.

- A kötél nem oly erős, mint szándékom, mert ebben az ügyben

legyőzhetetlen erős - mondta Guillermo.

- De ha a kötél leszakad - kezdte megint Rafael.

- Van egy megoldás - mondta Guillermo. -Jöjjön maga le. Akkor

előbb felmegyek én. Aztán a vödör a pénzzel. Végül maga. Így az

igazság győzedelmeskedik.

Rafaelnek megnyúlt az orra, és nem felelt.

- Hát jön, Rafael?

- Nem! - felelt. - Tegye hát zsebre a pénzt és jöjjön úgy fel.

- Megátkozhatom a fajomat- szólt közbe a kormánybiztos.

- Én már megátkoztam-mondta Torres.

- Húzzátok! - kiáltotta Guillermo. - Az egész kút feneke a

zsebemben van, kivéve a szagát. De meg vagyok fulladva. Húzzátok

gyorsan, mert megdöglök itt, és háromszáz pezótok bánja. Itt pedig

háromszáznál is több van. Kiüríthette egészen a zsákját:

*

Ahol a csapás meredeklett és a lovak etetés nélkül vesztegeltek és

szuszogtak, ott Francis utolérte a csapatot.

- Sosem utazom többé ércpénz nélkül - mondta, miközben leírta,

mit látott az elhagyott ültetvény szélétől. - Henry, ha én meghalok és

az égbe megyek, viszek egy zsák pénzt magammal. Ezzel még onnan

is visszavásárolhatom magam. Figyeljen! Úgy marakodtak a kút körül,

akár a kutyák. Senki sem akart leszállani, mígnem a kormánybiztos

revolverével kényszerítette rá a legkisebbet. Az onnan alulról megakarta

zsarolni a többit. Amazok viszont aztán megszegték ígéretüket, és

megverték őt.

Még verték, mikor elinaltam.

- De most üres a zsákja - mondta Henry.

- Ez a jelenlegi és legnyomasztóbb galibánk - igenlette Francis. -

Ha elég pezóm lenne, örökké mögöttünk tarthatnám az üldözőinket.

Félek, nagyon tékozló voltam. Nem tudtam, mennyivel jutányosabban

vesztegethettem volna meg szegény ördögöket. De mondok valamit,

amitől a haja az égnek mered. Torres, Alveres Torres, az elegáns

gavallér és a ház régi barátja a kormánybiztossal együtt vezeti a

csapatot. Dühöng a késedelemért. Csaknem rohama volt, mert a

kormánybiztos nem bírta fegyelmezni az embereit. Igen, azt mondta a

kormánybiztosnak, menjen a pokolba. Pontosan ezt mondta, hallottam.

Öt mérfölddel tovább Leoncia és atyja kimerült lovai egy sötét,

szakadékba baktattak le, ahol Francis előrezavarta társait, míg maga

hátul maradt. Néhány perc előnyt adott nekik, követte hátvédként őket.

Útközben, egy nyílt térségen, ahol csupán sűrű pázsit nőtt,

kellemetlenül lepte meg, hogy a lovak patkónyoma akkora maradt a

pázsiton, mint egy tepsi. A patkónyomokból sötét, nyúlós folyadék

bugyogott fel, amiben nyers kőolajra ismert. Ez pedig még csak egy

mellékága volt a kőolaj tocsogónak. A főágra száz yarddal följebb jött

rá, amely, ha víz lett volna, kész vízesést formált volna ilyen

meredeken. De nyersolaj lévén, sűrű, mint a kávéalja, csak szivárgott

alá lassan. Inkább itt akart Francis pihenőt tartani, mintsem majd a

ragadós olajfolyón túl, hát leült egy sziklára, letette fegyverét, cigarettát

sodort, és így fülelt az üldözők zajára.

*

Az összepufált és még több veréssel fenyegetett munkás,

agyonnyargalt kancáján szintén keresztülhatolt a szakadékon, és

feljebb jutva Francisnél, éppen az olajfolyó forrásánál rogyott össze vele

a lova. Felrugdalta, és egy bottal bekergette a bozótba. De az első nap

kalandjai, bár ő nem tudta, még ezzel nem értek véget számára. Ő is

felült egy sziklára, kiemelve lábát az olajból, cigarettát sodort, és amint

szívta, eltűnődött az olajfolyón. Emberek közelgetése rezzentette fel.

Bemenekült a védő dzsungelbe. Onnan kukucskált ki, hogy két idegent

lásson megjelenni. Egyenest a forráshoz jöttek, melynek vasfödőjét egy

csavarással lejjebb sajtolták.

- Nem kell jobban - rendelkezett az egyik, aki a vezetőnek látszott.

- Ha még egyet fordítunk rajta, az olaj szétveti a vezetékcsövet. Erre

figyelmeztetett a gringo mérnök.

De a biztosító zár fölött az olaj csak folydogált lefelé a forrás szájából

a meredeken. Alig végeztek az emberek, mikor egy lovas jelent meg,

akiben a munkás a hacienderot, gazdáját ismerte meg és vele több

szomszéd hacienderot, akik szívesen vállalkoztak az embervadászatra,

mint ahogy az angolok kedvtelése rókát hajtani.

A két olajos ember senkit sem látott közülük. De a haciendero

észrevette a kanca nyomait, és megsarkantyúzta utána a lovát.

Sarkában pedig kísérete.

A munkás várt, egészen végigszíva cigarettáját, és tanakodott. S

alighogy tiszta volt a levegő, előjött, elfordította az olajforrás födőjének

rúdját, s nézte, hogyan bugyog föl a föld mélyéből az olaj, és folyik alá,

akár egy valódi folyó. A kiözönlő, fortyogó, bugyborékoló gázt is

megfigyelte. Nem értette a dolgot, és ami megkímélte őt, hogy itt

folytatódjék kalandjainak sora, az volt, hogy utolsó gyufájával gyújtott rá

az imént. Hiába kutatta át rongyait, füle tövét, haját. Nem talált gyufát.

Így vigyorgott egyet az elszabadított olajfolyón, és emlékezve a

szakadékban vezető ösvényre, leiramodott a hegyoldalon, úgy, hogy

egyenest Francisnek rohant, aki felhúzott revolverrel fogadta. A munkás

olyannyira igénybe vett térdére rogyott rémületében, minthogy ezt az

embert árulta el ma két ízben. Francis vizsgálva nézegette, s alig ismert

rá, mert összetört képét az aludt vér úgy borította, akár valami álarc.

- Amigo, amigo - makogta a munkás.

De ebben a pillanatban, amikor Francis megismerte, hogy ez volt az

a szerencsétlen, akinek egy fél üveg whiskyt adott, alulról, a szakadék

ösvényéről hallotta, amint egy kő gurul alá, amelyet közeledők rúgtak ki

helyéről.

- Helyes, amigo - felelt neki Francis anyanyelvén -, de úgy

látszik, hogy ezek maga után jönnek.

- Meg akarnak ölni, halálra vernek dühükben - hebegte a

szerencsétlen. - Ön az egyetlen barátom, apám, anyám, aki

megmenthet.

- Tud lőni? - kérdezte Francis.

- Vadász voltam a Kordillerákban, míg el nem adtak rabszolgának,

senor - felelte a munkás.

Francis átadta neki a pisztolyát, és takarásba lökve őt,

figyelmeztette, hogy csak biztos célra lőjön. Magában pedig így

tűnődött: A golfjátékosok kinn játszanak Tarrytorwban, Mrs. Bellingham

a klubház verandáján kártyázik és a szerencséért fohászkodik, és én...

tessék... itt... egy olajfolyónak vetve hátamat... Haj! Jóistenem!

Tűnődése hirtelen megszakadt Torres, a kormánybiztos és zsandárai

megjelentével lenn, az ösvényen. Amily gyorsan elsütötte fegyverét, oly

gyorsan tűntek el azok. Nem tudta, vajon talált-e, vagy csak úgy, a

hirtelen menekvésben vágódott el, akit célba vett. Az üldözők nem

gondoltak rohamra, megelégedtek a védekezéssel. Ugyanezt tette

Francis meg a munkás a sziklák és kövek mögött, gyakran változtatva

helyüket.

Egy óra múlva Francisnek már csak egy utolsó tölténye volt. A

munkásnak, a sok fenyegetés és tanács után még két lövése volt. De

egy órát mégiscsak kiküzdöttek Leoncia és társai menekvéséhez, és

Francis elégedetten látta, hogy bármikor megfordulhat és eliramodhat

az olajfolyón át. Így minden jól ment volna, ha felülről újabb csapat

támadása nem éri, akik a fák mögül kezdtek tüzelni alászállás közben.

Ez a haciendero és társai voltak, akik az elszökött munkást üldözték.

Csakhogy Francis ezt nem tudta. Ő azt hitte, hogy újabb csapat van a

nyomában. Nagyon megerősítette ezt az, hogy rá lövöldöztek.

A munkás melléje mászott, és mutatta, hogy még két töltés van a

pisztolyban, amit visszaadott neki, és egy skatulya gyufáért rimánkodott.

Aztán hívta Francist, hogy menjen át a szakadék fenekén a túloldalra.

Francis félig megértve a fickó szándékát, engedett neki, és új állásból

kilőtte utolsó puskatöltényét a közeledő csapatra, amelyet

visszakergetett ezzel a szakadék oltalmába.

A következő pillanatban lángba borult az olajfolyó a munkás

gyufájától. Majd rá maga a forrás küldött égnek egy száz láb magas

lángoszlopot, ahogy fellobbant kiömlő gáza. Így Torres és társai

nyakába valóságos égő folyó suhogott.

Francist és a munkást is megperzselte a hőség, úgyhogy

felkapaszkodtak a szakadék túlsó oldalára, megkerülték azt, elhagyták

a lángoló ösvényt, és kutyairamban folytatták útjukat.

X. FEJEZET

Mialatt Francis és a munkás épségben menekültek ki a szakadékból,

lenn egy lángfolyam lett a szakadék oldala, amelynek nem mert

nekivágni Torres és csapata. A munkást üldöző hacienderónak és

társainak is vissza kellett mászni és menekülni a sustorgó szakadékból.

A munkás vissza-visszapillantott vállán át, s egyszerre örömkiáltást

hallatott: az első füstgomoly mögött másik is lobban a levegőbe.

- Még egy! - vihogott. - Több forrás is van. Mind meggyullad, így

fizessen meg minden fajtájuk azért a sok püfölésért, amit rám mértek.

Van itt olajtó is, akkora, mint a Juchitan-öböl.

És Francisnek eszébe jutott az az olajtó, amiről a haciendero beszélt,

amely legkevesebb ötmillió barrel olajat tartalmaz a szabad ég alatt,

mert nem lehet a tengerig vezetni, és csak egy földgát tartja fel.

- Mennyit ér maga? - kérdezte a munkást.

De az nem értette meg.

- Mennyit ér a ruhája... minden, amije van?

- Fél pezót. Nem is! Egy fél pezónak a felét - felelte a munkás

búsan, szemügyre véve megmaradt rongyait.

- És más jószága?

A nyomorult vállat vont, hogy elkeseredésének valami jelét adja,

majd így felelt:

- Semmim sincs, csak adósságom. Kétszázötven pezóval tartozom.

Egész életemre le vagyok kötve, mint akit börtönre ítéltek. Ezért

voltam rabszolgája a hacienderónak.

- Haha! - Francis nem bírt kacajával. (Kétszázötven pezóval

kevesebb értékűnek lenni a semminél, és ebben a mínusz állapotban

mint egy ember számtani képlete!) - Tudja-e - mondta -, hogy nem

kevesebb, mint néhány millió pezónyi értéket gyújtott fel? És ha az

egész olajmező kiég... akkor néhány billió dollárt. Holott voltaképpen

értékben maga csak egy kivonás, egy árnyék, érti-e?

Dehogy értett ebből többet a munkás, mint azt, hogy ő egy árnyék.

- Én ember vagyok - nyilvánította kidöfve mellét és felkapva

összetört kobakját. - Nem árnyék, hanem maja vagyok én.

- Maja indiánus maga? - firtatta Francis.

- Félig maja - felelte. - Atyám tiszta maja. De nem elégedett meg

a Kordillerák maja nőjével. Egy vegyes vérű nőbe kellett neki

beleszeretni a tierra calientéről. így születtem meg én. Anyám aztán

elhagyta őt egy Barbados-négerrel, és apám visszatért a Kordillerákba.

Éppúgy, mint atyámnak, nekem is egy vegyes vérű nőbe kellett

belehabarodnom a tierra calientén. Pénz kellett neki, és én úgy bele

voltam habarodva, hogy eladtam magam munkásnak kétszáz pezóért.

Sohsem láttam többé sem őt, sem a pénzt. Öt éve vagyok munkás. Öt

évig robotoltam és püföltek, és hallja csak, öt év múlva az adósságom

nem kétszáz, hanem kétszázötven pezó.

*

Mialatt Francis Morgan és a sokat szenvedett félvér maja egyre

mélyebben nyomultak társaik után a Kordillerákba, és mialatt az

olajmező egyre nagyobb erővel lángolt, még tovább, a Kordillerák

szívében még különb események készültek, melyek hivatva voltak,

hogy összehozzák az üldözőket és üldözötteket: Francist, Henryt,

Leonciát, társaikat, a munkást, a hacienderók csapatát, a

kormánybiztost és zsandárait, és velük Alvarez Torrest, aki nemcsak

Thomas Regari jutalomdíjára sóvárgott, hanem éppúgy Leoncia Solano

bírására is.

Egy barlangban egy férfi és egy nő ült. A nő csinos volt, fiatal,

mesztic vagy félvér nő. Egy olcsó petrólámpa fényénél a nő hangosan

olvasott valami kutyabőr könyvből, amely Blackstone-nak spanyol

fordítása volt. Mindketten mezítláb voltak, meztelen karral, zsákvászon

kámzsás churápé födte hátukat. A nő kámzsája hátra volt vetve, s dús,

fekete haját födetlen hagyta. Az öregember kámzsája azonban fején

volt, mint a szerzeteseké. Büszke, önkínzó ábrázata, mely uralkodásra

alkotódott, tiszta spanyol volt. Don Quijoténak lehetett hasonló

fizimiskája. De volt valami különbség. Ennek az öregembernek a

világtalanság örök sötétje zárta le szemét. Nem pillanthatta meg a

szélmalmot, amellyel megküzdjék.

Úgy ült ott, tűnődve, szakasztott mint Rodin "Gondolkodó"-ja, mialatt

a nő olvasott neki. Sem álmodozó, sem szélmalmokkal harcoló Don

Quijote nem volt. Vaksága ellenére, mely a világ látható képét elburkolta

előle, a cselekvés embere volt, és lelke minden volt, csak vak nem, mert

a dolgoknak a látszatokon át szívükig hatolt, és kiolvasta minden

bűnüket, szenvedélyüket, nemességüket és erényüket.

Felemelte kezét, és elhallgattatta az olvasót, mialatt fennhangon

gondolkozott az olvasottak felett.

- A férfi törvénye - mondta lassú biztonsággal - manapság az ész

nagy játszmájában alakul ki. Nem az erő, hanem az ész határozza meg

a nagy játszma törvényeit. A felfogásuk a törvényekről jó volt, de a

törvény útja, a gyakorlata vezette az embereket hamis nyomokra.

Elvétették a célhoz vezető utat és az eszközöket a vég felé. De a

törvény törvény, szükséges és jó. Csupán más használatában jutott a

törvény tévútra. Bírák és ügyvédek elméletekbe és tanulmányokba

mélyednek, miközben elfeledkeznek a vádolókról és vádlottakról, akik

egyenlőséget és igazságot keresnek, nem pedig elméletet és

tanulmányt. Az öreg Blackstone-nak mégis igaza van. Mert a törvény

épületének legalapjául mégiscsak a legkövetelőbb és legegyszerűbb

vágy, meglelni a mindenkivel egyenlő igazságot. De mit mond a

prédikátor? "Sok mindent találtok ki, atyámfiai." És a törvény, amely

helyes utakon indult, utóbb kitalálta, hogy eredeti szándékaitól eltérően

ne szolgáljon többé sem a sértőknek, sem a sértetteknek, hanem

csupán a kövér bíróknak és sovány, éhes ügyvédeknek, akik nevet és

pocakot szereznek, ha ügyesebbek ellenfelüknél és a bírónál, aki

ítélkezik.

Szünetet tartott, még mindig Rodin "Gondolkodó"-jának tartásában,

és eltűnődött, mialatt a mesztic nő az öreg szokott jelére várt, hogy

folytassa a felolvasást. Végre oly mélységből, amiben világok

mérlegeltethettek meg, az öreg felocsúdott, és szólt:

- De nekünk vannak itt Panama Kordilleráiban törvényeink, amik

igazságosak és mindenkivel egyenlőek. Nem kedvezünk senkinek és

nem szerzünk pocakot sem. Zsákvászon csuha és nem bírói talár vezet

az igazságos ítélethez. Folytasd, Mercedes! Blackstone mindig

helyesen beszél, helyesen olvasva... ami paradox, de a modern törvény

rendesen paradox. Olvass tovább! Blackstone az emberi törvény igazi

megalapozója. Ó, mennyi igaztalanságot követnek el huncut emberek

az ő igaz nevében!

Tíz perc múlva az öreg tűnődőn felemelte fejét, szimatolni kezdett a

levegőbe, és hallgatást intett a lánynak. A lány hasonlóképp szimatolni

kezdett.

- Talán a lámpa, ó, Egyetlen Igaz - mondta.

- Olaj ég - felelte az öreg. - De nem lámpában. Messze van

innen. Lövéseket is hallok a szakadékból.

- Semmit sem hallok - mondta a lány.

- Lányom, aki látsz, nem szükséges hallanod is úgy, mint nekem.

Szaporán lődöznek a szakadékban. Parancsom vidd gyermekeimnek,

hogy nézzenek utána, és hozzanak hírt, mi történt.

A lány meghajtotta magát az öreg előtt, aki nem látta ugyan, de

élesre gyakorolt hallásával és a lány minden moccanásának

ismeretében tudta, hogy most meghajolt és a függönyt felemelve kiment

a napvilágra. A barlang szája mindkét oldalán egy-egy szolga ült.

Fegyvere és baltája volt mindkettőnek, övükbe pedig meztelen kés volt

dugva. A lány parancsára mindkettő felkelt, meghajolt, nem előtte,

hanem a parancs és annak láthatatlan kiadója előtt. Egyikük

megkocogtatta baltája fokával a követ, amin ült, majd rászorította fülét,

és figyelt. A kő valójában a hegy szívén át vezető érctávíró kagylója

volt. Túl a Kordillerák másik meredélyén, mely gyönyörű kilátás felett

uralgott, másik szolga ült, aki ugyanily módon szorította fülét a híradó

kőre, és kopogott rajta mindjárt baltájával. Aztán vagy tíz lépést tett egy

magas fához, mely félig már elkorhadt, belenyúlt az odvába, és

megrántott egy kötelet, akár valaki egy harangot lendítene meg.

De a harang nem hangot adott. Ehelyett ötven láb magasan egy

hatalmas ág, mely úgy állt ki a törzsből, mintegy szemafor karja, fel és

alá mozdult, éppúgy, mint az. Két mérföldre onnan, a hegyoldalban

hasonló szemaforkar felelt rá. Azonfelül még lejjebb, a meredeken

kézitükör csillant meg a napon, és jelekkel továbbította a vak ember

rendelkezését a barlangból. És a Kordilleráknak ez az egész szakasza

mozgalmas lett ezektől a fény- és faágszemafor-jelektől.

*

Enrico Solano, akár egy ifjú indián, húzd ki magadban ült lován,

kétoldalt két fia, meg Leoncia Henryvel, kapaszkodott kengyelébe;

mindnyájan telhetőleg kihasználták azt az időt, amit Francis küzdelme

biztosított neki. Hol egyik, hol másik vissza-visszapillantott, vajon

utoléri-e őket Francis? Öt perccel utóbb Leoncia nem kevésbé

aggódóan Francisért, mint a hátramaradó Henry, meg akart fordulni a

nyergében. De a ló, társa után való mehetnékben nem

engedelmeskedett a gyeplőrántásnak, kirúgott és megugrott. Leoncia

erre leszállt róla, és panamai módszer szerint megbéklyózva lovát,

eleresztette. Gyalog folytatta aztán az utat. Oly gyorsan Követte Henryt,

hogy csaknem sarkára hágott, mikor Francis és a munkás utolérte őket.

A következő percben Francis és Henry egyszerre kezdték korholni

viselkedéséért; persze hangjuk elárulta a szerelem önkéntelen

gyöngédségét, amely egyiknek sem tetszett a másik hangjában.

Fejük helyett a szívükkel lévén elfoglalva, annál nagyobb

meglepetésként érte őket a hacienderók bozótból rájuk rontó csapata.

Ezek azonnal elfogták a szökevény munkást, s elkezdték agyabugyálni.

A Solano-ház régi barátja, a haciendero nem volt velük, mert leverte

lábáról háromnaponként ismétlődő maláriája. Mindazonáltal a

hacienderók udvariasak voltak Leonciához és Henryhez meg

Francishez, bárha e két utóbbinak hátrakötötték a karját, amíg elhagyott

lovaikhoz másztak fel a szakadék oldalán. A munkáson azonban a latin-

amerikaiak kegyetlenségével töltötték ki bosszújukat.

Ezután elindultak és a hacienderókat és foglyaikat végül is a

kormánybiztos és társai tanyáján fogadta örömriadal. Szaggatott,

hadaró handa-banda keletkezett a kölcsönös magyarázatokból,

elbeszélésekből. De a nagy zenebona közben, Torres biccentve egyet

Francis felé és kárörömmel vigyorogva Henryre, odapockolta magát

Leoncia elé, mély meghajtással s igazi hidalgó-udvariassággal és

finomsággal:

- Hallgasson meg! - kérte Leonciát, amint a lány megvető

kézmozdulattal akarta elnémítani. - Félre ne értsen! Én azért vagyok

itt, hogy megmentsem és bármi történjék, megvédjem önt. Ön álmaim

úrnője. Meghalnék önért!... De persze boldogabban, sokkal

boldogabban élnék inkább önért.

- Nem értem - mondta kurtán a lány. - Nem látom itt sem életről,

sem halálról való beszéd értelmét. Mi semmi rosszat nem tettünk. Sem

én, sem atyám. Sem Francis, sem Henry Morgan. Tehát itt nem forog

fönn semmiféle élet-halál kérdése.

Henry és Francis, akik szorosan ott álltak kétoldalt Leoncia mellett, a

nagy zsivajon át is kihallhatták Leoncia és Torres párbeszédét.

- A kérdés Henry Morgan föltétlen biztos kivégzése köjül forog -

ismételte Torres. - Meg van állapítva kétségen felül, hogy ő ölte meg

Alfaro Solanót, aki önnek édes unokabátyja és édesapja édesöccse

volt. Nincs rá eset, hogy Henry Morgan megmeneküljön. De Francis

Morgant megmenthetem egész biztosan, ha...

- Ha? - kérdezte Leoncia, csaknem úgy harapva össze fogait, mint

egy nőstény leopárd.

- Ha.... kedves lesz hozzám és hozzám jön... - felelte Torres

méltóságos határozottsággal, bár a két gringo, tehetetlenül, hátrakötött

kézzel, úgy lövellte rá tekintetét, mint akiknek csak az a közös vágyuk

van, hogy megfojtsák.

Torres, miután gyors pillantással megbizonyosodott, hogy a két

Morgan karja mozdíthatatlanul le van hurkolva, szenvedélye

kitörésében megragadta a lánykezét, és így unszolta:

- Leoncia, még Henryért is tehetek valamit, ha a férje leszek. Lehet,

hogy életét és nyakát visszaajándékozhatom neki, ha azonnal elhagyja

Panamát.

- Te spanyol kutya! - agyarkodott rá Henry, azon küszködve, hogy

kiszabadítsa kezét kötelékeiből.

- Gringo gazember! - viszonozta Torres, miközben keze fejével

szájon törölte Henryt.

Ebben a pillanatban Henry lábával belerúgott úgy, hogy Francis felé

tántorgott, aki visszarúgta, és ezen módon labdáztak vele, mígnem a

csendőrök odaugrottak, és kirántva Torrest a két gringo közül, elkezdték

azokat püfölni. Torres nemcsak a zsandárokat biztatta ütlegelésre,

hanem maga is kést rántott, és már bekövetkezett volna a latin-amerikai

bosszúszomj hevítette véres tragédia, ha egyszerre egy csomó néma

fegyveres nem jelent volna meg, hogy tanúja legyen a jelenetnek. A

jövevények közül egyesek pamutnadrágba, mások zsákvászon

csurápéba voltak öltözve.

A csendőrök, hacienderók félelmükben vacogva, hányták a

keresztet, és hebegték: - A Vak Zsivány! A Rettenetes Egyetlen

Igazság! Ezek az ő emberei. Elvesztünk!

De az oly sokszor elrakott munkás előreugrott, és térdre esett a

komor arcú férfi előtt, aki a Vak Zsivány emberei vezetőjének látszott. A

munkás szájából hangos jajveszékelés áradt elő, és igazságért való

segélykiáltás.

- Ismered-e azt az ítélőszéket, amelyhez apellálsz? - kérdezte

mély hangon a vezér.

- Igen, ő a Rettenetes Igazság - felelt a munkás. - Jól tudom, mit

jelent őhozzá apellálni, s én mégis megteszem, mert igazságot keresek

és az én ügyem igaz.

- Én is a Rettenetes Igazsághoz apellálok! - kiáltotta Leoncia

villogó szemmel, bár félhangon ezt mondta Henrynek és Francisnek: Ha

én tudnám, hogy ki az ördög az?

- Ha Torres és a kormánybiztos van a játékban, az nem tiszta

munka már - felelte éppoly halkan Henry, azzal merészen a kámzsás

vezér elé lépve, így szólt hangosan: - Én is a Rettenetes Igazságot

óhajtom.

A vezér bólintott.

- Én is - dörmögte Francis, aztán hangosan is nyilvánította ezt.

A csendőrök, úgy látszott, semmit sem számítanak, míg a

hacienderók beleegyezésüket mutatták, bármit mérjen rájuk a Vak

Zsivány. Csak a kormánybiztos tiltakozott.

- Lehet, hogy nem tudjátok, ki vagyok - pöffeszkedett. - Én

Mariano Vercara e Hijos vagyok, ősi és tisztelt név birtokosa. San

Antoniónak vagyok kormánybiztosa, a kormányzó kebelbarátja és

Panama köztársaság kormányának teljes bizalma az enyém. Én

képviselem a törvényt.

Csak egy törvény és egy igazság van, és ez Panama köztársaság

törvénye, és nem a Kordilleráké. Tiltakozom ez ellen a havasi törvény

ellen, amit Rettenetes Igazságnak hívnak önök. Csapatokat fogok

küldeni a Vak Zsivány ellen, és a keselyűk fognak lakmározni tetemén

San Juanban.

- Emlékezzék rá - intette Torres gúnyosan az ingerült

kormánybiztost -, hogy ez itt nem San Antonio, hanem Juchitan

őserdeje. És serege nincsen.

- Vétett e két ember valaki ellen, aki a Rettenetes Igazsághoz

apellál? - kérdezte hirtelen a vezér.

- Igen - jelentette ki a munkás. - Megvertek. Mindenki megvert,

ők is, minden ok nélkül. Kezem véres. Testem össze van törve és

meggyötörve. Megint a Rettenetes Igazsághoz apellálok, és ezt a két

embert jogtalansággal vádolom.

A vezér bólintott, és parancsot adott embereinek a foglyok

lefegyverzésére és az indulásra.

- Igazság! Egyenlő igazság az, amit óhajtok! - kiáltott Henry. -

Kezem hátra van kötve. Vagy mindenkié úgy legyen, vagy egyiké sem.

Amellett nagyon nehéz gyalogolni hátrakötött kézzel.

A vezér ajkán mosoly árnya szaladt át, miközben rendeletére

emberei átvágták az egyenlőtlen bántalommal vádolt köteleket.

- Hú! - mosolygott Francis Henryre és Leonciára. -

Homályosan úgy emlékszem, mintha vagy egymillió éve kényelemben

éltem volna egy New York nevű ósdi kis váracskában, ahol azt

gondoltam bolondul, hogy mi vagyunk a legvadabb és leggonoszabb

istenteremtményei, akik valaha a golflabdát csapkodták, vitába szálltak

a jó erkölcsökkel és hat aduval is segítségül hívták a partnert. - Hú! -

nyilatkozott Henry egy fél óra múlva, midőn az ösvény kanyargása azt

ígérte, hogy egy alacsonyabb hegycsúcsról egy magasabbra kell

mászniuk. - Hú! Ördög és pokol! Ezek a kámzsások nem is olyan

ostoba állatok. Nézze, Francis! Szemaforjaik vannak. Nézzen csak erre

a fára itten, meg amarra, túl a szakadékon. Figyelje, hogy emelődik

egyik ága!

