A FRÁSZ TÖR KI

A frász tör ki, amikor csukott ajtókat látok. Még a hivatalomban is, ahol most olyan jól áll a szénám, néha elég, ha meglátok egy csukott ajtót, és máris megrémülök, hátha valami borzasztó dolog történik mögötte, valami, amiből nagy bajom lesz; ha fáradt és levert vagyok az éjszakai hazudozástól, piától vagy szextől, vagy egyszerűen csak az idegességtől és a kialvatlanságtól, szinte érzem a tejüveg ablakok mögött felgyülemlő és láthatatlanul felém áradó katasztrófa szagát. Néha izzad a tenyerem, és furcsa, idegen a hangom. Szeretném tudni, miért.

Valami biztosan történt velem valamikor.

Lehet, hogy aznap, amikor váratlanul hazamentem, lázas voltam és fájt a torkom, és rajtakaptam az apámat az ágyban anyámmal; talán attól maradt bennem a félelem az ajtóktól, ezért félek ajtókat kinyitni, és ezért gyanakszom a csukottakra. Vagy talán, amikor a gyerekkorom vége felé rájöttem, hogy szegények vagyunk, talán attól lettem olyan, amilyen vagyok. Vagy azon a napon, amikor az apám meghalt, és én ott maradtam bűntudatosan és szégyenkezve – mert azt hittem, az egész világon én vagyok az egyetlen kisfiú, akinek nincs apja. Vagy talán amikor felismertem (elég korán rájöttem), hogy soha nem lesz széles vállam és nagy muszklim, soha nem leszek elég klassz, elég magas, elég erős vagy elég bátor, hogy összamerikai rögbisztár vagy profi bokszbajnok lehessen belőlem, szomorú, csüggesztő felismerés volt, hogy tökmindegy, akármit próbálok valaha az életben, mindig lesz valaki a közelemben, aki sokkal jobban meg tudja csinálni. Vagy lehet, hogy azon a napon történt, amikor benyitottam egy másik ajtón, és megláttam a nővéremet, meztelenül állt a fürdőszoba fehér kőpadlóján, és törülközött. Üvöltözött velem, pedig tudta, hogy nem zárta be az ajtót, és én teljesen véletlenül nyitottam rá. Meg voltam rémülve.

Most már mulatok rajta, hiszen olyan régen történt, de emlékszem arra a forró nyári napra is, amikor bementem a klinkertéglás bérházunk mögött az ócska szenessufniba, és ott találtam a bátyámat, a földön feküdt Billy Foster girhes kishúgával, aki csak annyi idős volt, mint én, sőt, egy osztályba jártunk az iskolában. Azért mentem a sufniba, hogy lekalapáljam a kerekeket meg a tengelyt egy összetört babakocsiról, amit a szomszédban egy kukából szedtem ki, kocsit akartam csinálni egy dinnyésládából meg egy hosszú deszkából, arra akartam fölszerelni. Abban a pillanatban, amikor bementem a sötét sufniba, halk, izgatott motoszkálást hallottam, aztán úgy éreztem, mintha valami eleven dologra léptem volna. Megijedtem, és porszagot éreztem. Aztán, amikor láttam, hogy a bátyám fekszik a földön valakivel, az egyik távoli sarkot betöltő kormos árnyékok közt, megkönnyebbülten elmosolyodtam. Megint biztonságban éreztem magamat. Azt mondtam:

– Hello, Eddie. Te vagy az, Eddie? Mit csinálsz, Eddie?

Ő meg rám ordított:

– Nem mész innen a fenébe, te kis strici! – És hozzám vágott egy nagy széndarabot.

Halkan nyüszítve félreugrottam, elöntötte a szememet a könny, és ész nélkül menekültem. Kirohantam a ház elé, a gőzölgő, szikrázó napsütésbe, tehetetlenül loholtam le-föl a járdán, és törtem a fejemet, mi a csudát művelhettem én, amitől a bátyám olyan dühös lett rám, hogy így elküld a fenébe, és hozzám vág egy súlyos széndarabot. Nem tudtam elszánni magam: elfussak vagy várjak; ahhoz túlságosan bűnösnek éreztem magam, hogy meglépjek, ahhoz pedig túlságosan rémültnek, hogy ott maradjak, és kiálljam a büntetést, amiről tudtam, hogy megérdemlem – bár azt nem tudtam, hogy miért. Képtelen voltam dönteni, csak ténferegtem remegve a ház előtt, míg végül nyikorogva kinyílt az ócska sufni hatalmas fakapuja, és ők ketten lassan előjöttek a mögöttük ásító sötétségből. A bátyám önelégült pofával a lány mögött ballagott. Amikor meglátott, rám mosolygott, és ettől jobban éreztem magam. Csak amikor láttam, hogy mosolyog, akkor vettem észre, hogy hiszen a lány, aki előtte jön, az a Billy Foster magas, girhes kishúga, aki az iskolában nagyon jó volt szépírásból, de a helyesírási, földrajzi vagy számtani tesztekben hetvennél több pontot sose bírt összeszedni, pedig mindig megpróbált puskázni. Meglepett, hogy együtt látom őket; addig eszembe se jutott, hogy a bátyám egyáltalán ismeri. A lány lesütött szemmel jött, és úgy tett, mintha engem nem is látna. Lassan közeledtek. Minden olyan sokáig tartott. A lány dühös volt, és nem szólt semmit. Én is hallgattam. A bátyám a lány feje fölött rám kacsintott, és színpadias mozdulattal följebb rántotta a derekán a nadrágot. Nyeglén járt, ahogy azelőtt sose láttam, és tüstént tudtam, hogy ez nem tetszik nekem. Elbizonytalanodtam, amiért annyira másnak láttam. De olyan hálás voltam, amiért rám kacsintott, hogy ficánkoltam a boldogságtól meg az izgalomtól, és fékezhetetlen vihogás tört ki rajtam. Beleszédültem a megkönnyebbülésbe, és locsogni kezdtem. Azt mondtam:

– Hello, Eddie. Mi történt odabenn, Eddie? Történt valami?

Ő meg nevetett, és azt válaszolta: – Aha, valami történt, az fix. Ugye történt valami, Geraldine? – önelégülten vigyorgott, és játékosan megbökte a lány karját a könyökével.

Geraldine bosszankodva, kurta, ingerült mosollyal húzódott el tőle, és otthagyott bennünket, föl se nézett. Mikor már elment, a bátyám azt mondta:

– Ne mondd meg mamának.

Tudta, hogy nem fogok szólni, ha megkér rá.

Később, amikor kezdtem magam elé képzelni és hosszasan melengetni magamban (még mindig melengetem magamban ezt az epizódot, még mindig fantáziálok róla, amikor visszanézek a múltba, és mostanában egyre gyakrabban és gyakrabban nézek vissza) azt a sok lucskos, csiklandós, izgalmas, tilalmas dolgot, ami azon a napon annak a szenessufninak a földjén valószínűleg csakugyan megtörtént, elképedtem, és majdnem hangosan kikiabáltam, mennyire csodálkozom, hogy az én bátyám nemileg közösült Billy Foster girhes kishúgával, aki még nálam is fiatalabb pár hónappal, lófoga van, és még csak nem is csinos.

Annyi minden volt még. amit szerettem volna megtudni akkoriban, hogy hogy is volt az a bátyámmal meg a lánnyal annak a sufninak a padlóján, de soha nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megkérdezzem, pedig a bátyám általában szelíd és segítőkész ember volt, és nagyon jó volt hozzám, amíg élt.

Manapság annyi minden van, amit nem akarok megtudni. Tulajdonképpen nem szeretném tudni, például (bár a feleségem meg én kötelességünknek érezzük, hogy kifürkésszük), hogy pontosan miféle játékokat játszanak azokon a bulikon, ahová a tizenéves lányom eljár, vagy hogy miféle cigarettákat szívnak, vagy miféle színes pirulákat és kapszulákat szagolgatnak vagy nyelnek le. Amikor rendőrautók jönnek, nem akarom tudni, hogy miért, pedig örülök, hogy megjöttek, és remélem, hogy időben érnek oda, ahová kihívták őket. Amikor mentőautó jön, jobb szeretném nem tudni, hogy kiért jön. És amikor egy gyerek vízbe fúl, a torkán akad valami, elüti egy autó vagy a vonat, nem akarom tudni, ki az a gyerek, mert mindig attól félek, kiderül, hogy az enyém.

Hasonlóképpen viszolygok a kórházaktól, és ugyanilyen balsejtelmeket és rosszérzést keltenek bennem az ismerőseim, ha megbetegszenek. Soha nem megyek kórházba látogatóba, ha kibújhatok alóla, mert mindig fennáll a kockázat, hogy kinyitom a különszoba vagy a kétágyas szoba ajtaját, és valami szörnyű látványra lépek be, amire nem készíthettem föl magam. (Soha nem fogom elfelejteni, milyen megrázkódtatás ért egy kórházi különszobában, amikor először láttam, hogy valakibe gumicső van belevezetve az orrlyukán keresztül, ami még vérmocskos. Drapp színű volt az a cső, és félig átlátszó.) Mostanában, ha a barátaim, a rokonaim vagy az üzleti ismerőseim szívrohamot kapnak, soha nem hívom fel a kórházat vagy a kórházi szobát, megtudakolni, hogy vannak, mert mindig fönnáll a veszély: esetleg azt tudom meg, hogy meghaltak. Megpróbálok addig nem beszélni a feleségükkel és a gyerekeikkel, amíg nem tudakozódtam valakinél, aki már beszélt velük, és akitől megkaphatom azt a biztosítékot, amire szükségem van, hogy tudniillik a dolgok nem állnak rosszabbul, mint előzőleg. Ez néha feszültté teszi a viszonyunkat (még a feleségemmel is. aki folyton érdeklődik, fűtől-fától megkérdezi, hogy van, és ajándékokkal rohangál a kórházakba látogatóba), de fütyülök rá. Egyszerűen nem akarok olyan emberekkel beszélni, akiknek talán haldoklik a férje, az apja, a felesége, az anyja vagy a gyereke, még akkor se. ha a haldokló esetleg olyasvalaki, akihez erős érzelmi szálak fűznek. Soha nem akarom megtudni, ha meghal valaki, akit ismerek.

Egyszer azért (hahaha), miután meghalt valaki, akit ismertem, összeszedtem magamat, felkurbliztam a bátorságomat, és tájékozatlanságot színlelve még aznap felhívtam a kórházat, hogy érdeklődjem az állapotáról. Kíváncsi voltam: meg akartam tudni, milyen érzés hallani, amikor a kórház közli velem, hogy valaki, akit ismerek, meghalt. Kíváncsi voltam, hogy csinálják: erősen foglalkoztatott, sőt izgatott a technikai megoldás kérdése. Hogy fognak dönteni: meghalt, elhalálozott, jobblétre szenderült, elhunyt, vagy talán egyenesen kimúlt? (Vagy lejárt, mint egy előfizetés vagy egy régi könyvtári olvasójegy?) A kórház telefonját kezelő nő nagy meglepetést okozott nekem. Azt mondta:

"Mr....... nem szerepel többé betegeink névsorán."

Lélekjelenlétre volt szükség ehhez a telefonhíváshoz, minden lélekjelenlétemre. És amikor letettem a kagylót, reszkettem, mint a nyárfalevél. Annyi biztos, hogy dörömbölt a szívem nagy örömömben és izgatottságomban, hogy hajszál híján, de megúsztam, mert az első szótagtól kezdve, amit kimondtam, az első számtól kezdve, amit tárcsáztam, azt képzeltem, hogy az a nő a kórházban pontosan tudja, miben sántikálok – hogy a telefondróton is keresztüllát rajtam, belelát egyenesen az agyamba –, és ezt meg is fogja mondani. Hát nem. Csak azt mondta, amire utasítást kapott, és hagyta, hogy büntetlenül megmeneküljek. (Lehet, hogy szalagra fölvett közlemény volt?) És soha nem fogom elfelejteni ezt a tapintatos eljárást:

"Mr....... nem szerepel többé betegeink névsorán."

Mr....... meghalt. Nem volt többé az élők sorában. Mr....... nem szerepelt többé a betegek névsorán, nekem meg három nap múlva el kellett mennem a temetésére.

Gyűlölöm a temetéseket – szenvedélyesen gyűlölöm a temetéseket, mert mindig van bennük valami morbid – és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megússzam őket (különösen a sajátomat, hahaha). Azokon a temetéseken, amelyekre el kell mennem, megpróbálok nem beszélni senkivel; csak szorongatom a kezeket, és megrendült pofát vágok. Néha-néha motyogok valamit, amit nem lehet hallani, és mindig lesütöm a szememet, ahogy a filmeken is látni. Nem bízom magamban, hogy többre lennék képes. Mivel nem tudom, mit kell mondani, amikor valaki meghal, félek, hogy akármit mondok, minden balul üt ki. Tulajdonképpen nem bízom többé magamban semmiféle feszült helyzetben, amelynek a kimenetelét nem tudom meghatározni vagy megjósolni. Annak se örülök, ha egy biztosítékot vagy egy villanykörtét kell kicserélnem.

Valami történt velem valahol, ami megfosztott az önbizalmamtól és a bátorságomtól, ami miatt félek minden fölfedezéstől és változástól, és határozottan rettegek minden esetleg előadódó ismeretlen dologtól. Utálok mindent, ami váratlan. Ha átrendezik a bútort, akár csak egy kicsit is (még az irodámban is), anélkül, hogy előre tudnék róla, az nekem olyan, mint egy pofon, mint egy tőrdöfés a hátamba. Utálok minden hirtelen dolgot. Dühít és sért mindenféle meglepetés, még azok a meglepetések is, amelyekkel örömet akarnak szerezni nekem; mindig a szomorúság és az önsajnálat ólmos utóízével végződnek, azzal az érzéssel, hogy terveket kovácsoltak ellenem, és kihasználtak valaki másnak a gyönyörűségére, hogy eltitkoltak előlem valamit, hogy sikerült egy összeesküvés, amiből én ki voltam zárva. (Együttélés dolgában nem tartozom a legkönnyebb emberek közé.) Utálom az összetűzéseket (mindenkivel, kivéve a családom tagjait). Sok olyan apró, mindennapi konfliktus adódik, amivel nem bírok többé komoly gyötrelem és megaláztatás nélkül szembenézni: nézeteltérés a szerelővel, aki becsap a munkával vagy egy kisebb összeggel, valamilyen panasz megbeszélése egy afféle teljesen megfoghatatlan fickóval, amilyenek a telefontársaságok irodáiban ülnek. (Szívesebben hagynám, hogy becsapjanak.) Vagy annak idején, amikor az egér befészkelte magát a lakásba, mielőtt még kisebb vezető állást kaptam a cégemnél, és elkezdtem elég pénzt keresni ahhoz, hogy kiköltözhessek a városból a saját connecticuti otthonomba (amit gyűlölök).

Nem tudtam mit csinálni azokkal az egerekkel. Soha nem láttam őket. Csak a takarítónő látta, legalábbis azt mondta, meg egyszer a feleségem úgy gondolta, hogy látta, és egyszer az anyósom majdnem biztos volt benne, hogy látta. Egy idő múlva az egerek egyszerűen eltűntek. Elmentek. Nem bújtak többé elő. Én még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg voltak. Nem beszéltünk többé róluk, úgy látszott, elmentek, és ez pont olyan volt, mintha soha ott se lettek volna. Kölyökegerek voltak (az összes megbízható beszámolók szerint), és biztosan a fűtőtestet takaró rács apró négyszögein préselték magukat keresztül. Én nem izgattam magamat túlságosan az egerek miatt, amíg nem kellett látnom vagy hallanom őket, bár gyakran azon kaptam magam, hogy fülelek utánuk, és időnként azt hiszem, hogy hallom is őket. De a feleségem frászt kapott tőlük. Állandó rémületben tartották. Azt akarta, hogy csináljak velük valamit. így aztán minden este egérfogókat kellett kiraknom. És minden reggel (miközben a feleségem meg a gyerekeim rémülten figyeltek a vállam fölött) ki kellett nyitnom minden egyes szekrény- és kredencajtót, be kellett kukucskálnom minden heverő, minden ágy és minden sarokfotel mögé, hogy lássam, miféle új, rút meglepetés leselkedik rám, mi fogja elindítani a napot. Az is meghökkentő meglepetés volt, ha nem várt rám semmiféle meglepetés. Idegesített, hogy a családom ott ácsorog körülöttem, és nagy komolyan, elmélyült, izgatott várakozással bámul rám, mert a három gyerekem közül kettő kezdettől fogva túlérzékeny és bizonytalan, és már akkor éppen eléggé meg voltak rémülve. A másik fiamnak valami agyi defektusa van, és nem tud semmiről. És én már akkor sem voltam olyan biztos benne, szeretem-e annyira a családomat, mint együttest, hogy örüljek neki, ha egy ilyen feszült, személyes szituációban ott tolongnak szorosan körülöttem.

Soha nem tudtam, mit fogok találni, amikor kinyitogattam az ajtókat, hogy megszemléljem az egérfogóimat, vagy amikor benéztem a bútorok, a tűzhely vagy a frizsider mögé. Féltem, hogy megfogom az egeret, ott találom döglötten az egérfogóban, és nekem kell kidobnom. Féltem, hogy nem fogom meg az egeret, és akkor még isten tudja meddig, éjszakáról éjszakára és minden reggel végig kell csinálnom ugyanezt az undok szertartást, ki kell raknom és meg kell vizsgálnom az egérfogókat. De mindenekfölött attól rettegtem, hogy kinyitok a konyhában egy ajtót, és egy sötét sarokban ott találok egy eleven egeret, lapul, csak annyi ideig habozik, amíg észreveszem, aztán megiramodik, és elszalad mellettem, a vastag, összegöngyölt újság alatt, amit fegyverként mindig ott szorongattam izzadó markomban. Atyaisten, ha ez valaha megtörtént volna! Ha ez valaha megtörtént volna, tudom, rá kellett volna vennem magamat, hogy lecsapjak rá, amilyen erősen csak bírok. Tudom, rá kellett volna kényszeríteni magamat, hogy minden erőmmel odasózzak, és megpróbáljam egyetlen kemény csapással agyonütni, és tudtam azt is, hogy ez nem sikerült volna, és csak megnyomorítottam volna. Aztán, ahogy ott fekszik előttem, még vergődve az összezúzott, törött lábain, tudtam, hogy bár nem akarom, újra föl kell emelnem a súlyos képeslapot, és megint le kell bunkóznom. aztán megint, és aztán talán megint, amíg csak meg nem ölöm.

Minden reggel reszkettem tőle, és émelygéssel töltött el a lehetőség, hogy minden ajtó mögött, amit csak kinyitok, találhatok egy eleven egeret. Nem arról van szó, hogy magától az egértől féltem (annyira szamár nem vagyok), de tudtam, ha találok egyet, csinálnom kell vele valamit.

A HIVATAL, AHOL DOLGOZOM

A hivatalban, ahol dolgozom, öt embertől félek. Ötük mindegyike fél négy embertől (az átfedéseket nem számítva), az összesen húsz, és e húsz mindegyike hat embertől fél, az annyi, mint összesen százhúsz ember, aki legalább egyvalakitől fél. E százhúsz ember mindegyike fél a másik száztizenkilenctől, és ez a száznegyvenöt ember mind fél attól a tizenkettőtől odafönn a csúcson, akik közreműködtek ennek a cégnek az alapításában és kiépítésében, és most az övék, és ők irányítják.

Ez a tizenkét férfi most már mind idősebb ember, és az idő meg a siker mindből kiszívta az energiát és az ambíciót. Sokan az egész életüket itt töltötték el. Barátságosnak, lassúnak és elégedettnek látszanak, amikor összetalálkozom velük a folyosókon (halottnak látszanak), és mindig udvariasak és némák, amikor együtt vannak másokkal a nyilvános liftekben. Már nem dolgoznak keményen. Üléseznek, előléptetnek, és megengedik, hogy felhasználják a nevüket azokon a közleményeken, amelyeket valaki más állít össze és hoz nyilvánosságra. Senki nem tudja többé biztosan, hogy tulajdonképpen ki is vezeti a céget (még azok sem, akik a közhit szerint vezetik), de a cég megy. Néha ez a tizenkét férfi, aki fönn van a csúcson, egy darabig a kormány számára dolgozik. Úgy látszik, nincs már kedvük ennél sokkal többet csinálni. Ketten közülük tudják, hogy én mit csinálok, és megismernek, mert régebben segítettem nekik, és azóta is olyan kedvesek, hogy emlékeznek rám, bár abban biztos vagyok, hogy nem név szerint. Amikor látnak, nincs rá eset, hogy rám ne mosolyognának, és azt ne mondanák: “Hogy van?" (Az sem fordul elő, hogy én ne bólintanék, és ne azt felelném: “Remekül.") Mivel nekem kevés kapcsolatom van ezzel a tizenkét emberrel ott fönn a csúcson, és ritkán találkozom velük, én tulajdonképpen nem félek tőlük. De azok közül, akiktől én félek a cégnél, a legtöbben igen.

A cégnél nagyjából mindenki fél valakitől, valaki cégbelitől, és néha azt hiszem, még mindig az a rettegő fiatal fiú vagyok annál az autóbaleset-biztosító társaságnál, ahol valamikor, nagyon régen dolgoztam, rendeztem és leraktam a baleseti jegyzőkönyveket, és miután Mrs. Yerger lett az irattár főnöke, mindennap azzal fenyegetőzött, hogy mindnyájunkat kirúg. Határozott, nagydarab nő volt, csupa basáskodó bizalmaskodás és álnok kedvesség, és soha nem kételkedett előítéleteinek bölcs voltában. Volt abban az irodában egy Virginia nevű idősebb, szellemes lány, ott ült a nagy Western Union óra alatt, és disznó vicceket meséltünk egymásnak (“A nevem Virginia – röviden Virgo, de már nem sokáig, hahaha."); temperamentumos volt és szókimondó, mindig nevetett és csipkelődött (velem legalábbis), én meg akkor még fiatal és bamba voltam, nem láttam, hogy nem csak viccelődik. (Úristen, hányszor kért, hogy szerezzek magunknak valahol egy szobát, és még csak azt se tudtam, hogy azt hogy kell! Most azt gondolom, hogy rendkívül csinos volt, bár nem vagyok biztos benne, hogy akkor is úgy gondoltam-e, de tetszett, és nagyon begerjesztett. Az apja pár évvel azelőtt öngyilkos lett.) Sok minden folyt annál a cégnél is, amiről én nem tudtam. (Virginia maga mesélte nekem, hogy az egyik nős kárbecslő egyik este elvitte a kocsiján, erőszakoskodni kezdett vele, és amíg el nem kezdett sírást színlelni, azzal fenyegetőzött, hogy vagy megerőszakolja, vagy kiteszi a temető mellett.) Emlékszem annál a cégnél is féltem kinyitni az ajtókat, még akkor is, amikor valamelyik jogász vagy kárbecslő hívatott, hogy vigyek be neki egy fontos dossziét vagy egy szendvicset. Soha nem voltam biztos benne, kopogtassak-e, vagy csak menjek be, alázatosan kocogtassak, vagy zörögjek olyan hangosan, bebocsátást követelve, hogy tüstént meghallják. Mindkét módszer esetén gyakran találkoztam bosszús és türelmetlen arcokkal. (Legalábbis én úgy éreztem. Vagy korán érkeztem, vagy későn.)

Mrs. Yerger mindnyájunkat terrorizált. Rövidesen majdnem minden irattáros kilépett, az idősebbek közül néhányan beálltak a hadseregbe vagy a haditengerészethez, mi többiek pedig jobb állást kerestünk. Arról az állásról, ahová én mentem, kiderült, hogy még rosszabb. Lelkierő kellett a bejelentéshez, hogy kilépek, ez azóta is mindig így van. (Napokig gyakoroltam a felmondó szónoklatomat, gyűjtögettem a bátorságot az elmondásához, és komoly, önigazoló válaszokat fogalmaztam kilépésem megokolására, azokkal a vádló kérdésekkel szemben, melyeket senki sem tett fel, nem vesződött velük, se Mrs. Yerger, se más.) Azóta is megvan bennem ez a felsőbbséggel szemben: félek egyenesen odamenni hozzá, nyíltan a szemébe nézni, kereken megmondani neki, bátran és dacosan, még akkor is, amikor tudom, hogy igazam van, és biztonságban vagyok. (Soha nem tudom elhitetni magammal, hogy tényleg biztonságban vagyok.) Egyszerűen nem bízom benne.

Ez volt az első állásom, miután elvégeztem a középiskolát (vagy miután ott végeztek velem). Tizenhét éves voltam akkor – Virginia, az, az “idősebb", szellemes, kacér lány a Western Union óra alatt, még csak huszonegy éves volt (most már túl fiatal lenne, legalább egy-két évvel, még hozzám is) –, és ahány állásom csak volt azóta, mindig féltem, hogy ki akarnak rúgni. Történetesen eddig még egyetlen állásomból sem rúgtak ki; ellenkezőleg, bőkezű fizetésemeléseket és gyors előléptetéseket kapok, mert rendszerint nagyon éber vagyok (eleinte), és gyorsan áttekintem a dolgokat. De ez a kudarcérzés, a küszöbönálló katasztrófa és a nyilvános megszégyenítés nyomasztó érzése makacsul megvan bennem még itt is, ahol kitartó, jó munkát végzek, és megpróbálok nem szerezni ellenségeket. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy érzem, sose lehet pontosan tudni, mi történik a zárt ajtók mögött, mi folyik ennél a cégnél (vagy a világ összes más cégeinél) az összes emeletek összes irodáiban ülő emberek közt, akik akarva vagy akaratlanul bármikor mondhatnak vagy csinálhatnak valamit, ami romlásba dönthet. Sőt, időnként olyasféle baljós gondolatokkal is kínzom magamat, hogy titokban évek óta nyomoz utánam a CIA. az FBI vagy a Szövetségi Adóhivatal, most már hamarosan lecsapnak rám és letartóztatnak, pusztán azért, mert vannak bizonyos titkos liberális rokonszenveim, és rendszerint a demokratákra szavazok.

Az, az érzésem, hogy valaki a közelemben hamarosan rá fog jönni valamire velem kapcsolatban, és akkor végem, bár el se tudom képzelni, hogy mi az a valami.

A hivatali napok normális menetében én félek Greentől, és Green fél tőlem. Én azért félek Jack Greentől, mert az én osztályom az ő főosztályának a része, és Jack Green a főnököm; Green azért fél tőlem, mert az én osztályomon folyó munka legnagyobb része a Kereskedelmi Főosztály számára készül, amely sokkal fontosabb, mint az ő főosztálya, és én sokkal jobb viszonyban vagyok Andy Kagle-lel meg a többiekkel a Kereskedelmi Főosztályon, mint ő.

Greenre görcsös rohamokban tör rá az irántam érzett bizalmatlansága. Időről időre világosan értésemre adja, hogy mindent látni akar, ami az osztályomról kikerül, mielőtt megmutatjuk a többi osztálynak. Tudom, hogy ezt nem gondolja komolyan: jobban elfoglalja a saját munkája, hogysem ennyi figyelmet fordíthatna az enyémre, és a legtöbb megbízatásunknál inkább megkerülöm őt, mintsem hogy lopjam az idejét, és késve juttassam el az anyagot azokhoz az emberekhez, akiknek azonnal szükségük van rá (legalábbis azt hiszik). A munka legnagyobb része, amit az osztályomon végzünk, hosszú távon jelentéktelen. De Green mindig pánikba esik, amikor valaki egy másik osztályról megdicsér valamit, ami az én osztályomról került ki. Ha nem látta, vagy nem is hallott róla, bíborvörös lesz dühében és zavarában. (Nem kevésbé zabos akkor sem, ha látta, de nem emlékszik rá.)

A Kereskedelmi Főosztályon szeretnek az emberek (legalábbis úgy tesznek). Greent nem szeretik. Tudja is. Panaszkodnak rá nekem, és csöppet sem hízelgő megjegyzéseket tesznek rá, és ezt is tudja. Csak úgy tesz, mintha nem tudná. Közömbösséget színlel, mivel tulajdonképpen nem szereti a Kereskedelmi Főosztály embereit. Tulajdonképpen én se szeretem őket (de úgy teszek, mintha szeretném). Green általában csöppet sem erőlteti meg magát, hogy kijöjjön a Kereskedelmi Főosztály embereivel, és feltűnően tartózkodó és gőgös velük. Pedig aggasztja az, az ellenséges légkör, amilyet ott maga körül teremt. Greent kínosan aggasztja, hogy a Szervezési Főosztály egy szép napon – hamarosan – elveheti az én osztályomat az ő főosztályától, és átadhatja a Kereskedelmi Főosztálynak. Green tizennyolc éve egyfolytában aggódik emiatt.

Az osztályomon hatan vannak, akik félnek tőlem, és van egy kis titkárnő, aki mindnyájunktól fél. Van még egy ember nálam, aki 20 nem fél senkitől, még tőlem se, és gyorsan ki is rúgnám, csak félek tőle.

Gyakran eszembe jut: biztosan vannak postabontók, kifutófiúk és lányok, raktárosok, küldöncök és mindenféle rendű és rangú segéderők, akik mindenkitől félnek a cégnél; és van az osztályunkon egy gépírónő, aki lassanként megőrül, és aki valamennyiünket félelemben tart.

Marthának hívják. Legfőbb félelmünk az, hogy hétköznap kilenc és öt között fog rajta kitörni az őrület. Reménykedünk, hogy hét végén fog megőrülni, amikor nem vagyunk vele. Most kellene kitennünk a cégtől, amíg még van rá idő. De nem tesszük. Valaki föl kellene hogy mondjon neki, de senki nem hajlandó rá. Még Green se, aki pedig egyenesen élvezettel rúgja ki az embereket, még ő is visszaretten a felelősségtől, nem meri megtenni azt a lépést, amitől a nő esetleg recsegve-ropogva omlana össze, pedig ki nem állhatja, a pofáját is utálja, és tombol a dühtől, ha valami eszébe juttatja, hogy ez a nő még mindig ott van a főosztályán. (Ő vette fel egy felületes beszélgetés után, annak a nőnek a nyomatékos ajánlására, aki a Személyzeti Főosztályon kiválasztja és felküldi hozzánk a gépírónőket.) Akárcsak mi többiek, megpróbál úgy tenni, mintha Martha ott se lenne.

Figyeljük és várunk, lábujjhegyen megyünk el mellette, és magunkban azon tűnődünk, mennyi időnek kell még eltelnie, amíg menetrendszerűen elérkezik az, az utolsó, döntő pillanat, amikor végérvényesen bedilizik – sikoltozva vagy tompán, a falat kaparva vagy szelíden, intelligensen belátva, hogy ő most megőrült, tehát el kell vinni, vagy rémülten és zavarodottan, mit sem tudva semmiről.

Fura módon ő sokkal jobban érzi magát az állásában, mint mi többiek. Az agya elkóborol, a munkája helyett más, kielégítőbb dolgok felé, mosolyog, és elégedetten suttog magában, miközben az írógép hengere fölött az üres falat bámulja, ami alig egy-két lábnyira van az arcától; megfeledkezik róla, hogy kicsoda, hol van, és hogy ott van előtte egy szöveg, amit le kellene másolnia. Ha tehetjük, odébbállunk tőle, vagy hátat fordítunk neki, és megpróbáljuk nem észrevenni. Valahányszor rákezdi, mindegyikünk azt reméli, hogy majd valaki más mond vagy csinál valamit, amitől abbahagyja a mosolygást és a magában beszélést. Amikor az illendőség keretei között már nem várhatunk tovább, és tennünk kell valamit, olyan szelíd célzásokkal hozzuk vissza az irodánkba, a munkájához, melyekben nyoma sincs feddésnek vagy szemrehányásnak. Úgy érezzük, meg lenne lepve és zavarba esne, ha tudná, hogy mit csinál, és hogy valószínűleg meg fog őrülni. Máskor kibírhatatlanul ideges; nem lehet elviselni a látványát, a közellétét. Mindenki nagyon óvatos és nagyon tapintatos vele. Green gyakran panaszkodik rá a Személyzeti főnökének, aki szintén nem akarja kirúgni, mert már megkereste Iowában a családját. Az anyja újra férjhez ment, és nem akarja visszafogadni. Marthának csúnya a bőre. Mindenki utálja, és mindenki azt kívánja, hogy bárcsak menne el.

A cég jóindulatú. Az emberek legnagyobbrészt kedvesek, és a légkör többnyire kedélyes. Az irodák, különösen a fogadószobák és az előszobák berendezése világos és színes. Rengeteg a narancsszín, és rengeteg a tengerzöld. Rengeteg a hivatali buli. Megkapunk minden törvényes munkaszüneti napot és annyi fizetett szabadnapot, amennyire csak szükségünk van. Sokszor van három-négynapos hétvégi munkaszünet. (Nem tudom már elviselni ezeket a hosszú víkendeket, nem is tudom, hogy élem túl őket. Lehet, hogy elkezdek sízni.)

Kéthetenként fizetést kapunk, merev papírra (nem olyan vastag, hogy kartonnak lehetne nevezni) számítógéppel kiállított csekket, amelyet pontos mintázatú, csinos, négyszögletes lyukak ékesítenek, valamint egy apró, fekete, nyomtatott betűs, ünnepélyes hivatalos figyelmeztetés, miszerint a csekket nem szabad összesodorni, eltépni, megrongálni, kapcsológéppel valamihez odatűzni, vagy más módon megcsonkítani. (Csak beváltani szabad.) Ha ezek a szavak nem állnának rajta, soha semmi más eszembe nem jutna, mint hogy beküldjem a bankba. Mostanában azonban időnként fejtörést okoz nekem. Ugyan mi történne, spekulálok mogorván, nagyjából kéthetenként, mikor felnyitom a sima, barna fizetési borítékot, és bambán bámulom a lyukakat, a számokat meg a betűket a lyukkártyás fizetési csekkemen (mintha, máris csalódottan, azt remélném, hogy valami nagy és kiigazíthatatlan tévedést találok benne, az én javamra), ugyan mi történne, ha összesodornám, összehajtanám, beszakítanám, megrongálnám, fűzőgépbe tenném és megcsonkítanám? (Az én fizetési csekkem, igaz? Vagy nem?) Mi történne, ha szándékosan, nyugodtan, rosszindulatú és nyilvánvalóan előre megfontolt szándékkal nem engedelmeskednék a figyelmeztetésnek?

Tudom, mi történne: semmi. Semmi se történne. És ez a tudat elkeserít. Valahol a földszinten egy lány, akit még soha nem láttam (és akinek valószínűleg szintén csúnya a bőre), egyszerűen megnyomna néhány billentyűt valamiféle acél lyukkártya gépen, ami megint rendbe tenné a dolgokat, és akkor akár mintha nem is engedetlenkedtem volna. Lázadó tettem fölszívódna, mint az eső az óceánban, és nem hagyna semmiféle nyomot. Még csak fodros se lenne tőle a víz.

Azt hiszem, nagyjából lehetetlen ma már, hogy a magamfajta föllázadjon, és tartós hatást keltsen. Elveszítettem azt a hatalmat, ami gyerekkoromban megvolt bennem, akkor föl tudtam borogatni a dolgokat; most nem tudom többé megváltoztatni a környezetemet, sőt, még csak komolyan megzavarni sem. Abban a pillanatban, ahogy megpróbálnám, egyszerűen kirúgnának és elfelejtenének. Leraknák az aktámat az irattárba. Ez fog történni Marthával, a gépírónővel, amikor végleg bedilizik. Ki fogják rúgni, és el fogják felejteni. Irattárba teszik. Táppénzt fog kapni, fizetett szabadságot fog kapni, végkielégítést fog kapni. Pénzt fog kapni a nyugdíjalapból és a haszonrészesedési alapból, aztán minden nyomát biztonságosan eltüntetik szem elől, berakják a holt anyagba, a lezárt nyilvántartások ócska, zöld iratszekrényébe, valahol, egy másik szobában, egy másik emeleten vagy egy poros raktárépületben, ahová senki nem megy be, legfeljebb évente egyszer-kétszer, és a cégnél kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik; és az iratszekrény olyasforma lesz, mint azok a régi, zöld iratszekrények, teli holt anyaggal, azzal a sok régi baleseti aktával, annál az autóbaleset-biztosító társaságnál, a központi irodák alatti emeleten, a raktárhelyiségben, ahol valamikor kamasz koromban dolgoztam. Amikor megbolondul, le fogják zárni az aktáját.

El se tudtam volna képzelni annyi holt anyagot, amennyit abban a raktárhelyiségben láttam (és ezer meg ezer még holtabb akta volt abban a raktárépületben, ahová évente egyszer-kétszer át kellett mennem, amikor egy olyan aktával kapcsolatban merült fel probléma, amely már csakugyan hosszú ideje le volt zárva). Pontosan emlékszem rájuk, emlékszem, milyen rikítóak voltak a groteszkül, kék tintával felírt adatok a dossziék tetején: egy szám, egy név, egy cím, meg egy rövidítés, ami azt jelezte, hogy a baleset csak anyagi kárral járt (AK), vagy emberekben is kárt okozott (SzS: Személyi sérülés). Gyakran vittem hazulról szendvicseket (kolbászt, fasírtot, rengeteg kecsappal, vagy tonhalat vagy konzervlazacot paradicsommal), és ebédidőben odalenn a raktárhelyiségben ettem meg, és ha egyedül ettem, akkor közben a New York-i Mirrort olvastam (az, az újság is bedöglött már), aztán, hogy megpróbáljam agyonütni az időt, ötletszerűen kihúztam az iratszekrényekből néhány régi baleseti dossziét, és elolvastam. Cselekményt, tragédiát, a detektívmunka drámaiságát és a tárgyalóterem izgalmát kerestem bennük, de hasztalan. Halottak voltak. Se a nevek, se a kárbecslői jelentések, se az orvosi szakvélemények, se a vizsgálati szakvélemények, se a szemtanúk beszámolói nem hoztak vissza semmit az életbe. (A Mirror sokkal jobb volt: még a családi vagy nemzeti szerencsétlenségekről szóló, jegyzőkönyvi hitelességű történeteit is úgy lehetett olvasni, akár egy képregényt.) A legmélyebb benyomást annak a sok holt anyagnak a puszta mérhetetlen tömege tette rám, az a rengeteg ócska, szakadozott, drapp iratrendező, ami úgy emelkedett a padlótól majdnem a mennyezetig, mint egy sor összeépült, kortalan torony, emberek és kocsik összefüggéstelen baleseteinek az a hatalmas, végtelen sorozata, ami jóval azelőtt történt, hogy én odamentem dolgozni, ami akkor történt, és történik mindmáig.

Volt annál a cégnél is egy lány, aki megbolondult, mikor ott dolgoztam. Ad acta tették. És annál a cégnél, ahol a mostani cégem előtt dolgoztam, volt egy férfi, egy alacsonyabb beosztású középvezető, aki megbolondult, kiugrott a szállodája ablakán, és meghalt; búcsúlevelet hagyott, azt írta benne: sajnálja, hogy kiugrik a szállodaszoba ablakán, inkább agyonlőtte volna magát, de nem tudta, hogy kell pisztolyt szerezni, és bánni sem tud vele. Fölszedték a földről, valószínűleg a rendőrség, és ad acta tették.

Manapság alighanem minden cégnél van mindig legalább egy ember, aki lassanként meg fog őrülni.

A cégnek megint rekordéve van. Tovább terjeszkedik, és sok tekintetben vezetünk a szakmában. Utolsó Évi Jelentésünk szerint a cég az idén nagyobb és különb, mint tavaly volt.

Most huszonkilenc irodánk van. tizenkettő idehaza, kettő Kanadában, négy Latin-Amerikában és tizenegy a tengerentúlon. Volt egy irodánk Kubában is, de azt elveszítettük. Az átlagunk évi három öngyilkosság: minden tizenkét hónapban megöli magát két férfi, rendszerint a középvezetői szintről (majdnem mindig pisztollyal), és egy nő, rendszerint hajadon, különélő vagy elvált, aki rendszerint altatópirulákkal intézi el a dolgot. Magasak a fizetések, hosszú a szabadság.

A cégnél szeretnek az emberek jól élni, és fölöttébb hajlamosak az idegösszeroppanásra. Jó ízlésük van, és magas az életszínvonaluk. Műveltek és képzettek vagyunk, képességeink és intelligenciánk magasan az átlag fölött. Mindenki sokat költ. Senki nem takarékoskodik. Az idegösszeroppanásokat nehezebb nyomon követni, mint az öngyilkosságokat, mert nehezebb fölismerni és könnyebb eltussolni őket. (Az öngyilkosság végül is öngyilkosság: van benne valami végérvényes. Utolsó tette egy embernek. De ki tudja biztosan azt, hogy mikor roppan össze valaki?) Márpedig rendszeresen előfordul idegösszeomlás minden kor- és foglalkozási csoportban, a legkülönfélébb emberek közt – összeomlanak soványak és kövérek, magasak és alacsonyak, jó emberek és rossz emberek. Az alatt a néhány év alatt, amióta az osztályomat vezetem, egy lány és egy férfi volt nálam hosszú szabadságon, idegösszeomlás miatt. Mind a kettőt rendbe hozták, visszajöttek, és most is nálam dolgoznak, és az osztályon kívül nem sokan tudják, miért voltak távol. (Az egyiket, a férfit, azt hiszem, nem hozták valami jól rendbe, és hamarosan megint le fog robbanni. Máris kezd problémát okozni nekem és mindenki másnak, akivel csak beszél. Túl sokat beszél.)

Átlagos évben négy ember hal meg természetes halállal a cégnél azok közül, akiket ismerek, és további két és fél (egyik évben kettő, a másikban három) megy betegszabadságra különféle bajokkal, amikről végül kiderül, hogy rák. Minden évben körülbelül két ember hal meg baleset következtében, az egyik karambolozik, a másik megég vagy vízbe fullad. Repülőgép-szerencsétlenségben még senki se halt meg a cégnél, ami rejtélyes számomra, hiszen rengeteget utazunk repülővel, amikor kiszállunk valamelyik külső irodánkba, ügyfeleket vagy reménybeli ügyfeleket látogatunk, és szállítókkal tárgyalunk más városokban, más országokban. Amikor egy állandó, főfoglalkozású alkalmazott betegszabadságra megy, rendszerint megkapja a teljes fizetését, amíg csak a betegsége tart (pedig egy életen át is eltarthat. Hahaha), mert a cég élen jár az alkalmazottaknak nyújtott juttatások terén. Mindenki elvált (én nem). Mindenki iszik, és két óra hosszat vagy még tovább ebédel. A férfiak mind kikezdenek a nőkkel. A nők mind benne vannak, kivéve azt a néhányat, akik nagyon vallásosak vagy nagyon buták, meg néhány nagyon fiatal lányt, akik most léptek ki az életbe, és még nem értik, hogy hogyan is mennek a dolgok.

A legtöbben szeretünk itt dolgozni, s annak ellenére, hogy félünk, eszünk ágában sincs kilépni, és más cégnél munkát vállalni. Sok pénzt keresünk, és jól mulatunk. Könyvet olvasunk, és színházba járunk. És valahogy csak elmúlik az idő.

Ebben a pénzügyi évben Jane-t fűzögetem. Jane újonc a Művészeti Osztályon, és nem egészen biztos benne, hogy komolyan gondolom-e vagy sem. Alig néhány éve jött ki a főiskoláról, ahol művészettörténetből diplomázott, és még sok mindent merésznek, kifinomultnak és intellektuálisnak talál itt a nagyvárosban. Rengeteget jár moziba. Azt hiszem, eddig még nem feküdt le nős emberrel.

Jane osztályvezető-helyettes a Művészeti Osztályon. Green főosztályán. A Művészeti Osztályon csak hárman vannak. Akárcsak nekünk, többieknek, neki is bőven van ideje töprengeni, fantáziálni, magántelefonokat lebonyolítani, és elheccelődni a cégnél azzal (velem), aki heccelődni akar vele. Magas, karcsú lány, nagyon jó az alakja, de az egyik szemében el van záródva a könnycsatorna, és ettől folyton csurog a könnye. Bő gyapjúpulóvereket visel, gyönyörűen ölelik körül apró melleinek kiálló bimbóit. (Ujjaim hegye gyakran szeretné ugyanilyen gyönyörűen körülölelgetni és megpödörgetni apró mellein ezeket a kiálló bimbókat, de a gyakorlatból tudom, hogy a vágyam nem állna meg sokáig a mellénél. Az csak a kézenfekvő kiindulópontot jelenti.) A jó alakja, a kiálló mellbimbója és az elzáródott könnycsatornája könnyű célpontot kínál nekem mindenféle kétértelmű jópofaságokra, melyeknek ugyanaz a témája, mint amikkel valamikor azt az idősebb lányt, Virginiát szórakoztattam, az alatt a nagy Western Union óra alatt, az autóbaleset-biztosító társaságnál (az a társaság még mindig működik, ennyi év után, még mindig ugyanazon a helyen, és valószínűleg az óra is ott van még, és jár is, bár az épület már lebontásra van ítélve), csakhogy most én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb (és a megcsömörlöttebb), és nagyrészt úgy tudom intézni és irányítani a dolgokat, ahogy akarom. Mostanában az, az érzésem. hogy Jane-nel azt csinálhatok, amit csak akarok, különösen azokon a napokon, amikor egy helyett két vodka-martinit ivott ebéd előtt (én utálom a vodka-martinit, és nem bízom azoknak az embereknek a temperamentumában, akik effélét isznak), vagy kettő helyett három whisky-koktélt. Ha akarnám, egy szép napon munka után elvihetném valahová, három vodka-martinira, aztán fölvihetném Red Parker közeli lakására, és lefogadom, hogy a többi már gyerekjáték lenne (alighanem nem is lenne izgalmasabb). Meg tudom nevettetni Jane-t, amikor csak akarom, ez pedig, tudom, azt jelenti, hogy félig már megnyertem a játszmát, ha valaha úgy döntök, hogy komolyan játszani akarok, csakhogy én sem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondolom-e vagy sem.

Valószínűleg szégyellnem kellene magamat, hiszen Jane rendes fiatal lány, és még csak huszonnégy éves. Lehet, hogy büszkének kellene lennem magamra, hiszen végül is Jane rendes lány, fiatal, nagyon csinos, és még csak huszonnégy éves, és valószínűleg akkor fektetem le, amikor akarom. (Valahová a távoli, ködös jövőbe osztottam be, valószínűleg a közgyűlés előtti hetekre, amikor mindenkivel sok dolgom lesz a Művészeti Osztályon.) Igazán nem tudom, mit is kellene éreznem. Azt tudom, hogy a húszas éveik elején járó lányok könnyedek és kellemesek. (A húszas éveik vége felé járó lányok még könnyedebbek, de szomorúak, és az már nem olyan kellemes.) Azt hiszem, azért könnyedek, mert kellemesek, és azért kellemesek, azt hiszem, mert buták.

Azokon a napokon, amikor én ittam ebéd előtt két martinit, majd megőrjít Jane melle meg a lába, ahogy odanyomja a karcsú fenekét a falhoz a Művészeti Osztály mögötti irodák valamelyik keskeny folyosóján, amikor megállok egy kicsit heccelődni vele. Jane sokat mosolyog és nagyon ártatlan (például azt hiszi, hogy én rém rendes vagyok), bár persze nincs minden szexuális tapasztalat híján; ezzel el is szokott hencegni nevetve, mikor azzal húzom, hogy még szűz, és nevetve letagadja, amikor azzal ugratom, hogy kurva. Csipkelődve, meglehetősen gépiesen és gyerekesen tréfálkozom (ezeket a tréfákat ilyen vagy olyan változatban már mind elsütöttem különféle más lányok és hölgyek előtt) a szeméről, a pulóverjéről, hol azzal viccelődöm, hogy szűziesen, hol azzal, hogy fesletten él, és közben szinte csurog a nyálam, ahogy a szoknyája felé hajolok (nem tudom, hogy képes elviselni ezekben az undorító pillanatokban – de elvisel), és kéjesen bámulom alatta a hosszú combját, pedig máris tudom, hogy ha levetkőztetném, valószínűleg vékonynak találnám a lábát, és ha utána valaha beszélnék róla valakinek, valószínűleg azt mondanám róla, hogy egy kicsit sovány.

Azt hiszem, tulajdonképpen nagyon kedvelem Jane-t. Vidám, nyílt, bizakodó, optimista – és ilyen lányokkal most már ritkán találkozom. Mindeddig úgy döntöttem, hogy nem csinálok vele semmit, csak folytatom ezt a bizsergető kötekedést, amely mindkettőnket csiklandoz, szórakoztat és bátorít. Lehet, hogy egy kicsit túl szép az arca meg az alakja. Azelőtt az olyan lányokat kedveltem, akik magasak voltak, kövérkések és icipicit durvák, és lehet, hogy még most is így vagyok vele, de mostanában mintha nagyrészt olyan lányokkal feküdnék le, akik karcsúak, csinosak, és javarészt fiatalok. A feleségem magas és karcsú, és nagyon csinos volt, mikor még fiatal volt.

A cégünknél az ügynökök félnek a legjobban és a legtöbb embertől. Rendkívüli nyomás alatt élnek és dolgoznak. (Én képtelen volnék elviselni.) Mikor a dolgok rosszul mennek, az ügynököknek még rosszabb; mikor jól mennek a dolgok, az ügynököknek akkor se sokkal jobb.

Mindig próbaidőn vannak, mindig a kudarc szélén, testületileg és egyénileg egyaránt. Törik magukat, még azok is, akiknek a legbiztosabb a helyzetük, és akik a legmagabiztosabbak, hogy jó eredményeket mutassanak fel, legalább papíron, és sok-sok papír van, amin jó eredményeket kell fölmutatniuk. Például minden héten jelentés készül az előző hét értékesítési eredményeiről minden egyes kereskedelmi kirendeltség, továbbá a Kereskedelmi Főosztály, mint a cég valamennyi részlegét egészében képviselő egység számára, és ezt összehasonlítják az előző év megfelelő hetének értékesítési eredményeivel; a számadatokat a legmodernebb gépeken sokszorosítják, és kiosztják a cégnél mindenkinek és minden osztálynak, akinek a munkája összefügg az értékesítéssel. Ezenfelül az egyes kereskedelmi kirendeltségek, az egyes részlegek és az egész cég értékesítési eredményeit negyedévenként táblázatba foglalják, és összehasonlítják az előző év azonos negyedének értékesítési eredményeivel; amellett gördített negyedéves értékesítési kimutatásokat is készítenek, és az összes ilyen negyedéves összesített értékesítési kimutatásokat sokszorosítják és szétküldik. Ezenfelül a negyedéves és összesített értékesítési végösszegeket összehasonlítják más, ugyanazon a területen működő cégek negyedéves és összesített (becsült) értékesítési eredményeivel, és ezeket a számadatokat is sokszorosítják és szétküldik. A számadatokat párhuzamos vonalak és oszlopok kazlaiba és rétegeibe tabulálják, hogy bárki, aki csak ránéz, gyors összehasonlításokat tehessen, és gyorsan ítélhessen. Ennek a sokszorosításnak és szétküldésnek az, az eredménye, hogy vállalat szerte szinte állandóan nyilvános vizsgálat és vita folyik arról, hogy bármely adott időben milyen jól vagy milyen rosszul működtek az ügynökök a cég egyes részlegeinek egyes kereskedelmi kirendeltségein.

Mikor az ügynökök jól dolgoznak, állandó nyomás nehezedik rájuk, hogy dolgozzanak még jobban, mert félő, hogy esetleg rosszabbul kezdenek dolgozni. Mikor pedig rosszul dolgoznak, akkor iszonyatosan rosszul dolgoznak. Mikor egy ügynök megszerez egy nagy rendelést, vagy hoz egy fontos, új ügyfelet, rövid életű a diadalmámora, hiszen fennáll a veszély, hogy el is vesztheti azt a nagy megrendelést vagy a fontos új vevőt, legközelebb már elkaparinthatja előle egy konkurens cég ügynöke (vagy ugyanennek a cégnek egy konkurens részlege, amiből az is kiderül, milyen komplex és rendezett lett a cégünk). Még az is előfordulhat, hogy a teljesítés előtt sztornírozzák a megrendelést, ebben az esetben senki nem tudja biztosan, hogy most nyertünk-e vagy vesztettünk, így aztán még a diadalaikban is mindig ott a válság és a riadalom.

Ennek ellenére az ügynökök szeretik a munkájukat, és nem választanának semmiféle más foglalkozást. Eleven és életvidám népség, már amikor nem bántják őket alhasi görcsök, vagy nem töprengenek szerencsétlenül a jövőn; másrészt viszont gyakran váratlanul megbokrosodnak, és rengeteget panaszkodnak és veszekszenek. Vannak, akik duzzognak, vannak, akik erőszakoskodnak; olyanok is vannak, akik előbb erőszakoskodnak, aztán duzzognak. Mind isznak, mint a gödény, amíg nem kapnak májgyulladást vagy szívrohamot, vagy valami más okból el nem tiltják őket az ivástól, és előbb-utóbb kivétel nélkül mind kezdik úgy érezni, hogy pikkelnek rájuk, és igazságtalanul kárhoztatják őket. Mindegyikük meg tud nevezni a cégnél legalább egy olyan főnököt, aki érzése szerint neheztel rá, és szántszándékkal tönkre akarja tenni a karrierjét.

Az ügynökök keményen dolgoznak, és magas a fizetésük, nagy személyes költségszámlával, amelyről a cégen belül és kívül bőkezűen juttatnak másoknak is, engem is beleértve. Szép házaik vannak, jó helyeken, és jó társaságban golfoznak, jó magánpályákon. A cégnél ezt igen jó szemmel nézik. Sőt, a cég fizeti az üdülőklub-tagságukat és minden ezzel kapcsolatos költségüket is, ha a klub, ahová fölveszik őket, jó klub. A cég olyan ügynököket keres (és meg is becsüli őket), akik jó benyomást keltenek a golfpályán.

A Kereskedelmi Főosztályon nincs helye nőtlen férfiaknak, még özvegyeknek sem, mert a cég tapasztalatból tudja, hogy a nőtlen ügynökök számára milyen nehéz és veszélyes magas állású vezetőkkel és feleségeikkel társadalmilag érintkezni, vagy a közügyekben felelősségteljesen részt venni. (Ezeknek a magas állású, sikeres vezetőknek a feleségei közt túlságosan sokan vannak az olyanok, akik semmivel sem elégedettebbek házastársi helyzetükkel, mint a férjük.) Ha egy ügynöknek meghal a felesége, és nem hajlandó készségesen újra megházasodni, néhány hónapi gyász után rendszerint átteszik egy adminisztratív állásba. Agglegényeket sohasem vesznek fel az ügynöki karba, és azok az ügynökök, akik elváltak, vagy meghalt a feleségük, tudják, hogy jobb lesz, ha újra megházasodnak, vagy másik állás után néznek.

(Red Parker most már régen özvegy, kezd is bajba kerülni miatta, meg azért is, mert sokat iszik. Túlságosan is vígan él.)

Furcsa módon az ügynökök, akik természettől fogva agresszívak, egoisták és individualisták, nagyon jól elviselik azt az állandó nyomást és azt a szoros ellenőrzést, amelynek alá vannak vetve. Ösztönzi és motiválja őket a fegyelem és az irányítás. Kivirulnak, ha határozott irányítást kapnak világos célok felé. (Lehet, hogy egyebek közt ezért vonzódnak a golfhoz.) Amikor éppen nem ingerlékenyek, nem szorongnak és nincsenek letörve, akkor többnyire vidámak, magabiztosak és társaságkedvelők. Kell valaminek lennie az ilyen emberek alkatában, ami nemcsak képessé teszi őket, hogy ügynökök legyenek, hanem amiért ügynökök akarnak lenni. A mieink kifejezetten élvezik, bár úgy tűnik, sokan szenvednek közülük kolitisztől, sérvtől, aranyértől és krónikus hasmenéstől (nekem is van egy kis aranyerem, hol kijön, hol elmúlik, ahogy neki tetszik, engem egyáltalán nem zavar, mióta elmentem az orvoshoz, és biztosan tudom, hogy nem rák), arról nem is beszélve, hogy milyen sokan kapnak közülük idegösszeroppanást a feszültségtől meg a hajszolt munkától, ami a Kereskedelmi Főosztályon éppúgy előfordul, mint a többi osztályokon; és időnként az öngyilkosság is felüti a fejét az ügynökök közt. úgy kétévenként egyszer.

Az ügynökök büszkék a pozíciójukra és a cégen belül élvezett tekintélyükre és fontosságukra, hiszen az én osztályomnak és a többi osztályok jelentős részének is az a feladata, hogy segítsen az ügynököknek eladni. A cég azért van, hogy eladjon. Ezért alkalmaz minket, és ezért fizetnek.

Az a néhány ember, aki a cégnél a legkevésbé fél. a mi kis Piackutató Osztályunkon van. Ők nem hisznek semmiben, és azzal foglalkoznak, hogy statisztikai információkat gyűjtenek, szerveznek, értelmeznek és magyaráznak a vásárlóközönségről, a piacról, az országról és a világról. Először is kicsi a fizetésük, másodszor pedig tudják, hogy ha nálunk elvesztik az állásukat, különösebb baj nélkül találhatnak hasonlóan rosszul fizetett állást más cégeknél. A költségvetésük is kicsi, mert nem engedik meg többé nekik, hogy nagyobb vállalkozásokba fogjanak.

A felhasznált információk legnagyobb részét ingyen kapjuk a szakmai szervezetektől, a Statisztikai Hivataltól, a Kereskedelmi Minisztériumtól, a Kereskedelmi Kamarától, a Gyárosok Országos Szövetségétől és a Pentagontól, és egyáltalán nem lehet tudni, hogy az információ, amelyre mi a saját kisugárzott információinkat alapozzuk, igaz-e vagy hamis. De a jelek szerint ez nem is számít: csak az számít, hogy az információ megbízható forrásból származzon. A Piackutató Osztály embereit soha nem vonják felelősségre azokért a cégen kívül álló körülményekért, amelyeket földerítenek, és amelyek a verseny szempontjából hátrányos helyzetbe hoznak minket. Ami van, az van – nem azt várják tőlük, hogy változtassák meg a valóságot, hanem pusztán csak azt. hogy derítsék fel, ha tudják, és javasoljanak ötletes módszereket az álcázására. Nagyrészt az én munkám is ilyen jellegű, és Green keze alatt mi valamennyien azon ügyködünk, szoros együttműködésben a Kereskedelmi Főosztállyal és a Közönségszolgálattal, hogy féligazságokká változtassuk az egész igazságokat, és egész igazságokat gyártsunk a féligazságokból.

Ezekben a becsapási technikákban én nagyon ügyes vagyok, bár önmagamat most már nem mindig tudom becsapni (ha tudnám, akkor nem tudnék róla, igaz? Hahaha). Tulajdonképpen állandóan megdöbbentenek a cégnél azok az emberek, akik áldozatul esnek a saját propagandájuknak (a mi propagandánknak). Mostanában oly sokan vannak, akik tényleg elhiszik, hogy amit csinálunk, az csakugyan fontos. És ez nemcsak az ügynökökkel történik meg, akik olyan gyakran ismételgetik el fennhangon különféle ügynök sódereiket, hogy azok már egy bálványimádó hit logikáját és tekintélyét öltik magukra, hanem a csúcsvezetésben, a dörzsölt, tehetséges vezetőkkel is, akik pedig hozzáférhetnek az összes adatokhoz, és akiknek igazán jobban kellene tudniuk. Ugyanez történik az én szintemen és az alacsonyabb szinteken is. Nagyjából mindenkivel ez történik, aki egy jó kereskedelmi főiskolán kitüntetéssel szerzett diplomát: a cégnél egyértelműen ezek a legképzettebb és leglelkiismeretesebb emberek, és egyszersmind a leghiszékenyebbek és a legnaivabbak is. Valahányszor megindítunk például egy új hirdetési kampányt, mindig a cégen belül ugranak be neki elsőnek az emberek. Valahányszor bevezetünk egy új terméket, vagy egy régit, aminek megváltoztattuk a csomagolását, a színét és a nevét, és újnak állítjuk be. mindig a cég dolgozói az elsők, akik rohannak megvenni – akkor is, ha nem ér semmit.

Ha az ügynökök meg a cég szóvivői hinni kezdenek a saját érvelésükben, az végeredményben nem is mindig baj, mert kialakul bennük egy lojális, lelkes és hivő szemlélet, ami gyakran önmagában is figyelemreméltóan hatásos és meggyőző. Ez hozza létre azt a lelkesedést és fanatizmust, amely az embert jó polgárrá és jó alkalmazottá teszi. Ha azonban ez az én osztályomon történik valakivel, annak katasztrofális eredménye lehet, mert az illető a kelleténél jobban kezd arra támaszkodni, amit most már igazságnak vél, és elveszíti azt a képességét, hogy jó hazugságokat tudjon kiagyalni. Nem meggyőző többé. Pontosan ez történt Hollowayvel, azzal a férfival az osztályomon, aki idegösszeomlást kapott (és valószínűleg hamarosan megint össze fog roppanni).

– De hát ez az igazság, nem érted? – érvelget szelíden az ügynököknek, a titkárnőknek, még nekem is, a beavatott elnéző mosolyával. mintha annak, amit mond, mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, amiért neki nyilvánvaló. – Tényleg mi vagyunk a legjobbak. – Nem érti többé a lényeget: azt, hogy érdektelen, igaz-e vagy sem; csak az számit, hogy az emberek igaznak tartsák.

Kezd megint így mosolyogni és érvelni, és kezd jóval többet beszélni, mint amennyit szívesen meghallgatunk. Mikor beleakaszkodik a gomblyukamba, vagy valaki másnak duruzsol a fülébe az osztályomon, azt szeretném, csak sietne már, jöjjön az, az idegösszeroppanás, ha már úgyis meglesz, essünk túl rajta, és tűnjön el az útból. Ő az egyetlen, aki leáll beszélgetni Marthával, a gépírónőnkkel, aki meg fog bolondulni, és Martha az egyetlen, aki idegeskedés és ingerültség nélkül hallgatja. Roppant feszülten hallgatja, mert oda se figyel arra, amit mond.

Mindenki türelmetlen lett hozzá. És képtelen volt megérteni.(ahogy most megint egyre képtelenebb rá), hogy miért kezdték kerülni, miért nem voltak hajlandók többé hozzáfordulni, sőt, miért nem hívták meg többé még csak löncsre sem az ügynökök, akik eddig kézzelfogható bizonyítékokért fordultak hozzá, amivel alátámaszthatják a túlzásaikat és a mellébeszélésüket. Ő meg egyenesen elvárta tőlük, hogy boldoguljanak el a puszta. “igazsággal”.

Alighanem az a bölcs ember, aki tudja, hogy ostoba, és az a becsületes, aki tudja magáról, hogy hazug. És alighanem az, az ostoba, aki meg van róla győződve, hogy bölcs, vonom le magamban a végkövetkeztetést (bölcsen), miközben mi bölcs, felnőtt emberek itt a cégnél naphosszat ki-be járkálunk, rémítgetjük egymást az íróasztalainknál, a fülkéinkben és a vízhűtőknél, és megpróbáljuk kikerülni azokat, akiktől félünk. Bejövünk dolgozni, megebédelünk és hazamegyünk. Díszlépésben jövünk be, díszlépésben megyünk ki, cserélgetjük a partnereinket, összevissza kóborolunk, körbesasszézunk, hogy valaki megpaskolja a fejecskénket, aztán hazasétálunk, és ez így megy. amíg holtan nem esünk össze. Időről időre, attól függően, hogy milyen jól vagy milyen rosszul mennek a dolgok az irodában Greennel, vagy otthon a feleségemmel, vagy a fejlődésben visszamaradt fiammal, vagy a másik fiammal, vagy a lányommal, vagy a színes bőrű cselédlánnyal, vagy a gyöngeelméjű kisfiam gondozónőjével, fölteszem magamnak a kérdést: csakugyan ez minden, amit csinálhatok? Tényleg ez a legtöbb, amit még kaphatok attól a néhány évtől, ami az életemből hátravan?

És a válasz, természetesen, mindig az, hogy... igen!

Mert megvan az állásom, kapom a fizetésem, tudok jókat nevetni, és a jelek szerint mindig le tudok feküdni egyik vagy másik lánnyal, nagyjából ahányszor csak akarok; mert azok a szomszédaim és munkatársaim, akiknek kisebb a fizetésük, szürkébb az egyéniségük, unalmasabb a feleségük, irigyelnek, és fölnéznek rám; és mert csakugyan úgy néz ki, hogy mindenem megvan, amit csak akarok, bár gyakran kívánom, hogy bárcsak valaki más lenne a főnököm, és nem Green, aki szeret ugyan, és tetszik neki a munkám, de nem engedte meg, hogy fölszólaljak a cég közgyűlésén tavaly Puerto Ricóban, se a tavaly előtti közgyűlésen Floridában – és aki tudja, hogy gyűlölöm ezért, és valószínűleg soha nem fogom megbocsátani neki, de még elfelejteni sem.