*

Jó egynéhány mérföldet haladtak bekötött szemmel a Rettenetes

Igazság barlangja felé. Mikor levették a kötelékeket, puszta, magas

barlangban lelték magukat, melyet számos fáklya világított meg.

Szemközt velük egy vak, fehér hajú, zsákruhás férfi ült sziklából vágott

trónon, az agg térdeinél pedig mesztic nő ült.

A vak beszélt, és hangja a kortól és a nehéz bölcsességtől úgy

csendült, mint az ezüstharang.

- A Rettenetes Bírót hívtátok? Beszéljetek! Ki akar egyenlő

igazságot?

Mindenki megszeppent, maga a kormánybiztos sem mert tiltakozni a

Kordillerák törvénye ellen.

- Egy nő is jelen van - folytatta a Vak Zsivány. - Beszéljen ő

elsőnek! Minden halandó, férfi vagy nő, bűnös valamiben, vagy bűnnel

vádolja felebarátját.

Henry és Francis vissza akarták tartani őt, de a lány egyként

rámosolyogva mindkettőre, tiszta, csengő, hangon így szólt a

Rettenetes Egyetlen Igazsághoz:

- Én csak segítségére siettem vőlegényemnek, hogy meneküljön a

halál elől, melyet el nem követett gyilkosságért róttak ki rá.

- Szólottál, leányom - mondta a Vak Zsivány. - Most jöjj közelebb!

A zsákruhás emberek - a két szerelmes Morgannek élénk

nyugtalanságot okozva - letérdeltették Leonciát a vak aggastyán elé. A

mesztic nő Leoncia fejére tette az öreg kezét. Egy teljes percnyi

ünnepélyes csönd állt be, mialatt a Vak Zsivány keze Leoncia homlokán

pihent és halántéka lüktetését tapintotta. Akkor levette kezét, és

hátrahajolt, hogy ítéletet mondjon.

- Kelj fel, senorita - szólt. - Szíved tiszta minden rossztól. Szabad

vagy!... Ki apellált még a Rettenetes Igazsághoz?

Francis nyomban előlépett.

- Ugyanúgy segítettem én is ennek az embernek az érdemtelen

haláltól való menekvésben. Hasonló a nevünk és távolról rokonok

vagyunk.

Ő is letérdelt, és érezte, amint a puha ujjhegyek finoman tapogatják

halántékát, szemöldökeit s végül csuklója ütőerét keresik meg.

- Nem egészen tiszta előttem - szólt a Vak Zsivány. - Nem vagy

békében lelkeddel. Zavar van benne, emésztő zűrzavar.

Hirtelen a munkás lépett elő, és kéretlen beszélni kezdett. Hangja

csikorgóan, átokként rezzentette meg a zsákruhás embereket.

- Ó, Egyetlen Igazság, engedd békén el ezt az embert - mondta

szenvedélyesen. - Kétszer voltam gyönge és kétszer árultam el őt ma

ellenségeinek, ő pedig kétszer védett és mentett meg engem ma

ellenségeimtől.

És a munkás ismét térdein, ám ezúttal az Igazságosság előtt,

babonás áhítattól vacogott, amint magán érezte az ismeretlen bíró lágy

ujjait. Zúzódásait és hegeit az ujjak hamar megállapították hátán és

vállán.

- A másik szabadon mehet - ítélkezett a Rettenetes Igazság -

jóllehet, valami zavar van benne... Tud róla valaki, és akar-e beszélni?

Francis tudta, hogy az a zavar, amit a vak rögtön felfedezett benne,

az a szerelem, amely Leoncia iránt ég teljes lánggal szívében, és azzal

fenyegeti, hogy megbontja Henryhez való örök, baráti hűségét. Leoncia

nem kevésbé hamar tudta ezt, és ha a vak láthatta volna önkéntelen

váltott pillantásukat és zavarodottságukat, nyomban megállapíthatta

volna Francis bibijét. A mesztic lány látta, és megdobbant szíve a felé

lobogó szerelmen. De Henry is látta, és akaratlan összevonta

szemöldökét.

Az Egyetlen Igazság szólt:

- Szívügy ez, nincs kétség! A nő örök bizsergése a férfiszívben.

Mindazonáltal ez az ember szabad. Egy nap kétszer segített azon, aki

kétszer árulta el. Szívének betegsége nem szegette meg vele fogadását

azon ember iránt, akit érdemtelen ítéltek halálra. A kérdés ez utolsó

emberre marad, akit összevertek és akit gyöngesége kétszer tett önző

árulóvá, hogy végül önzetlen legyen. Előrehajolt, és ujjai kutatva jártak a

munkás arcán és fején.

- Félsz a haláltól? - kérdezte hirtelen.

- Egyetlen Nagy Szent, nagyon félek meghalni - hangzott a felelet.

- Akkor mondd, hogy hazudtál erről az emberről, mondd, hogy

hazugság, hogy kétszer megmentett és élsz.

Az Egyetlen Igaz ujjai alatt nyöszörgött és vergődött a munkás.

- Jól gondold meg - hangzott az ünnepélyes intelem. - Meghalni

nem jó. Örökké mozdulatlan lenni, mint a rög és szikla, nem jó. Mondd,

hogy hazudtál és életed a tied! Beszélj!

De a munkás, noha hangja reszketett félelme önkívületétől,

felegyenesedett teljes magasságában:

- Kétszer árultam el őt egy nap. Egyetlen Igaz. De a nevem nem

Péter. Harmadszor nem árulom el. Fáj, de nem tehetem.

A vak bíró hátradőlt, és arca ragyogott, mint az átszellemülteké.

- Jól mondád - szólt. - Férfimódra viselkedtél, íme, halld ítéletem:

Mostantól fogva, a nap alatt minden órádban úgy gondolkodól,

cselekszel, mint férfiúnak kell. Jobb meghalni embermódra bármikor,

mint állatul örökké élni. Az apostol tévedett. Egy holt oroszlán több, mint

egy eleven eb. Szabad vagy, Újjászületett lélek, szabad!

De amint a munkás a mesztic jelére fel akart állani, a vak bíró

visszatartotta:

- Először is, ó, ember, aki csak ma születtél annak; mi volt az oka

minden bajodnak?

A munkás itt elmesélte az asszonnyal való történetét.

- Szép volt-e ő? Az a tierra caliente asszonya? - kérdezte enyhén

a vak bíró.

- Bolond voltam, Nagy Szent! Nem tudtam, szép-e. Nekem az volt

akkor. Az érte emésztő láz rabszolgájává tett, bár elment aznap éjjel és

sohsem láttam többé.

A munkás térden állva, lehajtott fejjel várt, mialatt mindenki

ámulatára a Vak Zsivány mélyet lélegzett, és úgy látszott magába

feledkezik. Keze önkéntelen és gépiesen odatévedt a mesztic fejére,

megcirógatta fénylő fekete haját, és tovább cirógatta beszéde alatt is:

- A nő - mondta olyan gyöngédséggel, hogy hangja, bár alig volt

több suttogásnál, ezüstösen tiszta és érthető volt - mindig szépséges.

Minden nő szépséges a... férfinak. Atyáinkat ők szerették, ők szültek

bennünket. Mi is szeretjük őket, és ez így fog tartani, míg férfi és nő lesz

a földön.

Mélységes csönd hullt a barlangra, míg a Rettenetes Igazság

tűnődött egy ideig. Végre afféle családias merészséggel a csinos kis

mesztic bökött az agghoz, és felocsúdtatta őt a munkás ügyéhez, aki

még mindig ott térdelt.

- Ítéletet mondok - szólt. - Sok ütleget szenvedtél el. A sok

csapás kiegyenlíti teljesen a hacienderónál való adósságodat. Eredj

szabadon! De maradj itt a hegységben, és innen válassz asszonyt,

minthogy asszony kell a férfinak, ez kikerülhetetlen és örök. Eredj

szabadon! Te félig maja vagy.

- Félig maja - dörmögte a napszámos. - Atyám egészen maja.

- Kelj fel, és menj szabadon! És maradj maja atyád mellett a

hegységben. A tierra caliente nem jó hely a hegyi szülött számára. A

haciendero nincs itt, ennélfogva nem hallhatja ítéletét. Ti, társai,

menjetek szabadon!

A Rettenetes Igazság várt. Most Henry lépett előre.

- Én vagyok - mondta bátran -, akit halálra ítéltek el nem követett

gyilkosság miatt. A meggyilkolt édes unokabátyja volt szerelmesemnek,

akit el fogok venni, ha van igazság a Kordillerákban.

De a kormánybiztos közbevágott.

- Egy sereg tanú előtt fenyegette halállal azt az embert. Egy óra

múlva ott találtuk a holttestre hajolva, amely még meleg volt.

- Igazat beszél - erősítette meg Henry. - Fenyegetőztem

részegen és felhevülve. Ott találtak teteme fölé hajolva. Mégsem én

öltem meg. Sem nem tudom, nem is sejtem, kié az a gyáva kar, amely

leszúrta őt orvul sötétben.

- Térdeljetek le mindketten, hogy megvizsgáljalak - parancsolta a

Vak Zsivány.

Soká tartotta rajtuk érzékeny, firtató ujjait. Soká, soká futkostak

határozatlan ujjai a két férfi halántékán és pulzusán.

- Van itt valami nő? - kérdezte jelentősen Henry Morgant.

- Igen. Egy nagyon szép nő. Akit szeretek.

- Kell ez a gyötrelem, mert férfi enélkül csak félig férfi - nyilatkozott

a vak bíró.

A kormánybiztosnak pedig ezt mondta: - Nő nem gyötör téged,

mégis emésztődöl. De ennek az embernek - mutatott Henryre -

minden gyötrelmét nő okozza. Talán valami ördög késztette a bűnre.

Álljatok fel! Nem tudok köztetek ítélkezni. Van azonban csalhatatlan

próba, a Kígyó és Madár próbája. Oly csalhatatlan, mint Isten, mert ő

mindig megnyilatkozik itt. Blackstone is említi a valóság ilyetén való

kiderítésének módját.

XI. FEJEZET

Egy kis természet alkotta vívóteremféle lehetett ez a Vak Zsivány

lakának szívében. Tíz láb mély volt és harminc láb átmérőjű. Padlója

sima, falai függőlegesek, keveset járult hozzá emberkéz, hogy arányos

méretűvé tegye. A zsákruhás emberek, a hacienderók, a zsandárok,

mind jelen voltak, kivéve a Rettenetes Igazságot és a meszticet, s

mindnyájan az üreg pereme fölé hajoltak közönség gyanánt, hol valami

gladiatorharc készült. A komor képű vezér parancsára a zsákruhás

emberek, akik elfogták őket, és Henry meg a kormánybiztos leszálltak

az üregbe. Több zsivány is követte őket.

- Egyedül az ég tudja, mi készül - nevetett Henry, angolul szólva

Leonciához és Francishez. - De ha tényleg csülökre megy és egymás

bőrére, akkor a pohos kormánybiztos úr az én falatom. A vak öreg

azonban ügyes, és kiegyenlíti köztünk valahogy a különbséget. Az

esetben, tisztelt közönségem, ha engem ver le ő, feltartsák ám

hüvelykjüket, és lármázzanak istenigazában. Az övé is azt teszi, ha ő

kerül alá.

A kormánybiztos a maga csinálta csapdába kerülve, spanyolul szólt

a vezetőhöz:

- Én nem vívok meg ezzel az emberrel. Fiatalabb, és jobban bírja

szusszal. A helyzet tehát jogtalan. Panama köztársaság törvényeinek

sem felel meg. Ez extra terület és teljesen törvénytelen.

- Ez a Kígyó és a Madár- hallgattatta el a vezér. - Ön lesz a

Kígyó. Ez a puska az ön kezébe kerül. A másik lesz a Madár. Kezében

ő csengőt tart. Figyeljen! Így megértheti az istenítéletet.

Parancsára egyik zsiványnak adták át a fegyvert, és bekötötték a

szemét. Másiknak, szembekötetlen, odaadták a csengőt.

- A fegyveres ember a Kígyó - mondta a vezér. - Egy lövést tehet

a csengőt vivő Madárra.

A kezdés jelére a csengős zsivány kiterjesztett karral megrázta a

csengőt, és gyorsan félreugrott. A fegyveres ember leeresztette a

fegyvert, mintha a hang irányába akarna lőni.

- Megértették? - kérdezte a vezető Henryt és a kormánybiztost.

Henry bólintott, míg a kormánybiztos ujjongón kiáltotta:

- És én vagyok a Kígyó?

- Ön a Kígyó - erősítette meg a vezető.

A kormánybiztos mohón nyújtotta kezét a fegyverért, és nem

tiltakozott többé a szabálytalan viadal miatt.

- Megpróbál ledurrantani engem? - kérdezte tőle Henry.

- Nem próbálom, senor Morgan. Hanem le is durrantom. Egyike

vagyok Panama két első céllövőjének. Több érmem van. Sötétben is

tudok lőni. Gyakran lőttem pontosan sötétben. Már holt embernek is

tarthatja magát.

Csak egy töltényt raktak a fegyverbe, mielőtt a bekötött szemű

kormánybiztosnak átadták volna. Aztán Henryt a csengővel felszerelve

elindították a verembe. A kormánybiztos falnak fordult addig, míg az

emberek és utána a vezető kimászott a veremből és felhúzta a létrát. A

vezető erre lekiáltott:

- Jól figyeljen, senor Kígyó, és ne mozduljon a vezényszóig. A

Kígyónak csak egy lövése van. A Kígyó nem birkózhat bekötött

szemmel. Ha ezt kezdik vele, gondja legyen, hogy az illető meghaljon

rögtön. A Kígyónak nincs megszabva az ideje. Egész nap, egész éjjel

várhat a lövésével. A Madárra nézve csak egy a kötelező, hogy a

csengőt nem szabad elengedni a kezéből, és nem szabad

megakadályoznia teljes csengésében a nyelvét. Ha ezt teszi, rögtön

halál fia legyen. Itt vagyunk önök felett, puskával kezünkben, és látjuk,

ha valamelyikük megszegi a törvényt. Most pedig, Isten legyen az

igazzal, rajta!

A kormánybiztos lassan körülfordult és fülelt, miközben Henry

óvatosan mozogva a csengővel, mégis megcsengette. A fegyver

gyorsan a hang iránt emelődött, és követte, amerre Henry a csengőt

vitte, ám ez gyors mozdulattal másik kinyújtott kezébe tette át a

csengőt, és visszaszaladt az ellenkező irányba. A fegyver ide is követte.

De a kormánybiztos ravaszabb volt, semhogy hiába kockáztassa a

lövést, és lassan indult át a vermen. Henry mozdulatlan állt, és a

csengő nem szólt.

A kormánybiztos füle úgy megjegyezte a legutóbbi csilingelést és oly

egyenesen ment rá bekötött szemmel is, hogy Henry jobbjának és a

csengőnek tartott. Henry végtelen óvatossággal, hogy a csengő meg ne

csendüljön, lassan felemelte karját és a kormánybiztos fejét elengedte

egy hüvelyknyire alatta.

A kormánybiztos előreszegezve a fegyvert, határozatlan állt

egylábnyira a veremfaltól. De hiába fülelt, és ahogy még egy lépést tett,

a fegyver csöve a falat érte. Megfordult, és kinyújtott fegyverrel, mint a

vak, megérezte ellenfele hollétét. A cső már Henryt érte volna, ha félre

nem ugrik s ide-oda nem szökell.

Remegő szünetben állt meg a verem közepén. A kormánybiztos

nekiment a másik falnak. Megkerülte a falat, lábujjhegyen, fegyvere

csövét folyvást a levegőbe emelve. Majd megpróbált átrontani a

vermen. Több ily átrontás után, hogy a csengő összevissza járása nem

adott neki támpontot, ügyes fogáshoz nyúlt. A földre lökve kalapját,

hogy tudja honnan indult el, egyre növekvő, majd újra fogyó átlókban

keresztezte át a vermet. Amint falnak ment, onnan visszatért a

kalaphoz, és így szerzett tájékozást a verem minden zugáról.

Keresztül-kasul bejárta mindenütt a vermet, úgyhogy Henry, egy

helyt állva, nem menekülhetett e keresztjáratok elől. Nem is várta tehát,

hogy hozzá érjen. Csengetett a csengővel és ide-oda szökellt, egyik

kezéből a másikba kapva a csengőt. Szinte nem is mert újból megállni.

A kormánybiztos egyre ismételte keresztjáratait, de Henrynek nem

volt kedve tovább csigázni ezt a feszültséget. A következőt tette:

megvárta, míg a kormánybiztos utolsó keresztjáratával egyenest

nekijött. Megvárta, míg a fegyvercső pár araszra volt a szívétől. Akkor

egyszerre lebukott a fegyver csöve alá és rettentően ráordított a

kormánybiztosra: - Tüzelj!

Valóban, a kormánybiztos összerezzenve, elrántotta a ravaszt, és a

golyó Henry feje fölött falba vágódott. Felülről a zsákvászon csuhások

vad tetszészajban törtek ki. A kormánybiztos, lekapva kendőjét, ott látta

ellenfele vigyorgó arcát magával szemközt.

- Jól van... Isten ítélt - jelentette ki a zsákvászon csuhás vezér,

amint leszállt a verembe. - A sértetlen ember ártatlan. Most jön a

másik próbája.

- Az enyém? - kiáltott megdöbbenésében a kormánybiztos.

- Üdv, kormánybiztos uram - vigyorgott Henry. - Ön megpróbált

ledurrantani engem. Most jövök én. Adja át a fegyvert!

De a kormánybiztos egyet káromkodva dühében, elfeledte, hogy a

fegyverben csak egy töltény volt, és Henry szívének irányítva a

fegyvert, megnyomta újra a ravaszt. A kakas érces kattanással vágott

le.

- Helyes - mondta a vezér, elvéve a fegyvert és megtöltve. -

Bevádoljuk viselkedéséért. De még hátravan próbája, hogy lássuk,

milyen nem Istennel járó ember.

A kormánybiztos úgy fürkészett fel menekvésért a falakra, mint egy

rosszul ledöfött bika a könyörtelen arcokra az arénában, s nem látott

mást, csak a zsákruhások fegyvereit, Leoncia és Francis diadalmas

arcát, saját csendőrei kíváncsi képét és a hacienderók vérszomjú

tekintetét. Éppen, mint egy bikaviadalon.

A komor arcú vezérnek megint mosoly árnyéka futott végig az arcán,

amint átnyújtotta Henrynek a fegyvert és bekötötte a szemét.

- Mért nem állítják őt is a falhoz, míg én elkészülök? - kérdezte a

kormánybiztos, mialatt a csengő egyre csengett remegő kezében.

- Mert ő kipróbált, Istennel járó ember - hangzott a felelet. - Ő

kiállta a próbát. Azért nem is tud becstelenül cselekedni. Most önön a

próba sora. Ha becsületes, nem érheti bántódás a Kígyótól. Mert itt

Isten intéz mindent.

A kormánybiztos jobb vadász volt, mint vad, ezt bebizonyította, ő is

megpróbált mozdulatlan állani a veremben, melyet Henry keresztül-

kasul járt, de idegességétől reszkető keze rögtön megcsengette a

csengőt, amint Henry a közelébe ért a fegyverrel. A fegyver ott

vesztegelt és imbolygott a hang körül csaknem mindig. Hiába próbált

parancsolni inainak a kormánybiztos, a csengő csengett.

A csengő csengett, míg végül is kétségbeesésében eldobta, és

földre vetette magát. De Henry ellenfele zuhanásának hangját követve,

leeresztette a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. A kormánybiztos

felsivalkodott, amint a golyó átfúrta a vállát, majd talpra ugrott, és

átkozódva vágta magát újra hanyatt, hogy így fetrengjen a földön.

*

Megint a barlangban voltak, ahol a Vak Zsivány térdei közt a

meszticcel, ítéletet hirdetett ki:

- Ez a sebesült ember, aki sokat beszélt a tierra caliente törvényéről,

most tanulja meg a Kordillerák törvényét. Bűnösnek találtatott a Kígyó

és Madár próbájában. Fizetni tartozik tízezer dollár váltságpénzt az

életéért, másként itt marad favágónak, vízhordónak mindaddig, amíg

Isten kegyes lesz elszólítani őt e földről. Szólottam, és tudom, hogy

Isten szólt ajkamon át, valamint azt is tudom, hogy ő nem fog késni

sokáig, hogy elszólítsa e bűnöst, hacsak a váltságdíj meg nem érkezik.

Hosszú szünet következett, mialatt e hidegvérű gyilkossági ígéret

magát Henryt is visszahökkentette, aki pedig bármikor meg tudta ölni

ellenfelét a küzdelem hevében.

- A törvény könyörtelen - mondta a Rettenetes Egyetlen Igazság,

és megint csönd lett.

- Hadd dögöljön meg váltságdíj híján - szólt az egyik haciendero.

- Úgy viselkedett, mint egy álnok kutya. Úgy is dögöljön meg!

- Mit mondsz? - kérdezte komolyan a Vak Zsivány. - És mit

mondsz, te sokszor elvert munkás, aki ma születtél újra, félig maja vagy

és a szépséges asszony szerelmese? Dögöljön meg, mint a kutya ez az

ember, váltságdíj híján?

- Ez az ember kemény szívű - szólt a munkás. - De ma az én

szívem kiválólag engedékeny. Ha nekem volna tízezer aranyam,

magam fizetnék érte. Az ám Szent Igazság, de ha csak kétszázötven

pezóm volna, már azt is a hacienderónak fizetném tartozásomba, amitől

ugyan felmentettél.

Az öreg arcán öröm ragyogott.

- Te, te is Isten szavával szóltál ma, újjászületett ember - helyeselt.

Francis azonban sietősen firkantott egy csekklapot, s a tintától azon

nedvesen nyújtotta át a meszticnek.

- Én is mondok valamit - szólt. - Ne dögöljön meg mégsem ez az

ember, mint egy álnok kutya, bárha az.

A mesztic hangosan olvasta el a csekket.

- Nem szükséges elmondani - hallgattatta el a Vak Zsivány. -

Eszes lény vagyok, és nem éltem mindig a Kordillerakban.

Bonyolítottam le üzleteket Barcelonában. Ismerem a New York-i

Chemical National Bankot, mellyel ügynökeim által összeköttetésben

voltam. Tízezer dollárról szól a csekk, Ez az ember, aki a csekket adta,

már mondott ma igaz szót. A csekk jó. Aztán tudom, hogy nem akad el

a fizetséggel. Ez az ember, aki így fizet ellenségéért, három lehet: vagy

nagyon jó, vagy bolond, vagy nagyon gazdag ember. De mondd, Ó,

Ember, csodaszép a jelenlevő nő?

És Francis, aki nem mert nézni sem jobbra, sem balra, sem Henryre,

sem Leonciára, csak a Vak Zsivány arcába, úgy érezte, ezt kell felelnie.

- Igen, Ó, Rettenetes Egyetlen Igazság, ez a nő csudaszép itten.

XII. FEJEZET

Ugyanott, ahol előzetesen bekötötték a szemüket a zsákruhások,

megint megálltak. Mindnyájan együtt érkeztek öszvérháton, akik

idejöttek, csak a hacienderók, a kormánybiztos és Torres jártak elöl egy

félórával. A komor képű vezér levetette a foglyok szeméről a kötést.

- Úgy tetszik, már voltam itt - nevetett Henry körülnézve.

- Úgy tetszik, az olajforrások még égnek - mondta Francis

odamutatva a füstgomoly takarta tájra. - Munkás, nézzen oda

munkájára. Olyasvalaki gyanánt, akinek semmije sincs, maga a

legnagyobb pazarló, akivel találkoztam. Láttam már részeg

olajkirályokat, akik ezerdollárossal gyújtották meg a szivarjukat, de

maga millió dollárokat éget el.

- Én nem vagyok szegény - hetvenkedett titokzatoskodóan a

munkás.

- Álöltözetű milliomos ő - mókázott Henry.

- Hol van a tőkéje? - kérdezte Leoncia. - A Chemical National

Bankban?

A munkás nem értette az élceket, csak azt látta, hogy mulatnak rajta,

és büszkén hallgatott.

A komor vezető így szólt:

- Innentől fogva mehet ki-ki útjára, így parancsolta az Egyetlen

Igazság. A senoritának odaajándékozza az Egyetlen Igazság az

öszvért, amin idejött, mert nem akarja, hogy gyalog járjon. A senorok

talpalhatnak baj nélkül. Ugyancsak a gazdag senor is. Mert a

gazdagság odavezet, hogy keveset gyalogolnak, akik azok. Aki keveset

gyalogol, az meghízik, a pocak pedig nem szalad a női szoknyák után.

Ilyen az Egyetlen Igazság bölcsessége. Továbbá a munkásnak azt

tanácsolja: maradjon a hegyek közt. Vannak itt szép nők, és talál

közülük saját véréből valót. A kordillerákbeli férfinak kordillerákbeli nő

felel meg. Isten nem szereti keverni a vért. A keveredés

tisztátlansághoz vezet. Én csak az Egyetlen Szent szavait ismétlem itt.

Kiválólag megbízott, hogy hozzátegyem, hogy ő tudja, miről beszél,

mert ő maga is vetkezett annak idején olyatén módon.

Az angolszász Henrynek és Francisnek, meg a latin Leonciának

elevenjébe találtak a Vak Zsivány szavai, s egymásközt bizonyára

tiltakoztak volna ellene. Pedig hát úgy volt, hogy lelkük mélyén

mindnyájan bizonyos igazságot éreztek a Vak Zsivány szavaiban, és

bűntudat súlyosodott rajtuk.

Gondolataik folyamát nagy csörtetés szakította meg a bozót felől,

ahol a hegyoldalon csetlő-botló, fáradt lovakon a haciendero és kísérete

ereszkedett alá. Hidalgók udvariasságával üdvözölte a Solano család

lányát, s valamivel mérsékeltebben a két férfit, akik közül valamelyik

Enrico Solano veje lesz.

- Hol van tisztelt édesapja? - kérdezte Leonciától. - Jó hírt hozok

neki. Levert a láz egy hétig. De azalatt dróttalan távírón kaptam

Panama köztársasági elnökének üzenetét, aki régi jó pajtásom. Bár

annyi ezer pezóm volna, ahányszor Colónban, az intézet udvarán a

pocsolyába nyomtam az orrát. Azt táviratozta, hogy minden rendbe jön,

a San Antonió-beli törvényszék túl szigorú volt, a kormánybiztos

érdemes ember, de megtévedt túlbuzgóságában, most azonban

megbocsátva és feledve minden, törvényileg és politikailag is az egész

Solano családnak és két nemes gringo barátjának...

Itt a haciendero mélyen meghajolt Francis és Henry előtt. Ekkor

pillantása Leoncia mögött a munkásra esett, mire diadalmasat villant a

szeme:

- Jóisten! mégsem hagytál cserben! - kezdett hevesen lihegni,

miközben kísérő barátaihoz fordult: - íme, itt van ez az ostoba és

arcátlan szerzet, aki elszökött tőlem tartozásával. Fogjuk csak meg!

Megfekszi vagy egy hónapig, amit kap most tőlem.

Erre a haciendero odaugrott Leoncia öszvéréhez, melyet a munkás

megkerülve a bozótba menekült volna, ha ott nincs a többi haciendero,

akik megsarkantyúzva lovukat, eléje ugrattak, és elcsípték. Rögtön

hátrakötözték karját, és kötélhurkot hajítottak a nyakába póráznak.

Henry és Francis egyszerre kezdtek tiltakozásba ez ellen.

- Senors - felelt a haciendero -, önök iránt való tiszteletem és

készségem, hogy szolgálatukra legyek, akkora, mint a Solano család

iránti, melynek védelmében állanak. Rendelkezésükre állok. Haciendám

az önöké, és mindenem éppúgy. De ezzel a napszámossal másként áll

az ügy. Ez az én napszámosom, nekem tartozik, az én haciendámról

szökött el. Megértenek és megbocsátanak, bízom benne. Ez tisztán

tulajdonjogi kérdés. És ő az én tulajdonom.

Henry és Francis zavartan és határozatlanul bámultak egymásra. Jól

tudták, hogy ennek az országnak ez a törvénye.

- A Rettenetes Igazság elengedte tartozásomat, mindnyájan tanúi

ennek - nyöszörögte a munkás.

- Igaz, a Rettenetes Bíró elengedte adósságát- bizonyította

Leoncia.

A haciendero mosolygott és mélyen meghajolt:

- De a munkásnak szerződése van velem. És ki az a Rettenetes

Bíró, hogy az ő bolond törvénye érvényes legyen az én ültetvényemen

és megfosszon jogos kétszázötven pezómtól.

- Igaza van neki, Leoncia - mondta Henry.

- Akkor visszatérek a magas Kordillerákba - jelentette ki a munkás.

- Ó, ti, a Rettenes Bíró emberei, vigyetek vissza oda!

De a komor vezető fejét rázta.