(Álmodom, kellemetlen álmaim vannak, amelyek, azt hiszem, ahhoz kapcsolódnak, hogy szeretnék fölszólalni a cég közgyűlésén, és ezek az álmok mindig keserű kiábrándultságot és megaláztatást hoznak: el akarok jutni egyik helyről a másikra, és leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak elém.)

Green mostanában azt hiszi, hogy összeesküvést szövök ellene, és megfúrom. Téved. Először is nincs bennem kezdeményezőképesség; másodszor nincs hozzá bátorságom; és harmadszor még valami: azt hiszem, tulajdonképpen sok tekintetben szeretem és csodálom Greent (még akkor is, ha sok más tekintetben gyűlölöm, és neheztelek rá), és tudom, hogy valószínűleg nagyobb biztonságban vagyok, ha nála dolgozom, mintha bárki másnak a keze alatt dolgoznék – beleértve még Andy Kagle-t is a Kereskedelmi Főosztályon, amennyiben úgy döntenének, hogy engem meg az osztályomat áttesznek Green főosztályáról Kagle főosztályára.

Green meg én sok tekintetben és számos alkalommal barátok és szövetségesek vagyunk, segítünk egymásnak, néha még tapintatosak is vagyunk egymáshoz. Gyakran fedezem és megvédem, amikor lemarad, vagy megfeledkezik valamiről a saját munkájában, és az osztályomról kikerült jó munkáért gyakran neki juttatom az elismerést, amire nem szolgál rá. De ezt soha nem mondom meg neki; és soha nem mondom el neki, ha valami kedvezőt hallok róla. Élvezem, ha Greent nyugtalannak láthatom. Örülök, hogy nem bízik bennem (ez csodákat tesz az önbecsülésemmel), és szikrával sem teszek többet a szükségesnél, hogy megnyugtassam.

És én vagyok ennél a cégnél a legjobb barátja.

Így aztán Green fél tőlem, White fél Greentől, Black fél White-tól, és Brown és Green fél Blacktől, és én és Green és Andy Kagle felünk Browntól, és mindez az utolsó szóig igaz, mert Horace White csakugyan retteg a Jack Greennel folytatott beszélgetésektől, Jolinny Brown pedig, aki a széles vállával, a gyakorlati eszével és, a durva, szókimondó szájával mindenkit elsöpör maga körül, retteg Lester Blacktől, aki protezsálja.

Tudom, hogy ez igaz, mert egy unalmas, esős délutánon felraktam ezt az egész színskálát egy olyan szervezési sémára, amilyent akkor szoktam fabrikálni, mikor unom a munkámat. Mostanában azzal foglalatoskodom (munkatervem egyik magánjellegű pontjaként), hogy megpróbálok egy önellátó közösséget szervezni a cégnek azokból az alkalmazottaiból, akiknek a neve foglalkozást, szerszámot vagy természeti erőforrást jelent, hiszen a házi telefonkönyvünkben sok-sok Miller, Baker, Taylor, Carpenter, Field, Farmer, Hamincr, Nichel (az én Utópiámban a szóvicc megengedett dolog, hegy is lennék meg nélküle?) és Butcher szerepel: valószínűleg sokkal jobb szervezés lenne, ha mindenki azt a fajta munkát végezné, amit a neve sugall, bár abban nem vagyok biztos, hogy én hová tudnék akkor simán beilleszkedni, mert a nevem tudomásom szerint nem jelent semmit, és azt se tudom, hogy miből származik.

Leköti a figyelmemet és elszórakoztat, ha olyan értékes információkat gyűjthetek, amelyeknek nincs semmiféle gyakorlati jelentőségük. Tizenegy Green van a cégnél (beleszámítva a Greene-ket is), nyolc White. négy Brown és négy Black. Slocum csak egy van: én. Egy darabig ketten voltunk Slocumok; a chicagói irodánkban volt egy Mary Slocum, egy kicsi, riszálós fenekű, szép, nagy mellű, szexis csaj, egyenesen a titkárnőiskoláról jött, de kilépett, mert férjhez ment, hamarosan teherbe is esett, és eltűnt. Itt-ott színes bőrűek, négerek is kezdenek feltűnni a cégnél, makulátlan kék vagy fehér ingben és nagyon szorosan kötött nyakkendővel; fontos ember még nincs közöttük, és senki nem tudja pontosan, miért is jöttek, és tulajdonképpen mit akarnak. Mindnyájan (szinte mindnyájan) tüntetően udvariasak vagyunk hozzájuk, és úgy teszünk, mintha nem vennénk észre semmi különbséget. Az ügynökök maguk között viccelődnek rajtuk.

(- Tudod, mi történt az első néger űrhajóssal?

– Mi?

– Elszállt, mint a korom.)

Mostanában nagyon gyakran unom a munkámat. Minden rutinmunkát, ami csak bejön, továbbadok valaki másnak. Ez csak fokozza az unalmamat. Komoly probléma: mi az unalmasabb, valami unalmasat csinálni, vagy minden befutó unalmas munkát átpasszolni valaki másnak, mikor is az embernek egyáltalán nincs mit csinálnia.

Egyébként, amikor nagyok, sürgősek és kissé ijesztőek a feladatok, és a munka sok ember figyelmét fogja felkelteni, tulajdonképpen élvezem a munkámat. Beijedek, éjjel nem tudok aludni, de a legjobb teljesítményt rendszerint ez az ösztönző nyomás hozza ki belőlem, és ilyenkor élvezem legjobban a munkámat. Ezeket a fontos munkákat mind magam végzem, és borzasztó büszkén és hiún élvezem az elismerést, miután jól oldottam meg őket (mint mindig). De a kihívás és a lelkesedés efféle csúcsai között monotónia van és elkeseredés. (És arra is rájöttem, hogy ha valakinek egyszer már sikerült imponálnom, nem nagyon izgat, hogy ugyanannak megint imponáljak; miután túlélte egy-egy krízist, nagy érzelmi letörés következik, valamiféle üres. tragikus csalódás, és ami tavaly fenyegetés volt, lehetőséget és ihletet adott, az idén gyakran már elviselhetetlenül unalmas. Sokszor úgy érzem, kihasználnak, csupán azért, mert megkérnek, hogy végezzem el azt a munkát, amiért fizetnek.)

Azokon a napokon, amikor különösen melankolikus vagyok, elkezdek a merő rosszindulat álláspontjára alapozó szervezési sémákat összeállítani: az irigység, a remény, a félelem, az ambíció, a kiábrándultság, a vetélkedés, a gyűlölet vagy a csalódottság alapján osztályozom, alosztályozom és minősítem a cégnél az embereket. Ezeket a táblázatokat Boldogság Sémáknak nevezem. Ez a rosszindulatú foglalatosság mindig jobb kedvre hangol – de csak egy időre. Amikor a céget ezen a módon elemzem, meglehetősen magasra kerülök a rangsorban, mert nem vagyok sem irigy, sem csalódott, és nem várok semmit. A táblázat tetejére természetesen azok kerülnek (nagyrészt fiatalok, akiknek nincsenek eltartott hozzátartozóik), akiknek a szemében a cég még nem holmi szent és érdemes intézmény (még csak nem is olyan intézmény, amelyet különösebben érdemes volna fönntartani), hanem egyszerűen csak munkahely, és akik időlegesnek tekintik a céggel való kapcsolatukat. Számukra ez csak egy állás, ha elnök valaki, ha portás, méghozzá többé-kevésbé ugyanolyan állás. Ezeket az embereket azért raktam a táblázat tetejére, mert ha akármelyiküktől megkérdeznénk, hogy hajlandó lenne-e élete egész hátralévő részét a cégnél tölteni, harsányan azt válaszolná, hogy Nem! tekintet nélkül arra, hogy milyen csábító dolgokkal kecsegtetnék. Valamikor én is ilyen magas lovon ültem. Ha ugyanezt a kérdést ma tennék föl nekem, én is harsányan azt válaszolnám, hogy Nem! és hozzátenném:

– Azt hiszem, inkább most rögtön meghalnék.

De egyáltalán nem tervezem, hogy otthagyjam.

Az, az érzésem mostanában, hogy nem maradt számomra hely, ahová mehetnék.

Boldogság Sémám legalja felé helyeztem el azokat az embereket, akik keményen törtetnek, hogy a csúcsra jussanak. Nekem jobb sorom van, mint nekik (legalábbis úgy gondolom), mert először is nincsenek se ellenségeim, se vetélytársaim (akikről tudnék), és majdnem teljesen meg vagyok győződve róla, hogy meg tudom tartani az állásomat, amíg csak akarom; és másodszor mert a cégnél semmiféle más állás nincs, amiről józan ésszel remélhetném, hogy megkaphatom. Green állása nem is kellene nekem; ha megkapnám, nem tudnám ellátni, és ha felkínálnák, félnék elfogadni. Túl sok mindent kellene csinálni. Örülök, hogy nem fogják felkínálni (biztos vagyok benne, hogy nem fogják).

Ennélfogva egyike vagyok annak a sok-sok embernek (bár a legtöbben jóval idősebbek nálam), akikből már kiveszett az ambíció, és nem remélnek semmit, bár én továbbra is szeretném minden évben megkapni a fizetésemelésemet meg karácsonykor a tisztességes prémiumomat, és borzasztóan szeretném, ha megengednék, hogy Green főosztályának többi vezetői között én is fölmehessek a szószékre a cég következő közgyűlésén Puerto Ricóban (ha ugyan az idén megint Puerto Ricóban lesz), és elmondhassam a háromperces beszámolómat az osztályomon végzett munkáról és a jövő évi terveinkről.

Határozottan megalázó volt, hogy Green összes vezető beosztottjai közül egyedül engem hagytak ki. Mellőzésem szembetűnő volt, megaláztatásom szándékosan nyilvános, és a rákövetkező négy napon, amíg a többiek pompásan érezték magukat, golfoztak és ittak, nekem szánakozó és ünnepélyes, felületes részvétnyilvánításokat kellett végighallgatnom egy csomó embertől, akiket gyűlölök. Szerettem volna megütni vagy legorombítani őket. Green féltékenységből és puszta kicsinyes rosszindulatból hirtelen úgy döntött, hogy levesz a napirendről, arrikor már Puerto Ricóban voltunk, és a közgyűlés olyan ígéretesnek indult, és miután olyan hosszan és olyan idegesen dolgoztam (még próbát is tartottam belőle otthon, majd minden éjjel – családom nagy csodálkozására és megütközésére) a napirend nekem engedélyezett háromperces darabkáját kitöltő beszédemen, és nagyon jó, szellemes szemléltető anyagot is készítettem hozzá: tizennyolc színes diát.

– Hagyd már abba a duzzogást – parancsolt rám Green kurtán, azzal a könnyed, önelégülten ártatlan mosollyal, amivel úgy szeret affektálni, amikor tudja, hogy az elevenébe vág az embernek. – Különben is dög rossz szónok vagy, és valószínűleg sokkal jobban fogod érezni magad, ha csak a diákat meg a vetítőgépeket kezeled, és vigyázol, hogy a mások diái ne keveredjenek össze.

– Annyira szeretném, Jack – mondtam neki. Megpróbáltam hangosan beszélni, és vigyázni, hogy ne remegjen a hangom. (Tulajdonképpen szerettem volna elbőgni magamat, és féltem, hogy el is fogom.) – Soha nem beszéltem még a közgyűlésen.

– És most se fogsz.

– Olyan jó kis beszédet hoztam magammal.

– Unalmas, csupa öntetszelgés, és senkit nem érdekel.

– Csináltam egypár remek diát.

– Nem fogod levetíteni őket – mondta.

– Tavaly Floridában ugyanezt csináltad velem.

– És lehet, hogy jövőre megint ezt csinálom.

– Ez nem tisztességes.

– Valószínűleg nem.

Vártam, de nem tett hozzá semmit. Sokkal jobban ért az ilyen önérzetgyötréshez, mint én. Rajtam volt a beszéd sora, és nem hagyott nekem semmi mondanivalót.

– Nahát – böktem ki. Vállat vontam, és elfordítottam a tekintetemet.

– Fütyülök rá, hogy tisztességes-e vagy sem – folytatta erre. – Egy fontos vállalati közgyűlésről van szó, nem egy iskolai évnyitóról. Azt a kis időt, amit a napirendből kaptunk, olyan hatékonyan akarom fölhasználni, amennyire csak lehet.

– Hiszen csak három perc – könyörögtem.

– Jobban föl tudom használni azt a három percet, mint te. – Hirtelen fölnevetett, roppant barátságosan, egyáltalán nem sértőn, mintha az előbb semmi lényeges nem történt volna: a maga pimaszul erélyes és goromba modorában tudtomra adta, hogy lezárta a vitát. – Meg kell értened, Bob – ingerkedett velem (közben már-már azt hittem, hogy mindjárt át fogja karolni a vállamat. Soha nem ér hozzám) –, ez az ambíciód, hogy tarts egy kis beszédet, semmi más, csak sekélyes középosztályi hiúság. Én is olyan sekélyes vagyok, mint te, és vagyok olyan középosztályi, mint akárki, így aztán elveszem tőled a három percedet, és majd belefoglallak téged meg az osztályodat a saját beszédembe.

Te rohadt, gondoltam. – Te vagy a főnök – mondtam.

– Így igaz – vágott vissza hűvösen. – Én vagyok. És ahhoz képest, hogy a beosztottam vagy, a kelleténél máris több időt fordítottam itt rád. Biztos akarok lenni benne, hogy senki nem veszi a fejébe a cégnél, hogy te Andy Kagle-nek dolgozol, nem pedig nekem. Vagy hogy jobb munkát végzel a magad helyén, mint én az enyémen. Érted, hogy mire gondolok?

De még mennyire értettem. Green nyilvánosan megerősítette a rám vonatkozó tulajdonjogát, kimutatva, hogy joga van megvetően kezelni engem. És a saját hosszú (meglehetősen beképzelt és pedáns) beszédében "belefoglalt" engem meg az osztályomat egyetlen félmondatba:

– És Bob Slocum meg az emberei is segíteni fognak, ha úgy érzik, hogy csakugyan szükség van rájuk, feltéve, ha nem kérnek tőlük lehetetlent.

És ez volt minden, pedig az egész közgyűlésnek az a két tervezet volt az igazi fénypontja, amelyet én készítettem a következő évre. Mindenki lelkesedett értük, még a cég más részlegeiből jött vezetők is, akik csak mint vendégek és megfigyelők voltak jelen: többen is meg akartak ismerkedni velem, és kifejezésre juttatták, mennyire szeretnék, ha a saját területükön is hasonló jellegű és minőségű munkát kaphatnának a cégnél. Pompás, diadalmas időszak lehetett volna számomra az a hét, ha Green nem szorít le (le nem szorít?) a napirendről. Az ügynökök, akik a saját munkájukban föl fogják használni ezeket a tervezeteket, nem győztek nekem gratulálni, és esténként, mikor a whiskyjüket iszogatták, meg délelőtt, a reggelinél, amikor a Bloody Maryt vedelték, egyfolytában a hátamat veregették (bár egyesek máris céloztak rá, hogy mikor vége lesz a közgyűlésnek, és visszamegyünk New Yorkba, szeretnének a saját céljaik érdekében megbeszélni velem bizonyos módosításokat). És még Arthur Baron is, aki pedig mindnyájunknak főnöke ezen a főosztályon, odaballagott hozzám a szálloda teraszán az egyik délutáni koktélparti közben, csak hogy megmondja, hogy mindkét tervezetem a legjobbak közé tartozik a maga nemében, amit csak valaha látott, és hogy valószínűleg nagyon hasznosak lesznek.

Arthur Baron, aki tapintatos és halk szavú ember, Greenhez intézte megjegyzéseit, aki mellettem állt a teraszon, mert nem szereti, ha magányosan látják álldogálni. (Pillanatnyilag én szolgáltam Greennek tyúkülőül, amíg betájolta magát; és tudtam, hogy csak az alkalmat lesi, tüstént ott fog hagyni, és odacsapódik valaki máshoz, aki fontosabb ember nálam. Népes társadalmi vagy üzleti összejöveteleken Green soha nem hagy ott senkit, amíg elő nem kerül valaki más, akihez hozzácsapódhat.) Green gyorsan elnevette magát, és minden dicséretet rám hárított a munkáért; aztán tüstént le is fitymálta a jelentőségét, kijelentve, hogy egészen aznap délutánig egy betűt sem látott belőle (ami nem volt igaz, hiszen az egész megelőző tiz hét alatt rengeteget segített a bírálataival meg a javaslataival, és semmi nem kerülhetett be az anyagba, amit ő nem látott és nem hagyott jóvá). Green aztán megint kedvesen elnevette magát, és azzal a megjegyzéssel folytatta, hogy az a tény, hogy valami, amit én az ő tudta és segítsége nélkül készítettem, ilyen pompás fogadtatásban részesült, csak azt bizonyítja, hogy ő milyen pompás vezető. (Nekem semmit nem állt módomban Arthur Baronnak mondani, csak annyit tudtam kinyögni, hogy:

– Köszönöm. Nagyon örülök.)

– A jó vezetőnek egyetlen jogos célkitűzése lehet – folytatta Green nyájasan, egyenesen Arthur Baronhoz fordulva, és engem teljesen kirekesztve a figyelméből –, az, hogy a lehető leggyorsabban feleslegessé tegye magát, és aztán soha többé ne legyen semmi dolga, amíg ki nem nevezik alelnöknek, vagy nyugdíjba nem vonul. Egyetértesz velem?

Arthur Baron válaszul halkan felkuncogott, és nem szólt egy szót sem. Felém fordult Greentől, megszorította a vállamat, és továbbment. Green reménykedve bámult utána, aztán elkomorodott, és (úgy sejtem) aggódni kezdett, hogy az a célzás az alelnökségre Arthur Baron előtt túlságosan vaskos volt. Máris megbánta Green tudja, hogy sokszor túlságosan erőszakosan törtet – már abban a pillanatban tudja, amikor erőszakosan törtet –, de egyszerűen képtelen uralkodni magán. (Nem ura önmagának.)

(Én igen.) Én Greentől függök. Green vett föl és léptetett elő, és Green javasol azokra a bőkezű fizetésemelésekre és tisztes prémiumokra, amiket minden évben megkapok.

– Amikor hozzám jöttél dolgozni, harmadrendű segéderő voltál – szeret tréfálkozni velem, amikor jól kijövünk egymással –, én meg csináltam belőled egy harmadrendű vezetőt.

Hálás vagyok Greennek az előléptetésért, pedig gyakran tréfát űz belőlem, és megsérti az érzelmeimet.

Green ügyes taktikus, és nagy tapasztalata van a hivatali politikában. Ötvenhat éves, tehetséges, világos beszédű, intelligens ember, és több mint harminc éve van a cégnél. Fiatal ember volt, amikor idejött, és hamarosan megöregszik. Kezdettől fogva az volt a vágya, hogy alelnök legyen belőle, és tudja, hogy ez sose fog neki sikerülni.

Továbbra is erre sóvárog, tovább törtet és tovább intrikál, néha ravaszul, máskor kétségbeesetten, aljasul és bután, mert hosszabb időre sem beismerni, sem letagadni nem tudja önmaga előtt, hogy már kudarcot vallott. Szinte kényszeresen hízeleg, és otrombán erőlködik, hogy benyalja magát, valahányszor érintkezésbe kerül valakivel a csúcsvezetésből, vagy valakivel, aki közel áll a csúcsvezetéshez. Tudja, hogy ezt csinálja, aztán szégyelli, és megbánja, hogy lealacsonyította magát, méghozzá hiába; hiszen hajlandó ő lealacsonyítani magát, de nem hiába. Utána gyakran megbokrosodik, és szándékosan megsért egy fontos embert, hogy visszaállítsa azt a férfias méltóságot és önbecsülést, amelyet érzése szerint elvesztett. Green nagy gyerek.

Green ügyes taktikus a hivatali politikában, de mindig az volt a legfőbb hibája, hogy túlbecsülte a hivatali politika értékét az előmenetelben. Nem volt hajlandó belátni, hogy a magas állásokba való előléptetés a cégnél kivétel nélkül mindig bizonyos képességeken és teljesítményeken alapul. Tulajdonképpen soha nem értette meg. miért vitte nála sokkal többre annyi ember, akinek gyöngébb az intelligenciája, rosszabb az ízlése, kisebb a tudása és a képzelőereje, miért lett azokból alelnök. Nem látja be, hogy azok folyamatosan keményen dolgoznak, hisznek a cégben, akármire kérik őket, azt mind jól és alaposan csinálják, mindent megcsinálnak, amire kérik őket, és csak azt csinálják, amire kérik őket – és hogy a cég pontosan ezt akarja. Green nem hajlandó elismerni, hogy ezek az emberek mind szembeszökően, kiválóan alkalmasak azoknak a magasabb állásoknak a betöltésére, amelyekbe helyezték őket.

Legalábbis kiválóan alkalmasnak látszanak az új állásukra, abban az időben, amikor előléptetik őket. Időnként előfordulnak tévedések: jóslatok nem válnak be, emberek kudarcot vallanak; egy-egy ember elfárad, meggyöngül az akaratereje, összeroskad az új hivatali terhek vagy az új otthoni nehézségek alatt, és nem működik többé úgy, ahogy várták – egy-egy kisebb zökkenő a Személyzeti Főosztály működésében. Ilyenkor vagy idegösszeomlás jön, vagy az illető vezető (vetélytársai és beosztottjai irigységének tárgya) leköszön (csöndes kegyvesztettségben), és átmegy egy másik céghez, vagy félretolják, hogy helyet csináljanak valaki másnak, vagy idő előtt nyugdíjba megy, vagy golyót röpít a fejébe. Időnként, úgy képzelem, mindez benne van egyetlen példában: valaki idegösszeomlást kap, félretolják, leköszön vagy nyugdíjba megy, és aztán golyót röpít a fejébe, bár nagy hirtelen nem tudnék senkit mondani, akinek sikerült végighaladnia a vereségnek ezen az egész végjátékán. A cég minden balesetet túlél.

Míg a többi magas állású emberek keményen dolgoznak és hisznek a cégben, Green szívvel-lélekkel szorong, és még mindig önmagában próbál hinni. Ingadozva ugyan, de belé van habarodva Mildredbe, egy fiatal elvált nőbe a főosztályán, aki a termelés koordinációjánál dolgozik, gyakran rajtaüt az irodában vagy a liftben, és hirtelen és zajosan szájon csókolja, bár mindig valami közömbösséget fitogtató, hangos, nyegle megjegyzéssel, és, azt gyanítom, mindig csak akkor, amikor valaki más is látja. Máskor meg elmasírozik a lány mellett, és rá se hederít, vagy gorombán megkritizálja a munkáját vagy az íróasztala rendjét, és kegyetlenül megsebzi és megalázza, mindenféle indok nélkül. A lány viszonzásul persze imádja, és halálra van rémülve tőle. Azt hiszem, Green pontosan ezt az érzést akarja kelteni az emberekben: imádják, és legyenek tőle halálra rémülve.

Szerintem pontosan ugyanolyan gyáva, mint én; mégis, ő az egyetlen ember a cégnél, akinek van bátorsága rosszul viselkedni. Ezt irigylem: én szívélyes és tapintatos vagyok sok emberrel, akiket megvetek (azt hiszem, nagyjából mindenkivel szívélyes és tapintatos vagyok, kivéve a volt szeretőimet meg a családtagjaimat); vígan eltréfálkozom egy csomó ügynökkel, akik pokolian untatnak, és egy csomó időmet elpocsékolják az eszeveszett, ellentmondásos kéréseikkel; leiszom magam másokkal, akik untatnak és ingerelnek, beszállok az orgiaszerű bulijaikba titkárnőkkel, pincérnőkkel, elárusítólányokkal, háziasszonyokkal, ápolónőkkel, oklahomai fotómodellekkel és pennsylvaniai meg texasi stewardessekkel; van az osztályomon két férfi meg egy lány, akiket szeretnék kirúgni, és vannak napok, amikor őszintén szeretnék valamennyiüktől megszabadulni; de megpróbálom nem kimutatni, amit érzek, és valószínűleg egyikükkel sem fogok soha semmit csinálni, legfeljebb mogorván reménykedem, hogy majd csak eltűnnek maguktól; örülök, hogy Martha, az őrült gépírónőnk, nem az én osztályomon fog megőrülni, mert tudom, hogy nincs hozzá bátorságom, és nem vagyok rá képes, hogy valamit csináljak vele, mielőtt végképp becsavarodik; van egy vezetőkollégám az Értékesítési Osztályon, akivel havonta egyszer-kétszer együtt ebédelek, és akinek őszintén kívánom, hogy forduljon föl. (Évente egyszer meghívjuk vacsorára, mindig egy csomó más emberrel együtt, ő meg minden tavasszal meghív minket ebédre arra az istenverte jachtjára.) Sok embert ismerek, akihez szeretnék komisz lenni, csak egyszerűen nem olyan a jellemem.

Green viszont hírhedten szókimondó és komisz (azt gyanítom, csak 43 azért szókimondó, hogy komisz lehessen). Szívesebben kelt rossz benyomást, mint hogy semmilyen benyomást ne keltsen. Töri magát, hogy tapintatlan lehessen a vele azonos vagy alacsonyabb szinten álló emberekkel. Feszültséget, félelmet és feszengést kelt egy olyan szervezetben, amely nagyra értékeli a harmóniát, retteg a nézeteltérésektől, eltitkolja a kudarcokat, véka alá rejti a konfliktusokat és személyes ellenszenveket. Green támad és védekezik. Másokat támad, saját magát meg sajnálja.

Az emberek például mindent megtesznek a cégnél, ami csak tőlük telik, hogy csökkentsék a súrlódásokat (igyekeznek előmozdítani, hogy napi nyolc órán át úgy forogjunk egymás körül, mint az önkenő golyóscsapágyak, vigyázva, hogy össze ne ütődjünk, vagy meg ne karcoljuk egymást), és kerüljék a nyílt veszekedéseket. Sokkal jobb modornak tekintik, ha alattomosan, egymás háta mögött vívjuk meg a csatáinkat, mint ha egyenesen egymás fejéhez vágunk valamit, ami akárcsak halványan is holmi panaszra emlékeztet. (A titkos támadást le lehet tagadni, le lehet hazudni, csökkenteni lehet a jelentőségét, de a nyílt vitának tanúi vannak, és emiatt aztán foglalkoznia kell vele valakinek, aki siralmasnak fogja tartani az egész helyzetet.) Mindnyájan szívélyes, tegeződő viszonyban vagyunk, különösen azokkal, akiket utálunk (minél jobban utáljuk őket, annál szívélyesebbek próbálunk lenni), az emberek családiasan, keresztnevükön emlegetve, folyton érdeklődnek a feleségünk meg a gyerekeink iránt, még azok is, akik soha nem látták őket, vagy legfeljebb egyetlenegyszer találkoztak velük. Ennek a kényelmesen bizalmas póznak a joga lefelé nem terjed ki a titkárnőkre, a gépírónőkre vagy a küldöncökre, fölfelé a vezetési hierarchiában pedig nem tart tovább két szintnél. Jack Greent szólíthatom Jacknek és Andy Kagle-t Andynek, még Arthur Baront is szólíthatom Artnak, de Arthur Baronnál magasabb állású embert csak a vezetéknevén szólítanék és uraznék. A keresztnév nemcsak veszélyes lenne, hanem goromba is, és nekem mindig nehezemre esik a gorombáskodás (mindenkivel, kivéve a családom tagjait), még akkor is, amikor semmi veszéllyel nem jár. Jane is (a Művészeti Osztályon) tisztelettudón még mindig Mr. Slocumnak szólít, amikor találkozunk (néha, amikor különlegesen pajzán kedvemben vagyok, előzetes telefonmegbeszélés után), és elhülyéskedünk valamelyik eldugott folyosón, pedig Jane meg én mostanára már elég messzire jutottunk egymással, legalábbis szóban. Azelőtt arra biztattam a lányokat, akikre ráhajtottam, hogy szólítsanak a keresztnevemen és tegezzenek, de azóta tapasztalatból tudom, hogy mindig jobb, biztosabb és hatásosabb megőrizni a különbséget vezető és beosztott, munkaadó és alkalmazott között, még az ágyban is. (Különösen az ágyban.)

A cégtől majdnem soha nem rúgnak ki senkit; ha az emberek idő előtt használhatatlanná válnak vagy eltrotlisodnak, akkor rábeszélik őket, hogy vonuljanak korán nyugdíjba, vagy üres, jelentéktelen, újonnan kreált pozíciókba tuszkolják őket, amelyeknek nincs valóságos funkciójuk és nincs hatalmuk, ott tengődnek aztán maflán és szerencsétlenül, amíg csak a cégnél maradnak; majdnem mindig kisebb és kevésbé kényelmes irodába kell költözniük, néha olyanba, ahol már ül valaki; vagy ha még fiatalok, akkor egyszerűen egyenesen (bár udvariasan) felszólítják őket, hogy keressenek maguknak jobb állást egy másik cégnél, aztán mondjanak föl. Még azt a szemfüles, szépreményű fiatal fiókigazgatót sem rúgták ki, aki két évvel ezelőtt a cég floridai közgyűlése alatt egyszer délután berúgott, rosszul lett, és belehányt a szálloda úszómedencéjébe, holott mindenki tudta, hogy nem fogják megengedni, hogy a cégnél maradjon. Ő is tudta. Valószínűleg soha nem szóltak neki egy szót sem. De tudta. És négy héttel a közgyűlés befejezése után jobb állást talált egy másik cégnél, és fölmondott.

Green viszont kirugdossa az embereket, minden évben kirúg legalább kettőt-hármat, és nem is csinál titkot belőle; sőt, súlyt helyez rá, hogy mindenki tüstént megtudja, miután már kirúgott valakit. Gyakran nincs is rá más oka, hogy kirúgjon valakit, csak az. hogy beszéltessen magáról, vagy hogy minket, többieket, fölrázzon egy időre. A legtöbben közülünk, akikből soha nem lesz itt igazi nagykutya, Greent is beleértve, hajlamosak vagyunk letargiába süppedni, és lomhán ellavírozni azzal az energiával és azokkal az új ötletekkel, amelyek az előző éven biztonságosan átsegítettek minket. Ez az egyik oka annak, amiért soha nem fogjuk igazán sokra vinni. A legtöbben, akik elindulnak a csúcs felé, ha mást nem is lehet róluk mondani, kitartó, szorgalmas munkaerők (és gyakran igazán semmi mást nem lehet róluk mondani. Hahaha).

Néha Green azokat az embereket rúgja ki, akiket személy szerint szeret, és akik jó munkát végeznek (tulajdonképpen lehet, hogy pont abból az okból rúgja ki őket, hogy nincs rá semmi oka). Aztán kitör belőle a? együttérzés, és komolyan aggódni kezd a helyzetük miatt (mintha nem ő hozta volna őket ebbe a helyzetbe). Komoly erőfeszítéssel elkezd nekik állást keresni valahol másutt a cégnél. Rendszerint nem jár sikerrel, mert eredeti (nem jellemző) jó szándéka helyébe hamarosan újra az aljas kis előnyök iránti mohó étvágya lép, tapogatódzásai rosszindulatúvá válnak, és így kudarcra ítélik önmagukat.

Green egyik kedvenc szövege, amellyel beajánl valakit az osztályáról egy másik osztály vezetőjének: – Számodra tökéletes lenne. Nekem egyszerűen nem elég jó.

Mihelyt elég sok helyen elsütötte ezt a poént, hamarosan megfeledkezik azokról, akiket kirúgott, és azok szépen elmennek.

Elbűvölő ember (hahaha). Azokon a fontos vállalati tervezési tanácskozásokon, amelyeket háromhavonként tartanak, mindig a városon kívül, valami üdülőhelyen, egy luxusszállóban vagy egy előkelő vidéki klubban, melynek híres golfpályája van, a részlegek és főosztályok vezetői (úgy hallom) általában nem vitatkoznak, nem panaszkodnak, és nem fogalmazzák meg elégedetlenségüket egymás munkájával vagy álláspontjával kapcsolatban. De Green igen: Green kritizál, türelmetlenül csúfolódik és becsmérel, és mindig hevesen tiltakozik, valahányszor csökkentik a költségvetését, vagy tovább korlátozzák a hatáskörét. Aztán megbánja. Green indulatosan himbálja a csónakot, utána aztán fél, hogy el fog süllyedni. Olvasottabb ember, mint a legtöbben a cégnél, és olyan nyájas szellemi felsőbbrendűséget színlel, amitől még Arthur Baron is kissé kényelmetlenül érzi magát, Andy Kagle pedig, meg a többiek a Kereskedelmi Főosztályon valósággal durvának és neveletlennek érzik magukat. (Én sokkal műveltebb vagyok, mint Green, és azt hiszem, intelligensebb is, de Green nagyszájú és pimasz, én meg nem.) Hogy Green miket vágott vissza, és milyen pimaszul viselkedett ezeken a tervezési tanácskozásokon (Green még csak golfozni se tud), annak rendszerint leszivárog hozzánk a híre (főleg magán Greenen keresztül), és gyakran büszkék vagyunk rá, hogy neki dolgozunk; de én tudom, hogy mindig mennyire kínozza a félelem, hogy ez egyszer elvetette a sulykot. Greent az aggasztja, hogy a cégnél a fontos emberek közül tulajdonképpen nem szereti őt senki, és igaza van; abban azonban téved, amikor azt hiszi, hogy csak azért, mert irigylik. (Tényleg nem valami szeretetreméltó.) És tudom, hogy még mennyi minden más is aggasztja Greent, mert a cég nagy és javarészt protestáns.

Green fél például Phillip Reevestől, egy félénk, rosszul fizetett fiatal beosztottól a saját főosztályán, ami engem roppantul mulattat, mert tudom, hogy Phillip Reeves, aki protestáns, angol származású és a Yale-re járt, fél Greentől: mind a ketten sokat panaszkodnak nekem egymásra. Reeves megbízik bennem, mert szerinte tehetséges vagyok és becsületes, és nem vagyok beképzelt; tudja viszont, hogy sokat iszom, hazudozom és kurválkodom, és ezért úgy érzi, hogy megbízhat bennem.

– Rettegek, valahányszor be kell mennem az irodájába – panaszolja nekem Reeves Greenről. – Amint belépek, tüstént tesz valami szarkasztikus megjegyzést, én meg képtelen vagyok bármiféle intelligens választ kiötölni, semmi nem jut eszembe. Megfagyok. Mintha megbénulnék, nem tudok beszélni. Semmit nem tudok csinálni, csak bólintok, vagy rázom a fejem, vagy motyogok valamit válaszul a kérdéseire, csak állok, majdnem némán, a pofámon hülye vigyorral, ő meg folytatja, egyik csípős megjegyzést teszi a másik után. Nem is mondhatom, hogy hibáztatom miatta. Utána mindig gyűlölöm magamat, amiért olyan buta és kuka voltam.

– Rettegek, valahányszor csak beszélnem kell vele az irodámban – panaszolja nekem Green Phillip Reevesről. – Azt hiszem, az, az átkozott jó modora teszi, meg az a közönséges jólneveltsége. A jó modorral el tudok boldogulni, és el tudok boldogulni a jólneveltséggel is, de jó modorral és jólneveltséggel nem boldogulok. Kibillentenek az egyensúlyomból, és mintha valami teljesen idegen hülyét hallgatnék, akinek be nem áll a szája, amikor hallom, hogy miket mondok, és rájövök, hogy mit csinálok. Elsütök valami ártatlan tréfát, amikor bejön, csak hogy megpróbáljak mindkettőnk számára fesztelenebb hangulatot teremteni, ő meg megáll, megmered, és csak bámul rám azzal a pofájára fagyott, jeges, fennhéjázó mosollyal. Nem tudok belőle semmiféle reakciót kicsiholni. Olyan ideges leszek, hogy egyik hülye megjegyzést teszem a másik után, erőlködve próbálok barátságos lenni, ő meg csak áll, fölényesen, megvetően, és várja, hogy befejezzem. Most már biztosan megvet, és nem mondhatom, hogy hibáztatom miatta. Isten látja a lelkemet, semmit nem tesz, hogy én fesztelenebbül érezzem magam, azt mondhatom neked. Utána pedig gyűlölöm magamat, amiért olyan buta és gyönge voltam. Csak aztán töröm a fejemet, hogy miért nem rúgom ki. Mert az a vereség beismerése volna, hát azért, pedig a munkája tényleg vacak.

Egyiküknek sem mondom el, amit a másik mond (bár Reevest megpróbálom fölvidítani). Egyik se hinne nekem, és nem volna semmi értelme. Baljós varázserejük van egymás fölött – ilyen egyszerű ez –, és azt a baljós varázserőt, ami két ember között egyszer kialakult, semmi nem tudja megváltoztatni, és rendszerint egész életre szól.

Greennek baljós varázsereje van fölöttem.

– Azt hiszem, eldöntötték, hogy engem rúgnak ki – böki ki nekem váratlanul Green. – Kagle-től kéne megszabadulniuk, de azt hiszem, ő meg Horace White végül megdumálták őket. Neked a haverod. Te sok mindent hallasz. Eridj, tudd meg Kagle-től vagy Browntól vagy valakitől, hogy mi folyik itt. Különben téged rúglak ki.

Nem hiszem, hogy Green tényleg ki akar rúgni (bár a bizakodásom soha nem tart túlságosan hosszú ideig. Egyáltalán nem vagyok biztos benne azokon a napokon, amikor tudom, hogy rossz hangulatban van, és látom, hogy hosszú időre magára csukja az ajtaját). Tudom, hogy Green szeret, bár nem vagyunk szorosabb barátságban, megbízik bennem, és tudom, hogy szereti a munkámat meg azt, ahogy az osztályomat vezetem. És tudom, hogy Green fél Andy Kagle-től, aki szintén szeret, és esetleg megpróbálna védelmébe venni, és Arthur Barontól is fél, aki szintén szeret (azt hiszem, szeret: Arthur Baron mindig mindenkivel úgy bánik, mintha kedvelné – még olyan emberekkel is, akikről tudom, hogy nem szereti őket, így aztán hogy lehetne biztos benne az ember?), és talán nem engedné, hogy Green kirúgjon. Kagle egyenesen megesküdött, hogy meg fog védeni, ha Green valaha úgy döntene, hogy meg akar szabadulni tőlem, és tüstént átvesz a saját főosztályára, sokkal magasabb fizetéssel, csak hogy borsot törjön Green orra alá, így hát látszólag teljes biztonságban vagyok, egészen addig, amíg be nem megyek Kagle-hez, hogy megtudjak Greenről, amit csak lehet, és tüstént azt nem hallom tőle, amint bemegyek az irodájába:

– Azt hiszem, végül úgy döntöttek, hogy kirúgnak!

És velem mi lesz, ha ez megtörténik?

Andy Kagle-nek, mint a Kereskedelmi Főosztály vezetőjének, erős hatalmi pozíciója van a cégünknél, és most fél, hogy elveszti.

Lehet, hogy igaza van. A neve teljesen rossz. (Félig rossz. Az Andrew-val nincs semmi baj, de a Kagle?) Az öltözködése is. Rosszul választja ki a színeket, a fazont, de még az anyagot is, és az öltönyei, a zakói és az ingei soha nem állnak elég jól rajta. Akkor áll át a csíkos puplinra és a skótkockás gyapjúra, amikor a többiek már hónapokkal azelőtt áttértek a lenvászonra vagy a farmeranyagra, vagy visszatértek a kamgarnra vagy az alpakára. Iszonyatos, liliommintásan luggatott barna cipőket hord. Bokafix zoknikat visel (én meg ordítani szeretnék vagy belerúgni, amikor meglátom a sípcsontját.) Kagle még középmagasnak sem mondható köpcös ember, a csípője meg a lába hibás, ez vele született rendellenesség (ami szintén nem sokat javít a megjelenésén); járás közben enyhén sántít.

Kagle-nek jó képességei vannak és nagy gyakorlata, de ezek nem számítanak többé. Csak az számít, hogy nincs stílusa. Nem jó a modora. Nincs humora (szellemesnek szánt beköpései rosszak, és rosszak a viccek is, amiket mesél), nem járt főiskolára, és nem tud elég fesztelenül viselkedni olyan emberek közt, akik főiskolát végeztek. Tudja magáról, hogy félszeg. Nem tartozik a kedélyes extrovertáltak közé; ideges extrovertált, a legrosszabb fajtából (különösen a többi ideges extrovertáltak számára), így aztán lehet, hogy meg vannak számlálva a napjai.

Kagle azok közé a szegény hapsik közé tartozik, akik alulról kezdték és felküzdötték magukat, és ez meg is látszik rajta. A maga erejéből lett az, ami, és ezt képtelen eltitkolni. Tudja, hogy rosszul illeszkedik be, de azt nem tudja, hogy mikor vagy miért vagy hogyan változzon meg, hogy olyan jól be tudjon illeszkedni, ahogyan kellene. Esetlen parvenü, ez a helyzet, és tudja is magáról, hogy esetlen parvenü (bár annyira parvenü, hogy még azt sem tudja, mit jelent a parvenü szó; de Green tudja, és én is tudom). Kitűnő eredményeket ért el mint kereskedelmi vezető, de ez szinte semmit nem számít. Ártani sem árt nekünk sokat többé. Ő azt hiszi, hogy számít. Komolyan azt gondolja, hogy fontosabb az, amit csinál, mint az, hogy ő maga milyen, de én tudom, hogy téved, és hogy a gyönyörű Consuelo Crespi grófnő (ha ugyan van ilyen grófnő) mindig fontosabb lesz, mint Albert Einstein, Madame Curie, Thomas Alva Edison, Andy Kagle és én.

Kagle gyakorló lutheránus, templomba jár, és erősen és elfogultan katolikusellenes; mikor magunk közt vagyunk, ezt vigyorogva, keserű célzásokkal el is árulja nekem. A kisebb értekezleteket, amelyeken katolikus ügynökök is jelen vannak, azzal kezdi, hogy tréfás megjegyzéseket tesz a pápára, ezzel próbál erőlködve haveri légkört teremteni. A viccei rosszak, és senki nem nevet rajtuk. Már tanácsoltam neki, hogy hagyja ezt abba. Azt mondta, abba fogja hagyni. De nem hagyja. Mintha kényszerítené rá valami.

Kagle kényelmetlenül érzi magát a saját szintjén vagy magasabb szinten álló emberek között. Gyakran izzad a homloka meg az orra töve, és nyálbuborékok ülnek ki a szája sarkában. Érzi, hogy nem tartozik közéjük. Nem valami felszabadult azokkal az emberekkel sem, akik a keze alatt dolgoznak. Megpróbál úgy viselkedni velük, mintha közéjük tartozna. Ez durva (és otromba) hiba, mert az ügynökei meg a fiókigazgatói nem akarják, hogy azonosuljon velük. Számukra ő a vezetőséget jelenti; és tudják, hogy szinte teljesen ki vannak neki szolgáltatva, kivéve azt a néhány alatta dolgozó, igen jó családból származó ügynököt, akik a társadalmi érintkezésben simán beilleszkednek a cég felső vezetői közé, akiknek viszont ő van kényre-kegyre kiszolgáltatva, s ettől csapdába esettnek és szorongatottnak érzi magát köztük.

Kagle rábízza Johnny Brownra (akitől fél. és akiben nem bízik) az ügynökök ráncba szedését (hogy ő legyen a szemükben a rossz ember). És Brown kitűnően és nagy élvezettel végzi ezt a munkát. (Brown rokonságban áll Blackkel, Black unokahúgát vette feleségül.) Az, hogy Brownnak sikerül halálra rémítgetni az ügynököket, csak erősíti Kagle bizonytalanságát, és gyöngíti a hatalomérzését. Kagle meg van róla győződve, hogy Brown az ő állására pályázik, de nincs benne elég bátorság, hogy összevesszen vele, áthelyeztesse vagy kirúgja. Kagle (bölcsen) kerüli a leszámolást Brownnal, aki majdnem mindenkivel nyers és harcias, különösen délután, ha ebédnél ivott. Kagle inkább elutazik a városból, és elmegy egy teljesen fölösleges üzleti útra, mintsem hogy itt bármin bárkivel összevesszen, és rendszerint ürügyeket kohol valami kiszállásra, valahányszor akár itt, akár otthon, a feleségével meg a gyerekeivel, kritikus pont felé közelednek a problémái, mert szeretné, ha valaki más intézné el őket. Azt reméli, hogy mire visszajön, már elintéződtek, és rendszerint így is van.

Brown kivételével (akit gyűlöl, akitől fél, akiben nem bízik, és akivel nem tud mit csinálni) Kagle megpróbál mindenkit szeretni, aki csak nála dolgozik, és megpróbálja mindenkivel megszerettetni magát. Nem szívesen fegyelmezi az ügynökeit, nem szidja le őket, még akkor sem, ha ő (vagy Brown) rajtakapja őket, amikor csalnak a költségszámlájukkal, vagy hazudnak a vevők felkeresésével vagy az üzleti útjaikkal kapcsolatban. (Kagle is hazudik a saját üzleti útjaival kapcsolatban, és akárcsak mi, többiek, valószínűleg egy kicsit legalább csal a költségszámlájával is.) Nem hajlandó túladni embereken, még az olyanokon sem, akik részegesek, mint Red Parker, vagy más okból hasznavehetetlenek. Ez is egyike azoknak a kifogásoknak, amelyeket gyakran hallani róla. (Időnként pontosan azok az emberek hozzák fel ellene, akiktől mások szerint meg kellene szabadulnia.) Nem hajlandó például nyugdíjba küldeni Ed Phelpst, aki maradni szeretne. (– Én kirúgnám a felét ezeknek a hazug striciknek, hogy a seggükön csúsznának kifelé! – hőzöng Brown hangosan és nagy élvezettel Kagle ügynökgárdájáról előttem és Kagle előtt, mintha föl akarná heccelni Kagle-t, hogy ő tegye meg. – A másik felének meg, azoknak a lusta disznóknak, fegyelmit adnék.)

Kagle kétségbeesetten szeretne népszerű lenni az összes “hazug stricik" és “lusta disznók" közt, akik nála dolgoznak, még az adminisztrátorok, a titkárnők és a gépírónők közt is, töri magát, hogy beszélgessen velük, aminek az, az eredménye, hogy lenézik. Minél inkább lenézik, annál jobb próbál lenni hozzájuk; és minél jobb hozzájuk, annál inkább megvetik. Vannak napok, amikor annyira el van keseredve, hogy a jelek szerint szinte képtelen kimozdulni az irodájából, vagy (rajtam kívül) bárkit beengedni magához. Hosszú ideig zárva tartja az ajtaját, és inkább egyáltalán nem ebédel, semhogy beengedje a titkárnőjét, aki fölhozná neki az ebédet, és amit csak tud, mindent telefonon intéz el.

Kagle fesztelenül érzi magát velem (még a nagyon rossz napjain is), és én is fesztelenül érzem magam vele. Néha csak azért üzen értem, hogy erősítsem meg vagy cáfoljam meg a pletykákat, amiket hallott (vagy kitalált), és segítsek eloszlatni a szorongásait és a szégyenkezését. Én nem teszem próbára, és nem fenyegetem; én nem állítom problémák elé; ellenkezőleg: tudja, hogy segítek (legalábbis segíteni próbálok) megoldani neki a mások által támasztott problémákat. Kagle bízik bennem, és tudja, hogy velem biztonságban van. Én meg nem félek tőle többé. (Sőt. érzem, hogy meg tudnám félemlíteni, valahányszor csak akarnám, hogy velem gyönge, én pedig vele szemben erős vagyok, és időnként, miközben bizalmasan elmesél nekem valamit, undorító vágy fog el, hogy hirtelen ráijesszek, és mindörökre elküldjem a fenébe, valami brutális, váratlan sértéssel, vagy hogy belerúgjak a nyomorék lábába. A sértett düh és a kegyetlen megvetés hátborzongató keveréke ez, ami kezd felgyűlni bennem, és amit el kell fojtanom: nem tudom, honnan van, és meddig tudok még úrrá lenni rajta.) Kagle elveszítette a hitét önmagában; ez végzetes lehet, mert az emberekben itt, mint mindenütt, kevés szánalom van a kudarcot vallottak iránt, ragaszkodás meg egy csöpp sincs.

Én szánom Kagle-t (mintha már elkövettem volna azt a sértést, vagy gonoszul belerúgtam volna a nyomorék lábába – tudom, hogy előbb vagy utóbb meg fog történni, néha annyira erős bennem a kívánság), mint ahogy önmagamat is szánom. Sajnálom Kagle-t, mert igazában rendes ember, ha nem is különösebben elragadó vagy csodálatra méltó. Gyakran aggódom miatta, és együtt érzek vele, mert attól a naptól fogva, hogy idejöttem Greenhez dolgozni, mindig jó volt hozzám, és még most is jó. Megkönnyíti a dolgomat. Megbízik az ítéleteimben, hallgat a szavamra, és támogat az ügynökeivel folytatott vitáimban. Sok ügynöke, különösen az újak többsége, nagy tisztelettel bánik velem, mert érzik, hogy az ő védnöksége alatt működöm. (Azok között a régi ügynökök között, akiknek nem megy valami jól, biztosan vannak, akik azzal vádolnak, hogy én is segítettem romlásba dönteni őket.) Az ügynökeivel támadt összes nézeteltérésekben kivétel nélkül mindig nekem van igazam, és ők tévednek. Én türelmes vagyok, gyakorlatias és racionális, ők meg indulatosak és makacsok. Ezekben a helyzetekben nekem könnyű gyakorlatiasnak és racionálisnak lennem, hiszen engem a legcsekélyebb mértékben sem veszélyeztetnek azok az üzleti problémák, amelyek őket fenyegetik.

Kagle gyakran jegyzi meg tréfásan Arthur Baron és más fontos emberek előtt, néha még az én jelenlétemben is, hogy én mennyivel különb lennék Green állásában, mint Green; ha én is ott vagyok, Kagle ezt maliciózus vigyorral mondja, mert már sokszor könyörögtem neki, hogy ne tegye. Nem vagyok benne biztos, hogy Kagle tényleg különbnek tart Greennél, vagy pusztán baráti gesztusként tesz így, és úgy gondolja, hogy megtisztel vele, másrészt meg visszajut a dolog Greenhez, és őt meg ingerli, és idegesíteni fogja. Mivel Andy Kagle jó hozzám, és én nem félek tőle többé, egy kicsit én is lenézem.

Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy ezt eltitkoljam (bár gyakran magam is meglepődöm, amikor rájövök, hogy szarkasztikus megjegyzéseim és buzdításaim a szándékoltnál élesebbek. Van bennem valami, valami üszkös és rémítő, ami ki akar törni, és el akarja őt pusztítani, hiába sánta és tökéletlen). Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy minden módon segítsek neki, és védjem, ahogy csak tudom. Még azt is rendszeresen fölajánlom neki, hogy közvetítem Johnny Brownnak azokat a kifogásait és utasításait, amelyeket ő maga fél átadni; bár, ha elkerülhetem, Brownnal ebéd után soha nem kockáztatok meg semmit. Mint mindenki, aki Brownt ismeri, én is igyekszem távol tartani magamat tőle ebéd után (hacsak nincs rá szükségem, hogy mellém álljon egy valaki mással folytatott vitában), amikor legtöbbször kivörösödik a szeme, és ingerlékeny lesz az italtól, és mindig ellenséges és harcias hangulatban van. Amikor Brownnak rossz kedve van, és dolgozik benne a whisky, mindig azt a benyomást kelti, mintha semmi másra nem vágyna, csak egy jó kis verekedésre. És nem kétséges, hogy a hordómellével, az izmos vállával, a vastag, erős kezével meg is állná a helyét. És az sem kétséges, hogy Brownnak rendszerint igaza van.

Kagle és Brown jelenlegi (és vissza-visszatérő) ellenségeskedése megint az ügyfél látogatási jelentések miatt tört ki. Az ügynökök utálják kitölteni ezeket a kis rózsaszín, kék és fehér nyomtatott űrlapokat (a rózsaszín a reménybeli, a kék az aktív ügyfeleket jelenti, a fehér pedig a régebben aktívakat, azaz, azokat a számlákat, amelyek elapadtak, ezért újra reménybelivé váltak, bár nem szükségképpen különösebben reménybelivé), melyeken kecsegtetően és részletesen le kellene írniuk az ügyfeleknél tett látogatásaikat (vagy állítólagos látogatásaikat). Az ügynökök utálnak minden papírmunkát, ami bonyolultabb a rendelési űrlapok kitöltésénél; különösen utálnak költségelszámolási jelentéseket írni, és hetekkel, néha hónapokkal el vannak velük maradva. Az ügynökök eleve tudják, hogy az, az információ, amelyet az ügyfél látogatási jelentésekben szolgáltatniuk kell, túlnyomórészt hamis lesz. Brown véleménye szerint az ügyfél látogatási jelentések mindenkinek csak az idejét pocsékolják, ezért nem szívesen kényszeríti az ügynököket a kitöltésükre. Kagle fél Browntól, ezért nem szívesen kényszeríti Brownt, hogy kényszerítse az ügynököket, hogy töltsék ki őket.

De Arthur Baron ragaszkodik az ügyfél látogatási jelentésekhez. Arthur Baron kizárólag így tudja figyelemmel kísérni, hogy mit csinálnak az ügynökök (illetve legalábbis mit mondanak), nincs semmi más, megbízhatóbb forrása, amelyre a döntéseit és a jelentéseit alapozná, pedig bizonyára tudatában van annak, hogy az értesülések jelentős része, amelyekre döntéseit alapozza, és amelyek alapján jelentéseit elkészíti, hazugságokból áll.

Ettől az ügytől én megpróbálom távol tartani magamat, ártatlan pofát vágok, és minden érdekeltnek rokonszenvező megértést színlelek. Inkább üldögélek itt az irodámban, irkálok, firkálok, telefonon udvarolgatok Jane-nek, vagy beszélgetek egy Penny nevű rendes lánynyal, akit nagyon régen ismerek, vagy osztályozom a cégnél az embereket, és szerkesztgetem a Boldogság-sémáimat, mintsem hogy ebbe belekeveredjek. Fütyülök az ügyfél látogatási jelentésekre, nekem nem kell velük törődnöm. Piti ügy, mégis úgy látszik, egyike azoknak a piti ügyeknek, amelyek egy-két embert tönkretehetnek, én meg nem látok rá módot, hogyan juthatnék ebben a helyzetben az egyik főnök kegyeibe, anélkül, hogy elveszíteném a másikét, így aztán megpróbálom (okosan) olyan távol tartani magam az egésztől, amilyen távol csak bírom, bár azért időnként elejtek egy-egy megjegyzést az ügynökök előtt, akikkel történetesen valami más ügyben összejövök, hogy Kagle, Brown vagy Arthur Baron kereste az ügyfél látogatási jelentéseiket, és hogy a dolog rendkívül sürgős, a lehető leghamarabb be kell adniuk azonnali tanulmányozás és kiértékelés céljából. (Azt nem említem meg – és soha nem is fogom –, hogy szerintem mindenki csak az idejét pocsékolja velük, kivéve engem.)

Ebben és más apróságokban megteszek mindent, amit csak tudok, hogy segítségére legyek Kagle-nek (és Brownnak) (és Arthur Baronnak). Tanácsokat osztogatok neki, és pletykákat, híreket és jelentéseket hordok neki a cég más részeiről, ha úgy gondolom, hogy érdeklik vagy aggasztják.

– Mit hallottál? – tudakolja.

– Miről?

– Tudod.

– Mire gondolsz?

– Jesszusom – panaszkodik –, te őszinte szoktál lenni hozzám. Most már benned se bízhatom.

– Miről beszélsz?

– Hallom, hogy nekem kifelé áll, Brown meg jön befelé, és hogy te valószínűleg mindent tudsz erről. Denverben kaptam a fülest.

– Á, fenét.

– Szeretem az őszinteségedet.

– Én is a tiédet.

Kagle gépiesen elvigyorodik, aztán, enyhén sántikálva, a szőnyegen át odamegy az irodája ajtajához, és becsukja. Visszamosolygok rá, és kényelmesen elhelyezkedem a barna bőrfoteljében. Mindig roppant biztosnak és roppant felsőbbségesnek érzem magamat, amikor én ülök valakinek az irodájában, csukott ajtók mögött, és mások – talán Kagle vagy Green vagy Brown – aggódnak odakinn, hogy vajon mi folyik odabenn. Kagle-nek pazarul berendezett, nagy sarokszobája van, amelybe ő maga valahogyan sehogy sem illik bele. Idegesnek látszik, és mosolyogni próbál, miközben visszajön, és leül az íróasztal mögé.

– Komolyan, te mindent hallasz – mondja nekem. – Nem hallottál valamit?

– Miről?

– Rólam.

– Nem.

– A fáma azt mondja, hogy énnekem kampec. Greenre meg Horace White-ra fognak hallgatni, és túladnak rajtam. Brown kapja meg az állásomat.

– Ki mondta ezt neked?

– Nem mondhatok neveket. De leadták nekem a drótot Denverben, elmondták, szigorúan bizalmasan. Ez igaz. Nekem becsszóra elhiheted.

– Á, fenét.

– De igen.

– A denveri irodánkban senki sincs, aki bármi ilyesmiről tudhatna, vagy leadná neked a drótot, ha tudná.

– Hát a Denver. az nem. De a többi az igaz.

– Iszonyatosan hazudozol – mondom. – Az egész szakmában te tudsz a legrosszabbul hazudni. Nem is értem, hogy lehetett belőled valaha is ügynök.

Kagle egy pillanatra elvigyorodik, jelezve, hogy méltányolja a humoromat, aztán újra elkomorodik.

– Brown elmond neked dolgokat – mondja. – Nem tett rá semmi célzást?

– Nem – rázom a fejemet. (Úgy látszik, mindenki azt hiszi, hogy én mindent tudok. – Te mindent tudsz – mondta nekem Brown. – Mi folyik itt? – Én még csak azt se tudtam, hogy egyáltalán folyik valami – feleltem. Jane megkérdezte: – Mi van? Igaz, hogy meg akarnak szabadulni az egész Művészeti Osztálytól? – Azt én nem engedem, hogy téged kitegyenek, szívem – feleltem. – Még akkor se, ha nekem magamnak kell fizetnem a fizetésedet.)

Megint csak a fejemet rázom. – És valószínűleg nem igaz. Brownt sose neveznék ki. Mindenkivel összevész.

– Akkor mégis hallottál valamit! – kiált föl Kagle.

– Nem, dehogyis.

– Akkor kit neveznének ki?

– Senkit. Andy, miért nem hagyod már a fenébe ezt a sok lószart, és miért nem fogsz hozzá a saját munkádhoz, ha igazán annyira aggódsz? Ha igazán annyira aggódsz, miért nem kezded már el megcsinálni azokat a dolgokat, amiket kellene, amiket elvárnak tőled?

– Mit kellene csinálnom?

– Amit elvárnak tőled. Ne akarj olyan jó ember lenni mindenkihez, aki csak alattad dolgozik. Nem is sikerül, és senki nem is akarja. Te most már a vezetőséghez tartozol. Az ügynökeid az ellenségeid és nem a haverjaid, és azt várják tőled, hogy te meg az ő ellenségük legyél, és hajszold őket. mint a rabszolgákat. Brownnak igaza van.

– Nem szeretem Brownt.

– Érti a dolgát. Küldd nyugdíjba Ed Phelpset.

– Nem.

– Horace White ezt akarja tőled.

– Phelps öreg már. Maradni akar.

– Pont azért kell rákényszerítened, hogy elmenjen.

56 – A fia tavaly elvált. A menye pont most vitte el az unokáját Seattlebe. Lehet, hogy soha nem látja többé azt a kislányt.

– Hát ez rém szomorú.

– Mibe kerül a cégnek megtartani, még ha nem csinál is semmit?

– Nagyon kevésbe.

Akkor miért kényszerítsem rá, hogy menjen nyugdíjba? (Kagle-nek ebben teljesen igaza van, és borzasztóan szeretem ezért az elhatározásáért, hogy békén hagyja Phelpset. Phelps öreg, és hamarosan úgyis meghal, vagy olyan beteg lesz, hogy nem tudja folytatni.)

– Mert túl van már a hivatalos nyugdíjkorhatáron. És mert Horace White ezt akarja tőled.

– Nem szeretem Horace White-ot – jegyzi meg Kagle lágyan és tiszteletlenül. – És ő se szeret engem.

– De érti a dolgát – mutatok rá.

– Hogy tudnám én ezt Ed Phelpsnek megmondani? – kérdezi Kagle. – Mit tudnék mondani neki? Te megtennéd helyettem? Nem olyan könnyű ez.

– Intéztesd el Brownnal – javaslom.

– Nem.

– Ez a te munkaköri feladatod, nem az enyém.

– De hát nem olyan könnyű, nem?

– Ezért fizetnek neked olyan sokat.

– Nem kapok én olyan sokat – tér ki majdnem automatikusan –, az a sok adó meg minden...

– De igen, sokat kapsz. És hagyd abba ezt az örökös utazgatást. Ezt senki nem szereti. Mi a fészkes fenét csináltál egész héten Denverben, amikor ott semmi nem történik, tőled meg azt várják, hogy itt légy, szervezd a következő közgyűlést, és dolgozz a jövő évi forgalmi előrejelzéseken?

– A közgyűlési anyagra ráállítottam Ed Phelpset.

– Ő aztán sokat fog csinálni.

– És a forgalmi előrejelzéseim mindig tévesek.

– Na és akkor? Legalább megvannak.

– És még?

– Golfozz többet. Beszélj Red Parkerrel, és vegyél magadnak egy kék blézert. Vegyél rendesebb öltönyöket. Ne tedd le a zakódat az irodában, és ne gombold ki az inged gallérját, és húzd meg a nyakkendődet, hogy rendesen álljon a helyén. Jézusom, csak nézd meg magadat. így néz ki egy disztingvált, fehérgalléros vezető?

– Az Úr nevét hiába ne vegyed – viccelődik.

– Eridj már.

– Jó üzleti eredményeim vannak – érvel.

– És van egy jó sportzakód? – szögezem neki a kérdést.

– Jesszusom, mit számít egy jó sportzakó?

– Többet, mint a jó üzleti eredményeid. Senki nem vesz föl az irodába olyan zakót, amelynek kerek bőrfoltok vannak a könyökén, legfeljebb hétvégén, víkendkor. A kék meg a szürke öltönyeidhez húzzál fekete cipőt. És ne a furgonoddal járj be a városba.

– Oké – adja meg magát mogorva, kesernyés mosollyal, aztán, színlelt meglepetéssel és belenyugvással, hosszú, halk füttyel fújja ki a levegőt. – Igazad van. – Lassan fölkel, és elindul az irodája sarkában álló fogas felé a zakójáért. – Megígérem, veszek egy kék blézert.

Bő lesz (pontosan látom előre), lógni fog a válla, és lötyögni fog mellben, és valószínűleg pontosan akkor fogja megvenni a kék jersey blézert, amikor mi többiek már áttértünk a moherre vagy a santungra, vagy visszatérünk a gyapotszövetre, az eszterházi kockásra vagy az alpakára. Az a gyanúm, hogy már elkésett; az a gyanúm, hogy nem áll többé módjában (ha ugyan valaha is módjában állt), hogy mindenki megelégedésére megváltozzék. Pillanatnyilag azonban (amíg ott vagyok nála) kitesz magáért: begombolja a gallérját, szorosra húzza a nyakkendője csomóját, és felveszi a zakóját. A zakó rémséges: durva tweed-utánzat, ovális szarvasbőrfoltokkal a könyökén.

– Na, így jobb? – érdeklődik.

– Nem sokkal.

– Ki fogom dobni ezt a barna cipőt.

– Az segít valamit.

– Green hogy bánik veled mostanában? – kérdezi csevegve.

– Elég jól – felelem. – Miért?

– Ha az én főosztályomon volnál – veti fel ravaszul, immár kissé magabiztosabb modorban, s mintha csintalan mosolyra húzódna a szája széle –, én megengedném, hogy annyit beszélj a legközelebbi közgyűlésen, amennyit csak akarsz. Az ügynököket mindig nagyon érdekli a munka, amit számukra csinálsz, meg amit mondasz róla.

58 – Viszlát – felelem. – Majd találkozunk.

Mind a ketten nevetünk, mert mind a ketten tudjuk mit akar a másik, mitől fél. és hol vannak az érzékeny pontjai. Kagle tudja, hogy meg akarom tartani az állásomat, és szeretném, ha megengednék, hogy felszólaljak a cég következő közgyűlésén (az isten verje meg – megtiszteltetés lenne és elismerő gesztus, még ha csak három percről van is szó, és kiérdemeltem és akarom, és kész!). Én meg tudom, hogy Kagle szeretné, ha segítenék neki, hogy megvédelmezhesse magái Greennel (és Brownnal) (és Blackkel) (és White-tal) (valamint Arthur Baronnal) szemben.