- Itt utadra bíztunk. Nincs tovább parancsunk, ítélet sincs rád

továbbra. Mi búcsút mondunk és indulunk.

- Megálljunk! - szólt Francis, elővévén újra csekk-könyvét és írni

kezdve. - Egy percet! Elintézem ennek a munkásnak a sorsát. Mielőtt

eltávoznék, egy kérésem van önhöz.

Átadta a csekket a hacienderónak, és ezt tette hozzá: -Tíz pezót

írtam hozzá a költségekre.

A haciendero rápillantott a csekkre, zsebre vágta, és a munkás

nyaka köré hurkolt póráz végét Francis kezébe nyomta.

- A napszámos az öné.

Francis ránézett a kötélre, és felkacagott:

- Tessék! Egy emberi jószágom is van mától. Rabszolga! a

tulajdonom vagy, értetted?

- Igen, senor! - mormogta alázatosan a munkás. - Úgy látszik,

mióta belehabarodtam abba a nőbe, vége a szabadságomnak, mert

Isten úgy akarja, hogy mindig valaki rabszolgája legyek. Igaza volt a

Rettenetes Igazságnak. Isten büntet, mivel fajomon kívül kerestem

szeretőt magamnak.

- Hát én most saját magának adom vissza magát - szólt Francis, s

azzal elvágta a napszámos kötelékét, amely kezét gúzsolta össze, s a

markába nyomta a maga pórázát. - Mostantól fogva vezesse magát,

és nehogy más kezébe adja ezt a kötelet ezentúl.

Mialatt mindez végbement, egy sovány aggastyán csatlakozott

észrevétlen a társasághoz. Maja indián, volt, tiszta vérű, bordái

kiütköztek pergamenszínű bőrén. Csak egy lágyékkötője volt.

Fésületlen haja kócosán lógott az arcába, mely széles pofacsontjaival

olyan beesett volt, minta halálé. Inai kötélmódra csavarodtak a karján.

Száraz ajkai közül til-túl egy-egy fog látszott. Szeme, mint két fekete

gyöngy, mélyen benn ült üregében, és úgy parázslott, mint a

lázbetegeké.

Keresztülsurrant a csapaton, mint egy mókus, és csontváz-karjával

megérintette a napszámost.

- Atyám! - mondta büszkén a munkás. - Nézzenek rá! Tiszta

maja, aki ismeri a maják titkát.

Mialatt az atya és fiú végeszakadatlan meséltek egymásnak, Francis

inkább a komor vezetőt kérte meg, hogy ha megleli Enrico Solanót és

két fiát, akik itt bolyonganak valahol a hegységben, közölje velük, hogy

fel vannak mentve minden vád alól, és hazatérhetnek.

- Nem vétkesek ők? - kérdezte a vezér.

- Nem, semmit sem követtek el - biztosította Francis.

- Akkor helyes, ígérem, hogy egykettőre megtalálom őket, mert mi

tudjuk útjuk irányát. Majd leküldöm őket a tengerpartra, ahol

találkozhatnak.

- Míg várakoznak, addig legyenek vendégeim - hívta meg őket

szívélyesen a haciendero. - Egy szállítóhajó indul a Yuchitan-öbölből,

ültetvényem alól, San Antonióba. Visszatarthatom addig, míg Enrico

barátom és fiai megérkeznek a Kordillerákból.

- Francis pedig megfizeti a veszteglési bért - mondta egy

oldalvágással Henry, melyet csak Leoncia értett el. Francis örömmel

kiáltotta:

- Természetesen! Nagyon meg vagyok elégedve, hogy a csekk-

könyv ilyen jól bevág mindenütt.

Meglepetésükre, mikor elbúcsúztak a zsákruhás vitézektől, a munkás

és indián atyja is a Morganekhez csatlakozott. Az égő olajmezőkön át

leereszkedtek az ültetvényre, mely tanúja volt a munkás hosszú

rabszolgaságának. Az atyja és fiú kifogyhatatlan volt a hálálkodásban

elsősorban Francis iránt, de Henry és Leoncia iránt is. Folyvást

susmogtak, és még akkor is velük tartottak, mikor Enrico és fiai

megérkeztével a társaság lement az öbölhöz, a várakozó schoonerhez.

Francis el akart köszönni tőlük, de a munkás azt mondta, ő is a

schooneren utazik tovább atyjával.

- Mondtam önnek, hogy én nem vagyok szegény ember -

magyarázta. - Ez igaz. A maják kincse, melyet sem a honfoglalók, sem

az inkvizítorok nem bírtak meglelni, a birtokomban van. Vagy, pontosan

szólva, atyám birtokában, ő egyenes ági leszármazottja a maják

főpapjának, ő az utolsó maja főpap. Sokat beszéltünk együtt erről. És

megegyeztünk, hogy a gazdagság nem boldogít. Kétszázötven pezóért

ön megvett engem, és szabaddá tett. Az élet ajándéka több a világ

minden kincsénél. De mivelhogy a spanyolok és gringók mind

kincsvágyók, mi elvezetjük önt a maják kincséhez, melyhez atyám tudja

az utat. Ez pedig nem Juchitanból vezet fel, hanem San Antonióból.

- Tudja az édesapja pontosan, hol van a kincs? - kérdezte Henry,

oldalpillantást vetve Francisre, hogy lám, ez a valódi maja kincs, amely

elcsalta őt a Calf-szigetről, hogy a kontinensen keresse.

A munkás, a fejét rázta:

- Atyám sohsem volt ott. Nem érdekelte őt, mert neki nem kellett a

kincs. De magával hordja az ősi írást, melyet már csak ő tud elolvasni a

maják közül.

Lágyéktakarójából egy piszkos és kopott vászonzacskót húzott elő

az öreg. Valami nagy, rojtos bojtfélét vett ki belőle. De a rojtokra lapos

fakéregszilánkok voltak kötve, olyan korhadtak, hogy félő volt,

szétesnek, amint babrál velük, s finom por szállt szerte róluk. Az öreg,

mielőtt bármit is tett volna a bojttal, magasra feltartotta, és áhítatosan

hajlongott előtte, ősi maja nyelven imádságot motyogva.

- A maják elveszett bogírása - suttogta Henry. - Ez való dolog,

hacsak a vén gúnár nem feledte el az olvasását.

Minden fej kíváncsian hajolt hozzá, amint Francisnek adta a bojtot.

Nemcsak a göbök voltak a rojtokon különböző nagyságúak és

különböző távolra kötve, hanem maguk a rojtok is hosszabbak,

rövidebbek, és vékonyabbak, vastagabbak voltak. Az öreg mormogva

futott végig rajtuk ujjaival.

- Olvas! - kiáltotta diadalmasan a napszámos. - Egész régi

nyelvünk itt van ezekben a bogokban, és ő úgy olvassa ezt, akár

másvalaki a könyvet.

Miközben mindnyájan odahajoltak, Leoncia haja Francis arcához ért,

és amint összenézve szétkapták fejüket, édes borzongás futott végig

rajtuk. Henry nagy vizsgálódásában semmit sem vett észre. Csak a

rejtélyes bojthoz volt szeme.

- Mit mond, Francis? - dörmögte. - Nagy csomó, mi?

- De kezd hívni New York - gondolkodott el Francis. - Nem az

emberek vagy a mulatság, hanem az üzlet - tette hozzá gyorsan,

amint Leoncia kimondatlan szemrehányását és sértődöttséget érezte.

- Ne felejtse, hogy belebonyolódtam a Tampico Petróleumba és a

börzébe, és rossz rágondolni, hány millió forog kockán.

- Ördög, pokol! - fakadt ki Henryből.- A maja kincs, ha csak

tizedrésze igaz, amit róla rebesgetnek, még ha háromfelé osztjuk is ön,

Enricóék és köztem, akkor is külön-külön gazdagabbá tesz

mindnyájunkat, mint amilyen most ön.

Francis habozva hallgatta, ahogy Enrico a kincs létezését fejtegette.

Leoncia pedig félhangon súgta Francis fülébe:

- Már megunta a... a kincskeresést?

Francis élesen nézett rá és jegygyűrűjére, miközben ugyanolyan

halkan felelt:

- Hogyan maradjak ebben az országban, mikor annyira szeretem,

ön pedig Henryt szereti?

Első ízben nyilatkozott így szerelméről, és Leonciát megborzongatta

az öröm, hogy nyomban a szégyen támadjon fel lelkében: hogy olyan

nő létére, aki magát mindig tisztességesnek tartotta, íme, két férfit tud

szeretni egyszerre. Henryre pillantott, mintegy megbizonyosodásul, és

szíve tényleg igent dobbant. Éppoly igazán szerette Henryt, mint

Francist, és amiben a kettő hasonlított, amiben pedig különböztek

egymástól, akként alakult irántuk szerelme is.

- Azt hiszem, elcsípem az Angelique-et Bocas del Torónál, és

elpályázom vele - mondta Francis. - Ön és Enrico majd meglelik a

kincset és megosztják.

De a napszámos, meghallva ezt, gyors beszédbe kezdett apjával,

majd Henryvel:

Hallja, csak mit mond ez - szólt aztán Francisnek Henry. - Önnek

velünk kell jönnie, ön iránt akar hálás lenni ez a vén indián a fiáért. Csak

önnel megy a kincs után. És ha ön nem jön, el sem olvassa a bogírást.

Mégiscsak Leoncia volt aztán, akinek bánatos tekintete mintha azt

mondta volna Francisnek: - Kérem, az én kedvemért! - És voltaképp

ez okozta, hogy Francis megmásította szándékát.

XIII. FEJEZET

Egy hét múlva három külön expedíció indult San Antonióból a

Kordillerákba. Az első Henryből, Francisből, a munkásból, öreg apjából

s Solanóék néhány munkásából állott, akik élelemmel és szerszámokkal

terhelt öszvéreket vezettek. Az öreg Enricót egy sebének kiújulása

tartotta vissza a többitől, amit még a forradalomban kapott ifjúkorában.

San Antonio főutcáján haladt végig az öszvérsor, és Torres, aki

Regan legutolsó sürgönyével a zsebében ott ácsorgott az utcán,

meglepetéssel látta a Morganek ilyetén kivonulását. - Merre, senors?

- kérdezte tőlük.

Erre, akár vezényszóra történnék, Francis felmutatott az égre, Henry

le a földre, a napszámos jobbra, atyja balra. Torres elkáromkodta magát

erre a modortalanságra, mire az öszvérhajcsárokkal együtt mindnyájan

hahotára fakadtak.

Ugyanaznap, a szieszta órájában, mialatt az egész város

szendergett, Torrest újabb meglepetés érte. Ezúttal Leonciát és öccsét,

Ricardót látta öszvérháton, egy vezeték öszvérrel, amely málnájukat

vitte.

A harmadik expedíciót maga Torres állította össze, és nem volt

nagyobb Leonciáénál, mivel csak belőle és egy Jose Mancheno nevű

többszörös orgyilkosból állott, akit Torres privát szándékai számára

mentett meg a San Juan-i keselyűktől. Torres tervei expedícióját-

illetőleg nagyobb igényűek voltak, mint amilyeneknek látszottak. Nem

messze, a Kordillerák lejtőin lakott a carook különös törzse. Eredetileg

ez a törzs úgy alakult, hogy afrikai néger és a Moszkito-partokról való

karib rabszolgák szöktek oda, akik a tierra calientéről elrabolt nőkkel

meg magukhoz hasonló szökevény rabnőkkel szűrték össze a levet.

Fenn, a maják tartománya, meg lenn, a parti kormányzóság között ezt a

szedett-vedett nép félig-meddig független volt. Ehhez számítva azokat a

megugrott spanyol gonosztevőket, akik szintén közibük keveredtek, a

carook népe olyan szemenszedett csőcselék volt színben és

erkölcsökben, hogy Kolumbia kormánya már rég sereget küldött volna

kiirtásukra, ha nem lett volna elfoglalva folyvást politikai

cselszövényeivel. Ilyen caroo ivadék volt Jose Mancheno, apja spanyol

orgyilkos, anyja mesztic méregkeverőnő. E szép kis népség közé

vezette most Torrest, hogy segélyükkel véghezvigye a Wall Street-i

Thomas Regan megbízását.

- Szerencse, hogy még idején ráakadtunk - mondta Francis

Henrynek, ahogy a maja mögött lovagoltak.

- Alaposan elaggott - biccentett rá Henry. - Rá kell csak nézni.

A vén indián folyvást előszedegette a szent bojtot, és fohászokat

motyogva szemezgette.

- Remélhetőleg az öreg gavallér nem nyűvi el a rojtjait - kívánta

szívből Henry. - Úgy kellene, hogy egyszer elolvassa rajta az irányt, és

aztán emlékeznék rá egy kissé, ahelyett, hogy folyvást babrálja.

A bozóton át a tisztásra értek, mely úgy hatott, mintha valaha

emberkéz irtotta volna ki a dzsungelt, az pedig most vissza akarná

hódítani uralmát. A tisztás nyújtotta kilátáson túl a Blanco Rovalo-

hegység meredezett előttük a verőfényes égre rajzolódva. A vén maja

megállította öszvérét, megfogdosott néhány bogot, a hegységre

mutatott, és tört spanyolsággal mondta:

- Írva vagyon: Várj az Isten lába nyomában, míg felragyog a Chia

két szeme.

A bojt kiötlőbb csomójára mutatott egy kiötlőbb rojton, mint

tudósításának forrására.

- Merre vannak a lábnyomok, vén papom? - kérdezte Henry maga

köré bámulva a szűz pázsitra.

De az öreg elindította öszvérét, és egész marsot verve puszta

sarkával az állat bordáin, áthajszolta a tisztáson, fel a folytatódó

dzsungelbe.

- Olyan, mint egy kopó a hajtáson, és úgy tetszik, friss nyomon jár

- jegyezte meg Francis.

Félmérföldnyi út után az őserdő megszűnt, és füves meredély

következett. Itt a vénember vágtatni kezdett öszvérével mindaddig, míg

egy természetes mélyülethez nem értek, amely három- vagy többlábnyi

mély volt. A kerülete kényelmesen befogadhatott egy tucat embert, az

alakja pedig szakasztott olyan volt, mint egy óriási ember talpnyoma.

- Az Isten lába nyoma - jelentette ki ünnepélyesen a vén pap, majd

leszállt öszvéréről, és imádságba fogott. - Várj az Isten lába

nyomában, míg felragyog Chia két szeme - mondja a szent bog.

- Nagyszerű hely az ebédhez - mondta Henry, lenézve a

mélyületbe. - Míg erre a hókuszpókuszra várunk, megbékülhetünk a

gyomrunkkal.

- Ha Chia meg nem tiltja - nevetett Francis.

Chia nem tiltakozott, legalábbis a vén pap nem lelt rá a bogírásban,

öszvéreket az erdőszélre kötötték a fákhoz, vizet hoztak egy friss

forrásból, és tüzet raktak a lábnyomban. A vén maja, úgy látszott, se

nem se nem lát, annyira elmerült az imádkozásban a bogokat

babrálgatva.

- Hacsak be nem csap - szólt Francis.

- Azt hiszem, gonosz volt a tekintete, amikor a juchitannál

találkoztunk vele - helyeselt Henry. - De ebből most semmi sincs a

szemében.

A munkás, aki szót sem értett angol beszédjükből, mégis

megérezhette értelmét, mert megszólalt.

- Nagyon veszélyes a maják ősi, szent emlékeihez nyúlni. Ez a halál

útja. Atyám tudja. Sok ember meghalt már rajta. Hirtelen és rettenetes

itt a halál. Még maja papok is meghaltak. Atyám apja is így halt meg. Ő

is egy tierra calientebeli nőt szeretett. És mert szerette, aranyért elárulta

a maják titkát, és a bogírással a kincshez vezetett a tierra calientéről

való embereket. Meghalt. Mind meghaltak. Atyám nem szeret tierra

calientebeli asszonyt, mivel öreg. Ő is szerette őket, míg ifjú volt, neki is

ez volt a bűne. De ismerte annak veszélyét, ha a kincshez vezetné őket.

Sok ember küzdött itt az évszázak alatt. Egy sem tért vissza, aki

ráakadt a kincsre. Azt mondják, a honfoglalók közül azok - s maga az

angol Morgan is -, akik bejutottak a kincs rejtekhelyéhez, most ott

díszítik a helyet csontjaikkal.

- És ha az atyja meghal, akkor fia lévén, maga lesz a maják legfőbb

papja? - kérdezte Francis.

- Nem, senor - rázta fejét a napszámos-, én csak félig vagyok

maja. Én nem tudom olvasni a bogokat. Atyám nem tanított meg,

minthogy nem vagyok tiszta maja vér.

- És ha ő meghal, van-e más maja, aki olvasni tudja a bojtot?

- Nem, senor. Atyám a legutolsó, aki ismeri az ősi nyelvet.

A beszélgetést Leoncia és Ricardo szakította meg, akik az

öszvéreket ellátva, tétován bámultak alá a mélyület széléről. Henry és

Francis arcán öröm csillant meg Leoncia láttára, miközben szájuk

korholásra nyílt meg. Mindketten megegyeztek abban, hogy haza kell

térnie Ricardóval.

- De addig nem küldenek el talán, míg valami harapnivalót nem

adtak - makacskodott a lány, ám ez csak ürügy volt ahhoz, hogy

leléphessen a mélyületbe, és közelükben kihallgathassa a beszélgetést.

Az öreg maját azonban a női hang kirezzentette áhítatából, és

dühösen nézett a lányra. Majd ki is fakadt ellene, spanyol szavakat

keverve a maja nyelvű szidalmak közé.

- Azt mondja, a nő nem hoz jót - magyarázta atyja első

lélegzetvételénél a munkás. - A nők viszályt hoznak a férfiak közé,

gyilkot és erőszakos halált. Szerencsétlenség és Isten átka örökös

velük. Útjuk nem Istennel vezet, de a romlásba. A nő örök ellensége az

Istennek és embernek, mert ő választja el őket egymástól. Azt mondja,

ez a nő el kell hogy menjen innét. Francis mosolyogva füttyentett ezen a

kifakadáson, míg Henry így szólt:

- Nos, legyen jó, Leoncia. Láthatja, hogyan vélekedik neméről a vén

maja. Ez nem önnek való hely. Kalifornia inkább. Ott imádják a nőket.

- Az a bibi, hogy ez a vénség még mai nap is emlékezik arra a sok

csapásra, amit a nők hoztak rá ifjúkorában - mondta Francis. Majd a

munkáshoz fordult: - Kérje meg az édesapját, olvassa el a szent

bojton, mit hoz fel az ellen, hogy nők is járulhassanak az Istenség elé.

A vén főpap azonban hiába forgatta a szent göböket. A legparányibb

vonatkozás sem volt bennük nőkre.

- Összekeveri saját tapasztalatait a mitológiával - kacagott

diadalmasan Francis. - Így hát egész okos lesz, ha magához vesz itt

néhány falatot, Leoncia. A kávé kész. Azután...

De az "azután" következett el előbb. Alig ültek le étkezni, s alighogy

Francis felkelt, hogy pogácsát hozzon Leonciának, egyszerre lehippent

a kalapja a fejéről, s dördülés reszkettette meg őket.

- Szavamra! - guggolt le gyorsan - ez váratlan jött. Kukkanjon ki

csak, Henry, hadd lássuk, ki rendez díjlövészetet a fejemre! A másik

percben már az öreg maja kivételével minden szem a mélyület s

pereme fölött kandikált kifelé. Amit láttak, az volt, hogy leírhatatlanul

bizarr csőcseléknép mászik feléjük mindenünnen, olyan, amelyben

minden fajból volt valami szín, vagy vonás, vagy jelleg.

- A legtarkább söpredék, amit valaha láttam - vélekedett Francis.

- A carook - motyogta ijedten a munkás. - Ezek a pokolból

jönnek. Kegyetlenebbek a spanyoloknál, és vadabbak a majáknál. Nem

nősülnek és nem mennek férjhez, pap meg nem marad köztük. Ha az

ördög vezérlené a kezüket és a lábukat, akkor százszor jobbak

lennének.

Ekkor az öreg maja állott fel, és vádolón emelte mutatóujját

Leonciára, mint aki a baj oka. Lövés érte nyomban a lapockáját, és

megforgatta maga körül.

- Vigyék takarásba - kiáltotta Henry Francisnek. - Egyetlen

ember, aki a bognyelvet ismeri, és a Chia két szeme, akármit jelentsen,

még nem ragyogott ránk.

Francis engedelmeskedett, és átkapva a vén ember térdét, lerántotta

őt lábáról, akár egy csontvázat.

Henry fegyveréből egész ütközetnyit sütögetett ki a támadásra. Majd

csatlakoztak hozzá a többiek is. De a vénember, tovább szemelgetve

bojtját, a lábnyom mélyület távolabbi széle fölé meresztette szemét, egy

durva sziklafalra.

- Tüzet szüntess! - kiáltotta Francis. De nem hallották, úgyhogy

kénytelen volt külön odamászni mindenikhez, és megmagyarázni, hogy

szüntessék be a tüzelést, mivel a tölténytartók az öszvéreken vannak

odafönn, és ezzel a kevéssel, ami náluk van, takarékoskodni kell.

- És nehogy eltalálják önt - intette Henry. - Olyan öreg muskétáik

vannak, hogy akkora lyukat szakítanak, mint egy pecsenyéstál.

Egy óra múlva már csak Francis ismétlőpisztolyában volt töltény, és a

carook rendetlen lövöldözésére a mélyület néma maradt. Jose

Mancheno sejtette meg legelőször a helyzetet. Óvatosan felmászott a

gödör szélére megbizonyosodni. Majd onnan adott jelt a carooknak,

hogy az ostromlottak muníciója kifogyott, és jöhetnek. - Szépen

csapdába kerültek, senor - rikkantott le, míg körül a peremen a carook

röhögtek.

De a következő percben a megváltozott helyzetre oly megdöbbentő

esemény következett, amely szinte némajátékká változtatta a jelenetet.

A carook vad ordítozással menekültek. Sőt, eldobálták puskájukat,

baltájukat.

- Megcsíptem, senor martalóc - vette rá ugyanekkor Francis

Manchenóra pisztolyát. De az menekült, ő pedig meggondolta, hogy

kisüsse rá utolsó töltényeit.

- Csak három töltényem van - mondta mintegy bocsánatkérőleg

Henrynek. - És ebben az országban sosem tudni, mikor van a

legnagyobb szükség három lövésre. Erre rájöttem.

- Nézzék! - kiáltotta a munkás, atyjára és a távoli hegyoldalra

mutatva.

- Ezért szaladtak el. Ők már tudják, mi veszélyt hoznak a maják

szent ereklyéi.

Az öreg pap majdnem önkívületben morzsolgatva bojtját, rámeredt a

hegyoldalra, melyből két széles fénysugár lövellt elő ismételten.

- Két tükörrel bárki megteszi - vélekedett Henry.

- Ezek Chia szemei - ismételte a munkás. - Így van megírva a

bogokban is: Várj az Isten lába nyomában, míg felragyog Chia két

szeme.

Az öreg ekkor felugrott, és vadul kiabálta: Hogy a kincset

megtaláljuk, meg kell találnunk a szemeket.

- Helyes, öreg pápa - simogatta meg őt Henry, és egy kis

iránytűvel rögzítette a fénysugarak helyét.

*

- Az öreg a fejében hordja az iránytűt - jegyezte meg egy óra

múlva Henry, aki az első öszvéren vezette őket. - Figyelem őt az

iránytűvel, hogy ahányszor akadályok letérítenek bennünket a helyes

irányról, mindig úgy tér vissza rá, mintha ő maga volna a mágneses tű.

A sugarak azóta nem mutatkoztak, mióta a lábnyomot elhagyták.

Csak arról az egy helyről tette a vadon tájék hozzáférhetővé a szemnek.

Vadon egy tájék volt, szakadékos, sziklás, melyet hellyel-közzel bozótok

és sívóhomokmezők szaggattak meg s vulkanikus salakpuszták.

Végre az öszvér nem mászhatta meg a meredélyt, tehát Ricardo

visszamaradt tábort csinálni és felügyelni az állatokra és hajcsárokra. A

többiek megmásztak az előttük meredező ciheres sziklameredélyt,

gyökérről gyökérre vonszolva fel magukat rajta. Az öreg maja, aki most

is vezetett, elfeledkezett Leoncia jelenlétéről.

Vagy félmérföldnyire egyszerre úgy torpant vissza, akár viperacsípés

elől. Francis kacagott, ám a vadonból visszás, gúnyos visszhang felelt

rá. A maják utolsó főpapja előkapta a bojtot, végigbabrálta a vonatkozó

göböket, majd így nyilatkozott:

- Vigyázz, ha az Isten kacag! - ezt mondja a csomó.

Tizenöt percbe került, míg Henry és Francis valamelyest

meggyőzték, ismételt kiáltozással, hogy csak visszhang volt.

Fél óra múlva sívóhomokmezőkhöz érkeztek. Az öreg megint

megtorpant. Amint nekivágtak a homoknak, annak messze zengett a

hersegése. Ha megálltak, csend lett. Egy lépés, és a homok zengésbe

kezdett.

- Vigyázz, ha az Isten kacag! - intette őket a vén maja.

Kört vont ujjával a homokba, mely erre is visszazengett, mire térdre

borult, s ezzel újra nagy zengés-bongást támasztott a homokban. A fiú

csatlakozott apjához, aki a körben furcsa abrakadabrákat és bűvös

vonalakat húzott az éneklő homok közepén.

Leoncia megrémülten kapaszkodott Henrybe és Francisbe. Francis

maga is zavarban volt.

- A visszhang visszhang volt - szólt. - De itt nincs visszhang.

Nem értem, őszintén szólva, ez kivette a sípot a számból.

- Puff neki! - szólt Henry, megrugdosva a homokot, hogy feleljen

neki. - Ez az ugató homok. Kanai szigetén a Hawaii-csoportban

mentem már keresztül ilyen ugató homokon... Turistáknak való hely

volt, biztosítom önöket. De ez még jobbfajta és hangosabb. A

tudósoknak egész sereg lelete van erről a tüneményről. Amint

hallottam, több helyütt is fordul a világon. Nincs egyéb hátra, mint

nekivágni toronyiránt, ahogy az iránytű vezet. Mert ha ugat is ez a

homok, nem hallottam, hogy harapna is.

De az öreg pap nem volt kimozdítható varázsköréből, s hiába

iparkodtak mindenképp megszakíttatni vele hét lélegzetre szóló

fohászait, csak szidást nyertek tőle ékes maja nyelvén.

- Azt mondja - tolmácsolta a fiú -, hogy akkora szentségtörésre

készülünk, hogy maga a föld emeli szavát ellenünk. Nem akar közelebb

menni a rettenetes Chiához. Én sem. Apja is itt halt meg. Nem akar itt

meghalni, Azt mondja, még nem olyan öreg, hogy meghaljon.

- A szerencsétlen Matuzsálem! - nevetett Francis, és megindult a

kísértetiesen és gúnyosan nevető visszhang iránt, mely karban zendített

fel a homokmezőn. - Túl fiatal a halálra. Mit szól, Leoncia? Hát ön is

nagyon fiatal még, hogy meghaljon, s várni akar valameddig.

- Ugyan! - nevetett vissza a lány belerúgva a homokba, amely

szinte szemrehányóan nyögött meg rá. - Ellenkezőleg, nagyon is idős

vagyok ahhoz, hogy belehaljak abba, hogy a szikla visszafelel a

hangomra és a homok rám ugat - gyerünk. Igen közel vagyunk már a

sugarakhoz. Hadd várakozzon itt varázskörében az öreg, míg

visszaérkezünk.

A lány ellendítette magától a kezüket, és előreindult. Amint követték,

a homokmező hepehupás lett, majd egyikük le is zuhant egy

homokomláson mellettük, s valóságos mennydörgést okozott ezzel.

Szerencsére Francis hozott magával drótkötelet ily eshetőségre.

Egyszerre csak többszörös visszhangra akadtak. Kipróbálták, hogy

hatszor, sőt nyolcszor ismétli a hangot.

- Ördög-pokol! - mondta Henry. - Nem csoda, hogy a

bennszülöttek félnek ilyen helytől.

- Nem Mark Twain írt arról az emberről, akinek az volt a hóbortja,

hogy visszhangokat gyűjtött? - kérdezte Francis.

- Sohasem hallottam erről. De ez bizonyára kiváló maja

visszhanggyűjtemény. Ezek okosan, jó rejtekül választják a tájat.

Kétségtelen, szent hely volt ez már a spanyolok megérkezése előtt. Az

öreg papok jól ismerték a rejtelmek természetes okát, de a nyájnak úgy

adták át: a természetfölötti rejtelmek, nagy R-rel.

Nemsokára nyílt lapályra értek, lehasadt és élekopott szikla alá, ahol

egymás mellett folytatták eddig libasorban való menetüket. A talaj

kemény volt, felszínén finom kőszilánkkal belepve, mely csillogó és

rideg volt. Nekibuzdulásában, mintha egyképpen akarná kegyében

tartani a két férfit, Leoncia egyszerre ragadta meg a kettejük kezét, és

futásnak eredtek. Néhány lépésre azonban baj történt. Henry és Francis

egyszerre süppedtek be a kőtörmelékbe egészen övig, Leoncia éppúgy,

alig kissé mögöttük.

- Ördög-pokol! - káromkodott Henry félhangon. - Ez csakugyan

sátáni egy vidék. Szavait a közel sziklák mindenfelől éppoly félhangon,

végeszakadatlan és boszorkányosán suttogták vissza.

Nem fogták fel mindjárt a veszély teljes nagyságát. Csak akkor,

mikor vergődésük közben mellmagasságig süppedtek és süppedtek

tovább. Leoncia nevetett, mert ő sem vette komolyan a dolgot.

- Fojtóhomok - lihegett Francis.

- Fojtóhomok - lihegte vissza neki az egész táj, és nem szűnt meg

ismételni, mint valami kísérteties búcsúztatót.

- Nos, valakinek ki kell jutni élve ebből a tésztából - mondta Henry.

Azzal további mukkanás nélkül, mindkét férfi elkezdte kiemelni

Leónciát, bár ezzel az evickéléssel mindketten még mélyebbre

süppedtek Mikor a lány szabadon állt fenn, a két férfi vállán, akiket

szeretett, Francis a csúfondáros táj kotyogása közben így szólt:

- Most, Leoncia, megpróbáljuk magát kijuttatni innen. Arra a szóra,

hogy: Rajta! elindul. Teljes hosszában és vigyázatosan vágódik le a

törmelékre. Lassan kúszik. De folyvást. Kimászik a szilárd talajra a

könyökén és térdén. De addig fel ne keljen, bármi történjék. Kész van,

Henry?

Francis "Rajta!" szavára hátralendítették a lányt, ami megint siettette

süllyedésüket. A lány pedig, követve utasításukat, könyökén és térdén

mászva elérte a szilárd sziklát.

- Most a kötelet! - kiáltotta nekik.

De Francis ezúttal mélyebben volt a homokban, semhogy ki bírta

volna hurkolni a kötelet, mely nyaka és egyik hónalja alá volt tekerve.

Henry csinálta meg, és bár ő nyakig süppedt a vackolódással, sikerült

odavetni Leonciának a kötél végét.

Először ő maga húzta. Aztán egy sziklacsomó köré tekerte, mely

akkora volt, mint egy gépkocsikerék, és hagyta, hogy Henry húzza

magát. De hiába. Oly haránt volt a kötél iránya, hogy úgy látszott, csak

mélyebbre ereszti őt. A fojtóhomok már válla fölé emelkedett, és nyelte

tovább, mikor Leoncia elkiáltotta magát úgy, hogy a felvert hangok kész

bolondokházává tették a levegőt.

- Várni! Ne húzza! Van egy ötletem. Kösse csak a kötelet hónalj alá,

a többit hagyja rám!

A másik percben, maga után vonva a kötelet, felmászott a sziklára.

Negyven láb magasan, ahol egy torha tuskó állt. Átvette a kötelet a

tuskón, mint egy horgonyt, aztán erősítette egy több száz mázsás

sziklacsompóhoz a kötél hurokját.

- Istenem! micsoda lány! - nyilvánította tetszését Francis.

Mindketten megértették tervét, és a siker csak attól függött, hogy

képes-e megmozdítani és a meredély széléig hengeríteni a

sziklatömböt. Öt drága percet veszített el azzal, míg egy száraz ágra

lelt, amit emelőrúdnak használhatott. Hidegvérrel látott neki, hogy

hátulról megmozdítsa a sziklát, mialatt két szerelmese egyre lejjebb

süppedt.

Mikor a szikla lefordult a lejtőn, a kötél nagyot rándult, úgyhogy

Henry akaratlan felnyögött a kötél szorítása alatt. Lassan kiemelkedett a

fojtóhomokból, mely nehezen adta oda zsákmányát, s mintha mérgében

dobogott volna. De mikor kihatolt a felszínre, akkora volt a szikla

túlsúlya, hogy mint a parittyakő vágódott ki a szilárd talajra, és a

legördülő szikla ott állt meg szintén mellette.

Francisnek csak a feje és válla hegye látszott ki, mikor odadobták

neki a kötél végét. Aztán ő is mellettük állott, és úgy rázta öklét a

fojtóhomokra, amiből alig hogy megmenekült. Mind a hárman

visszakacagtak rá csúfondárosan. És mintha százezernyi kísértetet

zavartak volna fel, akik erre a csúfolódásra mindenfelől visszaüvöltik

gúnykacajukat.

XIV. FEJEZET

- Nem lehetünk tőle egymillió mérföldre - mondta Henry a triónak,

amint megtelepedtek egy magas, merőleges szikla lábánál. - Itt van

egyenesen e szikla fölött. Nem mászhatjuk meg. De hát a fény

forrásának itt kell lennie éppen.

- Hát nem csinálhatja valaki tükrökkel? - vetette közbe Leoncia.

- Sokkal inkább valami természeti tünemény - felelte Francis. -

Az ugató homok után nagyon emellett vagyok.

Leoncia, aki továbbra is a. szikla homlokzatát nézegette, egyszerre

felkiáltott: - Ni!

Szemük követte a leányét. Nem fénycsillámot láttak, hanem állandó

sugárzást, mely úgy tündökölt fehéren a hegyoldalból, mint a nap. Egy

darabig a sziklafal alatt haladtak, ahol a növényzet bujasága elárulta,

hogy évek óta nem tapodhatta ember ezt a helyet. A nagy törtetéstől

lélegzetfulladtan érkeztek ki egy kis tisztásra, melyet egy nemrégi

sziklaomlás zárt el.

Leoncia összecsapta a kezét. Nem volt szükséges odamutatnia.

Harminc láb magasan a sziklafalon két óriás szem ragyogott. Teljes egy

fathom kerületű volt mindkettő, és valami csillámló anyagból volt a

felszínük:

- Chia két szeme - kiáltotta a lány.

Henry megvakarta a fejét, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

- Én megtudom mondani, miből vannak csinálva - mondta. -

Sosem láttam még, de hallottam, hogy az öregek említették. Régi maja

fogás. A kincsből való részembe fogadok egy fületlen gomb ellenében,

hogy én megmondom, mi az a fénylő anyag.

- Halljuk! - kiáltotta Francis.

- Kagyló! - mosolygott Henry. - Kagylóhéj, helyesebben

gyöngykagylóhéj. Ravaszul mozaikká van rakva és becementezve,

úgyhogy sima, fénylő lap legyen. Ha nem ad igazat, másszék fel és

nézze meg.

A két szem közt soklábnyi kiterjedésű, különös, háromszög alakú

sziklakiszögellés volt. Csaknem a sziklafal kinövésének látszott. A teteje

vagy egyyardnyira volt attól a köztől, amely elválasztotta egymástól a

két szemet. Gidres-gödrös volt a szirtfal, s Francis macskaügyességű

mászó lévén, sikerült felmásznia tízlábnyira a kiugrás alá. Innen

egészen fel a tetejéig könnyebb volt az út. De nem volt kellemes az

elgondolása, hogy onnan húsz láb magasból lezuhanhat, úgyhogy

Leoncia, féltékeny szemvillanást csalva ki Henry szeméből, felkiáltott:

- Vigyázzon, Francis!

De ő ekkorra már ott állt a háromszögű sziklakiugrás tetején, és

benézett az egyik, majd a másik szembe. Majd elővéve vadászkését,

megpróbált belehatolni a jobb szembe.

- Ha az öreg gentleman itt volna, frászt kapna ettől a

szentségtöréstől - jegyezte meg Henry.

- A fületlen gomb, amibe fogadott, itt van - kiáltotta le Francis,

ugyanakkor lehajítva azt a szilánkot, amit késével a szemből

kifeszegetett.

Gyöngykagylóhéj volt, úgy metszve, hogy a többivel együtt a szem-

fehérjét alkossa.

- Ahhol füst van, ott tűz is van - vélekedett Henry. - Nem

oktalanul választották a maják ezt az isten háta mögötti helyet, és nem

hiába vágták be Chia szemét a sziklába.

- Lássák, kár volt elhagyni az öreget a szent bojtjával - szólt

Francis. - A bojt megmondta volna mitévők legyünk most.

- Ahol szem van, ott orrnak is kell lenni - okoskodott Leoncia.

- De hisz itt van! - kiáltotta Francis. - Nagy ég! Ez az orr, amire

felmásztam. Nagyon is közel vagyunk, hogy távlatunk legyen hozzá.

Százyardnyiról egy roppant arcot látnánk.

Leoncia komolyan előrement, és ráhágott egy garmada rohadó

levélre és pernyére, amit a trópusi vihar halmozott fel ott láthatólag.

- Akkora szájnak itt kell lenni a helyén, az orr alatt - mondta.

Henry és Francis nyomban szerterugdalták a pernyehalmot, és

fölfedeztek egy nyílást, mely keskenyebb volt, semhogy egy ember

beférjen rajta. Nyilvánvalóan a sziklaomlás zárta el az utat. Néhány

szirttömböt elhengerítve, sikerült Francisnek akkorává tenni a nyílást,

hogy beledughassa a fejét, vállát, és egy gyufa lángjánál

körülnézhessen benne.

- Vigyázzon, kígyók lehetnek benn - intette Leoncia.

Francis már tudósítással felelt:

- Ez nem természetes barlang. Ez csupa faragott kő, és jól faragott,

amennyire értek hozzá. - Itt vakkantott egyet, ahogy a gyufa a körmére

égett. De rá mindjárt meglepetéssel csengett vissza a hangja. - Nem

kell gyufa. Meg van világítva, magától... valahonnan felülről... elvan

rejtve a forrása... de biztos, hogy napvilág. Ezek a régi maják életrevaló

emberek voltak. Nem csodálkoznám, ha emelődarura, gőzfűtésre és

önműködő ajtókra lelnénk.

Eltűnt a törzse és lába is az üregben, és onnan folytatta:

- Jöjjenek be... Kitűnő barlang.

- Nahát, nem örülnek, hogy magukkal hoztak? - ingerkedett

Leoncia, amint a sziklába vágott kamrába követte a két férfit. Gyorsan

hozzászokott szemük a rejtelmes, becsempészett napfényhez,

amelynél meglepően jól lehetett megkülönböztetni a tárgyakat. -

Először én találtam meg a szemeket maguknak, aztán a szájat is. Ha én

nem vagyok, mostan félmérföldnyire vannak innen, és megkerülik a

szirtfalat úgy, hogy minden lépésük távolabb viszi magukat ettől a

helytől. De ez a barlang olyan üres, mint a mi kormánybiztosunk feje -

tette hozzá aztán.

- Természetes - mondta Henry. - Hisz ez csak az előcsarnok.

Ilyen ostobául nem rejtették el a maják kincsüket, ami után annyira

őrjöngtek a honfoglalók. Fogadnék, hogy itt sem vagyunk közelebb a

kincs valódi rejtekéhez, mint voltunk San Antonióban.

Tizennégy-tizenöt láb széles és bizonytalan magasságú folyosó

vezetett vagy száz láb hosszant. Akkor hirtelen megkeskenyedett, és

jobbra-balra ágazott el, úgyhogy ívet alkotott egy másik, tágasabb

csarnokba vezetve.

Útjukban az előbbi rejtélyes fény világított. Az elöl menő Francis

egyszerre oly hirtelen torpant meg, hogy a másik kettő, akik libasorban

követték, összeütköztek véle. Leoncia állt középen. Úgy álltak és

bámultak le egy hosszú, halottakkal borított tárnára, melyek még nem

omlottak porrá egészen, s egyenesen álltak a fal mellett.

- Akár az egyiptomiak, a maják is értettek a balzsamozáshoz -

mondta Henry, míg hangja önkéntelen suttogássá vált ennyi kísérteties

csontember jelenlétében.

A csontvázak európai ruhát hordottak, és háttérül a honfoglalók és

kalózok foszló öltözetei voltak felaggatva. Kettő közülük rozsdás páncélt

viselt felhúzott sisakrostéllyal. Kardjuk, mordály ük oldal ükön lógott

vagy csontkezük fogta, és övükbe óriás kovás pisztolyok voltak tűzve.

- Az öreg majának igaza volt - suttogta Francis. - Itt ékesítik a

kincs rejtekének bejáratát tetemükkel, és visszarettentik a behatolókat.

Nézzék! Hát nem tiszta ibériai képe van ennek itt-e?

- Ez pedig devonshire-i fickó, ha valaha láttam egyet - súgta vissza

Henry. - Egy fületlen gomb ellen egy aranyat, hogy valaha

lesipuskázásért menekült a király haragja elől, és így jutott a spanyol-

amerikai erődbe.

- Brrr! - borzadozott Leoncia kettejükbe kapaszkodva. - Halálosak

és kísértetiesek ezeknek a majáknak a szent dolgai. És itt a klasszikus

bosszú példája, ők őrzik tetemükkel a kincsesházat, amit ki akartak

rabolni.

Nem volt kedvük továbbnyomulni. Az ősök kísértetei bűvös kört

vontak eléjük. Henryt fennköltté tette a látvány.

- Még a honfoglaláskor egész eddig a vad és messzi helyig vezette

őket kiváló kincsszimatjuk. Csak ahelyett, hogy elvitték volna, itt

maradtak mellette. Leveszem előttetek a kalapom, derék honfoglalók és

kalózok! Üdvözöllek titeket, öreg, gáláns martalócok, akik az

aranyszagra a világ végéről is idecsődültetek, és volt bátorságtok harcra

kelni érte.

- Hú! - mondta Francis, miközben előrevonta a többit a kalandorok

porladó során. - Az öreg Sir Henrynek is itt kell lennie a sor élén.

Harminc lépést tettek, mielőtt, mint előbb, a folyosó eltérült, és a két

sor múmiának legvégén Henry megállította társait, s kezét kinyújtva így

szólt:

- Sir Henry felől nem tudok, de ez itt Alvarez Torres.

Spanyol sisak alatt, ütött középkori spanyol vértezetben, barna,

aszott kezében nagy spanyol pallos, olyan csontváz állt ott, akinek

sovány, barna képe a szakasztott Alvarez Torres mása volt. Leoncia

visszahökkent, és szívdobogva hányta magára a keresztet.

Francis előrelépett, megcsípte a tetem állat, és nevetett egyet:

- Csak azt kívánom, ilyen kis hulla legyen Alvarez Torres is, mint ez

itt. Legkisebb kétségem sincs, hogy ő ettől származott... úgy értem,

mielőtt ez idejött a maja kincs őrének.

Leoncia borzadva osont el a komor alak előtt. Ezúttal a folyosó sötét

volt, úgyhogy Henrynek gyufát gyufára kellett gyújtania.

- Halló! - mondta néhány száz lépés után megállva. - Nézzenek

erre a mesteri munkára. Nézzék meg ennek a kőnek a külsejét.

Felülről szürke világ áradt a folyosóba, úgyhogy szükségtelenné tette

a gyufát. Félig egy bevágásba tolva, egy kőtömb állta útjukat, mely épp

akkora volt, mint a folyosó. Nyilvánvaló, hogy ennek elzárására szolgált.

A kő alakja olyan volt, hogy pontosan, az utolsó kis hajlásig beleillett a

fal vágásaiba.

- Fogadom, itt halt meg az öreg maja atyja- mondta Francis. -

Tudta e kő elmozdításának titkát, és csak részben mozdíthatta el, amint

látják...

- Ördög-pokol! - szakította meg Henry, maga elé mutatva egy

csontvázra a földön. Ez a maradványa. Még elég friss, vagy

bebalzsamozták ezt is. Minden valószínűség szerint ő volt előttünk az

utolsó látogató itt.

- Az öreg pap azt mondta, atyja tierra calientebeli embereket

vezetett ide - emlékeztette Henryt Leoncia.

- Azt is mondta, hogy egy sem tért vissza közülük - fűzte ehhez

Francis.

Henry erre felvette a koponyát, és egy gyufa világánál megnézve,

felkiáltott. A koponyán nemcsak kardvágástól eredő rés volt, hanem egy

kerek lyuk is a hátulján, azt mutatva, hogy ott golyó hatolt bele. Henry

megrázta a koponyát és tényleg megzörrent benne valami. Erre megint

megrázta, és egy félig belapult golyóbist rázott ki belőle. Francis

megvizsgálta a golyót.

- Mordályból való - mondta ki a véleményét. - Kevés vagy

áporodott puskapor lehetett benne, mert ezen a szűk helyen egészen

közelről süthette rá, és mégsem hatolt át a koponyán teljesen.

Rendellenes koponya, az is igaz.

Az ív teljes hajlása egy kicsi, de jól megvilágított sziklaodúba vezette

őket. A napvilág felülről egy ablakból ömlött alá, mely fél méter széles

kőráccsal volt ellátva. Ennek a helynek a padlója is tele volt fehérre

száradt embercsontokkal. Megvizsgálták ezeket is, és európaiaknak

állapították meg egykori gazdáikat. Ugyancsak szétszórva hevert

temérdek mordály, kard, tőr.

- Ilyen messze jutottak el a kincskeresők - szólt Francis. - Itt

aztán harcba kezdtek a birtokáért, s mégsem érhették el. Kár, hogy

nincs itt az öreg, hogy láthassa, mi történt az apjával.

- Nem akadhattak-e, akik túlélték a küzdelmet és elhordták a

kincset? - említette meg Henry.

De ebben a pillanatban Francis a csontokról a kamra egyik pontjára

emelve tekintetét, már így felelt:

- Kétségtelen, nem! Nézzék azokat a gemmákat azokban a

szemekben. Ha nem rubinok, nem láttam soha rubint!

Kövér, nehéz nőt ábrázoló kőszobor állt előttük tátott szájjal és két

rubinszemmel. A szája oly nagy volt, hogy eltorzította az arcát. Mellette,

kőből faragva, valamivel marconább vonalú férfiszobor állt, ez is

pocsékan és trágárul mutogatva tagjait. Az egyik füle rendes alakú volt,

míg a másik oly méretű, akár a hölgy szája.

- Ennek a szép hölgynek Chiának kell lennie - mosolygott Henry.

- De ki a barátjuk, ez az elefántfülű és zöld szemű gavallér?

- Nem tudom - nevetett Francis -, de azt igen, hogy annak az

elefántfülűnek a zöld szemei a legnagyobb smaragd, amilyenről csak

álmodni lehet. Nagyon is nagyok, semhogy tiszta karátokban lehessen

felbecsülni őket. Koronaékszereknek volnának jók, más semmire.

- De két smaragd és két rubin, akármekkora, mégsem teheti az

egész maja kincset - mondta Henry. - A küszöbön már túl vagyunk,

de kulcsunk még nincs...

- A vén maja kétségtelenül megmondhatná a bojtjából - mondta

Leoncia. - A hely üres, kivéve ezt a két szobrot és a csontokat.

Míg ezt mondta, közelebb ment a férfiszoborhoz, hogy tüzetesebben

megnézze. A groteszk fül felkeltette figyelmét, és így mutatott rá: -

Nem tudok a kulcsról, de a kulcslyuk itt van.

Az elefántfülben tényleg nem volt méretének megfelelő lyuk, csak

egy kis nyílás, amely nem nagyon erőltetve juttatta észbe alakjával a

kulcslyukat. De hiába kóborolták végig a barlangot és tapogatták,

kopogtatták meg a falakat, hogy furfangos rejtekútra vagy valami

nehezen sejthető nyomra leljenek a kincshez.

- Csak egy marad hátra - mondta végül Francis. - Gyerünk

vissza, hozzuk fel Ricardót és az öszvéreket, üssenek itt kinn tábort, és

hozzuk fel az öreg gentlemant a szent bojtjával, ha lehet.

- Ön várjon itt Leonciával, én visszamegyek - vállalkozott Henry,

miközben visszabaktatott a kísérteties folyosókon és csarnokokon át a

napvilágra.

*

A munkás még mindig ott térdelt atyjával a zengő varázskörben. Egy

kis átvonuló zivatar érte ott őket, és bár a fiú vacogott, apja elfeledkezett

szélről, vízről, fohászai közepette. A napszámost pedig más is

remegtette, amit atyja nem vett észre. Először azt látta, hogy Alvarez

Torres és Jose Mancheno óvatosan kijönnek az erdőből az ugató

homokra. Másodszor csudát tapasztalt. Azt, hogy azok ketten zajtalanul

jönnek most át a homokon. Mikor áthaladtak és tovatűntek, önmaga is

megérintette a homokot, és íme, semmi kísérteties zsivajt nem

támasztott vele. Úgy látszik, az eső megáztatta és ezzel elnémította a

homokot. A munkás megrázta atyját, és jelentette neki:

- A homok már nem kiabál, apám! Hallgat, mint a sír. Láttam a

gazdag gringo ellenségét keresztülmenni a homokon, lárma nélkül. Ez a

Torres csak nem tiszta a bűntől, és a homok mégsem förmedt rá. Hát

ahol a bűnös átmehet, mi, a bűntelenek csak átmehetünk?

Az öreg maja megpróbálta a körön belül, majd kívül is a homokot, és

valóban, a homok nem válaszolt, mert megázott. Erre elővette a

megszentelt bojtot:

- Azt mondja - jelentette -, ha a homok néma lesz, akkor

átmehetsz rajta. Mivel eddig is engedelmeskedtem az utasításoknak,

ezentúl is engedelmeskedem. Induljunk!

Olyan jól haladtak, hogy alig valamivel az ugató homokon túl beérték

Torrest és Manchenót, akik elhúzódtak a sűrűbe, és előreengedve a

vén papot fiával, hátulról követték őket. Míg Henry, visszafelé útjában

elkerülte mind a két pár embert.

XV. FEJEZET

- Bizony csak ballépés és gyöngeség volt részemről, hogy itt

maradtam Panamában - mondta Francis Leonciának, miközben

egymás mellett ültek a barlang bejáratánál és Henry visszatértére

vártak.

- Olyan nagyon sokat jelent magának az a New York-i börze? -

ingerkedett kacéran Leoncia, bár csak részben volt ez kacérság,

nagyobb felében csillapítás volt. Félt, hogy itt egyedül maradt ezzel a

férfival, akit oly nagyon bámult és szeretett.

Francis türelmetlen lett.

- Én mindig szókimondó voltam, Leoncia. Megmondom, amit

akarok, kurtán, egyenesen...

- Amiben úgy különbözik tőlünk, spanyoloktól - vetette közbe a

lány. - Mi a legegyszerűbb gondolatunkat is felédesítjük szóvirággal.

De a férfi folytatta, amit el akart mondani.

- Maga nyegle, Leoncia, épp ezt akarom megmondani magának.

Nyegléskedik a szavában, és csapongó, akár egy lepke, ami,

megengedem, női szokás. Mindazáltal ez nem tiszta munka... nekem.

Mert én nyilatkozom őszintén érzésemről, és maga megért. De maga

nem beszél a szívéről. Maga nyegléskedik, csapong, és én nem értem

meg. Én nyíltan megmondtam, hogy szeretem. De mit tudok én maga

felől?

A lány lesütött szemmel, feleletre képtelen ült ott, csak a pír öntötte

el lassan az arcát.

- Nézze - erősködött a férfi. - Maga nem felel. Melegebb,

gyönyörűbb, kívánatosabb, igézőbb, mint valaha, de csak játszik velem,

és semmit nem árul el szíve szándékáról. Azért, mert nő? Vagy mert

spanyol?

A lányt mélységesen elevenjén érte ez. Mégis bele tudott nézni a

férfi szemébe, míg ezt mondta:

- Lehetnék angolszász, vagy amerikai, vagy bármilyen, amilyet

maga olyannak tart, hogy szemébe mer nézni a dolgoknak és szemtől

szembe mond meg valamit... - Itt szünetet tartott, és küszködött

magával, végre higgadtan döntött: - Panaszkodik, hogy míg maga

vallomást tett nekem szerelméről, én nem nyilatkoztam, hogy szeretem-

e vagy sem. Én ezt most egyszer s mindenkorra elintézem. Én

szeretem magát...

De a férfi mohó karját elhárította magától.

- Várjon! - parancsolta. - Ki most a nő? Vagy a spanyol? Nem

fejeztem be! Én szeretem magát. Büszke vagyok rá, hogy szeretem. De

szándékomról is kérdezett. Hát ha az előbbit hallotta, hallja meg ezt is:

én Henryhez szándékszom hozzámenni.

Ez az angolszász nyíltság elvette Francis lélegzetét.

- De az égre, miért? - ennyit tudott kihebegni.

- Mert szeretem Henryt - felelte a lány, tovább is farkasszemet

nézve a féfival.

- De maga... azt, azt mondta, engem szeret!

- Magát is szeretem. Mindkettőjüket szeretem. Én becsületes nő

vagyok, legalábbis mindig azt hittem. Most is azt hiszem, bár értelmem

azt mondja, nem szerethetek egyszerre két embert úgy, hogy

becsületes nő maradjak. De én nem bánom. Ha rossz vagyok, nem

tehetek róla, ilyennek születtem.

- De azt nem teheti! - tiltakozott ingerülten a férfi. - Nem teheti,

hogy engem szeressen és Henryhez menjen!

- Nem értett meg - mondta a lány komolyan. - Én hozzá akarok

menni Henryhez. Én szeretem magát. De én szeretem azért Henryt is.

Mindkettőjükhöz azonban nem mehetek. Ezt a törvény nem engedné

meg. Tehát csak egyikükhöz megyek. És ez a Henry legyen, azt

akarom.

- De hát akkor minek beszélt rá, hogy itt maradjak? - kérdezte

Francis.

- Mert szeretem. Mint ahogy már megmondtam.

- Ha továbbra is emellett marad, én megőrülök- kiáltotta a férfi.

- Én már nemegyszer éreztem, hogy megőrülök ebben -

biztosította a lány.

A férfi épp felelni akart, de a lány elhallgattatta, és mindketten a

bokrok felé figyeltek, ahonnan csörtetés hangzott, mintha emberek

közelednének.

- Figyeljen! - suttogta gyorsan a lány, a férfi karjára téve kezét,

kérőleg.

- Én szeretem Henryt, ez igaz, nagyon igaz. De magát jobban,

sokkal jobban szeretem. Én Henryhez megyek... mert szeretem, és

ígéretem köt. Mégis mindig jobban fogom szeretni magát.

Mielőtt Francis tiltakozhatott volna, a bozótból az öreg maja és fia

lépett elő. Alig vették észre jelenlétüket, az öreg pap térdre borult, és

spanyolul kiáltotta:

- Szemem először látja a Chia két szemét!

Szemezgetni kezdte a szent bojtot, és magáért imádkozott, amely,

bár nem értették, így hangzott:

- Ó, halhatatlan Chia, az isteni Hzatzl nagyságos neje, aki semmiből

teremtél mindeneket. - Ó, Hzatzl halhatatlan neje, a magok anyja, a

rügyek szívének lelke, az eső és termékenyítő verőfény istennője,

minden gyökér és gyümölcs dajkálója, melyek az embereket táplálják.

- Ó, dicsőséges Chia, kinek szájára hallgat a Hzatzl füle, én, alázatos

papod, imádkozom Hozzád. Légy kegyes hozzám, és bocsáss meg!

Engedd ki szádból az aranykulcsot, mely megnyitja a Hzatzl fülét.

Engedd át hűséges papodnak a Hzatzl kincsét... Nem önmagának, ó,

Istenség! De fia számára, kit a gringo megmentett. Gyermekeid, a

maják kihaltak magtalan. A kincsre már nincs szükségük. Én vagyok

utolsó papod. Velem kihal lelkednek és nagy férjed lelkének értése,

akinek nevét csak homlokomat a kőhöz értetve ejthetem ki. Hallgass

meg, Ó, Chia, hallgass meg! Homlokom a követ éri, úgy járulok eléd!

Vagy öt percig a kövön elnyúlva feküdt az öreg maja, meg-

megvonaglódva, rángva, mintha nyavalya rontaná, mialatt Leoncia és

Francis kíváncsian és kissé megilletődve nézték az öreg pap

ünnepélyes fohászát.

Francis, Henry bevárása nélkül, megint behatolt az üregbe. Most ő

volt Leonciával a vén pap vezetője, aki folyvást bojtját morzsolgatva és

imádságot mormolva követte, míg a fia kívül maradt őrszemnek. A

múmiák soránál az öreg megütköződve állt meg... hogy elővegye a

szent bojtot:

- Meg vagyon írva - mutatta a különös alakú rojt kivételes bogát -,

hogy ezek az emberek gonoszak és rablók valának. Büntetésük az,

hogy örökké itt várakozzanak a maják titkainak előcsarnokában.

Francis továbbsiettette őt atyáinak teteme mellől, és abba a kamrába

vezette, ahol a két bálvány állt. Hosszú ima után az öreg gondosan

áttanulmányozta a bojtot. Aztán tört spanyolsággal jelentette:

- A Chia szájából a Hzatzl füléhez... így vagyon megírva.