– Ugye szólsz majd nekem, ha hallasz valamit? – kérdezi, miközben elindulunk az ajtó felé.

– Hát persze – biztosítom.

– De ne kérdezősködj – figyelmeztet sötét, rosszkedvű vigyorral. – Még bogarat teszel a fülükbe.

Nevetünk.

Még kuncogunk mind a ketten, amikor Kagle kinyitja az irodája ajtaját, és odakinn ott találjuk a titkárnőmet, aki az ő titkárnőjével beszélget.

– Ó, Mr. Slocum – csicsergi vidáman és dallamosán, mert ez a stílusa, és szeretném, ha már kirúgtam volna –, Mr. Baron hívatja, most rögtön.

Kagle félrehúz. – Mit akar? – kérdezi rémülten.

– Honnan tudjam?

– Eridj be hozzá.

– Mit gondoltál, mit akartam csinálni?

– És gyere és mondd el nekem, ha mond valamit arról, hogy meg akarnak tőlem szabadulni.

– Persze.

– Bejössz, ugye bejössz?

– Hát persze hogy bejövök. Az isten szerelmére, Andy, hát nem bízol bennem?

– Hová mész? – érdeklődik Green, mikor elmegyek mellettea folyosón, útban Arthur Baron irodája felé.

– Arthur Baron hívat.

Green rémült, üveges tekintettel lefékez és megáll; tőlem csak annyi telik, hogy nem röhögök a pofájába.

– Mi a csudát akar tőled? – szeretné tudni Green.

– Fogalmam sincs.

– Menj csak be hozzá.

– Már én is gondoltam rá.

– Ne légy már olyan istenverte gunyoros – vág vissza Green dühösen, mire én lesütöm a szememet, mert az indulatossága zavarba hoz és megaláz. – Még abban sem vagyok biztos, hogy benned megbízhatom-e.

– Ne haragudj, Jack – motyogom. – Nem akartalak megbántani.

– Amint végeztél nála, tüstént bejössz hozzám – adja ki a parancsot. – Tudni akarom, hogy mit mond. Tudni akarom, hogy kirúgnak-e vagy nem.

– Miről beszélt veled Kagle? – kérdezi Brown, mikor belébotlom.

– Tudni akarta, miben sántikáltál, amíg ő Denverben volt.

– Elsimítottam a hülyeségeit, és megvédtem azt az istenverte állását, abban sántikáltam – vág vissza Brown.

– Pontosan ezt mondtam neki én is.

– Hogy te micsoda hazug fráter vagy – mondja nekem Brown derűsen.

– Johnny, engem ezért fizetnek.

– De mindenki tudja...

– És?

–... és így azt hiszem, nem is számit.

– Diplomata vagyok, Johnny. Nem hazug.

– Aha. Diplomata – helyesel Brown. Fölnevet, rekedten és kedélyesen. – Te hazug strici.

– Éppen be akartam menni magához – mondja nekem Jane. – Szeretném megmutatni magának ezt a dekorációt.

Pimaszul bámulom a csöcsét. – Látom én a dekorációját. – Vihogni kezd, és gusztusosan elpirul, de én komolyra fordítom a szót. – Most nem, Jane, be kell mennem Arthur Baronhoz.

– Ó, hello, Mr. Slocum – üdvözöl Arthur Baron titkárnője. – Hogy van?

– Maga remekül néz ki mama.

Arthur Baron irodájának csukva van az ajtaja, és nem tudom, mit kezdjek vele, nyomjam le a kilincset, és egyenesen menjek be, vagy kopogjak félénken, és várjam meg, amíg behív. De Arthur Baron huszonnyolc éves titkárnője, aki kedvel engem, és sok baja van a férjével (a hapsi valószínűleg buzi), bátorítóan int a fejével, hogy csak menjek be egyenesen. Gyöngéden lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. Arthur Baron egyedül ül az íróasztalánál, és mosolyogva üdvözöl. Föláll, és lassan előrejön, hogy kezet fogjon velem. Mindig nagyon szívélyes hozzám (és mindenkihez), mindig nagyon udvarias és tapintatos. Mégis félek tőle. Azt hiszem, baljós varázsereje van fölöttem (ahogy mindenkinek, aki csak életemben a főnököm volt, baljós varázsereje volt fölöttem), és alighanem mindig az is lesz.

– Hello, Bob – mondja.

– Szia, Art.

– Gyere be. – Zajtalanul becsukja az ajtót.

– Kösz.

– Hogy vagy, Bob?

– Remekül, Art. És te?

– Szeretném, ha fölkészülnél rá – mondja nekem –, hogy te lépsz Andy Kagle helyére.

– Kagle? – kérdezem.

– Igen.

– Nem Green?

– Nem. – Arthur Baron sokatmondóan és biztatóan elmosolyodik. – Úgy gondoljuk, Green állására még nem vagy igazán fölkészülve.

Ebben udvarias irónia van, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy Kagle fontosabb és jelentékenyebb pozíciót tölt be, mint Green, és hogy Green Kagle alárendeltje lenne, ha Kagle erősebb jellem volna. Az ajánlat megdöbbent, néhány zilált másodpercig fogalmam sincs, mit mondjak, mit csináljak, vagy milyen pofát vágjak. Arthur Baron mereven figyel és vár.

– Nekem tulajdonképpen semmi eladási gyakorlatom nincs – mondom végül, roppant báván.

– Arra nekünk nincs is semmi szükségünk – feleli. – Azt akarjuk, hogy vezess. Lojális vagy, intelligens vagy, jellemes vagy, jó a munkaerkölcsöd. A jelek szerint jó érzéked van a hosszú távú elképzelésekhez meg a stratégiához, és jól kijössz a legkülönfélébb emberekkel. Diplomatikus vagy. Érzékeny vagy és megértő, és minden jel szerint jó vezető. Ennyi nem elég, hogy bízzál magadban?

– Kagle jó erő, Art – mondom.

– Kagle jó ügynök, Bob – válaszolja Arthur Báron, hangsúlyozva a különbséget. – És valószínűleg módodban lesz megtartani őt mint ügynököt, ha úgy döntünk, hogy leváltjuk, és ha úgy döntesz, hogy vállalod.

– Szeretném, azt tudom.

– Valószínűleg azt is megengednénk, hogy magad mellett tartsad segéderőként vagy szaktanácsadóként, azokhoz a különleges programokhoz, ahol olyan emberekkel lenne dolga, akikkel jól tud bánni. De nem volt jó vezető, és véleményünk szerint nem is lesz képes jobb teljesítményre. Kagle sok mindenben nem tart lépést velünk, többiekkel, pedig ez az ő állásában roppant fontos. Rengeteget hazudozik. Horace White már azért is azt akarja, hogy szabaduljak meg tőle, mert hazudik nekünk. Még mindig sokat utazgat, pedig megmondtam neki, azt akarom, hogy több időt töltsön idebenn. Az öltözködése iszonyatos. Még mindig barna cipőt hord. Tudom, hogy ennek nem volna szabad számítania, de mégis számít, és ezt most már neki is tudnia kell. Nem küldi be nekem az ügyfél látogatási jelentéseket.

– Ami azokban a jelentésekben van, az nagyrészt nem igaz.

– Tudom. De nekem mégis szükségem van rájuk a saját munkámhoz.

– Ennek Brown a felelőse – vagyok kénytelen rámutatni.

– Nem tartja kézben Brownt.

– Az nem könnyű.

– Fél tőle.

– Én is – vallom be.

– És én is – vallja be ő is. – De ha az én kezem alatt dolgozna, akkor vagy a markomban tartanám, vagy megszabadulnék tőle. És te?

– Brownnak Black unokahúga a felesége.

– Én ezzel nem törődnék. Ha arról lenne szó, hogy Brownnal valamit csinálni kell, nem engednénk, hogy Black beavatkozzon.

– Hagynátok, hogy kirúgjam?

– Ha úgy döntenél, hogy igazán azt akarod. Bár jobb szeretnénk inkább áthelyezni. Kagle kirúghatta volna, de Brown most már jobban érti a részletkérdéseket, mint ő. Kagle soha nem akar kirúgni senkit, még azokat se, akik iszákosak, tisztességtelenek vagy használhatatlanok. Nem hajlandó kirúgni Parkert, vagy nyugdíjba küldeni Phelpset, és képtelen Greennel együttműködni. És még mindig faji és vallási megkülönböztetés alapján veszi fel az embereit, pedig emiatt is figyelmeztettük.

– Nagyon magas pozícióról van szó – mondom.

– Szerintünk meg tudnál birkózni vele.

– És ha nem?

– Ezen most ne törjük a fejünket.

– Én kénytelen vagyok – mondom vigyorogva.

Együttérzően vigyorog vissza. – Akkor keresnénk neked egy másik jó állást, valahol másutt a cégnél, ha úgy gondolnád, hogy itt akarsz maradni, hacsak nem csinálnál valami botrányos vagy tisztességtelen dolgot, de biztos vagyok benne, hogy ez nem fordulhat elő. Nem kell most rögtön döntened. Az egész még csak az én ötletem, és korántsem eldöntött dolog, tehát megkérlek, tartsd titokban. De megpróbálunk hosszú távra előre gondolkodni, és szeretnénk tudni, mit fogunk csinálni, ha elérkezik a közgyűlés. Szóval légy szíves, gondold meg komolyan, és tudasd velem, hogy hajlandó vagy-e vállalni, ha úgy döntünk, hogy leváltjuk Kagle-t, és téged nevezünk ki a helyére. Ha nem akarod, nem kell elvállalnod, és semmi hátrányod nem fog származni belőle, ha nem vállalod, ezt megígérhetem. – Miközben feláll, megint elmosolyodik, és könnyedebb hangon folytatja: – Az idén azért még ugyanúgy meg fogod kapni a fizetésemelésedet meg a tisztességes prémiumodat. De szerintünk el kéne vállalnod. És nem fog ártani, ha elkezdesz fölkészülni, már miközben elhatározod magadat.

– Mit csináljak?

– Tartsál szoros kapcsolatot Kagle-lel és az ügynökökkel, és próbálj meg még többet megtudni mindenről, ami történik. Döntsd el, milyen reális célokat lehet kitűzni, és milyen változtatásokat kell végrehajtanod, hogy ezeket a célokat elérhesd, ha téged nevezünk ki.

– Én szeretem Andy Kagle-t.

– Én is.

– Mindig nagyon jó volt hozzám.

– Nem a te hibád. Mindenképpen leváltanánk. Valószínűleg ő is jobban fogja érezni magát, ha különleges programokon dolgozhat a te kezed alatt. Gondolkozol a dolgon?

– Hát persze.

– Jól van. És nem szólsz róla senkinek, ugye?

– Ebben biztos lehetsz.

– Köszönöm, Bob.

– Köszönöm, Art.

– Mit akart Arthur Baron? – támad nekem Green, abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábom a folyosóra.

– Semmit – válaszolom.

– Nem mondott semmit?

– Nem.

– Úgy értem, rólam?

– Nem.

– Hát akkor mit mondott? Csak hívatott valamiért.

– A fiának beszédet kell mondani az iskolában, és szeretné, ha gyártanék hozzá egypár viccet.

– Ennyi volt az egész? – horkan föl Green, megvetően és elégedetten. – Azt én is meg tudnám csinálni – gúnyolódik. – Jobban, mint te.

Nyald ki, gondolom válaszul, hiszen tudom, hogy ha valaha megkapom Kagle állását, beletiporhatom a földbe, és csúszni-mászni fog előttem, mint egy hernyó. De bevette a mesémet, nem?

– Mit akart Arthur Baron? – kérdezi Johnny Brown.

– A fiának beszédet kell mondani az iskolában, és szeretné, ha gyártanék hozzá egypár viccet.

– Javíthatatlan hazug vagy.

– Diplomata, Johnny.

– De rá fogok jönni.

– Kezdjek el másik állás után nézni? – kérdezi Jane.

– Van itt nálam egy állás, itt mindjárt, amivel foglalkozhatna.

– Szörnyű ember maga, Mr. Slocum – nevet fel, kivörösödve zavarában és örömében. Valósággal izzik, nagyon csábító. – Maga rosszabb, mint egy kamasz.

– Sokkal jobb vagyok, mint egy kamasz. Csak jöjjön be az irodámba, most mindjárt, és megmutatom. Azok közül a fiúk közül, akikkel maga jár, melyiknek az irodájában van olyan heverő, mint az enyémben? És melyik tart pirulákat az iratszekrényében?

– Szeretnék – mondja (és egy pillanatra megrémülök, hogy tényleg bejön). – De Mr. Kagle vár magára odabenn.

Mit akart Arthur Baron? – kérdezi Kagle, abban a pillanatban, ahogy belépek az irodámba, és látom, hogy ott ólálkodik aggódva a sarokban.

Mielőtt feléje fordulok és ránézek, becsukom az ajtót. Megint lompos, mint rendesen, én meg csüggedt vagyok és dühös. Az ingén nincs begombolva a gallér, és a nyakkendőjén több ujjnyira lelóg a csomó. (Egy pillanatra elfog az inger, hogy két kézzel belemarkoljak az inge elejébe, és elkezdjem rázni, hogy egy kicsit észre térjen; és pontosan ugyanabban a pillanatban egy másik ingert is érzek: szeretnék belerúgni a nyomorék lábába, a bokájába vagy a sípcsontjába, ahogy csak bírok.) Nedves a homloka, gyöngyözik rajta a veríték, csillog a szája, kicsit nyálas, másutt meg száraz, fehér por van rajta szétkenve, alighanem egy szódabikarbóna-tabletta maradványa.

– Semmit – mondom neki.

– Nem mondott valamit?

– Nem. Semmi fontosat.

– Rólam?

– Egy szót se.

– Ezt komolyan mondod?

– Esküszöm.

– Egye meg a fene – tűnődik Kagle megkönnyebbülten. – Miről beszélt? Meséld el. Valamiért csak hívatott.

– A fiának beszédet kell mondani az iskolában, és szeretné, ha gyártanék hozzá egypár viccet.

– Tényleg?

– Aha.

– És nem mondott rólam semmit, a világon semmit?

– Nem.

– Se az ügyfél látogatási jelentésekről, se a denveri utamról?

– Nem.

– Hű! Akkor lehet, hogy biztonságban vagyok. Még alelnök is lehet belőlem az idén. Miről beszélt?

– Csak a fiáról. Meg arról a beszédről. És a viccekről.

– Valószínűleg csak képzelem az egészet! – kiált fel ujjongva. – Tudod, lehet, hogy egy szép napon én is fel tudom majd használni azokat a vicceket, ha egyszer az én kölykeim közül találják fölkérni valamelyiket, hogy mondjon beszédet az iskolában. – Ráncolja a homlokát, arcát hirtelen révült elkeseredés felhőzi be. – Csak az én két gyerekem nem sokat ér – emlékezteti magát hangosan, szórakozottan. – Különösen a fiam nem.

Kagle is megbízik bennem. Csakhogy én nem vagyok benne egészen biztos, akarom-e, hogy megbízzon bennem.

– Andy – szólítom meg hirtelen –, miért nem játszol biztonságosabban? Miért nem viselkedsz rendesen? Miért nem fogsz neki, és miért nem csinálsz meg mindent, amit akarnak tőled?

Meg van döbbenve. – Miért? – kiált föl. – Mi a baj?

– Hogy megtarthasd az állásodat, azért, ha ugyan még nem késő. Miért nem próbálsz meg parírozni? Ne hazudozz többé Horace White-nak. Ne utazgass annyit. Ha nem tudod rávenni Parkert, hogy hagyja abba az ivást, helyezd át egy másik kirendeltséghez, és küldd nyugdíjba Ed Phelpset.

– Mondott valaki valamit?

– Nem.

– Akkor honnan veszed mindezt? – faggatózik. – Ki mondta neked?

– Te – vágom vissza elkeseredetten és utálkozva. – Te mesélsz nekem hónapok óta újra meg újra ezekről a dolgokról. Hát akkor miért nem látsz neki, miért nem csinálsz valamit, ahelyett, hogy egész idő alatt folyton csak aggodalmaskodsz, és vállalod a kockázatot? Légy szíves, térj már észhez! Szedd ráncba Brownt, és működj együtt Greennel, és miért nem veszel már föl egy négert meg egy zsidót?

Kagle mogorván ráncolja a szemöldökét, és néhány másodpercig komoran, némán töpreng. Várok, közben azon töröm a fejem, vajon mennyit vesz belőle komolyan.

– Mit csinálnék egy füstössel? – kérdezi végül, mintha hangosan gondolkozna, és közben másutt járna az esze.

– Nem tudom.

– Egy zsidót még csak tudnék használni.

– Ne legyél ebben túlságosan biztos.

– Vannak zsidó vevőink.

66 – Lehet, hogy nem tetszene nekik.

– De mit csinálnék egy füstössel?

– Kezdhetnéd azzal – tanácsolom –, hogy találsz neki valami más nevet, amin emlegesd.

– Például?

– Például Fekete. Nevezd Feketének.

– Ez muris.

– Aha.

– Mindig füstösnek neveztem őket – mondja Kagle. – Úgy neveltek, hogy a niggereket füstösnek nevezzem.

– Engem is úgy neveltek, hogy nevezzem füstösnek a négereket.

– Mit csináljak? – kérdezi. – Mondd meg, hogy mit csináljak.

– Nőjön már be a fejed lágya, Andy – mondom neki komolyan, mert megpróbálok szívvel-lélekkel segíteni rajta. – Középkorú férfi vagy, két gyereked van, és magas állásod egy jó, nagy cégnél. Sok mindent várnak tőled. Itt az ideje, hogy felnőtt légy. Itt az ideje, hogy komolyan vedd a dolgokat, nekiláss, és megcsináld mindazt, amit meg kell csinálnod. Tudod, hogy mikről van szó. Egyébről se beszélsz, csak ezekről.

Kagle elgondolkozva bólint. Barázdákba ráncolja a homlokát, miközben töpreng a tanácsomon, melyben nyoma sincs a hülyéskedésnek. No, most kezdek hatni rá. Miközben a válaszára várok, feszülten figyelem. “Kagle, te barom – szeretnék kétségbeesetten ráordítani, miközben ő ünnepélyesen elmélkedik –, én segíteni próbálok rajtad! Mondj valami okosat. Juss már egyszer valami értelmes döntésre abban a zűrzavaros életedben." Mintha hallaná, mert összeszedi magát, és földerül az arca. Fölnéz, rám bámul, kissé elmosolyodik, aztán, miközben én reménykedve csüggök a szavain, azt mondja:

– Gyere, menjünk, keféljünk egyet.

A cégnek irányelvei vannak a félrekeféléssel kapcsolatban. Oké a dolog.

És a jelek szerint ezt mindenki tudja is (bár nincs megfogalmazva egyik személyzeti kézikönyvben sem). Beszélni a kefélésről még okébb, mint csinálni, de csinálni is oké, bár arról beszélni, hogy az ember a saját feleségével kefél, soha nem oké. (Csak képzeljük el: – Öregem, őrült jót kettyintettem a nejemmel az éjjel! – Ez nem volna illedelmes, semmi esetre sem egy olyan úriemberrel, akivel üzleti kapcsolatban állsz, és aki esetleg ismeri a feleségedet.) De valaki másnak a feleségével kefélni, az nagyon is oké, nem kevésbé oké beszélni róla, kivéve ha a férje a cégnél dolgozik, vagy a cégnél valaki ismeri és szereti. A cég helyesli a kefélést, ha némi lendülettel, humorral, közönségesen és ügyesen csinálod, érzelmek nélkül, fiatal és csinos lányokkal, vagy olyan nőkkel, akik idősebbek ugyan, de külföldiek, vagy más szempontból érdekesek, ha nem jár túl nagy zajjal, és ha legalább valami szimbolikus gesztust teszel, ami diszkrécióra utal, nem kürtölik a dolgot világgá, nem jár botránnyal vagy más súlyos romantikus komplikációkkal. Például beleszeretni valakibe rendszerint nem oké, bár ha tüstént a válás után elveszel valakit, akkor az, de az se oké, ha valakinek "viszonya van", legalábbis ha férfi az illető.

A kefélés (vagy a kefélésről való beszélgetés) fontos alkotóelem a cég minden közgyűlésén, és döntő szempont a közgyűlés helyének kiválasztásában; azok az ügynökök, akiknek leghamarabb sikerül megkettyinteniük valakit, legtöbbször a közgyűlés társadalmi sztárjaivá válnak, bár nem szükségképpen irigylik őket. (Ez attól függ, hogy mennyire jó a nő, akit a keféléshez találtak.) A közgyűléseken a kefélés rendszerint három- vagy négytagú csoportokban zajlik (ketten elhatározzák, hogy elmennek szerencsét próbálni, és magukkal visznek még egyet vagy kettőt). A cégnél nagyjából mindenki kefél (legalábbis úgy látszik), vagy legalábbis úgy beszél, mintha kefélne (vagy kefélt volna). Sőt, a cég közgyűlésein valósággal comme il faut lett, hogy még a cégnél egészen fönn a csúcson álló, nagyon öreg és impotens férfiak is – sőt, különösen azok – ravaszul és hencegve célozgassanak a maguk és mások nemi kicsapongásaira üdvözlő beszédeikben, köszönetnyilvánításaikban, munkatársak bemutatása során és a komolyabb témákkal foglalkozó beszédek kötetlen bevezetőiben. A kefélés a cég minden szintjén vicces témának számít, még az olyan emberek szemében is, mint Green vagy Horace White. De nem az a téma, amiről Andy Kagle-nek most tréfálkoznia kellene.

– Andy, én komolyan beszélek – mondom.

– Én is – feleli.

Miután Kagle elmegy, becsukom az irodám ajtaját, bezárkózom, és nem engedek be senkit, és megpróbálom eldönteni, mit is csináljak most az Arthur Baronnal folytatott beszélgetésem után. Lemondom az ebédmegbeszélésemet, és fölteszem a lábamat az íróasztalomra.

Fájósak a lábaim. Az állcsontom sorvadóban van, és egy szép napon, hamarosan, ki kell majd húzatnom az összes fogaimat. Fájni fog. Van egy boldogtalan feleségem, akit el kell tartanom, és van két boldogtalan gyerekem, akikkel törődnöm kell. (Van még az a másik gyerekem is, azzal a gyógyíthatatlan agyi defektussal, aki se nem boldog, se nem boldogtalan, és nem tudom, mi fog történni vele, ha mi meghalunk.) Van nyolc boldogtalan beosztottam, akiknek megvannak a maguk problémái és a maguk boldogtalan, eltartott hozzátartozói. Szorongásaim vannak, el kell fojtanom a hisztériáimat. Nyomaszt a politika, a nyári faji zavargások, a kábítószerek, az erőszak, a tizenévesek nemi élete. Mindenütt perverzek és elmebetegek leselkednek, akik megronthatják vagy megfojthatják akármelyik gyerekemet. A bűnözés ott van az utcáinkon. Szembe kell néznem az öregedéssel. A fiam, bár még csak kilencéves, máris szorong, mert nem tudja, mi akar lenni, mikor felnő. A lányom hazudik. Az amerikai civilizáció hanyatlását, az Amerikai Egyesült Államok egész kormányzatának minden bűnét és minden hanyagságát nekem kell hordoznom ezen az én szegény, gyönge vállamon.

És azon kapom magam, hogy egy magasabb állás várományosa vagyok.

És azon kapom magam – Isten legyen hozzám irgalmas! –, hogy akarom.

A FELESEGEM BOLDOGTALAN

A feleségem boldogtalan. Egyike annak a sok-sok férjes asszonynak, akik nagyon-nagyon unatkoznak és nagyon magányosak, és nem tudom, hogyan segíthetnék ezen (azonkívül, hogy elválok, és még boldogtalanabbá teszem. Nemrégiben együtt voltam egy férjes asszonnyal, aki elmondta nekem, hogy időnként annyira magányosnak érzi magát, hogy hideg lesz, mint a jég, és a szó szoros értelmében attól fél, hogy megfagy belülről és meghal, és azt hiszem, tudom, mire gondolt).

A feleségem klassz nő. Igazán az, legalábbis az volt. és néha megsajnálom. Mostanában iszik napközben, esténként pedig flörtöl, vagy legalábbis flörtölni próbál a házibulikon, ahová elmegyünk, bár tulajdonképpen nem is tudja, hogyan kell. (Nagyon rosszul flörtöl, szegénykém.) Nem valami vidám asszony, legfeljebb különleges alkalmakkor, rendszerint amikor legalább egy kicsit a fejébe szállt a bor vagy a whisky. (Nem jövünk ki jól egymással.) Úgy érzi, hogy öregebb lett, kövérebb, és már nem olyan csinos, amilyen volt – és persze igaza van. Azt hiszi, ez számít nekem, pedig ebben téved. Azt hiszem, nekem ez nem számít. (Ha tudná, hogy nekem nem számít, valószínűleg még boldogtalanabb lenne.) A feleségem igazán nem rossz nő: magas, jól öltözködik, és jó alakja van, és gyakran büszke vagyok rá, amikor velem van. (Ő azt hiszi, hogy én soha nem akarom, hogy velem legyen.) Azt hiszi, hogy nem szeretem többé, és ebben talán szintén igaza van.

– Máma együtt voltál Andy Kagle-lel – mondja.

– Honnét tudod?

– Sántikálsz járás közben.

Megvan az, az átkozott rossz szokásom, hogy fölveszem más emberek jellegzetes szokásait. Ezek a jegyek válogatás nélkül ragadnak rám, olyan emberekről is, akiket nem szeretek. Ha olyasvalakivel vagyok együtt, aki hangosan, gyorsan és erőszakosan beszél, mindjárt én is gyorsan és hangosan kezdek beszélni vele (bár korántsem mindig erőszakosan). Ha olyasvalakivel vagyok együtt, aki lustán, vontatottan beszél, és déli vagy nyugati származású, én is elkezdem lustán nyújtani a szót, és szinte úgy beszélek, mintha magam is Délről vagy Nyugatról jöttem volna, olyan hamisítatlan tájszólásban, mintha én nevelkedtem volna ott, és nem az, az illető.

Ezt nem szándékosan csinálom. Ez gyengeség, tudom, erkölcsi vagy jellemhiba, finom és alattomos, szinte foglyul ejtő ösztön, hogy pont olyan legyek, mint akárki, akivel történetesen éppen együtt vagyok. És nemcsak a beszédben esik ez meg velem, hanem a fizikai cselekvésekben is, ahogy járok, ülök, ahogy a fejemet billentem, a karomat vagy a kezemet rakom. (Gyakran belém hasít a félelem, hogy valaki, akivel együtt vagyok, azt fogja hinni, hogy szándékosan majmolom, mert meg akarom sérteni, és nevetségessé akarom tenni. Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy féken tartsam magamban ezt a hajlamot.) Öntudatlanul (tudat alatt?) lép működésbe, akár józan vagyok, akár részeg (rendszerint vidám, kellemes, mulatságos részeg vagyok), éberségem és viszolygásom ellenére saját elszánt akarata van, és rendszerint csak akkor jövök rá, hogy átsurrantam valaki másnak az egyéniségébe, amikor már benne vagyok. (A feleségem azt mondja, hogy mostanában a moziban, különösen a vígjátékoknál, együtt fintorgok és gesztikulálok a vásznon fintorgó és gesztikuláló emberekkel, és nem állíthatom, hogy nincs igaza.)

Ha együtt ebédelek vagy munka után elkoktélozgatok Johnny Brownnal (akit a természet meg a véletlen Isten dühös emberévé tett), rengeteget káromkodom, és sokat panaszkodom, keménynek és erősnek érzem magam, és úgy is beszélek. Ha Arthur Baronnal vagyok, lassan, halkan és intelligensen beszélek, és szelídnek, okosnak, méltóságteljesnek és kifinomultnak érzem magamat, mégpedig nemcsak addig, amíg vele vagyok, hanem egy darabig még utána is: természete az én természetemmé válik, míg csak össze nem találkozom a következő emberrel, akinek erőteljesebbek a személyiségvonásai az enyémeknél, vagy tekintélyesebb az üzleti vagy a társadalmi pozíciója. (Mikor azonban Greennel vagyok, nem érzem magam sem kecsesnek, sem értelmesnek: otrombának és tehetségtelennek érzem magam-amíg el nem tűnök a közeléből, utána aztán hajlamos vagvok csiszolt epigrammákon törni a fejemet, amiket más emberekkel társalogva fölhasználhatnék.) Gyakran töröm a fejemet, milyen is az én igazi egyéniségem.

Van egyáltalán?

Mindig jól öltözködöm. De akármit veszek föl, mindig az a nyugtalanító érzésem van, hogy utánozok valakit; mindig eszembe jut valaki, egy ismerősöm, aki lényegében ugyanígy öltözködik. Ezért gyakran úgy érzem, a ruháim nem is a saját ruháim. (Sőt, időnként előfordul, hogy amikor kinyitom a szekrényem ajtaját, teljesen megdöbbenek, hogy miféle ruhák lógnak benne. Természetesen mind az enyémek, de egy pillanatra olyanok, mintha még sose láttam volna őket.) És néha úgy érzem, nem fecsérelnék annyi időt, pénzt és energiát arra, hogy lányokat és más nőket hajkurásszak, ha nem volnék annyit olyan férfiak társaságában, akik ezt csinálják; vagy úgy beszélnek, mintha más vágyuk se lenne. Én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó mulatság-e (bár abban biztos vagyok, hogy rengeteg bajjal jár). És ha még most sem vagyok benne biztos, akkor tudom, hogy sose leszek.

Ha vitatkozom valakivel, aki csúnyán dadog, nagy bajban vagyok; mert időnként magam is enyhén dadogok, és a helyzet azzal fenyeget, hogy a beszélgetés hamarosan reménytelenül értelmetlen szótagfoszlányokká hullik szét. Rettegek dadogókkal beszélgetni; halálosan félek, hogy én is dadogni találok majd, egész életemre végem lenne, ha egyszer valakinek figyelnem kellene a száját, aki egy-két mondatnál tovább dadog; amikor együtt vagyok valakivel, aki dadog, ha elengedem magam, szinte érzem, amint alakul az ajkamon és egyre erősödik a gyönyörűséges, tantaluszi kínokat okozó remegés, amely ki akar szabadulni, mindörökre ki akarja vonni magát az ellenőrzésem alól. Kényelmetlenül érzem magam homoszexuálisok jelenlétében is, és az a gyanúm, hogy ennek is ugyanez lehet az oka (kísértésbe eshetek, hogy én is az legyek). Távol tartom magam az olyan emberektől, akiknek tikjük van, hunyorognak, vagy rángatózik az arcuk, ezek olyan jellegzetes vonások, amelyeket nem akarok fölvenni. Az a baj, hogy nem tudom, tulajdonképpen ki vagy mi vagyok.

Ha trágár emberekkel vagyok együtt, akkor trágár vagyok.

Ki vagyok én? (Találgathatok hármat.)

A lányom nem trágár, de mostanában mocskos a szája, amikor a barátaival beszélget, és egyre mocskosabb akkor is, amikor velünk beszél. (Nekem is mocskos szám van.) Valamiféle pozíciót próbál ezzel magának teremteni köztünk, vagy legalább valami reakciót kiprovokálni belőlünk, de se én, se a feleségem nem tudjuk, hogy mit, vagy hogy miért. Alighanem ő is részévé akar válni annak, amit a környezetében lát, és attól félek, hogy máris elvegyül és föloldódik a környezetében, itt, a szemünk előtt. Olyan akar lenni, mint mások, a vele egykorúak. Nem tudom megakadályozni benne; nem tudom megmenteni. Valami történt vele is, bár nem tudom, hogy mi vagy mikor. Még tizenhat éves sincs, és azt hiszem, máris elveszett. Halványodik az egyénisége. Gyerekkorában a mi szemünkben annyira különbözött minden más gyerektől. Most már nem látszik annyira különbözőnek.

Ő vajon kicsoda?

Csüggesztő módon szórakoztat az a tudat, hogy jelzőket, főneveket, igéket, rövid kifejezéseket veszek kölcsön az emberektől, akikkel együtt vagyok, és gyakran azon kapom magam, hogy be vagyok zárva az enyémnél kisebb szókincsükbe, akár egy hörcsög a ketrecébe. Az ő nyelvezetük az én nyelvezetem lesz. A saját szókincsem cserbenhagy (ha ugyan az enyém), és még teljesen közkeletű szinonimákra is képtelen vagyok rátalálni. Ahelyett, hogy a saját szavaimat keresgélném, belécsimpaszkodom az ő szavaikba, és a későbbi beszélgetésekbe is magammal hurcolom a frazeológiájukat (még akkor is, ha a szöveg, amit loptam, esetleg nem is elsőrendű).

Ha elbeszélgetek egy négerrel (egy nyamnyammal, ha előtte olyan albínóval beszéltem, aki nyamnyamnak mondja a nyamnyamot), ha nem vigyázok, nemcsak hogy elkezdem az ő zsargonját használni (legyen az harcos hippi vagy idillikus Tamás bátyó), hanem még a kiejtését is átveszem. Ugyanezt csinálom a Puerto Ricó-i taxisofőrökkel is; ha egyáltalán szóba állok a taxisofőrökkel (általában megpróbálok nem beszélgetni velük, ki nem állhatom a New York-i taxisofőrök rosszindulatú nyafogását, kivéve a Puerto Ricó-iakat), a beszélgetés rendszerint inkább az ő szintjükön folyik, mint az enyémen. (Nem tudom, mi az én szintem, hahaha.) És ugyanez történik akkor is, amikor közép- vagy főiskolás korú fiúkkal és lányokkal beszélek; áthidalom a nemzedéki szakadékot, utánozom őket: az ő zsargonjukat használom, és látványosan azonosulok az ízlésükkel és a nézeteik kel, pedig nem mindig érzem ezt az, azonosulást. Valamikor azt hittem, azért csinálom, hogy elbűvölő legyek; most már tudom, hogy nincs más választásom. (A lányom barátai, különösen a barátnői, szeretnek, és felnéznek rám; ő nem.)

Ha Andy Kagle-lel vagyok, sántítani kezdek.

– Máma együtt voltál Andy Kagle-lel – mondja a feleségem.

A konyhában vagyunk.

Csakugyan Andy Kagle-lel voltam; abbahagyom az Andy Kagle-t utánzó sántikálást, és józanul átgondolom, nem beszéltem-e emellett még spanyolos akcentussal is a feleségemmel, mert a lányok, akikkel Kagle meg én ezúttal elmentünk, mind a ketten kubaiak voltak és csúnyácskák. Prostituáltak. Senki nem nevezi többé prostituáltnak a kurvát (én a legkevésbé. Most csinibaba, kis csaj és call girl a nevük), de azok voltak. Prostituáltak. És megint emelkedett szellemű fogadalmat tettem (miközben fölhúztam a nadrágomon a cipzárat, és visszabújtam az atlétatrikóba, ami már bűzlött a hónom alatt a délelőtti izzadságtól), hogy a mai naptól fogva egyszerűen nem fogok többé olyan lányokkal lefeküdni, akik nem tetszenek nekem.

A kurváinkkal jobban elboldogultunk, Kagle meg én, mint egymással délután, de egyúttal rosszabbul is. A kettő közül az enyém volt a csinosabbik (Kagle mindig azt akarja, hogy én válasszam magamnak a csinosabbat), vörösre festette a haját, csak a töve volt fekete. Műveletlen volt; de a bőre sima (nem voltak rajta pattanások, fekélyek vagy kelések), a ruhája pedig tiszta. Szelíd természete volt és gyöngéd modora. Szeretett volna annyi pénzt összespórolni, hogy kozmetikai szalont nyithasson. Barátságos volt és szolgálatkész (nem mindig azok), és a kedvemben akart járni.

– Szereted, ha fölcukkolnak? – kérdezte tőlem lágyan.

Amikor Kagle nem tud meglépni se hazulról, se a hivatalból, mert nem mehet üzleti útra (mint például most Denverbe, ahonnan éppen hazajött), szeret New York-i kurvákhoz ellógni, sötét szállodákba vagy olcsó, rideg bérházakba, ahová minden további nélkül föl lehet menni kéglire és ahol vékonyak a falak. Arra kér, hogy kísérjem el. Én mindig visszautasítom. – Ugyan – mondja. És én mindig elmegyek.

Nekem ez nem élvezet. (Bár határozottan élvezem a pásztorórákat egy-egy rendkívüli, kétszáz dolláros call girllel akiket néha-néha baráti ajándékként valamelyik szállító szervez be nekem, akitől vásárolok. Amikor ezekről mesélek Kagle-nek, csak mosolyog. Nem hiszem, hogy Kagle-nek csinos lány kellene egy pompás lakosztályban. Szerintem Kagle-nek kurva kell.) Tisztátalannak érzem magam. (Kivétel nélkül mindig visszataszít az atlétatrikóm szaga, amikor újra fölveszem, pedig a saját szagom, és rendszerint egészen enyhe. Azokon a napokon, amikor nem veszek atlétatrikót, a szag ott van az ingemen, enyhe, de félreismerhetetlen, akkor is, ha dezodoráló szert használok. A szag én vagyok – én? –, és azt hiszem, önmagámtól nem tudok hosszabb időre megszabadulni.) Tudom, hogy van abban valami gonosz, valami romlott és határozottan idejét múlta, hogy felnőtt emberek, sikeres vezetők, mint Kagle meg én, színjózanon, közönséges kurvákhoz járunk a saját szülővárosunkban. Nem csinosak, nincs rájuk semmi szükségünk, és nem nagy mulatság velük lenni. Szerintem még Kagle se élvezi; soha nem megyünk vissza ugyanazokhoz a lányokhoz (bár vissza-visszajárunk ugyanazokba a düledező szállodákba).

Mindig Kagle fizet, és fölszámítja a cégnek jogos üzleti költségként. (Egyike azoknak a dolgoknak, amiket élvezek, az a gondolat, hogy egyidejűleg a céggel is kitolok.) Néha én fizetem a taxit, és én veszem meg a whiskyt, mert Kagle szeret magával vinni egy üveggel. Mikor már ott vagyok, minden jól megy (tüstént beleilleszkedem); de mihelyt befejezem, el akarok tűnni. Általában előbb útrakész vagyok, mint ő, és egyedül távozom. Kagle utál hazamenni (még jobban, mint én). Ha simán mennek neki a dolgok (nem mindig mennek a rossz lába miatt), otthagyom a whiskyjével meg a kurvájával. Tulajdonképpen soha nem is akarok elmenni vele. Csak megkér. És elmegyek. Jórészt ugyanígy kezdtem el a körmeimet rágni – mert valaki megkért rá. (Isten látja a lelkemet, nem az én ötletem volt. Én még azt se tudtam, hogy vannak, akik ilyesmit csinálnak. És azt hiszem, nem voltam elég találékony, hogy magamtól rászokjak.) A második félévben volt, első elemista voltam, hétéves, és már apátlan. (Nincs sok emlékem az apámról. Nem gyászoltam, amikor meghalt; úgy viselkedtem, mintha nem távozott volna el, ami azt jelentette, hogy úgy kellett viselkednem, mintha soha nem is lett volna, és soha nem gondoltam rá sokat. Egészen addig, amíg olyan idők nem jöttek, mint a mostani.) Valamennyi elsős barátom (az első osztályban sok barátom volt; mindig nagyon igyekeztem, hogy népszerű legyek, és mindig sikerült is) ugyanazon a héten kezdte el a körmét rágni, pusztán azért, hogy kétségbe ejtse a tanítónőt (Miss Lambet; a másodikban Mrs. Wolf tanított. Kísérteties az emlékezőtehetségem, ha nevekről és hasonló jelentéktelen részletekről van szó), a szüleit meg a nővéreit. (Gyerekkori összeesküvésként indult az egész.)

– Gyerünk, rágd te is a körmöd – mondták nekem. Így aztán nekifogtam. Elkezdtem rágni a körmömet. Kis idő múlva mind abbahagyták. De én nem. (Felnőttek és elmentek, a rossz szokásukat meg rám hagyták.) Meg se próbáltam (és most már tudom, hogy azért nem próbáltam meg abbahagyni, mert nem akartam, és mert már akkor megértettem, hogy képtelen leszek rá). Hány év telt már el azóta, és én még mindig agresszíven, disznó módon, bosszúállóan rágcsálom és harapdálom az ujjaim hegyét, és ezek az apró testi sértések rendkívüli elégtételt jelentenek nekem. (Nem annyira szokás ez, persze, mint inkább kényszer, gonosz, neveletlen, és gyakran fájdalmas is, de én szeretem. És ebben a stádiumban már nem hiszem, hogy szeretnék enélkül élni, és soha senki nem tudta megmagyarázni nekem, hogy miért.) És tudom, hogy továbbra is rágni fogom a körmeimet és a környező húst, amíg csak meg nem halok (vagy amíg csak ki nem húzták az összes fogaimat, és nem leszek rá többé képes. Hahaha).

Még a kézirásom se az enyém!

Kölcsönvettem (és soha nem adtam vissza). A mostani kézírásom a szó szoros értelmében másolat, egy idősebb fiúét utánoztam vele, akivel valamikor együtt dolgoztam az autóbaleset-biztosító társaság iktatójában, és aki a rumlis időszakok közt, ráérő idejében szeretett vadonatúj kézírásokat kitalálni, begyakorolni és tökéletesíteni. (A saját írása nem volt elég jó.) Tomnak hívták (vagy Tommynak, attól függően, hogy ki beszélt vele, vagy ki hívatta. Huszonegy éves volt, roppant beképzelt és érett). Sok mindenre lehetett beképzelt, és könnyű volt neki érettnek lenni, hiszen azon felül, hogy kitalált egy új kézírást. Marie Jenckset is kefélgette, a legterebélyesebb szőke nőt, akit csak rendelkezésünkre tudott bocsátani a biztosítótársaságunk. Esténként művészettörténeti tanulmányokat folytatott, meglehetősen félkézről, és napközben is hajlamos volt könnyedén venni a dolgokat, miközben várta, mikor sorozzák be a hadseregbe, és viszik el a második világháborúba. A napi tennivalók, a szaladgálások meg a férfivécében zajló bagózások közt Tom az íróasztalánál üldögélt, hátul, az iktató mélyén (nem volt szem előtt, senki sem látta, aki arra járt, pedig az iktató csak egy afféle padlótól a plafonig elkerített ketrec volt, a hivatal kellős közepén, és mindenki, aki elment mellette, benézhetett ránk), és szorgosan dolgozott a kézírásán. Én meg leültem mellé, ahhoz az íróasztalhoz, ott hátul, amit elrejtett a szem elől a névmutatót tartalmazó, zöldre festett fém iratszekrények fala, az elöl, a még nagyobb, még zöldebb iratszekrények még magasabb falában számsorrendben sorakozó baleseti aktákhoz, hogy megtanuljam, lemásoljam és vele együtt gyakoroljam a kézírását.

Ez nem volt mindig könnyű munka. Tom fáradhatatlanul kísérletezett a nagy R vagy Y vagy H vagy J hurkaival, íveivel és kanyarulataival, alig szólt valamit, amíg el nem érte pontosan azt a hatást, amire törekedett, aztán azt mondta: – Azt hiszem, ez az. – És ha egy-két perc múlva józan fejcsóválással meg nem gondolta magát, akkor közelebb húztam magamhoz a papírlapot a kész műremekkel, és nekiálltam megtanulni és begyakorolni a kérdéses betűt, miközben ő az ábécé egy újabb tagjának vetette meg a formai alapjait. (Néha, egy-két hét elteltével, levert, csalódott arccal megváltoztatta a véleményét valamelyik betűről, elvetette, és egészen elölről kezdte a tervezését.) Némely betűi egyszerűek voltak, de mások kiszámíthatatlanul nehezek, és mérhetetlenül hosszú időt igényeltek. Két lelkes, ifjú kalligráfus voltunk, ő meg én (én persze a kisinas), kivéve azt az időt, amikor titokban és külön-külön kovácsoltuk a terveket, hogyan enyhíthetnénk feltörő vágyaink fortyogó nyomorúságán; mert neki, akárcsak nekem (mint egy szép napon, tiszta véletlenségből fölfedeztem), szintén volt egy igencsak forró ügye egy nővel (lánnyal?) a hivatalban (és ebben szintén utcahosszal megelőzött. Minden nő közül pont a nagydarab, zsarnokoskodó Mrs. Marie Jenckset kapta meg, aki huszonnyolc éves volt és férjes asszony, és akivel rendszeresen lejárt, no hová? hát az irattárba! Huu! Micsoda zűrzavaros emberi törvény gondoltam, amikor végre megtudtam, mi minden folyik ott mindenkivel; akkor még nem jöttem rá, amit most már tudok, hogy egyetlen rendellenes dolog volt az egészben: én). Mire a vén Mrs. Yergert a társaság összes irodáinak másik végéről áthelyezték hozzánk az iktatóba, hogy csiholjon ki belőlünk több munkát, vagy hajítson ki minket (pedig nem is volt ott annyi munka. Ami azt illeti, éppen Tom tanított meg rá, hogy elég, ha egyszerűen körbe sétálgatok, a kezemben egy darab üres papírral, és annyi időt tölthetek semmittevéssel, amennyit csak akarok. Én rengeteg időt töltöttem, és sok mindent csináltam, legalábbis próbáltam csinálni annak az íróasztalnak a sarkánál, a nagy Western Union óra alatt, nagyon közel Virginiához, ahhoz a huszonegy éves, hetyke és szellemes idősebb lányhoz, aki egyes napokon már akkor nem húzott melltartót a kerek melleire, mert tudta, hogy úgy is szépek, ha valakinek jó a melle, és aki szerette álmosan sóhajtozva kihomorítani a hátát, és lassan tekergetni a vállát, csak hogy az én nagy gyönyörűségemre ide-oda görgesse a melleit, vagy kifeszítse felém), én már pompásan átvettem Tom kézírását, és azóta is azt használom.

Tom és Marie Jencks ügyére csak véletlenül jöttem rá, körülbelül öt héttel azelőtt, hogy Tom kilépett a cégtől, és beállt a hadseregbe. (Ugyanaznap léptem ki én is, egy gépműhelybe mentem állásba, ahol nem szerettem lenni.) Mrs. Marie Jencks (az íróasztalán álló réz névtábla szerint így hívták) a Személyi Sérülések Osztályán dolgozott, a szelíd, köpcös Len Lewis keze alatt, aki a Személyi Sérülések Osztályának vezetője volt, és aki udvariasan, romantikusán, érzékien és idealistán beleszeretett az én javíthatatlan Virginiámba. (A lány bátorította föl.) Meg voltam döbbenve, amikor minderre rájöttem, különösen meg voltam döbbenve Marie-n és Tomon (még annál is jobban meg voltam döbbenve, mint amikor, annyi homályos évvel azelőtt, ott találtam a bátyámat abban a fából összetákolt szenessufniban a földön, Billy Foster girhes kishúgával. Mrs. Marie Jencks sokkal nagyobb fogás volt, mint Billy Foster girhes, lófogú kishúga). Marie akkora fogás volt. mint egy bálna, és én csak ámultam-bámultam.

Az én szememben, mihelyt ezt megtudtam róla, olyan volt, mint egy álomkép, amely beteljesedett (ha valaki más számára is), buja, hatalmas, szemkápráztató, lenyűgöző csoda. (És egyfolytában meresztgettem rá a szememet, nem bírtam uralkodni magamon.) Férjes asszony volt. Magas, szőke, nagy mellű, majdnem huszonnyolc éves. Feltűnő, érdekes nő volt (bár nem csinos. Virginia csinosabb volt). És meghempergette a szerencsés, huszonegy éves Tom Johnsont, valahányszor csak akarta. (Micsoda pompás csapda, a szerencsés, huszonegy éves Tom Johnson hogy örülhetett, mikor éppen benne volt. Ezek után már a tizenhét éves kis Bobby Slocum is várhatott valami jót.) Amikor Len Lewis nem ült az íróasztalánál, Marie volt a főnöke az egész Személyi Sérülések Osztályának. Néha jókedvű volt, néha kimért, én egy kicsit mindig féltem tőle, de nemcsak én, a legtöbb férfi és a legtöbb titkárnő is, akinek valami elintéznivalója volt vele. Főnök módjára bánt Tommal is: főnöki paranccsal küldte le az alsó emeletre, a holt anyag iratszekrényeit tároló penészes irattárba, valahányszor kedve szottyant rá, és főnöki paranccsal zavarta tüstént föl, mikor végzett.

Ez az irattár (ahol a vastag fekete drótokról úgy lógott le a két csupasz villanykörte, mint két leskelődő pók) volt az oka, hogy rájöttem, mi folyik Tom és Marie között. (Elvittem a kulcsot, találkozni akartam Virginiával; Tomnak meg szüksége volt a kulcsra, hogy találkozzon Marie-val.) Az íróasztalon csinálták. Ezt szinte képtelen voltam elhinni, bár Tom biztosított róla, hogy azon csinálják, hasonlóképpen Virginia is (miután elkezdtem neki beszélni a dologról), és tudtam, hogy igaznak kell lennie. Nem volt ott semmiféle más hely, csak a padló, az meg mindig mocskos volt. Azért csak nem tudtam elképzelni, hogy az egész az íróasztalon folyik. Sehogy se látszott elégnek a hely egy akkora nagydarab nőnek. (Azóta már rájöttem, hogy egy gyűszű is bőven elég hely, ha igazán akarják, és maga az egész Föld is kicsinynek bizonyulhat, amikor igazán nem akarják.)

Az irattár ajtajához csak egyetlen kulcs volt (ez tette ideális hellyé az olyasmihez, amit, mint kiderült, oly sokan forgattunk a fejünkben minden közönséges hivatali nap nagy részében), és nem akartam odaadni neki. Megvoltak már a magam tervei egy újabb két-három perces találkához Virginiával, amikor csókolhattam és tapogathattam (amíg hirtelen egyik pillanatról a másikra ideges és dühös nem lett, valami olyan merev és rejtélyes rémülettel, amely mintha mindig minden előzetes figyelmeztetés nélkül fogta volna el, s amelyre én soha nem voltam felkészülve, és nem tudtam megérteni. Az arca elfehéredett, a szeme elsötétült, és szorongva rebbent ide-oda, mint egy rémült kisegér, kitépte magát a kezemből, halk, vad, dühös hangokat hallatott, lihegett és nyöszörgött, miközben pánikszerűen elmenekült, és visszarohant az emeletre. Mire utánamentem, már megint ott ült az íróasztalánál, a nagy óra alatt, mintha semmi sem történt volna, és pontosan ugyanolyan érzékien mosolygott és kacsingatott rám, mint azelőtt. Most már tudom, hogy érzelmesebb volt, mint gondoltam, és legalábbis egy kicsit őrült. Azt hiszem, szerelmes voltam belé, de túlságosan naiv voltam, hogysem rájöjjek erre. Azt hittem, a szerelem valami egészen más).

– Na gyerünk – mondta Tom. – Hoci a kulcsot.

– Nem lehet – feleltem.

– Szükségem van rá.

– Nekem is.

– Nekem most van rá szükségem.

– Nekem is.

– Találkozok ott valakivel.

– Én is.

– Egy lánnyal – magyarázta.

– Én is. (Vigyorogtam, és elvörösödtem a büszkeségtől.)

– Kivel? – kérdezte, miközben hátralépett, és végigmért.

– Megmondjam neked?

– Miért ne? Én vagyok az edződ, vagy nem? Virginiával?

– Honnan tudod?

– Nem vagyok vak. És nem vagyok süket.

– Látszik?

– De mennyire látszik, a lábad között látszik, mikor odaállsz, és beszélgetsz vele. Egyszer-egyszer meg kéne próbálnod kivenni a kezed a zsebedből, hogy mi is jól megnézhessük. Igazán szeretném látni. Inkább egy baleseti aktát kellene magad előtt tartanod, hátha baleset talál érni. Huhuhu... hogy az micsoda dologi káreset lenne! Megkefélted már?

– Még nem.

– Tudod, hogy kell?

– Kapiskálom. Most értünk odáig.

– Meg tudja ő mutatni neked, hogy kell!

– Honnan tudod? – kérdeztem féltékenyen.

– Azt meg tudja mondani az ember. Csak csináld, az a legjobb módja, hogy megtanuld, hogy kell. Ne spekulálj rajta. Csak dugd be. Le kéne jönnöd most velem, megfigyelhetnéd, hogy csinálom.

– Kivel?

– Szét fogod kürtölni az egész hivatalban, ha megmondom.

– Dehogy fogom.

– Add ide a kulcsot.

– Mondd meg. hogy ki az.

– Tartod a szádat?

– Virginia? (Újra belém hasított a féltékenység.)

– Marie.

– Jencks?

– Ne ordíts.

– Te megkeféled Marie Jenckset?

– Lefekszünk egymással Ne fordulj hátra! Egyenesen ránk néz, várja, hogy ideadd nekem a kulcsot, úgyhogy jobb lesz, ha sürgősen ideadod... különben leharapja a fejedet.

– De hiszen férjnél van! – mondtam neki döbbenten.

– Leszel szíves ideadni a kulcsot?

Engedelmesen kiszolgáltattam a kulcsot, meghajolva magasabb rendű teljesítményei előtt; és mihelyt Tom (aztán Marie) eltűnt, izgatottan odarohantam a régi, nagy Western Union óra alatt álló ócska íróasztalhoz, hogy elhalásszam saját randevúmat Virginiával, és beavassam abba, amire az előbb rájöttem. (Tényleg ő volt a legjobb barátom a társaságnál, és talán egyáltalán mindenütt. Azokon a napokon, amikor megmagyarázhatatlanul szomorú vagy magányos voltam, vagy nem volt pénzem, ő mindig észrevette, és tüstént nekilátott, hogy megpróbáljon felvidítani, vagy erősködött, hogy kölcsönadja azt a két-három dollárt, amire fizetésig szükségem volt, még akkor is, ha valamelyik lánytól kellett kölcsönkérnie.)

– Miért? – érdeklődött, amikor arra kértem, hogy az irattár helyett a lépcsőházban találkozzunk.

– Tudsz titkot tartani?

– Hát persze – felelte vidáman. – Mit akarsz csinálni velem?

– Semmit. Tomról van szó. Hinnéd, hogy Tom Johnson és...

– Hát persze – mondta.

– És tudod, kivel?

– Persze.

– És hogy most?

– Mindig azt mondom, minél gyakrabban, annál jobb.

– Az irattárban?

– Néha egy lakásban, a Second Avenue-n. A csajnak van egy elvált barátnője, az lakik ott.

– Te honnan tudod? – háborogtam.

– Marie elmeséli nekem.

Meg voltam rökönyödve. Virginiának vörösre pirult az arca a gyönyörűségtől, és vidáman csillogott a szeme meghökkent arckifejezésem láttán.

– Hogy csinálják? – kíváncsiskodtam.

– Hát Marie-nek van az a micsodája, meg Tomnak is megvan a maga szerszáma, és Tom fogja a...

– Úgy értem, hogy odalenn! Hova fekszenek?

– Az íróasztalra – közölte velem. – Te még sohasem próbáltad ki?

– Ki fogom, amint befejezik.

– Csak nem velem. Nekem egy nagy szállodai szoba kell. Én szeretek izegni-mozogni.

– A főiskolán, abban a kenuban nem izegtél-mozogtál valami sokat – emlékeztettem.

– Akkor még kis hülye voltam – nevetett. – Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Hát te, te nem akarsz megismerni egy titkot? – Közelebb húzódott hozzám. – Gyere át ide, hogy suttoghassak, és hozzád dughassam a térdemet.

Egy darab üres papírral a kezemben átmentem hozzá, az íróasztal másik oldalára, és elkezdtem az iratkosárban fekvő dossziékkal vacakolni, mintha keresnék valamit. Amint melléálltam, körülölelte a térdeivel a lábomat, és elkezdett módszeresen dörzsölgetni, közben ravasz, kissé gúnyos mosollyal, rezzenetlen tekintettel figyelt.

– Mi az a titok? – kérdeztem.

– Vedd ki a kezedet a zsebedből.

– Lófaszt.

– Inkább a tíédet, jó?

– Az íróasztalon?

– Csinálj úgy, mintha dolgoznál.

– Azt csinálom. Mi az a titok?

Mrs. Yerger kinn állt az iktató bejáratánál (Mrs. Yerger sose jött be az iktatóba), és baljós tekintettel figyelt.

Kivettem a kezemet a zsebemből, fölkaptam az anyagi káreset dossziéját, és eltakartam vele ágaskodó farkamat. Virginia persze meglátta, és hangosan fölnevetett, közben fénylő, vörös ajka és nedves fehér fogai között egy icipicit kidugta fényes nyelvének a leghegyét. Az arca is piros volt kicsit – akkoriban pirosítót használtak a nők – és gödrös. Mélységesen mély, elemi erejű érzések buzdultak föl bennem, de valahogy annyira nem volt helyénvaló az egész: ő huszonegy éves volt, én tizenhét, és azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak annyi idős lennék, mint Tom, és bárcsak jobban tudnám, hogy mit csináljak vele.

– Len Lewis meg én – mesélte nekem – munka után minden csütörtökön találkozunk, megiszunk valamit, és együtt vacsorázunk. Meg akarja mondani a feleségének, hogy válni akar, de én nem engedem. Azt mondja, hogy életében soha senki nem csókolta úgy, ahogy én.

Megint meg voltam lepve, de izgatott is lettem, hogy ezt megtudtam. Mindig lenyűgöztek Virginia más férfiakkal bonyolódó szexuális kalandjai. (Nagyon szerette az áttetsző, selymes blúzokat, amikor ilyet viselt, gyakran heves vágyat éreztem, hogy a vállára tegyem a kezem, és gyöngéden megsimogassam. Amikor pedig pulóver volt rajta, szerettem volna alája dugni a kezemet, és megszorongatni a mellét.)

– Le is fekszel vele? (Mindig mohón kíváncsiskodtam a részletek iránt.)

– Fél. Világéletében nős volt, és soha senki mással nem csinált semmit. Nagyon sajnálom. Nem tudom, mit fogok mondani, amikor egyszer végül beugratom, és megkér, hogy feküdjek le vele. Kedves ember, szeretem is. De nem vagyok benne biztos, hogy le akarok-e vele feküdni.

Én is szerettem Len Lewist. És semmiféle kétségem nem volt, hogy csakugyan soha senki nem csókolta úgy, mint Virginia, mert láttam a hivatalban a karácsonyi bulin a feleségével, alacsony, formátlan, szótlan spiné volt, pont olyan öreg és birkabamba, mint ő, csak sokkal ráncosabb és őszebb. Ami azt illeti, engem se csókolt úgy soha életemben senki, mint ő, senki nem érintett úgy, senki nem cirógatott úgy, ahogy ő tudott, ahogy ő érintett és cirógatott, újra meg újra, odalenn az irattárban vagy a két emelet közt a lépcsőházban. Egyre többet és többet akartam belőle; és sose kaptam meg mindent, amit akartam. Nem szerette, ha én csináltam vele valamit; azt szerette, ha ő csinálhat velem ezt-azt. Minden munkanapon többször is randevúztunk a lépcsőházban, a két emelet közt, ahol néhány másodpercig csókolódzhattunk, tapizhattuk egymást, és görcsösen összeölelkezhettünk, míg csak Virginia azt nem képzelte, hogy jön valaki, és el nem rohant; vagy odalenn az irattárban voltunk együtt három, négy vagy öt percig, ahol egy idő után hirtelen szintén mindig elsápadt, és halálra rémülve tépte ki magát a kezem közül.

Soha nem haragudtam meg rá, amikor így faképnél hagyott, soha nem éreztem magam se bosszúsnak, se becsapottnak; mindig szerencsésnek éreztem magam, hogy egyáltalán kaptam tőle, belőle valamit. (És mindig sajnáltam, amikor láttam, mennyire meg van rémülve. Mindig azt kívántam, bárcsak valahogy segíteni tudnék rajta.) Egyszer elmesélte nekem (többször is elmesélte, mert folyton előhoztam a dolgot, csak hogy újra halljam), hogy a főiskolán, gólya korában (két évig járt a Duke Egyetemre, aztán, miután az apja egyik nyáron öngyilkos lett, soha többé nem ment vissza), hogy az egyetem rögbicsapatának hátvéd-sztárja megkefélte egy úszó kenuban, kinn a vizén. Nem hittem el neki. (Azt hiszem, akkor őszintén képtelen voltam elhinni, hogy valaki, akárki, tényleg kefél, hogy egy olyan fiú, mint én, elővegye a micsodáját, és beledugja az ő micsodájába, és aztán végigcsinálja a dolgot, pedig láttam egy csomó rajzot meg fényképet, és hallottam egy csomó disznó viccet és történetet.) Folyton arra kért, hogy szerezzek egy szobát. Én meg nem tudtam, hogy kell. Megkérdeztem Tomot, hogy kell szállodában szobát kivenni, és el is mesélte, de miután már elmagyarázta, még mindig úgy éreztem, nem tudom, hogy kell. Valami olyasmi járt a fejemben, hogy a portás mindjárt nekem esne, és összeverne a hallban, ha egyszer megpróbálnék kivenni egy szállodai szobát Virginiának meg magamnak. És nem is volt pénzem az ilyesmihez, hiszen csak irattáros voltam. (Még azt se tudtam, hogy vigyem el Virginiát egyszer vacsorázni!)

Igazából soha nem jutottam el vele odáig (soha nem keféltem meg), és ezt nagyon sajnálom. Miután Tom meg én együtt, egyidőben otthagytuk a társaságot, soha többé nem mentem vissza, soha többé nem láttam és nem beszéltem vele. Megpróbáltam. Nagyon sajnálom. Hiányzik. Szeretem. Vissza akarom kapni. Világosan emlékszem rá, most, amikor megpróbálok minden fontos dologra visszaemlékezni, ami csak történt velem. Gyakran gondolok rá, mikor ülök az irodámban az íróasztalomnál, és nincs semmi munkám a cég számára, amihez kedvem volna. És gyakran gondolok rá esténkint is. amikor otthon ülök a feleségemmel meg a gyerekeimmel meg a cselédlánnyal meg a gondozónővel, és nincs más dolgom, nincs kedvem semmihez, csak rágom a körmöm szenvedélyesen, mint egy kiéhezett, púpos nyomorék, miközben elterpeszkedem egy karosszékben a nappaliban vagy a dolgozószobámban, és szeretném, ha adódna valami újság, amivel ébren tarthatnám magam, amíg el nem jön a lefekvés ideje. Szerettem, hogy alacsony volt és kissé kövérkés (és akárhová tévedt a kezem, volt rajta valami telt, amit megfoghattam és megtapogathattam). Emlékszem, milyen tiszta, milyen sima, milyen fényes volt a bőre; amikor nevetett, mélyebbek lettek a gödröcskéi. Sokat nevetett, és sokat mosolygott. Hiányzik nekem a vidámsága. Most már tudnám, hogy mit csináljak vele. Szeretném, ha még egy esélyt kaphatnék. Aztán eszembe jut, hogy ki vagyok; eszembe jut, hogy még mindig négy évvel idősebb lenne nálam, alacsony lenne, valószínűleg elhízott és formátlan, és talán szószátyár és dögunalmas, márpedig ez már nem az a lány volna, akire annyira vágyom. (Az, az ember nincs többé.) Aztán eszembe jut, hogy meghalt.

(Ő is öngyilkos lett, akárcsak az apja. Miután visszajöttem a tengerentúlról, megpróbáltam fölhívni a hivatalban. Miután megnősültem, pár év múlva újra megpróbáltam fölhívni. Már akkor nagyon-nagyon hiányzott. Már nem volt ott. Már új ember intézte a Dologi Károkat is. Azzal a nyomorékkal beszéltem, a Személyi Sérülések Osztályán, akit Ben Zacknek hívtak.

– Virginia Markowitz? – mondta. – Öngyilkos lett, másfél évvel ezelőtt. Már nem dolgozik itt. Nem tudta?)

Azt hiszem, az igazi harc a háború után kezdődött.

Szóval ide vitt el bennünket már akkor a bádogtragacs. az ipari forradalom, a világ harmadik legnagyobb autóbaleset-biztosító társaságához, benne egy közönséges, ronda szájú, férjezett, festett szőke hajú nővel a Személyi Sérülések Osztályán (SzS). meg egy kacér, vastag szemüveges, nagyon gyönge szemű, fekete hajú lánnyal a Dologi Károk Osztályán (DK), és mindnyájan csak főttünk buja vágyaink levében, kivéve szegény öreg Mr. Len Lewist. akit elkábítottak és megerősítettek azok a romantikusán kamaszos elképzelések, amelyek alighanem soha nem válhattak valóra. (Most már biztos ő is meghalt. Neki aztán semmije nem maradt, csak Virginiának azok a csókjai.) Meglehetősen zűrzavaros (és mulatságos) (és gyászos) volt a helyzet ott annál az autóbaleset-biztosító társaságnál, és én javarészt nem tudtam róla semmit, egészen addig, amíg Mrs. Yerger dübörögve színre nem lépett, mint a végzet egy darabja, az iktató új főnökének álruhájában, és néhány hét múlva rémülten meg nem szalasztott onnan. Annyi megdöbbentő titok volt ott akkor, amiről mintha mindenki tudott volna, csak én nem. Manapság, azt hiszem, akármit fedeznék is fel valakiről, legföljebb enyhe meglepetést vagy pillanatnyi csalódást éreznék. A hirtelen halál azért még mindig megráz, különösen akkor, ha olyasvalakire sújt le. aki mindig virulóan egészséges volt (mint a bátyám).