Francis bepillantott az istennő szájának sötét üregébe, amit a

bogírás említett, majd bedöfte vadászkését az istenség roppant fülébe,

aztán megkoppintva a szobrot a kés fokával, s látta, hogy a szobor belül

üres. A Chia szobrát is üresnek találta. Az öreg ezt mormogta:

- A Chia lábai semmin nyugszanak.

- A lábai nagyok ugyan - nevetett Leoncia -, de azok nem a

semmin, hanem a kemény sziklán nyugszanak.

Francis megbökte őistennőségét, és úgy tetszett, hogy gyengén

megmozdult. Most két kézzel taszított rajta, mire megindult maga körül,

nagyokat rezdülve.

- Az erős és vakmerő megtanítja Chiát járni - olvasta a pap. De a

következő bog már így szólt. - Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!

- Nahát, azt hiszem, a semmi, akármi legyen is, nem harap belém

- nevetett Francis, és vagy egyyardnyira továbbtolva a szobrot,

hozzátette: - Tessék, öreg nagysám, álljon itt egy darabig, vagy üljön

le. Bizonyára elfáradt a lába, amikor annyi századon át lógott a

semmiben.

Leoncia fölsikoltott meglepetésében, mikor a sziklapadlóban előtűnő

nyílást meglátta, melyet Chia nagy lába helye hagyott. Csaknem

beleesett, amint visszalépett a tovaforduló istennőtől. A nyílás volt vagy

egy yard széles. Hiába akarták megtudni a mélységét, úgy, hogy égő

gyufákat dobáltak bele. Hullva hamvadtak ki a légvonatban, mielőtt

feneket értek volna.

- Úgy látszik, a semminek tényleg nincs feneke - jegyezte meg

Francis, egy kődarabot hajítva a mélybe. Több pillanat múlva hallották,

hogy kattant lenn a kő.

- Lehet, hogy az nem is fenék még - szólt Leoncia. - Ütődhetett a

kő valami kiugró sziklába, és maradhatott azon.

- Nos, megtudjuk- kiáltotta Francis, és egy ósdi muskétát kapott

fel a csontok közül, hogy ledobja.

De az öreg megakadályozta.

- A szent bogok azt jelentik: - Aki megsérti a Chia lába alatt a

semmit, menten szörnyethal.

- Távol legyen tőlem, hogy megsértsem a Chia semmijét -

mosolygott Francis, félrelökte a puskát. - De mit tegyünk most, öreg

majám? Könnyű a Chia szájától a Hzatzl füléhez jutni... de hogyan?...

és mivel? Kaparássza hát apám azokat a göböket, mondják meg, hogy

hogyan? és mivel?

A pap fiának odakünn ütött az órája. Senki sem tudta, hogy utolsó

napját éli. Bármit is tett légyen, bármi is történt légyen vele, ez a nap

utolsó napja volt. Ha ottmaradt volna őrködve a barlang bejáratánál,

bizonyára megölte volna őt Torres és Mancheno, akik a sarkában jöttek.

De ahelyett, hogy ottmaradt volna, az jutott óvatos és félénk eszébe,

hogy körülnéz, nincs-e valami ellenség közel, így nem napvilágon érte a

halál.

Mert mialatt szétnézett, Alvarez Torres és Jose Mancheno oda

érkeztek a barlang szájához. A Chia óriási, gyöngykagyló szeme túl sok

volt a babonás carooknak.

- Ha bemegy, és megvárom itt künn, és vigyázok - mondta

Torresnek. És Torres, akinek vérében csörgedezett a századokon át is

annak az elődének bátorsága, aki ott várakozott a maga kincsesház

előcsarnokában, behatolt a barlangba, miként behatolt őse.

José Mancheno, aki szemrebbenés nélkül gyilkolta le már nem egy

eleven áldozatát, ellenben a láthatatlan világ volt kísérteteitől rettentően

félt, ahogy Torres eltűnt, elfeledte ígéretét a hűséges vigyázatról, és a

védő sűrűségbe iramodott. Így, mikor a munkás visszatért

kémszemléjéről, senkit sem talált a barlang szájánál, ellenben

kíváncsisága őt is beösztökélte a barlangba, közvetlen Torres

nyomában.

Ez utóbbi óvatosan hatolt előre, hogy meg ne neszezzék jelenlétét

azok, akiket üldözött: A múmiasornál is elidőzött. Kíváncsian nézegette

a történelem megírta alakokat a sötét folyosón, akiknek története itt

fejeződött be a maják kincseskamrájának előcsarnokában. Majd

különösen megdöbbentette a múmiasor élén annak az alaknak hozzá

való hasonlatossága, akit valóságos apjának nézhetett.

Egyszerre közeledő léptek rezzentették meg, és körülnézett

búvóhely után. Ördögi ötlettel lekapta ősi rokona sisakját, és saját fejére

tette. Foszlott lebernyegét is magára kerítette, kezébe vette a nagy

pallost, s a már csaknem darabokra eső, hatalmas topánkákba

beledugta lábát. Aztán a levetkőztetett múmiát odafektette múmiatársai

háta mögé. Végül ő maga odaállt teljesen azonos tartásban az

elmozdított kísértet helyébe.

Csak szemgolyói követték a napszámost, aki csöndesen, szepegve

osont el a lábon álló tetemek sora előtt. Torres láttára megtorpant, és a

rémülettől karikára nyílt szemmel kezdett valami maja imádságot

motyogni. Torres csak behunyt szemmel fülelhetett, és mikor hallotta,

hogy továbbmegy, utánakandítva látta, hogy a munkás megáll a folyosó

keskeny elágazásánál, ahová most be kell merészkednie. Torres

megragadta az alkalmat, és csapásra emelintette karját, úgyhogy

egykönnyen kettészelhette volna a munkás kobakját.

De még nem érkezett el a munkás utolsó perce. Mert Torres,

meggondolva magát, lassan leeresztette a kardot, és a munkás behatolt

a folyosóhajlásba.

Épp akkor ért oda Leonciához és Francishez, mikor ez utóbbi

utasítást kért atyjától, hogyan és mi az, ami megnyitja Hzatzl fülét.

- Tedd a kezed Chia szájába, és vedd ki a kulcsot - parancsolta az

öreg vonakodó fiának, aki mégis engedelmeskedett.

- Nem harapja meg... kőből van - nevetett Francis.

- A maják istene nincs kőből - felelt vissza neki az öreg. - Csak

látszat, hogy kőből vannak, de ők élnek, örökké élnek, és a kőből a

kőnél, a kő által érvényesítik örök akaratukat.

Leoncia remegőn húzódott el tőle, és kapaszkodott bele a Francis

karjába, mintegy oltalomért.

- Tudom, hogy valami szörnyű történik mindjárt - pihegte. - Nem

szeretem ezt a helyet a hegy gyomrában, egy csomó halott közt. A kék

eget és a napsugár balzsamát és a végtelen tengert szeretem. Valami

szörnyű történik, én tudom.

Mialatt Francis csillapította őt, a munkásnak elérkezett végső perce.

Minden bátorságát előszedve belenyúlt az istennő szájába. A rémület

sivalkodásával kapta vissza kezét és meredt rá csuklójára, ahol ütőere

mellett egy csöpp vér buggyant ki. Az istennő szájából pedig egy kígyó

lapos feje bukkant ki egy pillanatra, szinte csúfondárosan, mintha az

istennő nyelvét öltene ki, hogy nyomban vissza is húzódjék.

- Vipera! - sikoltotta Leoncia.

A munkás pedig a rémülettől hátrahőkölve abba az üregbe zuhant,

amelyet oly sok száz éven át Chia lábai takartak el, a semmin

nyugodva.

Majd egy teljes percig senki sem szólt. Akkor az öreg pap emelte fel

szavát: - Ó, megharagítottam Chiát, és ő megölte a fiamat!

- Ostobaság! - biztatta Francis Leonciát. - Az egész dolog

természetes és megmagyarázható. Mi természetesebb, mint hogy egy

vipera ott tanyázik egy sötét kőüregben? Ez a szokása. Mi

természetesebb, mint hogy akit megcsíp a kígyó, hátrahőköl? És mi

természetesebb, mint hogy erre belezuhan a háta mögött nyílt

verembe?

- Hát természetes ez is? - kiáltotta a lánya veremre mutatva,

melynek peremén kristálytiszta víz ömlött ki, és úgy kezdett felbugyogni,

mint egy szökőár. - Igaza volt az öregnek. A kő által érvényesítik az

isteneik örök akaratukat, ő intett bennünket, őneki megmondták a szent

bogok.

- Puff neki! - vakkantott Francis. - Az isteneknek eszük ágában

sem volt. Ellenben a régi maja papok látták el csapdákkal a kincsükhöz

vivő utat. Valahol odalenn a lezuhanó test egy gát csapját nyitotta meg,

mely föld alatti víztartály zárjához szolgált. Csak az emberi képzelet

teszi ily rúttá és gonosszá isteneit. Az igazi istennő jóságos és

szépséges. Csak az emberek csinálnak ocsmány gonosz lelket belőle.

Az ár oly erős volt, hogy már bokáig benne álltak.

- Nagyon helyes - mondta Francis. - Én a bejárattól kezdve

figyeltem a padló állandó menetelességét a folyosókon és

csarnokokban. Ezek a régi maják mérnökök voltak, akik szemmel

tartották a víz levezetését. Nézze, - hogyan hatol ki a víz a

bejáratokon... Nos, öregem, olvassa csak azt a bojtot.- hol a kincs?!

- Hol a fiam? - jajveszékelt az öreg reménytelen kérdéssel. - Chia

megölte egyetlen fiamat. Mert megszegtem anyjával a maják törvényét,

és a tiszta maja vért a tierra caliente asszonyának kevert vérébe

ojtottam. De épp azért háromszor drágább volt ő nekem, mert bűnöm

magzatja volt. Mit nekem a kincs!? Fiam odavan! Rajtam a maják

isteneinek átka!

A víz tovább bugyborékolt és lövellt fel, mutatva, mily erős nyomás

hajtja alulról, Leoncia vette észre legelőbb, mekkorára növekedett az

ára kamrában.

- Majdnem a térdemig ér- figyelmeztette rá Francist.

- Ideje, hogy kifelé induljunk - felelt Francis, észrevéve a helyzetet.

- Nagyszerűen volt tervezve a vízlejárat. De bizonyára a sziklaomlás a

tetőbejáraton elrekesztette a víz útját. Más folyosókon, amik lejjebb

vannak, a víz is mélyebb, természetesen, mint itt. Mégis egyre

emelkedik már itt is. És ez az egyetlen kifelé való út. Gyerünk!

Leonciát előreengedve, elkapta a vén, érzéketlenségbe merült pap

karját, és maga után vonszolta őt. A folyosóhajlatnál a víz térdükön felül

ért. A múmiák csarnokában pedig már övükig gázoltak benne.

A vízből egy ősi, lebernyeges, sisakos kísértet emelkedett ki az

ámuló Leonciával szemközt. Mert a többi múmiát elsodorta az ár, és ott

keveregtek szerteszakadozva a vízben. De ez a múmia megmozdult, és

lihegve, ijedten forgó szemmel gázolta a sodratot.

Ez már több volt, mint amit rendes emberi természet elviselhetett...

hogy egy négyszáz éves tetem meneküljön a másodszori haláltól, a

vízbefúlástól. Leoncia sikoltva szökött egyet előre, majd megfordult, és

visszamenekült, amerről jöttek. Francis, hasonlóképpen megijedve,

mégis ismétlőpisztolyát vonta elő. Hanem erre a múmia, az árban

támolyogva így kiáltott:

- Ne lőjön! Én vagyok... Torres! Most jövök vissza a bejárattól.

Valami történt. Az út kifelé el van torlaszolva. A víz ellep egy embert,

feljebb ér a bejáratnál, és sziklák zuhannak le.

- De az ön útja errefelé is el van zárva - emelte rá Francis a

pisztolycsövet.

- Most nincs idő a civódásra - felelte Torres. - Előbb meg kell

mentenünk az életünket, aztán, ha jönnie kell a civakodásnak jöjjön!

Francis tétovázott.

- Mi történik Leonciával? - kérdezte álnokul Torres. - Láttam,

visszafutott. Vajon nincs veszélyben?

Francis erre rögtön otthagyta Torrest, és magával vonszolva a

vénembert, visszagázolt a bálványok kamrájába, ahová Torres is

követte. Leoncia, amint megpillantotta, újra rémülten sikoltott.

- Csak Torres - csillapította Francis. - Engem is megijesztett

először. De ő maga az. Vért csapolnék belőle, ha beledöfném a

késemet. Gyerünk, vénember! Nem akarunk itt megfulladni, mint a

patkányok. Olvassa azt a bojtot, és szabadítson ki innét bennünket!

- Az út nem ki, hanem be vezet - makogta a vénember.

- De hogyan mehetünk be?

- A Chia szájából a Hzatzl fülébe. Ott van a felelet.

Francisnek hirtelen furcsa és rémes gondolata támadt.

- Torres - mondta -, egy kulcs van, vagy miféle, annak a

kőúrhölgynek a szájában. Ön van a legközelebb. Vegye ki belőle!

Leoncia lihegni kezdett az iszonyattól, amint megértette Francis

bosszúját. Torres ebből semmit sem vett észre, és vígan gázolt az

istennő felé, ezt mondva: - Örömmel vagyok szolgálatára.

De Francisnek a tiszta munkához szokott jobbik érzése kerekedett

felül.

- Megálljon! - rivallt rá, és maga ment a szoborhoz.

Torres előbb találgatva az okot, láthatta aztán, mit került el. Francis

többször belesütötte pisztolyát a szobor szájába, mialatt a vén pap

szentségtöréséről lelkendezett. Aztán kabátját ökle köré csavarva,

belenyúlt a szobor szájába, és farkánál fogva előrántotta a megsebzett

viperát. Egyet kanyarított vele a levegőben, és odacsapta fejét a szobor

oldalához.

Erre megint beburkolta öklét, és megint benyúlt, nincs-e benn még

egy kígyó, de ezúttal egy aranyból kalapált holmit vett ki onnan, mely

alakra és nagyságra egészen beillett Hzatzl isten fülébe.

- Akár egy gyermekkockajáték - jegyezte meg Francis, amint a

kulcs eltűnt az istenség fülében. - Na most mi történt? Nézzük, vajon

elapad-e nyomban a víz?

De az áramlat feltartóztatlan ömlött tovább az üregből. Ellenben

Torres mutatott oda a falra, melynek egyik, látszólag szilárd része

lassan emelkedett.

- A kiút - mondta Torres.

- A befelé való út, mint az öreg mondja - javította ki Francis. -

Akármi, induljunk!

Mindnyájan elindultak a keskeny, magas nyíláson át, mikor az öreg

maja: - Fiam! - kiáltással visszafordult, és elrohant.

A fal már visszaereszkedőben volt eredeti helyére, úgyhogy az öreg

papnak már meghajolva kellett elmászni alatta. A másik pillanatban a fal

a régi helyén volt. Oly pontosan zárult, hogy azonnal elrekesztette a

vízáradatot, mely a bálványok kamrájából hatolt oda.

*

Kívül, a hegyoldalban, egy kis folyót kivéve, amely lefelé csörgedezett

a szikla alján, más jel nem mutatta, mi kavarog a hegy belsejében.

Henry és Ricardo, amint odaértek, észrevették a folyót, és Henry

megjegyezte:

- Ez valami újság. Itt nem volt víz, mikor elmentem. De itt volt a

barlang bejárata. Most pedig eltűnt. Vajon hol vannak a többiek?

Mintegy a hegy feleletéül a folyó egy embert sodort ki belőle. Henry

és Ricardo odaugrottak, kihúzták, és megismerték az öreg papot, Henry

hasra fektette őt, és nekitérdelve, a vízbefúlóknál szokásos

elsősegélyben részesítette.

Nem, egészen tíz percre rá a vénemberen az élet jele mutatkozott,

újabb tíz perc múlva felnyitotta a szemét is, és vadul nézett körül.

- Hol vannak? - kérdezte tőle Henry.

Az öreg maja nyelven motyogott, míg Henry jobban eszméletre nem

rázta.

- Elmentek... mind - akadozta spanyolul.

- Kik? - kérdezte Henry, és újra megrázta.

- Fiam... Chia megölte... Chia megölte a fiamat, miként megöli

mindnyájukat.

- De hol vannak a többiek?

A sok rázásra, kérdezésre végre elnyögte:

- Együtt vannak, a gazdag gringo, a fiam barátja, az ő ellenségük,

akit Torresnek hívnak, és a Solanók fiatal lánya, aki minden baj oka. Én

intettem őket. Ne hozzák a nőt! Nő csak átok a férfiak vállalkozásában.

Chia is asszony, megharagította őt másik nő jelenléte. Chia nyelve

vipera. Chia megszúrta nyelvével az én fiamat, és elöntötte

mindnyájukat a hegy gyomrából előáradó tenger. Chia megölte mindet.

Jaj nekem! Magamra haragítottam az istenséget. Jaj nekem! És jaj

mindazoknak, akik a szent kincset kutatják, hogy megfosszák tőle a

maják lelkeit.

XVI. FEJEZET

Henry és Ricardo ott álltak heves vitatkozásban az előbugyorgó

vízáradat és a sziklaomlás közt. Mellettük fetrengett a földön a maják

utolsó papja nyögve és fohászkodva. Henry még alaposan megrázta

néhányszor, hogy kirostálja belőle részletesen, mi történt a hegy

gyomrában.

- Csak az ő fia esett bele a verembe - okoskodott reménykedve

Henry.

- Igaz - helyeselt Ricardo. - A többiről csak annyit látott, hogy

kénytelenek voltak fürdőt venni.

- Lehet, hogy valami föntebb fekvő üregbe húzódtak - folytatta

Henry.

- Nos, ha felmászhatunk a sziklafalra és megnyithatjuk a barlangot,

akkor kieresztjük belőle a vizet. Ha élnek, napokig elélhetnek odabenn,

mert a szomj gyorsan öl, míg odabenn bizonyára több a víz, mint

amennyit kívánnának. Sokáig kibírják eleség nélkül. De Torres hogyan

került közéjük, azon bámulok?

- Csuda volna, ha nem ő volna a kozmás abban, hogy a carook

megtámadtak bennünket - mondta Ricardo.

De Henry más tárgyra tért.

- Akárhogy is van - mondta -, most az a fontos, hogyan jussunk

be a hegy belsejébe, feltéve, hogy még élnek. Ezen a hegyomláson egy

hónap alatt sem hatolunk keresztül mi ketten. Ha vagy ötven embert

segítségül kaphatnánk, akik éjjel-nappal lapátolnak, negyvennyolc óra

alatt bejuthatnánk, így a legelső dolgunk embereket szerezni. Ezt kell

tennünk. Egy öszvérrel visszamegyek a carook tanyájára, és

megígérem neki, hogy Francis csekk-könyvéből egy lapot szereznék, ha

eljönnek segíteni kiszabadítani őt. Ha nem akarnak, majd találok

embereket San Antonióban.

Időközben ön felhozhatja az öszvéreket, szolgákat, élelmet és

felszerelést.

Azonkívül hallgatózzék a sziklafalnál, mert döngetéssel jeleket

adhatnak belülről.

*

Henry behajtotta öszvérét a carook falujába, a carook nagy

ámulatára, akik semmivé látták válni tekintélyüket, hogy valaki, akit ők

vettek üldözőbe, most puszta kézzel, egyedül mer behatolni közibük.

Ott kuporogtak és sütkéreztek a napon kunyhóik előtt, ernyedtség alá

rejtve meglepetésüket, amely bensejükben dolgozott, és itt-ott csaknem

hogy talpra nem ugratta őket. Így történt ez mindig, hogy a fehér ember

vakmerősége úrrá lett a vad vagy kevert vérű népségen, mint ahogy

most is megbénította a carook erélyét. Nem tehettek ellene, tudomásul

kellett venniük, hogy egy fölényes, nemes faj ivadéka, a lehetőségekre

nézve uralkodóbb képzelettel bírván náluk, belegázol

félelmetességükbe egy makrancos és meghajszolt öszvéren.

Zagyva spanyolsággal beszéltek, amit Henry úgy-ahogy megértett,

viszont ők is megértették Henry spanyol beszédét. De amit a Szent

Hegység-béli szerencsétlenségről tudatott velük, az nem rázta fel őket.

Szenvtelen arccal, teljes közönnyel vontak vállat és hallgatták őt, míg a

mentésről meg a busás jutalomról beszélt.

- Ha a hegy elnyelte a gringókat, ez Isten akarata. Kik vagyunk mi,

hogy Isten és az ő akarata közé merészkedjünk? - felelték. -

Szegény emberek vagyunk, de nem menthetünk meg olyan embereket,

akikért Istennel kell háborúságba keverednünk. Úgy kell a gringóknak.

Ez nem az ő országuk. Nincs joguk itten farsangolni a hegyeink közt.

Hogy még az Isten haragját is kihívják? Van nekünk elég bajunk így is

az Isten törvényeivel, hiszen a feleségeinkkel sem tettünk még hitet.

Jól elmúlta szieszta ideje, mikor Henry makrancos öszvérén

bekocogott az álmos San Antonióba. A főutcán, a börtön közelében, a

kormánybiztossal és a kis kövér, öreg bíróval találkozott, kiknek

sarkában egy csomó zsandár kísért egy csapat foglyot, a santosi

ültetvényekről megszökött munkásokat. A kormánybiztos, mialatt Henry

elbeszélését és segélykérését hallgatta, rákacsintott a bíróra, aki az ő

bírája, az ő bábja volt, szőröstül-bőröstül.

- Persze hogy segítségül megyünk - mondta végül, egyet

nyújtózva, a kormánybiztos.

- Mennyi idő alatt szerezhetünk embereket, hogy induljunk? -

kérdezte Henry mohón.

- Ami azt illeti, nagyon el vagyunk foglalva, nemde, tisztelt bíró úr?

- felelte a kormánybiztos renyhén.

- Nagyon el vagyunk foglalva - ásította a bíró Henry arcába.

- Nagyon, egy ideig - folytatta a kormánybiztos. - Sajnáljuk, de

sem holnap, sem holnapután nem mehetünk megmenteni az ön

gringóját. Egy kissé később...

- Mondjuk jövő karácsonykor - szólt a bíró.

- Igen - helyeselt hálás meghajtással a kormánybiztos. - Úgy a

jövő karácsonykor elmegyünk és körülnézünk, hogy enyhült-e már kissé

nyomasztó elfoglaltságunk. Akkor aztán lehetséges, hogy alkalmat

találunk arra, hogy megbeszéljük valamiféle expedíció összeállítását,

amiért ön hozzánk folyamodik. Jelenleg jó napot kívánunk önnek, senor

Morgan.

- Ez a felelete? - kérdezte Henry dühös képpel.

- Ez a senor Morgan igazi arca. Ilyet vághatott akkor is, mikor orvul

ledöfte senor Alfaro Solanót - dörmögte maróan a kormánybiztos.

De Henry nem törődött ez utóbbi sértéssel.

- Én megmondom önöknek, hogy kicsodák - lihegte indulattól

elfúlva.

- Vigyázzon! - intette a bíró.

- Ráteszem még önökre a kezem - mondta Henry. - Nincs már

hatalmuk felettem. Kegyelmet kaptam magától Panama köztársaság

elnökétől. És tudják, mik önök? Hitvány félvérűek. Vegyes vérű disznók!

- Kérem, induljunk, senor - szólt a kormánybiztos nyájas

gondtalanság alá rejtve halálos dühét.

- Sem a spanyolok, sem a karibok erényéből nincs önökben. Csak

az aljasságukat örökölték mindkettőtől. Keverék disznók. Azok bizony,

mind a ketten.

- Befejezte, senor? Egészen befejezte? - kérdezte szelíden a

kormánybiztos.

Ugyanakkor jelt adott a csendőröknek, akik rárontottak Henryre, és

lefegyverezték.

- Maga Panama köztársaság elnöke sem kegyelmezhet meg előre

valami bűnért, amit csak most követtek el. Igazam van-e, bíró úr? -

mondta a kormánybiztos.

- Ez új becsületsértés - jelentette ki mindjárt hivatalosan a bíró. -

Ez a gringó kutya megbecstelenítette a törvényt.

- Tehát meg kell büntetni legitten. Nem csinálunk huzavonát azzal,

hogy a törvényszékig fáradjunk. Kiszabjuk a büntetését, és ha ezt

elintéztük, továbbmegyünk. Egy üveg kitűnő borom van...

- Nem iszom bort - tiltakozott menten a bíró. - Inkább csak a

pálinkánál maradok. Most pedig, miután mi vagyunk egyszerre a

sértettek is, a tanúk is, s nem lévén több bizonyítékra szükségem,

vádlott általam ezennel bűnösnek találtatik. Van valami javaslata ez

irányban, senor Mariano Vercara e Hijos?

- Huszonnégy órai hűvös ennek a gringónak, hadd hűtse le egy

kissé a hevét - felelte a kormánybiztos.

- Az ítélet kész, s foganatosítása nyomban megkezdődhet -

mondta a bíró. - Csendőrök, vigyék el a foglyot, és tegyék hűvösre.

*

A hajnal a hűvösön találta Henryt, s ott aludt el hanyatt a priccsen. De

álma nyugtalan volt, mert bensőjében hegybe zárt társainak kísérletei

háborgatták, kívülről pedig a számtalan moszkitó csípései, így történt,

hogy forgolódva, csapkodva, burkolózva e szárnyas ragály elől,

felébredt, elítéltetése teljes tudatára. Gyalázatosnak érezte ezt az

igazságtalanságot. Elviselhetetlenül sajgott a bőre az ezernyi

moszkitócsípéstől, úgyhogy akkora szitkozódást vitt véghez, hogy ez

egy künn haladó egyén figyelmét is magára vonta, aki egy zsák

szerszámot cipelt. Jókötésű, karvalyarcú fiatalember volt. Az Egyesült

Államok katonai repülőosztagjának egyenruháját viselte. Útjában

odakanyarodott a börtönablak alá, megállt és hallgatózott, csodálkozva

és mosolyogva magában.

- Barátom - szólt, mikor Henry lélegzetet vett káromkodása

közben. - Múlt éjjel, mikor szolgám megszökött a hajóról a

poggyászom felével, én is ejtettem néhány zokszót. De az nyomába

sem léphetett az ön itteni fohászkodásának. Üdvözlöm önt, uram. Ön

szitkozódása művészetével egy terepszemlét végző katonát tartóztatott

fel fél mérföld úttól.

- Ki az ördög maga? - kérdezte Henry. - És mi az ördögöt csinál

itt?

- Én nem gorombáskodtam önnel - vigyorgott a repülő. - De ilyen

dagadt képpel jogot szerez rá, hogy goromba lehessen akárki. Ki verte

meg önt? Az ördögök közt még nem ismerem a rangfokozatomat. De itt

a világban Parsons hadnagynak tudnak. A pokolban nincs keresnivalóm

jelenleg, ellenben itt, Panamában az a parancsom, hogy a mai nap

repüljek át az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Szolgálatára lehetek

valamivel, mielőtt indulnék?

- Hogyne! - bólintott Henry. - Vegye elő szerszámát, és feszítse

ki ezt a rácsot. Reumát kapok itt a kőpadlón. Engem Morgannek hívnak,

és nem ember püfölt el. Moszkitócsípéstől dagadt az arcom.

Parsons hadnagy egy vasrúddal kifeszegette a rozsdás vasrácsot, és

kisegítette Henryt az ablakon. Miközben Henry lábát és kézcsuklóit

dörzsölgette, hogy a vérkeringést megindítsa bennük, sebten elmesélte

a katonai repülőnek Leoncia és Francis szerencsétlen helyzetét.

- Szeretem ezt a Francist - fejezte be. - Hasonmásom. Akár ikrek

volnánk, és távolról rokonok is vagyunk. Ami a senoritát illeti, őt

nemcsak szeretem, de a menyasszonyom. Hát segélyünkre lesz? Hol a

gépe? Sok időbe telik, míg az ember gyalog vagy öszvérháton a maja

hegységre kapaszkodik, míg az ön gépével alig telik egy kis időbe, hogy

felrepüljünk avval a száz galuska dinamittal, amivel majd szétrobbantom

a sziklaomlást és lecsapolom róluk az áradatot. Ön ezt megteheti

nekem.

Parsons hadnagy habozott.

- Mondjon igent, mondjon hát - unszolta Henry.

*

Benn, a hegy gyomrában, abban a pillanatban, amint a

bálványkamrát elrekesztő szikla a helyére ereszkedett, a három fogoly

teljes sötétségben lelte magát. Francis és Leoncia kitapogatták egymást

a sötétben és kézen fogták. A másik percben Francis karja a lány

derekán volt már, és édes egymáshoz simulásuk félig-meddig

megfosztotta a helyzetet szörnyűségétől. Mellettük hallatszott Torres

szuszogása. Ezt makogta:

- Úristen! hiszen kelepcébe vagyunk zárva! Mit teszünk most?