Mihelyt rájöttem, mi újság Tommal és Marie Jencksszel, erőszakosabban próbáltam kezdeményezni Virginiával; de nem jutottam vele semmire. (Azt hiszem, azt se tudtam, mire akarom rákényszeríteni.) A fura dolog az volt mind a két nővel (lánnyal?) (nővel) (lánnyal), hogy egyikük se akarta, hogy mi lépjünk fel kezdeményezően. Én sokkal több szabadságot élveztem Virginiával, mint Tom Marie Jencksszel (és gyatrább eredményre jutottam). Én odamehettem az íróasztalához, ott a nagy óra alatt, ahányszor csak akartam, és mondhattam neki annyi trágárságot. amennyit csak akartam, vagy megkérhettem, hogy találkozzunk a lépcsőházban vagy az irattárban; legtöbbször hajlandó volt rá; néha pajzán mosollyal ő javasolta, hogy találkozzunk. De soha nem engedte, hogy erőszakkal lefektessem az íróasztalra, bár annyira mindig kísértésbe vitt, hogy megpróbáljam – mielőtt faképnél hagyott, és elmenekült. (Miért volt ez így? Mitől rémült meg úgy. amikor velem volt, holott egyáltalán nem rémült meg azzal a sok idősebb fiúval és férfival, akiknek, mint állította, odaadta magát, és mindig engedett?) Azt hiszem, minden jól ment volna Virginiával, ha valaha együtt lehettünk volna egy lakásban vagy egy szállodai szobában, és lett volna elég időnk, gyönyörűen ment volna. (Na és akkor?) Akkor megtanított volna rá. hogy ne siessek. Ha nem siettem volna mindig annyira, akkor talán nem rémült volna meg tőlem úgy; és ha nem rémült volna meg tőlem, akkor hagyta volna, hogy csináljak vele akármit, és megtanított volna rá, hogyan kell.

Na és akkor?

Elmúlt volna, előbb vagy utóbb, ahogy ő máris elmúlt, ahogy én most elmúlóban vagyok. (Bassza meg, hiszen meghalt.) Az ügye le van zárva. Ha nem lett volna öngyilkos, most öregebb lenne, mint én. és valószínűleg elviselhetetlen istenátka volna: kövér lenne, ráncos, mindenféle baja lenne, szorulás, epekő, klimaxos zűrök és tyúkszemek a lábán, és több mint valószínű, hogy nem szeretnék találkozni vele. Minden elmúlik. (Ez teszi elviselhetővé a dolgot.)

Ám az emlékezet él (de nem sokáig, hahaha).

A nyilvántartása lehet, hogy a holt anyagban van, de nincs eltemetve; és arra is emlékszem, mennyit noszogatott, hogy hajtsak rá Marie Jencksre, mihelyt észrevette, hogy arra a babára is ácsingózom. Miután rájöttem, mi van közte meg Tom között, mi folyik az irattárban azon az íróasztalon, nem tudtam másként rágondolni. (Hetenként kétszer-háromszor annál az íróasztalnál szoktam megenni az ebédemet, ott olvasgattam a New York-i Daily News meg a Mirror sportrovatát.) Őt is kívántam. Nem tudtam, hogyan kaphatnám meg.

– Zuttyantsd le buzdított Virginia. – Kapd el.

Hogyan?

– Nyúlj be neki.

– Hülye vagy.

Markolj bele a csöcsébe.

Meg vagy őrülve.

Semmire nem tudtam elszánni magam, csak arra, hogy szemmel tartom Tomot, és kifigyelem, mit csinál, hogy megkapja; ő meg nem csinált semmit. Gyakorolta a kézírását. (Volt annyi esze, hogy csak várt, és soha nem közeledett a nőhöz.) Néha napokig zavartalanul üldögélt, dolgozott velem a kézírásán, és várta, tapintatosan és türelmesen, hogy Mrs. Jencks behívassa az irodájába, csöngessen érte, telefonáljon neki. vagy utasítsa az iktató valamelyik írnokát (esetleg engem), hogy küldje be Tomot.

– Van most valami dolga? – kérdezte ilyenkor.

90 – Nincs-válaszolta Tom.

– Kerítse elő a kulcsot – adta ki Marie a parancsot.

És lementek az irattárba (ahol az iratszekrényekben lassan pusztította az idő a balesetet szenvedett emberek nyilvántartásait és dossziéit).

Virginia meg én együtt húztuk velük a strigulákat (hahaha). Marie igazán elképesztő fogás volt egy szerencsés fiatalember számára (és az se volt kutya, hogy ő fogta meg az embert), bár én Virginiát jobban szerettem (és ami azt illeti, Tom is). Mintha kétszer akkora lett volna, mint Virginia, tiszta női élősúlyban pedig négyszer vagy nyolcszor akkora volt ez a toronyszerű, gúnyos, gyakran együttérző, huszonnyolc éves festett szőkeség a Személyi Sérülések Osztályán, aki gondosan vigyázott Len Lewisra, a szegény kisöregre (aki súlyos vesebajban és veszélyes szövődményekben szenvedett, és aki minden valószínűség szerint nem akart igazán elválni szegény, öreg kis feleségétől, aki egy életen át a felesége volt, és akit valószínűleg még mindig nagyon szeretett), és megtett mindent, ami csak tőle telt, hogy megkönnyítse a dolgát. A férje költségkalkulátor volt, és gyönge volt a szíve (valószínűleg ő gyöngítette meg), ő meg nyersen elkapta Tomot, valahányszor csak akarta, és munkába állította: nagyrészt ugyanabban a zsarnoki modorban keféltette meg magát vele odalenn az irattárban, vagy munkaidő után, az elvált barátnője lakásán, ahogy be szokta hívni az irodájába, és megparancsolta neki, hogy keressen ki valami aktát.

(Amikor Mrs. Jencks érte küldött, Tom soha nem tudta, hogy miféle feladat elé fogja állítani, de készségesen hajlandó volt a jóval együtt a rosszat is elfogadni.)

Amikor meg akarta kapni, Tom legfeljebb addig merészkedett, hogy közszemlére állította magát Marie irodájában, miközben úgy tett, mintha valami aktát keresne. A nő pontosan tudta, hogy mit keres. Néha összeráncolta a homlokát, ilyenkor Tom azonnal odébbállt, mintha elmélyülten folytatná a kutatást egy bizonyos baleseti dosszié után. Máskor viszont úgy reagált, ahogy Tom remélte, gúnyosan elmosolyodott, szinte elfintorította az arcát, és megkérdezte:

– Óhajt valamit?

– Igen.

– Kerítse elő a kulcsot.

És megint lementek az irattárba.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy kedvel engem – árulta el egy szép napon Tom közömbösen az iktatóban; miközben érzelmei sokkal inkább összpontosultak kézírásának éppen gyakorolt nagy P-ire és Q-ira, mint Marie-ra vonatkozó kijelentésére. – De kefélni szeret velem, az biztos.

Óhatatlanul azon kezdtem tűnődni, hogy velem vajon szeretne-e. így aztán megpróbáltam elcsábítani. (És kudarcot vallottam.) Megpróbáltam ellopni Tomtól – tulajdonképpen nem is ellopni, hanem pusztán csak elvenni a részemet abból a pézsmaillatú, férfira éhes, lenyűgöző, kimeríthetetlenül csodálatos és kéjes, férjezett szőke vikingből (aki valójában nem volt más, mint egy kelleténél nagyobbra nőtt, durva csontozatú, barna skót-ír lány Buffalóból, akinek ráadásul nagyon durvák voltak a pórusai). És nem jutottam semmire. Virginia meg erélyesen ösztökélt a felháborító tanácsaival.

– Eridj, és kettyintsd meg gyorsan – tanácsolta. – Most éppen majd megvesz érte. Egy nő megérzi az ilyesmit. Menj be egyenest az irodájába, és kapd el.

– Hogyan?

– Nagyon jó lesz hozzád.

– Hogyan?

Mondd meg neki.

– Mit?

– Hogy mit akarsz. Térj egyenesen a tárgyra. Az a legjobb módszer.

– Ó, persze.

– Markold meg a csöcsét. Nyúlj be a szoknyája alá...

– Meg is ölne.

– Ugyan, dehogy. Ide figyelj... Mr. Lewis nincs benn. Menj be hozzá, most mindjárt, és mondd meg neki, hogy nagyon szeretnéd belerakni.

– Be fog csukatni.

– Beléd fog szeretni. Le fogod venni a lábáról.

– Be fogja verni a fejemet. És börtönbe csukat.

– Képtelen lesz neked ellenállni. Te sokkal jóképűbb vagy, mint Tommy. És jópofább is. Szép göndör hajad van.

– Meg fogja mondani Len Lewisnak vagy Mrs. Yergernek, és ki fog rúgatni.

– Ott helyben föl fogja emelni a szoknyáját, kitárja a karját, szétteszi a lábát, és azt fogja dalolni neked: "Óóóóó, gyere, kicsim, gyere. Csináld velem, amit a Marcsával, szombat este, szom..."

– Húzd fel te a szoknyádat, és dalolj nekem – vágtam vissza –, ha olyan ellenállhatatlannak találsz. Én tebeléd szeretném tenni.

– Szerezz egy szállodai szobát.

– Marie megteszi odalenn az irattárban.

– Marie-nak nagy, gömbölyű segge van.

– Neked is.

– Szeretlek, drágám – jelentette ki váratlanul, egyenesen a szemembe nézve. (Majd hanyatt estem a meglepetéstől.) – Borzasztóan. Tényleg szeretlek. Ha mosolygok is most, amikor mondom... komolyan gondolom.

Úgy beleszédültem, hogy szinte válaszolni se tudtam. – Miről beszélsz? – suttogtam izgatottan.

– Bárcsak lennénk egy kicsit idősebbek – folytatta sóvárogva, s szinte baljós panasz csendült ki a hangjából. – Ez az, amit nagyon szeretnék. Tudod, mit szeretnék? Szeretném, ha egy kicsit idősebb volnál, és lóghatnánk együtt egy kicsit.

Meg voltam botránkozva, és meg voltam rémülve, zavarodottságomban és szégyenkezésemben majdnemhogy feldühödtem rá. Miért mondasz ilyeneket? – vontam kérdőre méltatlankodva, miközben attól féltem, hogy máris bekövetkezik valami, valami végzetes, amit nem értek, és amivel nem tudok megbirkózni. – Miért mondasz nekem ilyeneket? Itt, az iroda kellős közepén?

– Mert senki se fogja elhinni, aki meghallja – folytatta Virginia vidáman, anélkül, hogy lehalkította volna a hangját, vagy megváltoztatta volna sugárzóan ártatlan arckifejezését. – Még te se. Nincsen körülöttünk egy lélek se, aki komolyan venné, ha kiereszteném a hangomat, és egyre hangosabban és hangosabban mondanám, amíg már majdnem kiabálnék... – határozottan és szándékosan fölemelte a hangját, amíg már tényleg majdnemhogy kiabált, és a közelben mindenki minket figyelt, és rajtunk mulatott – és hirtelen azt kiáltanám: Szeretlek, Bobby Slocum!

(És aztán fogta magát és öngyilkos lett. Miért? Nem volt többé az autóbaleset-biztosító társaság alkalmazottja, mert nem sokkal a háború után öngyilkos lett, és nem volt többé alkalmazható.)

– Meg vagy te vadulva – motyogtam félszegen, mesterkélt mosollyal.

– Látod? – tért vissza a normális hanghordozáshoz, s az emberek körülöttünk visszagörnyedtek a munkájuk fölé. – Senki se hisz nekem. Még te se, ugye?

– Mit akarsz? – könyörögtem neki teljesen megzavarodva. Mondd meg, mit csináljak. Ide figyelj, te rövidtávú Virgo, én még csak tizenhét éves vagyok. És meg vagyok rémülve. Nem tudom, mi fog történni velem.

– Ne félj – felelte, és a hangja ekkor ellágyult a gyöngédségtől és a szeretettől. – Hamarosan egyedül leszünk majd egy szállodai szobában, és olyan dolgokat fogok veled csinálni, amiket még soha lány veled nem csinált. Megígérem. – (Soha nem voltunk egyedül egy szállodai szobában. Nemrégiben, New Orleansban, egy mulatóban, ugyanezt az ígéretet tette nekem egy kurva, pontosan ugyanezekkel a szavakkal, aztán semmi különöset nem tudott nyújtani, amikor följött a szobámba.) – Most eridj, és kapd el Marie-t.

– Mrs. Yerger figyel minket – jegyeztem meg.

– Nem szeret engem – mondta Virginia.

– Engem se.

– Azért nem szeret, mert mindenkivel megpróbálok elviccelődni, akit csak ismerek. Különösen veled.

– Jobb lesz, ha úgy teszek, mintha el volnék foglalva.

– Majd én foglalkoztatlak... nézd csak. – Virginia fölírta egy darab papírra egy baleseti akta iktatószámát. – Keresd ki nekem ezt a balesetet – adta ki az utasítást. – Nagy anyagi káreset, három személyi sérülés. Marie Jenckstől valószínűleg megkaphatod – tette hozzá csúfolódva.

– Igenis, Miss Markowitz – válaszoltam szívélyesen, úgy, hogy Mrs. Yerger is meghallja, és fürgén elindultam.

– Ó, Bobby! El ne felejtsd... – Egy intéssel és komoly tekintettel visszahívott az íróasztalához. Halk hangon folytatta az utasítást: – Markold meg a csöcsét.

Így aztán Virginia addig ugratott, amíg nekifogtam elcsábítani Marie Jenckset. Azzal az egyetlen módszerrel próbálkoztam, amit ki tudtam gondolni: lődörgéssel. Alkalmanként két-három percig is ellődörögtem a szobájában, valahányszor Len Lewis nem volt az íróasztalánál, és láttam, hogy egyedül ül az irodájában. Örökösen ott lődörögtem, ott kóvályogtam a szeme előtt, úgy tettem, mintha baleseti akta kát keresnék, és egyre azt vártam, hogy egyszer csak rám néz, és hirtelen, a megvilágosodás egyetlen fénylő pillanatában rájön, hogy göndör, fekete hajam van. és sokkal jóképűbb fiú vagyok, mint Tom Johnson, és sokkal jópofább, és hogy akkor majd nekem is azt mondja:

– Van most valami dolga? Kerítse elő a kulcsot.

Soha még csak a közelébe se kerültem. A legtöbb, amit én valaha is kaptam tőle, ilyesmi volt: – Itt akar megöregedni? – vagy: – Mit bámul rám folyton, mint borjú az újkapura? – vagy, ravaszul (tudta ő, mire ácsingózom, de mennyire, az okos ringyó): – Óhajt valamit? – vagy, a legszívtelenebb sértés mind között:

– No, tűnjön el most innen. Küldje be Tomot.

És Tom megint lement vele az irattárba, otthagyva a kézírását ott hátul az iktatóban, hogy csak dolgozzak rajta egyedül, és én még ma is az ő kézírását használom. (Kíváncsi vagyok, ki használja Marie-t.) Tom rám bízta, hogy fedezzem, ha Mrs. Yerger vagy valaki más keresné. És én fedeztem.

(– Tom.

Semmi válasz.

– Tom.

Még mindig semmi válasz.

– Kíváncsi vagyok, hol van ez a fiú.

– Odalenn az irattárban, Mrs. Yerger. Marie Jenckset keféli az íróasztalon – feleltem képzeletben.)

Be kell vallanom, elég nehéz volt Tom kézírására összpontosítanom a gondolataimat, amikor tudtam, hogy lenn van az irattárban Marieval. A képzeletem rendszerint tüstént elkóborolt, vele járt odalenn (és hajlamos voltam a kézírás helyett inkább malac képeket rajzolgatni róluk). Meglehetősen fülledt találkahellyé válhatott a holt anyagnak, a porladó nyilvántartásoknak az a komor, csöndes, kopott mauzóleuma az alattunk lévő emeleten. Időnként valaki más csakugyan be akart menni utánanézni egy régi balesetnek, és csak hajszál híján múlott, hogy nem ütközött össze Tommal vagy velem (csúf új baleset lett volna). Csak egy emelettel volt lejjebb, de amikor az ember lement a lépcső két fordulóján abba az egyemeletnyi mélységbe, mintha elmenekült volna az állandó vizslatás elől, valami sötét, hűvös, egyáltalán nem kellemetlen alvilágba, egy mély pince vagy poros szenessufni biztonságos és megnyugtató magányába. Örömmel és gyakran jártam oda, pusztán azért is, hogy egyedül ehessem meg a szendvicseimet, és közben elolvashassam a Mirrort vagy a Daily Newst. vagy hogy lóghassak egy kicsit, kényelmesen elszívhassak egy cigarettát délelőtt vagy délután, és elelmélkedhessek rajta, hogy szombaton melyek lesznek a győztes csapatok a főiskolai rögbibajnokságon, vagy hogy végül mi lesz belőlem, az anyámból, a bátyámból és a nővéremből. (A bátyám már meghalt: egy szép napon váratlanul szívrohamot kapott az irodája előszobájában, és néhány másodperc alatt túl volt mindenen. Az anyám is meghalt. A nővérem messze lakik. Néha telefonon beszélünk.) Képzelem, hogy a kedélytelen Mrs. Yerger, aki mindent észrevett, milyen alaposan kiszellőztette azt az irattárat, amikor Virginia, Tom, Marie meg én már mind elmentünk.

Emlékszem, majdnem nemi erőszakra is sor került ott: egyszer ebédidőben Virginia csapdába esett, velem meg két idősebb, nagyobb fiúval, akik szintén az iktatóban dolgoztak. Nem akarták Virginiát kiengedni. Túl messzire ment, túl sokat viccelődött és hencegett, és erre nem akarták kiengedni, mint mondták, amíg "nem gondoskodik" mind a hármunkról. Virginia hamar ideges lett. Mindnyájan kényszeredetten fecsegtünk és szellemeskedtünk, mintha nem történne semmi rendkívüli. Az egyik hátulról átkarolta a vállát, mintha játékosan ölelgetné, de valójában úgy lefogta, hogy szinte mozdulni se tudott, és megpróbálta lenyomni a padlóra; a másik hamarosan mind a két kezével a szoknyája alatt kezdett foglalatoskodni, megpróbálta kikapcsolni a harisnyakötőjét, és lecibálni a bugyiját. Én meg csak bámultam, iszonyodva és sóváran, várva az elkövetkezőket. Valamennyien lihegtünk (még én is, aki pedig csak néztem). Feszült, beteges, elszánt mosoly ült ki az arcunkra, és erőltetetten, rekedten röhögtünk a szellemeskedő megjegyzések közt, hogy amíg csak lehet, folytathassuk a színjátékot, miszerint csak tréfa az egész. Nyilvánvalóan nem volt tréfa. Virginia néhány másodperc múlva már nagyon meg volt rémülve. Krétafehér lett az arca, és remegett, miközben küszködve próbálta kiszabadítani magát. (Soha nem bírtam elviselni azt a látványt, mikor valaki meg van rémülve, senkinél, soha életemben, még olyan embereknél sem, akiket gyűlölök.) Szótlan rémülettel és könyörgéssel nézett a szemembe. Közbeléptem, és kiszabadítottam.

Én is meg voltam rémülve, ahogy ott álltam, szemben azzal a két idősebb, nagyobb fiúval, és erősködtem, hogy eresszék el.

– Hagyjátok, hadd menjen – mondtam habozva.

– Hiszen vágyik rád – mondta az egyik.

– Eresszétek el! – sikoltottam, ökölbe szorított kézzel.

Miután Virginia elmenekült, hitetlenkedve, megvetően csóválták a fejüket, és azt mondták, buta vagyok, hogy eleresztettem, pont akkor, amikor már-már kész lett volna mind a hármunknak odaadni magát.

Buta voltam?

(Azt tudom, hogy mire visszaértünk a fölöttünk lévő emeletre, derűs és vidám volt megint, és korántsem volt különösebben hálás nekem, pedig én magától értetődőnek vettem, hogy az lesz. És a többiekhez is változatlanul barátságos volt. Viccelődött és kacérkodott velük, ahogy azelőtt, és hízelgő tiszteletet mutatott irántuk, mintha ezek után sokkal többre tartaná őket. Ezt nem tudtam megérteni. Még mindig nem tudom. Azon azért eltöprengek, mi történt volna közte és köztem, ha befogom a számat, csatlakozom a többiekhez, és rákényszerítjük, hogy mindhármunknak tegye szét a lábát. Akkor engem is többre tartott volna? Hogy tarthatott volna többre? De többre tartott volna? Sokszor mondogatta nekem, azt szeretné, ha ezt a feliratot vésnék a sírkövére:

"Itt nyugszik Virginia Markowitz. Jó volt vele kefélni, pedig zsidólány volt."

Lefogadom, hogy nem ez áll a sírkövén.)

Lefogadom, hogy tényleg buta voltam.

(Azt tudom, hogy soha nem keféltem meg. Pedig meg kellett volna. Azt hiszem, szerettem volna. Most nagyon szeretném. Bárcsak ne ölte volna meg magát, bárcsak még mindig a közelemben volna, hogy fölhívhatnám, és szeretkezhetnék vele, hogy megmondhatnám neki, mennyit gondolok rá, és milyen sokat jelentett nekem mindig. Örülök, hogy nincs, mert nem vagyok benne biztos, hogy most is kívánnám. Nem tudom, mit akarok.)

Tudom, hogy Virginia, Tom és Marie Jencks miatt sokkal bátrabb lettem a saját jövőmre nézve. Biztató volt a tudat, hogy annyi sok ember szeretkezik, hogy ez a tevékenység csakugyan annyira általánosan elterjedt. Ez jót ígért. Tom huszonegy éves volt, és volt egy nője, egy majdnem huszonnyolc éves, nagydarab, szőke, férjes asszony, aki engedte, hogy megkefélje. Magától értetődőnek tartottam, hogy mire huszonegy éves leszek, nekem is lesz egy huszonnyolc éves, nagydarab, szőke, férjes nőm, aki szintén fogja hagyni, hogy megkeféljem egy íróasztalon. Azt hittem, az ilyen nők automatikusan kerülnek majd az utamba.

Ez természetesen soha nem történt meg.

Nekem nem volt semmiféle Marie Jencksem, amikor huszonegy éves voltam. Mikor huszonegy éves lettem, semmi mást nem kaptam, csak szavazati jogot. És mire odáig jutottam, hogy megkettyinthettem egy huszonnyolc éves asszonyt, az a feleségem volt, én pedig már harminckét éves voltam, és már elvettem feleségül, holott én egyáltalán nem erről ábrándoztam.

Mostanában, ha belebotlok egy huszonnyolc éves nőbe, általában kiderül róla, hogy nem asszony, hanem lány, méghozzá gyakran csak kislány; hajadon és boldogtalan, vagy férjezett és magányos. És ez nem ugyanaz, mint amilyen az lett volna, ha akkor kapom meg ezt a lányt, amikor még csak tizenhét éves vagyok. A dolog néha kellemes, néha szomorú; sokáig sohasem kellemes, szomorúvá válik (és kényelmetlenné, legalábbis az én számomra. Gyakran szeretnének jobban ragaszkodni hozzám, mint ahogy én szeretném. Fojtogatónak érzem ezeket a szoros kapcsolatokat). Rendszerint van valami részeg légkörük (ez, azt hiszem, az én hibám – szeretek inni, és szeretem őket is itatni), és van bennük valami reménytelen és patologikus (talán a nőben is, meg bennem is). Szeretnek sokat beszélni, szeretik hallgatni, ha mesélek, szeretik, ha komolyan beszélgetek velük. (Azt hiszem, leginkább arra sóvárognak, hogy szóljanak hozzájuk.) Ismerek egy (vagy két vagy három) harminc felé közeledő lányt, akikkel lassacskán igen jó barátságba kerültem; egyiküket sem látom gyakran, mert a találkozásaink eseménytelenek (legalábbis az én számomra), és hamar unalmassá válnak. Sok fiatal lánnyal találkozom, akit egy darabig borzasztóan kedvelek, és úgy érzem, életem hátralévő részében hűségesen tudnám szeretni, ha nem tudnám eleve, hogy milyen gyorsan ráunok. Az a kubai lány, ma délután, olyan huszonhat-huszonnyolc éves lehetett, és most, hogy visszagondolok rá, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Tulajdonképpen nem volt ellenszenves vagy csúnya. Óriási lány lett volna, óriási lett volna, hogy az enyém, ha még mindig tizenhét éves kölyök volnék, és tudnám, hogy megkaphatom, ahányszor csak akarom, és nem kell fizetni neki. Van neki valahol egy kisgyereke, akit valaki más nevel. Szeretne egy szép napon annyi pénzt összeszedni, hogy visszakaphassa a gyerekét, és megnyithassa kozmetikai szalonjainak hálózatát.

– Szereted, ha fölcukkolnak? – kérdezte tőlem lágyan. És mikor bólintottam, azt mondta: – Ki nem?

Most, hogy visszagondolok rá, egyáltalán nem is volt rossz.

Nem tudom, mi történt Tommal (felőlem akár meg is halhatott, nem tudom, és nem is törődöm vele); rám hagyta a kézírását, és ha az íróasztalnál ülök, a cégnél, az irodámban, vagy otthon, a dolgozószobámban, még mindig azt használom. Azt se tudom, hogy végül mi lett Marie Jencksszel. Még arra sem jöttem rá soha, hogy mi történt velem.

Mrs. Yerger, ezt a húsomban érzem, még mindig ott van. (A név változott, de a figura elpusztíthatatlan.) A Mrs. Yergerek mindig mindent túlélnek, hiszen semmi érzékük a bolondozás és a pletykálkodás iránt, mint ahogy a mogorva pofájú Mr. Yergerek is (ha ugyan léteznek, a Mrs. Yergereknek nincs szükségük rájuk), akiket a nemükön meg a ruhájukon kívül semmi nem különböztet meg tőlük. A Mrs. Yergerekből nemcsak az iktató főnökei kerülnek ki, hanem a polgármesterek, iskolaigazgatók, főiskolai dékánok, őrnagyok, bírók, államügyészek, ezredesek, a sorozó bizottságok tagjai, az Amerikai Légió tisztjei, igazságügy-miniszterek, az Amerikai Egyesült Államok elnökei, és a jelentéktelenebb osztályok vezetői az olyan cégeknél, mint az enyém. Green, Black és Horace White mellett időnként én is eljátszom a zsarnok szerepét a cégnél azokkal az emberekkel, akik álam vannak rendelve, és gyakran eljátszom itthon is a feleségemmel, a lányommal és a fiammal, néha még az idióta gyerekemmel is, aki nem is érti, hogy mi történik.

(– Hogy nevezheted így? – ostoroz ilyenkor felindultan a feleségem. – Hogy beszélhetsz így róla? A saját húsodról és véredről!

– A szótár meghatározása szerint – tájékoztatom hidegen – idióta az a személy, aki képtelen a három-négy éves szellemi koron túli fejlődésre, még ha a saját húsom és vérem is.)

Egyelőre abbahagyom a Kagle-féle sántikálást, és csak ólálkodok a háta mögött, miközben a szemem sarkából erősen figyelem, és próbálom kiókumlálni, hogy ő milyen erősen figyel engem (az ő szeme sarkából). Nincs rajta a fűzője (ami normális körülmények között megbízható jele annak, hogy szívélyes hangulatban van). A gömbölyű vállú, színes cselédlány, aki most nálunk van, elbújik a nagy konyha legtávolibb sarkában, nesztelenül buzgólkodik a fekete fa salátástál fölött, amit egy másik gömbölyű vállú, színes bőrű nőtől vettünk Jamaicában, amikor ott nyaraltunk. Fél tőlem (azt hiszem, én is félek tőle). A feleségem a tűzhelynél áll, vörös bort keverget egy serpenyőben, amiben valami sötét színű hús sül, ami lehet csirkemáj vagy apróra metélt vesepecsenye. A borosüveg több mint félig üres (vagy félig sincs teli, hahaha). Roppant óvatosan lépegetek a feleségem háta mögött a pohár meg némi jégkockák irányába (bár amikor eszembe jut a kubai nőm, nagy kísértésbe esem, hogy fölkiáltsak: Olé!), és tőlem telhetőleg megpróbálok visszaemlékezni, milyen viszonyban is váltunk el reggel, vagy feküdtünk le az este, hogy rájöjjek, haragszik-e még rám valamiért, amit mondtam vagy nem mondtam, csináltam vagy nem csináltam, és ami nekem már eszembe sem jut.

Dühöng vagy jókedvű? Nem tudok rá visszaemlékezni. És nem is tudom kitalálni, így aztán óvatos maradok. Kissé közelebb hajolok hozzá, a kezemben sós keksz ringlivel, és hirtelen rájövök, hogy se nem dühöng, se nem jókedvű. Szikrányit sem számít neki, hogy jó vagy rossz viszonyban váltunk el, mert ő is elfelejtette.

Megint ivott, és a bizonytalan, lopakodó, lesütött tekintetéből megtudom, hogy ő is arra próbál rájönni, hogy barátok vagyunk-e ma este vagy nem. (Dühöngök-e, vagy jókedvem van?) Valami jelet vár tőlem. (Dühös vagyok-e rá, mert valami rosszat mondott vagy csinált, vagy örülök, mert nem?) Nem tudom, miért fél tőlem annyira, mikor én annyira félek tőle. Merev és éber, máris bűnbánó (hogy miért? Isten tudja), feszült, mint az íj húrja, ahogy kevergeti a fortyogó serpenyőt, és reméli, hogy nem haragszom rá valamiért, amit ő mondott vagy nem mondott, csinált vagy nem csinált, és amire képtelen visszaemlékezni. Ezen majdnem elnevetem magam.

– Igazad van – mondom, csak hogy mindkettőnk számára elindítsam a dolgokat.

– Miben?

– Kagle-lel – mondom, és lépek egyet, Kagle bicegését imitálva. – Megittunk egy pohárral.

– Örülök, hogy jókedved lett tőle.

A cselédlány, mint valami elfordított szemű kísértet, csak úgy issza magába mindezt. Fenntartásaim elmúltak, odalépek a feleségem mellé, és könnyedén arcon csókolom. Félénken emeli felém az arcát, még mindig nem teljesen biztos a dolgában. Árad belőle a bor és a drága parfüm szaga.

– Éhes vagy? – kérdezi.

– Leszek. Jónak néz ki.

– Reméljük.

A cselédlány elsuhan mellettünk, beviszi a salátástálat az ebédlőbe.

– Ez hogy válik be? – kérdezem.

– Egész jól – mondja a feleségem. – Ittam egy kis bort – teszi hozzá sietve. – Azzal főzöm a csirkemájat. Hát gondoltam, jobb lesz, ha megkóstolom, hogy biztos jó legyen.

– És jó?

– Elég jó. – Mosolyog. – Kérsz egy kicsit?

– Majd egy kis bourbont iszom.

– Én meg iszom még egy kis bort.

– A gyerekek? Minden rendben?

– Igen.

Úgy érzem, egész jól indulnak a dolgok, és még egész kellemesen is alakulhat ez az itthoni este. A feleségem enyhén védekező pozícióba szorult (ami mindkettőnk számára könnyebbé fogja tenni a dolgokat). A gyerekek (hál' istennek) nem estek röptiben nekem a sérelmeikkel és a követeléseikkel. A lányom a szobájában van, a telefonon ül. A fiam a szobájában van, nézi a tévét. Hangosra van állítva, én is hallom. Egyiküket sem izgatja különösebben az a tény, hogy itt vagyok, hogy apu hazajött (és a közömbösségük valahogy, ködösen, sért is. Egy kutya több szeretettel üdvözölt volna). A cselédlány a jelek szerint még illedelmesen viseli az igát, és semmi jelét nem adja bármiféle kezdődő fekete lázadásnak. (Jól megfizetjük, udvariasan bánunk vele, és valószínűleg kényelmesebben érzi magát velem szemben a maga pozíciójában, mint én vele szemben a magaméban. Nekem kissé kényelmetlen, hogy cselédünk van.) Derek sincs a közelben, nem nyüszít, nem szepeg, nem próbál beszélni, és a gondozónő (vagy nevelőnő), akit melléje fogadtunk, most éppen szintén nem lóg a nyakunkon, nem bámul úgy ránk, mintha Derek a mi vétkünk lenne, mintha mi akartuk volna, hogy ilyen legyen. (Ennek a nőnek tulajdonképpen nem az a dolga, hogy gondozzon vagy neveljen, hanem az, hogy ne legyen szem előtt, és tartsa távol Dereket is, amennyire csak lehetséges, bár Derekre nem kellemetlen ránézni, és az sem kellemetlen, ha körülöttünk van, és csendesen játszik egy tarka, színes képeskönyvvel vagy valami kisbabának való vacakkal.) Szóval békén hagynak. Iszogatom a whiskymet. Az asszony iszogatja a borát.

– Mit csináltál máma? – teszem fel a rutinkérdést (mielőtt ő megkérdezhetné).

– Semmit – feleli vállat vonva, bevallva a kudarcot, bűnbánóan beismerve, hogy megint eltékozolt egy napot. – Itthon voltam. Vásároltam. Pihentem. Aludtam.

– Jött valaki?

– Nem.

Ez jó, mármint ha igazat mond, mert ez azt jelenti, hogy csak bort ivott, és valószínűleg egyszerre mindig csak egy kicsit, mert ha sok bort iszik, rosszul lesz. Azt hiszem, igazat mond, mert nem hiszem, hogy a feleségem már megtanulta volna, hogy hogyan hazudjon nekem. (A feleségem nem tudja, hogy kell flörtölni, és nem tudja, hogy kell nekem hazudni.) Amikor azt reméli, hogy el tud előlem titkolni valamit, hallgat róla, és reméli, hogy nem fogok kérdezősködni. (Ha megkérdezem, mindig megmondja. Nem szeret hazudni.) Ebben a kezére is játszom: nem kíváncsiskodom, amikor érzem, hogy valami titka van, amit szeretne megőrizni. Megpróbálok nem érinteni semmi olyat, amiről úgy gondolom, hogy szeretné eltitkolni. Az a gyanúm, hogy ő is ugyanezt csinálja velem (úgy sejtem, sokkal többet tud rólam, mint amennyit elárul). Beszélgetéseink ezért nagyrészt nem szólnak semmiről, és gyakran kényszeredettek.

– No, hamarosan találkozunk – mondom, és elindulok a háta mögött kifelé a poharammal. – Át akarom futni a postát.

102 Bólint. Ahogy elmegyek mellette, lágyan megpaskolom a popsiját. Örül és hálás; fesletten, becsípve, elragadtatva vigyorog, és belenyomja a fűzőtlen fenekét a tenyerembe.

– Később? – mondja. – Remélem, van hozzá hangulatod.

– Ismersz – nevetek.

Sajnálom, amikor így látom. (Valamikor nem ilyen volt.) Lehet, hogy már nem szeretem többé, de olyan régen ismerem, és semmi kedvem nincs azt kiáltani, hogy: Olé!

Sajnálom, hogy a feleségem mostanában iszik délutánonként, és egy-két pohárral talán délelőtt is felhajt. Megpróbálok erről nem mondani neki semmit. Megalázó lenne, és nem szeretném, ha attól félne, hogy ezzel is elkezdem zaklatni. Rendszerint kerülő úton szokta a tudtomra adni, hogy aznap délután ivott valamit, épp csak egy kicsit: találkozott a húgával, vagy valakinek a feleségével, együtt ebédeltek, vagy vettek valami anyagot, és megivott egy koktélt vagy egy dupla scotchot, mielőtt hazajött, vagy ahogy az előbb csinálta, borban főzött valamit. Néha szeretné megmondani nekem, de sokáig vár. és akkor már nem tudja; ilyenkor az, az érzésem, hogy reszket belülről, mert azon töri a fejét, hogy vajon észrevettem-e, és nem fogom-e megróni érte. (A feleségem fél tőlem; ezt én nem akarom különösebben, de könnyebbé teszi a dolgokat.) Időnként megszánom.

Napközben még soha nem volt részeg (a házibulikon berúg, és remekül érzi magát – bár a saját házibulinkon sohasem. A feleségem nagyszerű háziasszony), és egyik gyerekünk se tett még soha semmiféle megjegyzést arról, hogy otthon napközben iszik, tehát lehetséges, hogy vigyáz, nehogy a gyerekek észrevegyék. De én emlékszem, hogy azelőtt egyáltalán nem ivott; emlékszem, hogy soha nem szokott flörtölni. (Soha nem szokott káromkodni.) És még mindig vallásos; vasárnaponként legtöbbször elmegy a templomba, és megpróbál minket is rávenni, hogy menjünk el vele. (Egyikünk se akar. Egyszer-egyszer azért elmegyünk, amikor úgy döntök, hogy ezzel, szerény viszonzásul, tartozunk neki. Nem egészen biztos benne, hányadán is áll a mostani lelkésszel, és én is így vagyok vele.)

A feleségem kezdi megtanulni a trágár szavak használatát is (sok tekintetben ugyanolyan feszélyezetten, ahogy más asszonyok idősebb korukban elkezdenek festegetni, vagy beiratkoznak valami felnőttoktatási tanfolyamra, amelynek a pszichológia, a művészet vagy Jean Paul Sartre a témája). Ami azt illeti, ebben sem viszi valami sokra. Túlságosan hangsúlyosan mondja, hogy pokol vagy fene, bár amikor azt mondja, hogy egy szart, az egészen hitelesen cseng. Nem tudja meggyőzően mondani, mint a többi férfi és nő a mi különféle társasági együtteseinkben, nincs meg benne az a bágyadt közömbösség, amit mi a trágársággal szemben színlelünk. A tizenöt éves lányom máris sokkal jobban bánik a trágár szavakkal, mint a feleségem. A lányom bőkezűen ontja köztünk a mocskos szavakat, imponálni akar az intelligenciájával; gyakran közvetlenül ránk (különösen a feleségemre) alkalmazza őket, próbálgatja, hogy meddig engedjük elmenni. (Én nem engedem túlságosan messzire menni.) És a fiam, tudom, most gyűjti magában a bátorságot, hogy ö is kísérletezni kezdjen idehaza egy-két trágár szóval. (Nem biztos benne, mit jelent az, hogy baszd meg, bár azt tudja, hogy trágárság. Az volt a benyomása, hogy a közösülést jelenti, amíg meg nem mondtam neki, hogy rendszerint nem erről van szó.)

Kínos fölidézni magamban, milyen is volt a feleségem, tudni, milyen volt azelőtt, és milyen szeretett volna maradni, mint ahogy mindig kínos, ha tanúja vagyok bárki emberfia lealacsonyodásának, aki valaha is kedves volt nekem (vagy akár csak közel állt hozzám), még véletlen ismerősök vagy teljesen idegen emberek esetében is. (Mélységes hatást tud rám tenni egy gutaütött ember, és megdermedek, annyira taszít, ha valamiféle arc- vagy lábbénulást látok. Szeretném elfordítani a tekintetemet. Viszolygok a vakoktól, ha meglátom őket az utcán, dühös vagyok rájuk, amiért vakok, és veszélyes nekik az utcán járni, és kétségbeesetten körülnézek: hátha megáll mellettük valaki más, és nem nekem kell biztonságosan átkormányoznom őket az útkereszteződésen vagy a járdán, valami váratlan akadály körül, amely hirtelen oly szánalmas zavarba ejti őket. Nem vagyok hajlandó megengedni magamnak, hogy efféle emberi nyomorúsággal kelljen birkóznom; nem vagyok hajlandó elfogadni az ilyen valóságot; egyenesen lehajítom a tudatalattimba, és ráülök a tetejére, amilyen erősen csak tudok. Jöjjenek csak elő a rossz álmaimban, ha már elő kell jönniük. Azokat különben is elfelejtem, mihelyt fölébredek.) Martha, az a gépírónő, az a csúnya, szimpla lány a hivatalban, akinek rossz a bőre, és meg fog őrülni, teljesen idegen a számomra, és már jócskán úton volt az őrület felé, amikor felküldték hozzánk a Személyzetiről (hogy végigjárja az őrületbe vezető útját); nem vagyok felelős érte, nem ismerem, nem ismerem se az anyját Iowában, aki újra férjhez ment, és nem akarja visszafogadni, se az apját (ha ugyan még van apja), se senki mást kerek e világon a közül a sok ember közül, akinek mellette kellene állnia; mégis, ha engedném, összetörné a szívemet, hogy meg fog bolondulni. Nem szólok neki egy szót sem arról, amit érzek (vagy érezni tudnék). De mindig kedvesen beszélek vele. A modorom nem sugall semmiféle kritikát. Megpróbálom úgy intézni, hogy észre ne vegye, hogy fikarcnyit is törődöm azzal, mi lesz vele (esetleg hozzám fordulna segítségért, ha tudná, hogy tudom), és megpróbálom nem megengedni magamnak, hogy törődjem vele. Megpróbálom úgy intézni, hogy ne vegye észre, hogy tudom. (Lehet, hogy még ő maga sem tudja.) Valószínűleg fölizgatná, ha tudná, hogy a környezetében tudja valaki, hogy meg fog őrülni. így hát hallgatok, nem szólok Marthához, mint ahogy a feleségem előtt is hallgatok (az együttérzésnek és önérdeknek ugyanabból a durva keverékéből eredően) az ivásáról, a flörtöléséről, a trágár beszédéről, mint ahogy az anyám előtt is hallgattam, amikor először ütötte meg a guta, és mint ahogy hallgatok minden más ismerősöm előtt, akin észlelni kezdem a jóvátehetetlen testi leromlás, a közeledő megrokkanás és a közeledő halál első jegyeit. (Ezeket az embereket gyorsan leírom. Jóval előbb holt anyaggá válnak az én személyes irattári rendszeremben, mint ahogy meghalnának – az első jelre, hogy elindultak a halál felé.) Nem mondok többé senkinek semmiről semmi rosszat, mihelyt észreveszem, hogy már késő, már senki nem segíthet. Nem mondtam az anyámnak semmit az agyvérzéséről, pedig vele voltam, amikor történt, és végül nekem kellett telefonálnom orvosért. Nem akartam, hogy megtudja, hogy agyvérzése van; és amikor megtudta nem akartam, hogy tudja, hogy tudom.

Úgy tettem, mintha nem venném észre, amikor a nyelve hirtelen elkezdett kerepelni a szájpadlásán, éppen amikor egyszer meglátogattam. Minden héten meglátogattam a lakásán, ahol magányosan lakott. Egyre csak ugyanaz a szótöredék, az a dadogó torokhang jött ki a száján. Álcáztam a meglepetésemet, és eltitkoltam az aggodalmamat. Akkor, legelőször, értetlen, fura tekintettel elhallgatott, haloványan, bocsánatkérőn elmosolyodott, aztán megpróbálta befejezni, amit mondani kezdett. Ugyanaz történt. Harmadszor is ugyanez történt. Negyedszer is. És attól fogva már nem is próbálta többé igazán szívvel-lélekkel; mintha előre tudta volna, hogy úgyis hiába, már késő. Különben egész jól érezte magát. De amikor azt mondtam, hogy hívjunk orvost, rábólintott; és miközben telefonáltam, az a szegény öregasszony, megalázottan, elhomályosodott szemmel, zavartan vállat vont, és elgyöngülve megadta magát. (Meg volt rémülve. És szégyellte magát.)

A doktor utána türelmesen elmagyarázta, hogy valószínűleg nem vérrögről volt szó, hanem csak görcsről (olyasmi, hogy gutaütés, egyszerűen nincs, mondta; csak vérömlenyek vannak, vérrögök és érgörcsök) valamelyik nagyon kis agyi véredényben. (Ha az érintett véredény nagyobb ér lett volna, megbénult volna a fél oldala, és esetleg elveszítette volna az emlékezőtehetségét is.) De amíg csak élt, soha többé nem beszélt, bár feledékenységében újra meg újra megpróbálkozott vele (gondolom, inkább megszokásból, semmint a siker reményében), egészen addig, amíg agyérgörcseinek (vagy gutaütéseinek) sorozatában el nem következett a második, akkor abbahagyta a próbálkozást. Látogattam a szanatóriumban (ahol gyűlölt lenni); beszéltem-beszéltem, be nem állt a szám, ő meg hallgatta; ha akart valamit, rámutatott, vagy fölállt a székről, vagy fölkelt az ágyból (egészen addig, amíg aztán már föl sem tudott állni), és maga ment érte. Néha-néha, ha kért valamit, lefirkantotta egy darab papírra. Soha nem említettem előtte, hogy megütötte a guta, és soha nem céloztam más, egyre súlyosbodó bajaira, amelyek sorra megjelentek, és könyörtelenül igájuk alá hajtották (elsősorban az ízületi gyulladás, aztán a mindenre kiterjedő testi-lelki nemtörődömség, amely végül morbid apátiába torkollt), amikor a látogatásaimon ott ültem az ágya mellett; és miután hamarosan kifogytam az önmagamról, a feleségemről, a gyerekeimről és a munkámról szóló mondókámból, mindenféle kellemes dolgokról beszéltem, csupa olyasmiről, amiről úgy gondoltam, hogy jól fog esni neki. Soha nem tudta meg, hogy Derek súlyos agyi defektussal született, bár azt tudta, hogy megszületett. Mindig azt mondtam neki, hogy remekül van. (Mindig mindenkiről azt mondtam neki. hogy remekül van.) Mi sem tudtuk, mi van Derekkel, csak amikor már pár éves volt, és addigra már késő lett; már megvolt, már megtörtént. (Mostanában azt kívánom, hogy bárcsak megszabadultunk volna tőle; bár nem merek vele egyenesen előállni és kimondani. Az a gyanúm, hogy a családban mind ugyanezt érezzük. Kivéve esetleg a fiamat, aki talán úgy okoskodik, hogy ha Derektől megszabadulunk, rajta is túladhatunk, és máris aggódik, hogy titokban ez a szándékunk. A fiam mindent megfigyel, és mindent magába szív, ami velünk és Derekkel kapcsolatos, mintha csak azt várná, hadd lássa már, végül hogyan távolítjuk el, mert érzi, hogy előbb vagy utóbb valószínűleg meg kell tennünk.)

Anyám éppúgy nem vette semmi hasznát a vele folytatott beszélgetéseimnek, mint a látogatásaimnak. Én azzal, hogy nem beszéltem róla, egyrészt a magam érdekében, másrészt az övében (inkább a magaméban, mint az övében), úgy tettem, mintha nem is volna súlyos beteg, nem volna szanatóriumban, amit gyűlöl, mintha nem nyomorodott volna meg, és nem volna napról napra öregebb és nyomorékabb. Nem akartam, hogy tudja, pedig tudta (és én tudtam, hogy tudja), pedig előbb tudta, mint én, hogy haldoklik, lassan, szakaszosan, sorra csődöt mondanak a szervei, és elsorvadnak az érzékei. Ennivalót vittem neki (a vége felé, amikor már majdnem teljesen öntudatlan volt, és egy-két percnél tovább arra is alig tudott visszaemlékezni, hogy én ki vagyok, mohón kapott utána összezsugorodott ujjaival, és mohón befalta, egyenesen a csomagolópapírból, mint valami kiéhezett, ketrecbe zárt, összeaszott, fehér szőrű állat – az anyám). Úgy tettem, mintha ép és egészséges volna, és egy szót sem szóltam neki az állapotáról, amíg végül meg nem halt. Nem volt semmi haszna belőlem (azon kívül, hogy ennivalót vittem neki), mint ahogy most sem jelentek semmiféle segitséget a gépírónőnknek, aki itt őrül meg a szemem előtt, és nem jelentek támaszt a feleségemnek sem, aki iszik, flörtöl, és más, meglehetősen fura módokon próbál erőlködve eleven és vidám lenni. (Mostanában, amikor szállodákban vagy motelekben, idegen ágyakon egyedül fekszem, és próbálok elaludni, látomásaim vannak: mohó, csípős bolhák vagy poloskák mocskos hordája támad rám, én meg tehetetlenné válok, mert finnyás vagyok ahhoz, hogy elviseljem őket, és nincs hová mennem.) Nem akarom, hogy a feleségem valaha is rájöjjön, hogy túl sokat iszik a házibulikon, és néha rendkívül ostobán viselkedik az emberekkel, és rendkívül rossz benyomást kelt, amikor azt hiszi, hogy a legjobb benyomást keltette! Ha rájönne (ha valaha akár csak megsejtené is, hogy néha milyen tapintatlan és erőszakos tud lenni), összezúzná ez a tudat (tönkremenne belé), pedig máris éppen elég letört.

Otthon, napközben csak bort iszik; este, vacsora előtt vagy után, esetleg iszik egy kis scotchot is, ha én is iszom. Sokszor van úgy, hogy egyáltalán nem iszunk este. Igazából nem is szereti a whisky ízét (bár a martini ízét már kezdi élvezni, és örül annak a butító-élénkítő hatásnak, amit a martini oly gyorsan és irgalmasan kivált), és fogalma sincs, hogy kell koktélt keverni. Mostanában, a házibulikon, amint bemegyünk, tüstént megiszik bármit, amit csak a kezébe nyomnak, és megpróbál, amilyen gyorsan csak tud, becsípni egy kicsit. Aztán az este hátralévő részében kitart ugyanamellett az ital mellett. Ha aznap tűrhetően mentek köztünk a dolgok, és biztonságban érzi magát, akkor hangos, vidám és barátságos, jól érzi magát velem és mindenki mással, amíg be nem rúg (ha berúg), és ha berúg, néha szédelegni kezd, és rosszul lesz, de nincs semmi komoly baja. Pedig valamikor csöndes, szerény lány volt, kissé szégyenlős és kifinomult, szinte prűd, és mindig tapintatos és jó modorú.

Ha nem állnak ilyen jól a dolgok, ha aznap nincs megelégedve velem, a lányával vagy önmagával, akkor harciasan flörtölni kezd. Rendszerint elriasztja a férfit (vagy férfiakat), akivel (akikkel) kikezd (szinte soha nem maradnak mellette elég sokáig, hogy ők is flörtölni kezdjenek vele), mert nem tudja, hogyan kell; fenyegető a fellépése, felhívása a csábításra kihívó támadás, és ha nem lépek közbe elég gyorsan, előfordul, hogy kínos jelenetre kerül sor. Mindig olyan férfit szemel ki, akit ismer, és akivel teljes biztonságban érzi magát (azt hiszem, igazából egyáltalán nem is akar flörtölni), és rendszerint olyat, aki látszólag jól érzi magát, és nem zavar senkit. (Esetleg önelégültnek látszik.) Elszomorít, ahogy figyelem; nem akarom, hogy az emberek megutálják.

Nyílt kihívást intéz a férfihoz, néha az illető felesége előtt, merész és sokatmondó megjegyzést vagy csábító mozdulatot tesz, ügyetlenül végigsimogatja a lapockáját, ha a férfi áll, vagy megszorongatja a combja belső oldalát, ha ül; aztán, mintha máris visszautasították volna, bosszúállóan és megvetően kötekedni kezd, mielőtt a férfi egyáltalán reagálhatott volna. Mielőtt nagyobb baj történik, tőlem telhetőleg ügyesen és gyorsan közbelépek és megmentem, egy vicces benyögéssel, mosolyogva, kíméletesen elvezetem. Soha nem szidom meg (bár gyakran dühös vagyok, és szégyellem magam); kedvében járok, dicsérem, hízelgek neki. Azt akarom, hogy elégedett legyen önmagával. Nem tudom, miért.

– Te egyszerűen csak féltékeny vagy – vádaskodik dacosan, miután elvezettem.

– De mennyire – felelem, kényszeredetten nevetve, és néha bizalmasan a kezemet is ráteszem, ezzel is próbálom meggyőzni, hogy az vagyok.

– Jól is teszed – néz rám kárörvendve, diadalmasan.

Voltak sokkal jobb időszakaink is, a feleségemnek meg nekem, mint ahogy most vagyunk; de azt hiszem, már nem lesznek többé.

Hamarosan kész lesz a vacsora, mondja a feleségem. Családias hangulatban vagyok (amikor otthon vagyok, a családommal, nagyon sokszor szeretnék valahol másutt lenni), és nagylelkűen elhatározom, hogy (legalább) ma este megteszek mindent, ami csak tőlem telik, hogy mindnyájukat boldoggá tegyem.

– Hello – mondom, ahogy a gyerekeim gyülekeznek.

– Szia – mondja a lányom.

– Szia – mondja a fiam.

– Mi a baj? – kérdezem a lányomat.

– Semmi – mondja.

– Akkor miért vágsz pofákat?

– Nem vágok.

– Pofákat vágtál, nem?

– Köszöntem, nem? – vág vissza, s közben alattomosan a közönyös ártatlanság árnyalatára tompítja le a hangját. – Mit akarsz, mit csináljak?

(Ó, le van szarva, tűnődöm pesszimistán, máris rosszabb kedvemben, most meg mi a fene baja lehet?)

– Ha valami baj van – erősködöm türelmesen (s közben érzem, hogy egyre dühösebb leszek) –, szeretném, ha megmondanád nekem.

A fogát csikorgatja. – Nincs semmi baj.

– Kész a vacsora – mondja a feleségem.

– Nekem nem fog ízleni – mondja a fiam.

– Mi baja ennek a lánynak? – kérdezem a feleségemet hangosan, miközben testületileg átvonulunk az ebédlőbe.

– Semmi. Nem tudom. Sose tudom. Üljünk le. Próbáljunk meg ma este nem veszekedni. Lássuk, végig tudunk-e enni egyszer egyetlen étkezést anélkül, hogy valaki ordítozna, üvöltözne és dühbe gurulna. Ez csak nem lehet olyan nehéz, vagy igen?

– Nekem megfelelne – mondja a lányom, hangsúlyos szavakkal arra célozva, hogy valaki másnak (nekem) alighanem nem felelne meg. (Még nem nézett közben egyenesen rám.)

– Részemről oké – mondom.

– Nekem akkor se fog ízleni – mondja a fiam.

– Mit jelentsen ez? – kérdezem.

– Két hot dogot szeretnék.

– Legalább megkóstolhatnád – unszolja a feleségem.

– Mit? – kérdezi a lányom.

– Nem ehetsz egész életedben mindig csak hot dogot.

– Ha hot dogot akarsz, megkapod – ígérem meg a fiamnak. – Oké?

– Oké.

– Oké? – kérdezem a feleségemet. – Nem veszekszünk?

– Rendben van.

– Ámen – zárom le az ügyet megkönnyebbülten.

– Az mit jelent? – kérdezi tőlem a fiam.

– Olé – felelem tréfásan.

– Az mit jelent?

– Azt, hogy oké. Érted?

– Mióta? – kotnyeleskedik a lányom.

– Olé – feleli a fiam.

– Nem, szó sincs róla – mondja a lányom, azon a lágy, fáradt, monoton hangján, föl se nézve; megpróbálja (tudom) ébren tartani a civakodást. – Olé nem azt jelenti, hogy oké.

– Ha jobb hangulatban volnál – heccelődöm vele –, megfenyegetnélek, hogy ezért kitekerem a nyakadat.

– Az én hangulatommal nincs semmi baj – feleli. – Egyébként miért nem fenyegetsz meg, hogy kitekered a nyakamat?

– Mert valószínűleg nem jönnél rá, hogy most csak ugratlak, és valószínűleg azt gondolnád, hogy tényleg bántani akarlak.

– Hah.

– Nem ehetnénk egyszer békességben? – könyörög a feleségem. – Talán nem olyan nehéz békésen együtt megvacsorázni. Vagy igen?

(Most én csikorgatom a fogamat.)

– Sokkal könnyebben menne – mondom neki barátságosan –, ha nem ezt hajtogatnád folyton.

– Bocsáss meg – feleli a feleségem. – Bocsásd meg, hogy élek.

– Atyajézus.

– Na jó – mondja a feleségem –, csak káromkodj.

– Nem így gondoltam – mondom neki rekedten (persze hazudok, mert pontosan így gondoltam). – Becsszóra nem. Ide figyelj, megegyeztünk, hogy ma este nem vitatkozunk, ugye?

– Azt tudom, hogy én igen – mondja a lányom.

– Akkor ne vitatkozzunk. Oké?

– Ha nem kiabálsz – mondja a lányom.

– Olé – mondja a fiam, és mindnyájan mosolygunk.

(No, legalább végre valamiben egyetértünk.) Miután megegyeztünk, hogy elengedjük magunkat, mindnyájan teli vagyunk feszültséggel. (Most már sajnálom, hogy itthon vagyok – bár a fiamnak örülök. Három lány is eszembe jut, akit nagyon kedvelek, és hosszú ideje ismerek – Penny, Jill és Rosemarie –, és akivel sokkal szívesebben lennék, mint itthon, és eszembe jut az, az új fiatal lány a Művészeti Osztályunkon, Jane, akivel, lefogadom, elmehettem volna vacsorázni és piálni, ahelyett hogy hazajöttem volna, ha nem sajnálom a fáradságot, és meghívom.) Ülünk az ebédlőasztalnál, és a jelek szerint most senki nem hajlandó megkockáztatni semmiféle megjegyzést.

– Mondjunk asztali áldást? – vetem föl tréfásan, mert erőlködve próbálom föllazítani a hangulatot.

– Áldás – kapja el a fiam a végszót.

Régi családi viccünk ez, ami igazából csak a fiamnak tetszik; a lányom megvetéssel, tüntetőén lebiggyeszti az ajkát. Ezt a bosszús arckifejezést jó sokáig fönntartja, hogy biztosan észrevegyem. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Megpróbálom nem engedni, hogy kihozzon a sodromból (tudom, hogy a lányom gyakran gyerekesnek tart, és az kihoz a sodromból. Most keserű, sürgető vágyat érzek, hogy rendreutasítsam, kiabáljak vele, átnyúljak az asztalon és megüssem, és jól sípcsonton rúgjam az asztal alatt. Gyakran föltámad bennem az indulat, szeretnék visszavágni a családtagjaimnak, még a gyerekeknek is, amikor úgy érzem, hogy megsértenek, vagy fölibém kerekednek. Néha, amikor látom, hogy valamelyikük éppen azon van, hogy valami illetlenséget vagy hibát kövessen el, nem avatkozom be, nem segítek, nem előzöm meg, hanem vidáman visszafogom magam, figyelek és várok, mintha távolról szemlélném egy szörnyű jelenet kibontakozását valami lidérces álomban, valósággal élvezem, amikor látom a közelgő alkalmat, amely majd módot ad rá, hogy megleckéztessem és leszidjam őket, és magyarázatot és bocsánatkérést követeljek. Borzadok is ettől: olyan ez, mintha figyelném őket, amint egy nyitott ablak vagy egy sziklaszirt végzetes pereme felé hátrálnak, és nem szólnék rájuk, hogy megmentsem őket a sérüléstől vagy a haláltól. Perverz dolog, és megpróbálok úrrá lenni rajta. Ez az a lappangó állat, amely itt él valahol bennem, amelyet megpróbálok elrejteni, és amely folyton ki próbál törni; és nem tudom, mi az, vagy kit akar elpusztítani. Azt tudom, hogy teli van sebes fekélyekkel. Lehet, hogy én vagyok az; az is lehet, hogy engem akar elpusztítani), sikerül békés mosolyom alá rejtenem fojtogató dühömet, és azt mondom:

– Lennél szíves ideadni a kenyeret, drágám?

A lányom ideadja.

A feleségem velem szemben ül az asztalfőn (vagy az asztal végén), a fiam a bal oldalamon, a lányom a jobb oldalamon. A cselédlány szó nélkül sompolyog ki-be, hordja a tálakat a konyhából. A feleségem nagy adagokat kanalaz ki a tányérokra, és továbbadja őket. Némán ülünk. Nem vagyunk képesek többé gátlás nélkül beszélgetni a színes bőrű cselédlányaink előtt. (Ennek a mostaninak még a nevét sem tudom biztosan; mostanában nem maradnak meg nálunk sokáig.)

– Jó ez a saláta. Sarah – mondja a feleségem.

– Úgy csináltam, ahogy mondani tetszett.

Kényelmetlenül érezném magam, ha a cselédlány tálalná ki az ételt, és odahozná a helyünkre (így vannak vele a gyerekek is), és ezt nem vagyok hajlandó megengedni (bár az a gyanúm, a feleségem még mindig jobb szeretné, ha így lenne, hiszen az ő családjában gyerekkorában így volt, hiszen a tévében meg a moziban még mindig ezt látja a tisztes középosztálybeli családoknál, és azt képzeli, hogy a Buckingham Palace-ban meg a Fehér Házban is így csinálják). Mindenütt kényelmetlenebbül érzem magam, ha a cselédlány szolgál föl, de legkényelmetlenebbül a mások otthonában (ahol soha nem vagyok benne biztos, mennyi ételt illene kivennem, mindig bajban vagyok, ha oldalra fordulva kell bánnom a szedőkanállal és villával, és folyton szorongok, hogy megtaszítom a húsos vagy főzelékes tálat a vállammal vagy a könyökömmel, és zutty! lelököm az egészet a földre. Persze ez soha nem történt meg eddig). Akkor is ilyen kínokat állok ki, ha fehérek (mármint a cselédlányok, nem a barátaim. Nincsenek fekete barátaim, és valószínűleg soha nem is lesznek, bár mostanában egyre több csinos fekete lányt látok, aki felcsiklandozza az étvágyamat. Mostanában már, azt hiszem, mind elérhetetlenek lettek számomra, hacsak nem kubaiak vagy Puerto Ricó-iak).

– Azt hiszem, jó lesz – mondja a feleségem. – Remélem, jó.

– Nekem nem fog ízleni – mondja a fiam.

– Ebből elég – mondom neki.

– Oké. – Gyorsan visszavonul. Nem tudja elviselni, ha elégedetlen vagyok vele.

– Mi ez? – kérdi a lányom.

– Csirkemáj galuskával, abban a bormártásban, amit marhahússal úgy szeretsz. Azt hiszem, ízleni fog.

– Nekem nem – motyogja a fiam.

– Legalább kóstold meg.

– Nem szeretem a májat.

– Ez nem máj. Ez csirke.

– Csirkemáj.

– Kérlek, kóstold meg.

– Megkóstolom – feleli a fiam. – Aztán szeretném megkapni a hot dogot.

– Megkóstolhatom?

A feleségem és én visszafojtott lélegzettel figyeljük, amint a lányom ünnepélyesen, majdnem gyászosan piszkálgatja a villájával az ételt, aztán egy apró darabkát odaérint a szájához.

– Jó – mondja minden lelkesedés nélkül, és elkezd enni. Megkönnyebbülünk, a feleségem is, én is.

(A lányom magas és kissé kövérkés, diétáznia kellene; de a feleségem, aki szüntelenül a diétáról prédikál neki, folyton ilyesmiket főz, mint ez a galuska, és nagy adagokat szed ki neki, és a lányom valószínűleg még fog kérni.)

– Finom – mondom.

– Megkaphatom a két hot dogomat?

– Sarah, süssön ki egy pár virslit.

– Visszakaphatnám a kenyeret?

Visszaadom a lányomnak a kenyeret.

– Jó híreim vannak – kezdem, erre mindnyájan felém fordulnak, és rám néznek. Még mindig pezseg bennem az izgalom (meg az önelégültség) az Arthur Baronnal folytatott beszélgetésem nyomán; hirtelen fölbuggyan bennem a szeretet irántuk, mint valami bővizű kút, mindhármuk iránt (hiszen ők a családom, és én igen ragaszkodom hozzájuk), és elhatározom, hogy megosztom velük a vidámságomat. – Igen, azt hiszem, alighanem van valami nagyon fontos hírem, mindnyájatok számára.

Most mind a hárman olyan feszült kíváncsisággal merednek rám, hogy azon kapom magam, hogy kénytelen vagyok elhallgatni.

– Micsoda? – kérdezi valamelyik.

– Jobban meggondolva – habozok –, lehet, hogy nem is olyan fontos. Sőt, most, hogy meggondolom, egyáltalán nem is fontos. Még csak nem is érdekes.

– Akkor miért mondtad? – érdeklődik a lányom.

– Hogy felcsigázzalak – ugratom.

– Mi a fenét jelent az? – kérdezi a fiam.

– Tényleg van valami? – kérdezi a feleségem.

– Ó, lehet, hogy igen – ugratom kedélyesen –, és lehet, hogy nem.

– Hogy ugrasson minket! – kiáltja oda a lányom a fiamnak, gúnyosan és ellenségesen.

(A lányomnak megint sikerült elérnie, hogy nevetségesnek érezzem magam. És megint feltör belőlem az, az erős, pillanatnyi, gyűlölködő indulat, hogy megsértsem, egy metsző visszavágással mély sebet ejtsek rajta, átnyúljak az ebédlőasztalon, és lekenjek neki egy nagy pofont vagy egy nyaklevest, az asztal alatt gonoszul belerúgjak a bokájába vagy a sípcsontjába. Nem tehetek azonban semmit, tehát nem veszek róla tudomást, és megpróbálom épen tartani atyai jóindulatom homlokzatát.)

– Akkor miért nem mondod el nekünk? – érdeklődik a feleségem. – Különösen, hajó hír.

Elmondom – mondom. – Csak azt akartam mondani – jelentem be. majd nyilvánvalóan ravaszul és az érdeklődést fölcsigázó szellemben megint szünetet tartok, vajat kenek egy darabka kenyérre, és bekapom –, azt hiszem, alighanem megint el kell kezdenem golfozni.

Most gondterhes, értetlen, majdnem lázadó csönd támad, ahogy mindegyikük megpróbálja a többieket megelőzve kispekulálni, mi lehet az, amit huncutul elhallgatok előlük, de hamarosan szándékomban áll kirukkolni vele.

– Golfozni? – kérdezi a kilencéves fiam. aki még nem egészen biztos benne, miféle játék is a golf, jó játék-e vagy rossz.

– Igen.

– Miért golfozni? – kérdezi a feleségem meglepetten. (Tudja, hogy utálom.)

– Golfozni – ismétlem.

– Hiszen nem is szeretsz golfozni.

– Utálok golfozni. De lehet, hogy golfoznom kell.

– Miért?

– Fogadok, hogy jobb állást fog kapni! – találgat a lányom. (Sok tekintetben ő a legdörzsöltebb és a legkörmönfontabb mindannyiunk közt.)

– Igazán? – kérdezi a feleségem.

– Lehet.

– Mit kell csinálnod? – A feleségem gyanakvóan majdnem, hogy morcosan reagál. Tudom, hogy titokban évek óta fejébe vette, hogy valami másféle állásra vágyom, melynek révén többet lehetek távol hazulról.

– Eladni.

– Micsodát? – kérdezi a fiam.

– Az eladást.

A fiam egy pillanatra zavarba esik, majdnem megbénítja a válaszomban lévő rejtvény. Aztán megérti, hogy tréfának szántam, és kitör belőle a nevetés. Csillog a szeme, földerül az arca. (A fiamat mindenki szereti.)

– Komolyan mondod? – tapogatózik a feleségem, az arcomat tanulmányozva. Még mindig nem biztos benne, tetszik-e neki a dolog vagy nem.

– Azt hiszem, igen.

– Többet kell majd utaznod, mint amennyit most utazol?

– Nem. Valószínűleg kevesebbet.

– Több pénzt fogsz keresni? – kérdezi a lányom.

– Igen. Alighanem sokkal többet.

– Akkor gazdagok leszünk?

– Nem.

– Leszünk mi valaha gazdagok?

– Nem.

– Nem szeretném, ha többet utaznál – panaszkodik a fiam.

– Nem fogok többet utazni – ismétlem meg neki, kissé ingerülten. – Kevesebbet fogok utazni. – (Kezdem sajnálni, hogy egyáltalán szóba hoztam az egészet. Túlságosan gyorsan követik egymást a kérdések; érzem, ahogy az elbizakodottságom lappadni kezd, és az ingerültségek egész hadserege mobilizálódik bennem, túlságosan is gyorsan, hogysem nyomon tudnám követni, és féken tudnám tartani. Máris a szokott enyhe dadogásommal válaszolgatok nekik.)

– És megint el fogsz kezdeni magadban beszélni? – A kisfiam nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy pajkosan meg ne gyötörjön egy kicsit.

– Én soha nem beszéltem magamban – jelentem ki sziklaszilárdan.

– De igen, beszéltél – mormolja a lányom.

– Mint tavaly? – szívóskodik a fiam.

– Én soha nem beszéltem magamban – ismétlem meg hangosan.

– Én a beszédemet gyakoroltam.

– Magadban gyakoroltad – mutat rá a fiam.

– Az idén meg fogják engedni, hogy elmondd a beszédedet? – kérdezi a lányom. – A cég közgyűlésén?

– Ó, igen – felelem mosolyogva.

– Hosszú beszéd lesz?

– Ó, igen, de mennyire. Azt hiszem, az idén meg fogják engedni, hogy olyan hosszú beszédet mondjak a közgyűlésen, amilyet csak akarok.

– Andy Kagle-nél fogsz dolgozni? – kérdezi a feleségem. Ettől a kérdéstől hirtelen megtorpanok.

– Valami olyasmi – dadogom kitérően. (A családi kérdezz-felelek elveszti a mulatságosságát, és most már nagyon bánom, hogy belekezdtem.) Idegesen nevetek. – Még nem végleges a dolog. És még jó messzi van. Lehet, hogy nem is kellett volna szóba hoznom.

– Örülök, hogy Andy Kagle keze alatt fogsz dolgozni – jelenti ki a feleségem. – Nem szeretem Greent.

116 – Nem mondtam, hogy Kagle alatt fogok dolgozni.

– Nem bízom Greenben.

– Miért nem figyelsz rám?

– Miért ripakodsz rám?

– Nem akarom, hogy ügynök legyél! – kiált föl a lányom, váratlan hevességgel, majdnem könnyek között. – Nem akarom, hogy körbe kelljen járnod a többiek papájánál, és könyörögnöd kelljen, hogy vegyenek tőled mindenfélét.

– Nem leszek ügynök! – tiltakozom türelmetlenül. – Ide figyeljetek, miért kell erről olyan sokat beszélni? Még nem kaptam meg az állást. És még abban se vagyok biztos, hogy elfogadom-e.

– Azért nem kell vele kiabálnod – mondja a feleségem.

– Nem kiabálok.

– De kiabálsz – mondja. – Nem hallod magadat?

– Sajnálom, ha kiabáltam.

– És ráripakodnod sem kell senkire.

– Sajnálom, ha ráripakodtam.

A feleségemnek ezúttal igaza van. Anélkül, hogy észrevettem volna, optimista elbizakodottságom rosszkedvre változott; és anélkül, hogy tudatában lettem volna, fölemeltem a hangomat dühömben, és megint kiabáltam velük. Most valamennyien némán ülünk az asztalnál. A gyerekek lesütik a szemüket. Mintha még izegni-mozogni is félnének. Én vagyok a bűnös. Sajog a homlokom (a feszültségtől. Megint fejfájás fenyeget). Megnémít a szégyen. Annyira tehetetlennek és bizonytalannak érzem magam. Nagyon szeretném, ha valamelyikük mondana valamit, föladná nekem a végszót, megmutatná nekem az utat, amelyen egy könnyű bocsánatkérés felé haladnom kell. (Úgy érzem, eltévedtem.) De senki nem szólal meg.

Átütő erejű ötletem támad. Váratlanul villámgyorsan a fiam felé fordulok, rábökök a mutatóujjammal, és megkérdezem:

– Dühös vagy, vagy örülsz?

– Örülök! – kiált föl elragadtatott nevetéssel, amikor rájön, hogy megint tréfálok, és már nem vagyok dühös.

Hirtelen a lányom felé fordulok, és rábökök a mutatóujjammal.

– Dühös vagy, vagy örülsz? – kérdem tőle vigyorogva.

– Ó, apu – feleli. – Valahányszor elkeseríted valamennyiünket, mindig azzal próbálod megúszni, hogy úgy viselkedsz, mint egy gyerek.

– Egy szart – mondom halkan, megsértődve a rendre utasításon.

– Muszáj neked ilyeneket mondani a gyerekek előtt? – kérdezi a feleségem.

– Ők is mondják mielőttünk – vágok vissza. A lányomhoz fordulok: – Mondd, hogy szar.

– Szar – mondja.

– Mondd, hogy szar – mondom a fiamnak. A fiam már-már elsírja magát.

(Ösztönösen szeretném megvigasztalni és megnyugtatni, kinyújtani a kezemet, és összeborzolni a puha, homok szőke haját. Mélységesen szeretem a fiamat, bár abban már nem vagyok biztos, hogy a lányom iránt mit érzek.)

– Ne haragudj – mondom neki gyorsan. (Szégyenletes, megdöbbentő balsejtelem jár át: ha kinyújtottam volna a kezemet, hogy megvigasztaljam, reflexszerűen visszahőkölt volna, mintha attól félne, hogy meg akarom ütni. Kínlódva hessegetem el ezt a gondolatot.) A lányomhoz fordulok: – Ne haragudj – mondom neki is, és komolyan is gondolom. – Igazad van, és bocsáss meg. Úgy viselkedem, mint egy gyerek. – Most én sütöm le a szememet. – Azt hiszem, innék még egy kortyot – magyarázkodom bocsánatkérően, amikor felállok. – Nem tudok többet enni. Ti azért csak folytassátok. Várlak benneteket a nappaliban. Bocsánatot kérek.

Miután kimegyek, tovább esznek, letompítják a hangjukat.

Ilyesmiket csinálok velük, tudom, még akkor is, amikor igazán nem akarom. De ezt nem ismerhetem be a feleségemnek vagy a gyerekeimnek. A feleségem nem értené meg. Igazán nem mondhatom a feleségemnek, hogy “Nagyon sajnálom". Azt hinné, hogy bocsánatot kérek. A feleségem meg én tulajdonképpen nem tudunk többé egymással beszélgetni, ha beszélünk, nem ugyanarról beszélünk, de néha megfeledkezem erről, és megpróbálkozom vele. Az őszinte beszélgetéshez már nem vagyunk elég közel egymáshoz (bár a gyakori nemi érintkezéshez elég közel vagyunk). A feleségem ilyen üres, kiábrándító és bosszantó dolgokat válaszol: "Máskor légy szíves", vagy: "Nem kellene mindenkire ráripakodnod", vagy: “Muszáj neked így kiabálni velem?" Mintha annak, hogy én ráripakodok, vagy ő rám ripakszik (mert ő is fel tud ám fortyanni), bármiféle köze volna a problémához. Mond valamit, hajszálpontosan valami ilyesmit., és akkor megint megtorpanok, mintha jól pofon vágtak volna; elkábulok, megint elhagyatottnak és elszigeteltnek érzem magamat, és a biztonság kedvéért megint belemerülök áthatolhatatlan melankóliám sűrű, sötét hullámaiba; magányosnak érzem magam, és szembekerülök azzal a ténnyel, hogy nincs senki a kerek világon, akinek kiönthetném a szívemet, vagy akihez segítségért fordulhatnék; fájdalmasan hiányzik az anyám (és az apám?) és a halott bátyám, és megint elkezdek arról ábrándozni, hogy új állást keresek egy másik cégnél, olyan állást, amelyik gyakrabban visz el jó messzire hazulról. Egy szép napon, hamarosan, valaki talán bombákat fog hajigálni ránk. Ha majd felsikoltok: – Ránk szakad a: ég! Bombáznak! Emberek égnek! Itt a világ vége! – a feleségem azt fogja válaszolni:

– Nem kell úgy fölemelned a hangodat, ha velem beszélsz.

Mi történt velünk? Valami történt. Én fiú voltam valamikor, ő meg lány, és mind a ketten vadonatújak voltunk. Most én férfi vagyok, ő pedig nő, és semmit nem érzünk újnak többé; mindent réginek érzünk. Azt hiszem, valamikor szerettük egymást. Azt hiszem, régen jól éreztük magunkat, legalábbis most úgy tűnik, bár mindig marakodtunk valamin. Én mindig azért győzködtem, hogy vetkőzzön le, ő azért, hogy magán tarthassa a ruhát. Jól emlékszem az ilyesmikre. Emlékszem, hányszor kellett fölemelnem a feleségem szoknyáját, és lehúznom a bugyiját, mert nem szeretett a szabadban szeretkezni, sőt a szobában sem, ha valaki más is volt a legtágabban értelmezett közelünkben; ugyanabban a házban vagy lakásban, a szomszéd szobában (még szállodában is! Kővé meredt, ha meghallotta, hogy valaki motoszkál a mellettünk lévő szobában), a szomszéd lakásban, a szomszéd házban! Emlékszem, hogyan szoktam kigombolni a blúzát, szinte akárhol, hogy hozzáférjek a melltartójához és a melléhez. (A világoskék melltartóktól ma is jobban begerjedek, mint a feketéktől; annak idején ilyeneket hordott.) Mindig attól félt, hogy rajtakapnak minket. Én ezzel nem törődtem (bár alighanem törődtem volna, ha egyszer rajtakapnak). Mindig lerántottam a nadrágját, letéptem róla a fürdőruhát vagy a tenisz sortot, elhajítottam valahová a hátam mögé. és nekiestem, olyan gyorsan és keményen, ahogy csak tudtam, valahányszor csak alkalmam volt rá. Valamikor igencsak forróvérű kölyök voltam. Nem törődtem vele, élvezi-e vagy sem, csak azzal, hogy én megkapjam a magamét. Kitartóan próbáltam elkapni egy-egy fordulóra. Akkoriban sokat voltunk együtt a szüleivel meg a húgával, abban a pillanatban, ahogy mind kimentek a szobából, elkaptam, és megpróbáltam megtömni, mielőtt valamelyik visszajön. Nyáron, vidéken vagy a tengerparton, sötétedés után folyton megpróbáltam kicsalogatni a bérelt nyaralóból, és a verandán csinálni vele, vagy csak úgy, a földön vagy a homokban (pedig utána nagyon utáltam a homokot a ruhámban meg a hajamban – ő meg a földön nem szeretett, mert fölsértette a fenekét, és kék-zöld lett tőle). Folyton a gombjait meg a cipzárait cibáltam, meg a fehérneműje csatjait és gumijait rángattam és kaparásztam. Teljesen meg voltam vadulva érte, amikor ő még lány volt, én meg fiú, teljesen elment az eszem a vulkanikus vágyakozástól. Egyetlen nagy nemi szerv voltam, egyetlen nagy merevedés. Semmi mást nem akartam, csak elélvezni, elélvezni, elélvezni. Soha nem figyelmeztettem előre, nem adtam neki időt fontolgatásra, beszélgetésre vagy előkészületre, vagy arra, hogy valami ürügyet találjon a halogatásra; gyakran nem is értette egészen, mi történik vele, amíg félig le nem vetkőztettem, és már ott nem nyüstöltem rajta, tűzben égve, földsüketen mindenféle kifogásra és figyelmeztetésre, és akkor már késő volt, már nem tudott megállítani. (Néha az egész családi vacsora alatt rajta járt az eszem, elterveztem, hol és hogyan fogok nekiugrani, abban a pillanatban, amint alkalmam lesz rá, és kiválasztottam a módot, ahogyan ezúttal meg fogom erőszakolni.) Nem számított, hol csalom tőrbe, hol kapom el és gyűröm le (ha ez bárhol másutt volt, csak nem a bereteszelt ajtajú hálószobánkban; sőt, gyakran még a saját hálószobánk kulcsra zárt ajtaja mögött is), megadóan hátrahanyatlott, és lihegett alattam, tágra nyílt szemében rémület csillogott, tekintete kétségbeesetten és gyorsan rebbent hol ide, hol oda, hogy meggyőződjön róla, nem lát-e, nem hall-e, nem közeledik-e valaki. (Azt hiszem, valószínűleg élveztem a rémületét és a saját erőszakosságomat.) Nem törődtem vele, hogy nyitva van a szeme, és körbejár a tekintete, hogy a legerősebb érzéseit nem a szenvedély diktálja, és nem teljesen velem kapcsolatosak, amíg én magamévá tehettem, amikor csak akartam, és megkaptam, amit akartam; sőt, lehet, hogy ez még hozzá is adott valamit a dologhoz, az izgalom, a veszély fűszeres, diadalmas érzését, azt az érzést, hogy képes vagyok puszta rábeszélés helyett uralkodni rajta; és gyakran kívánom, bárcsak most is a vak tűz, a sietség és a feszültség ugyanilyen szenvedélyes keveréke hajtana. (Ez valóban sokat hozzáadhatott a dologhoz.) Lehet, hogy ez hiányzik. Ha mostanában lefekszem olyan lányokkal, akik annyi idősek, mint ő volt akkor, és sokkal fürgébbek, feslettebbek és odaadóbbak, az nem nyújt annyi impulzust és izgalmat, és általában nem elégít ki annyira. (Nincs ellenállás.) Most több bennem az önfegyelem, és érettebb lettem, hűvösen és ügyesen tudom őket manipulálni és kiaknázni, de ez korántsem olyan jó mulatság többé, mint amilyen vele volt valamikor, és amikor eszembe jut, hogy akkoriban milyenek is voltunk, nagyon hiányzik nekem, és mélységesen szeretem mindkettőnket. Most tágas szobák állnak rendelkezésemre, nagy ágyakkal, és annyi zavartalan, intim együttlét és idő, amennyit csak akarok; a lányoknak saját lakásuk van, de a városban elmehetek Red Parker lakására is, a városon kívül, üzleti utakon szállodai szobákat vagy lakosztályokat vehetek ki; de most mindez meglehetősen ízetlen, előre kiszámítható és magától értetődő, még akkor is, ha legelőször vagyok valakivel (és gyakran eltűnődöm, még közben is, amikor csinálom, hogy mi a fenének. Alighogy benne vagyok, már arra gondolok, hogyan másszak ki belőle. Nem élvezek el előbb, csak amikor akarok).

– No, menjünk a hálószobába – mondom (vagy mondják ők).

– Oké.

Azt hiszem, jobb volt úgy, másként, ahogy én meg a feleségem csináltuk, amikor mind a ketten sokkal fiatalabbak, voltunk. – Siess, siess – sürgetett, könyörgött, nyöszörgött, lihegett, mormogott, imádkozott, esdekelt izgatottan, ahogy ott feküdt és köpülődött az ölelésemben, és mindent megtett, amit csak ki tudott eszelni, hogy hozzásegítsen a gyors befejezéshez, mielőtt rajtakapnak minket. Én meg csak munkálkodtam rajta serényen – néha, mikor nem látta, vigyorogva – és életem legszebb perceit éltem.

Az volt a mulatság, amit akkor régen együtt csináltunk. Akkor is jó mulatság volt (inkább nekem, mint neki), és most is jó mulatság mindkettőnknek, amikor fölidézzük, és nevetünk rajta (már amikor nevetünk). Gyakran emlegetjük elérzékenyülve ezeket a régi napokat, meg hogy milyen őrült időpontokban és helyeken kaptam el. A feleségem még jobban élvezi ezt a múltba nézést, mint én, és jobban emlékszik az egyes alkalmakra.

(– Emlékszel arra, a csónakházban, amikor az apám...

– A kis kamasz húgod meg egész nyáron csinálta...

– Úgy beszélsz, mint aki irigykedik.

– Valószínűleg többet kapott, mint én.

– Nem panaszkodtál.

– De igen, amikor rájöttem, hogy mit csinál.

– Odavoltál érte?

– Csak amikor megtanultam a dolgot.

– Most is odavagy érte?

– Ne hülyéskedj. Istenverte reakciós egy spiné lett belőle.

– Soha nem mondasz neki semmit arról, hogy...

– Hiszen szinte soha nem beszélek vele.

– Emlékszel, mikor a tavon, a csónakban?

– De mennyire!)

Emlékszem, mikor egyszer megpróbáltam a csónak fenekén csinálni vele, messze kinn a tavon. (Emlékszem a halott Virginiára, annál a régi autó balesetbiztosító társaságnál, és lefogadom, hogy most is meg tudnám csinálni egy kenuban, egy nemtörődöm fiatal diáklánnyal, amilyen a “rövidtávú Virgo" volt, de nem hiszem, hogy még kedvem volna hozzá, nem, az én koromban, kenuban, nem.) Aznap majdnem minden mást megcsináltam vele, ő meg vonaglott és csókolt és viaskodott és ölelt és mérgelődött a csónak fenekén, de amikor a meztelenségre került volna sor, amikor le kellett volna vetkőznünk, akkor páni félelembe esett a gondolattól, hogy a part menti házakból megláthatnak minket, szerencsétlen volt, majdnem elsírta magát, és leállított, így aztán dühödten áteveztem a távolabb eső kis szigetre (aznap alighanem megdöntöttem az evezés gyorsasági világrekordját), és az erdő szélén fektettem le a földre. Szorongástól és félelemtől villódzó, tágra nyílt szemmel forgatta a fejét, hol erre, hol arra, és kétségbeesetten könyörgött: kérlek, hagyd abba, vagy kérlek, siess, fejezd be, mielőtt valaki előbotorkál a fák közül, és rajtakap minket. Akkor már házasok voltunk.

Az volt a jó mulatság, pedig gyakran csúnyán marakodtunk miatta; ő sírt, én meg dühöngtem, ha nem tudtam érvényesíteni az akaratomat a szexuális ügyekben, és nagyjából minden másban. (Könnyen megsértődtem.) Annak idején mindig és mindenütt el akartam kapni. Most mind a ketten örülünk, hogy ilyen voltam. Akkoriban folyton leszedtem róla a melltartót, vagy fölhúztam a blúzát vagy a pulóverét, hogy mint az éhező nekieshessek a mellének és a szájának, teli volt fájdalmas, kényszeres szükséggel és örömmel a szívem, a fejem, a szám, a torkom és a tenyerem. (Micsoda dilis kölyök voltam, még akkor is.) – Most nem – mondta, vagy megkérdezte: – Szeretsz? – Én meg mondtam valamit, vagy nem szóltam semmit, csak letepertem és megerőszakoltam. Akkoriban nagyon kevés kellett nekem, hogy fölizguljak, rendszerint elég volt, ha megláttam, vagy amikor távol voltam tőle, elég volt pusztán a gondolat, hogy hamarosan együtt leszek vele. (Akkor aztán tudtam, mit is jelent az igazából, hogy kanos.) Mikor egyedül voltunk a lakásban, és tudtuk, hogy van időnk, akkor más is tudtam lenni, és ő is; de nagyon sokszor nem lehettünk egyedül. És akkoriban a feleségemmel az volt a baj, hogy a szabadban, házon kívül sehol nem szeretett szeretkezni. Nem szeretett parkokban tömni, se a tengerparton, se a bokrok közt: se egy fal, ajtó vagy fa mellett állva (én meg igen). Nem akart a kocsim hátsó ülésén kefélni, az elsőn sem, és mindig meg kellett erőszakolnom. (Gyakran nem akadt jobb helyünk; és amikor akadt, én gyakran nem akartam várni.) A feleségem akkoriban többé-kevésbé úrilány volt, és ezt szerettem is benne (jobban szerettem, mint azt, ahogy most iszik és flörtöl, vagy durván beszél, amikor jól érzi magát a házibulikon és vacsorákon). De kefélni is szerettem. Volt egyszer egy teljes nyarunk, ott a tónál, amikor egyáltalán nem akart szeretkezni, mert közösen vettük ki a házat az anyjával, az apjával meg a húgával, és hol ez, hol az mindig ott őgyelgett a közelben. Ez volt az a nyár, emlékszem, amikor a húgát fölcsinálták, a vége felé, és majdnem az őrületbe hajszolta az apját meg az anyját, mire beleegyezett a küretbe (nem arról volt szó, mintha meg akarta volna tartani a gyereket; félt a műtéttől), bár történhetett volna ez a főiskolán is, az első héten, amikor visszament. A feleségem meg én akkor már összeházasodtunk, és napnál világosabb volt (legalábbis számomra), hogy a kishúga egész nyáron mit csinál, minden erőfeszítés nélkül, miközben nekem annyi bajom van; úgyhogy már kezdtem azon töprengeni, nem fecséreltem-e el a nyár nagyobbik részét, mert nem a megfelelő testvérrel (a feleségemmel) próbálkoztam. Amikor rájöttem, mi az ábra a húgával, őt is szerettem volna megkefélni, pedig nem is tetszett.

Később, amikor már saját otthonunk volt, a feleségem nem akart szeretkezni, amig meg nem győződött róla, hogy a gyerekek már mind mélyen alszanak, a hálószoba ajtaja kulcsra van zárva, és a lakás ajtaján a biztonsági zár is be van zárva. (Isten tudja, mit képzelt akkoriban, ki lopakodhat be, és kaphat rajta minket. Betörők?) Volt egy hosszú-hosszú időszak, még azután is, amikor már megvolt a saját lakásunk, amikor soha nem akart napközben kefélni, pedig még nem is voltak gyerekeink, és senki más nem volt a lakásban. (Mostanában nagyjából akárhol megcsinálja velem, akármikor, különösen ha lehajtott egy-két pohárral.) Sötétség kellett neki, még éjszaka is; el akart rejtőzni, a lámpákat el kellett oltani, a redőnyöket lehúzni, az ajtókat becsukni. Még a szekrényajtókat is. Jobb szerette, ha nem figyelem, amikor vetkőzik, és nem bámulom, amikor meztelenül járkál vagy fekszik; gyakran egyedül vetkőzött le a fürdőszobában vagy a gardróbban, és hálóingben jött az ágyba, pedig tudta, hogy tüstént felhajtom, és leszedem róla. De azért, amikor pontosan megfelelőek voltak a körülmények, mihelyt meggyőződött róla, hogy biztonságban van, nem fogják zavarni, és elbújt a figyelő szemek elől, amikor minden pontosan olyan volt körülöttünk, ahogy ő szerette, akkor szinte minden tekintetben első osztályú tudott lenni, és büszke volt magára és rám, utána is, közben is. És nem volt olyan rossz a sok-sok más alkalom sem, amikor meg kellett erőszakolnom, és gyorsan kellett csinálnunk (hamar megtanulta, hogy minél lelkesebben dobja be magát, hogy megadja, amit akarok, annál hamarább túl leszünk rajta), pedig huszonnyolc éves korában korántsem volt olyan jó, mint az én kubai kurvám ma délután. (– Szereted, ha fölcukkolnak? – dorombolta, szinte most is hallom a dorombolását. Persze hogy szeretem. Lehet, hogy akkoriban soha nem hagytam a feleségemnek elég időt, hogy felcukkoljon, de még arra sem, hogy megtanulja, hogyan kell.) Mostanában a feleségem sokkal jobb. Mostanában a feleségem egészen más ebben az egész szex-dologban; de hát én is. Mostanában, úgy látszik, majdnem mindig szerelmes kedvében van, és kész olyan kockázatokat vállalni, amelyektől még én is megborzadok. Rendszerint már abban a pillanatban tudom, ahogy megjövök, ha ez jár a fejében, tudom szemének merész, kérdező, elszánt tekintetéből, szájának fura, elbizakodott, kissé ferde mosolyából. Ha nincs rajta a fűzője, akkor már biztosan tudom, hogy jól gondoltam. (Ma este nincs rajta fűző. Emlékszem, amikor nem volt szüksége fűzőre, és a világért föl nem vette volna; most ritkán megy ki a házból fűző nélkül, pedig még mindig nincs rá szüksége.) Amikor kedve van hozzá, csak meg kell fognom a könyökét, vagy szelíden a heverő vagy az ágy felé kell taszigálnom, és megkaphatom, amikor csak akarom, nagyjából akárhol. Vagy ő jön utánam. Mindig kedve van hozzá, amikor iszik (kivéve, ha rókázik tőle), és mostanában úgyszólván mindennap iszik. Elég, ha kartávolságon belül elmegyek mellette a konyhában, amikor főz, vagy ha véletlenül összetalálkozunk valamelyik folyosón, mindjárt odalép hozzám, hozzám tapad, és kész ott helyben lerogyni (egyszer a konyhakövön csináltatta velem), ha sötét van, ha fényes nappal. Most már maga emeli föl a szoknyáját, és türelmetlenül matat az én nadrágomon, ha nem vetem le elég gyorsan. (Nem vagyok benne biztos, szeretem-e, hogy ilyen, bár akkor régen nagyon szerettem volna, de tulajdonképpen még ebben sem vagyok olyan biztos. Tulajdonképpen nem vagyok benne biztos, akarom-e, hogy a feleségem olyan kéjvágyó és odaadó legyen, mint Kagle kurvái vagy az én barátnőim, bár azt tudom, hogy amikor nem ilyen, akkor nem vagyok vele megelégedve.)

– Tényleg jobb állásra van kilátásod? – kérdezi tőlem később, amikor már fenn vagyunk az emeleten, a hálószobánkban.

– Azt hiszem, igen.

– Sokkal jobbra?

– De mennyivel.

– Többet fogsz keresni?

– De mennyivel.

– Huhuhu, fiú – feleli.

És ellenállhatatlanul megrohamoz, körülölel, szétnyílik a karja, a lába, a szája, és összezárul rajtam, pedig a hálószobánk ajtaja nyitva áll, és a gyerekek valószínűleg még ébren vannak. És most én fejtem le magamról, és kelek föl az ágyból, hogy becsukjam és kulcsra zárjam az ajtót, és eloltsam a csillárt.

– Micsoda nő vagy – mondom neki álmélkodva, a hosszú, elmélyült ölelés után, amely közben mind a ketten úgyszólván mozdulatlanok vagyunk.

– A te műved – ismeri el készségesen, és büszkén nevet, miközben előre-hátra himbálózva lovagol rajtam. – Te tettél ilyenné.

Nem tudom elhinni, hogy mindez az én bűnöm.

A LÁNYOM BOLDOGTALAN

Mind a két gyerekünk boldogtalan, mindegyik a maga módján, és alighanem ez is az én bűnöm (bár nem vagyok benne biztos, hogyan vagy miért. Derekről eszembe sem jut többé, hogy ő is a gyerekem. Még az sem, hogy az enyém. Megpróbálok egyáltalán nem gondolni rá; ez egyre könnyebbet megy, még otthon is, amikor pedig ott van a közelben, ott zajong köztünk valami csecsemőnek való piros játékszerrel, vagy megpróbál beszélni, és érthetetlen hangokat hallat. Most már a nevét se szeretem. A gyerekek se törődnek vele. Tulajdonképpen senki se törődik vele, még a gondozónő sem, akit melléje fogadtunk, és akit azért fizetünk, hogy törődjön vele, és tegyen úgy, mintha szeretné; ezek a gondozónők majdnem mindig hajadonok, a harmincas éveik vége felé járnak, vagy még öregebbek; nagyon sokba kerülnek, és eleinte rendszerint úgy tesznek, mintha szeretnék a gyereket; az első néhány héten megjátsszak, hogy imádják, és féltékenyen óvják, aztán már elhanyagolják, velünk meg szemtelenek, és teli vannak szemrehányással. Mi meg komiszak vagyunk hozzájuk. Aztán elmennek. Vagy saját jószántukból mennek el, vagy fölmondunk nekik. A feleségem meg én felváltva mondjuk meg nekik, hogy menniük kell. Én már kezdem őket egytől egyig utálni, úgyszólván attól a pillanattól kezdve, ahogy fölvesszük őket: engem ugyanis nem szeretnek. Gyűlölöm azt, aki most van nálunk, és félek tőle, idősebb nálam, babonás és erőszakosan elfogult; engem Mrs. Yergerre emlékeztet. Szeretnék trágárságokat üvöltözni ennek a nőnek azokért a megaláztatásokért, amelyeket annak idején Mrs. Yergertől elszenvedtem. Ha azon kapom magam, hogy félek egy idősebb nőtől, az illető mindig Mrs. Yergerre emlékeztet. Minden rozzant kis öregasszony, akit csak látok, az anyámra emlékeztet. Minden fiatal lány, aki büszkeségem ellen támad, a lányomra emlékeztet. Senki sem emlékeztet az apámra, ami részemről, azt hiszem, teljesen oké, hiszen nem emlékszem semmiféle apára, akire bárki emlékeztethetne. Kivéve Arthur Baront. Azt hiszem, talán egy kicsit azt érzem Arthur Baron iránt, amit az apám iránt éreztem volna, ha egy kicsit tovább él, és kedves hozzám. Remélem, ez a spiné hamar elmegy. Meg akarok szabadulni tőle. Ha nem lép le hamarosan, ki kell rúgnunk, vagy a feleségemnek, vagy nekem, ami a jelek szerint ezeket a nőket korántsem borítja ki annyira, mint minket, és amennyire engem kibontana, ha valaha kirúgnának az állásomból. Ez egy időre komorrá és szervezetlenné teszi majd az otthoni életünket. Én itt hagyom a várost, üzleti útra megyek, amíg nem találunk egy újat. Az ilyesmiket mindig szívesen hagyom a feleségemre meg a húgára, intézzék el ők. A húga ügyes az ilyesmiben. Mindig szívesen vagyok valahol messze, amikor új gondozónőt kell keresni, vagy amikor egyik házból a másikba költözködünk. Mindig szívesen vagyok valahol másutt, amikor valami kellemetlen dologra kerül sor. Amikor végül majd elküldjük, boldogok leszünk, hogy megszabadultunk tőle, de mindegyik helyébe föl kell venni egy másikat; mindig keresnünk kell egy másikat, különben már most be kéne adnunk Dereket egy elmegyógyintézetbe, és soha rá sem néznénk többé. Ki fogjuk őt radírozni, kihúzzuk a nevét, lerakjuk az aktáját – hiába látogatjuk meg háromszor-négyszer az első évben, egyszer-kétszer a másodikban, és utána talán egyáltalán nem, igazából soha többé rá sem fogunk nézni. Elküldjük, nem lesz többé szem előtt, egyre kevesebbet és kevesebbet fogunk rágondolni. Lehet, hogy ő fog minket meglátogatni, álmunkban.

Kíváncsi vagyok, mi lehet vele – gondolja talán majd valamelyikünk, amikor néha-néha eszünkbe jut, ha ugyan szembe mer nézni bármelyikünk is a válasz következményeivel.

Aztán később:

Ugyan mi történt vele? Tudod, volt egy gyerekünk, azzal. Derek, azt hiszem, Dereknek hívták. Akivel nem stimmelt valami. Tartjuk még vele a kapcsolatot?

A feleségem meg én nem vagyunk képesek elküldeni hazulról. Még nagyon kicsi. Nincs semmi remény. Csak bajnak van. Cserbenhagyott minket. Állandó törődésre szorul, és ezt senki nem akarja neki megadni, se az apja, se az anyja, se a nővére, se a bátyja. Még játszani se akar vele tulajdonképpen egyikünk se többé. Bár fölváltva, hol egyikünk, hol másikunk ezt színleli).

A lányom, aki elmúlt tizenöt éves, magányos, zsörtös, elégedetlen emberke. (Több mint elégedetlen, sokkal több, tudom. Boldogtalan, de a boldogtalansága hajlamos az elégedetlenség formáját ölteni, általában ez a jellege a kritizálgatásainak és a panaszainak, amelyekkel szembe kell szállnunk. Nem izgatna annyira, ha boldogtalan volna, de simulékony. Mint a fiam. Megkönnyítené számomra a dolgokat. Bár a jelek szerint a fiam számára nem könnyíti meg.) Elégedetlen velünk, és elégedetlen önmagával. Okos és kaján lány, éles eszű, és bájos, amikor éppen nem komor és goromba. Gyakran közönséges, gyakran rosszkedvű. Iszonyú ellenkezés van benne a feleségem iránt meg irántam, és sokszor szinte kimondja, hogy bárcsak egyikünk vagy mindkettőnk menne el, vagy halna meg. (Ami azt illeti, kimondja, pontosan ezekkel a szavakkal.) Még az a szerencse, hogy mind a kettőnknek, a feleségemnek is, nekem is, van annyi eszünk, hogy mindig emlékeztessük egymást: a gyerek nem gondolja komolyan. (Ennek ellenére tudom, hogy gyakran komolyan gondolja, és a lelke mélyén, melodramatikus ábrándjaiban valószínűleg sokszor kívánja, hogy bárcsak ő halna meg, mi meg álljunk a sírja mellett, és sajnáljuk.) Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy amikor kimondja, alighanem komolyan gondolja, és tudat alatt talán mindig benne él ez a gonosz kívánság velünk szemben. Talán csakugyan szeretné, ha a feleségem vagy én hamarosan meghalnánk. Ha így volna, az sem lenne olyan természetellenes; különösebb nehézség nélkül meg tudnám érteni (hiszen nem élt-e bennem is az anyámmal szemben ez a visszataszító kívánság, miután megbetegedett, és talán már előbb is, amikor öregedni kezdett, amikor nekem már nem volt szükségem rá, és neki kezdett szüksége lenni rám? Türelmetlenül vártam, hogy haljon már meg. És azt mondtam magamban, hogy talán jobb lenne neki). Ha a lányom kiegyensúlyozott, ha önelégült pofát vág, és felvillantja azt a kiszámítottan gonoszkodó, halovány félmosolyát, amikor közli a feleségemmel vagy velem, hogy tulajdonképpen nem hiszi, hogy túlságosan bánná, ha a feleségem és/vagy én megbetegednénk és/vagy meghalnánk, akkor tudom, hogy nem gondolja komolyan, amit mond: csak a hatásvadászat kedvéért szövegel, csupán a fájdalmas, bántó összeütközést keresi velünk, éretlenül és kényszeresen (ez nála úgyszólván csak afféle szadista családi csevely), és egy érzékeny, régi sebet piszkál meg, amelyről ösztönösen tudja, hogy könnyen megnyílik, és fájdalmasan vérzik. (A lányom szeret fájdalmat okozni nekünk. Néha bűnbánó nyilatkozatokat tesz, de értésünkre adja, hogy tulajdonképpen semmi bűnbánatot nem érez.) Ha azonban visongva árad belőle, vagy szakadozott, görcsös, hisztérikus zokogásból törnek elő ezek a kijelentések, akkor nem lehet tagadni szenvedélyes gyűlöletének és feneketlen nyomorúságának őszinteségét. Ahogy mondtam, a lányom nem boldog. (Ezekben a pillanataiban egyenesen szánalomra méltó. Ha valaki másnak a lánya volna, megszakadna érte a szívem.)

Nagyon csinos az arca, de nem hiszi el. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy negatív – vagy gyönge – az én-képe.) És amit a feleségem vagy én tehetünk, az ezen semmit nem segít. Most már rájöttem, hogy a kérdéseire és a megjegyzéseire nem adok mindig megfelelő választ. Amikor azt mondja nekem, hogy bárcsak meghalna, azt mondom neki, hogy előbb vagy utóbb meg is fog. Mikor azt mondja nekem, hogy az élet üres és egyhangú, és úgy látszik, nincs semmi értelme, azt mondom neki, hogy időnként mindenki így érzi, különösen az ő korában, és valószínűleg igaza is van. Amikor ünnepélyes és fontoskodó hangon előadta nekem, hogy reméli, még tizennyolc éves kora előtt lesz egy szeretője, és néhány évig szeretne együtt élni vele, bár soha nem fog férjhez menni, helyeslően bólintottam, és megeresztettem egy elmesziporkát, miszerint remélem, fog találni magának egyet – aztán meg voltam lepve, amikor a megdöbbenéstől kifutott az arcából a vér, és látszott, hogy legszívesebben elbőgné magát. Amikor megkérdezi tőlem, hogy gondoltam-e valaha öngyilkosságra, amikor fiatal voltam, azt felelem, hogy igen. És amikor először jött oda hozzám azzal, hogy nem boldog, már akkor legelőször is azt mondtam neki, hogy én se, és ezt senki nem is várhatja. Most már számos ironikus válaszomat előre tudja, imitálni tudja a szavaimat, mielőtt kimondanám őket. Ez néha bosszant, néha szórakoztat – nem tudom, miért reagálok hol így, hol úgy. Azt hiszem, ott követtem el a hibát, hogy mindig úgy beszélek vele, mintha felnőtt volna; pedig valószínűleg semmi mást nem akar, csak azt, hogy úgy beszéljek vele, mint egy gyerekkel.

Egyszerűen nem vagyok képes megfékezni magamat, olyasmiket mondok neki, amikről tudom, hogy nem volna szabad; a szavak néha elszabadulnak bennem, mielőtt meggondolhatnám őket, mielőtt tudatára ébrednék, hogy eszembe jutottak, a szájam meg a nyelvem már megformálta őket, és kiszaladtak a számon. És amikor meghallom a saját durva vagy sértő megjegyzéseimet, meghökkenve rezzenek össze, mintha valaki más szájából jönnének, és ártó szándékuk egyaránt irányulna ellenem és a lányom ellen, mintha a lelkemnek valami sötét és riasztó táján lenne a forrásvidékük, amellyel nincs semmi összeköttetésem. Ugyanez a hátborzongató, perverz, rosszindulatú részem melengeti azt a vissza-visszatérő ingert, hogy rúgjak bele jó erősen Kagle sánta lábába, vagy rúgjak bele a lányom lábába az asztal alatt, vagy üssem pofon (arra tulajdonképpen soha nem érzek kísértést, hogy megüssem a feleségemet vagy a fiamat, és soha nem is tettem. Nem hiszem, hogy megtettem. A lányomat se ütöttem meg soha. Nem is rúgtam belé), és az dédelgeti bennem üdítően azt a bizsergető vágyat, hogy roppant komisz dolgokat mondjak embereknek, akiket szeretek, akik bajban vannak, kiöntik nekem a szívüket, és a rokonszenvemet vagy a segítségemet kérik. Pillanatnyilag mindig élvezem a barátaim balszerencséjét. Nem tudom elnézni nekik a gyengeségeiket; nem tudom megbocsátani nekik, hogy szükséget szenvednek; letagadhatatlan örömöt érzek, amelyet élvezettel fojtok el. Örülök, ha rájövök, hogy jobban megy a sorom, mint valaki másnak. Olyan dolgok zajlanak bennem, amelyeken nem tudok uralkodni, s amelyektől korántsem vagyok elragadtatva.

A lányom nem sokat nevet mostanában (a fiamat nagyon élvezi, de gyakran rosszindulatúan csipkedi), nemigen érdekli semmi, és nem örül semminek. (Ugyanez áll a többi fiúra és lányra, akik megmaradtak barátainak. A zenét szeretik, de nem nagyon, nem annyira, amennyire a jelek szerint szeretnék szeretni. Egyikük sem jókedvű. Mind mogorvák, és rendszerint alattomosak. Árad belőlük a rosszkedv. Remélem, ki fogják nőni. Nem tudok hangot találni velük.) Csak ül egyedül a szobájában, hosszú-hosszú ideig, a világon semmit nem csinál, csak gondolkodik (én is hosszú-hosszú ideig üldögélek a dolgozószobámban, és hajszálpontosan ugyanezt csinálom); és miről szeret legjobban gondolkodni: önmagáról; mi érdekli legjobban: önmaga; miről töpreng a legtöbbet: önmagáról; miről szeret a legjobban beszélni: önmagáról. Alighanem nem is különbözik olyan nagyon tőlem. De azért azt hiszem, én boldogabb voltam, mint ő, amikor fiatal voltam, és azok a fiúk és lányok is sokkal boldogabbak voltak, mint ő meg a barátai, akikkel együtt nőttem fel, és együtt jártam elemibe meg középiskolába. Szeretem ezt gondolni. Csakhogy azokat a fiúkat és lányokat tulajdonképpen nem ismertem olyan jól, mint őt. És talán nem is voltak olyan boldogok, mint ahogy én gondolom. És talán én se voltam az. Mikor nem voltunk az iskolában, és nem voltunk az utcán, nem sok dolgom akadt velük, nem tudtam, milyenek otthon, és nem tudtam, milyenek egyedül. És most már abban sem bízom, hogy a gyerekkori emlékeim olyan csalhatatlanok, amilyeneknek mindig hittem. Az is eszembe jut, hogy lehet, hogy én talán még boldogtalanabb voltam, mint a lányom, mikor fiatal voltam, és a magam kiúttalan elszigeteltség-érzetében talán még inkább csapdában éreztem magam, mint ő. Nagy hézagok vannak a múltamban, amelyek teljesen homályosak, és nincs semmiféle nyomuk. Csak valami rejtélyes moraj van körülöttük, de az emlékezet villáma nem világítja be őket. Koromsötétek, és azok is maradnak, és mindaz, ami voltam, mindazok a változások, a dolgok, amelyek történtek velem, mindörökre elvesznek számomra, ha rájuk nem találok. Mert senki más nem fog rájuk találni. Hol vannak? Hol vannak annak a félig kész kisfiúnak meg annak a zavaros fiatalembernek a szétszórt, széttépett darabkái, akikből én lettem? Mostanában időnként úgy vélem, mintha hosszú időszakokon át egyáltalán nem is lettem volna sehol. Ugyan mi történt a múltamnak azokkal az igazán fontos részeivel, amelyek nem élnek többé az emlékezetemben, és mindenki más fütyül rájuk, vagy elfelejtette őket? Soha senki nem fogja felidézni őket. Most már késő. Már nem szedhetem össze a darabkáimat, nem rakhatom újra össze magamat. Az életem ennélfogva nem teljesen hitelt érdemlő. Csak üggyel-bajjal tudom elhinni. Azt el tudom hinni, hogy én voltam (Én. Tudom) Virginiával az autóbaleset-biztosító társaság irattárában, én szeretkeztem a feleségemmel a nászutunkon, én ülök most unatkozva, melankolikusan töprengve az irodámban a cégnél, vagy otthon a dolgozószobámban; de azt nem tudom igazán elhinni, hogy igazán én (Én. Pedig tudom, hogy igaz) énekeltem lelkesen azokat a hülye katonanótákat, valamikor régen, miközben lomposan masíroztunk, egyenruhában, menetoszlopban; hogy baleseti jegyzőkönyveket rakosgattam egy biztosítótársaságnál, aktákat iktattam, kockáztam és kártyáztam filléres, öt- és tízcentes alapon, kéjes, erotikus álmaim voltak, és örültem nekik, onanizáltam, és örültem, hogy megy, olvasgattam a képregényeket meg a sportrovatot a New York-i Daily Newsban meg a New York-i Mirrorban, ami, sajna, már meg szűnt – hamarosan semmi nem marad már –, hetenként ötször elbúcsúztam reggel az anyámtól, ha ugyan eszembe jutott, hogy mondjak neki valamit, amikor elmegyek, és barna papírzacskóban vittem magammal Manhattanbe az ebédemet: egy almát meg két szafaládés, tojásos vagy konzervlazacos szendvicset; hogy gyerekkoromban, otthon, az anyámmal vagy a húgommal folytatott izgatott, összefüggéstelen veszekedések során dührohamaim voltak, és vigasztalhatatlanul zokogtam olyan ügyek miatt, amiket se megérteni, se megmagyarázni nem tudtam; hogy sok éven át bátor és rámenős őrsvezető voltam a vízi cserkészeknél, és igyekeztem, hogy érdemérmeket kapjak, tovább onanizáltam, még cserkész koromban is, és minden munkanapon beutaztam az autóbaleset-biztosító társaságomhoz, egy áporodott, büdös földalatti kocsiban, mely zsúfolva volt fáradt, ellenséges, mocskos felnőttekkel, akik zordan bámultak, sóhajtoztak, hortyogtak és izzadtak. Az valaki más volt, nem én – ebből nem engedek; ott él az emlékezetemben, de ez minden; olyan, mint egy gyerekmese, messze kívül esik annak az embernek a konkrét élményein, aki most vagyok, és akkor voltam; soha nem is történt meg – ebből sem engedek –, velem ugyan nem; tudom, nem fecséreltem el ilyen sokat magamból pusztán ezzel; úgyhogy kellett lennie egy másik embernek, aki ott nőtt fel mellettem (vagy bennem), és alkalmilag a helyembe lépve megélte azokat a dolgokat, amelyeknek én nem kívántam része lenni. És volt még egy harmadik is, akiről csak homályos tudomásom van, akiről szinte semmit nem tudok, csak azt, hogy van. És tudom, hogy ezenfelül van még egy, akiről még csak tudomásom sincs: ez mindent ravaszul megfigyel, még engem is, agyamnak valami biztos rejtekéből, ahol láthatatlan és névtelen marad, és szigorú, bíráló ítéleteket mond mindenről, még rólam is. Ez szinte soha nem alszik. Elvesztettem a dolgok egymásutánját, mindenben, kivéve az egymást követő állásaimat, szerelmi viszonyaimat és paráználkodásaimat; ezek pedig nem fontosak, egyik sem számít többet, mint bármelyik másik; legfeljebb egy összefüggő múlt halovány érzését keltik bennem.

Kit érdekel, hogy megkapom-e Kagle állását vagy sem? Vagy hogy leszedem-e még karácsony előtt a bugyit a kis Jane-ről a Művészeti Osztályról, vagy hogy soha nem voltam képes odáig érlelni magamat, hogy megkeféljem Virginiát, azt az idősebb lányt, az autóbaleset-biztosító társaság irattárában az íróasztalon vagy egy szállodai szobában, pedig hányszor megszorongattam azokat a remek csöcseit, hányszor megsimogattam a combja sima belső oldalát?

Engem érdekel. Szeretném a pénzt. Szeretném a presztízst. Szeretném az üdvözlést, a gratulációkat. És Kagle-t is érdekelni fogja. És Greent is érdekelni fogja, és Johnny Brownt annyira érdekelni fogja, hogy lehet, hogy amint megtudja, tüstént állon vág, és máris tudom, jó előre elkezdek majd terveket kovácsolni, hogyan intézzem el tapintatosan, vagy hogyan szabaduljak meg tőle végképp, pedig jó erő. De hát fog ez valamit számítani, megváltoztat ez valamit? Nem. Akarom? Igen. (Szabad volna akarnom? Nem. De én akarom, akarom, a fene egye meg. Akarom.)

És az sem tévedés, hanem tény, hogy a lányom őszintén vágyik arra a nagyobb szabadságra, amit azok az ismerős fiúk és lányok élveznek, akik baleset vagy betegség folytán tényleg elveszítették az apjukat vagy az anyjukat, vagy akiknek a szülei elváltak, vagy külön élnek. (Még akkor is, ha a jelek szerint tulajdonképpen nem élvezik; és csak úgy látszik, mintha nagyobb lenne a szabadságuk.)

– Ki a fene gondoskodna rólad, ha elválnánk, vagy meghalnánk repülőgép-szerencsétlenség vagy autóbaleset következtében? – próbálom neki egy este türelmesen megmagyarázni, egyik “őszinte" (és általában gyalázkodó) vitánk során. A lányom makacsul és rendszeresen rendez ilyen vitákat, általában olyankor, amikor észreveszi, hogy betelepedtem a dolgozószobámba, egyedül vagyok, és szeretnék dolgozni, vagy folyóiratot olvasni. – Nem tudnál egyedül meglenni. Ezt te is tudod. Ki etetne, és ki takarítana utánad, ki segítene kiválasztani a ruháidat, és ki emlékeztetne rá, hogy mossál fogat, ki segítene, hogy vigyázz a súlyodra? Akkor is együtt kellene élned valakivel, tudod. Miért ne élhetnél hát velünk, nem mindegy? Amellett, tudod, kapsz te tőlünk egy csomó istenverte jó dolgot is.

– Szeretném – mondja a feleségem –, ha nem káromkodnál annyit, mikor a gyerekekkel beszélsz. És ha nem ordítoznál folyton. Hát nem látod, hogy ezzel csak elijeszted?

136 – Nem tudnád rávenni, hogy ebbe ne üsse bele az orrát? – mondja nekem a lányom mogorván a feleségemről.

– Én pedig azt szeretném – felelem a feleségemnek...

– Mindig belekotnyeleskedik.

...fenyegetően felhorkanva.

De nem tudom, mit szeretnék (kivéve, hogy fenemód szeretnék valahol másutt lenni), így aztán fogcsikorgatva befogom a számat, anélkül, hogy befejezném a mondatot. (Hajlamos vagyok fölemelni a hangomat és hangoskodni, valahányszor ingerült vagy elkeseredett vagyok, vagy rám támadnak. És vadul dadogni kezdek, ha erősen felindult állapotban egy hosszabb mondatot próbálok kimondani.)

Szeretném, ha tudnám, hogy mit szeretnék.

Szeretném, ha a lányom abbahagyná a panaszkodást, ha nem sajnálná annyira folyton önmagát, ha nekifogna, és megpróbálná felfedezni a dolgok derűsebb oldalát. Nincs valami nagy véleménye rólunk. Ideges, dacos, elkeseredett és bosszúszomjas. Lassan tizenhat éves lesz, cigarettázik, és mélységesen gyűlöl mindkettőnket – legalábbis időnként (ha ugyan nem majdnem mindig). Nem tudom, mit csináltunk, vagy mit nem csináltunk, ami ezt indokolná: nem tudom, mit ró föl nekünk, de valamiért minket okol. (Én magam is rohadtul dacos és elkeseredett kezdek lenni, amiért képtelen vagyok a kedvében járni, amiért kudarcot vallottunk vele, és nem tudjuk boldoggá tenni. És gyakran ravaszul és rosszindulatúan visszaütök neki. Élvezem, amikor visszaüthetek. Édes a bosszú, még vele szemben is. És még tizenhat éves sincs. Néha azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak szökne meg hazulról; csak hogy megkönnyítse nekem a dolgokat.) Tudom, hogy a lányom gyűlöl bennünket, mert súlyt vet rá, hogy ezt közölje velünk. Hol külön-külön gyűlöl minket, hol együtt gyűlöl kettőnket: sokoldalú teremtés az én drága kislányom, és legalább ebben az egy tekintetben rendkívül tehetséges; anélkül, hogy túlzottan megerőltetné magát, képes egyszerre gyűlölni mindhármunkat, a fiamat is beleértve, vagy képes nekiállni gyűlölni az öccsét, minden szembetűnő ok nélkül, és rólunk teljesen megfeledkezve; vagy képes gyűlölni Dereket, a gondozónőjét, a házunkat, a kertvárosunkat. Persze saját magát is képes gyűlölni. Nem mindennapi ötletesség van benne: még arra is képes, hogy egy kis időre ne gyűlöljön minket, csak azért, hogy kizökkentsen és a jóérzés vigyázatlan állapotába csalogasson bennünket, aztán védtelenek legyünk a következő elsöprő rohama ellen. Perverz lány, és még büszke is rá. A lányom nem valami könnyen tudja vagy hajlandó megtanulni a kémiát, a nyelvtant vagy a síkgeometriát, de nagyon korán megtanult cigarettázni (azzal henceg, hogy le is szívja. Sőt, célozgat rá, hogy marihuánát is szív, anélkül, hogy kérdezte volna valaki), és olyan könnyedén tudja kimondani, hogy az anyja picsája, hogy úgy tűnik, mintha világéletében magától értetődően mondogatta volna otthon előttünk; és megtanult gyűlölni minket, és kegyetlen dolgokat mondani, amelyek engem vérig sértenek, a feleségemet pedig panaszos könnyekre fakasztják. A feleségemnek meg nekem tíz vagy tizenöt évi házas együttélés és kemény, állandó gyakorlat kellett hozzá, amíg megtanultuk jól, egészséges hévvel és lelkesedéssel gyűlölni egymást (már amikor gyűlöljük egymást. Mi nem gyűlöljük egymást folyton), de az én koraérett lányom máris megtanulta, hogy kell gyűlölni. Lehet, hogy tehetsége van hozzá, született képessége (ha igen, ez az egyetlen dolog, amiben tehetséges. Gyakran nagyon dühös vagyok rá, de nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy ki is mutassam. Viszonzásul sokszor kegyetlenül gúnyos vagyok vele). A feleségemet sokkal jobban és sokkal gyakrabban gyűlöli, mint engem, ami ironikus és igazságtalan dolog, mert a feleségem szereti, korlátlanul és feltétel nélkül törődik vele, és az életét is odaadná érte. (Én aztán nem.) De én is megkapom a részemet. (Elég gyűlölet van benne, jut belőle mindenkinek.)

Tulajdonképpen már nem is zavar annyira, hogy a lányom gyűlöl (nem engedem, hogy zavarjon); most már fel vagyok rá készülve, hozzáedződtem, és hajlandó vagyok meghajolni az érvelése előtt, hogy jó oka van a gyűlöletre, bár fogalmam sincs, mi az a jó ok (hacsak az nem, hogy hozzáedződtem, ami, azt hiszem, elég jó ok).

Rendszerint hívatlanul jön be a dolgozószobámba, megzavar, amikor dolgozom, vagy egy folyóiratot olvasok (vagy úgy teszek, mintha dolgoznék vagy olvasnék), hogy közölje velem (feszült, vékony, gyerekes hangon, amit vitézül próbál szilárdnak és magabiztosnak mutatni): elérkezett ahhoz a végkövetkeztetéshez (soha nem eljutott, hanem mindig elérkezett), hogy igazából nem szereti többé a feleségemet, és engem se, nagyon kevésre tartja az anyját is, engem is, és lehetetlennek tartja, hogy tiszteljen minket, sőt, most már tulajdonképpen szívből utál mindkettőnket; és bár tudja, hogy iszonyatosan hangzik, sőt hajlandó elismerni, hogy szégyellnie kellene magát – de nem szégyelli –, amiért így érzi, de biztos benne, hogy tulajdonképpen nem sajnálná, ha anyu (a feleségem) meghalna egy autóbaleset során, mint Alice Hermon mamája – Alice Hermon tényleg egyáltalán nem tudja sajnálni az anyját –, vagy ha én betegednék és halnék meg agydaganatban, mint Betsy Anderson apja; szeretné, ha tudnám, hogy ez voltaképpen semmiféle örömet nem jelentene neki, és szeretné, ha megérteném, hogy voltaképpen nem kívánja, hogy megtörténjen, sőt, talán még sajnálná is egy kicsit, ha megtörténne, mint ahogy sajnálná, ha bárkivel megtörténne, akit csak ismer, de egyszerűen nem hiszi, hogy az ő életében az volna a legnagyobb tragédia, ha engem megütne a guta, vagy agydaganatot kapnék, föltéve, ha gyorsan meghalnék, és nem kellene valakinek hosszú időn át ápolnia, mint egyeseket, akiknek agydaganatuk vagy agyvérzésük van, és csak élnek, vegetálnak, mint a növények; és mindezt nem azért mondja, hogy veszekedni kezdjen velem, vagy rossz érzést keltsen bennem, hanem csak azért mondja el, mert történetesen így érzi, és tudja, hogy én tudni akarom, hogy igazából mit érez – ugye? –, mert én az ő apja vagyok, ő meg a lányom. És aztán, ha engedem idáig eljutni (néha, mihelyt elkezdi, nyersen félbeszakítom, és azon nyomban kirúgom), esetleg önként előrukkol (újra) azzal a felvilágosítással is, ugyanezt a könnyed, indulatmentesen tűnődő modort affektálva (s mindig küszködve, hogy ne remegjen a vékonyka hangja, és ne fogdosson össze mindent reszkető ujjaival), hogy ha a feleségem meg én valaha elválnánk, mint ahogy tudja, hogy gondolkodunk rajta, és úgy érzi, gondolkodnunk is kell, hiszen nem vagyunk valami boldogok, és nem illünk túlzottan egymáshoz, ő úgy érzi, nem szeretné, ha valamelyikünkkel együtt kellene élnie, hanem sokkal jobban örülne, ha kollégiumba küldenénk, mint Christine Murrayt, aki most nagyon boldog, mert nem kell egyik szülőjénél sem laknia, vagy esetleg Svájcba mehetne iskolába, mert tudja, hogy ott jól erezné magát. Ami azt illeti, mostanára elérkezett ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy mindenképpen jobban erezné magát, ha távol élne tőlünk, még ha nem válunk is el, és hogy valószínűleg mi is sokkal boldogabbak lennénk őnélküle, hiszen jól tudja, hogy mi igazából nem látjuk szívesen. Ugye boldogabbak lennénk?

Néha (a magam dacos céljait követve) végighallgatom, némán, mint a kő, hagyom, csak hadd menjen tovább ezen az úton, ameddig csak tud, nem szólok egy szót sem, csak bámulom egész idő alatt, fáradt arckifejezéssel, amelyen az érzelemnek szikrája sem csillan föl, kényszerítem, hogy folytassa és folytassa, egyre csüggedtebben és egyre zavarodottabban (bár ránézek, óhatatlanul azon kell töprengenie, odafigyelek-e, hallgatom-e), amíg az, az önelégült, rosszindulatú lélekjelenlét, amellyel belépett, össze nem omlik, s nem alakul át rémült balsejtelmekké, hogy aztán végül némán és megszégyenülten álljon előttem, reszketve, kimerülten, minden korábbi önbizalmától és elszántságától megfosztva. (Akármikor túl tudok járni az eszén.) Aztán (amikor kifogyott minden mondókájából, és tudom, hogy túljártam az eszén), ha továbbra is néma maradok, és továbbra is nyomasztóan bámulok rá, azzal a tompa, fáradt, érzéketlen tekintettel, esetleg még egy végső, kétségbeesett kísérletet tesz, hősködni próbál, de kudarcot vall. Maflán azt dadogja:

– Én csak megpróbálok őszinte lenni hozzád.

Aztán, amikor a győzelem már kézzelfogható közelségben van, esetleg úgy döntök, hogy megszólalok; esetleg úgy döntök, hogy most én indulok ügyesen rohamra, színlelt önuralommal, amely az övét próbálja gúnyosan utánozni.

– Nem – mondom rejtélyesen. (Ez zavarba ejti.)

– Mit nem? – kénytelen megkérdezni.

– Nem, nem próbálsz.

– Mit nem? – kényszerül tovább kérdezősködni, most már félénken és gyanakodva. – Miről beszélsz?

– Dehogyis próbálsz te őszinte lenni. Minden próbálsz te lenni, csak őszinte nem, úgyhogy kérlek, ne használd ezt mentségül a rossz természetedre.

– Hogy érted ezt?

– Hát nem így van?

– Nem tudom. Mire gondolsz?

– Nem tudod, hogy mire gondolok? – érdeklődöm. Hűvös és pezsdítő a bosszú. Ő csak a fejét rázza. – Arra gondolok, hogy te nem őszinte próbálsz lenni, te megpróbálod a legmegbotránkoztatóbb és legfelháboritóbb dolgokat mondani, amiket csak ki tudsz találni, hogy megsérts és földühíts.

– Miért csinálnám én ezt?

140 – Hogy én dühömben ordítsak és megbüntesselek.

– Miért csinálnám én ezt?

– Mert ilyen vagy.

– Miért akarnám, hogy megbüntess?

– Mert ilyen vagy. Hát nem érted? És azt akarod, hogy így érezzek. Nem látod ezt? Nem gondolod, hogy én is látom?

– Mire gondolsz?

– Erre gondolok.

– Mérhetetlenül közömbös számomra – válaszolja felsőbbségesen –, hogy te mit érzel.

– Akkor miért vesződsz azzal – utánzom ugyanolyan felsőbbségesen –, hogy egyáltalán közöld velem?

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy ha csakugyan olyan mérhetetlenül közömbös számodra, hogy én mit érzek, akkor miért vesződsz egyáltalán azzal, hogy beszélj velem?

– Hát mit kellene csinálnom?

– Hacsak nem akarsz valamit.

– És te még csodálkozol, hogy miért rágom a körmömet, miért nem alszom jól, és miért eszem túl sokat.

– Azért ne engem hibáztass, amiért túl sokat eszel.

– Na és a többiért?

– Én is túl sokat eszem.

– Nem tartasz valami sokra – állítja. – Vagy igen?

– Most éppen nem. Te olyan sokra tartod magad?

– Én csak megpróbáltam őszinte lenni.

– Egy frászt.

– Azt akarod, hogy őszinte legyek, nem?

– Nem.

– Nem akarod?

– Persze hogy nem, miért akarnám?

Az ilyesféle váratlan válasz mindig tőrbe csalja, fejbe kólintja, néhány pillanatra elnémítja, dadogni kezd tőle, és még jobban megbánja, hogy olyan meggondolatlanul betört a dolgozószobámba, és kikezdett velem. Ha megpróbálja tovább folytatni a mérkőzést, hangja bizonytalan mormogásba fullad, amely olyan halk, hogy szinte nem is lehet hallani (én úgy teszek, mintha egy szót sem hallanék belőle, és minden megjegyzését megismételtetem vele); vagy hirtelen vicsorgó, érthetetlen, drámai ordítás robban ki belőle, és teljes vereséget szenvedve kirohan, miközben felborít valami bútort, vagy bevágja az ajtót. (Akármikor könnyen túl tudok járni az eszén.) De úgy látszik, sose tanulja meg a leckét (vagy megtanulta, és önpusztítóan, kényszeresen ismétli meg ugyanazokat a vigasztalan vereségeket), így aztán számtalanszor újra meg újra megismételjük ugyanazokat a bosszantó, időrabló és lekicsinylő (ő kicsúfol, amiért kezdek elhízni. És kopaszodni. Én meg visszavágok, és gyorsabb, élesebb és tájékozottabb a riposztom), “őszinte" és “becsületes" vitáinkat (mindig én győzök bennük, bár utána néha sebet hagynak bennem) a pénzről, a dohányzásról, a szexről, a marihuánáról, a késői fennmaradásról, a trágár szavakról, az iskolai tanulmányokról, a kábítószerekről, a négerekről, a szabadságról (az övéről), a kiabálásról, az erőszakoskodásról, a feleségem sértegetéséről.