- Még sok "mit teszünk" következik addig, míg kijutunk ebből a

vadonból - biztosította őt Francis. - De már tehetünk is valamit, hogy

kijussunk.

A tennivalók módjával hamar rendbe jöttek. Leoncia Francis háta

mögött kabátja szélébe kapaszkodott, miközben Francis, bal kezével a

falon tapogatózva, elindult. Jobb oldalt Torres tapogatózott így a falon.

A hangjukkal tartottak fenn összeköttetést, megneszezve róla a folyosó

szélességét, és óvakodva attól, hogy mellékfolyosóba térjenek.

Szerencsére az alagút (mert tényleg nem volt más) sima padlójú volt,

úgyhogy legalább ezen nem csetlettek-botlottak. Francis a gyufát végső

esetre tartogatta, s vigyázott, nehogy valami aknába bukjék bele, lassan

húzva lábait egymás után, és mindig meggyőződve előbb, hogy szilárd-

e az első alatt a talaj. Ennek eredményeképp lassan jutottak előre. Nem

haladtak többet óránként fél mérföldnél.

Elágazásra csak egyszer bukkantak. Itt meggyújtott egy becses

gyufát vízhatlan dobozából, és két teljesen egyforma tárnát állapított

meg. Olyanok voltak, akár két orrlyuk.

- Előbb az egyiket kell megpróbálni - döntött Francis -, és ha

eljuttat valameddig, visszatérni, és megpróbálni a másikat. Egy dolog

bizonyos, hogy a maják nem fáradtak ok nélkül egyikkel sem.

Tíz perc múlva hirtelen megállt, és várakozást vezényelt. Az út

folytatásául a Iába nem lelt szilárd talajra többé. Még egy gyufát

gyújtott, és egy természetes barlang mutatkozott előttük, aminek a

gyenge világocska sem végét, sem hosszát nem érte. Ellenben egy

durva, félig természetes, félig emberkéz javította durva lépcsőgádorra

akadtak, amely elveszett lenn, a sötétben.

Egy órát mentek le rajta, akkor gyönge világ derengett meg előttük,

amely egyre erősbödött közelgetésükkel. Mielőtt észrevették volna, már

a nyitjánál voltak... és Francis minden tétovázást félretéve, kilépett a

ragyogó délutáni napsütésre. Leoncia és Torres tüstént mellette voltak,

s mindhárman egy sziklapadmalyról bámultak alá a völgybe. Ez

csaknem kerek volt, teljes mérföld lehetett átmérőben, és úgy tetszett,

meredek sziklafal veszi körös-körül.

- Az Elveszett Lelke Völgye - nyilvánította ki ünnepélyesen Torres.

- Hallottam már róla, de sohasem hittem a létezésében.

- Én is hallottam, és én sem hittem - hebegte Leoncia.

- Na és mi van vele? - kérdezte Francis. - Mi nem vagyunk

elveszett lelkek, hanem hús és vér emberek. Mit nyavalyogjunk!?

- De hallgassa meg, Francis - mondta Leoncia, - Még mint

kislány hallottam erről azt a regét, hogy elevenen nem jutott ki innen

ember, aki idekerült.

- Feltéve, hogy ez igaz - Francis nem rejtette el a mosolyát -,

hogyan jött ki innen a rege? Ha senki sem jött ki innét, hogyan van,

hogy mégis mindenki tud erről odakünn?

- Nem tudom - felelt Leoncia. - Én csak azt mondom el, amit

hallottam. Én sem hittem. De ez egészen megfelel a völgy leírásának.

- Senki sem tért innen vissza - erősítette meg Torres éppoly

ünnepélyesen.

- De hogyan tudja akkor, hogy valaki idejutott? - erősködött

Francis.

- Itt él minden elveszett lélek - hangzott a felelet. - Azért nem látni

őket, mert sohasem jöhetnek ki. Mondom önnek, Mr. Francis Morgan,

hogy én nem vagyok esztelen fráter. Gondosan neveltettek.

Tanulmányúton voltam Európában, és kötöttem üzleteket New Yorkban.

Ismerem a tudományt és filozófiát. Mégis tudom, hogy ez a völgy,

amelyből még senki sem tért vissza.

- Nos, mi még nem vagyunk benne, nemde? - felelte Francis egy

kis türelmetlenséggel. - És nincs keresnivalónk benne, nemde?... - Itt

előremászott a padmaly széléig, amelynél törmelékkő-omlás

következett, és jobban körülnézett, mert valami a szemébe ötlött. - Ha

az ott nem nádfedeles kis házikó...

Ebben a pillanatban a törmelék megindult vele. Ugyancsak az egész

padmaly leszakadt, és mindnyájan lecsúsztak a meredek omláson.

A két férfi állt fel előbb a bokrok közt, amik elzárták útjukat. De

akkorra már Leoncia is talpon volt, és kacagtak egyet.

- Éppen, mikor azt mondta: nincs keresnivalónk a völgyben -

kuncogott Leoncia. - Nos, hisz-e már?

De Francist más foglalta el. Ismerős holmi görgött alá utánuk a

fűcsomókkal, ezt kapta fel. A Torres általa múmiák terméből elcsaklizott

sisak volt. Torresnek nyújtotta.

- Lökje el - szólt Leoncia.

- De ez az egyetlen védelmem a nap ellen - felelt az, és amint

megfordította, pillantása a sisak belsejébe esett. Rámutatott az ott lévő

betűkre, és hangosan olvasta:

- Da Vasco.

- Hallottam róla - lihegte Leoncia.

- És helyesen hallotta - bólintott Torres. - Da Vasco egyenes

ősöm. Anyám Da Vasco lány volt, Cortezzel jött át ősöm Spanyol-

Amerikába.

- Martalóc volt - mondta el Leoncia a regét. - Atyám és Alfaro

nagybácsim elmesélték. A maják kincsét kereste egy csapat társával.

Ezek tengerparti karibok voltak, s asszonyaikkal együtt vagy százan

indultak el rabolni. Mendoza, Cortez parancsára, üldözőbe fogta őket,

és úgy hangzik jelentése, az okmányok szerint, miként Alfaro bácsi

mesélte, hogy az Elveszett Lelkek Völgyébe szorították be őket, ahol

nyomorultul el kellett veszniük.

- Nyilván megpróbált ezen az úton visszatérni, amerre jöttünk -

folytatta Torres. - A maják aztán elfogták és kitömték múmiának... -

Itt a fejébe húzta az ósdi sisakot, és hozzátette: - Akármilyen

alacsonyan jár a délutáni nap, úgy égeti a képemet, mint a sav.

- Engem meg az éhség éget úgy, mint a sav - vallotta be Francis.

- Vajon laknak a völgyben?

- Tudnám, senor - felelte Torres. - Mendoza jelentése megvan,

de ez azt mondja, hogy Da Vascót és társaságát itt nyomorultul veszni

hagyták. Tudom, hogy sohasem látta őket többé ember.

- Nézzék csak, mintha egész jól megteremne ezen a helyen akármi

- kezdte Francis. De félbehagyta, amint látta, hogy Leoncia bogyókat

szed a bokrokról. - Hagyja ott, Leoncia! Éppen elég bajunk van,

hogysem még egy megmérgezett bájos hölggyel is tetéződjék.

- De ez nagyon jó - mondta nyugodtan eszegetve a lány. -

Láthatja, hogy a madarak is megcsipkedték a bokrokat és lakmároztak

belőle.

- Ez esetben ezer bocsánat, és én is nekiesem - kiáltotta Francis,

teletömve száját az édes bogyóval. - És ha a madarakat is megfogjuk,

amelyek itt csipkednek, azokat is megesszük.

Lassanként lecsillapították legordítóbb éhüket, s a nap annyira

leszállt, hogy Torres levehette Da Vasco sisakját.

- Egész jól meglehetünk itt éjjelre - mondta. - A cipőmet a

múmiacsarnokban hagytam, Da Vasco öreg habdáit meg lesodorta

lábamról az áradat. A talpam szinte elrongyolódott már, itt elég száraz

fű van, amiből egy pár sarut fonok magamnak.

Miközben Torres ezzel bajmolódott, Francis tüzet rakott és száraz fát

hordott össze, mert a déli égöv dacára, itt, a hegység hűvös éjjen

szükségesnek látszott a tűz. Mielőtt befejezte volna a dolgát, Leoncia

feldőlt ültő helyén, és karját feje alá téve, édesen elaludt. Francis, hogy

a meleget ottrekessze nála mögötte halmozta fel a száraz levél és rőzse

tüzelőt.

XVII. FEJEZET

Pirkadott az Elveszett Lelkek Völgyében és az Elveszett Lelkek törzse

falujának Nagy Házában. A Nagy Ház nyolcvan láb hosszú és negyven

láb széles volt. Terméskőből épült és harminclábnyi magasra

emelkedett hegyes nádfedelével. A házból előtötyögött a Nap Papja,

egy öreg, totyakos, szandálos ember, durva, háziszőttes ruhában,

akinek aszott indiánus arca az ősi honfoglalók vonásaira hajazott.

Különös aranysüveget viselt, aranyszögek ragyogó sorával kiverve

félkör alakban. Nyilvánvaló volt, hogy a felkelő napot és sugarait akarja

ábrázolni a süveg.

Áttötyögött a téren, ahol egy nagy fél üst lógott két cölöp közt,

kiverve harci és temetési jelenetekkel. A keleti láthatárra pillantott, s

miután meggyőződött róla, hogy már pirkad, botjával, melynek végén

ragyogó gömb volt, rácsapott egy üstre. Akármilyen gyönge volt ő maga

és ütése, az üst úgy kongott-bongott meg rá, mint a távoli

mennydörgés.

Mialatt lassan tovább ütötte az üstöt, a szalmafödeles kunyhókból,

melyek a Nagy Ház előtti teret kerítették be, előjöttek az Elveszett

Lelkek. Férfiak, asszonyok, öregek, ifjak, gyermekek, karon hordott

csecsemők, mindnyájan előjöttek, és a Nap Papja köré gyülekeztek. A

huszadik században nem akad már középkorias látvány. Kétségkívül

indiánok voltak, de soknak arca emlékeztetett a spanyol fajra. Némelyek

egészen spanyolosak voltak. Mások, ugyanúgy, egészen indiánusok.

De a népség zöme a két fajta vegyülete volt. Sokkal bizarrabb volt

öltözetük... az asszonyoké még hagyján, akik hosszú, szemérmes,

háziszőttes ruhába voltak öltözve, de a férfiak annál feltűnőbbek voltak,

szintén háziszőttes ruháikban, mely furcsán utánozta a Kolumbus első

utazása idejéből való spanyol divatot. Együgyű és borongós külsejű volt

nő és férfi, mint ahogy folyvást egymásba keveredő vérségnek

megcsappan az életkedve. Ez igazolódott be itt ifjakon, lányokon,

gyermekeken, még a karonülő csecsemőkön is, kivéve két lényt. Egyik

tízéves gyermeklányka volt, kinek arcából tűz, szellem és értelem

sugárzott. Mint valami színes virág virított ki az Elveszett Lelkek pufók

és buta serege közül. Hozzája csak a vén Nap Papja képe hasonlított

abban, hogy ravasz volt és értelmes.

Mialatt a pap tovább kongatta az üstöt, az egész törzs, arccal

keletnek, félkört formált körülötte. Mikor a nap megjelent a láthatár

peremén, a pap ósdi, középkori spanyol kiáltást hallatott feléje, és

háromszori meghajlással üdvözölte, míg a nép földre borult. Mikor pedig

a nap már teljes fényét szórta el a láthatár fölött, a pap jelére az egész

nép felugrott, és ujjongó himnuszra zendített. A pap aztán elbocsátotta

népét. És figyelmét egyszerre egy füstfelhőcske ragadta meg, mely a

völgy aljáról gomolygott az égre. Odamutatott, és egy csomó ifjút

parancsolt oda:

- Ez a Félelemnek Tiltott Helyéről emelkedik, ahová nem szabad

lábát tenni a törzsből senkinek. Valami ördögi kutatót küldtek ki

ellenségeink, akik hiába keresték évszázadokon át rejtekünket. Nem

szabad elmenekülnie, hogy hírt vigyen, mert elleneink hatalmasak, és

megrontanak bennünket. Menjetek! Öljétek meg őt, hogy mi meg ne

ölessünk!

*

Az éjszaka folyamán többször felszított tűz körül ott aludt Leoncia,

Francis és Torres, újonnan font fűbocskorában és Da Vasco sisakjával,

amit erősen fejébe húzott a harmat ellen. Leoncia ébredt fel előbb, és a

látvány, amely előtte állt, oly különös volt, hogy ha újra lezárta szemét,

akkor is maga előtt látta. Az Elveszett Lelkek három harcosa állt ott,

nyilvánvalóan gyilkos szándékkal, felvont íjjal, amint egyszerre

észrevették az alvó Torrest. Kétkedve bámultak aztán egymásra, majd

visszaengedve az íj idegét, fejüket rázták, azt árulva el, hogy nem

kezdenek az öldöklésbe. Közelebb mentek Torreshez, lekuporodtak,

hogy jobban megnézzék arcát és sisakját, mely főképpen felkeltette

érdeklődésüket.

Leoncia onnan, ahol feküdt, titkon megrúghatta kissé Francis vállát,

Francis nyugodtan ébredt fel és nyugodtan ült fel, magára vonva az

idegenek figyelmét. Tüstént megadták a békejelt, letéve fegyverüket és

feltartva üres tenyerüket.

- Jó reggelt, kedves idegenek - szólt hozzájuk Francis angolul,

amire fejüket rázták, miközben felriadt Torres is.

- Ezeknek az Elveszett Lelkeknek kell lenniük - súgta Leoncia

Francisnek.

- Vagy hagyatéki megbízottak Sir Henry kincséhez - nevetett

Francis. - A völgy tehát lakott. Torres, kik ezek, az ön barátai? Mert

úgy hasonlítanak önre, hogy rokonainak nézné őket bárki.

Az Elveszett Lelkek, nem törődve többé velük, félrevonultak és

sepetélve vitatkoztak.

- Úgy hangzik a beszédük, mint valami fura spanyol beszéd -

jegyezte meg Francis.

- Középkori spanyol - hagyta rá Leoncia.

- A honfoglalók spanyol beszéde, meglehetősen gyatra

leszármazásban - nyilatkozott Torres is. - Látja, igazam volt. Az

Elveszett Lelkek sohasem kerültek el innét.

- Mindenesetre megházasodtak - évődött Francis. - Másképp

hogyan magyarázható ez a három suhanc?

Mostanáig a három suhanc is megállapodott már egymással, és

integettek, hogy kövessék őket a völgyön át.

- Szelíd és barátságos fickók, utóvégre is, morcos képük ellenére -

mondta Francis, amint utánuk kászálódtak. - Mert látott-e már ennél

búsabb szerzeteket? Mintha tán a holdvilágon születtek volna.

- Épp olyanok, amilyeneknek az Elveszett Lelkeket képzelheti az

ember - felelte Leoncia.

- Ha itt maradunk, azt hiszem, mi egy fokkal még búvalbéleltebbek

leszünk ezeknél is - mondta Francis. - Akárhogy is, remélem,

reggelizni visznek bennünket. Az a bogyó jobb volt, mint a semmi, de ez

még nem jelent sokat.

Egy óra múlva, engedelmesen követve vezetőiket, arra a tisztásra

érkeztek, ahol a Nagy Ház és a törzs kalibái álltak.

- Ezek Da Vascónak és karibjainak leszármazottjai - állapította

meg Torres, amint körülnézett az összeseregletteken. - Ez vitán kívül

áll.

- És a keresztény hitről visszatértek az ősi pogány valláshoz - tette

hozzá Francis. - Nézzék azt az oltárt ottan! Ez kőoltár és ami rajta sül,

az, szagáról ítélve, báránypecsenye, úgy látszik, áldozat.

- Hála az égnek, hogy csak bárány - suttogta Leoncia. - Az ősi

napimádás emberáldozatot követelt. És ez napimádás. Nézze azt az

öregembert hosszú palástjában, aranyszeggel kivert süvegével. Ez a

Nap Papja. Alfaro bácsi mindent elmondott nekem a napimádókról.

Az oltár mögött magasabban a nap nagy ércmása függött.

- Arany, csupa arany - suttogta Francis -, és ötvözetlen arany.

Nézzen azokra a szegekre, mekkorák, és mégis fogadom, hogy egy

gyermek is képes volna meghajlítani, sőt göbre kötni őket, olyan tiszta

ércből valók.

- Irgalmas isten, ezt nézze - lelkendezett Leoncia egy durva kő

mellszoborra mutatva, amely az oltár egyik odalán állt, kissé

alacsonyabban. - Ez a Torres arca. Ez annak a múmiának az arca,

amely ott állt a barlangban.

- És felírás is van rajta - ment közelebb Francis, hogy megnézze,

de a pap szigorúan visszaparancsolta. - Da Vasco van ráírva. És

nézze, ugyanoly sisakot visel, mint a Torresé. De nézze meg jobban ezt

a papot! Ha ez nem olyan, mintha édestestvére volna Torresnek, akkor

sohsem volt érzékem a hasonlóság iránt.

A pap mérges képpel és szigorú mozdulattal parancsolt hallgatást

Francisre, és meghajolt a süstörgő áldozat felé. Szélroham lobbantotta

fel a tűz lángját mintegy feleletül.

- A Napisten haragos - hirdette ki a pap nagy ünnepélyességgel és

furcsa spanyolsággal, mely azonban érthető volt az újonnan

érkezetteknek. - Idegenek jöttek közénk és nem ölettek meg. Ezért

haragszik a Napisten. Szóljatok, ifjak, akik élve hoztátok oltárunkhoz az

idegeneket. Nem kértelek-e titeket, holott általam mindig a Napisten

szól, hogy öljétek meg az idegeneket?

A három ifjú közül egyik remegve lépett elő, és Torres ábrázatára

meg a kőszoboréra mutatott.

- Megismertük őt - hebegte -, és nem mertük megölni, mert

eszünkbe jutott a jóslás, hogy valaha visszatér a mi nagy ősünk. Ez az

idegen-e ő? Nem tudjuk. Nem tudjuk. Nem is merjük találgatni. Tiéd a

tudomány, Nap Papja, te ítélheted meg ezt, ő az?

A pap jobban megnézte Torrest, és összevissza kiabált. Egyszerre

megfordult, és meggyújtotta a szent áldozati tüzet egy parázstartóból.

De a tűz előbb fellángolva lesuvadt, és kialudt.

- A Napisten haragszik - ismételte a pap, mire az Elveszett Lelkek

mellüket verve nyögtek és jajveszékeltek. - Nem fogadja el

áldozatunkat, mert a tűz nem ég. Különös dolgok vannak

elkövetkezőben. De e mélyebb rejtelmekről csak nekem szabad

tudnom. Most nem áldozzuk fel az idegeneket. Előbb értesülnöm kell a

Napisten akaratáról.

Távozást intett a népnek, félbehagyta a szertartást, és a három

foglyot a Nagy Házba vezettette.

- Nem értem ezt a cécót - súgta Francis Leonciának -, de mégis

azt hiszem, itt az a hely, ahol valamit enni adnak.

- Nézze ezt a bájos lánykát - mondta Leoncia, arra a

gyemeklánykára mutatva, kinek arcából tűz és szellem sugárzott.

- Torres már kikezdett vele - súgta vissza Francis. - Észrevettem,

amint intett neki. Ő sem érti ezt a hercehurcát, de nem mulasztja majd

el, hogy barátokat ne szerezzen magának. Jó lesz, ha szemmel tartjuk,

mert ez az álnok eb képes kiszolgáltatni bennünket bárkinek, hogy a

bőrét megmentse.

A Nagy Házban durva fonású gyékényekre ültették őket, és

hamarosan ennivalót hoztak számukra. Tiszta víz, egy jókora darab sült

és főzelék volt az ebéd, amit furcsa, mázatlan cserépedényeken adtak

eléjük. Azonkívül meleg földimogyorót kaptak, és valami indiánus

tésztát, amely olyanféle volt, mint a torta.

Amikor a feltálaló nők eltávoztak, az a kislány, akinek a parancsait

teljesítették, ott maradt. Torres megint megpróbálta megkörnyékezni, de

a kislány inkább Leoncia kedvét kereste, aki, úgy látszott, megigézte őt.

- Afféle kis háziasszony - mondta Francis. - Tudja, Samoa

szigetén az utazót, akár szegény, akár gazdag, csupa ilyen kislány

szolgálja ki. A nagyfőnök választja ki erre a célra a legszebb és

legügyesebb lánykákat. Erre emlékeztet ez a kislány is, kivéve, hogy

túlontúl fiatal még.

A lányka Leonciához ment, akinek szépsége láthatólag elbűvölte, de

viselkedésében sem szolgaiasság, sem féltés nem volt.

- Mondja - szólt furcsa, régies spanyolsággal -, valóban Da

Vasco kapitány ez az ember, aki visszatért régi honából?

Torres erre nyeglén mosolygott, meghajolt, és gőgösen mondta:

- Igen, én egy Da Vasco vagyok.

- Nem egy Da Vasco, hanem maga Da Vasco - oktatta ki Leoncia

angolul.

- Ezt kell adnia - jegyezte meg Francis ugyancsak angolul. - Ez

kiránt bennünket ebből a csávából. Nem nagyon ragadtat el ez a pap,

pedig hát úgy látszik, ő a herkópátere ezeknek az Elveszett Lelkeknek.

- A napból jöttem vissza - mondta Torres a kislánynak.

A kislány hosszú, merő tekintetet szentelt neki, amelyből

kiolvashatták gondolatát. Aztán kifejezéstelen arccal, tisztelettel

meghajolt előtte, hogy alig sandítva Francisre, Leonciához forduljon,

akire kedvesen, barátságosan rámosolygott.

- Nem tudtam, hogy az isten olyan szép nőket is teremtett, mint ön

- mondta a kislány nyájasan, mielőtt távozott volna. Az ajtóban még

megállt, hogy hozzátegye. - Az Álmodó Úrnő gyönyörű, de ő egész

más, mint ön.

Alig ment ki, a Nap Papja lépett be, egy csomó ifjú kíséretében,

nyilván azért, hogy eltakarítsák az ételmaradékokat. Miközben egyik-

másik már le is hajolt a tálakért, a pap intésére egyszerre a három

vendégre vetették magukat, és hátrakötötték kezüket, hogy a Napisten

oltárához vezessék őket az odagyülekezett törzs elé. Itt egy három

lábon álló olvasztóüstöt láttak izzó tűz fölött, őket pedig levert

cölöpökhöz kötötték, és lábuk köré rőzsét halmoztak fel sebten.

- Na most elő azzal a spanyol méltósággal! - förmedt Francis

Torresre. - Ön Da Vasco maga! Századokkal ezelőtt járt már itt, ebben

a völgyben, ennek a csőcseléknek elődjeivel.

- Meg kell halnotok - szólalt meg ekkor hozzájuk fordulva a Nap

Papja, míg az Elveszett Lelkek lélektelen bólintottak. - Mert négyszáz

év alatt, míg itt éltünk e völgyben, megöltünk minden idegent. Ti nem

ölettetek meg, és íme, lássátok a Napisten haragját: oltárán a tűz

kihamvadt. Ezért tehát, hogy a Napisten kiengeszteltessék, meg kell

halnotok.

Az Elveszett Lelkek nyögtek, üvöltöttek és mellüket verték.

- Megállj! - kiáltotta Torres, Francis és Leoncia suttogásától

bátorítva.

- Én vagyok Da Vasco. Most jöttem a Napból. Én vagyok az a Da

Vasco, aki idevezettem őseiteket négyszáz évvel ezelőtt, és itthagytalak

benneteket visszatérésemig.

A Nap Papja habozott.

- Nos, pap, nyisd ki a szádat, és felelj az isteni Da Vascónak- rivallt

rá Francis.

- Honnan tudjam, hogy isteni? - kérdezte a néptől hirtelen a pap.

- Nem hasonlítok-e rá én is? Isteni vagyok-e azért? Da Vasco vagyok-

e? Da Vasco-e ő? Nincs tehát most Da Vasco ott a Napban? Mert azt

tudom biztosan, hogy engem asszony szült hetvennyolc évvel ezelőtt és

hogy nem vagyok Da Vasco.

- De nem Da Vascónak beszéltél! - förmedt rá Francis, aztán nagy

alázattal hajolt meg Torres előtt, és angolul sziszegte feléje: - Legyen

méltóságos, azt a kutyafáját!

A pap kissé tétovázott, majd Torreshez fordult:

- Én a Nap hűséges papja vagyok. Nem könnyen adom fel

hűségemet. Ha te vagy az isteni Da Vasco, akkor felelj nekem egy

kérdésre.

Torres kegyesen bólintott.

- Szereted-e az aranyat?

- Aranyat szeretni! - fitymálkodott Torres. - Én hadvezér vagyok a

- Napban, és a Nap aranyból van. Arany? Olyan nekem, mint a föld,

amire rátaposok, és a szikla, amiből hegyeitek vannak.

- Bravó - súgta helyeslően Leoncia.

- Akkor hát, ó, isteni Da Vasco - mondta alázattal a pap, bár nem

titkolhatta hangjának némileg diadalmas zengzetét -, akkor hát kész

vagy az ősi és szokásos próbára? Ha te megiszod az arany italát és

aztán is mered még állítani, hogy te vagy Da Vasco. Akkor leborulok

előtted törzsemmel együtt, és imádni fogunk. Sokan jöttek már ide, e

völgybe. Az arany szomja hozta őket. De midőn kielégítettük szomjukat,

soha többé nem szomjaztak aranyra, mert meghaltak.

Míg beszélt és míg az Elveszett Lelkek kíváncsian füleltek oda és míg

az idegenek sem kevesebb aggodalommal néztek a történendők elé, a

pap egy nagy bőrzsákban mélyesztette kezét, és marokszám kezdte a

zsákból kiszedett aranyrögöket behajigálni a tűzre helyezett üstbe.

Olyan közel volt ez hozzájuk, hogy látták, amint az arany megolvad,

forrni kezd az üstben, mint az ital, aminek készült is.

A kislány az Elveszett Lelkek közt való kiváltságos helyzetében

megkockáztatta, hogy a Nap Papja elé álljon és mindenki hallatára

mondja:

- Ez itt Da Vasco, az isteni Da Vasco kapitány, aki réges-rég

idevezette a mi őseinket.

A pap megpróbálta elhallgattatni őt egy szemöldökrándítással. De a

kislány megismételte állítását, odamutatva a mellszoborra és aztán

Torresre több ízben, mialatt a pap érezte, hogy a helyzet gyeplője

kisiklik kezéből, és átkozta bensőjében azt a bűnös szerelmet, mely a

kislány anyjához fűzte.

- Csitt! - kiáltott rá komolyan. - Ezek olyan dolgok, amiket nem

értesz. Ha ő Da Vasco kapitány, akkor isteni lény és megissza az

aranyitalt anélkül, hogy ez ártalmára lenne.

Az olvasztott aranyat durva, nyeles agyagcsészébe öntötte át, melyet

előbb megforrósított az oltár tüzénél. Egy jelre több ifjú félretette

dárdáját, és Leonciához közeledett, azzal a nyilvánvaló szándékkal,

hogy kitátassák vele száját.

- Megállj, pap! - ordította Francis. - Ő nem isteni lény, mint Da

Vasco. Da Vascón próbáld ki az aranyitalt.

Torres dühöngő pillantást lövellt Francisre:

- Vegye fel legméltóságosabb képét - oktatta Francis. - Ne

fogadja el az italt! Ellenben mutassa meg nekik a sisak belsejét.

- Nem iszom! - kiáltotta Torres valódi rémülettel, amint a pap feléje

fordult.

- Inni fogsz! Ha az isteni Da Vasco kapitány vagy a Napból, ebből

megtudjuk, és akkor leborulva imádunk téged.

Torres Francisre villant tanácsért, ami nem kerülte el a pap keskeny

vágású szemét.

- Úgy nézzen, mintha bátran megihatná - mondta neki Francis. -

Mindenesetre tegye meg egy nőért, és haljon meg hős módjára.

Torres vad erőlködéssel kiszabadította egyik kezét a kötélgúzsból,

lekapta sisakját, és a pap elé tartotta, hogy az a belsejébe pillanthatott:

- Nézd meg, mi van beleedzve! - kiabált rá.

A pap úgy meghőkölt a Da Vasco felírás láttán, hogy kiejtette

kezéből a nyeles csészét. Az olvadt arany tovafröccsenve fellobbantotta

a földön elszórt szemetet, mialatt az egyik harcos, akinek a lábára

ömlött az olvadt érc, vad jajveszékeléssel táncolt. De a Nap Papja

hamar összeszedte magát. Fogta a tüzes edényt, és meg akarta

gyújtani vele a három fogoly lába köré halmozott rőzsét, mikor a kislány

közbe lépett:

- A Napisten nem hagyja, hogy a nagy kapitány megigya az italt -

mondta. - A Napisten kiütötte a kezedből.