– Mit csinálnál – lóbálja meg az orrom előtt a csalit –, ha egyszer egy fekete fiúval jönnék haza, aki a barátom?

Ez egy különlegesen szellemes húzása, villámgyorsnak és ügyesnek kell lenni hozzá, hogy kivédje az ember, és a feleségemet sikerül is vele zavarba ejtenie és legyűrnie. Ebből nincs kiút, kísértésbe is esem, hogy kifejezzem neki az elismerésemet: ha azt mondom neki, hogy ellenezném, akkor fajvédő vagyok, ha azt mondom, hogy nem, akkor nem becsülöm őt semmire. A feleségem összeomlik, mert komolyan veszi. Én ép bőrrel megúszom, mert kikerülöm a csapdát.

– Akkor is felkérnélek, hogy takarítsd ki a szobádat – felelem fürgén. – És ne olvasd el a postámat, és ne mutogasd a bankszámláimat a barátaidnak.

Persze hogy fajvédő vagyok! Ő is az. Ki az ördög nem?

– Ez nem válasz a kérdésemre – morogja, mert esze az van. – És ezt te is tudod.

– Hozzál haza egyet, majd meglátod – provokálom vigyorogva, mert tudom, hogy arra azért még nincs felkészülve, hogy ezt kipróbálja rajtunk.

Azt akarja, hogy ígérjem meg neki, most rögtön, hogy fog kapni egy saját kocsit. Viszonzásul hajlandó megígérni, hogy le fog szokni a cigarettázásról. Régebben még eltiltottam a dohányzástól (a rák miatt), amíg annyira bele nem fáradtam az ezzel járó civakodásba, hogy rákveszély ide, rákveszély oda, nem törődöm vele többé, dohányzik-e vagy sem. (Egy darabig, mint felelősségtudó szülő, megtettem, ami tőlem telt. És semmit sem használt.) Így aztán most rendszeresen dohányzik (azt mondja), több mint egy csomagot szív naponta (azt mondja), de én nem hiszem el neki, mert képes és ebben is hazudik. (Minden másban hazudik. A tanárainak is hazudik.) De idehaza nem engedjük meg neki, mert így könnyebb úgy tennünk, a feleségemnek meg nekem, mintha egyáltalán nem dohányozna. És talán nem is dohányzik. (Tulajdonképpen ki törődik vele? Én nem. És nem szeretem, ha úgy érzem, hogy színlelésre kényszerítenek. Ha nem mondaná nekünk, nem kellene színlelnem.)

– Dohányzom – erősködik. – Még le is tüdőzöm. Azt hiszem, most már teljesen rászoktam. Azt hiszem, nem is tudnék leszokni a cigiről, még ha akarnék, akkor se.

– A te életed – felelem békésen.

– Több mint egy csomaggal szívok, néha kettővel. Tudom, hogy nem szeretnéd, ha suttyomban csinálnék ilyesmit, ugye?

– De igen.

– Mit igen?

– Szeretném.

– Igazán?

– Persze.

– Hogy alattomos legyek?

– Igen.

– Hogy érted ezt? – A szeme befelhősödik a bizonytalanságtól, és remegni kezd a szája. Megint csak túljártam az eszén.

– Igenis, azt akarom, hogy alattomos legyél – folytatom lendületesen, és felkészülök a gyilkos csapásra. – Alattomosan dohányozz, és titokban használd azt a sok mocskos, igazán roppant közönséges szót és kifejezést, amit úgy szeretsz nyíltan mondogatni.

– Te is kimondod.

– Én felnőtt vagyok. És férfi.

– Anyu is mondja.

– Nem ugyanazokat, mint te.

– Anyu prűd.

– Te meg gyerek vagy.

– Tizenhat éves vagyok.

– Tizenöt és fél vagy.

– Közelebb vagyok a tizenhathoz.

– Na és akkor?

– Nem tudsz ennél többet mondani?

– Mint például?

– Amikor vitatkozunk, mindig kurtán válaszolgatsz. Azt hiszed, hogy ez jó trükk.

– Az is.

– Olyan gúnyos vagy.

– Legyél csak alattomos – mondom neki gúnyosan. – Most nem gúnyolódom. Sokkal könnyebbé tennéd mindenki számára a dolgokat. Úgy adom neked ezt a tanácsot, mint a haverod, mint egy igazán szerető atya a fiatal lányának. Lopózz ki a verandára vagy a garázsba, amikor rá akarsz gyújtani a cigarettádra vagy arra a kábító szemétre, vagy valami mást akarsz csinálni, amiről nem akarod, hogy megtudjuk. És csukd be a szobád ajtaját, amikor telefonálsz, hogy ne kelljen végighallgatnunk, ahogy panaszkodsz rólunk az összes barátaidnak, és ne lássuk azokat a szar pornográf regényeket, amiket az iskolai kötelező olvasmányok helyett olvasol. Ezzel a módszerrel sokkal többet engedhetsz meg magadnak büntetlenül. Ha ügyesen alattomoskodsz. Egyszerűen ne hagyd, hogy rájöjjek. Mert ha rájövök, akkor csinálnom kell valamit. Akkor kénytelen leszek helyteleníteni, mérges leszek és megbüntetlek, és hasonló dolgokat csinálok, amitől te is boldogtalan leszel, én is boldogtalan leszek.

– Te miért leszel ettől boldogtalan? – érdeklődik.

– Mert a lányom vagy. És egyáltalán nem okoz nekem örömet, hogy boldogtalannak látlak.

– Igazán?

– Igen.

– Hah.

– És mert nem szeretek annyi időt elpocsékolni azzal, hogy veled veszekszem és ordítozom, amikor jobban szeretnék mást csinálni.

– Mint például?

– Akármit.

– Mit?

– Dolgozni. Folyóiratot olvasni.

144 – Miért kell neked ilyeneket mondanod? Miért kell neked ilyennek lenned?

(Nem tudom.) – Milyennek?

– Tudod.

– Nem tudom. (Tudom.)

– Miért nem tudsz nekem soha semmi hízelgőt mondani, anélkül, hogy mindjárt vissza ne vonnád?

– Miféle hízelgőt?

– Mindig a tiéd kell legyen az utolsó szó, ugye?

– Nem.

– Látod?

– Nem szólok többé egy árva szót sem.

– Most megpróbálsz viccet csinálni az egészből, ugye? – mondja szemrehányóan. – Muszáj mindig mindenből viccet csinálnod, ugye?

(Bűnbánatot érzek. Egy picit szégyellem magam. De megpróbálom nem kimutatni.)

– Most hagyjál dolgozni – mondom neki csöndesen.

– Beszélgetni szeretnék.

– Kérlek. Dolgoztam, mikor bejöttél.

– Folyóiratot olvastál.

– Hozzátartozik a munkámhoz. És el kell készítenem egy programot a cég következő közgyűlésére, és ki kell dolgoznom két beszédet.

– Hol lesz a közgyűlés?

– Megint Puerto Ricóban.

– Tudok segíteni a beszédekben?

– Nem, nem hiszem. Még nem.

– És ez fontosabb, mint én?

– Ezt ma este meg akarom csinálni.

– Én most akarok beszélgetni.

– Most nem.

– Miért?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem.

– Soha nem akarsz velem beszélgetni.

– Kérlek, most lépj le.

(Ma már tudom, hogy nem sok közöm van a gyerekekhez, még a sajátjaimhoz sem, és hogy nem szeretek hosszú beszélgetésekbe bonyolódni velük. Alkalmanként legfeljebb percekig élvezem csak a gyerektársaságot. Nehezen tudom ébren tartani az érdeklődésemet az iránt, amit mondanak, és nehezemre esik olyan mondókát kitalálni, ami érdekelné őket. így aztán már nem is próbálkozom vele többé.)

Néha, amikor a lányom (ilyen vagy olyan okból) derűs kedvében van, és kivételesen erősnek és magabiztosnak érzi magát, mindenféle ürügy vagy mentegetőzés nélkül, merészen beront a dolgozószobámba, mintha általában a legjobb viszonyban volnánk, gőgösen letelepszik a heverőmre, mintegy hosszas, magas szintű tanácskozás céljából, és elkezd a feleségemre panaszkodni. Eközben durván elszámítja magát a várható reakcióimat illetőleg, azt hiszem, azért, mert tévesen azt feltételezi, hogy mivel a feleségem meg én olyan sokat marakszunk, örömmel fogom szövetségesül fogadni. (Nem engedem meg, hogy tiszteletlenül beszéljen a feleségemről; ezt most már igazán tudhatná.) Régebben, mikor a lányom még kicsi volt, és amit mondott, olyan szórakoztatóan és koraéretten hangzott, még biztattam is, hogy hibákat fedezzen föl a feleségemben (ezt a feleségem is nagyon élvezte, mert a lányom igazán olyan okos és mulatságos volt), lehet, hogy ez az egyik oka, amiért most is olyan gyakran visszatér erre a tárgyra. De most már nem szeretem; és megvédem a feleségemet (akkor is, amikor a lányom panaszai és korántsem hízelgő megjegyzései helytállók és jogosak). Vagy amint nekifog, tüstént kurtán letorkolom, szigorúan leintem és kirúgom. Alányomnak teljesen helytálló a benyomása rólam: időnként egyszerűen nem akarok beszélni vele. (Általában annyira veszekedős és nyomasztó. A fiamat könnyebb elviselni – mindenki ezt mondja. Egyenesebb, nagylelkűbb és sokkal szeretetreméltóbb; ellentétben a lányommal és velem, ő soha nem örvendezik mások balszerencséjén; inkább elkomorul és aggódik, ha valami szerencsétlen dolog jut tudomására; folyton figyel, meg akar bizonyosodni róla, nem fenyegeti-e saját létét is az események irányíthatatlan örvénye. Mostanában vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen torkig vagyok vele, amikor már mindent elviseltem, amit képes vagyok elviselni, amikor egyszerűen nem akarom hallani, amint a lányom még egyszer elmondja nekem, hogy nem vagyok jó apa, a feleségem nem jó anya, az otthonunk nem sokat ér mint otthon, a családunk nem sokat ér mint család, és hogy Derek (az idióta fiunk, természetesen) és mi többiek mind csak tönkretesszük az ő életét, még akkor sem, ha ez esetleg mind igaz.

Na és akkor? Mi van, ha mindez csakugyan igaz? (Az én anyám se volt sokkal különb; az apám meg sokkal rosszabb volt, hahaha. Szinte soha nem volt közöttünk, miután meghalt. Hahaha.) Lehet, hogy tényleg az én hibám, hogy olyan rosszul tanul az iskolában, nincs önbizalma, rágja a körmét, és nem alszik jól, és még az is az én hibám, hogy túl sokat eszik és kövér, és unalmas és gyötrelmes az élete. És akkor mi van? (Nekem is készen állnak a mentségeim.) Mit használ bárkinek, ha tudja? Még ha beismerem is (és gyakran beismerem, hogy elkeserítsem és zavarba ejtsem), az sem változtat semmin, nem tesz könnyebbé számára semmit. Akkor miért kell folyton ezen lovagolnia? Mostanára mindez már olyan unalmas lett – soha nem vezet sehová – egyszerűen csak dögunalmas, az őrjöngő ingerültség határáig untat (és most már nyilvánvalóan csak ezt reméli elérni nálam, úgy érzi, az minden, amit az élettől kaphat, hogy könyörtelenül addig piszkál, amíg nem gerjedek dühödt és tűrhetetlen haragra, nem dadogok, köpködök, üvöltök, és nem hajszolom magamat olyan nagyhangú vádaskodásokba, amelyeket nem lehet méltóságteljesen, nyelvtanilag összefüggő módon lezárni – ez aztán elég ahhoz, hogy ravaszkás szemében megjelenjen a baljós elégedettség undorító és félreérthetetlen csillogása).

(Vajon mit akarhat tőlem?)

– Tudod – kezdi esetleg csalóka nyugalommal –, tulajdonképpen azt hiszem, semmi közöm sincs már többé anyuhoz. És azt hiszem, neked sincs. Nem is tudom, miért vagytok még mindig házasok. Tudom, hogy inkompatibilisek vagytok.

(Ő még azt se tudja, mit jelent az, hogy inkompatibilis.)

Ha (óriási meglepetésére és bosszúságára) ekkor tüstént a szavába vágok, és kirúgom a dolgozószobámból, könnyen előfordulhat, hogy egyenesen a feleségemhez megy (nagy hirtelen haverkodni kezd vele), és elkezd neki panaszkodni rám! (No természetesen, hiszen ő az, aki soha nem akar alattomos lenni!) Aztán a feleségem, akit a lányom túlságosan könnyen tud kedve szerint befolyásolni, gyanútlanul beront a dolgozószobámba – könyörületessége bátorítja erre a kalandos vállalkozásra –, és védelmébe veszi. A lányom pedig sunyi mosollyal őgyeleg a háttérben, csillogó szemmel előre örül a veszekedésnek, ami (reméli) ki fog törni a feleségem és köztem. (A fiam viszont meg van döbbenve, amikor – akármilyen párosításban – marakodunk, és mindig meglátszik rajta, hogy elcsügged és undorodik.) Azt hiszem, elsősorban a lányomnak ez a pimasz, kárörvendően várakozó tekintete bőszít fel elkerülhetetlenül, és tölt el gonosz, kényszeres bosszúvággyal.

– Azt mondja – mondja a feleségem – hogy az előbb kirúgtad a dolgozószobádból. Azt mondja, bejött hozzád beszélgetni, és te nem voltál hajlandó meghallgatni. Azt mondja, sohasem vagy hajlandó meghallgatni. Kidobtad, mielőtt a száját kinyithatta volna.

Egy-két másodpercig visszatartom a lélegzetemet, és úgy teszek, mintha töprengenék.

– Azt mondta?

– Igen.

– Aha.

– Nem dobtad ki?

– De kidobott.

– Aha.

– Nem dobott ki?

– Különben miért mondanám?

– Aha.

– Nos?

– Nos?

– Igen.

– Mi?

– Hallottad, mit mondott, nem? Kirúgtad.

– így volt? – kérdezem a lányomat színtelen hangon, miközben jeges megvetéssel bámulok rá.

– Hát nem?

– És azt nem mondta el neked véletlenül – mondom a feleségemnek –, hogy miről akart velem beszélgetni?

– Ez nem tisztességes! – kottyantja ki rémületében a lányom. Ijedt tekintete az ajtóra szökken, mintha szeretné, ha elszaladhatna.

– Nem.

– Ó.

– Miről?

– Mindjárt gondoltam, hogy alighanem volt olyan hebehurgya, hogy ezt kihagyta. Hogy például nem bánná különösebben, ha megbetegednél és meghalnál. Ezt nem mesélte neked?

– Ez nem igaz! – kiáltja a lányom.

– Vagy hogy úgy gondolja, tulajdonképpen nem izgatná túlságosan, ha te vagy én meghalnánk, autóbaleset vagy egy repülőgép-szerencsétlenség következtében, mint annak az Alice, hogy a fenébe hívják Harmonnak az anyja, vagy ha elvinne minket a gutaütés vagy az agydaganat.

– Én ezt nem mondtam!

– Mondhattad volna.

– De nem mondtam.

– Mondtad.

– Nem erről akartam beszélni!

– Tudom. Arról akart velem beszélni, hogy szerinte neked meg nekem semmi közünk sincs egymáshoz, és kíváncsi lenne, miért tartok ki továbbra is melletted, ahelyett, hogy elválnék. Erről van szó?

– Én csak ezzel kezdtem.

– Nem? Akkor folytassuk. Mi volt az akkor, amiről beszélni akartál velem?

– Ó, ne törődj vele – motyogja a lányom leverten és zavartan, és lesüti a szemét.

– Nem, kérlek – makacskodom. – Tudni akarom. Alkalmat akarok adni neked, hogy beszélj velem, mert mindig azt mondod, hogy soha nem adok.

– Most miért nem vagy képes békében hagyni? – förmed rám a feleségem.

– Megpróbál elszakítani minket egymástól, drágám. Hát nem látod?

– Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz? – tűnődik hangosan a feleségem, a vele született jószívűség könyörgő hangján.

– Muszáj nekem ilyeneket hallgatnom?

– Miért, mi rossz van ebben? – vág vissza élesen a feleségem. – Mi rossz van abban, ha azt kívánom, hogy egyszer-egyszer próbáljunk meg kijönni egymással, ahelyett, hogy folyton marjuk egymást?

– Mi nem "marjuk" egymást folyton – vág közbe a lányom leereszkedően, duzzogó és megvető hangon (szembehelyezkedve a feleségemmel, megpróbálja visszahízelegni magát az én oldalamra). Ezt a taktikáját jól ismerem. Óvatosan végigfuttatja a tekintetét az arcomon, hogy lássa, hagyom-e, hogy sikerüljön neki.

Nem veszek tudomást a kezdeményezésről.

(Ezt éri el a feleségem a vele született jószívűségével.)

– Fáradt vagyok – jegyzem meg egy szándékosan eltúlzott sóhajjal.

– Azért, mert sokat iszol, mielőtt...

– Belefáradtam – vágok közbe határozottan, fölemelve a hangomat, hogy elfojtsam a feleségemet –, hogy örökké azt hallgassam tőled, hogy sokat iszom, mielőtt hazajövök, tőle meg azt hallgassam, újra meg újra, hogy milyen rosszak vagyunk, te meg én, és mennyire gyűlöl engem. Jobban is el tudom tölteni az időmet. Hadd gyűlöljön. Gyűlöljetek, ha akartok, és ha azt hiszitek, hogy ez megoldja a problémáitokat. Ünnepélyesen megengedem nektek. Nem izgat, hogy gyűlöl-e. De az igenis izgat, az isten verje meg, ha bejön ide, és elmondja nekem minden istenverte alkalommal, ahányszor csak beülök ide, és megpróbálok egy kicsit dolgozni.

– Egy folyóiratot olvasott.

– Az a munkám.

– Nem gyűlöl ő téged! – jelenti ki a feleségem.

– Mit érdekel? – válaszolom. – Mérhetetlenül közömbösen hagy, hogy gyűlöl-e vagy sem.

– Téged, aki állítólag olyan intelligens vagy? – kiált fel a feleségem.

– Hát ez meg mit jelentsen?

– Azt akarja, hogy néha figyelj rá egy kicsit. Hát nem érted? Te, aki állítólag olyan intelligens vagy.

– Lennél szíves ezt abbahagyni?

– Te azt hiszed, hogy mindig olyan fene okos vagy, mi?

– Hagyd abba.

– Rendben van. De ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy egyszer-egyszer ránézz és meghallgasd, akkor látnád, hogy nem gyűlöl. Szeret téged. Csak te még azt se mutatod ki soha, hogy tudod.

– Oké.

– Azt érezteted vele, hogy csak terhedre van.

– Mondtam, hogy oké.

– Nem gyűlöl téged.

– Oké!

– Oké.

Elfordítom a fejemet, és kutatóan bámulok a lányomra, az arcom még mindig kemény, haragos és harcias (addig nem emelem föl a sisakrostélyomat, amíg meg nem győződtem róla, hogy ő már fölemelte). Mozdulatlanul áll, mintha ítéletre várna. Én meg valami jelet várok tőle. Alázatosnak és bűnbánónak látszik. Egyedül van. Lesütött szeme komoly és nedves, a szája hamuszín, szomorúan összeszorítja, mégis rángatózik; mintha hiába szedte volna össze minden akaraterejét, hogy valahogy összetartsa szegény kis énjét, mégis mindjárt romba dől előttünk, és minden büszkeség nélkül, tehetetlenül sírva fakad. Egész teste megfeszül. Érzelmeim ellágyulnak a jóvátehetetlen veszteség érzetétől (valami becsesnek örökre vége, valami elpusztul, ami drága volt), ahogy sápadt, csüggedt, oly sebezhető arcát vizsgálgatom. Én is feszült vagyok. Képtelen vagyok megszólalni (lehet, hogy mégis szeretem), s egy pillanatra belém villan a gondolat, hátha igaza van a feleségemnek, a lányom talán nem gyűlöl, hanem szeret, és talán szüksége van rá, hogy ezt a tudtomra adja (és talán arra a tudatra is szüksége van, hogy hátha jó véleményem van róla). És kezdem úgy érezni, hogy talán nagyon is törődöm vele, hogy gyűlöl-e vagy sem! (Nem akarom, hogy gyűlöljön!) Fontosnak kell lennie számomra, gondolom, hiszen szinte porig sújt a szomorúság és a szánalom könnyes, szerencsétlen tekintete láttán (magam is sírni szeretnék!), szeretném átkarolni a vállát, gyöngéden megölelni, megvigasztalni, bűnbánatot tartani, és bocsánatot kérni (pedig hirtelen gyanúm támad: ez az egész egy tipikus trükk, amint kinyújtom a kezemet, hogy megvigasztaljam, gúnyosan, diadalmasan, sértő módon el fog húzódni tőlem, és én ott fogok állni, nevetségesen, üres kézzel, a levegőbe markolva, megalázva és feldühödve). Elhatározom, hogy mindenesetre megkockáztatom – olyan szánalmas és elhagyatott: tudom, hogy én túl tudom élni az esetleges visszautasítást. Gyöngéd mosollyal, bűnbánóan odalépek hozzá, kinyújtom a kezemet, hogy a karomba vegyem, bocsánatot kérjek, és gyöngéden megöleljem.

Rosszindulatúan vigyorog, és elhúzódik tőlem.

És azon kapom magam, hogy ott állok ostobán, üres kézzel a levegőt markolva, megsértettek, és nevetségesnek érzem magam.

A feleségem pont ezt a pillanatot választja ki, hogy felkiáltson:

– Engem gyűlöl, nem téged! Én vagyok az, akit ki nem állhat! – Megfordulok, és hitetlenkedve, tátott szájjal bámulok rá. (Még azt is elfelejtettem, hogy ott van.)

– Hát sose hallod, hogy miket mond? – folytatja fülhasogató hangon a feleségem, és a lányom felé rohan, mintha meg akarná ütni. A lányom összerezzen, de keményen állja a sarat, makacs daccal, sértőn néz a feleségem szemébe, s egy kis hűvös mosollyal kihívja: no, gyerünk tovább. – Mi rosszat tettem én neked valaha? – ordít rá a feleségem. – Mi rosszat tettem én neki valaha, hogy ennyire gyűlöljön? Csak nézz rá! Nem látod, hogy néz rám?

– Krisztusom, dehogynem! – üvöltöm vissza a feleségemnek. – Mit gondolsz, mi a fenéről beszéltem? Mit gondolsz, mi a fenéért rúgtam ki?

– És te... te se vagy különb! – vádol engem is a feleségem. – Te se törődsz velem, igaz?

– Jesszusom! – jajdulok fel.

– Ebben a házban senki sem törődik velem egy fikarcnyit se – siránkozik a feleségem. – Soha senki nem szeretett. Soha életemben. Még a saját anyám se. Hát olyan szörnyeteg vagyok én? Mi rosszat tettem neked, vagy akárki másnak, hogy így gyűlöljetek? Mitől vagyok én olyan szörnyeteg, hogy mind úgy érzitek, hogy így bánhattok velem? Mondd meg!

– Le vagytok szarva! – morgok fintorogva.

– Ne beszélj velem így!

– Hát tényleg ilyen nyüves beszélgetésekkel kell töltenem az életem hátralévő részét?

– Mi olyan nyüves énbennem?

– Semmi.

– Mit csinálok én, ami olyan iszonyatos?

És rajtakapom magamat: már megint azon töprengek, mi a fészkes fene lehet az oka ennek a rejtélynek; hogy egy olyan jó képességű, olvasott, tűrhetően intelligens, érzékeny, jó megjelenésű, sikeres nagyvállalati középvezető, mint én, akinek pompás az egészsége (ha a foga nem is), élénk a szelleme, és aki számos egykorú és jóval fiatalabb fogékony hölgy szemében még mindig férfias és vonzó, hogyan bonyolódhat komolyan efféle alantas és meddő vitákba két ilyen emberrel (gyerekkel), mint ők, az én sekélyes, melankolikus, enyhén illuminált, önsajnáló feleségem (gyakran próbálok rájönni, ugyan mit is láthattam benne akkor régen, amiből azt gondoltam, hogy szeretem, és vele akarom tölteni az életem hátralévő részét, kivéve a jó és készséges punciját, amely még most sem rossz és még készségesebb. Sőt, mindent egybevetve, hosszú távon, azt hiszem, jobban élvezem a feleségemmel a kefélést, mint akárki mással, bár a legtöbben, akikkel másodszor is vagy többször is lefeküdtem, szintén elég jók voltak, és sok meghökkentő meglepetést szereztek – egy darabig. Jane-nel a Művészeti Osztályról, sok fejfájásom lesz – ezt máris érzem: hiszékeny és ártatlan, és szeret beszélni; a bőre olyan tisztának és simának Ígérkezik, hogy szinte zümmögni fog a kezem alatt, de még fiatal és kezes, vagy túl együgyű, nem sok értelme lenne most kezdenem vele. Vannak lányok, akik egy kicsit túl hangosan nevetnek, nagyjából mindenen. ami mulatságosat csak mondok, és mihelyt rájöttem, hogy olyan készségesen nevetnek és túl sokat beszélnek, két erekció közt már az idegeimre mennek. Ilyen lesz az ifjú, édes, kellemes Jane is. Már ismerem. De azt is tudom, hogy kéjjel el fogom kapni a következő vállalati bulin, vagy még előbb; és nem hinném, hogy szívesen engedném, hogy utána is ott dolgozzon tovább a kezem alatt: ajándék ő nekem, amit idén karácsonyra szánok magamnak, vagy még előbb, és már folyamatban van a becsomagolása), meg az a nyomasztó, önimádó. önsajnáló lányom, mikor pedig sokkal szívesebben koncentrálnék valami másra, arra a két beszédre, amit máris szeretnék kidolgozni (fontos dolgoknak szeretek jó előre nekifogni: egy hosszú közgyűlési szónoklatnak arra az esetre, ha addigra már előléptetnek Kagle helyére, és névlegesen én dirigálom az egész históriát, meg a szokásos, érdektelen, háromperces felszólalásomnak az osztályom terveiről és működéséről, arra az esetre, ha nem léptetnek elő Kagle helyére, és még mindig Green beosztottja leszek, aki valószínűleg most se fogja megengedni, hogy elmondjam. Gyűlölöm Greent, és sose fogom neki se megbocsátani, se elfelejteni, amit a közgyűlésen csinált velem, amikor nem engedett fölszólalni. Tulajdonképpen nem vágyódom Andy Kagle állására – soha nem akartam ilyesféle munkát végezni, vagy ennyi ember fölött hatalmat szerezni –, de most már meg fog szakadni a szívem, ha nem kapom meg: becsapottnak és kegyvesztettnek fogom érezni magam, és szeretnék majd elsompolyogni valami sötét helyre és sírni, és soha többé nem bújni elő. Túlságosan gyenge vagyok, hogy visszautasítsam, és túlságosan hiú, hogy közömbös legyek a megtiszteltetés iránt. Tulajdonképpen még a több pénzre sincs szükségem), és azoknak a reformoknak az összeállítására, amelyeket majd javasolni akarok, amikor előléptetnek Kagle helyére. (Meg akarom mutatni Arthur Baronnak és Horace White-nak, hogy készen állok. Majdnem minden kirendeltségünkön vannak emberek, akiktől meg akarok szabadulni. Szívesen megszabadulnék Greentől is, bár nem tudom, kit tudnék a helyébe állítani.)

– Mondd meg – ismétli a feleségem éles hangon –, mit csinálok én?

– Tüskét dugsz a seggembe – válaszolom. – Mind a ketten azt csináljátok! – teszem hozzá nyomatékosan, hosszú, figyelmeztető pillantást vetve a lányomra, félreérthetetlenül tudtára adva, hogy ezúttal őrá is kiterjesztem a haragomat, s hogy ezúttal elvegyem a kedvét attól a mállékony, ravaszkodó vidámságtól, amely rendszerint elfogja, valahányszor gorombáskodni kezdek a feleségemmel.

– Ne ordítozz velem! – vág vissza a feleségem.

– Nem ordítottam – magyarázom. – Nyomatékosan beszéltem.

– Ordítani én is tudok, tudod.

– Most is azt csinálod.

– És ne mondj nekem ilyesmiket, legalább a gyerek előtt ne. Soha többé. Mikor magunk közt vagyunk, nem érdekel, hogy beszélsz velem.

– Milyesmiket?

– Amit az előbb mondtál.

– Akkor hagyd abba.

– De okos vagy.

– Tudom.

– Nem csoda, hogy olyan mocskos szájuk van, mikor ilyeneket hallanak tőled. Nem csoda, hogy úgy beszélnek velem, ahogy beszélnek.

– Ó, hagyd már abba.

– Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ilyen tiszteletlenül beszélj velem – folytatja a feleségem indulatosan. – Soha többé. Akkor se, ha kettesben vagyunk. Nem fogom többé eltűrni. Hallod?

– Na, most tűnjetek a picsába – mondom neki csöndesen. – Mind a ketten.

A feleségemet ez tőrdöfésként éri. Könny szökik a szemébe. (Azonnal meg is bánom. Máris kicsinynek érzem és szégyellem magam, amiért ezt mondtam.)

– Ezért meg tudnálak ölni – mondja nekem halkan.

– Akkor ölj meg – ugratom.

– Bárcsak elmehetnék valahová.

– Majd keresek neked helyet.

– Bárcsak volna saját pénzem.

– Adok neked.

– Így beszél egy apa – jegyzi meg a lányom halkan, de ingerlékeny hangon – egy tizenöt éves gyerekkel.

– Menj a... – kezdem (és szünetet tartok, hogy elfojtsak egy mosolyt, mert humoros és behízelgő a rendreutasítása, nagy kísértésben vagyok, hogy elnevessem magam, és gratuláljak neki) – menj kollégiumba.

– Bárcsak elmehetnék.

– Elmehetsz.

– Nem engeded.

– De most már igen. És így beszél – kiáltok fel – egy tizenöt éves gyerek az apjával!

– Én nem...

– De te...

– Én csak azt kezdtem...

– ... és te is tudod. Én... tudod mit, gyerek? Lefogadom, egymillió év alatt se találod ki, hogy mit kapok én ezektől az őszinte és becsületes vitáktól, amiket olyan makacsul rendezel nekem.

– Fejfájást.

– Kitaláltad! – jelentem ki, remélve, hogy meg tudom nevettetni. – Hasogató fejfájást kapok – folytatom (fellengzősen, miután ez nem sikerült, és érzem, ahogy elsöprőn és mérgezőn dagadni kezd bennem a felháborodás gyönyörűséges izgalma. Szinte eksztázisba esem a sérelemtől, és ellentmondást nem tűrően, teljes erővel török vidám bosszúm felé). – Igen, hasogató fejfájást kapok attól a sok agydaganattól és agyvérzéstől, amivel traktálsz. És úgy fáj a mellem, mintha késsel döfködnék, attól a sok szívrohamtól, amiről folyton azt mondogatod, hogy nem lennél különösebben boldogtalan, ha rám jönne. Én boldogtalan lennék, ha szívrohamot kapnék! Sőt, kezdem már nagyon nyavalyásán érezni magamat attól, hogy folyton azt kell hallgatnom tőletek, hogy milyen nyavalyásan érzitek magatokat. – A feleségem meg a lányom elnémulnak, és megadóan összehúzzák magukat (engem pedig önelégült öröm jár át, kezdi megédesíteni fájdalmasan lüktető sérelemérzésemet. Annyira sajnálom magamat, hogy az szinte elviselhetetlenül gyönyörűséges. Ugyanakkor hatalmasnak is érzem magam: úgy érzem, erős vagyok és pompás szónok, és énem egyik része azt kívánja, bárcsak Green vagy valaki más. akinek borzasztóan szeretnék imponálni – mondjuk Jane. vagy Horace White, vagy talán holmi iszonyú gazdag és híres, csodálatos csöcsű, bársonyos hajú szépség –, tanúja lehetne, milyen gördülékenyen beszélek, és mennyire ura vagyok a helyzetnek). – Rosszul vagyok – jegyzem meg félrevezetőén elcsukló hangon, csak hogy még egy pillanatra zavarba ejtsem őket. – Igen, most már rosszul vagyok tőle, és belefáradtam, hogy ti ketten csak úgy berontotok ide, a dolgozószobámba, valahányszor csak kedvetek szottyan rá, csak hogy közöljétek velem, hogy szerintetek milyen pocsék férj és apa vagyok.

– Csak egy folyóiratot olvastál – jegyzi meg a feleségem.

– Te is? – gúnyolódom.

– Megyünk már.

– Ez az én dolgozószobám – emlékeztetem csípősen (és elkeseredetten), mogorva és egyre emeltebb hangon, mikor megfordul, és kifelé indul. – Vagy nem? És most jut eszembe, ugyan mi a fenét kerestek ti most itt... az én dolgozószobámban... mikor annyi fontos dolgom van, amit el akarok intézni?

A feleségem hibát követ el. – Mi a fontosabb? – kérdezi. – A saját feleséged meg a lányod, vagy az a többi fontos dolog?

– Kérlek, menjetek ki – válaszolom. – És ilyesféle kérdést soha életemben nem akarok hallani többé.

– Jól van. Megyünk.

– Akkor menjetek.

– Gyere.

– Ne, maradjatok! – reccsentek rájuk hirtelen.

– Megyünk!

– Maradtok! – követelem.

– Nocsak?

(Hirtelen rögeszmés jelentőségűvé válik számomra – ez most fontosabb nekem, mint a világon bármi –, hogy ők maradjanak, hogy én legyek az, akit kiüldöznek. A saját dolgozószobámból. Könnybe lábad a szemem, nem tudom, miért; ezek nem a düh, hanem a sértett büszkeség könnyei. Hisztériás roham fog el, és kénytelen vagyok ellenállás nélkül átadni magam neki.)

– Én megyek ki! – zokogom, miközben mind a ketten meghökkenve bámulnak rám. Szememben a mártírfájdalom könnyeivel az ajtó felé csörtetek. – És ne csempéssz be ide nekem többé fölösleges székeket – teszem hozzá, többé-kevésbé szipogva.

– Micsodákat?

– Tudod te, hogy mire gondolok. És mind elhurcoljátok az összes ceruzáimat, és sose hozzátok őket vissza.

– Mi a csudáról beszélsz?

– Valahányszor átrendezed. Ezt az istenverte házat. Bezsúfolod ide a székeket. Mintha én nem venném észre.

A feleségem zavarban van. Én meg örülök. (Csudára élvezem a dührohamomat. Még mindig kisfiú vagyok. Magára hagyott kisfiú vagyok, tudom, aki soha nem fog felnőni, és soha nem fog megváltozni, aki elmegy, aztán visszajön. Csúnyán teli van sebekkel, és nagyon magányos. Sovány. Elszomorít, valahányszor eszembe jut. Él még, eleven, de nincs fölötte hatalmam. Ez lett belőle, csak ennyire vitte. Soha nem megy messzire, és mindig visszajön. Nem tudok segíteni rajta. Most már tátongó űr van köztünk. Mindig a közelemben van.) És amikor újra sarkon fordulok, hogy diadalmasan kirohanjak, és ott hagyjam némán ácsorgó feleségemet és lányomat, erkölcsileg súlyosan hátrányos helyzetben, az én dolgozószobámban, meglátom a kisfiamat, aki az ajtóban bámészkodik. És mielőtt meg tudnék állni, rálépek a lábára.

– Aú! – jajdul föl.

– Ó! – lihegem.

Ott ácsorgott alattomban, és mindent végighallgatott.

– Oké, nincs semmi baj! – nyugtatgat lihegve.

Két kézzel fogja a lábát, sántikálva szökdécsel a másikon, és úgy húzódik előlem az ajtófélfához, mintha szándékosan léptem volna rá, és újra rá akarnék lépni.

– Nagyon fájt? – kérdezem.

– Oké, ha mondom!

– De nagyon fájt? Ne haragudj.

– Oké! Komolyan mondom. Nem fáj!

– Nem akartam rálépni a lábodra. Ha nem fáj, akkor miért dörzsölöd a bokádat?

– Mert egy kicsit azért fájt. Az előbb. De most már oké. Komolyan mondom. Tényleg oké. – (Aggódva könyörög nekem, higgyem el. nincs semmi baja, esedezik, ne zúzzam porrá vigasztalásom nyomasztó súlyával. Rájövök, mi az, amit tulajdonképpen vadul felém sikolt: "Hagyjál békén – kérlek!"; és a szívemet hasogatja, hogy ezt tudomásul kell vennem. Hátrálok egy lépést.) – Látod? – kérdezi félénken, és szemléltet.

Leteszi a lábát a padlóra, és óvatosan kipróbálja, bebizonyítja nekem, hogy fogódzkodás nélkül is rá tud állni. Apró horzsolást látok a bőre felszínén, szóra sem érdemes, fehér karcolást hagyott rajta a cipőm orra, a bokát fedő bőrszövet apró zúzódása, szó sincs komoly sérülésről. (Valószínűleg ő az egyetlen ember a világon, akiért szinte mindent megtennék, amit csak tudok, hogy megóvjam minden kíntól és bajtól. Mégis állandóan kudarcot vallok: úgy látszik, nem tudok rajta segíteni, a jelek szerint csak bajt okozok neki. Olyan dolgok történnek vele, amelyek fölött nincs hatalmam, és amelyekről még csak nem is tudok, csak amikor már befejeződött a folyamat, és már megesett vele a baj. Álmomban néha halálos veszedelemben forog, és én nem tudok elég gyorsan megmozdulni, hogy megmentsem. A combjaim ólomsúlyúak. A lábam a földbe gyökerezik. Ő odavész, de a tragédia, álmomban, mindig az én tragédiám. A való életben máris titkos kínok bántják, amelyekről csak vonakodva beszél, és sok egyéb miatt is szenved, amit se megérteni, se leírni nem tud. Fél a háborútól és a bűnözéstől. Minden egyenruhás ember megfélemlíti. Fél a lopástól: fél ellopni valamit, és fél, hogy tőle lopnak.) Mintha elállt volna a lélegzete, és viasszá váltak volna a tagjai a félelemtől, ahogy most itt áll előttem, és figyeli, ahogy föléje tornyosulva figyelem (szeme alatt betegesen kékek a finom, ovális dudorok), és ahogy várja, hogy mit fogok csinálni, olyan hevesen, olyan megrökönyödve remeg, hogy úgy látszik, holtbiztosán apró darabokra rázódik szét, ha tüstént ki nem nyújtom feléje a karomat, hogy összetartsam. (Nem nyújtom ki a karomat. Megint az a csüggesztő, ösztönös érzés fog el, hogy ha kinyújtom felé a karomat, azt fogja hinni, hogy meg akarom ütni, és rémülten elhátrál előlem. Nem tudom, miért érzi olyan gyakran, hogy meg akarom ütni, mikor pedig soha nem ütöm meg, soha nem is ütöttem meg; nem tudom, ő is, meg a lányom is, miért hiszik mind a ketten, hogy amikor kisebbek voltak, sokat vertem őket, mikor én nem hiszem, hogy életemben valaha is kezet emeltem volna rájuk. A fiam nem is sejti, hányféle módon tud nekem fájdalmat okozni, és úgy, hogy nincs erőm megvédelmezni magamat ellene. Vagy lehet, hogy sejti. És céltudatosan csinálja. Amikor róla gondolkodom, mindig magamra gondolok.) És tudom, miért remeg most annyira, miért vonaglik olyan furcsán, és miért fogdossa idegesen és szórakozottan a nadrágjában dudorodó apró fütyijét, mintha pisilnie kellene. Tudom, hogy biztosan szörnyetegnek látszottam a szemében, amikor dühödten sarkon fordultam, hogy kirohanjak, és vakon rátapostam. Embertelennek látszhattam, óriásnak, akár az a rémes, sötét, szőrös, lúdtalpas zsarnok (az a másik, az a repülő pénisz, nem az egyetlen szőrös folt) a Rohrschach-tesztnek azon a csúf apa-lapján.

– Akkor mitől nézel ki olyan szerencsétlenül? – kérdezem tőle félénken. – Ha egyszer nem fáj.

– A kiabálásodtól.

– Nem kiabálok.

– De kiabáltál. Az előbb.

– Most nem kiabálok. És akkor se rád kiabáltam – érvelek mulatságos hévvel, miközben próbálom megbékíteni. Őt is meg akarom mosolyogtatni. (Nem tudom elviselni, ha fölindultnak látom, különösen amikor én vagyok az oka. Amikor nincs annyira megelégedve az élettel és velem, mint ahogy én szeretném, dühödt indulatok támadnak föl bennem ellene, el kell őket fojtanom.) – Vagy igen?

– Nem – válaszolja habozás nélkül, miközben megint vonaglik egy helyben állva (mintha megpróbálná kirántani földbe gyökerezett lábát és elszaladni), és görcsösen lapogatja a térdét remegő tenyerével. De kiabálni fogsz velem – jósolja meg óvatosan, és a felismerés fénye csillan föl a szemében. – Vagy nem?

– Nem, nem, nem – nyugtatgatom. – Nem fogok veled kiabálni.

– De fogsz. Tudom, hogy fogsz.

– Nem fogok. Miért kiabálnék veled?

– Látod? Mondtam neked.

– Nem fogok.

– Máris kiabálsz.

– Nem kiabálok!

– Hát nem kiabál?

– Nem hinném, hogy tudja, mit csinál.

– Ez remek – bókolok maró gúnnyal a feleségemnek. – Ez aztán meg fogja nyugtatni a kedélyeket.

– Tudod, hogy lehetetlen vagy? – feleli. – Mint mindig, amikor ilyen vagy.

– Nem vagyok lehetetlen.

– Nem lehetetlen – kántálja a lányom búbánatosan.

– Most kiabálni fogsz velem? – kérdezi a fiam.

– Egyáltalán nem fogok veled kiabálni! – mondom neki. – Csak azért beszéltem hangosan, hogy nyomatékot adjak a mondanivalómnak – magyarázom neki majdnem suttogva; mosolyra kényszerítem magam, és aggályos, békülékeny nyugalmat csempészek a hangomba. Leguggolok, egyenesen szembe vele, arcom majdnem egy szintre kerül az övével, és oktatólag a szemébe nézek. Hagyja, hogy megfogjam a kezét. Érzem, ahogy a tenyerében apró halacskákként lüktetnek és rángatóznak az izmok. (A családomban mindenki reszket otthon, rajtam kívül, pedig nem is akarom, hogy remegjenek tőlem. Én csak rosszkedvű vagyok és morcos, sokat sóhajtozom, és szeretnék valahol másutt lenni. Én másutt reszketek. A hivatalban. Álmomban. Egyedül a repülőtéren, a gépre várva. Ismeretlen szállodai szobákban, olyan városokban, amelyeket nem szeretek, hacsak le nem iszom magam a sárga földig, és nem fogok magamnak valami elviselhető lányt vagy asszonyt, aki az éjszaka nagy részét velem tudja tölteni. Nem szeretek éjjel egyedül lenni; amikor kénytelen vagyok, mindig égve hagyom a kislámpát. Az sem segít, ha holtfáradt vagyok; sőt, a kimerültség még rosszabb, mert semmivel sem alszom jobban, de a védelmi reflexeim gyöngék és lusták. Visszataszító gondolatok rohanják le őket, úgy törnek be az agyamba, mint a tetvek, vagy más, apró, barna, csípős rovarok áradata, és én csak lassan tudom elfojtani és visszakényszeríteni őket oda, ahonnan jöttek. Aztán ott van az, az állat, amiről néha képzelődöm, puha mancsain odalopakodik hozzám az éjszakában, amikor lehunytam a szemem, és megeszi az arcomat – de ez egy másik gyerekes ügyem. Csüggesztőek az álmaim. Nem vagyok hajlandó elmesélni őket. Kasztrációs félelmeim vannak. Kasztrációs álmaim vannak. Egyszer azt álmodtam, hogy az anyámnak fekete kagylók nőttek a lábán, és most már tudom, hogy ez mit jelentett.) – Kérlek, ne félj tőlem – biztatom gyöngéden, szinte könyörögve. – Nem csinálok én semmit, ami neked fáj, vagy megijeszt. Se most. se soha.

– Oké – próbál megnyugtatni.

– Bízhatsz bennem. Hát kiabálok én most veled? Ugye nem? Halkan beszélek, ugye?

Bizalmatlanul bólint (és máris szeretném fölemelni a hangomat, és újra kiabálni, hogy elhitessem vele, hogy én aztán soha nem kiabálok vele. De nem teszem. Nem akarok újra ráijeszteni. Én tulajdonképpen soha nem akarom egyiküket se megijeszteni, és mindig megbánom és utálom magam utána, amikor megteszem. Majdnem mindig. De csak aztán, mikor már sikerült terrorizálnom őket; ha megpróbálom őket terrorizálni, és nem sikerül, akkor zavarba jövök. És félek. Most sajnálom, hogy az előbb mindnyájukat megfélemlítettem; a fiamhoz szólok, de megpróbálok a feleségemtől meg a lányomtól is bocsánatot kérni. Azt akarom, lássák, hogy sajnálom: de nem akarom kimondani. Azt akarom, hogy bocsássanak meg nekem).

– Miért nézel így? – kérdezem aggódó, kissé zsörtölődő hangon (könyörögve, hogy engedjen már föl, és érezze magát velem jól, fesztelenül és biztonságban). – Miért vágsz olyan aggódó képet?

– Oké, nincs semmi baj.

– Bízhatsz bennem – ígérem. – Csak ilyen a nézésem.

– És az előbb sem kiabáltam veled – folytatom megállíthatatlanul. – Néha, mikor valaki fölemeli a hangját, és hangosan beszél, az nem azért van, mert kiabál veled vagy dühös, hanem csak azért, mert azt akarja, hogy hidd el, amit mond. A... a... a nyomaték kedvéért csinálja. Azt akarja, hogy... nyomatékos legyen, amit mond. Ezt jelenti a nyomatékos szó. – Bosszankodva elhallgatok, amikor látom, hogy a fiam egy pillanatra elkapja a lányom tekintetét, aztán az unalom színpadias kifejezésével az égre forgatja a szemét (mind a két gyerekem hajlamos tüntetően ezt csinálni, amikor valamelyikünk hosszasan szónokol nekik, mert valami olyasmit csináltak, amit mi kockázatosnak tartunk, vagy fölösleges útmutatásokkal vagy önismétlő kérdezősködéssel árasztjuk el őket. Most jobban örülnék neki, ha unna, és tréfát űzne belőlem, mint hogyha meg volna rémülve, így aztán békésen és meggyőzően folytatom, ahelyett, hogy csípősen rendreutasítanám, bár a méltóságom egy pillanatra tényleg sérelmet szenvedett). – Mármost ez történt, amikor az előbb egy kicsit fölemeltem a hangomat – folytatom. – Nyomatékos voltam. Azt akartam, hogy hidd el. hogy nem fogok kiabálni veled, és nem haragszom rád. És pontosan ugyanez történt, amikor velük beszéltem – hazudom. – Velük sem kiabáltam.

– Tudom – mondja. – Most már tudom.

– És most se kiabálok veled, ugye?

– Nem.

– Szóval igazam volt, ugye?

– Igen. Oké.

– Jól van. Örülök, hogy megérted. És ezért... – fejezem be egy ferde félmosollyal. Valahogy tudom, hogy már kitalálta a viccet, amit mondani akarok, és hogy közbe fog vágni, és kimondja helyettem. Elhallgatok, hogy időt adjak neki.

– ... ezért kiabáltál velem! – mondja.

– Így van! – röhögök.

(Nagyon sokban hasonlít az észjárásunk, az övé meg az enyém, a humorunkban is, a balsejtelmeinkben is.)

– És én – – merészkedik bátran előre sikerének hullámain, és a feleségemre vetett oldalpillantásában csipkelődő szándék villan –, én is tüskét dugok a seggedbe?

– Atyamáriám! – kiáltok föl. (Első ingerem az, hogy megint felröhögjek; a következő, hogy megvédjem minden szentségtörő szemrehányástól, ami a feleségem részéről a segg szó használata miatt érheti. Mielőtt a feleségem észbe kaphatna, gyorsan, bohóckodva, nevetve, durván karikírozott rémületet színlelve fölkiáltok:) – Na, most ő fog kiabálni veled!

– Ó, nem!

– Nem?

– Fogsz, anyu?

De a feleségem örül (nem dühös), és vidáman, megkönnyebbülten nevet (mert látja, hogy én is örülök, és nem dühöngök már se rá, se a lányomra).

– Nem, de egy kis ördög vagy, vagy csirkefogó – pirongatja meg szeretettel. – Mert tudtad, hogy most nem fogok rád kiabálni, ha kimondod azt a szót.

– Miféle szót? – kérdezi a fiam, ártatlan pofát vágva. – Azt. hogy segg?

– Ki ne mondd még egyszer!

– Azt, hogy segg?

– Velem ugyan nem fogod kimondatni!

– Mit? Azt, hogy segg? – kapcsolódik be játékosan a lányom.

– Megadom magam. – A feleségem elkeseredésében vidáman széttárja a karját. – Mit csináljak velük?

– Mondd azt, hogy segg – tanácsolom.

– Segg! – harsogja a feleségem előzékenyen, és úgy nyújtja feléjük az arcát, mint valami elefántormányt. Harsogva, fulladozva nevetnek. – Segg! Segg, segg. segg. segg!

Most már mindnyájan hisztérikusan nevetnek.

A lányom képtelen megőrizni az egyensúlyát mindent elsöprő jókedvében, mikor rájön, hogy váratlanul és büntetés nélkül kiszabadult abból a gyilkos konfliktusból, amelyet ő kezdeményezett, és amelyben oly gyorsan a megkínzott áldozat szerepében találta magát. Vidáman nekizuttyan a fiamnak; mérhetetlen gyönyörűségben úszva ölelgetik egymást, és vadul tántorognak körbe a dolgozószobámban, hol belénk ütköznek, hol egymásba, hol a fölösleges székekbe, amelyeket a feleségem állandóan becsempész hozzám, mikor nem tudja hová tenni őket. A fiam mérhetetlenül meg van elégedve magával, magánkívül van vidámságában és elragadtatásában, amiért temperamentumosan és fantáziadúsan mondta ki a trágár szót, és megúszta, és lelkesedéssé és általános jókedvvé tudta varázsolni azt a vad gyűlölködést, amivel gyilkoltuk egymást. Most nagyon közel vagyunk egymáshoz, bensőségesen, tisztelettudón, kötetlenül. A gyerekek nekimennek egymásnak, ölelgetik egymást, és vidáman nevetgélnek. Szeretettel nézem őket (s közben derűsnek és jóindulatúnak érzem magamat). Örülök, hogy az én gyerekeim.

– Igazán olyan jó gyerekek – mormolja tűnődve a feleségem a fülembe, hogy csak én halljam.

Egyetértőn bólintok, ködös vágyak ébrednek bennem, és meg vagyok elégedve (magammal is, vele is). A dereka köré csúsztatom a karomat, és magamhoz vonom. Készségesen engedi, simulékony a teste, engedékenyen illeszkedik az enyémhez. Érzem, hogy feláll. (Ha egyedül lennénk, most megkefélném. Kettyintenénk egyet.) Végigcsúsztatom a kezem lefelé a seggén, követem az ívét, le a micsodája felé. Nyújtózkodva elhúzódik tőlem.

– Később – figyelmeztet burkoltan.

– Nem, most – követelem csipkelődve.

– Meg vagy őrülve.

– Lehet, hogy később nem megy.

– Dehogynem. Jobb lesz, ha igyekszel – nevet. – Majd gondoskodom róla, hogy menjen.

Én is nevetek.

Hát ez az a hasznos szolgálat, amelyet az én angyali kisfiam mindnyájunk számára oly rendszeresen és mesterkéletlenül teljesít (– Ilyen nincs is – panaszkodik rá a lányom irigykedve. – Soha nem aljas. Soha nem gurul be.), akinek semmivel sem megy jobban a sora, mint nekünk, többieknek (sőt lehet, hogy sokkal rosszabbul megy, hiszen még csak kilencéves, és máris halálosan fél nagyjából mindentől, a magasságtól, a gyermekrablóktól, a cápáktól, a rákoktól, a részegektől, a felnőttektől, akik megbámulják, a seriffektől, a mosdatlan mesteremberektől, a háborúktól, az olaszoktól és tőlem. Szörnyetegektől vagy kísértetektől nem fél annyira, mert a szörnyetegek és a kísértetek buták. Az emberektől fél. Kikerüli a nyomorékokat. Szívesen látja a rendőrt, mint olyat, mert él benne a halvány remény, hogy a rendőrök majd megóvják a többiektől, még tőlem is): újra összehoz minket, mert eszünkbe juttatja, hogy kik vagyunk, és mit tudunk egymásról, mert idejében megállít mindhármunkat, és rávesz, hogy hőköljünk vissza – felidézi bennünk azt a nagy-nagy szeretetigényt és szeretetre való képességet, amely ott él bennünk, mélyen, elrejtve, mint valami tátongó seb; emlékeztet rá, hogy szeretjük őt, és talán egymást is –, ne marcangoljuk egymást, szándékosan, brutálisan és jóvátehetetlenül, előre megfontolt rosszindulattal és kárörömmel, ha ugyan nem nyomorítottuk meg még egymást egyszer s mindenkorra. Azt hiszem, az ő vonzása formál belőlünk családot, és ő tart minket össze. (Gyakran eszembe jut, hogy otthagyom őket, mindig is gondoltam rá. A lányom alig várja, hogy elmehessen, legalábbis azt mondja.) Azt hiszem, a családunk szét fog hullani, amikor a fiam felnő és elköltözik. (Annyira szeretem, hogy egyszerűen tudom, hogy meg fog halni.)

– Őt jobban szereted, mint engem – mondta a lányom.

– Nem – hazudtam, mert hát nem akarok mindig túljárni az eszén, és mert a lányom néha annyira reményvesztettnek látszik, hogy azon kapom magam, hogy némán gyászolom, mint egy nyitott koporsó vagy sír fölött, amelyben máris holtan fekszik a jövője. (Még tizenhat éves sincs, néha mégis mindnyájan úgy érezzük, hogy máris mindenről lekésett. Mikor?) – De azt el kell ismerned, drágaságom, hogy ő sok tekintetben sokkal szeretetreméltóbb.

– Tudom.

Amíg bennük vagyunk, korántsem olyan mulatságosak számunkra ezek a bomlasztó családi veszekedések, amelyeket a lányom oly rosszindulatúan provokál, és korántsem mindig az a végük, hogy a feleségem meg én a hálószobában randevúzunk, a gyerekek pedig fetrengenek a vidám nevetéstől. Gyötrelmes jelenetek ezek, különösen a lányom számára. Szeretném, ha inkább a kötelező olvasmányok tartalmát kivonatolná helyette, vagy bonyolult, ezer darabos mozaikrejtvényeket rakna össze, amikor rengeteg ideje van, és nem tudja hogy eltölteni. (Bárcsak beleszeretne valakibe, vagy találna valami izgalmas elfoglaltságot magának!)

De nem bírja abbahagyni.

(Kényszeres dolog ez nála.)

Muszáj neki folyton izgatnia a kedélyeket, mint valami sötét és rosszkedvű, vakondszerű lénynek, akit ösztönös kényszer hajt, hogy mindent aláaknázzon és tönkretegyen. Én (mi) nem tudom/juk. mit akar. mi az, amit érzése szerint adhatnánk neki (szeretne gyönyörű lenni, karcsú, tündöklő, híres, gazdag és tehetséges – és ki tehet neki ezért szemrehányást? Mi is szeretnénk, ha mindez megadatna neki. Talán tudja is. De mi nem ragaszkodunk mindehhez), ő meg nem mondja meg. Maga se tudja. Néha őszintén beszél velünk, anélkül, hogy harcias lenne vagy ravaszkodna. Ilyenkor bevallja. Elébünk áll. rosszkedvűen, szégyenkezve lehajtja a fejét, a szavak a lelke mélyéről törnek ki, és halk, fájdalmas, nyomorúságos, monoton hangon ömlenek az ajkáról:

– Nincs kedvem semmihez.

A feleségemnek megszakad a szíve, mikor a lányomnak nincs kedve semmihez.

Én nem engedem, hogy az enyém megszakadjon.

A lányom rágja a körmét, és alighanem ez is az én bűnöm. (Legalább van mit csinálnia. A fiamnak görnyedt a tartása, akárcsak nekem.) Ötéves korában kezdte rágni a körmét. A fiam régebben a hüvelykujját szopta álmában, dagadt, fehér csomó nőtt tőle az ujjpercén (olyan színe volt, mint valami gombának, vagy mint a hámló, halott bőrnek), ami akadályozta a játékban, és egész nap megbélyegezte, mert folyton eszébe juttatta, hogy mi az oka. Képtelenek voltunk leszoktatni róla. Lefekvéskor rossz szagú kötéssel bugyoláltuk be a hüvelykujját, de akkor is csak szopta. Még azt az undorító ízű folyadékot is kipróbáltuk, amit évekkel ezelőtt a lányomnál használtunk (eredmény nélkül), hogy elvegyük a kedvét a körömrágástól. Egyébként az se használt, így aztán még mindig rágja. Nem tudom, a fiam végül hogyan hagyta abba: nem tudom, hogyan tudott valamit abbahagyni, amit álmában csinált. (A kellemetlen álmok kialakulását gyakran meg tudom akadályozni, jelentkezésük első baljós jelére tüstént felébredek, teljesen tiszta fejjel, mintegy valami jól ismert, ősi riadóra reagálva – akár egy jó cenzor vagy filmrendező, a legelső halvány jelére, hogy valami félresiklott álmaim forgatókönyvében, oda tudom kiáltani, hogy “Állj!", és rá tudom kényszeríteni őket, hogy kezdjék elölről, egészen más irányban. Ilyenkor azt szoktam mondani magamban: – Ó, nem! Ezt nem, soha többé! –, és mindaddig éberen őrködöm szunnyadó értelmem fölött, amíg álmaim olyan témákká és jelenetekké nem írják át magukat, amelyek jobban megfelelnek a gusztusomnak. Akkor aztán biztonságosan elengedhetem magam, újra elalhatok, és szabadjára engedhetem az álmaimat. De csak akkor tudom ezeknek a nemszeretem álmoknak a kialakulását megakadályozni, ha akkor kezdődnek, amikor éppen elalvó félben vagyok, és még tartom a kapcsolatot önmagammal. Gyakran nem tudom, és csak fekszem a sötétben, mint egy kezetlen-lábatlan csecsemő, ők meg pöffeszkedve futják könyörtelen pályájukat bennem, mintha valami tehetetlen, testetlen agy volnék, vagy az, az apró, kezetlen-lábatlan csecsemő, mozdulatlanul, a bölcső vagy az anyaméh börtönébe zárva. Nem bírom elviselni őket. Elfelejtem őket, de otthagyják rajtam a nyomukat. Gyakran vannak ilyen álmaim. Valahányszor csak akarom.)

(Annyi mindenről tudok, amit félek megtudni.)

A lányom rossz alvó. és kivéve az eufóriás vidámság és tervkovácsolgatás rövid életű, tétova rohamait (melyek oly hirtelen és oly szertelenül lobbannak föl, hogy szinte lázasnak tűnnek), a saját lehetőségeit illetően jobb szeret kitartani a tragikus álláspont mellett. Könnyen megrémül, és gyakran ideges. Valószínűleg szűz még. (Ha nem volna az, megmondaná nekem. Mikor már nem lesz az, meg fogja – egyre gyakrabban látom kelletlenül magam előtt ezt a közeledő eseményt –, és komoran tekintek előre arra a napra vagy estére, amikor bemasírozik majd a dolgozószobámba, hogy ezzel űzzön csúfot belőlem. Vajon mit illene mondanom neki? Természetesen nevetéssel fogom elütni a dolgot, bagatellizálni fogom a jelentőségét, hogy egyrészt ne kergessem promiszkuitásba és perverzióba, másrészt ne legyen se frigid, se önmegtartóztató. Micsoda dilemma.

– Hát, biztos vagyok benne, hogy a korodbeli lányok is ezt csinálják, drágaságom – szinte hallom magam, ahogy ezt mondom neki, nyájas nemtörődömséggel, lepöccintve a fehér hamut a szivaromról, amit nem szívok. – Gondolom, nem te vagy az első. Vagy nem így van?