Az Elveszett Lelkek elkezdtek morogni, hogy több van a dologban,

csak a pap nem akarja észrevenni, és a pap kénytelen volt engedni a

közóhajnak. Mindazáltal el volt határozva, hogy végére jár a három

jövevénynek, így erélyesen fordult népéhez:

- Jelet kell kapnunk! Hozzatok olajat! Időt és módot hagyunk a

Napistennek, hogy jelet adjon nekünk. Adjatok gyertyát!

Egy kanna olajat öntött a rőzsére, hogy gyúlékonyabbá tegye, és egy

égő gyertyavéget helyezett a megöntözött rőzse tetejére, így szólva:

- Addig várunk a jelre, amíg a gyertya leég. Helyes, ó, népem?

Az Elveszett Lelkek azt mormogták:

- Helyes!

Torres Francisre nézett tanácsért, aki így szólt:

- A vén komisz, bizonyára lecsípett a gyertyából. Öt percbe sem

telik legjobb esetben, de lehet, hogy három perc múlva már füstben

állunk.

- Mit tehetünk?- - kérdezte Torres elszántan, míg Leoncia bátran

s a szerelem borús mosolyával nézett Francis szemébe.

- Imádkozzék esőért - felelte Francis. - Igaz, hogy az ég olyan

tiszta, mint egy üvegharang. Hát jön a halál. Ne sivalkodjék legalább

nagyon hangosan.

Ezzel újra Leonciára fordította tekintetét, melyben eddig sohasem

merészelt kifejezés csillogott, szerelmének őszinte vallomása. Bár más-

más karóhoz voltak kötve és így kényszer választotta el őket egymástól,

sohasem voltak egymáshoz közelebb, és pillantásuk sugara volt az a

kötelék, amely egyesítette őket.

Legelőször az égre bámészkodó kislányka látott meg valamit. Torres,

aki csupán az egyre fogyó gyertyacsutkára meredt, a kislány sikolyára

figyelt fel. Ugyanakkor, mint mindnyájan, ő is meghallotta, hogy mintha

valami gigászi szitakötő szárnya surrogna meg a levegőben.

- Egy repülőgép - hebegte Francis. - Torres, nyilvánítsa azonnal

égi jelnek.

De nem volt erre szükség. Felettük kóválygott vagy száz láb

magasban az első aeroplán, amit az Elveszett Lelkek megpillantottak,

miközben róla, mint valami égi szózat hallatszott le, az ismerős:

Bőgő szélre, tengermélyre!

Vidám ördögnép, hahó!

Mikor a repülőgép befejezte a körözést, felemelkedett újra ezer láb

magasba, ahonnan valamit lepottyantott. Miután az a valami vagy

háromszáz lábat úgy zuhant, mint egy ólomdarab, egyszerre

ejtőernyővé ált, mely alatt, minta pók a hálójából, csöngött alá egy

emberalak, aki a öld közelébe érve újra kezdte az éneket:

Árbocfának vetve hátunk,

Reszket tőlünk a hajó.

Az események most már szörnyű gyorsasággal követték egymást. A

gyertyavégből már csak egy pislogó kanóc maradt, mely belemerülve a

körüle támadt folyékony kis faggyútócsába, lángra lobbantotta azt, attól

pedig meggyulladt az olaj áztatta rőzse. Henry ugyanekkor az Elveszett

Lelkek seregének kellős közepébe heppent ernyőjével, amely jó

néhányat beborított körülötte, míg ő maga néhány ugrással társainál

volt. Jobbra-balra rugdalta szét a lángra kapott pernyét, és csak egy

pillanatra állt meg munkájában, amikor a Nap Pap közbelépett.

Odasózott egyet az indián isten hű szolgájának állkapcsára, hogy az

menten hanyatt esett, és mielőtt feltápászkodott volna, egykettőre

elvagdosta Leoncia, Francis és Torres kötelékeit. Már kitárta karját,

hogy megölelje Leonciát, de az ellökte magától, és rárivallt:

- Gyorsan! Nincs idő a magyarázatra! Boruljon térdre Torres előtt,

és jelentse ki, hogy rabszolgája, és ne beszéljen spanyolul, hanem

angolul.

Henry nem értette a dolgot, de míg Leoncia szemével is ugyanarra

serkentette, amire szavaival, láthatta, hogy Francis már ott is térdel

közös ellenségük lába előtt. - Hű! - dörmögte Henry, amint Francis

példáját követte. - Mi van itt? Akár patkánymérget ebédeltünk volna.

Leoncia is követte őket, és erre az Elveszett Lelkek egész serege

leborult a Da Vasco kapitány előtt, aki egyenesen a Napból eresztett

közibük hírnököt. Mind leborult, a papot kivéve, aki némileg

megrendülve, éppen azon tanakodott, kövesse-e a többiek példáját,

mikor Torrest a melodrámák rossz szelleme arra késztette, hogy túllépje

szerepét.

Olyan méltóságosan, amint Francis magyarázta, felemelte jobb lábát,

és Henry nyakára tette.

Henry megvadulva szökött talpra:

- Az én fülemre ne taposson! - kiáltotta, és akárcsak a papnak,

Torresnek is odakent egyet a jobb öklével.

- Na most felborult a sajtár! - mondta Francis megrökönyödve. -

A Napisten-komédiának vége.

A pap, aki megneszelte a helyzetet, már intett is dárdásainak. De

erre Henry nekitartotta a hasának ismétlőpisztolyát, és a pap,

emlékezve azokra a legendákra, amelyeket a messziről halált hozó

"puská"-ról hallott, bocsánatkérőleg mosolygott, és visszaparancsolta

kopjásait.

- Ez túlhaladja bölcsességemet és hatalmamat - mondta népének,

mialatt rebegő pillantása egyre visszatért Henry pisztolycsövéhez. - Az

utolsó hatalomhoz kell folyamodnom. Küldjétek követet az Álmodó

Úrnőhöz. Mondják meg neki, hogy idegenek érkeztek az égből, úgy

lehet a Napból, ide, völgyünkbe. Az ő merész álmainak bölcsessége

szükséges, hogy belelásson eme dologba, amelyet én magam sem

értek.

XVIII. FEJEZET

Leonciát és társait a kopjások átkísérték a völgyön, amelyben

kezdetlegesen, de mégiscsak megművelt, kedves szántóföldek

köszöntötték őket. A földeket rohanó folyók szelték át s erdőcsíkok

váltották fel, majd buja, térdmagasságnyi fűvel borított mezők, ahol

aprófajta tehenek legeltek, amelyek teljesen kifejlődve sem voltak

nagyobbak egy kis borjúnál.

- Tehenek ezek, nem tévedés - mondta Henry. - És milyen

kecses kis jószágok. De láttak-e már ily apróságokat. Egy ember

nyakába veheti a legnagyobbat, és elfuthat vele.

- Ne higgye - szólt közbe Francis. - Nézze csak azt a feketét.

Fogadok, hogy egy unciával sem kevesebb súlyú háromszáz fontnál.

- Mennyibe fogad? - állotta Henry.

- Nevezze meg az összeget!

- Hát száz font, hogy felkapom és tovaszaladok vele - mondta

Henry.

- Tartom.

De a fogadás elmaradt, mert amikor Henry el akarta hagyni az

ösvényt, egyik dárdás szegezte eléje fegyverét; folytatni kellett útjukat.

Az út egy számtalan repedés borította sziklameredély alatt vitt tova,

melyen egy sereg kecskét láttak:

- Háziállatok - mondta Francis. - Nézzék, ott, a pásztorfiúkat.

- Biztos voltam benne, hogy kecskehúst ettünk azon az ebéden -

bólintott Henry. - Mindig szerettem a kecskepecsenyét. Ha az Álmodó

Úrnő, akárki legyen, leszereli a papot és megmenekedvén, itt töltjük

hátralevő éveinket, az Elveszett Lelkek közt, akkor kérvényt nyújtok be,

hogy tegyen meg kecskepásztornak, aztán magának, Leoncia, egy

csinos kis karámot építek, és maga lesz a királynő kegyelmes sajt-

nagymesternője.

De nem élcelődhetett tovább, mert e percben oly csodaszép tó

bukkant eléjük, hogy Francis nagyot füttyentett ámulatában. Leoncia

tapsolt, s Torres is mindenképpen tanúságot tett tetszéséről. Teljes

mérföld volt hossza, fél mérföld a szélessége, és tökéletes tojásidomú

volt! Lakóhely - egyetlen kivétellel - nem szakította meg az

erdőkoszorút, a bambusz- és nádcsalitot a part körül, a sziklameredély

alatt sem, ahol a bambusz különösen hatalmas volt. A tó nyugodt

felszínén oly elevenen tükröződtek a körül fekvő hegyek, hogy alig

lehetett megkülönböztetni, hol végződik a valóságos part s kezdődik a

tükörkép.

Leoncia épp ezt a tökéletes visszatükröződést szemlélte, mikor

egyszerre rosszkedvűen kiáltott fel, hogy a víz nem kristálytiszta:

- Milyen kár, hogy ilyen mocskos!

- Mert a völgyfenék vastag televényét áztatja fel - magyarázta

Henry. - Ez a televény sok száz láb vastag.

- Mert iszap - helyeselte Francis is. - Valaha az egész völgy

ennek a tónak a feneke volt. Nézzenek körül a sziklameredélyen, mind

ott vannak a víz apadásának vonalai. Vajon mi száríthatja ki?

- Földrengés, valószínűleg. Az nyithatott meg valami föld alatti

kiutat, és abba szívódott le a tó mai felületéig... És szívódik most is

tovább. Ez a sűrű csokoládészín a felszínére gyülemlő patakvíz,

melynek nincs ideje leszűrődni. A tó a völgy minden erecskéjének a

gyűjtőmedencéje.

- Nos, végre valami ház - mondta Leoncia öt perc múlva, midőn

megkerültek egy sziklafokot, és látták, hogy a sziklaoldalból a víz fölé,

egy alacsony tetejű, bungalószerű épület nyúlik ki.

A ház faváza termetes gerendákból állt, de falai bambuszból voltak,

és szalmából a fedele. Olyannyira el volt különözve a száraztól, hogy

csak csónakon lehetett megközelíteni, vagy egy húszlábnyi hídon,

melyen két ember nem mehetett el egymás mellett. A híd mindkét

végénél két ifjú bennszülött állt őrt fegyveresen. A Nap Papjának

intésére félreálltak, és áteresztették a társaságot. A két Morgan

észrevette, hogy az őket kísérő fegyveresek a hídon onnan maradtak.

A hídon átmenve, beléptek a házba, ahol egy tűrhető bútorzatú, nagy

szobában találták magukat. A padló gyékényei a finom, gondos

fonásnak, és az ablak bambusztámlái a türelmes kézi munkának

remekei voltak. A szoba szemközti falán a kelő napnak olyanszerű

ábrázolata volt, mint a Nagy Ház oltára előtt: Két lény volt a szobában,

különös mozdulatlanságban. A kelő nap alatt félig trónszerű, magasra

párnázott nyughely emelkedett. Ennek párnái közt egy hölgy aludt,

akinek olyan különös, lágy csillámú anyagból volt a ruhája, amilyet még

egyikük sem látott. Csak abból látszott, hogy él, hogy keble lassan

emelkedett lélegzésénél. Nem volt az a karib és spanyol keverék, mint

az Elveszett Lelkek. Homlokán vert arany, drágaköves diadémot viselt,

akkorát, hogy koronának látszott.

Előtte két arany háromláb állt a padlón. Egyiken tűz pislogott, a

másik, mély jóval nagyobb volt, egy jókora átmérőjű aranygömböt

tartott. A két háromláb közt szfinxszerűen, kinyújtott lábbal;

mozdulatlanul, egy nagy, fehér kutya feküdt, olyanféle fajtájú, mint az

orosz farkaskutyák, amik a hódítókat kísérték.

- Olyan, mint egy királynő, és bizonyára királynői álmai is lehetnek

- suttogta Henry, amivel a Nap Papjának szemöldökrándítását vonta

magára.

Leonciának elállt a lélegzete, míg Torres rebegve vetett keresztet.

- Ezt sohasem hallottam az Elveszett Lelkek Völgyéről. Ez az alvó

hölgy spanyol. Tiszta spanyol vérségű. Kastíliai. Oly biztos, mint hogy itt

állok, hogy kék a szeme. Hozzá ez a sápadtság! - megint

megremegett. - Ez túlvilági álom. Mintha valami szerrel kábították

volna el és kábítanák már régóta...

- Ez lesz az igazság! - szólt közbe izgultan Francis. - Az Álmodó

Úrnő, aki álomszertől álmodik. Úgy tarthatják itt kábulatban

főpapnőjüknek vagy főjósnőjüknek. Helyes, vén pap - szólt most

spanyolul az öreghez. - Mi lenne, ha felébresztenénk? Hozzá hoztak

bennünket, és remélem, ébren beszél velünk.

A nő, mintha a suttogás keresztülfurakodott volna mélységes álmán,

megremegett. De először a kutya mozdult meg, úrnője felé fordítva

fejét, úgyhogy annak keze becézően pihent meg a nyakán. A pap

mogorván és erélyesen parancsolt csöndet, így állottak teljes csöndben,

és várták a jósnő ébredését.

Az lassan emelkedett fel. Várt, és közben a boldog farkaskutyát

cirógatta, amely rettenetes állkapcsait kitátva, kéjeset ásított. Áhítatos

jelenet volt, de még áhítatosabbá vált, mikor a nő kinyitotta a szemét és

szemtől szembe fordult feléjük. Sohsem láttak még két ilyen szemet,

melyekben az egész különös világ ragyogott. Leoncia - keresztvetésre

emelte a kezét, mire Torres saját magán végezte be Leoncia

mozdulatát, megérintve homlokát, mellét és vállait, és lenyűgözött

áhítatában hangtalan, mozgó ajkkal mormogott fohászt a Szűzhöz. Még

Francis és Henry sem bírták levenni tekintetüket arról a kék káprázatról,

mely a hölgy hosszú, sötét szempillái alól sugárzott elő.

- Kék szemű, de szöghajú - próbált suttogni Francis.

De ily két szem! Inkább kerekek voltak, mint hosszúkásak. De azért

mégsem kerek alakúak. Szögletesek lettek volna, ha nem lettek volna

kerekebbek, mint szögletesek. Olyan alakjuk volt, mintha a teremtő

nagy művész hirtelen abbahagyta volna megmintázásukat és vázlatban

maradtak volna, szögletekből összerakva. Hosszú, sötét pillák

árnyékolták be őket, azt az illúziót keltve, hogy a szemek feketék. Sem

meglepődés, sem megrettenés nem volt bennük a látogatók

megpillantásakor, csak álmatag közöny, és mégis biztos tekintettel

fordultak mindenfelé. S hogy még inkább ámulatba ejtse azokat, akikre

fordította ezeket a szemeket, mintegy ellentmondóan, csupa elevenség

sugárzott belőlük. Készen álltak a fájdalom borújára éppúgy, mint az

érzelem rezdülésére, mely úgy jelentkezett bennük, akár a tenger

messzi kékjét felhőzi be a permeteg, vagy havasi reggelt a

harmathullás. Fájdalom, örökös fájdalom lappangott mélyükön.

Vakmerőség hunyó szikrája fenyegetett belőlük kilobbanással. De

mindez valami zsibbadtság nehéz, sötét szövetére volt hímezve, mely

mindig kész, hogy az álom jótékony feledését borítsa mindenre. Ám

mindenen keresztülhatolt és mindent homályba kergetett bölcsességük

kort nem ismerő éle. Ezt a bölcsességet hangsúlyozta ki belőlük

könnyedén beesett arca, mely az önmegtartóztatók lelkére vallott. Pír

égett rajta, a sorvadás lázától vagy a festékesdoboztól, nem lehetett

tudni.

Mikor felállott, megmutatta termetét, mely oly karcsú volt és törékeny,

mint egy tündéré. Gyönge csontját kevés hús födte, mégsem hatott

soványnak. Ha Henry vagy Francis véleményt adhattak volna

benyomásukról, azt mondják róla, hogy sohsem láttak telibb tagokat az

övénél.

A Nap Papja egyre mélyebbre hajolt előtte, míg végül kiterjesztett

karral a padlón hevert, a gyékényen nyugtatva aszott homlokát. A

többiek állva maradtak, bár Torres térdhajlítgatása arra mutatott, hogy ő

maga követné a pap példáját, ha társai jelét adnák ugyanily

hajlandóságuknak, így hát, miután néhányat harmonikázott térdeivel,

végül Leoncia és a Morganek példájára büszkén megfeszítette lábát a

padlón.

Az Úrnő először csupán Leonciát méltatta tekintetre, és miután

gyöngéden végignézte, egyszerű fejbiccentéssel közelebb hívta

magához. Leoncia homályosan érezte, hogy nem maradhat előnyben ily

légies szépségű vetélytárssal szemben, és érezte az önkéntelen

ellenérzületet is, melynek közibük kell furakodnia. Így meg sem

moccant, míg a Nap Papja nem morogta, hogy engedelmeskedjék.

Közeledni kezdett, nem törődve a hatalmas, hosszú szőrű ebbel, s csak

az újabb biccentésre állt meg a nő előtt. Hosszú pillanatokig nézett

farkasszemet a két nő, míg végre Leoncia illanó kis diadallal vette

tudomásul, hogy a másik süti le a szemét. De a diadal korai volt, mert

az Úrnő csak a ruháját vizsgálgatta roppant kíváncsisággal. Kinyújtotta

keskeny, halvány kezét is, hogy megtapintsa a ruha szövetét, olyan

cirógató fogdosással, ahogyan csak nők tudják ezt.

- Pap! - kiáltotta aztán erélyesen. - Ez a nap az, amelyről már rég

mondtam valamit, nemde? Szólj!

A Nap Papja szolgamód hajbókolt, és így dadogta:

- Igen, hogy e napon különös dolgok történnek. Már meg is

történtek. Ó, Királynő!

A Királynő már meg is feledkezett róla. Még mindig Leoncia ruháját

cirógatta, s kíváncsian hajolt hozzá. Majd ugyanazzal a biccentéssel

visszaparancsolta őt társai közé, miközben így szólt:

- Ön nagyon szerencsés. Nagyon szeretik önt a férfiak. Nem

egészen világos még előttem, de úgy látszik máris, hogy túlságosan

szeretik a férfiak.

Hangja lágy és mély volt, tiszta, mint az ezüstcsengőé, kellemes

ritmusú, s olyan, mint tágas templomból hangzanék szomorú szívek

vigasztalására.

- Én már láttam önt több ízben - folytatta a királynő.

- Soha! - kiáltotta Leoncia.

- Csitt! - hallgattatta el a Nap Papja.

- Itt! - mondta a Királynő, és a nagy arany félgömbre mutatott -

Régebben és sokszor láttam önt ebben. És önt is... ugyanitt - fordult

Henryhez. - És önt is - bólintott Francisnek, és hosszan-hosszan

nézett rá tágra nyitott kék szemével, ami Leonciának szívébe olyan tőrt

döfött, amilyen csak egy nő szívében a szebb nőre való féltékenységé

lehet. - És kicsoda ön, idegen - villant a Királynő szeme Torresre -,

hogy olyan különös a megjelenése? Hiszen lovagsüveg van a fején és

rabszolgabocskor a lábán?

- Én Da Vasco vagyok - felelte Torres büszkén.

- Igen ősi csengése van ennek a névnek - mosolygott az Úrnő.

- Én az ősi Da Vasco vagyok - folytatta Torres kéretlen, mialatt a

Királynő mosolygott ezen a vakmerőségen. - Ezt a sisakot négyszáz

évvel ezelőtt is viseltem, mikor az Elveszett Lelkek apáit eme völgybe

vezéreltem.

A Királynő nagyon hitetlenül mosolygott, majd nyugodtan kérdezte:

- Akkor hát ön négyszáz évvel ezelőtt született?

- Igen, és nem is. Én sohasem születtem. Én vagyok Da Vasco.

Mindig voltam. Az én hazám a Nap.

Az úrnő finoman rajzolt szemöldökei gunyorosan szaladtak fel, de

nem jegyzett meg erre semmit. A díványról, maga mellől, egy

aranyvertes tobozból valami porfélét csípett csaknem átlátszó hüvelyk-

és mutatóujja közé, és gyönyörű ajkát incselkedőre biggyesztette, mikor

a nagy háromlábú felé hintette el a port. Füstfelhő gomolygott föl, és

egy pillanat alatt is tűnt.

- Nézzen oda! - parancsolta Torresnek.

Torres a nagy gömbhöz közeledett, és belenézett. A többi sohsem

tudta meg, hogy mit látott. A Királynő maga azonban előrehajolva

Torresszel együtt nézett bele, és arca gyöngéd, sajnálkozó gúnyt árult

el. Torres maga pedig egy születési jelenetet látott Bocas del Toróban

azon háznak második emeletén, melyet örökölt. Szánalomra méltó volt,

hogy így legelső életmegnyilvánulását közszemlére teszik, mint ahogy

valóban a szánalom mosolya jelent meg a Királynő arcán.

- Többet is akar látni? - ingerkedett a Királynő. - Most

megmutattam önnek a születését. Megnézheti még a végpercét is.

De Torrest a látottak már annyira lesújtották, hogy visszahökkent a

továbbiaktól.

- Bocsásson meg, gyönyörű Úrnőm - mondta. - Felejtsük el a

dolgot.

- Rendben van - mondta a Királynő, hanyagul ellegyintve a gömb

felett. - Csupán feledni nem tudok. Ez az emlék mindig megmarad

bennem. Ön, ó, férfiú, ki oly fiatalon oly vén sisakot hord,

megmutatkozott nekem már ezelőtt is a Világ Tükrében emitten. Viselt

dolgaival sokszor felizgatott már engem. De nem volt mellékelve önhöz

a sisak - mosolygott bölcs nyugalommal az Úrnő. - Úgy tetszik

nekem, elhunytak, rég elhunytak csarnokát látom, akik ott álltak, mint

mozdulatlan őrök, az idők végéig, olyan rejtelmek előtt, melyekhez sem

hitüknek, sem fajuknak nincs köze. Ezek közt egyiket mintha az önéhez

hasonló ősi sisakban látnám... Mondjam tovább?

- Ne, ne! - esengett Torres.

Az Úrnő bólintott, és hátraintette őt. Most Francisre fordult figyelme, s

őt intette előre. Felállt féltrónján, hogy üdvözölje, majd, mintha zavarba

hozná, hogy le kell néznie a férfira, lelépett a féltrónról a padlóra, hogy

egészen a szemébe nézhessen, amikor kezét nyújtja neki. Francis

tétován vette kezébe a nőét, s nem tudta, mit tegyen. Mintha ezt a nő

rögtön kiolvasta volna gondolataiból, így szólt:

- Tegye csak meg! Sohasem tették még velem. Mással se láttam,

kivéve álmomban meg a Világ Tükrében.

Francis erre lehajolt, és csókot nyomott a nő kezére. És, minthogy a

nő nem adott jelt rá, hogy visszavonja, tovább tartotta az övében a

kezét, hogy érezze a nő vére gyönge, de állandó lüktetését ujja hegye

finom bőrén át. Így álltak ott, némán, Francis zavartan, a Királynő

alélóan pihegve, mialatt Leoncia szívét majd szétszaggatta a gyűlölet.

Henry szólalt meg végre angolul s szavaiból kicsapó ujjongással:

- Csókolja meg még egyszer Francis. Tetszik neki!

A Nap Papja lekussogta. De a Királynő előbb lányosan visszarántva

kezét, aztán még mélyebben visszaeresztette Francis markába,

Henryhez fordult:

- Ismerem ám azt a nyelvet, amin beszél - mondta

figyelmeztetőleg. - De nem röstelkedem, sőt, aki sohsem ismertem

még eddig férfit, hozzátehetem, hogy igenis, tetszett. Ez az első csók,

ami a kezemet érte. Francis! Mert így szólította önt a barátja...

Engedelmeskedjék hát neki! Tetszik nekem. Igenis tetszik. Csókoljon

kezet még egyszer.

Francis engedelmeskedett, mialatt a nő, mintha valami

gyönyörűséges gondolat tartaná fogva és feledtetne el vele minden

mást, révedően bámult a szemébe, s ott várt, még mindig tartva kezét.

Láthatóan erőszakkal szedte végre össze magát a Királynő, és hirtelen

eleresztve Francis kezét, hátraintette őt társai közé. Azzal a paphoz

fordult.

- Nos, pap - mondta, míg hangjának újra visszatért éles zengzete.

- Idehoztad ezeket a foglyokat. Tudom, miért! De akarom hallani tőled

is!

- Ó, Álmodó Úrnőm! Ne öljük-e hát meg e betolakodókat, mint ez ősi

szokás? A nép félre van vezetve és nem bízik ítéletemben hanem a te

döntésedet kívánja.

- És te a megöletésük mellett vagy?

- Én amellett vagyok. Most már a te véleményedért folyamodom,

hogy a tied és enyém egy legyen.

A Királynő végigpillantott foglyain. Torres számára csak szánakozó

tekintete volt. Leonciára szemöldökét vonta össze, Henryre találgató

volt arckifejezése. Francisen hosszan pihent a szeme, arcán

gyöngédség tükröződött Leonciának egy bosszús megjegyzéséig.

- Egyikük sem házas? - kérdezte ekkor a Királynő. - Nem! -

előzte meg feleletüket. -Tudtomra hozták, hogy egyikük sem házas -

fordult azután Leonciához, és ezt kérdezte: - De helyes-e, hogy egy

nőnek két férje legyen?

Henry és Francis nem bírták megállni mosolygás nélkül ezt a

képtelen kapcsolattalan kérdést. De Leonciának sem képtelen, sem

kapcsolattalan nem volt és arcát megint elöntötte a bosszúság pírja.

Hiszen a nő szólt itt, akivel fel kellett vennie a küzdelmet nő módjára.

- Nem helyes - felelt tiszta, csengő hangon.

- Különös - gondolkozott hangosan a Királynő. - Nagyon különös.

Nem volna igazságos dolog. Mert amióta a világon egyenlő számú a

férfi és a nő, nem jár egy nőnek két férfi. Ez azt jelentené, hogy más

nőnek egy sem jut a férfiakból.

Újabb porcsipetet hintett a nagy gömbbe. A füst felgomolygott és

tovatűnt, mint előbb:

- A Világ Tükre mondja meg nekem, mi legyen a foglyokkal hallod-e

pap - szólt. De mielőtt a gömbbe nézett volna, más ötlet tartotta

vissza. Karjai ölelő mozdulatával hívta meg a többit a gömbhöz - Hadd

lássuk mindnyájan - szólt. - Nem ígérem, hogy ugyanazon látvány

jelenik meg önöknek. Sem nem tudhatom, mit fognak látni. Ki-ki

magának Iát. Pap, jöjj te is!

A hat láb átmérőjű gömb félig tele volt valami ismeretlen folyékony

érccel.

- Lehet, hogy higany, de mégsem az - súgta Henry Francisnek. -

Sohasem láttam még ehhez hasonló fémet. Úgy csap meg mint

ércolvadmány.

- Nagyon hideg - javította ki észrevételét a Királynő angolul -

Mégis tűz. Érintse csak meg, Francis, a gömb külsejét.

Engedelmeskedett, tétovázás nélkül egész tenyerét hozzányomva a

gomb külső, sárga felületéhez:

- Hidegebb, mint a szoba hőmérséklete - ítélte meg.

- De ide nézzenek! - kiáltotta a Királynő, több port szórva a gömb

tartalmára. - Tűz ez, amely hideg marad.

- A por füstöl, és izzik önmagában - mondta Torres, s közben a

zsebében kaparászott. A fenekéről aztán egy jó csipet dohány-,

gyufaszál darabot, posztópehely-morzsalékot húzott elő. - Ez nem

égne el benne - ingerkedett cáfolatra várva, midőn a kezét a csipetnyi

zsebszeméttel a gömb felé tartotta, mintha bele akarná szórni.

A Királynő bólintott beleegyezése jeléül, és mindnyájan láthatták,

amint a morzsalék a folyékony fém felszínére hull. A darabkák egy

fikarcot sem sértették meg a folyadék felszínét. Csak felfénylő füstté

alakultak át, mely tovatűnt. Hamu sem maradt utána.

- Mégis hideg - mondta Torres, Francist utánozva, s megérintve a

gömb külsejét.

- Dugja bele az ujját a gömb tartalmába - nógatta Torrest a

Királynő.

- Azt már nem - mondta.

- Igaza van - erősítette meg vonakodásában a Királynő. - Ha

beledugta volna, most egy ujjal kevesebbet hordana a kezén, mint

amennyivel született. De most figyeljen mindenki arra, ami külön a

számára mutatkozik - mondta, több port szórva a gömbbe.

Megtették.