De mit fogok valójában érezni?) Nincs önbizalma, és akárcsak a fiam (meg én), bizalmatlan az idegenekhez, és rosszul érzi magát olyan emberek társaságában, akiknek csak nemrég mutatták be. (Én viszont időnként nagyon jól alszom – bár szeretem színlelni, hogy nem –, különösen amikor otthon alszom, a feleségemmel, noha rendszerint várok, és csak akkor alszom el, amikor már nem tudok tovább ébren maradni. Hahaha. Mikor házon kívül alszom a feleségemmel, az első vagy a második éjszakán mindig lidérces álmom van, rendszerint ugyanaz: egy idegen férfi törvényellenesen betör az ajtón, amit pedig kulcsra zártam, és jön-jön, egyre közelebb, betörő, szatír, emberrabló vagy orgyilkos; négernek látszik, de ez változik; azt hiszem, kés van nála; megpróbálok sikoltani. de nem jön ki hang a torkomon. Otthon is gyakran rám jön ez a rossz álom, pedig gondosan bezárok minden ajtót, mielőtt lefekszem. Számtalanszor álmodtam már ezt. Mindig megvolt ez az álmom. Mikor ezt álmodom, és sikoltani szeretnék, de nem tudok, valami hang azért biztos kitör belőlem, mert a feleségem felébred a küszködésem zajára, nevemen szólít és fölébreszt, aztán elmeséli, mintha én nem tudnám, hogy lidérces álmom volt. Néha, amikor pedig már mélyen belesüppedtem az ingoványba, s már-már odalépett az ágyam mellé, ami fenyeget, bármi légyen is, énemnek valamelyik másik része mégis mindentudóan ráhangolódik az élmény mivoltára: tudja, és megnyugtatóan tudtomra adja, hogy az egész csak rossz álom, nyugodtan és önelégülten, kívülről figyeli a dolgot, és reménykedő örömmel várja, hogy a feleségemet fölzavarja a nyöszörgésem meg a hánykolódásom, nevemen szólítson, megrázza a vállamat, fölébresszen, és elmondja nekem, hogy lidérces álmom volt. Azt hiszem, az embereknek nem egy agyuk van, hanem több. Szeretem a feleségemet a lidérces álmaimmal riogatni. Néha, amikor neki van lidérces álma, azzal állok bosszút rajta, hogy nem ébresztem föl, hagyom, hadd kínozza, amíg csak akarja, miközben én, lustán és önelégülten, a könyökömre támaszkodva, kívülről figyelem. Pisilős álmaim is vannak, de azok mulatságosak. Szerintem azok. Mikor házon kívül alszom, a feleségem nélkül, gyakran aggódom, hogy rám jön ez a rossz álom, vagy egy másik, ugyanilyen borzasztó. Ki fog akkor fölébreszteni? Túl fogom-e élni, ha nem ébreszt föl senki? De amikor egyedül vagyok, soha nincs ez az álmom. Zavarban lennék és mentegetődznék, ha valaki fölébresztene a szomszéd szobából vagy ugyanabból az ágyból? Mostanában sok olyan éjszakám van, amikor abban a pillanatban, ahogy leteszem a fejemet a párnára, vadul elkap az álmatlanság, és akkor egész éjjel csak hánykolódom. A testem – különösen a lábam, a vállam és a könyököm – nehéz és idétlen, nem tudom hová tenni; a lelkem törékeny, az agyam szövetei elvékonyodnak, és könnyen áthatolnak rajtuk az érzelmek meg a képek. Ilyenkor az égvilágon semmit nem tudok csinálni. Teli van a fejem versenyt futó, összefüggéstelen gondolatokkal. Ezt a zsibongó álmatlanságot most már az első egy-két másodpercben fel tudom ismerni; de nem is próbálom legyűrni többé. Úgyis hasztalan. Belesüppedek, és megadom magam neki. Rezignáltan, megadóan fekszem és várok, a szemem lehunyom, mert úgy könnyebb, és a reggelre hagyatkozom, ami majd megment; vagy arra, hogy néhány óra múlva észrevétlenül mégiscsak fölém lopakszik az álom, és kiragad a fantázia, a düh. az emlékezés és a töprengés csapkodó zuhatagai közül – egyiknek sincs semmi jelentősége –, amelyek örvénylő áradatban ömlenek át a fejemen. Sajnálom magamat. Tulajdonképpen nem is olyan biztos, hogy olyan jó alvó vagyok, bár ebéd vagy nemi érintkezés után általában könnyen elszundítok. Amikor egy-egy álmatlansági roham után reggel fölébredek, meglepetten konstatálom, hogy aludtam; egészséges, álomtalan alvásból felébredve gyakran rémülten döbbenek rá, milyen messze voltam az élettől, és milyen védtelen voltam, amíg aludtam. Majdnem olyan ez, mintha igazán félnék a sötétségtől. Akárcsak a lányom. Meg a fiam. Akárcsak én, gyerekkoromban. És később. Lehet, hogy egyszer nem leszek képes visszatérni többé. Nem szeretem teljesen elveszíteni a kapcsolatot az öntudatommal. Amikor alszom, egyetlen kapcsolatom a valósággal az álom, még a nagyon rossz, kísérteties álmok is: akarom őket, még az éjszakai fejfájásnak is örülök, nem szakadok ki a létezésből. Hol vagyok akkor, amikor nem vagyok? Irattárba téve? Az utóbbi időben aggódom emiatt, és már akkor aggódtam, amikor még kicsi voltam. Mindenen, ami miatt most aggódom, még többet aggódtam, amikor kicsi voltam. Pont ezért aggaszt, hogy egy szép napon esetleg meg fognak operálni: a vagdosás, a kalapálás, a fűrészelés, a varrás is épp elég kellemetlen, de az agyat teljesen elkábító altatás gondolata még visszataszítóbb. Hol leszek abban a feneketlen, kimérhetetlen időben, a két pillanat között: amikor leeresztik a maszkot az orromra meg a számra, és utasítanak, hogy lélegezzek mélyeket, mint gyerekkoromban, amikor kivették a mandulámat, aztán megint, amikor már nős voltam, és ki kellett húzatnom két befelé nőtt bölcsességfogamat, és amikor újra megmoccan az agyamban az első gondolat, és én, akárcsak Jézus a sziklabarlangból vagy Lázár a sírjából, csodálatos módon föltámadok? Azt hiszem, hiteles csoda megy végbe a világegyetemben, valahányszor újra fölébredek, miután elaludtam. Mi történik velem, amikor nem tudok magamról? Hová megyek? Hol voltam? Amikor nem vagyok itt, ki vigyáz rám, hogy biztosan visszajöjjek? Ha altatás közben halok meg, holtbiztos én leszek az utolsó, aki rájön, hogy jobblétre szenderültem. Amikor úgy érzem, képtelen leszek elaludni, a feleségem nyugtatóival próbálkozom, úgy gondolom, talán segítenek. Hallani se akarok altatókról; régimódi ravatalozók, fogorvosi rendelők és viaszgyümölcsök látványát és illatát juttatják eszembe. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a lányom még kicsi volt, meg-megjelent a hálószobánkban, az éjszaka fekete óráiban, vagy ha egyikünk vagy másikunk sokáig fönnmaradt, a nappali ajtajában; egyszer csak ott volt, és halk, fura, súrlódó neszeket hallatott, amelyeket csak félig-meddig lehetett hallani – valahogy inkább éreztük, mint hallottuk őket –, amíg csak rá nem kényszerített, hogy fölnézzünk és észrevegyük. Nem tudott beszélni: mintha elzsibbadt volna a szája, csak morogva, kábultan és összefüggéstelenül tudott válaszolni rázúdított erélyes kérdéseinkre, és miután visszazavartuk a szobájába, aztán reggel újra megkérdeztük a dologról, nem emlékezett semmire. Legalábbis azt állította, hogy nem emlékszik. Ezeket az eseteket a mandulaműtétével próbáltuk tapogatózva összefüggésbe hozni; csakhogy már korábban elkezdődtek, és a műtéttel nem járt semmiféle komplikáció, se a kórházban, se otthon, se előtte, se utána. Csak kiábrándulás. Valami mást várt. Hamarosan abba is hagyta. Hamarosan mi sem gondoltunk rá többet, mivel a jelek szerint túlesett rajta. Mikor a fiamnak kivették a manduláját, ő se akart megmaradni a szobájában. Akkor is azt mondták nekünk, hogy nem volt semmiféle komplikáció. De utána hamarosan ő is kezdett be-belopódzni a szobánkba az éjszaka kellős közepén, és ott aludt el összekucorodva az ágyunk lábánál, a szőnyegen. Nem akart egyedül lenni. Ha korán jött, amikor még ébren voltunk, visszaküldtük a szobájába, és megmondtuk neki, hogy égve hagyhatja a lámpát; néha kiabáltunk is vele, de mindig visszajött, vagy legalábbis megpróbálta; nem számított, akármennyit kiabáltunk vele, újra meg újra visszaosont a szobánkba, amilyen csöndesen és ravaszul csak tudott, mint valami sóvár újszülött, és lekucorodott az ágy lábánál a földre. Mikor felébredtünk, ott találtuk, az oldalán feküdt, akár egy szépen formált magzat, és szopta a hüvelykujját. Dermesztő, szívfacsaró élmény volt – napról napra úgy kászálódni ki az ágyból, hogy az új reggel első csapásaként mindjárt el kellett viselnünk azt a megdöbbentő érzést, hogy rajtunk kívül még egy eleven lény van a szobában. Amikor bezártuk a hálószobánk ajtaját és kicsuktuk, lekucorodott az ajtó elé a földre, és ott aludt. Ha valamelyikünknek az éjszaka kellős közepén ki kellett mennie valamiért a hálószobából, amikor kinyitottuk az ajtót, váratlanul belebotlottunk a testébe, ahogy ott feküdt, és majdnem felsikoltottunk a rémülettől. Ha sötétben keltünk fel az ágyból, féltünk, hogy rá találunk lépni. Persze odavehettük volna magunkhoz az ágyba; akartuk is. De a doktor azt mondta, hogy ne. Nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban látjuk. Nem akartuk kizárni. Most már sajnálom, hogy kizártuk. Azt hiszem, a doktor tévedett. Nem tudom, mi mást tehettünk volna.) A lányom nagyon érzékeny, védekező természet, és a rá vonatkozó legszelídebb javaslatokat is személye elleni dühödt támadásnak fogja fel. Hajlamos igazságtalanul becsmérelni magát, aztán körömszakadtáig vitatkozik velünk, amikor megvédjük vagy megdicsérjük. Néha még el is bőgi magát, mintha mi kicsinyeltük volna le. Határozott tehetsége van hozzá, hogy ilyen helyzetekbe hozzon engem. Nem olyan magas és nem olyan kövér, mint hiszi magáról, a bőre korántsem olyan zsíros, mint az ő félelmeiben, az arca pedig sokkal, de sokkal szebb, mint amit hajlandó elhinni magáról. Tulajdonképpen egész csinos lány. De nem hisz a szemének; a mi bizonykodásunkat pedig nem tudja elhinni.

Minden lányt irigyel, akit csak ismer, kit ezért, kit azért (egyiknek az alakját, a másiknak a haját, ennek a pénzét, annak az eszét vagy a tehetségét), és nem tudja, kivel is akarjon versenyre kelni. (Most, hogy a korához képest magas lett, ormótlan mammutnak érzi magát. Amikor alacsonyabb volt a legtöbb barátnőjénél, meg volt róla győződve, hogy csak a nagyon magas lányokat lehet szépnek tekinteni. Amikor karcsú volt, úgy érezte, hogy lapos és nőietlen. Most. hogy van rajta egy kis súlyfölösleg, és nagy mellei fejlődnek, idomtalannak érzi magát, és azt hiszi, a fiúk csak karcsú és lapos hasú lányokba szerethetnek bele.) Mindez mulatságos lehetne, ha számára nem volna annyira valóságos. Nem tudja eldönteni például, mit is szeretne, ha nagyobb vagy kisebb lenne a melle (csöcse). (Ez is mulatságos lenne, ha nem töprengene gyászos képpel a dolgon hosszú, néma időszakokon át, teljesen magába zárkózva. Néha csak ül köztünk, és közben csillagászati messzeségekben jár.

– Adok egy centet, ha megmondod, mire gondolsz – szoktam neki mondani.

Erre a nyitó lépésre mostanában már nem kapok választ, csak egy megvető pillantást.)

Úgy érzi, semmiben nem fogja különösebben sokra vinni; nem is. De hát ki törődik vele? Kit érdekel, hogy nincs benne semmiféle különleges készség, tehetség, szépség vagy társadalmi ügyesség? Őt érdekli. (És talán én is törődöm vele. Meg a feleségem. És talán tudtára is adjuk, hogy törődünk vele. Ha azt mondanánk neki, hogy nem törődünk az ilyesmivel, azt felelné, hogy egyáltalán nem törődünk vele. Ismer ő minden trükköt. Hogy mondhatnám azt a lányomnak, hogy ő a legcsodálatosabb, legszebb tizenéves lány az egész világon, amikor mind a ketten tudjuk, hogy nem az? Mit tudok neki válaszolni, amikor megkérdezi tőlem, van-e olyan, mint más lányok, akik ebben vagy abban messze túlszárnyalják?) Nagyon is törődik vele. (És talán én is.)

– Nagyon csalódtál bennem? – kérdezi időnként.

– Nem, dehogy – felelem. – Miért csalódtam volna?

Sok embert ismer, de magányos, és a jelek szerint szinte soha nem érzi igazán jól magát. (Ez bőszit minket, a megátalkodott makacssága, hogy nem hajlandó boldog lenni és jól érezni magát, bár megpróbáljuk nem egészen ebben a fényben látni a dolgot. De tudom, hogy időnként annyira dühös voltam rá, amiért nem tud mit kezdeni magával, és nincs kedve semmihez, hogy szerettem volna megmarkolni az én drágalátos kislányomnak a vállát, és jól megrázni, őrjöngve, két ököllel dögönyözni az arcát meg a vállát, és ráüvölteni:

– Légy már boldog... az isten verje meg! Te önző kis dög! Hát nem látod, hogy az életünk múlik rajta?

Persze sose csináltam ilyet, még csak meg se említettem ezt a dührohamot a feleségemnek, aki iszonyodna az ilyen brutális, csúf felindulástól, abnormisnak és romlottnak tekintené – pedig tudom, hogy ő is átéli ugyanezt a brutális és abnormis indulatot. Ami pedig a feleségemnek a lányommal való örökös, céltalan küszködését illeti, egyszer megjegyeztem neki:

– Remélem, tudod, hogy valójában a saját boldogságodra gondolsz, és nem az övére.

– Ez nem igaz – tiltakozott határozottan a feleségem. – Mit gondolsz, nem azt akarom, hogy boldog legyen? Én csak rá gondolok.

– Frászkarikát – feleltem, vagy szerettem volna.

Mert tudom, hogy a feleségem sírógörcsbe hajszolta, amikor egészen másról beszélgetve, minden apropó nélkül – azt indítványozta neki, hogy rendezzen házibulit a tizenhatodik születésnapjára; hiszen régóta kimondatlan titok, hogy soha nincs egyszerre annyi fiú- és lányismerőse, akiket szeret, vagy akik őt szeretik, hogy egy tisztességes ünneplő társaság kitelne belőlük, és hogy boldogtalanságának ez az egyik legfájdalmasabb forrása.) Azt hiszi magáról, hogy népszerűtlen. Könnyen szerez barátokat, és durván ejti őket. Fiúkkal még mindig félszeg. (Szerintem legalább egyszer volt már valamiféle kínos szexuális élménye, és nyugtalanul várja a folytatást.) Otthon kényelmetlenül érzi magát a fiúk közt, amikor én is ott vagyok. Vajon csakugyan olyan ártatlan volt-e a feleségem ötlete, amilyennek látszott, vagy valami ravasz és talán öntudatlan kegyetlenség sugallta neki a javaslatot? Nem tudom. Valószínűleg ártatlan volt, mert a feleségem hajlamos nosztalgikusán tekinteni vissza mindarra, amit emlékezete saját lánykora élvezetes élményeként őriz. A feleségem úgy mulatott azon az estélyen, amelyet az anyja a tizenhatodik születésnapjára rendezett neki, mint egy hercegnő, legalábbis azt hiszi. (Talán az volt az utolsó alkalom életében, amikor engedték, hogy fontosnak érezze magát.) A feleségem azok közé a melegszívű, szentimentális emberek közé tartozik, akik hajlamosak mindenkiben valami jót látni (mármint ha hagyom), és a múlt élményeire a legrózsásabb színeket vetíteni, aminek az, az eredménye, hogy gyakran pontatlan az emlékezete. Szereti azt hinni, hogy szerette az anyját, pedig tudja, hogy gyűlölte. A lánykora kínszenvedés volt. nem boldogság. Gyűlöli a húgát, és mindig is gyűlölte. (Én legalább csak akkor kezdtem gyűlölni az anyámat, amikor terhessé lett számomra. Még mindig vannak szomorú, sóvárgó álmaim az anyámról, amelyekben én fiatal vagyok, ő meg otthagy. És amikor kinyitom a szememet, könnyek száradnak a sarkában.)

A lányom igazából nem nagyon szereti a barátnőit (önkényesen fogadja kegyeibe és veti ki belőle őket), mint ahogy én sem; kivétel az egyik, nála fél évvel idősebb osztálytársa, aki karcsú, csinos és titkolódzó, és aki, erről csaknem meg vagyok győződve, kacérkodik velem, és csábítgat. (Én meg bátorítom.) Ahogy a lányom mondja, már nem szűz. A viselkedéséből tapasztaltság és kihívás sugárzik, ami elválasztja a többiektől. Amikor a közelében vagyok, rajtam tartja a tekintetét, én meg rajta az enyémet. Nem vagyok benne biztos, melyikünk kezdte. Azt hiszem, én. (Talán felismerünk egymásban valamit, ugyanazt a valamit, és azt hiszi, hogy flörtölök vele, ami talán igaz is, de ha igen, akkor csak heccből. Remélem, hogy csak heccből.) Tizenhat éves. az még nekem is túl fiatal volna. (Vagy nem is volna? Valaki meg fogja kefélni ezt a kihívó, csinos kislányt, akinek tüzel a bugyija, méghozzá hamarosan, ha ugyan máris nem kefélgeti valaki, és miért ne lennék én az, holmi érzéketlen és pimasz, tizennyolc vagy huszonegy éves okosjani helyett, aki korántsem élvezné annyira, mint én, aki nem tudná úgy elárasztani és megrészegíteni a hízelgés és az apró figyelmességek varázsával, amelyekkel én elbűvölhetném, s aki korántsem élvezné annyira a dolog pikáns romlottságát, mint én – ebben biztos vagyok. Bár abban nem vagyok olyan biztos, hogy ezt hajlandó lennék-e valakinek elmesélni.) Nem, tizenhat, az tényleg túl fiatal (olyan fiatal, hogy a lányom lehetne, hahaha), és nagyon ingerült leszek, valahányszor a lányom kijön a szobájából egy kicsit elfecserészni velünk, és nincs rajta más, csak egy hálóing vagy egy pongyola, amit hol alul, hol fölül nem gombol össze. (Nem tudok hová nézni.) Vagy minden magyarázat nélkül kirohanok (fortyogok a dühtől, de nem szólok semmit), vagy gorombán és haragosan ráparancsolok, hogy ha köztünk akar maradni, vegyen pongyolát, vagy tegye össze a lábát, vagy ha pongyola van rajta, gombolja be nyakig, és húzza le a térdére. Mindig megdöbbenti a kitörésem; tágra nyílik a szeme. (Úgy látszik, nem érti, miért viselkedem így. Nem tudom neki megmagyarázni; még a feleségemnek se tudom megmagyarázni. Nehezen tudom elhinni, hogy a lányom csakugyan ennyire naiv. De hogyan lehetne ezt másképp értelmezni?) Utána mindig bosszankodom magamra, amiért olyan hevesen reagáltam. (De ami a mentegetődzést illeti, nem sokat tudok mondani. Hát hová kellene néznem, amikor bejön hozzám az én szép szál és virágzón duzzadó mellű nagylányom beszélgetni, és nincs rajta úgyszólván semmi, aztán hányavetin eldobja magát, a lába széjjel, a pongyolája nyitva? Mit kellene éreznem? Ezt soha senki nem mondta meg nekem.) Ezek a fiúk és lányok mind rettenetesen hasonlítanak egymáshoz a serdülőknek abban a komor társaskörében, amelyhez a lányom is tartozik (egyikük sem boldog), sokkal egyformábbak, mint azok a fiúk és lányok, férfiak és nők, akikkel a cégnél együtt dolgozom (bár lehet, hogy az ő szemükben mi látszunk mind egyformának). Egyikük sem tud jól beilleszkedni. (Én jól beilleszkedtem, ami nem éppen a legjobb ajánló levél a beilleszkedés mellett, ugye?) Dacosak, elégedetlenek, bágyadtak és közömbösek. Általában nincs semmi elképzelésük arról, hogy mit szeretnének csinálni. Nem tudják, mik szeretnének lenni, ha felnőnek; nincsenek bálványaik. (Nekem sincsenek. Most már nem lennék szívesebben valaki más, mint önmagam – pedig tulajdonképpen nem szeretem önmagamat, és még abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok.) Kényelmetlenül érzik magukat a felnőttek közt (velem); pózolnak és feltűnően viselkednek, amikor köztünk vannak; igyekszenek olyan hallgatagok és magányosak lenni, akár a vakondok. Nem szeretik, ha halljuk, mit mondanak, amikor maguk közt beszélgetnek. Azelőtt azt hittem, egyfolytában csak színlelik; most már elhiszem, hogy tényleg olyan cinikusak és csüggedtek, amilyennek hitük szerint csak megjátsszak magukat. Nem akarnak orvosok lenni, ha felnőnek, se repülők, se nehézsúlyú bokszvilágbajnokok. Jogászok aztán végképp nem akarnak lenni. Egyikük sem akar az Egyesült Államok elnöke, vezérkari főnök vagy az E. I. du Pont de Nemours & Co. igazgató tanácsának elnöke lenni. Olyanok se akarnak lenni, mint én. (Miért akarnának? Éppen elég más ember van az efféle munkákra. Például én. Én is csak azért vagyok hajlandó csinálni, mert most már semmi mást nem tudnék csinálni.) Úgy érzem, jó okuk van a pesszimizmusra; csak az a kár. hogy olyan hamar rájöttek.

Mindig van néhány lány és néhány fiú, aki látszólag könnyebben veszi a dolgokat, mint a többiek, de ez mindig csak rövid ideig tart, akármelyikükről van szó; néha-néha még a lányom is a felszínre bukkan, libeg, és elevenen fickándozik, míg egyszer csak történik valami (néha ez a valami olyan megfoghatatlan, hogy még csak nevén se lehet nevezni; szinte mintha hirtelen kifogyna belőle az öröm, ahogy a kocsiból kifogy a benzin), ami megtöri a tartását, és szétfoszlatja az önbizalmát, akkor aztán tunyán és biztonságosan visszasüpped megszokott búbánatának mocsarába. A fiúk közt, akikkel fut. van egypár, aki sokkal felvágósabb és hencegősebb a többieknél, de az a nagyvilági magabiztosság, amit színlelnek, átlátszóan irreális. Ha nem így volna, ha csakugyan olyan durvák, önzők, zsarnokoskodók és erkölcstelenek lennének, amilyennek mutatni szeretik magukat, kellemetlennek és elviselhetetlennek tartanám őket, mert láttam már a lányomat ezekkel a fiúkkal, telizsúfolt autókban, és csöppet sem tetszett, amit láttam vagy képzeltem. (De hát mit számít ez?)

Csakugyan: mit számít, hogy mit csinál vagy mit nem csinál máris azokkal a fiúkkal, akiket oly könnyen meg tudnék utálni, sőt talán lányokkal is (nagyjából minden fiatal lány, akivel mostanában csinálom, elhenceg vele, hogy már lányokkal is csinálta, legalább egyszer) azokban a zsúfolt kocsikban, amikor a pizza-csárdákba hajtanak, harsogó zeneszóval (a zenéjük legnagyobb részét tulajdonképpen nem szeretem, bár néha úgy teszek, mintha szeretném, csak hogy kedvében járjak a lányomnak), vagy házibuliznak, ugyanamellett a harsogó zene mellett, idegenek elsötétített házaiban – amíg nem hajtanak ész nélkül, és nem halnak vagy nyomorodnak meg egy autóbaleset során?

(Mit számít az ma már, hogy ki kivel kefél?) Már késő, minden máshoz késő. Azt hiszem, már késő, már nem tudom megállítani vagy megváltoztatni, és nem is tudnám többé, hogyan fogjak hozzá. Valami történt mind a két gyerekemmel, amit nem tudok megmagyarázni, és amit nem tudok meg nem történtté tenni. Úgy látszik, nem tudok jó lenni hozzájuk, még akkor se, ha akarok.

– Idefigyeljetek – mondom nekik, mindkettőjüknek. aggódva, úgyszólván könyörögve, hogy hagyjanak segíteni. – Mik akartok lenni, ha felnőttök? Mondjátok meg nekem. Mit akartok csinálni?

– Soha nem akarok férjhez menni – motyogja rosszkedvűen a lányom –, még gyereket se akarok.

– Benzinkutas akarok lenni – feleli a fiam.

– No, ez valamivel jobb – helyeslek, dicsérő pillantást vetek rá, és bólintok. Miért ne? Önálló akar lenni? Nem is hülyeség. Jövedelmező szakma. Exxon, Texaco, Sunoco, Shell, Gulf? Hát persze. Ez már valami. Kezdetnek. Oké. – Miért?

– Szeretem a benzinszagot.

Jesszusom!

– Jack, neked is vannak gyerekeid – folyamodom Greenhez az irodában, majdnem kétségbeesetten. – Idősebbek, mint az enyémek. A fiad már főiskolás, ugye? Mi akar lenni, ha végez?

– Öngyilkos.

– Nem viccelek.

– Azt hiszed, én igen? A lányom is főiskolás. Abortuszai vannak. Az öngyilkossági kísérletek közt. Csavargókkal hempereg. Nem akarják folytatni. Ketten-háromszor kísérelték meg. Amiről én tudok. Egyszer érnyiszálás, kétszer altató. Mind a ketten kábszeresek. Az új feleségem is őrült. Az anyja is az. Az enyém is. Semmi közöm sincs hozzá többé.

– Ne haragudj. Nem tudtam.

– Eridj dolgozni. Neked sincs semmi közöd hozzá.

Leírta a gyerekeit, irattárba tette őket, lezárta őket, mint a nyilvántartásban a holt anyagot, amihez semmi köze nincs többé. De nekem még megvannak a gyerekeim, én szeretnék rajongani értük, és megóvni őket minden sérelemtől. (Azt akarom, hogy higgyék el, hogy szeretem őket.)

– Ide figyeljetek – kiáltom nekik izgatottan –, nektek nem muszáj azt csinálni, amit mindenki más csinál! Az lehet belőletek, amit csak akartok. Én segíteni fogok. Nem kell beállnotok farkaskölyöknek, nem kell baseballozni vagy vasárnapi iskolába járni, még főiskolára se kell mennetek. Mit akartok csinálni?

– Beállni farkaskölyöknek és baseballozni – mondja a fiam.

– Én most a szobámba akarok menni, és föl akarok tenni egy lemezt – mondja a lányom.

Atyaisten – hát már megtörtént velük? Nem törődnek vele. Vagy nem tudják. Mikor történt? Hol? Hol voltam én, amikor meghozták a döntést, hogy a fiam most farkaskölyök akar lenni és baseballt játszani, a lányom meg semmi mást nem akar, csak a szobájába menni, locsogni a telefonon, és a lemezeit bőgetni? Hát már tényleg késő?

Érzem, már késő, hogy megmentsem a lányomat, vagy akár csak segítsek rajta, és igazából azt hiszem, nem is tudom már, mit csináljak, mivel próbálkozzam (azon kívül, hogy ülök, és apatikusan figyelem, ahogy megy a maga boldogtalan útján). Éppúgy nem tenne nekem jót, ha most megpróbálnám megváltoztatni, mint ahogy nem tett jót a múltban sem, amikor még hiszékenyebb és befolyásolhatóbb volt, és mohón igyekezett a kedvünkbe járni. Én megpróbáltam: szidtam, érveltem, mennydörögtem, siránkoztam, fegyelmeztem, hízelegtem és rábeszéltem, mindhiába, és talán csak sok kárt okozva, amíg egy szép napon be nem vallottam magamnak, hogy mindez nemcsak képmutatás a részemről, hanem teljesen hiábavaló is, tehát ostobaság. Akkor abbahagytam. (Most már csak felületes sablonokat követek. És azt is beismertem magamban, hogy tulajdonképpen nem is emésztettem én magam a fogyatékosságai és hibái miatt annyira, ahogy állítottam, sőt. amiatt sem, hogy végig kellett néznem, hogyan ácsolja magának a jövőbeni katasztrófák állványzatát. Akkor már semmi nem látszott károsnak a szememben, csak az engedetlensége, meg az, hogy nem hajlandó hinni nekem. Ma már semmi más nem fenyeget, csak az ellenállása és a tiszteletlensége.) Mi célja volt akkor, hogy továbbra is megpróbáltam befolyásolni (azon kívül, hogy egy szép napon – most – azt mondhassam, hogy én megpróbáltam)? Tudom, hogy már nincs felette hatalmam. (Ha tudnám, hogy hamarosan a heroin rabjává válik, aztán meg közönséges prostituált lesz belőle, akkor se tudnám, mit tegyek, hogy elhárítsam. Panaszkodnék, és átkoznám a sorsot, az én sorsomat, de mindez nem segítene, így hát meg se próbálnám.) Ő még nem tudja, hogy nincs hatalmam fölötte; így aztán blöffölök, és ez idő szerint (meglesz még ennek a böjtje) megtaláltuk a modus vivendit. (Semmi más hatalmam nem maradt, de még meg tudom nyomorítani.) Hol volt abban az erkölcs, a kötelesség és a józan ész, amikor megpróbáltam olyasféle személyiséggé alakítani, akit nem szeretek, és akivé valószínűleg amúgy sem lett volna soha képes átalakulni? Tudom, mi lesz ennek a vége. (És nagyon nem tetszik. Az se tetszik, hogy tudom. De hát mit tehetek? Semmit. Ezt is tudom.) Máris az, ami, már jócskán úton van afelé, legyen az jó és/vagy rossz, amivé sorsszerűen válnia kell, és azt hiszem, nincs többé az égvilágon semmi, amit ez idő szerint tehetnénk, akár én. akár más. hogy segítsünk rajta vagy megváltoztassuk. Magányos, ideges, modern ember (nő) lesz belőle. (Ahhoz túl okos, hogy buta legyen.) Sokkal okosabb, mint a feleségem, ami egyebek közt azt jelenti (ellentétben a feleségemmel... eddig), hogy le fog feküdni nős férfiakkal (és nem sokáig lesz nagyon elragadtatva a saját férjétől). Ezt nem állíthatom meg. Nem szállhatok harcba ellene, nem tehetem semmivé az egész kultúrát, a környezetet, a korszakot, a múltat (különösen amikor az éppen úgy az én saját múltam és környezetem, mint az övé, és én magam olyan nagy része vagyok az övének), amikor én magam mindezekhez oly megvetésre méltóan alkalmazkodtam. Miért várnám tőle (sőt miért akarnám), hogy más legyen, mint a többi lány és nő, akiket ismerek és szeretek? (Legfeljebb azért, mert azok nem boldogok.) (De hát ki az?) Ha az idén nem is szív el ténylegesen házon kívül naponta egy csomag cigarettát, majd el fog szívni házon kívül egy csomaggal jövőre. És ha most még nem is fekszik le egy vagy több ismerős fiúval, majd lefekszik velük később, és végig fogja velük csinálni a többi közhelyszerű szexuális kunsztokat is.

– Szép dolog ilyesmiket mondani a saját lányodról – jegyzi meg a feleségem, viszolygó fintorral.

17o – Akkor is, ha igaz?

– Igen.

(Pedig pontosan ezt mondanánk róla mindketten, ha nem a saját lányunk volna, hiszen a feleségem meg én sokszor bocsátkoztunk már ugyanilyen becsmérlő spekulációkba a lányom legtöbb barátnőjéről és más ismerősök vele egykorú, sőt fiatalabb lányairól.)

Nem erkölcs kérdése ez többé, még csak nem is elhatározásé; csak idő kérdése. (És a feleségem, aki romantikusan csügg azon, hogy a dolgoknak hogyan kellene menniük, szemet huny a saját múltja fölött. Szeret megfeledkezni róla, hogy még mi is megcsináltunk egymással mindent, mielőtt összeházasodtunk.)

És mi haszna volna elhitetni vele, hogy nem így van? Tudom én, merre tart a lányom, azoktól a lányoktól, akiket ismerek, és akik már végigjárták ezt az utat. Ő nem fog templomba járni, mint a feleségem. (Most minden harmadik-negyedik vasárnap elmegy, de csak azért, hogy kiengesztelje a feleségemet, és a nyakába varrjon egy olyan érzelmi adósságot, amiért aztán később elképesztő árat fog behajtani. Amíg ott van, tréfát űz az istentiszteletből, és kuncogó oldalpillantásokat vált a fiammal, aki máris kissé csacskának találja az egész fura szertartást.) Egy darabig whiskyt fog inni helyette; aztán majd abbahagyja; aztán, miután már néhány évig férjnél volt, újrakezdi, és attól kezdve rendszeresen fogja szlopálni a whiskyt, akárcsak a feleségem. Lesz két vagy három gyereke, és el fog válni (ellentétben a feleségemmel), aztán másodszor is férjhez fog menni, ha ő meg a gyerekek még elég fiatalok lesznek, amikor az első házassága felbomlik. Marihuánát fog szívni (ki nem? Még azok a Borostyánligás diákszövetségi fiúk is szívják, akik már vezető állásban vannak a cégnél, és én is szívom, valahányszor megkínálnak vele a városban valami bulin, amire a feleségem nélkül megyek el), ha ugyan még nem szív; és ha legalább egyszer nem szív marihuánát vagy hasist középiskolás korában, majd szív, amikor főiskolára küldöm, hiszen minden érdekes ember, akivel csak ott megismerkedik, már szívja. Meg fogják kefélni. (Ezzel a ténnyel egyszerűen nem lehet másként foglalkozni; és a legjobb, amit az ember ezen a téren kívánhat neki, hogy kezdettől fogva egészségesen élvezze. Bár ez a kívánság valahogy nehezemre esik. És remélem, hogy ezzel kapcsolatban soha nem fogja elhatározni, hogy a bizalmába avat.) Egy időre megvadul majd (és szabadnak hiszi magát), reggelig tartó szövegelésekben és murikban vesz részt, panaszkodni fog a tanáraira és a tanrendi követelményekre, nem fogja érdekelni egyetlen főiskolai tárgya sem, de azért mindenből át fog csúszni nagyon kevés munkával, ha ugyan ott nem hagyja az egészet, pusztán a levertsége és az eltompultsága miatt (amit holmi misztikus és emelkedett dologként, mondjuk felsőbbrendű intelligenciaként fog magasztalni). Kísérletezni fog stimulálószerekkel (föl), altatókkal (le), meszkalinnal és LSD-vel, ha az LSD divatban marad; megkóstolja a társas szexet (legalább egyszer), a homoszexuális szexet (legalább egyszer, és aztán legalább még egyszer egy férfi jelenlétében, aki szemlélő és résztvevő lesz egyszerre), homokosokkal, költőkkel, sznobokkal, nihilistákkal és megalomániásokkal fog barátkozni, úgy fog öltözködni, mint a többi lányok, küretjei lesznek (legalább egy, különben hazudni fog, és azt mondja, hogy volt. Majdnem minden fiatal lánynak volt legalább egy abortusza, akivel mostanában megismerkedtem, vagy azt állítja, hogy volt, és úgy érzi, kénytelen elhencegni vele), és egy darabig négerekkel fog hálni, noha mindebből valószínűleg semmit nem fog élvezni, és tulajdonképpen talán egyiket se akarja csinálni. (Határozott egyéniség az én lányom, csak éppen ahhoz gyönge, hogy ellenálljon a népszerű irányzatoknak.) Egy darabig biztosan az önpusztítás és az önlealacsonyítás valamelyik módját fogja művelni, ha nem az egyiket, akkor a másikat; aztán, ha szerencséje van, úgy két és fél, usque négy és kétharmad év múlva ki fog kászálódni a meddő kicsapongásnak és az elszánt önkifejezésnek ebből az időszakából, de értéktelennek és elhasználtnak fogja érezni magát, és teli lesz feszültséggel és lelkiismeret-furdalással; miután végigkutatott mindent, és nem talált semmit, nem lesz semmiféle egyénisége, és már csak egy derék, megbízható, érdekes férfira fog sóvárogni (olyasvalakire, amilyen én vagyok), akihez férjhez mehet, és akivel attól kezdve mindörökké boldogan élhet. Azt fogja kívánni, bárcsak lennének gyerekei. (Azt az egyetlen férfit persze nem fogja megtalálni, akit akar, mert olyan jók azért nem vagyunk.) Remélem, nem fog rákapni a rabul ejtő kábítószerekre, így aztán ki tud majd mászni belőle, amikor elszánja rá magát. Remélem, nem esik teherbe, és nem kell átesnie azon az abortuszon. Remélem, nem fog ragaszkodni hozzá, hogy elmesélje nekem. (Remélem, soha semmiféle zűrbe nem fog olyan mélyen belekeveredni, hogy nekem rá kelljen jönnöm. Remélem, nem fog autóbalesetben szörnyethalni.)

Túlságosan is jól ismerem ezt a göröngyös terepet, és tudom, hogy máris hanyatt-homlok bukfencezik rajta lefelé, akkora akarattal és lendülettel, amit nem lehet feltartóztatni, és amit tulajdonképpen nem egészen maga választott magának (nem számít, hogy ő mit hisz erről). A kocka el van vetve (alea iacta est), bár nem tudom, mikor rázták meg és ki dobta el a kockáit. (Azt tudom, hogy nem én.) Tudom, hogy biztosan iszonyatosan kártékony dolgokat műveltem vele, amikor kicsi volt, de nem emlékszem, mik voltak azok a dolgok, és mikor csináltam őket. (Esküszöm, nem akartam. Előfordult, hogy fájdalmat akartam okozni, ezt elismerem, de soha nem komolyan, esküszöm, és nem tartósan.) A lányom már rohan lefelé a lejtőn a maga zűrzavaros jövőjébe, egyik fájdalmas horzsolásokat okozó akadálytól a másikig bukfencezve, és én éppúgy nem tudnám őt megállítani ezen a lejtőn, mint ahogy nem tudnék elkapni egy sziklát a lavinában. (Ha megpróbálnám, én is belepusztulnék. Már a maga útját járja, már nem az enyém többé.) Elszántan, elővigyázatosság nélkül siklik és zuhan a sívó és érthetetlen zűrzavar időszakaiba, melyekben nincsen semmi csábító vagy vonzó, azon kívül, hogy valami mást csinálhat, és megszabadulhat tőlünk. (– Kérlek, gondolkodj konstruktívan – biztattam csípősen. – Mi akarsz lenni? Mit akarsz csinálni? – Ha nekem tennék fel ezeket a kérdéseket, én se tudnék többé megfelelően válaszolni rájuk. Öngyilkos? Miért ne? Mi olyan sokkal jobb annál? Egy benzinkút? Nem. De hát minek ez a nagy sietség? Ha nekem nem lennének ott a lányok, akikkel eljátszogatok, és nem lennének ilyen komoly problémáim otthon, amelyekkel zöld ágra kell vergődnöm, azt hiszem, ó, édes, hét sebből vérző Jézusom, abba a kibaszott hivatali munkámba egyszerűen beleőrülnék.)

És többé-kevésbé úgy érzem, hogy mostanában eljutottunk egy hallgatólagos megegyezéshez, ő meg én, egy modus vivendihez, annak kölcsönös megértéséhez, hogy már mindketten leírtuk a másikat, egyikünk se tartozik igazán a másikhoz többé, mindketten csak a látszatot tartjuk fönn, felületes sablonokat követve (ahogy én réges-rég leírtam az anyámat, mielőtt még eltemettem volna, és ahogy, ma már azt hiszem, ő is ugyanezt csinálta velem. Azt hiszem, keresztüllátott rajtam, akármilyen öreg volt, hiába tompult el és némult meg, ahogy lassan haldokolt abban a szanatóriumban, korrekten kényeztetett és babusgatott, azzal, hogy hagyta, hadd kényeztessem és babusgassam az utolsó hónapokban, azokon a kényszeredett látogatásokon, amikor semmi hasznosabbat nem tudtam csinálni, mint hogy erősen fűszeres ételeket vittem neki, és majd egy órát üldögéltem az ágya mellett. közben lopva az órámat bámulva, és vidám, sablonos marhaságokról locsogva, melyek iránt kevés érdeklődést mutatott. Ez volt minden vigasz, amit nyújtani tudtunk egymásnak azokban a végső pillanatokban, amiket még együtt tölthettünk – az örökkévalóság jegyében. Micsoda lehetőség volt, nekem, nekünk, hogy mondjunk valamit. Nem lett belőle semmi. Most már le merném fogadni, hogy ezek a kényelmetlen, meddő látogatások neki sem voltak semmivel sem kellemesebbek, mint nekem. Én azért látogattam, mert az anyám volt; ő meg, azt hiszem, azért viselte el, mert a fia voltam. Mindig jó megfigyelő volt, biztosan belém látott), s miközben szertartásosan azt színleljük, hogy még mindig közünk van egymáshoz, a lányom is, én is, csak az alkalmas pillanatot várjuk. Itt él, követi a laza előírásokat, és velünk vacsorázik; én beszélgetek vele, megveszem neki, amire szüksége van, és mindaddig továbbra is azt hangoztatom, hogy érdekel a sorsa, amíg elég idős nem lesz, hogy főiskolára menjen, vagy elköltözzön valahova máshova, hiszen soha nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy ezt mennyire szeretné.

– Hamarosan, egy szép napon – mondja –, talán a nyáron, mikor vége lesz az iskolának, azt hiszem, szeretnék a sajátomban lakni. Egy garzonlakásban. A városban. Vagy egyedül, vagy egy barátnőmmel. És aztán ősszel, azt hiszem, szeretnék elmenni kollégiumba. Tulajdonképpen nem szeretem itt egyik barátnőmet sem.

– Majd segítek – felelem semlegesen (és tüstént tudom, hogy nem ezt kellene mondanom. Ezúttal nem akartam szívtelen lenni hozzá. De a visszautasítás tüskéje már benne van magukban a szavakban, s a lelkiismeret-furdalástól ravasz leszek). – Komolyan. Segítek neked egy rendes, biztonságos lakást találni, és adok pénzt, hogy ki tudd fizetni, és meg tudj élni.

– Én komolyan gondolom.

– Én is.

– Te viccet csinálsz belőle.

– Szükséged lesz a segítségemre. Szükséged lesz rám, hogy aláírjam 182 a bérleti szerződést. Te még kiskorú vagy.

– A saját életemet akarom élni.

– Ki akadályoz meg benne? – vágok vissza. (És most már tudom: megint benne vagyunk egymással vivott, idegőrlő szellemi csatározásaink egyikében.) – Most, miután felajánlottam, hogy fizetem a számládat, és azt mondtam, elengedlek, úgy látszik, megteheted.

Könnyen túljárok én a lányom eszén, szinte akármikor.

(Még akkor is, amikor nem akarok. Képtelen vagyok befogni a számat.) Nem tudok vele mást csinálni, mikor így árnyék bokszolunk, és megpróbálja megmutatni, hogy van olyan erős, mint én. (Pedig nincs. Hagynom kellene győzni?) Fájdalmat okoz nekem, és én fájdalmat okozok neki; megüt, és én visszaütök. Szereti kierőszakolni a feleségemtől és tőlem, hogy túlzott összegeket költsünk rá, olyan holmikra, amiknek tüstént nincs sok értékük a szemében, mihelyt megkapta őket (ez az egyik módszere, amivel uralkodhat felettünk); én meg hagyom, hadd érje el, amit akar, ellenállás, megjegyzés vagy panasz nélkül (ezt a módszert én találtam ki, hogy túljárjak az eszén. És számomra hosszú távon sokkal könnyebb megválni ezektől a tulajdonképpen jelentéktelen pénzösszegektől, mint folyton veszekedni, és heves viták egész sorozatát folytatni vele miattuk, amelyeket másképpen talán nem is lehetne lezárni. Rájöttem: győzelmet aratok rajta, ha engedek neki szinte minden bosszantó dologban, amivel csak előhozakodik). Szerinte éretlen vagyok. Mindig fölbosszant, mikor ezt mondja (még akkor is, amikor helyeslően mondja, amikor sikerül megnevettetnem, ingerel, amikor azt hallom az ő szájából, hogy sose fog teljesen benőni a fejem lágya, és véleménye szerint még mindig olyan játékos és gyerekes vagyok, mint egy kisfiú. A fiam gyakran elkeseredik és megbotránkozik, amikor megpróbálom őt meg a lányomat nyilvánosan megnevettetni, énekelek, furán járok, vagy fennhangon vicces megjegyzéseket teszek a liftben, a drugstoreban vagy a szupermarketben), és egyre többször tűnődöm (kívánom) keserűen a legkínosabb ilyesféle viták után, amikor elégedetlenül és bosszúsan füstölgők magamban, szenvedek, és borzasztóan sajnálom magamat, hogy miért nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy megszökik, jó messzire hazulról, mint annyi más, vele egykorú boldogtalan lány (azt hiszem, nagyon sajnálnám, ha megtenné. Azt hiszem, nem hiányozna nekem, hiszen tulajdonképpen nincs már sok közünk egymáshoz, de mi mindenen kellene keresztülmennem, milyen bonyolult és megerőltető volna megtalálni, és hány félszeg beszélgetést kellene folytatnom más emberekkel arról, hogy megszökött), és miért nem könnyíti meg az életemet, miért nem hagy békében. És az ilyen alkalmakkor, amikor a leggyilkosabb, legkeserűbb kedvemben vagyok, amikor magamon kívül vagyok a dühtől, és égek a bosszúvágytól, éppen a feleségem csillapít le. ő vesz rá, hogy álljak meg és gondolkozzam; a feleségem mondja ki azt a néhány szót. ami némi fényt, sőt reményt ad. és eszembe juttatja, amit soha nem volna szabad elfelejtenem. Ostobának nevez; azt mondja, rohadt, önző őrült vagyok; nem vagyok “jó" semmire (és ilyenkor megint megbánom, hogy valaha is elárultam a feleségemnek, mi volt az a pár szó, amit szerintem az anyám mondani próbált nekem a szanatóriumban, amikor utoljára megszólalt). És a feleségem, az én érzelgős, csüggedt, önismétlő, sokszor csacska feleségem, akivel a lányom gorombáskodik, és aki viszonzásul zsarnokoskodik rajta, a feleségem az, aki szomorúan és együttérzően leszid engem, és előhozakodik azzal a meglepő megfigyeléssel, amely a lányomat hirtelen újra eleven közelségbe hozza. Könnyek között, csöndesen sírdogálva (nincs többé türelmem a síró nőkhöz, a feleségem tudja ezt, és megpróbál nem bőgni) a feleségem az, aki vitába száll velem, és védelmébe veszi a lányomat:

– Hiszen még kislány.

A lányom még kislány, én meg megpróbálok a vitákban túljárni az eszén. (Egyszerűen nem tehetek róla.) Ügy beszélek vele, ahogy egy felnőttel beszélnék, Kagle-lel, Greennel, Jane-nel vagy a feleségemmel: okosan, meggyőzően, folyékonyan, harapósan. Úgy reagálok a kellemetlen hangulataira, mintha egy velem egykorú vagy nálam idősebb, sértő fellépésű felnőttel állnék szemben. A vitában megpróbálom zavarba hozni és legyűrni: amikor kötekedünk és viccelődünk. mindig túl akarom licitálni, és ez rendszerint sikerül is. (Ha viccesebb nem tudok lenni, mérgesebb még mindig lehetek, és így is kicsikarhatom a diadalt.) Szégyellem magam; elfelejteti velem, hogy még csak gyerek. Nagyon fontos számomra, hogy minden vetélkedésünkben legyőzzem. Bármiről beszélgetünk vagy vitatkozunk, nekem kell előhozakodnom a legintelligensebb véleményekkel. (Versengek vele.) Ha a lányom megbírál, vagy panaszkodik rám. vagy elsüt egv tréfát a rovásomra (még ha humoros és könnyed is a tréfa), annyira meg tudok sértődni, amennyire megbántódom és elcsüggedek, ha Green döf belém maró gúnnyal. (Aztán mindkettőjük előtt eltitkolom az érzéseimet, bár az a gyanúm, hogy Green belelát a koponyámba. és mindenről tud. ami lejátszódik benne. Néha szinte sírni szeretnék.) Duzzogok (és ez majdnem olyan, mintha a lányom lenne a felnőtt, és én a gyerek). Szerepet cserélünk, és ez kissé hátborzongató. (Függök tőle. Biztonságot kerestem nála, és nem kapom meg. Ehelyett ő zaklat a problémáival. Elveszi az időmet. Valamennyit megkapok ebből a biztonságból a kisfiamtól egyelőre. Szinte akármikor vigyorogva rárohanhatok a kérdéssel: – Kit szeretsz? –, mire felkiált örömében: – Téged szeretlek, apu! – és hanyatt-homlok ugrik, hogy megöleljen, olyan hévvel, amely mindkettőnket megrendít. De fél a pókoktól meg a méhektől – én is –, fél, hogy eltörik a bokája, és jó előre érzem, hogy még sok baj vár mindkettőnkre. Ha meghal egy barátom vagy rokonom, vagy ha valaki, akit kedvelek, esetleg talán szeretek, valami távoli helyre költözik, sohasem csak szomorúságot érzek. Egyidejűleg mindig van bennem valamilyen határozott ellenáramlat is. a megkönnyebbülés, a szabadulás, a titkos, szégyentelen sóhaj: “No. legalább ezen is túl vagyunk, nem?" Kíváncsi vagyok, mit éreznék egy gyerek halálakor.) A lányomnak még mindig hatalmában áll megsebezni engem; nekem is hatalmamban áll őt megsebezni (szóval lehet, hogy tulajdonképpen még nem írtuk le teljesen egymást. Lehet, hogy ezért akarjuk megsebezni egymást: veszélyesek vagyunk egymásra. A feleségem nem tud nekem fájdalmat okozni. A lányom igen). Én nem akarok neki fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon nekem. Azt akarom, hogy szeressen. (Azt akarom, hogy Green is szeressen, és mindenki, akivel csak találkozom kerek e világon, kivéve azokat, akiket már megismertem, megforgattam, jelentéktelennek találtam, és elfelejtettem.) Szeretném, ha engedelmeskedne nekem, és csodálna (mégis brutálisan visszaütök, amikor goromba vagy becsmérel). Nem bírom elviselni az ellenszegülést, családom egyik tagjától sem (se pincérektől vagy más kiszolgálóktól, akiknek alárendeltként kellene viselkedniük, bár ezekkel a többiekkel szemben gyakran hallgatok, és csak titokban nyalogatom a sebeimet). Tiszteletet és állandó kedvességet akarok a lányomtól. Nem kapom meg.

– Szó sincs róla, hogy ne szeretne – mondja a feleségem, amikor néha segítségért és tanácséri fordulok hozzá. – Imád téged. Hát nem tudod?

– Soha egy szóval se mondja.

– Te se.

– Én nem is imádom magamat.

– Tudod, hogy mire gondolok. Most miért csinálsz viccet belőle, ha igazán aggaszt?

– Ez a lány mindig dühös – panaszkodom. – Még akkor is. amikor nem igazán dühös, bejön, és úgy tesz. mintha dühös lenne, aztán dühbe gurul. Veled is ezt csinálja.

– Azért olyan érzékeny, mikor te dühös vagy rá, vagy nem figyelsz rá, vagy amikor még ahhoz is túlságosan el vagy foglalva, hogy beszélgess vele, amikor bemegy a szobádba, és beszélni akar veled.

– Tulajdonképpen soha nincs semmi mondanivalója, amiről beszélni akarna velem.

– Nem tudja, mit mondjon.

– Nekem?

– Nem tudja, miről beszéljen, ami téged érdekelne.

– Akkor miért próbálkozik?

– Imponálni akar neked.

– Erre nincs semmi szüksége.

– Akkor miért próbálkozna vele folyton? Neked mindig másutt jár az eszed. Mindig úgy viselkedsz, mintha mi betolakodók lennénk, és szeretnél valahol máshol lenni. Velem is.

– Ezt most leszel szíves abbahagyni? Most nem rólad beszélünk. Különben megint azt fogom kívánni, hogy bárcsak valahol máshol lennék.

– Ne haragudj, nem így gondoltam.

– – De igen. Különben nem mondtad volna.

– Belém akarsz kötni?

– Egyebet se csinál, csak azt mondogatja neked, hogy ki nem állhat engem, és egyebet se csinál, csak bejön a dolgozószobámba, hogy elmondja, ki nem állhat téged, és elkezd velem ezen vagy azon veszekedni.

– Nem tudja, mi mást mondhatna neked.

– És nekem mit kellene csinálnom?

– Olyan félénk.

– Velem?

– Ezért megy be a dolgozószobádba, és ezért zavar meg olyan gyakran. Azt akarja, hogy figyelj rá egy kicsit, és mondd neki, hogy szép.

– Nem valami szép, amikor azokat a dolgokat hajtogatja, amiket mondani szokott.

– Szerinted egyébként se szép?

– Szerinted igen?

– Lehetne. Azt hiszem, nagyon csinos lehetne, ha lefogyna egy kicsit, és jobban ápolná az arcát meg a haját.

– Miért főzöl olyan hizlaló ételeket, és miért tartasz mindig süteményt, édességet meg fagylaltot a háznál?

– Tudom. Nem tudom. Megfeledkezem róla.

– Egyikünknek se kell, csak neked. Meg neki.

– Nem fogok többé.

– Nem tudok mit mondani neki.

– Ő se tud mit mondani neked.

– Nem tudom, hogy beszéljek vele, amikor azt mondja nekem, hogy szerinte ő kövér és csúnya, vagy megkér, mondjam meg neki, de őszintén, ha nem az én lányom volna, csinosnak tartanám-e. Szeretném-e? Se nem kövér, se nem csúnya, és ezt ő is tudja. Hát akkor mit kéne mondanom?

– Nem tudja, mi mást mondhatna neked. Fél másról beszélni. Én se tudok neked mit mondani. Magam is bajban vagyok, amikor beszélnem kell veled.

– Miről beszélsz?

– Egyikünk se tudja, hogy mit mondjon neked. Mindig olyan ingerült vagy. Mindig úgy dühbe gurulsz.

– Ugyan már.

– Ez az igazság. Azt érezteted velünk, hogy buták vagyunk. Vagy megpróbálod.

– Ennyire nem vagyok gonosz.

– Talán ha korábban járnál haza, vagy nem aludnál olyan gyakran a városban...

– Mi köze ennek ahhoz, amiről beszélünk? Késő estig dolgozom.

– Vagy ha ritkábban jönnél haza. Néha sokkal jobban megvagyunk, mikor nem vagy itthon.

– Talán egyáltalán nem kéne hazajönnöm.

– Nem így értettem.

– Azt akarod javasolni, hogy váljunk el?

– Nem. Ezt te is tudod. Miért hozakodsz elő vele most ilyen hirtelen?

– Mire van panaszod?

– Semmire. Sajnálom, hogy ezt mondtam. Nem tudom. Nem tudom, miért. Nem ezt akartam mondani.

– De igen, akartad. Különben nem mondtad volna. Az emberek azt mondják, amit akarnak.

– Te is. Azt hiszi, hogy gyűlölöd.

– Dehogyis. Néha. Amikor dühbe gurít.

– Azt mondja, soha nem nézel rá.

– Hát ez meg mi a fenét jelent?

– Hogy soha nem nézel egyenesen rá, még akkor se, amikor beszélgetsz vele. Azt mondja, mindig félrenézel, valahová oldalt. Észreveszi az ilyesmit. Azt hiszi, annyira megveted, hogy rá se bírsz nézni.

– Bolond ez a lány. Ez nem igaz.

– Hát ránézel?

– Hát persze hogy ránézek. Nem tudom. Azt hiszem, igen. Miért ne néznék?

– Azt hiszi, hogy nem szereted.

– Ez nem igaz.

– Szereted?

– Persze hogy szeretem. És te?

– Tudod, hogy szeretem.

– Folyton kritizálod. Többet, mint én.

– Fél.

– Mitől?

– Tőled.

– Lószart.

Sose tudjuk, milyen hangulatban vagy.

– Hát. mi már csak így élünk.

– Sose tudjuk, mit lehet előtted kockázat nélkül mondani.

– Én félek.

188 – Mitől?

Mit gondolsz, mitől? Tőletek. Mindnyájatoktól. Tojásokon kell járnom miattatok, mind olyan istenverte érzékenyek és félősek vagytok. Azt hiszed, akarom én, hogy ti mind féljetek tőlem? Én se tudom soha, mit mondhatok itt. hogy meg ne sértsem valakinek az érzéseit. Rosszabb, mint amikor Greennel, Arthur Baronnal vagy Horace White-tal vagyok. Teli vagyok tőle gátlással, a saját házamban. Nem csoda, ha sokat ordítozom. Tényleg olyan sokat ordítok?

– Most már folyton.

– Sokszor nem is akarok.

– Mindig olyan ingerlékeny vagy.

– Mostanában mindig ingerlékeny vagyok. Mindig fáradt vagyok.

– Talán túl sokat dolgozol.

– Nem dolgozom én olyan keményen. Sok a gondom.

– Talán meg kéne próbálnod egy könnyebb állást szerezni.

– Mondd, te sose figyelsz rám?

– Ahol nem kellene ilyen sokat dolgoznod.

– Mondtam, hogy nem dolgozom sokat.

– Hát, talán meg kéne próbálnod egy másik állást szerezni.

– Éppen egy másik állást próbálok szerezni.

– Nehezebb lesz vagy könnyebb?

– Azt hiszem, könnyebb. Több felelősség, de sokkal kevesebb feszültség. Több pénz. Több gond. Nem tudom.

– Akkor majd tudsz beszédeket mondani?

– Miről beszélsz?

– Tudod, mire gondolok. Felszólalni.

– Aha. Amennyit csak akarok.

– Gyűlölöm Jack Greent – mondja.

– Miért? – vágom vissza gyanakodva.

– Mert egy rohadt disznó! – jelenti ki szenvedélyesen. – Sose fogom neki megbocsátani, amit veled művelt.

– Mit? – kérdezem, és érzem, ahogy hirtelen égni kezd az arcom, és feszült, védekező düh kezd felgyűlni bennem.

– Hogy nem engedte, hogy elmondd azt a beszédet tavaly a közgyűlésen. Lefogadom, hogy féltékeny rád, azért. Meg vagyok lepve, hogy Arthur Baron engedte, hogy ezt megtegye veled.

– Nem volt az olyan fontos.

– Tudom, milyen keményen dolgoztál rajta. Tudom, mennyire megszégyenítve érezhetted magadat.

– Ezt szántszándékkal csinálod?

– De hát mit ereztél?

– Semmivel sem érzem büszkébbnek magamat attól, hogy emlékeztetsz rá.

– Látod? – mondja. – Érzékeny vagy az ilyesmire. Talán nem kéne elvállalnod azt az új állást, ha túl keményen kell dolgoznod, és még több lesz a gondod.

– Lehet, hogy nem fogom. Ott egye a fene a pénzt, a presztízst meg a sikert.

– Nem hiszem, hogy jó volna, ha még többet utaznál.

– Nem hiszem, hogy képes vagy egyszerre egy percnél hosszabb ideig összeszedni az eszedet, és kitartani egy témánál, vagy igen?

– Pontosan ilyen megjegyzéseket teszel nekem állandóan. Pontosan ilyen megjegyzéseket teszel neki is állandóan.

– Most neked tettem. De ne veszekedjünk. Ezúttal nem azért jöttem. Te meg én később is veszekedhetünk.

– Én nem akarok veszekedni.

– Akkor hagyd ezt abba, és ne piszkálj, mint valami jaj de ártatlan rüfke. Nem vagyok én olyan buta, tudom én, mit csinálsz. Az a beszéd nem tartozik rád. Miért kell minden istenverte alkalommal előhozni, ha tényleg olyan dühös vagy miatta? Csak azért csinálod, hogy eszembe juttasd.

– És én nem haragszom azért, amit az előbb az eszemről mondtál. Tudom, hogy szerinted én vagyok a legbutább ember, aki valaha csak élt a földön. És én nem akarlak most bosszantani. De hallottad, hogy hangzott, amit az előbb mondtál? Pontosan ilyesmiket szoktál neki mondani. Pontosan ilyen hangon beszélsz vele. Próbálj nem megfeledkezni róla, amikor vele beszélsz, hogy még csak tizenöt és fél éves.

A feleségemnek igaza van.

Nem úgy beszélek a lányommal, ahogy egy gyerekkel kellene, vagy ahogy akkor beszélnék vele. ha valaki más gyereke volna. Nem vagyok kedves hozzá. Ha a kisfiam rosszalkodik, dédelgetem, mint egy nemtörődöm, pajkos vagy túlságosan fáradt kisfiút, akit meg kell puszilni, meg kell ölelgetni, és csak a legszelídebb szemrehányást érdemli; a hibája mindennapos, előrelátható, kedves hiba, amelyet türelmesen, szinte mentegetőzve javítok ki. Ha a tizenéves lányom tesz rossz fát a tűzre, akkor az rossz: sértő, szándékos és megbocsáthatatlan támadás ellenem, ami gyors és kemény megtorlást kíván. (Nem bánok velük egyformán.) Kíváncsi lennék, miért? Azért, mert lány? Vagy mert az első gyerekem, akitől túlságosan sokat vártam, és akiben ennélfogva csalódtam? Vagy azért, mert már tizenéves, lassan felnő, és eltávolodik tőlem, kicsúszik a hatáskörömből, máris arra készülődik, hogy nélkülem éljen, szemtől szembe kétségbe vonja a bölcsességemet, az erkölcseimet és a képességeimet, és azzal fenyeget, hogy ha tud, kivet diktatórikus önbecsülésem rozzant bástyái mögül? Vajon ugyanezeket a támadásokat és visszautasításokat kell majd elviselnem és átvészelnem a kisfiamtól is, amikor felnő? Remélem, nem, mert abból semmiféle elégtételem nem fog származni (azt hiszem), ha őt gyűröm le. (Hála istennek, a harmadik gyerekem idióta: de ezt igazán nem úgy értem. Úgy értem, hál' istennek legalább az ő részéről nem fenyeget majd lázadás. Tudom, mit fogok érezni, amikor Derek meghal, vagy amikor végre elküldjük hazulról: megkönnyebbülést és fölszabadulást, és ki fog törni belőlem egy hosszan elfojtott sóhaj, és azt fogom mondani, méghozzá talán hangosan, valakinek, akiben úgy érzem, megbízhatok:

– Nohát. végre ezen is túl vagyunk, igaz?)

Megpróbálok visszaemlékezni, mikor is kezdődött ez a rivalizálás a lányommal. Képtelen vagyok rá. Néha úgy érzem, mindig így voltunk egymással, soha nem jöttünk ki jobban, soha nem voltunk másképp. Ha tudnám, szeretném kevésbé szerencsétlenné tenni a lányomat, szeretnék neki segíteni, hogy boldogabb legyen, és sokkal jobban meg legyen elégedve önmagával. Nem tudom, hogyan. (Szeretem a gondatlanság és a hazugság csapdáiba ejteni a lányomat, hogy beismerésre és bocsánatkérésre kényszerítsem.)

– Tudni szeretné, hogy szereted – mondja a feleségem. – Nem hiszi, hogy szereted.

– Hát pedig szeretem. És ezt ő is tudja.

– Honnan?

– Azt hiszem, szeretem.

– A viselkedésedből? Soha nem mondod neki.

– Ez nem így van.

– Mikor mondtad?

– A lányom. Nem mondhatom a saját lányomnak, hogy "szeretlek".

– Miért nem?

– Olyan vérfertőzően hangzik.

– Csak a te füledben. Ő azt hiszi, csalódtál benne.

– Te csalódtál. Te aztán igazán a tudtára adod, hogy csalódtál benne.

– Csak azért, mert tudom, hogy különb is lehetne. Ma már jó táncosnő, színésznő vagy zongorista lehetne, ha kitartóbb lett volna, mikor kisebb volt. Annyiféle tehetsége van. Még mindig tanulhatna táncot vagy színészetet.

– Akkor ne tagadd le, hogy szereted. És ne vádolj ezzel is engem.

– Tudom, velem is mi történt. Bárcsak kitartottam volna valami mellett. Ahogy az anyám akarta. Bárcsak az apám ne ütötte volna bele az orrát, és hagyta volna, hogy az anyám rákényszerítsen, hogy többet gyakoroljak. Akkor ma talán lehetnék valaki.

– Francia király lehetnél.

– A feleséged vagyok. Nekem se mondod soha, hogy "szeretlek".

– A feleségem vagy. Nem kell külön mondanom.

– Ez most nem vicc.

– Megint rólad beszélünk?

– Én most nem erről beszélek. Nem tudom, miről beszéljek. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem tudom, hogy üssem agyon az időt. Mit kellene kezdenem az idővel, ha egyszer nem tudom, hogy üssem agyon?

– Igyál még egy pohárral.

– Oké. Hoznál nekem?

– Persze. Nem tudom, mit kezdjek a lányommal.

– Én se – zsolozsmázza a feleségem távoli, üresen csengő hangon. – Összetöri a szívemet – teszi hozzá nyűgösen. – Olyan kis kurva tud lenni, amikor bántani akar.

– Tudom.

– Te is. Te strici. Olyan strici tudsz lenni. Legalább megpróbálnál barátságos lenni hozzá, amikor beszélgetni akar veled. Még ha fáj is.

192 – Én próbálok. És fáj.

– Azért csinálja. Ez az egyetlen módszer, amit ismer, amivel észre tudja magát vétetni veled.

– És veled?

– Lehet, hogy velem is. Nekem már ez a módszer se megy. Azt hiszem, te már egyáltalán nem törődsz vele többé, hogy én undok vagyok-e vagy sem. Azt hiszem, egyszerűen fütyülsz rá.

(Lehet, hogy igaza van.)

A feleségem kis időre fel tudja piszkálni a lelkiismeretemet (ha úgy döntök, hogy hagyom), de arra már nincs hatalma, hogy fájdalmat okozzon (azt hiszem, ezért érzem magam biztonságban vele, talán ezért is döntöttem úgy, hogy jó lenne, ha feleségül venném). Szeretné, ha volna. Szeretné azt érezni, hogy többet jelent nekem, mint amennyit szerinte jelent, szeretné azt hinni, hogy szükségem van rá. (Nincs. Nem hiszem, hogy van. Nem engedem, hogy megtudja, hogy van.) Szeretné, ha megmondanám neki, hogy szeretem, bár a rákérdezést már abbahagyta (Szent Bálint napján mindig hozok neki egy doboz csokoládét, ő meg örül neki, pedig mindketten tudjuk, hogy az bizony csak egy doboz csokoládé. De azért mégis egy doboz csokoládé, és a családban mindenki szereti a csokoládét rajtam kívül), ugyanúgy, ahogy túlságosan büszke (vagy józan) ahhoz, hogy megpiszkálja a témát, miért alszom olyan gyakran házon kívül, vagy arra kezdjen célozgatni, hogy én esetleg más nőkkel is lefekszem (ahogyan ezt más, ismerős nős férfiakról feltételezi. Ha ez valaha kipattanna köztünk, mint az a kisegér, amitől úgy féltem a városi lakásunkban, valamikor réges-régen, akkor neki kellene valamit csinálnia, neki kellene cselekednie – és tudom, hogy ezt nem akarja. Tudom, hogy ő is, akárcsak én, inkább együtt akar tartani bennünket, míg csak ki nem fogyunk az időből – vagy az életből). Azt tudom, hogy nem akarom, hogy a lányomból, ha felnő, olyasféle lány legyen, amilyenekkel mostanában járok (akik közül szintén egyik sem tud nekem fájdalmat okozni, így választom ki őket; sőt: eleve szakítok velük, mielőtt még egyáltalán kikezdenék velük), de azt nem tudom, mit szeretnék, miféle lány legyen belőle. (Belőle se lesz soha francia király.) Soha nem fog táncolni a Rádió City Music Hall színpadán. Szeretője lesz valami fiúnak rövid időre, aztán más fiúknak, aztán boldogtalan feleség és anya lesz belőle, aki semmivel sem fog jobban boldogulni a gyerekeivel, mint ahogy én az enyémekkel, és nem tudom, mi más lehetne belőle, vagy hogy bármi, amit tehetnék, hogyan segíthetné hozzá, hogy valami jobb legyen belőle, bár mindezeknél még semminek lenni is jobb. (Tulajdonképpen olyan kevés történhet az emberekkel a mi korunkban, a mi életünkben, olyan kevés az alternatíva. olyan kevés az. amire közülünk bárki viheti, bár erre még se a feleségem, se a lányom nem jött rá.)

– Te sose szeretsz velem beszélgetni, ugye? – mondja nekem a lányom lágyan és komolyan, s ezúttal nemcsak a hatás kedvéért.