Leoncia, azt látta, hogy egy óceán választja el őt Francistől. Henry,

Francis és a Királynő menyegzőjét látta, de a szertartás oly fura volt,

hogy alig hitte az utolsó pillanatig, hogy ez esküvő. A Királynő egy nagy

ház díszes nappali szobájában volt, melyet, ha Francisnek mutatkozik

ez a látomány, ő az apja által épített palotának ismer meg. A Királynő

Francist látta maga mellett, aki karját a derekára fonja. Francisnek csak

egy látománya volt, ami nagyon felkavarta: Leoncia arca, halotti

mozdulatlanságban, két szeme közé haránt fényes, hegyes tőr szúrva.

Vért mégsem látott a sebből csurogni. Torres a saját végét láthatta

volna, de egyetlen volt, aki a társaságból visszahőkölt, mielőtt

látománya befejeződött volna. A Nap Papja titkos bűnének látományát

vette, az asszony arcát és alakját, aki eltántorította őt a Nap imádatától,

és bűne gyümölcsét, a Nagy Ház-béli bájos lánykát.

Mikor mindnyájan visszaléptek a gömbtől, mert a látomány tovatűnt,

Leoncia villogó szemmel, akár egy nőstény tigris, rivallt a Királynőre:

- Hazudik a tükre! Hazudik!

Francis és Henry még mindig a saját látományuk bűvöletétől

lenyűgözötten, meghökkentek Leoncia kitörésén. De a Királynő szelíden

válaszolt:

- Az én tükröm sohsem hazudott. Nem tudom, mit látott. De azt

tudom, hogy bármi volt is, való volt.

- Ön szörnyeteg! - kiáltotta újra Leoncia. - Gonosz, hazug

boszorka!

- Mi ketten nők vagyunk - korholta a Királynő kedvesen -, és így

lévén, nem tanácsos megismerni magunkat. A férfiak döntsék el, vajon

hazug boszorka vagyok-e, vagy nő, akinek szívében női szenvedély

dobog. Minthogy pedig nők vagyunk és gyöngék mind a ketten, legyünk

inkább kedvesek egymáshoz... Most pedig, Nap Papja, ítéletet halljak!

Többet ismersz a régi törvényekből nálam. Saját magamról is többet

tudsz, és arról, hogyan kerültem ide. Tudod, hogy mindig anyáról

leányra száll itt a Rejtelmek Királynőjének, az Álmodó Úrnőnek a tiszte.

Eljött az idő, hogy gondoskodnunk kell a jövendő nemzedékről. Eljöttek

ezek az idegenek, akik mind házasulatlanok. A mai napnak az eljegyzés

napjának kell lennie, ha a törzs jövendő nemzedékének szüksége van

Királynőre. Minden a legjobb rendben van. Én megálmodtam a döntést.

Az pedig abban áll, hogy nekem feleségül kell mennem ezek közül az

idegenek közül egyikhez, aki már a világ kezdetekor a páromul volt

kiszemelve. Tehát a tétel így hangzik: ha egyik sem akarna elvenni

engemet, haljanak meg, és meleg vérük áldoztassék fel általad a

Napisten oltárán. De ha valamelyikük elvesz engemet, maradjon élve

mind, és a jövőről majd gondoskodik az Idő.

A Nap Papja haragtól reszketve akart tiltakozni, de a Királynő rászólt:

- Csitt, pap! A népen csak általam uralkodol. Egy szavam a néphez,

és te... nos, tudod. Senki sem hal meg szívesen - mondta, aztán a

három férfihoz fordult: - Tehát melyiktek akar elvenni engem?

Mind a három zavartan és tétován bámult egymásra, de nem feleltek:

- Én nő vagyok - folytatta évődve a Királynő. - És nem volnék

kívánatos férfiszemnek? Talán nem vagyok fiatal? - Tán, ami nőnél

fontos, nem vagyok szép? Tán olyan különös a férfiak ízlése, hogy

egyik sem akar karjába kapni és ajkamra szorítani ajkát, mint ahogy

Francis a kezemre szorította? - Itt Leonciához fordult: - Bírálja el ön.

Ön az a nő, akit nagyon szeretnek a férfiak. Nem vagyok én olyan nő,

mint ön, és nem lehet szeretni engem?

- Ön mindig kedvesebb lesz a férfiakhoz, mint a nőkhöz - felelte

Leoncia, amit a három férfi nem értett, de annál inkább a Királynő. - És

mint nő - folytatta Leoncia -, különös szépségű, és oly ingerlő, hogy

nagyon sok férfi van a világon, aki őrjöngeni tudna, ha a karjába

vehetné. De vigyázzon, Királynő, mert a világon vannak ilyen, olyan és

amolyan férfiak.

A Királynő meghallgatta ezt, de nem hederített rá, hanem hirtelen a

paphoz fordult:

- Hallottad, pap!? Ma engem feleségül kell vegyen egy férfi. Ha

nem, akkor mind a három feláldozódjék itt az oltárodon. Ugyanúgy ez a

nő, aki szégyent hozott rám, mivelhogy különbnek látszott nálam -

mondta még mindig a papnak, de már a többinek szólott, amivel

folytatta: - Egyik a három közül, réges-rég, születésem előtt,

számomra lett kiszemelve, így hát vidd ezeket a foglyokat egy másik

szobába, hadd döntsék el maguk közt, melyik közülük az a férfi.

- De ha rég el van végezve ez, minek kelljen nekik dönteniük? -

tüzelt Leoncia. - Ön tudja, melyik az. Minek teszi kockára a dolgot?

Mondja meg legitten, Királynő, melyik az?

- Csak úgy választódhat ki az a férfi, ahogy javasoltam - felelte a

Királynő, és egyidejűleg szórakozottan hintett a nagy üstbe egy kis port,

hogy beletekintsen. - Most tehát távozzanak, és ejtsék meg a

kikerülhetetlen választást.

Már indultak, mikor a Királynő kiáltása visszatérítette őket:

- Várni! - parancsolta. - Jöjjön csak, Francis! Láttam valamit, ami

önre vonatkozik. Jöjjön, nézzen bele a Világ Tükrébe!

Míg a többi ott várakozott. Francis belenézett a különös, folyékony

érclapba. Ott látta magát New York-i házának könyvtárában, és mellette

ült az Álmodó Úrnő, akit átölelve tartott. Aztán látta, hogy a nő milyen

kíváncsi a távíróra. Magyarázni próbálta neki, de amint a szalagjára

tekintett, oly rémes tudósítást olvasott rajta, hogy odaugrott a

legközelebbi telefonkagylóhoz, és miközben a látomány már halványult,

éppen ügynökével beszélt.

- Mit látott? - kérdezte Leoncia, mikor kimentek.

És Francis hazudott. Nem említette meg az Álmodó Úrnőt a

könyvtárban, hanem így felelt.

- Táviratot kaptam, hogy a Wall Streeten pánik támadt egyik

papírom miatt. Csakugyan kíváncsi vagyok, honnan tudnak itt a Wall

Streetről és a távíróról.

XIX. FEJEZET

- Valakinek el kell venni ezt a tébolyuk nőt - mondta a másik

szobában Leoncia. - Nemcsak a mi életünket menti meg, hanem

hősileg a magáét is. Nos senor Torres, az ön kedvétől függ, hogy

életünk és élete megmentője legyen.

- Brrr! - borzadozott Torres. - Én nem veszem el tízmillióért! Túl

okos nő. Rémes nő. Ez, ez, mint önök, észak-amerikaiak mondják, ez a

cipő szorítaná a lábamat. Én bátor gyerek vagyok. De előtte az inamba

száll a bátorság. Talán tízmillióért le bírnám küzdeni ezt a félelmet.

Ellenben Francis vagy Henry bátrabbak nálam. Közülük vegye el

valamelyik ezt a nőt.

- De én Leonciával vagyok eljegyezve - felelte Henry tüstént. -

így hát én nem vehetem el a Királynőt.

Szeme Francisre esett. De mielőtt megszólalhatott volna, Leoncia

közbevágott:

- Nem a félelem teszi - mondta. - Egyszerűen egyiknek sem

tetszik ez a nő. Tehát egyetlen mód, hogy elintézzük a dolgot, a

sorshúzás - tette hozzá, és már ki is húzott három szalmaszálat abból

a gyékényből, amin ültek, és különböző nagyságúakra tépte őket. -

Amelyik a legrövidebbet húzza, az lesz az áldozat. Ön húz először,

senor Torres.

- Házasság hámja várja, akinek rövid a szalmája - vigyorgott

Henry.

Torres keresztet vetett, megrázkódott, és húzott. Tisztességgel a

leghosszabb szalmát húzta, úgyhogy tánclépésben állt félre.

Francis húzott ezután, s az övé is hosszú volt. Henryre már nem

került húzás. A Leoncia kezében tartott szalma volt a végzetes.

Tragikus arccal meredt Leonciára. A lány csupa szánalom volt iránta,

miközben Francis, nagyon jól látva ezt a szánalmat, gyorsan határozott

magában. Van egy kiút. Minden galiba megoldódik. Ha nagy volt a

szerelme Leoncia iránt, nagyobb volt baráti hűsége Henryhez. Nem

habozott. Vígan rácsapott Henry vállára, és így szólt:

- Nos, van közöttünk egy lefoglalatlan legény, aki nem reszket a

házasságtól. Én elveszem ezt a lányt.

Henry úgy megkönnyebbült, akár az akasztófakötelet kanyarították

volna ki a nyakából. Megszorították Francisszel egymás kezét, és úgy

néztek egymás szemébe, ahogy csak két becsületes ember tud. Egyik

sem vette észre Leoncia elkedvtelenedését váratlan kudarcán. Az

Álmodó Királynőnek igaza volt. Leoncia hamis lelkű nő volt, mert kettőt

szeretett, és meg akarta csalni a Királynőt a férjválasztásnál.

De a vitát megakadályozta a kislányka, aki szolgálónőkkel lépett be,

hogy feltálalják az ebédet. Torres éles szeme azonnal észrevette,

micsoda metszett drágakő nyaklánca van a gyermeklánykának. Csupa

rubin, és gyönyörű.

- Most kaptam éppen az Álmodó Királynőtől - mondta a kislány, aki

örült, hogy tetszik másoknak az ajándéka.

- Sok ilyen van neki? - érdeklődött Torres.

- Természetesen - felelte a kislány. - Éppen most mutatott nekem

telis-tele ilyennel egy nagy ládát. Van benne mindenféle, és sokkal

nagyobbak is, de nincsenek felfűzve.

Míg a többiek ettek és beszélgettek, Torres idegesen cigarettázott.

Ezután fölkelt, és rosszullétről panaszkodott, ami elvette az étvágyát.

- Hallgassanak ide - mondta azután. - Én jobban beszélek

spanyolul, mint bármelyik önök közül. Morgan uraim. Azon kívül a

spanyol nők lelkét is jobban ismerem. Hát hogy megmutassam, hogy

helyén van a szívem, elmegyek én, és megbeszélem én a Királynővel

azt a házasságot.

*

Egyik dárdás őr Torres útját állta, de miután igazolta jöttét,

bejelentette őt. A Királynő a díványon elomolva kegyesen közelebb

intette:

- Ön nem evett? - kérdezte aggódóan és mikor megtudta okát,

hozzátette: - Akkor talán italt parancsol?

Torres szeme villogott. A legutóbbi sok viszontagság és az új kaland,

nem tudta, hogyan, okvetlen szükségét éreztette vele egy pár kortynak

a siker érdekében. A Királynő tapsolt, és kiadta a megjelenő

szolganőnek a parancsot, aztán így szólt:

- Ez ősrégi ital, meg fogja ismerni, Da Vasco, hiszen ön hozta

magával ide négyszáz évvel ezelőtt.

Egy ember egy kis faberbencét hozott be. Nem lehetett kétség, hogy

ez a berbence az óhazából való és tizenkét nemzedékkel ezelőtt

hajókázott át egy óceánt. Torresnek úszott a nyála, hogy megízlelje a

tartalmát. Az asszony hatalmas pohárral töltött Torresnek, aki

belekóstolt, és meglepődött az ital cirógató édességén. De aztán az ital

négyszáz évvel ezelőtt uralgott hangulatot is támasztott benne, és

annak a kornak rémeit és babonáit költötte életre agyában.

A Királynő a dívány sarkát mutatta neki, hogy foglaljon ott helyet,

mert ott jól megfigyelhette őt, aztán ezt kérdezte:

- Ön kéretlen jött ide. Mit akar közölni velem vagy kérdezni tőlem?

- Engem választottak ki férjjelöltnek - mondta Torres, gálánsul,

kérőhöz illően sodorintva egyet bajszán.

- Fura - mondta a hölgy. - Én nem láttam az ön arcát a Világ

Tükrében. Itt... valami tévedés van... hm!...

- Tévedés - ismerte be Torres készséggel, mert látta, hogy a

Királynő úgyis tudja. - Az italra lehet fogni. Annak a bűvereje mondatta

ki velem szívem titkos vágyát, hogy én szeretem önt.

A Királynő, kacagó szemmel, nem várta meg a kiszolgálónő

segélyét, és maga töltötte meg Torres poharát.

- Talán a második félreértés is megoldódik, nemde? - ingerkedett,

mikor Torres lehajtotta az italt.

- Nem, Királynőm - felelt Torres. - Most minden tisztázódik. Én

meg bírom fékezni szerelmes szívemet. Francis Morgan, aki kezet

csókolt önnek, ő van kiválasztva közülünk férjéül.

- Ez igaz - mondta komolyan a hölgy. - Az ő arcát láttam.

Így felbátorítva Torres, folytatta:

- Én jó barátja vagyok neki, a legjobb barátja. Ön, aki mindent tud,

a házassági szokásokat is tudja, ő azért küldött ide engem, hogy

megkérdezzem és megnézzem, mi lesz a menyasszonyának a

hozománya. Tudnia kell, hogy ő hazájának egyik leggazdagabb

embere, ahol pedig igen gazdag emberek vannak.

A hölgy olyan hirtelen ugrott fel a díványról, hogy Torres úgy nyaklott

össze ijedtében, mintha kést ütöttek volna a lapockái közé. De a

Királynő gyorsan ahhoz az ajtóhoz ment, vagy inkább lebegett, amely a

belső lakosztályába vitt:

- Jöjjön! - hívta Torrest.

Odabenn Torres rögtön látta, hogy ez a Királynő hálószobája. De

nem tehetett részletes megfigyeléseket. A hölgy felnyitotta egy nehéz,

pántos vasláda fedelét, és felszólította, hogy nézzen beléje. Torres a

világ nyolcadik csodáján ámult el, amint belepillantott. A kislánynak

igaza volt. A láda kiszámíthatatlan értékű drágasággal volt színültig tele,

gyémántokkal, rubinokkal, smaragdokkal, zafírokkal, a legtisztább fényű

és legnagyobb példányokkal.

- Dugja bele a kezét, akár a hónaljáig - mondta a hölgy -, és

bizonyosodjék meg, hogy ez a dib-dáb holmi itt a kincsekről való

valósággá vált álom. Vigyen hírt erről nagyon gazdag barátjának, aki el

akar venni engem.

Torres ősi ital fűtötte agyában valóságos őrjöngés támadt, amely

kilobogott a tekintetéből is:

- Ilyen ámulatot okoz önnek ez a csillogó semmiség? - kérdezte a

hölgy. - Úgy rebeg a szeme, mintha valami nagy-nagy csodának lett

volna tanúja.

- Nem is álmodtam, hogy a világon ilyen kincs lehet - motyogta

Torres megrészegülten az italtól és a kincs látványától.

- Kiszámíthatatlan értékűek?

- Kiszámíthatatlan értékűek!

- Becslésen, szerelmen és becsületen felül van az értékük?

- Mindenen felül. Ott, ahol már csak az őrültség jön!

- Meg lehet venni velük egy férfi vagy egy nő igaz szerelmét?

- Az egész világot meg lehet!

- Jöjjön - mondta a Királynő. - Ön férfi. Volt már karja közt nem

egy nő. Lehet-e ezeken nőket vásárolni?

- Az idők kezdetétől fogva adtak-vettek kincsen nőket, és érettük a

nők eladták önmagukat.

- Megvásárolhatom én ezeken magamnak jó barátjának, Francisnek

szívét?

Torres most nézett először a hölgy szemébe, bólintott, és csak

hebegett.

- Ennyire becsüli majd Francis is ezeket? - Torres némán

biccentett újra.

- Mindenki ennyire becsülné?

Megint lelkendezően bólintott csupán.

A hölgy ezüst csengésű kacajban tört ki. Lehajolt, és találomra

felmarkolt egy csomó megbecsülhetetlen drágakövet:

- Jöjjön - mondta. - Megmutatom, mennyire becsülöm én magam

ezeket.

Keresztülvezette a szobán, egy teraszra, melynek három oldala a

tóra szolgált, a negyedik a merőleges sziklafalra. A szikla lábánál

örvénylett a víz, amely igazolta a Morgenek ókumlálását, hogy a tónak

valahol lefolyása van, ahogy ezt Torres is hallotta.

A Királynő újabb ezüstös kacajjal az örvénybe hajította a marok

drágakövet.

- Ennyit érnek nekem - mondta.

Torres megrökönyödött, és majdnem kijózanodott ekkora tékozlás

láttán.

- És onnan nem lehet kihalászni - nevetett a hölgy. - Soha semmi

nem jön vissza onnan. Nézze!

Egy csomó virágot is utána szórt az örvénybe, melyeket az

körülforgatott néhányszor, aztán mohón nyelte magába, mikor a

közepébe értek.

- Hova lesznek, ha nem jönnek soha vissza? - kérdezte Torres

búsan.

A Királynő vállat vont, pedig Torres tudta, hogy ismeri a tó titkát:

- Nem egy ember távozott már innen ezen az úton - mondta a nő

álmatagon. - Soha egy sem tért vissza. Anyám is itt távozott, mikor

meghalt. Kislány voltam akkor - mondta. De itt felrezzent mélázásából.

- Hanem, sisakos barátom, most menjen. Vigyen hírt az urának,

akarom mondani, barátjának. Mondja meg, mi a hozományom. Ha ő is

úgy bolondul ez után az üvegszemét után, hamarosan a derekam köré

fűzheti a karját. Én itt várom meg álmodozva, míg eljön. Elbűvöl mindig

a víz keringélése.

Torres már belépett a hálószobába, onnan vetett vissza lopva egy

pillantást a Királynőre, és látta, hogy lefekszik a teraszra, arcát kezébe

támasztja, úgy bámul bele a vízforgóba. Gyorsan a ládához ugrott,

felemelte a fedelét, és egy tele marok drágakövet csúsztatott a

nadrágzsebébe. De mielőtt még egy marokkal vehetett volna ki, háta

mögött megcsendült a Királynő gúnyos nevetése.

Az ijedtség és düh úgy erőt vett Torresen, hogy a Királynőnek ugrott,

és már megragadta volna őt a teraszon, ahová menekült, ha a Királynő

tőrt nem húz elő és meg nem fenyegeti vele:

- Tolvaj - mondta neki nyugodtan. - Becstelen! Pedig ebben a

völgyben halállal büntetik a tolvajokat. Hívom testőreimet, akik belelökik

majd ebbe az örvénybe.

A megszorultság ravasszá tette Torrest. Rettegve tekintett az

örvénylő tóra, s oly borzalomkiáltás szaladt ki a száján, mintha csak

most venné észre, azzal térdre omlott, és kezébe temette arcát, mintha

nem bírna szembenézni a halállal. A Királynő szintén úgy nézett az

örvény felé, mintha keresné, mi újat lát rajta Torres? Ez alkalmas

pillanat volt. Torres úgy rohant rá, mint a tigris, és kicsavarta kezéből a

tőrt, lefogta karjait.

Meg kellett törölni verejtékező arcát, és kissé kifújnia magát.

Eközben a hölgy fürkészőleg és félelem nélkül nézett a szemébe.

- Az ördögök húga vagy! - hörögte az arcába Torres, még mindig

remegve a dühtől. - Boszorka vagy, aki a sötétség és a pokol rémeivel

szövetkeztél. De azért nő vagy, nő szült, és halandó vagy. A halandó

nők gyöngessége van szívedben, hát most kettő közt választhatsz.

Vagy bevetlek ebbe a vízforgóba és meghalsz... vagy...

- Vagy? - kérdezte a hölgy.

- Vagy... -várakozott szavával Torres, míg megnyalta száraz ajkait,

és aztán kiböffentette: - Nem! A Szűzanyára, én nem félek semmitől!

Vagy feleségül jössz hozzám még ma. Harmadik eset nincs.

- Önmagamért vesz el ön? Vagy a kincseimért?

- A kincseiért! - vallotta meg arcátlanul Torres.

- De az Élet Könyvében az van megírva, hogy engem Francis vesz

feleségül - vetette ellen a hölgy.

- Akkor kijavítjuk ezt a lapot az Élet Könyvében.

- Ha lehetne! - kacagott a hölgy.

- Akkor kipróbálom a halhatatlanságát ebben az örvényben, mint

ahogy ön a virágokat tüntette el benne.

E percek alatt Torres valóban rettenthetetlen volt, mert az ősi ital

gyújtotta föl agyát-vérét, és mivel ura volt a helyzetnek. Azonkívül, mint

hamisítatlan latin-amerikai, szerette az olyan jeleneteket, amelyekben

verheti a mellét és handabandázhat.

De azért mégis megrebbentette, mikor a hölgy latin-amerikai szokás

szerint szisszentett egyet, hogy szolgát hívjon. Torres gyanakvóan

tartotta őt szemmel, majd a hálószoba ajtajára figyelt, aztán újra a

Királynőhöz fordult.

Csak szeme sarkából vette észre, hogy az óriási eb, mint egy

kísérteties árnyék sompolyog ki az ajtón. Torres megrezzenve lépett

oldalt. De a lába a levegőbe lépett, amin nem vethette meg magát, és

egyensúlyát vesztve zuhant le a terasz széléről a tóba. Estében,

segélyordítása közben még egyszer megpillantotta a kutyát, amint az

utánaugrott.

Akármilyen jól úszott, az örvénynek csak hitvány szalmaszál volt, és

az Álmodó Úrnő, a terasz széléről bámulva alá, látta, hogy Torres és

utána a kutya is eltűnik az örvény torkában, ahonnan nincs visszatérés.

XX. FEJEZET

Az Álmodó Úrnő soká bámulta a keringélő vizet. Végül nagyot

sóhajtott. - Szegény kutyám!... Torres eltűnése nem hatotta meg

különösen. Lányka korától hozzá volt szokva, hogy félvad, elkorcsosult

népén magasabb hatalmak képviseletében élet-halál úrnője legyen, s

így az emberi élet nem volt szentség előtte. Ha jó és érdemes egy élet,

akkor helyes, hogy azt az életet pártfogolni kell. De mikor egy élet

gonosz, csúnya, veszélyes a másokéra, akkor hagyni kell elveszni, vagy

el kell veszíteni azt. Így Torres is csak egy mozzanatocska volt

számára... kellemetlen, de szerencsére rövid. Sokkal fájóbb volt a kutya

esete.

Bement a szobájába, és miközben asszonyainak tapsolt,

meggyőződött róla, hogy a drágaköves láda födele ki van nyitva. Valami

parancsot adott a szolgálónak, aztán ő maga visszatért a teraszra,

ahonnan észrevétlen megfigyelhette a szobát.

Néhány perc múlva az asszony Francist vezette be, és egyedül

hagyta a szobában. Nem látszott valami boldognak. Nem talált örömet

nemes cselekedetében, hogy feladta a küzdelmet Leonciáért. Sem az

nem kecsegtette, hogy feleségül vegyen egy idegen hölgyet, aki az

Elveszett Lelkek uralkodónője és egy tószögletben áll a rezidenciája. De

nem támadt benne félelem vagy ellenérzület, mint Torresben.

Ellenkezőleg, inkább gavalléros sajnálkozást érzett, hogy ilyen szép

teremtésnek oly kétségbeesetten kell veszkődnie, hogy párt szerezzen

magának.

Úgy nézett körül a helyiségben, mint jövendő násza helyén. De az

ékszeresláda alig kapta meg figyelmét. A Királyné látta, hogy

unalmában végre odamegy a ládához. Markába vett egy csomó

drágakövet, de aztán egyiket a másik után közönyösen visszaeregette a

ládába, akár a babszemeket, és azt a párducbőrt kezdte vizsgálgatni,

amely a Királynő pamlagára volt terítve. Aztán ráült, és elfeledkezett a

pamlagról is, a kincsről is. Mindez oly gyönyörrel töltötte el a Királynő

szívét, hogy nem bírta tovább folytatni kémkedését. Belépett a szobába,

és nevetve üdvözölte a férfit:

- Hazug ember volt ez a Torres?

- Vooolt? - kérdezte Francis, miközben felállt a Királynő előtt.

- Ő nincs többé - biztosította őt a Királynő. - Eltávozott, és soha

vissza nem tér, de nagyon jól van ez. Mert ő hazug ember, nemde?

- Kétségtelen - válaszolta Francis. - Javíthatatlan csaló. De mit

mondott önnek?

- Hogy ő volt kiszemelve az én férjemnek.

- Hazudott! - jelentette ki szárazon Francis.

- Aztán azt mondta, hogy ön a kiválasztott... ami újabb hazugság -

mondta nyomatékkal a hölgy.

Francis erre fejét rázta.

A Királynő erre hallatott önkéntelen örömkiáltása úgy megtöltötte

szívét gyöngéd szánalommal, hogy kis híja, karjába nem zárta őt. De a

Királynő várta a feleletét.

- Én vállalkoztam magam a férjének - mondta Francis. - Ön

csodaszép nő. Mikor kelünk egybe?

A nő arcán oly szertelen boldogság tükrözött, hogy Francis esküt tett

magában, hogy soha búnak árnyékát nem engedi erre a ragyogó arcra.

Nem látta benne az Elveszett Lelkek s a mérhetetlen kincsek úrnőjét,

csak a magányos, naiv, szerelemvágyó lányt, akinek sejtelme sincs a

szerelem cselfogásairól.

- Most elárulom, mit hazudott még nekem ez az állat, ez a Torres -

fakadt ki a Királynő. - Azt mondta, hogy ön gazdag, és hogy mielőtt

elvenne engem, tudni akarja, mi lesz a hozományom. Én tudom, hogy

ez hazugság. Ezért vesz el ön engem? - mutatott megvetőleg az

ékszeresládára.

Francis a fejét rázta.

- Önmagamért vesz el - sietett a diadalmas felkiáltással a lány.

- Önmagáért - hazudta Francis, minthogy nem tehetett egyebet.

S ekkor bájos dolog történt. A Királynő, ez a vérbeli nemes hölgy, aki

csak rendelkezett, aki halálba küldte Torrest egy puszta üzenetért, aki

királyi férjét úgy választotta magának, hogy meg sem kérdezte a saját

szándékáról... Egyszerre csak elpirult. Pír futotta be arcát, homlokát, és

lányos szendeség lepte el egész lényét. Zavara átragadt Francisre is.

Nem tudta, mit tegyen; érezte, hogy az ő barna arcát is piros hullám önti

el. Nem hitte, hogy valaha is lett volna férfi és nő között hasonló állapot.

Ez az egyikükről a másikra kergetőző elfogultság, úgy tetszett, úgy a

szájára teszi ujját, hogy akkor sem bírna egy igét kiejteni, ha az életét

mentené meg vele. Így a Királynő szólalt meg először:

- És most - mondta egyre vérpirosabban - szerelemmel kell

körülvennie engem.

Francis meg akart szólalni, de oly száraz volt az ajka, hogy csak azt

nyalogatta, és összefüggéstelenül dadogott:

- Engem sohasem szerettek még - folytatta nyíltan a Királynő. -

Amivel népem vesz körül, az nem szeretet. Ezek körülöttem oktalan

állatok. De ön és én emberek vagyunk. Becézni fogjuk egymást, és

enyelegni fogunk mindig, ahogy a Világ Tükre mutatta meg nekem. De

én ügyetlen vagyok. Nem tudom, hogyan kell. Önnek, a nagyvilágból

jött férfinak bizonyára tudnia kell. Én várom. Szeretnie kell engem.

Elomlott a díványon, maga mellé vonta Francist, és szavához hűen

várt. De a férfit tehetetlenné tette annak a tudata, hogy parancsra

kezdjen el szerelmeskedni.

- Hát nem vagyok én gyönyörű? - kérdezte a Királynő újabb szünet

múlva. - Nem oly sóvár a két karja, hogy körém fonódjék, mint amily

sóvár én vagyok rá, hogy körém fonódjék? Sohasem érte még férfi ajka

az ajkamat. Milyen a csók... Úgy értem, az ajkra? Mikor kezemet

csókolta meg, elragadó volt. Nemcsak a kezemet, a lelkemet is

megcsókolta akkor. De szívem dobogása tiltakozott ellene! Nem érezte

mindezt?

*

- Úgy bizony - mondta a Királynő egy fél óra múlva, amint kéz a

kézben egymás mellett ültek a díványon. - Elmondta