De igen, szeretek – válaszolom, bűntudatosan kerülve a tekintetét. (Őszinteségében olyan sebezhető. Nem akarok neki fájdalmat okozni.)

– Még csak rám se szeretsz nézni.

– Most is rád nézek.

– Csak azért, mert mondtam. Átnéztél a vállam fölött, mint mindig, amíg rád nem szólok.

– Egy legyet figyeltem. Azt hittem, látok egy legyet. Mikor rád nézek, akkor azt szeretnéd tudni, miért meregetem rád a szememet. Ugyanezt csinálod anyuval is. Te ordítasz.

– Ha én bejövök ide beszélgetni, mindig látszik rajtad, hogy bosszankodsz, mert zavarlak, akkor is, ha nem csinálsz semmit, csak folyóiratot olvasol, vagy egy blokkra firkálsz.

– Neked néha egy-két óráig is eltart, amíg jó éjszakát kívánsz, aztán folyton visszajössz valamivel, amit meg akarsz velem beszélni. Ötször-hatszor is. Mindig azt gondolom, hogy már lefeküdtél, és összeszedhetem a gondolataimat, te meg folyton visszajössz és megzavarsz. Néha azt hiszem, dacból csinálod, csak hogy folyton megzavarj.

– Én meg folyton azon töröm a fejemet, hogy mit mondhatnék még.

– Nem vagyok mindig ilyen.

– Én vagyok az egyetlen, aki bejön ide.

– Mindig ilyen vagyok?

– Más mindenki fél.

– Kivéve a cselédlányt – mondom, megpróbálkozva egy szelíd tréfával.

– Őt nem számolom.

– Én azért jövök be ide, hogy dolgozzam, vagy hogy egy kis időre megszabaduljak tőletek, és kipihenjem magam. Nem tudom, miért fél itt tőlem mindenki, mikor én soha semmi rosszat nem teszek senkinek, még csak nem is fenyegetlek benneteket. Csak azért, mert néha-néha szeretek egy kicsit egyedül lenni. Azt tudom, hogy nekem határozottan nem az a benyomásom, hogy féltek ide bejönni, és meg zavarni engem, amikor csak akartok, vagy, ami azt illeti, bármi mást csinálni velem vagy mondani nekem. Mindenki folyton ezt csinálja.

– Majdnem minden idődet itt töltöd, amikor itthon vagy. Amikor beszélni akarunk veled, ide kell jönnünk.

– Rengeteg a dolgom. Rengeteget keresek. Még ha a te szemedben nem látszik is olyan soknak. Nehéz a munkám.

– Folyton azt mondod, hogy könnyű.

– Néha nehéz. Tudod, hogy milyen sokat dolgozom itt. Néha, amikor úgy látszik, hogy csak firkálgatok egy blokkra vagy olvasok, valójában gondolkozom, vagy azon a munkán dolgozom, amire másnap reggel szükségem lesz. A hivatalban nem mindig könnyű megcsinálni.

– Amikor azt mondod, hogy beszélni akarsz velem, akkor mindig csak kritizálsz vagy figyelmeztetsz, vagy ordítozol velem valamiért, amit szerinted csináltam.

– Ez nem igaz.

– De igen.

– Csakugyan?

– Sose jössz be az én szobámba.

– És ez igaz?

– Mikor jössz?

– Megmondtad, hogy ne menjünk be. Nem akarod, hogy bemenjek. Mindig zárva tartod az ajtódat, és ha bekopogok és bemegyek, felkérsz, hogy legyek szíves távozni.

– Azért, mert sose jössz be.

– Ennek nincs semmi értelme, igaz?

– De van. Anyu tudná, hogy mire gondolok. Te sose akarsz bejönni.

– Azt hittem, nem szereted anyut.

– Néha szeretem. Ő tudja, hogy én mire gondolok. Mikor bejössz a szobámba, soha semmi mást nem csinálsz, csak rám szólsz, hogy nyissam ki az ablakot, és szedjem fel a ruháimat a földről.

– Valakinek muszáj szólni.

– Anyu szól.

– De azért mindig a földön vannak.

– Előbb vagy utóbb föl lesznek szedve. Vagy nem? Én nem hiszem, hogy ez olyan fontos. Nem hiszem, hogy ez volna a legfontosabb dolog, amiről beszélned kell velem. Vagy igen?

– Ezentúl soha többé nem szólok miatta. Megpróbálom. Mi a fontos?

– Plakátok vannak a falamon, meg vicces lámpaernyők, amiket magam festettem, meg jópofa kollázsok, amiket színes reklámokból vágtam össze. És olvasok egy könyvet, egy D. H. Lawrence-t, amit tényleg nagyon élvezek. Azt hiszem, a legjobb könyv, amit valaha olvastam.

– Engem mindez érdekel – mondom neki. – Szeretném látni a plakátjaidat meg a vicces lámpaernyőidet és a kollázsaidat. Mi az a D. H. Lawrence-könyv?

– Te nem szereted D. H. Lawrence-t.

Nekem nincs jó ízlésem. Szeretném látni, mit csináltál a szobáddal.

– Most?

Ha beeresztesz.

Megrázza a fejét. – Dehogyis szeretnéd. Csak úgy tennél, mintha körülnéznél egy pillanatig, aztán rám szólnál, szedjem föl a ruháimat a földről.

– Miért, a földön vannak?

– Látod? Téged csak a vicceid érdekelnek. Nem érdekel téged igazán semmi, amit én csinálok. Téged semmi más nem érdekel, csak saját magad. Én nem érdekellek.

– Én nem érdekellek téged – vágok vissza szelíden. – Mikor magadról kérdezgetlek, azt gondolod, hogy beleütöm az orromat a dolgaidba, vagy megpróbállak csapdába ejteni, hazugságon kapni, vagy valami.

– Rendszerint így is van.

– Nem mindig. Sokat hazudozol. Olyan dolgaid vannak, amiket megpróbálsz eltitkolni.

– Engeded is te, hogy eltitkoljam őket. Te mindent tudni akarsz. Anyu is.

– Néha olyan dolgokról van szó, amikről tudnunk kell.

– Néha meg semmi közötök hozzá.

– Honnan tudjam, amíg rá nem jöttem, hogy miről van szó?

– Ha én mondom, elhiheted.

– Nem hihetem. Te is tudod.

– Ez aztán rém hízelgő.

– Sokat hazudsz.

– Te nem szeretsz velem beszélgetni. Soha nem akarsz semmit megbeszélni velem, sose mondasz nekem semmit. Legfeljebb, hogy csináljam meg a házi feladatot. Anyu több időt tölt velem, mint te.

– Akkor miért nem szereted őt jobban?

– Nem szeretem, amiket mond.

– Nem vagy igazságos. Ha én megpróbálok mesélni neked valamit a cégről vagy a munkámról, rendszerint gúnyolódni kezdesz, és pimasz megjegyzéseket teszel. Szerinted nem fontos az a munka, amit végzek.

– Szerinted se. Csak azért csinálod, hogy pénzt keressél vele.

– Azt hiszem, elég fontos, hogy pénzt keressek rád meg a családra. És az szintén fontos, hogy elég jól végezzem a munkámat ahhoz, hogy fönntarthassam az önbecsülésemet, ha maga a munka nem is volna az. Tudod, nem mindig olyan kellemes nekem, amikor te meg az öcséd gúnyt űztök a cégnél végzett munkámból. Még ha csak tréfáltok is. És nem vagyok mindig biztos benne, hogy tréfáltok. Én olyan nagy részét töltöm vele az életemnek.

(Miért muszáj nekem győznöm ebben a vitában? És miért muszáj nyafogva szánalomért könyörögnöm, hogy győzzek? Miért muszáj nekem felvágnom előtte és magam előtt, miért kell nekem örömömet lelnem a finom logikámban, a nagyobb beszédkészségemben és a részletek feletti uralmamban egy tizenöt éves gyerekkel, a saját gyerekemmel vívott szellemi párviadalban? Ugyanilyen könnyen azt is mondhatnám: – Igazad van. Ne haragudj. Kérlek, bocsáss meg. – Még akkor is, amikor tényleg igazam van, és egyáltalán nem sajnálom. Mindenképpen mondhatnám. De képtelen vagyok rá. És én győzök, mert elszánt arckifejezése cserbenhagyja, egyre jobban habozik, és most már az ő tekintete kerüli sunyin az enyémet. Önelégülten engedem el magamat, egy pillanatra felbizsereg bennem a gúny a gyönge ellenféllel, saját tizenéves lányommal szemben. De nagy szar vagyok. De legalább sikeres szar.)

A lányom mentegetődzve válaszol: – Engem érdekel a munkád – próbál védekezni. – Néha kérdezgetlek is.

– Én mindig felelek.

– Valami vicces beköpéssel.

– Tudom, hogy csúfolódni fogsz.

– Ha nem szellemeskednél, lehet, hogy nem gúnyolódnék.

– Ígérem, hogy soha többé nem szellemeskedem – szellemeskedem.

– Ez is csak egy beköpés – mondja. (Okos lány, és tetszik a talpraesettsége.)

– Ez is az – vágok vissza (mielőtt fékezni tudnám magam, azt hiszem, azért, mert meg kell mutatnom, hogy legalább úgy vág az eszem, mint az övé).

A lányom nem viszonozza a mosolyomat. – Látod? Máris vigyorogsz – támad rám halk, vádló hangon. – Tréfát csinálsz belőle. Még most is, amikor állítólag komolyan beszélsz.

Elfordítom a tekintetem az arcáról, és a könyvespolcot bámulom a válla fölött a falon, kényszeredetten. – Ne haragudj. Én csak jobb kedvre próbáltalak deríteni. Megpróbáltalak megnevettetni.

– Nem hiszem, hogy ebben van valami vicces.

– Nem, én se. Sajnálom, ha úgy gondoltad.

– Szeretsz mindenből viccet csinálni.

– Nem igaz. Most ne kezdj el gorombáskodni. Különben én is kénytelen leszek rákezdeni.

– Máris kezdesz tréfát űzni belőlem. Sose akarsz egyikünkkel se komolyan beszélni.

– Ez nem igaz. Most kényszerítesz rá harmadszor, hogy ezt visszautasítsam.

– Mindig megpróbálod nevetéssel vagy viccel kivágni magadat, valahányszor valami komoly dologról van szó.

– Most negyedszer.

– Vagy dühbe gurulsz, erőszakos leszel, és, elkezdesz ordítani. Már most is kezded.

– Ne haragudj – mondom, és kis szünetet tartok, hogy lehalkítsam a hangomat. – Azt hiszem, ilyen az egyéniségem. Meg az idegeim. Igazán nem vagyok rá büszke. Amire viszont emlékezned kéne, szívem, és ami a jelek szerint senkinek nem jut az eszébe, az, az, hogy nekem is vannak érzéseim, nekem is megvan a magam baja, és én se tudok mindig uralkodni a hangulataimon, akkor se, ha úgy látszik, hogy én vagyok a góré. Én se vagyok mindig boldog. Kérlek, folytasd, beszélgessünk.

– Miért folytassam?

– Nem akarod?

– Nem szeretsz te velem beszélgetni.

– De igen, szeretek.

– Most?

– Igen. Mondd meg, hogy mit akarsz. Akkor tudni fogom. Kérlek. Különben folyton találgatnom kell.

– Derek olyannak született, amilyen?

– Igen. Persze. Úgy gondolják.

– Vagy valamelyikünk csinált valamit, és az okozta?

– így született.

– Miért?

– Senki nem tudja. Mindenki azt hiszi, hogy így született. Ez is hozzátartozik a problémához. Senki nem tudja, mi történt vele.

– Lehet, hogy az leszek, ha főiskolára megyek. Antropológus.

– Genetikus.

– Muszáj volt most ezt mondanod?

– Tanulni akarsz, nem?

– Nem mindig.

– Azt hittem, amikor eltévesztesz valamit, szeretnéd tudni, mi a különbség.

– Most nem. Tudtad, mire gondoltam. Muszáj volt leállítanod, csak hogy megmutasd, hogy te vagy az okosabb, ugye?

– Nagyon okos vagy. Nagyon okos vagy, és nagyon jól vág az eszed. Lehet, hogy ügyvédnek kéne menned. Ez most bók volt. Nem valami gyakran bókolok neked.

– Azt hiszem.

– Szereted sarokba szorítani az embereket. Én is ilyen vagyok.

– Azt hiszem, olyan próbálok lenni, mint te.

– Én boldogabb voltam.

– Benned csalódott a családod?

– Nem emlékszem. A tiéd igen?

– Nem tudom.

– Azt hiszem, az anyám igen. De csak később, mikor már nem voltam gyerek. Mikor idősebb lettem, és elköltöztem.

– Sose csókolsz meg – mondja a lányom. – Se nem ölelsz meg. Se nem hülyéskedsz velem. Mint más apák.

Nagy, fekete árnyak ülnek a szeme alatt, ami hirtelen bedagadt, csipás lett és kivörösödött, nyomorúságosan néz ki, ilyen szerencsétlen embert még életemben nem láttam. (Legszívesebben elkapnám róla a tekintetemet.)

– Már régen nem akarod, hogy megcsókoljalak – magyarázom lágyan, gyöngéden, miközben iszonyatosan megszánom (magamat is. Valahányszor sajnálok valakit, mindig rájövök, hogy magamat is sajnálom). – Azelőtt megcsókoltalak. Régebben szerettelek megölelni és megcsókolni. Aztán kezdtél elhúzódni tőlem, vagy pofákat vágtál, fura volt az arckifejezésed, és undorító hangokat adtál. És kinevettél. Először azt hittem, csak tréfából. De aztán rászoktál, és mindig elhúzódtál tőlem, és mindig ugyanolyan pofát vágtál, és ugyanolyan undorodó hangot adtál, valahányszor megpróbáltalak megcsókolni.

– így aztán abbahagytad a próbálkozást.

– Nem volt valami kellemes, mikor így megsértettél.

– Fájt? – Mohóság csillan föl az arckifejezésében. – Boldogtalan voltál?

– Igen. – Tőmondatokban beszélünk. (Nem emlékszem, mikor is kezdett csakugyan mélységesen fájni, valahányszor undort színlelve elhúzódott az érzelemnyilvánításaim elől; és arra se emlékszem, mióta nem zavar ez többé egyáltalán.) – Nagyon boldogtalan voltam. Megsértetted az érzéseimet.

– Soha nem mondtad.

– Nem voltam hajlandó megadni neked ezt az elégtételt.

– Még kicsi voltam akkor.

– Mégis nagyon fájdalmas volt.

– Akkor még egészen kislány voltam. Nem lettél volna hajlandó egy icipicit föladni a büszkeségedből, hogy a kedvembe járj, ha egyszer azt akartam?

– Nem. Nem akartam.

– És most hajlandó lennél?

– Nem.

– Nem?

– Nem. Azt hiszem, nem. Nem hinném, hogy valaha is megengedném, hogy ezen a módon bármiféle elégtételt kapjál tőlem.

– Nagyon nagyot csalódtál bennem?

– Miért?

– Lefogadom, hogy csalódtál. Te is, anyu is, mind a ketten.

– Miért csalódtunk volna?

– Azt tudom, hogy ő csalódott. Nem vagyok jó semmiben.

– Például miben? Én se vagyok.

– Zsíros a hajam meg a bőröm. És pattanásos vagyok. Nem vagyok szép.

– De igen, szép vagy.

– Magas vagyok és kövér.

– Mihez?

– Még abban se vagyok biztos, hogy szeretnék-e szép lenni. És akkor se tudnám, mit csináljak, ha jó lennék valamiben.

– Mint például?

– Például a művészetben. Nem tudok se festeni, se mintázni. Nem vagyok nagyon okos. Nem vagyok jó a zenében. Nem tanulok balettot.

– Én se tanulok balettot.

– Ebben nincs semmi mulatságos!

– Nem is próbáltam viccelni. – (Próbáltam.) – Ezekben a dolgokban mi se vagyunk jók.

– Még csak gazdag se vagyok.

– Az, az én hibám, nem a tiéd.

– Az legalább lenne valami. Arra büszke lehetnék. Leszünk mi valaha gazdagok? Úgy értem, igazán gazdagok, mint Jean apja vagy Grace-é.

– Nem. Hacsak te meg nem gazdagodsz.

– Én nem tudok semmit. Szégyelljem magam?

– Miért?

– Mert szegények vagyunk.

– Nem vagyunk szegények.

– Miattad.

– Legalább őszinte vagy.

– Szégyellnem kellene magamat?

– Mii vársz tőlem, mit mondjak?

– Az igazat.

– Miattam? Remélem, nem. Az ember vagy szégyelli magát, vagy nem, nem arról van szó, hogy kell-e magát szégyellnie vagy nem. Én elég rendesen keresek. Jean szégyelli az apját, mert aljas és buta, és azt hiszi, hogy én különb vagyok. Nem igaz? Grace is így van vele. Szerintem Grace sokkal jobban szeret engem, mini az apját.

– Sose lesz belőlem semmi.

– Mindenki valami.

– Tudod, mire gondolok.

– Például mire?

– Nem leszek híres.

– Az keveseknek jut ki.

– Én nem titeket okollak érte. Nem titeket okollak, amiért csalódtatok bennem.

– Nem csalódtunk. Gondolod, hogy kiábrándultunk belőled, csak azért, mert nem vagy különösebben jó semmiben?

– Akkor soha nem is vártatok tőlem semmit, igaz? – vádol meg hirtelen kibuggyanó indulattal, ami meglepetésszerűen ér.

– Most nem vagy igazságos! – hangsúlyozom.

– Ez csöppet sem vicces.

– Szívem, én...

De már ott is hagy, arcán a gyászos megvetés kifejezésével engesztelhetetlenül eltűnik, amint kinyújtom feléje a karomat, hogy megvigasztaljam (és megint ott maradok, a dolgozószobámban, üres kezemet kitárva, a levegőbe, a semmibe nyúlva).

Valamit csinálhattam vele (vagy most csinálok), amit nem hajlandó nekem megbocsátani, de nem tudom, mi az a valami (vagy hogy egyáltalán vele csinálom-e. Tudom, hogy dühösen és sértetten viselkedik, mikor részeg vagyok, vagy akár csak egy kicsit spicces. Azt se szereti, amikor flörtölök a barátnőivel). Próbálok visszaemlékezni, mikor is kezdődött ez, ez a mardosó, mindennek fittyet hányó bánat, amelybe alattomban oly gyakran belétemetkezik. Tudom, hogy nem az idén történt, mert nemigen volt más tavaly sem, és nem tavaly történt, mert tavalyelőtt is ilyen volt. (Tizenöt éves korára nemigen különbözik attól, amilyen tizenkét éves korában volt, és tizenkét éves korában nem sokban különbözött attól, amilyen kilencéves korában volt.) Sőt, szinte ameddig csak vissza tudok rá emlékezni, jószerivel mindig ugyanaz, az egyéniség volt, mint most, csak kisebb. És mégis, valahol kellett lennie egy törésnek, amikor valami véget ért, és valami elkezdődött, egy kritikus időszaknak a fejlődésében, amelynek kiterjedése volt és tartama, és amire képtelen vagyok visszaemlékezni, vagy amit nem vettem észre (ugyanúgy, ahogy kétségkívül kellett lennie, valamikor régen, az én múltamban is egy hasonló kiindulópontnak, amelyet akkor nem vettem észre, és amelyre most már nem tudok visszaemlékezni), hiszen egyszer ő is volt csecsemő (de mennyire, erre emlékszem), játékos, pufók, jókedvű, kíváncsi, eleven, vigyori, fogékony kisbaba volt, akinek könnyű volt a kedvében járni, gyorsan fel lehetett kelteni az érdeklődését, és pompásan el lehetett szórakoztatni. (Mi történhetett vele, azzal a kisbabával, aki volt? Hová lett? Hol van most? És hogy jutott idáig? Az ilyen lényekkel, az ilyen dolgok nem egyik napról a másikra történnek, és maradnak abba. Vagy igen? Mi történt azzal a kedves kis énemmel, aki valaha voltam? Bizonyos dolgokra nagyon jól emlékszem vele kapcsolatban, és tudom, hogy létezett.) Mi történt a lányom kisgyerekkorával, azzal a jeltelen hulladékkal, az akkori csecsemőnk és a mostani lányunk közt, akit a józan ész keretei közt nyomon követtünk? (Hol van? Hol volt? Mikor – az ő történetében mindenre hiánytalanul vissza tudok emlékezni, és mégsem tudom – következett be? Ennyit tudok: volt egyszer a házamban egy vidám kisbaba, ült a magas székében, jó étvággyal evett és ivott, és spontán lendülettel rengeteget nevetett; nincs többé, és nyoma sincs sehol. És egyben biztos vagyok: volt egyszer egy kisfiú, aki rajtakapta a bátyját egy lánnyal a szenessufniban, és hozzávágtak egy nagy széndarabot, és aki rányitotta az ajtót az apjára meg az anyjára, amikor az ágyban ölelkeztek, vagy azt hiszi, hogy rányitotta; az apa és az anya halottak, és a kisfiú nincs sehol; nem tudom, honnan jött; nem tudom, én hová mentem; sok mindent nem tudok, ami azóta történt velem. Hiányzik nekem. Nagyon szeretném tudni, hová lett.) Hol volt az életében (és persze az enyémben is) az a legendás, boldog gyerekkor, amelyről annyit hallottam (az örömnek és a napsütésnek azok a gondtalan napjai, hahaha, melyekre velünk született jogunk van), amelyre mint emberi lénynek még most is joga van (mindazokkal a vele egykorú, széteső, rosszkedvű, cselekvésképtelen kölykökkel együtt, akik a barátai), és arra is joga kellene legyen, hogy félelem nélkül, mély, átható és boldogító elégedettséggel nézhessen vissza rá (akárcsak a feleségem, akinek tulajdonképpen valamiféle fojtogató hamusivatag volt a gyerekkora, amíg én be nem robbantam a képbe, ki nem ragadtam a boldogtalanságból, és át nem emeltem jelenlegi életébe, amely szakadatlan boldogság. Hahaha), amikor az élet megöregszik, megkopik (a fogak kihullanak, a lábujjakon tyúkszem nő, fájni kezd a talp boltozata, és a gerincoszlop is, és többé nem megy föl az emberre a cipő), kiszárad és megsavanyodik? Hol az a gyönyörűséges gyerekkor, amelyről még mindig mindenki azt hiszi, hogy mindenki másnak az volt? Én tudom, hogy nekem nem volt (bár talán azt gondoltam, hogy volt, és ha azt hittem volna, hogy nem volt, azt hihettem volna, hogy tudom, miért nem volt). Ha én boldogtalan voltam, mindig azt mondhattam magamban, hogy azért, mert az apám meghalt. Ha a lányom boldogtalan, ő talán úgy érzi, azért, mert az ő apja él!

(Freud ide, Freud oda, soha nem voltam képes rájönni, mit is éreztem tulajdonképpen az anyámmal kapcsolatban, szerettem-e vagy sem, vagy egyáltalán éreztem-e valamit iránta. Azt hiszem, nem éreztem semmit. Ugyanez az érzés, vagy még többször az érzésnek ugyanez a hiánya van bennem a családom többi tagjai iránt is, és így vagyok a legjobb barátommal, akivel már nem vagyok többé különösebben baráti viszonyban. Ráuntunk egymásra, és én megszabadultam egy tehertől. Pénzre volt szüksége; és én egynél többször nem tudtam neki jó szívvel adni. Soha nem voltam biztos benne, szerettem-e igazából kerek e világon bárkit, magamon és a kisfiamon kívül. De még mindig megvannak azok a fájdalmas álmaim anyámról. Van egy olyan részem, amelyre nem tudok rábukkanni, s amely még mindig hozzáköt, mint egy fájdalmas lüktetéseket közvetítő, láthatatlan, eleven drót. Ez a rész nem volt hajlandó vele együtt meghalni, és valószínűleg mindaddig tovább fog élni bennem, amíg csak élek. Azt hiszem, végső haláltusámban, még ha egymillió évig élnék is, úgy fogok meghalni, hogy cserbenhagy az önfegyelmem, és azt nyöszörgöm: – Mami. Mama. Mama. – Ami nagyjából ugyanaz lesz, mint a kezdet kezdetén. Néha szerencsésnek érzem magam, amiért nem emlékszem az apámra, hogy meghalt, anélkül, hogy különösebb benyomást tett volna rám, különben talán vele is álmodnék. Ha ugyan nem álmodom máris. Ha tovább él, talán még jobban elszúrta volna az életemet, egyszerűen azzal, hogy jelen van, ugyanúgy, ahogy a jelek szerint én is elszúrom mindenkinek az életét magam körül. Pedig nem akarom. A Krisztus hét sebére esküszöm, tudatosan soha nem akartam. Lehet, hogy így is vannak róla rossz álmaim, csak éppen nem tudok róluk. Ha én meghalok, hamarosan soha többé senki nem fog rá gondolni. És miután a gyerekeim meghaltak, hamarosan rám se fog soha senki gondolni többé.)

Nem volt boldog gyerekkorom, ha az emlékezetem nem csal, és nem volt a feleségemnek sem (aki azonban, mikor hagyom, jobban szereti, ha csal az emlékezete), és a kisfiam, kilencéves korára, bár sokat nevet, és igyekszik minél több jó tréfát elsütni, máris viharos vizekre ért, pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megkönnyítsem számára a dolgokat. (A lányommal már abbahagytam a próbálkozást. Úgy látszik, nincs többé semmiféle mód a kiengesztelésére, azon kívül, hogy hagyjuk, hadd kényszerítsen rá minket továbbra is, hogy drága holmikat vegyünk neki, és engedjük, hadd arassa le a beképzeltségének azokat az apró, átmeneti diadalait, amelyek egy pillanat alatt elpárolognak, és tüstént visszazuttyantják oda, ahol volt, ugyanabba az üres, fénysugár nélküli, kínos állapotba, ahol éppúgy nem tudja, hogy most mihez kezdjen, mint előzőleg. Nekem könnyebb rákölteni azt a nyolc vagy nyolcvan dollárt, mint vitatkozni vele, hogy miért nem teszem.) Turkálok az élményeim közt, próbálom megkeresni, mikor volt a lányom más, mint most, és csakugyan nagyon messzire kell visszamennem, hogy megtaláljam, sugározva a boldogságtól, a magas széken (pompás, szeretetre méltó gyerek volt, a szeretet és a sajnálkozás fájdalmas, sóvárgó szúrását érzem, amikor eszembe jut), a tiszteletére adott születésnapi zsúron, amikor két- vagy hároméves volt. (Micsoda különbség van a kisgyerek meg a között az. ember között, aki lesz belőle!) Ő az egyetlen gyerekünk. Ott vannak a rokonok a család mindkét ágából. A feleségem meg én fiatalabbak vagyunk. Az anyám még él. Sok ember gyűlt össze. A lakásban nagy a nyüzsgés. A figyelmünk szétszóródik. El vagyunk foglalva egymással, és megfeledkezünk a kislányomról, amíg hirtelen rá nem csap a magas etetőszék asztallapjára a dundi öklében szorongatott rózsaszín ünnepi műanyag kanállal, és tisztán és diadalmasan föl nem kiált:

– Jó kislány a nagymama!

Mindnyájunknak beletelik egy pillanatba, amíg megértjük. És amikor megértjük, a jelek szerint valamennyien egyszerre, harsogva nevetünk fel. tapsolni kezdünk, és áradozva gratulálunk ennek a kislánynak és önmagunknak (és a lányom, mikor látja, milyen elsöprő derültséget váltott ki, elkezd olyan hevesen ugrabugrálni és himbálózni magas etetőszékében, hogy attól félünk, kiesik vagy felborul), pusztán mert az anyám (a haja még nem volt hófehér, az arca még nem volt teljesen aszott és ráncos) az ajkához emelte a poharát, és kiitta az eperpuncsát. De a lányom figyelte. És amikor a lányom (akit éppen akkor tanítottunk, a feleségem meg én, pohárból inni, és sosem felejtettük el megjutalmazni, elragadtatva tapsoltunk és felkiáltottunk: “Jó kislány!", valahányszor sikerült neki), látta, hogy az anyám a pohárból iszik, elragadtatva és helyeslően csapkodott a kezével, és felkiáltott:

– Jó kislány a nagymama!

(Nem sokkal utána az anyám már nem tudott többé pohárból inni, csak ha valaki az ajkához tartotta a poharat.)

Apróság volt ez, véletlen, parányi meglepetés, de hallatlan gyönyörűség és melegség hömpölygő hullámaival töltötte be a szobát. (Valamennyien boldogabb emberek voltunk akkor, és közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha is azóta.) Valamennyien ünnepeltünk és egyesültünk lányom vidám dicséretében, napsugaras jövőt jósoltunk neki, a lányomat pedig annyira felvidította ennek a jóérzésnek és lelkesedésnek a puszta tömege és intenzitása, hogy még kétszer vagy háromszor elzengte: “Jó kislány a nagymama!" (immár nem spontán módon, hanem ravasz számítással), ugrabugrált és himbálódzott a trónján, a magas etetőszékén, szívből jövően kacarászott, és az utolsó cseppig kiélvezte a diadalát meg a ráirányuló rajongó tekinteteket és szavakat. (És ő tisztában volt vele. Emlékszem, milyen büszke voltam rá akkor. Annyira tetszett, amit mondott. Olyan odaadóan szerettem, annyira meg akartam óvni.) Mindnyájan lélegzet visszafojtva ámultunk vidám szellemességén és szépségén (ő volt a mi kis csodatündérünk), és csillogó képességeket jósoltunk neki. És még az anyám is, aki pedig hajlamos volt a cinizmusra mindenféle babona iránt, meg volt róla győződve, mint kijelentette, hogy a lányom rendkívül szerencsés csillagzat alatt született, és ragyogó, boldog, makulátlan jövőnek néz elébe. A lányom igazán aranyos gyerek volt, és mindenki szerette akkoriban, még én is.

Körülbelül ez volt az utolsó alkalom, amikor a lányomat ilyen boldognak láttam. És körülbelül ez volt az utolsó alkalom, amikor az anyámat boldognak láttam. Nagyjából akkoriban volt ez, amikor eldöntöttem, nem ajánlom fel az anyámnak, hogy éljen velünk, ami azt jelentette, hogy élete hátralévő részét egyedül kell töltenie. Szavakra nem volt szükség. A meghívás elmulasztása önmagában is visszavonhatatlan nyilatkozat volt. (Ő soha nem kérte, nem kényszerített rá, hogy nemet kelljen mondanom.) Megkönnyítette számomra a dolgot. Ebben nagyon kedves volt hozzám. (Bár minden második héten együtt vacsoráztunk, vagy az ő lakásán, vagy a miénken, no meg a megfelelő családi ünnepeken. Még haza is vittem kocsin. Egyikünknek sem volt rá szüksége, se a feleségemnek, se a lányomnak, se a húgomnak, se nekem.) Nem sokkal ezután érte az első azok közül a sorozatos, bénító agyérgörcsök közül, amelyek mindjárt kezdetben megfosztották a beszédkészségétől, a vége felé pedig a gondolkodó- és emlékezőképességétől is. (Ahogy az anyám lassan, némán elenyészett az egyik irányban, úgy bukkant elő Derek némán a másikból.) Íme az én tragikus krónikám az emberi tapasztalat folytonosságáról, a létezés hatalmas láncáról, a fájdalom és a megtagadás szomorú örökségéről, amelyet a Slocumok egyik nemzedéke a másik után vesz át és ad tovább, legalábbis az én időmben. (Én keveset kaptam. Még kevesebbet adtam vissza.) Ez a nem fakuló kép (ez az őszinte pillanatfelvétel, hahaha) ott van az agyamban, és soha nem lehet megváltoztatni (ahogy hasonlóan éles képem van arról, ahogy először teszem a kezemet Virginia laza melltartóba fogott telt mellére, vagy a lába között azoknak a selymes dolgoknak a meglepően puha tapintásáról, amikor először engedte meg, hogy odanyúljak): a vidám családi születésnapi ünnepség a kislányom tiszteletére, ahol az én öreg anyám és a kisbaba lányom talán legeslegutoljára vannak vidáman együtt. És én is ott vagyok köztük, erősen, fiatalon, virulóan, férfiasan (megkövült és mozdulatlan vagyok köztük, mint akit könyvtámaszok közé szorítottak, nem tudom, hogy kerültem oda, nem tudom, hogy kerülök ki onnan), de máris nyakamban a felőrlő felelősség, hogy boldoggá tegyem őket és a többieket, mikor pedig kezdettől fogva nem telt tőlem több, csak annyi, hogy elég egyenesen tartsam a fejemet, hogy őszintén a lét szemébe tudjak nézni, anélkül, hogy gonoszul élcelődjem rajta, vagy zokogva segítségért kiáltoznék. Ki tett engem ide? Hogy fogok valaha is kiszabadulni? Leszek-e én valaha is szerencsés ember? Mi döntötte el, hogy pontosan ebbe a rekeszbe kerüljek? (Honnan a francból gondolja bárki, hogy ezt én irányítom, hogy bármiben is más lehetnék, mint ami vagyok? Még az ábrándjaimat se tudom irányítani. Virginia csöcse most éppolyan jelentőségteljes számomra, mint az anyám egész élete és halála. Mind a ketten meghaltak. Mi többiek meg úton vagyunk feléje. Szinte hallom a feleségemet, vagy a második feleségemet, ha lesz valaha, vagy valaki mást, amint azt mondja:

– Lenne szíves kigurítani Mr. Slocum kerekes székét az árnyékból a napra? Úgy látom, mintha fázna egy kicsit.

Egy jól működő porszívó fontosabb nekem, mint az atombomba, és senkit nem ismerek, akinek szikrányi különbséget is jelentene, hogy a föld forog a nap körül, vagy fordítva, vagy hogy a hold forog a föld körül, s bár a dagály és az apály kiszabott változása némileg érdekelheti a tengerészeket meg a kagylószedőket, ki a fene törődik velük? Green fontosabb nekem, mint az Úristen. Ami azt illeti, Kagle is, és az a hapsi is, aki a ruháim vegytisztítását végzi, és egy hangos tranzisztoros rádió nagyobb katasztrófa számomra, mint a legközelebbi mexikói földrengés. "Egy szép napon – ez biztosan átvillant az anyám agyán is, legalább egyszer, miután megtagadtam és elutasítottam, hiszen ő is csak ember volt –, egy szép napon ez fog történni veled is." Bár ő nagylelkűbb volt hozzám, hogysem ezt valaha is kimondja. De tudom, hogy biztosan átvillant az agyán.)

– Mikor kisbaba voltam – kérdezi a lányom –, játszottál velem?

– Persze – felelem. – Mit képzelsz? – Valamiféle figyelmeztető borzongás fut végig rajtam a kérdéstől, amitől jéghideg lesz a bőröm.

– Fölkaptál és földobtál a levegőbe – érdeklődik –, lovagoltattál a hátadon, meséltél nekem, mielőtt lefeküdtem, hurcoltál a karodon, és gügyögtél nekem, és mindenféle muris dolgokat mondtál?

– Egész idő alatt – válaszolom. – Hát persze. Hogyne. – Kételkedő pillantása megdöbbent. – Miféle szörnyetegnek tartasz te engem?

– Most semmi ilyesmit nem csinálsz velem.

– Most már nagylány vagy. Mindig kikiabálok, hogy hello, amikor hazajössz, nem? Te meg még csak nem is válaszolsz.

– Rendeztetek nekem zsúrokat, amikor kicsi voltam? Születésnapi zsúrokat?

– De mennyire. Gyönyörű zsúrokat. Anyu rengeteget bajlódott, hogy jól sikerüljenek.

– Nem emlékszem rájuk.

– Dehogyisnem, emlékszel. Emlegeted őket.

– Úgy értem, azokra, mikor még nagyon kicsi voltam. És mind eljöttek a rokonaink, és nagy hűhót csaptak körülöttem, és drága ajándékokat adtak?

– Igen. Régen rengeteget játszottam veled. Mindennap, amint hazajöttem a munkából, egyenesen bementem hozzád. Te voltál az első, akit látni akartam. Folyton veled játszottam.

– Anyu mesélt erről. De én nem hittem el.

– Miféle embernek tartasz te engem?

– Sose vagy egyforma. Folyton változol. Néha nevetsz valamin, amit csinálok. Néha mérges vagy és bosszankodsz, amikor pontosan ugyanazt csinálom, és azt akarod, hogy költözzek el. Nem szeretem, amikor iszol. Sose tudom, mire számítsak.

– Te is ilyen vagy.

– De te apa vagy.

– Az nem olyan könnyű.

– Te nem tudod, hogy kell apának lenni.

– Próbálok az lenni. Mindig megpróbáltam, ami tőlem telt. Most is megpróbálom. Régen minden este játszottam veled, mihelyt hazajöttem a munkából – sietek tovább nagy komolyan, az erénemlékezés zuhatagában ömlenek belőlem a szavak, ahogy megragadom az alkalmat, hogy egyszer és mindenkorra mindent megmagyarázzak neki, és örökre fölmentsem magam mindenféle gáncs és mulasztás alól, amikkel vádol. – Még baseballt is játszottam veled, kis műanyag ütővel és labdával, amikor kislány voltál, és nem tudtad, hogy az fiúknak való játék, és én tanítottalak meg úszni. Igen, én. Megkértelek, dugd bele az arcodat a vízbe és lebegj, és megígértem, hogy semmi rossz nem történik veled, ha bízol bennem, és bíztál. Akkor hittél nekem, és nem féltél. És így tanítottalak meg. Minden áldott nap, amint hazajöttem a munkából, te még akkor picike kisbaba voltál, és benn laktunk a városban, levettem a kalapomat, akkor még hordtam kalapot, olyan fura, széles karimájú nyúlszőr kalapot, amilyet az emberek még most is viselnek, és lehajtottam hozzád a fejemet, és hagytam, hogy belecsimpaszkodj a hajamba. Akkor ezt borzasztóan szeretted. Lehet, hogy azért, mert akkor még sokkal több hajam volt, hahaha. Te meg csak egy pöttöm kislány voltál, és még nem tudtál se állni, se járni. Anyut arcon csókoltam, mikor megérkeztem, aztán egyenesen bementem hozzád, hogy lássalak, te meg a kis kezeddel belekapaszkodtál a hajamba, és húztad és nevettél és viháncoltál és visítoztál, és olyan vadul és izgatottan rugdalóztál, hogy mindig attól féltünk, hogy legurulsz az ágyról, vagy kirugdalózod magad a bölcsőből. Hahaha. Vihogtál, mint aki megbolondult. Anyu meg nézte, és ő is nevetett. Mindennap ezt csináltuk, mihelyt hazajöttem a munkából. És később, mikor már nagyobb voltál – folytatom, belevadulva a megszállott mesélésbe –, amikor kivették a manduládat, és hazajöttél a kórházból, minden este mondtam neked egy mesét, amikor lefeküdtél, különben nem voltál hajlandó elaludni. Ragaszkodtál hozzá. Jogod volt hozzá, hahaha, hogy halljál tőlem egy mesét. Minden áldott este, és rendszerint ugyanazt a mesét akartad. Nem szeretted az új meséket. Először a Hamupipőke volt a kedvenced, aztán a Peter Pan, miután láttad a Peter Pant a tévében. El is játszottam neked a Péter Pánt. Kikövetelted tőlem. Majd eltörtem a lábamat minden este, ahogy leugrottam a heverőről a padlóra, mikor a kedvedért úgy tettem, mintha röpülnék. Hahaha. Aztán ott volt a Péter és a farkas meg a Siegfried – egyszer fölolvastam neked a Siegfried egész történetét, te meg akkor olyan lágyszívű voltál, hogy még el is sírtad magad, annyira sajnáltad azt a buta, fafejű Siegfriedet, így aztán soha többé nem olvastam fel... meg azt a mesét a nyúlról és a néger kisgyerekről, és egy darabig próbálkoztam A kisfiú, aki farkast kiáltott-tal is, de az neked egyáltalán nem tetszett, azt hiszem, azért, mert a kisfiút a végén megették, így aztán visszatértünk a Peter Panhez meg a Hamupipőkéhez. És a Hamupipőkében valahányszor ahhoz a részhez értem, ahol a herceg megkéri a Hamupipőkét, legyen a felesége, mindig közbekiabáltál, és feleltél helyette: “Hogyne, herceg!" Nem emlékszel? Anyu emlékszik. “Hogyne, herceg!", azt kiabáltad, hahaha, és mind a ketten nevettünk. Anyu meg az ajtóban állt, és hallgatózott, és ő is nevetett. Mikor elutaztam valahova, este mindig megpróbáltam telefonhoz jutni, mielőtt te elalszol, és elmondtam neked a mesét interurbán. És mindig pontosan ugyanakkor kellett elmondanom a meséket. Megkövetelted tőlem, hahaha. Ha kántálva mondtam egy sort, vagy megpróbáltam kihagyni valamit, hogy egy kicsit siettessem a dolgot, tüstént roppant szigorúan kijavítottál, és követelted, hogy pontosan úgy mondjam, ahogy te akarod. Ó, hogy te milyen pontos és határozott voltál! Akár egy szigorú kis hercegnő. Hahaha. Kívülről tudtad az összes meséket, és nem tűrted, hogy akár egy szót is megváltoztassak. Minden este. Hahaha. Nem emlékszel?

De a lányom nem hisz nekem.

Én meg nem törődöm vele.

A KISFIAMNAK PROBLÉMÁI VANNAK

A kisfiamra nehéz idők járnak az idén az iskolában, problémái vannak a tornával, a matekkal meg azokkal a tárgyakkal, ahol súlyt vetnek a nyilvános felszólalásra. És úgy látszik, körülbelül minden mással is. (Otthon, velem. A feleségemmel. A lányommal. A kisfiamnak a jelek szerint most már minden évben problémái vannak az iskolában, amikor megindul az új félév, de mintha minden év egyre rosszabb lenne. Attól félek, hogy kezd engem "cserbenhagyni".)

Utálja a tornát és a nyilvános beszédet. Azelőtt szerette a tornát. (A nyilvános beszédet sose szerette.) Most retteg a tornától, a gyakorlatok szüntelen sorától, amelyeket nem tud jól megcsinálni: függeszkedés, fekvőtámasz, kötélmászás és bukfenc. Retteg a kötélmászástól, a függeszkedéstől és a fekvőtámasztól, szinte eláll a szava (az ember szinte látja a torkát elszorító gömbölyű ólomgombócot), annyira utál még beszélni is róluk (mintha annak puszta említése, hogy mennyire gyűlöli ezeket a nevetséges tornamutatványokat, megsértene körülöttük valami titkos tabut, ami arra kárhoztatná, hogy sután és esetlenül, mindenki szeme láttára, még egyszer meg kelljen ismételnie őket). Gyűlöli Forgionét, a köpcös, hordómellű, majomszerű tornatanárt, akit tetőtől talpig fekete, drótszerű, göndör szőr borít, még a fehér trikója szövetén is átüt, csak a fején nincs, aki engem puszta kézzel ketté tudna szakítani, ha valaha kedve szottyanna rá, és aki megpróbál segíteni az én rémült kisfiamon, és megpróbálja bátorítani a maga durva, basáskodó, primitív módján, de csupán annyit ér el, hogy még jobban megrémíti.

– Nincs benne igazi versenyszellem – hangoztatja nekem Forgione panaszosan. – Nem akar igazán győzni.

– Belőlem is hiányzik, Mr. Forgione – válaszolom neki szelíden, megpróbálva a kegyeibe férkőzni. – Lehet, hogy tőlem örökölte.

– Ez nem lehet igaz, Mr. Slocum – mondja Forgione. – Mindenkiben van versenyszellem.

– Akkor benne miért nincs?

– Pontosan ez izgat – mondja Forgione.

A fiam képes megdermedni és elzöldülni. olyan lesz, mint a nyálkás pocsolya a rettegéstől azokon a reggeleken, amikor tudja, hogy a tornaterembe kell majd mennie, vagy szóbeli beszámolót kell tartania valamelyik tantárgyból; közli velünk, hogy nem érzi jól magát, hogy mindjárt hányni fog. Azt mondja, úgy érzi, mintha üres volna a melle, és néha a kezéből meg a lábából is kiszáll minden erő (ha jól értem, amit mondani próbál. Úgy érzi, ha megpróbál fölállni, alighanem el fog esni, egyszerűen össze fog rogyni, összecsuklik, és elterül a földön, mint akiből leeresztették a levegőt, és nincs csontváza). Nem szereti, ha szóbeli beszámolót kell tartania az osztályban.

(– Jó gyakorlat ez neki – mondja az iskola. Saját szerény tapasztalatomból tudom, amikor nyilvánosság előtt fel kellett szólalnom, hogy ez semmiféle gyakorlatot nem ad.)

Célzott rá, hogy néha az írásbeli beszámolókat sem csinálja meg olyan jól, ahogy tudná, csak hogy megmeneküljön attól, hogy hangosan föl kelljen olvasnia az osztály előtt, amit írt, példaképpen, hogy a többiek is lássák, milyen kiváló. (Nincs benne igazi győzni akarás.) Nem szereti, ha felszólítják az órán, hacsak nem egészen biztos benne, hogy tudja a helyes választ. (Ahogy a tanítónői mondják, szinte soha nem teszi fel a kezét, hogy önként válaszoljon egy kérdésre.) Tehetséges, és keményen dolgozik; gátlásos diák, de gyorsan, ösztönösen tanul. Fél, hogy tévedhet. A jelek szerint mindig mindenről sokkal többet tud, mint amennyit hajlandó elárulni. (Sokat gondolkodik. Nem tudok mindig átlátni rajta.) Magányosan töpreng, az arca tiszta és távoli. Szorong. (Vagy úgy látszik, hogy szorong. Néha, mikor megkérdezem, mi aggasztja annyira, meglepetés szikrázik fel a szemében, amikor felpillant, és azt feleli, hogy nem aggasztja őt semmi. Nem tudom, hazudik-e vagy sem. Sokat aggódom, hogy aggódik.)

Nem tudjuk többé megmondani, szereti-e az iskolát vagy sem (régebben szerette az iskolát. Legalábbis úgy látszott), bár általában minden új iskolaévben sikerül alkalmazkodnia a változó emberekhez és módszerekhez, és aztán már mérhetetlenül élvezi. Ez időbe telik; de mindig nekigyürkőzik az erőfeszítésnek. Távol tartja magát azoktól, akiket nem szeret; de gyorsan összemelegszik azokkal az iskolatársaival, akiket szeret. (Úgy látszik, ösztönösen elég ravasz ahhoz, hogy barátságos és tisztelettudó viszonyba kerüljön a vagányokkal és a krakélerekkel.) Sok barátja van. (Kezd eltitkolni előttem dolgokat, ami nem tetszik nekem. Kérdezősködöm. Megpróbálom kicsikarni belőle a részleteket. Ő megpróbálja megtartani őket magának. Ezt nem akarom. Azt akarom, hogy bízzon bennem.)

Mihelyt aztán barátokat szerez az iskolában, és látja, hogy megfelelően tud alkalmazkodni a hatalom és a szociális kódok új uralkodó rendszeréhez, bármilyenek legyenek is, általában előbb-utóbb minden jól alakul (vagy legalábbis eddig jól alakult. Kopogjuk le. Hahaha): jól halad, túlélte, és lármásan, optimista hajcihővel és iparkodással ünnepli túlélésének csodáját, hacsak valami, akár csak egyetlen dolog, aminek jelentősége van számára, csúnyán félre nem sikerül (az idén eddig ez a torna és Forgione, azokkal a fekvőtámaszokkal, bukfencekkel és függeszkedésekkel, no meg a kötélmászás, amikor is föl kell mászni egészen a tornaterem magas plafonjáig, és közben elméletileg ott leselkedik az emberre az a veszély, hogy megrémül, megszédül és lezuhan, vagy fölfelé vagy lefelé a félúton pánikba esik, bár ez még soha senkivel nem fordult elő, akit ismerek. Ahogy meséli, vannak vele egykorú kölykök, akik máris majdnem félig föl tudnak mászni, anélkül, hogy a lábukat használnák. Mint a majmok. Ő, akárcsak én, erre sose lesz képes – a vastag, érdes kötél végén lévő csomótól csak egyetlen fogással tud följebb jutni –, de én nem is akarok soha többé kötelet mászni, ő meg szeretne. Na és a nyilvános beszéd. Az idén az iskolában elhatározták, hogy az alsó osztályokban nagy súlyt vetnek a nyilvános beszédre. Miért? Nem magyarázzák meg. Vajon valami kapcsolat van a nyilvános beszéd és a testi ügyesség közt? Azok a rejtélyes, régi veszélyálmok jutnak eszembe, amelyek mindig visszatérnek – szerintem biztosan mindenkinek vannak ilyen álmai – . amelyekben egy izmomat sem vagyok képes mozdítani, és nem tudok se beszélni, se sikoltani. még azt az egyetlen szót se tudom kiejteni, bárhogy akarom, hogy Segítség! képtelen vagyok bármiféle hangot kiadni, kivéve azokat, amelyek átnyomulnak a torkomon, és fölébresztik a feleségemet, aztán gyönyörűséges örömmel töltenek el, amikor rájövök, hogy ő szólít a nevemen, és ő rázza a vállamat, hogy fölébresszen. Időnként alighanem csakugyan gyűlölöm a feleségemet. Gyakran néhány pillanatig azt színlelem, hogy még alszom, mikor már tudom, hogy nem, és tovább folytatom az érthetetlen nyöszörgést, így aztán kénytelen tovább próbálkozni az ébresztgetésemmel. Szeretem hallani a hangjában az aggodalmat. A feleségem felelősnek érzi magát a rossz álmaimért; ennek nagyon örülök, és egy lépést se teszek, hogy levegyem róla ezt a terhet; úgy érzem, az ő hibája, hogy rossz álmaim vannak. Fel is használom őket, hogy megbüntessem. Folyton elkalandozom magam felé. Folyton elkalandozom magamtól. Szeretném, ha a feleségemnek nagyobb melle volna. Szeretném, ha a feleségemnek kisebb volna a melle. Azt hiszem, a kisfiámat azért tényleg szeretem, úgy, ahogy egy apának kell. Legalábbis úgy érzem), és akkor sokszor nagyon közel kerül ahhoz, hogy teljesen darabokra hulljon, összeomoljon, mint egy halom esendő, élettelen gyerekruha, vagy hogy úgy öntse szét az érzelmeit a szobában, ahogy egy fölhasadt zacskóból ömlik szét a rósejbni, a zseton vagy a dominó, és gyötrelmes melankóliás rohamba essen, amely egyszerre kővé dermeszt és megráz (őt éppúgy, mint minket. A feleségem meg én megdermedünk rémületünkben, ha valami baj van valamelyik gyerekünkkel. Ez Dereknek köszönhető. A feleségem nem akarja, hogy a kisfiam buzi legyen, ha felnő, és titokban aggódik, hogy az lesz. Tudom, hogy aggódik, mert gyakran én is aggódom emiatt, csak nem olyan gyakran, mint ő. Nem akarom, hogy a kisfiam buzi legyen. Még semmi okom sincs azt hinni, hogy az lesz. De egyszerűen nem akarom, hogy az legyen).

A kisfiam még csak kilencéves, és még nem képes felnőtt módra megbirkózni az ellenkezés és a frusztráció bizonyos fajtáival (mi meg még nem tudjuk, miféle fajtáikról van szó; és úgy látjuk, mintha gyakran még csak meg se akarná próbálni; olyan hiábavaló és kimerítő vállalkozásnak látja egyes dolgok elhárítását, ami alighanem egyszerűen nem éri meg a fáradságot; legszívesebben minél hamarabb feladná és abbahagyná a küszködést; fáradtan beletörődő, sajnálkozó magatartása gyakran arra enged következtetni, hogy mennyivel könnyebb és mennyivel értelmesebb dolog volna egyszerűen abbahagyni az erőlködést, megadni magát, és egyszer s mindenkorra befejezni, engedni, hadd gyűrje le, erőszakolja meg és pusztítsa el a legrosszabb, amit csak elképzel. Valamikor attól félt, hogy hátborzongató rémek másznak ki az ágya alól. Most talán úgy érzi, jobb lesz, ha hagyja őket kimászni; jobb, mint várni, örökké csak várni azt, ami úgyis megtörténik vele, hiába minden elővigyázat, hiszen előbb vagy utóbb óhatatlanul meg kell történnie; jobb, mint ha soha nem érzi magát biztonságban, és szüntelen csak a halálos katasztrófa könyörtelen közeledésére fülel, az meg csak jön, jön, szinte hallani a lépteit. Azt hiszem, ilyesforma érzése lehet önmagáról, mert én ugyanezt érzem mindkettőnkről).

(Tudom, milyen érzés.)

(Nem jó érzés.)

Tudom, milyen érzés, hetekkel a nyár vége és az új iskolaév kezdete előtt baljós spekulációkba kezdeni az előtte tornyosuló számtalan megpróbáltatásról. (Tudom, milyen érzés, amikor értesítenek, hogy ekkor és ekkor értekezlet lesz a cégnél, és fogalmam sincs, hogy miről. Tudom, máris milyen komoran és szomorúan aggódom, vajon megengedik-e, hogy azt a háromperces beszédemet elmondhassam Puerto Ricóban a cég idei közgyűlésén, arról nem is beszélve, hogy mi lesz velem, ha addigra megkapom Kagle állását, és nekem kell kézben tartanom az egész közgyűlést. Jól fogom csinálni? Leszek olyan jó, mint amilyen, tudom, tavaly lettem volna, ha Green megengedi, hogy elmondjam a háromperces beszédemet? Azt hiszem, azt a strici Greent is gyűlölöm, de ezt inkább nem vallom be a feleségemnek. Miért is vallanám be akárkinek, hogy gyűlölöm azt az embert, akinek a keze alatt dolgozom, és félek tőle, mégis tovább dolgozom nála? Miért gyötröm magam olyasmi miatt, ami legjobb esetben sem lett volna több, mint egy háromperces mulatságos beszéd? Leszakadóban az ég, a fejünkre omlik, én meg csak ülök, és könnyeket hullatok roppant érzékeny hiúságomnak egy nem gyógyuló karcolása miatt. A fiamnak legalább valóságosak a problémái. Térben helyezkednek el. A tornaterem plafonjáról lógnak lefelé, és egy testnevelő tanár sötét, gonosz arcáról bámulnak rá haragosan.) A fiam ifjú és gyakorlatias elméje számára oly céltalannak látszik végigcsinálni egy iskolaévet, bonyolult módokon alkalmazkodni az emberekhez, öregekhez és fiatalokhoz, jókhoz, közömbösekhez és rosszakhoz, csak azért, hogy aztán minden kapcsolat megszakadjon, amikor véget ér a tavasz, és eljön a nyár (számára, és most már az én számomra is, az év szeptemberben kezdődik, és júniusban zárul. Nyáron egy helyben topog az idő. A nyár arra való, hogy az ember leltárt csináljon, összeadja a bankszámláit és kurválkodjon); aztán ősszel újra végigmenni ugyanezen a szívszaggató folyamaton, új kapcsolatokba beilleszkedni, amelyekről kezdettől fogva tudja, hogy jövő tavaszra épp úgy fel fognak bomlani (éppoly módszeresen és értelmetlenül, mint az évszakok változása, és éppúgy minden üdvös cél nélkül. Az évszakok nem azért váltják egymást, mert mi akarjuk), s ő megint ott marad elszigetelten, kirekesztve, mindenféle menedéket nyújtó kapcsolatrendszer nélkül (az otthon nyilvánvalóan nem elég szilárd számára), amelyben biztonságosan tájékozódhatna, többé-kevésbé meggyőződve arról, hogy egy darabig ki is fog tartani, és a dolgoknak jelentésük és irányuk lesz benne, amelyek nem fognak hirtelen, minden magyarázat nélkül összemosódni és megváltozni. (Hol van manapság bármelyikünknek olyan vonatkoztatási rendszere, amely legalább a horizontig terjedne, ami csak tizennyolc mérföldnyire van?) A fiam sokat töri a fejét ilyesmiken. (– Milyen messzire van innen a horizont?

– A tengerszinten tizennyolc mérföldnyire – vágom rá. – Vagy csak tizennégyre. Elfelejtettem, hogy a kettő közül melyikre.

– Miért a tengerszinten?

– Nem tudom. Lehet, hogy ha az ember magasabban van, messzebbre ellát.)

Már jó előre ilyesmiken töri a fejét (bár nem ezekkel a szavakkal, ezek az én szavaim. Még csak kilencéves, nincs olyan szókincse, mint nekem. Hol voltam én, amikor kilencéves voltam? Barátok közt elszigetelten, én is az elemi iskolában, ahol kötelező volt évente kétszer elmenni a fogorvoshoz, és rendbe szedetni a fogaimat, a fejemet pedig évente egyszer-kétszer megvizsgálta egy ápolónő benn az osztályban, ahogy az összes többi gyerekét, fehérekét, feketékét, zsidókét és olaszokét is, hogy nincs-e benne serke, anélkül, hogy valaha is elárulták volna, mi az a serke, bár a hangsúly jelezte, hogy valami rossz. Ezt a próbát mindig kiálltam. Nem tudom, hogy éltem volna túl, ha egyszer elbukom rajta. Egyszer egy kislány bepisilt az osztályban, a padjában, a földrajzi röpdolgozat alatt, és mindenki tudta. Nem tudom, hogy élte túl. Nem hiszem, hogy én túléltem volna, ha valaha a nadrágomba pisilek az osztályban egy földrajzi röpdolgozat alatt). Amikor a fiam így előre töri a fejét, hajlamos olyan dolgokon töprengeni, amelyek zavarba ejtik vagy kínozzák. (Szinte soha nem lát maga előtt semmi jót. Vannak vágyai; soha nem gondolja, hogy beteljesülnek, pedig tudja, hogy én nagyjából mindent megígérek és megadok neki, amit csak kér, és azonfelül minden mást, amiről úgy gondolom, hogy szeretné, és meg kellene kapnia. Amikor alkalma nyílik, hogy valami kellemes dologra gondoljon, ami valószínűleg megtörténik majd vele, ábrándjai a visszájukra fordulnak: máris azon kezd bánkódni, hogy nem lesz belőle semmi. Elveszti, mielőtt még az övé lett volna. Olyan, mint az ügynökeink meg én: a tapasztalat beprogramozta, hogy a legrosszabbat várja és kívánja – csak hogy túl legyen rajta.) Ez mindig elrontja a nyarát. (A nyár elejét az teszi tönkre számára, hogy meg kell szoknia annak a tengerparti vagy vidéki nyaralónak a környékét, amelyet az illető évben kibérelünk. Táborba nem hajlandó menni, és már a lányom se akar, pedig nem szeretnek velünk lenni. Soha nem tudjuk, hogy mit csináljunk Derekkel. Mindig rém kínos rejtegetni; és ugyanolyan kínos elővezetni. A nyár végét meg a közeledő ősz teszi tönkre a fiam életében. Néha, mindkettőnk nagy elkeseredésére, a kora nyári és késő nyári gondok összefolynak, ilyenkor, ha az előbbiek egy darabig alábbhagynak, már ott vannak az utóbbiak, felőrölve a lelki nyugalmát. Néha tojik rám, és én akkor elkezdek mindenen aggódni, egyebek közt azokon az ellenséges érzéseken is. amelyek erjedni kezdenek bennem iránta. Félek, hogy kezdem nem szeretni.)

Tudom (és bosszankodom miatta), hogy már hetekkel a nyár vége előtt elkezd csüggedten rágódni az összes megpróbáltatásokon, amelyekről tudja, hogy lesben állva várják: az iskolai tanulás, a teljesítmények, amiket tornából várnak tőle (futós és cselező játékokat szívesen játszik, azokban gyors, fürge és ravasz), az új tanítónők, a régi tanítónők, az igazgató, az igazgatóhelyettes, a politechnika-tanár és a természetrajz tanítója (a politechnika-tanároktól és a természetrajz tanítóitól mindig tartott. Talán mert azok férfiak), az énektanárnő (vajon ez is meg fogja-e követelni, hogy álljon föl, amikor sorra kerül, és egyedül énekeljen néhány hangot, hogy meg tudja állapítani, melyik szólamba ossza be a kórusba, amelyben a heti iskolagyűléseken szerepelniük kell?), a magasabb osztálybeli vigyázók (nála nagyobb és erősebb fiúk, akiknek joguk van parancsolgatni neki, meg idősebb, magasabb lányok, a hatalom jelvényeivel és karszalagjaival, és bimbózó mellekkel, amelyek rejtélyesen és fenyegetően dagadnak feléje. Emlékszem, hogy volt, mikor én voltam kicsi), és az előző iskolaévből ismerős fiúk meg lányok, akik nem lesznek ott többé az osztályban. Megsiratja az ismerős gyerekeket, mind a fiúkat, mind a lányokat. még azokat is, akiket nem szeretett, amikor más környékre költöznek, vagy a szüleik átíratják őket egy magániskolába (a jelek szerint egyre többen és többen visszük át a gyerekeinket magániskolákba, amelyek drágák és nem éppen jók, aztán újra átíratjuk őket más magániskolákba, amelyek semmivel sem különbek. Nem szeretjük ezeknek a magániskoláknak a vezetőit. A dolgok mintha egyre inkább a felbomlás állapotába züllenének, hamarosan már semmi nem marad. Nincsenek többé újságok, folyóiratok vagy áruházak. Nincsenek többé mozik. Csak alkalmi áruházak és kábítószerek. Azt hiszem, egyre többen és többen vagyunk – nemcsak én –, akiket tulajdonképpen nem érdekel, hogy mi történik a gyerekeinkkel, csak ne történjen velük túlontúl korán), meg azt az egy-két gyereket, aki nyáron vízbe fulladt, vagy elütötte egy autó (azoknak az ismerős gyerekeknek a száma, akiket évente baleset ér, baljós pontossággal megegyezik azoknak a balesetet szenvedett felnőtteknek a számával, akiket a cégnél ismerek. Az osztályunkon Martha meg fog bolondulni), meg azokat a többieket, akiktől a földszinti irodákban lezajló kérlelhetetlen és kiismerhetetlen folyamatok eredményeképpen (melyek során felnőttek gürcölnek serényen élő gyerekek nyilvántartásaival, akik a dossziék lapjain és a kartotékszekrények kartonjain máris halottak) meg kellett válnia (ahogy a mandulánktól meg a tejfogainktól), és akiket különböző más osztályokba szórtak szét. Utálja, ha meg kell válnia olyan tanítónőktől, akik kedvesek voltak hozzá.

(– Min búsulsz annyira? – kérdezem tőle, amikor nem bírom már némán elviselni a gondolatot, hogy egyedül van az aggodalmaival.

– Nem búsulok – válaszolja.

Bárcsak többet tudnék neki segíteni. Bárcsak engedné, hogy megpróbáljam.)

– Min búsulsz? – kérdezem újra.

– Nem búsulok – feleli, és felpillant rám, szemében a meglepetés árnyéka.

– Akkor miért vágsz olyan komor pofát?

– Gondolkoztam.

– Min gondolkoztál – makacskodom mosolyogva –, amitől olyan aggodalmas a képed?

– Nem tudom. Már elfelejtettem.

– Olyan mogorva az arcod.

– Nem tudom, az mit jelent.

– Szomorú.

– Nem vagyok szomorú.

– Fáradt?

– Lehet, hogy álmos vagyok.

– Sokáig fönnmaradtál?

– Néha nem alszom el azonnal.

Néha azon tűnődöm, tényleg annyit szorong-e, mint ahogy én gondolom. Néha azt hiszem, hogy még többet. Óvatos kis jószág (vagy annak látszik. Tudom, hogy aggódom érte, és fel vagyok rá készülve, hogy vele is a lehető legrosszabb fog történni. A feleségem is. Azelőtt a lányomért is aggódtam, mikor még kicsi volt, de most már elmúlt tizenöt éves, és a legrosszabb még nem történt meg. Mi a legrosszabb? Nem tudom biztosan). Lehet, hogy már megtörtént a legrosszabb, csak nem vettük észre, mert a fiamnak, most, hogy visszagondolok rá, soha nem volt könnyű a sora (a lányomé pedig most egyenesen pocsék, hacsak nem színészkedik ő is. Nem volna vicces, ha mind a ketten boldogtalanabbnak játszanák meg magukat, mint amilyenek, csak azért, hogy dacoljanak velünk, és idegesítsenek minket? Hahaha. Én egy csöppet sem találnám viccesnek. Már kisbaba korában, a járókában úgy látszott, mintha nagy, rejtelmes, intelligens szemével mindent magába szívna, amit csak maga körül lát, aztán óvatosan mérlegelné, amit magába szívott, mielőtt döntene, és megengedné magának, hogy reagáljon rá – még amikor ösztönszerűen reagált, például amikor hirtelen elvigyorodott vagy fölkuncogott, mintha még akkor is mindig közbeékelődött volna egy kis előre megfontolt halogatás, egy egészen kicsiny szünet; de mégiscsak szünet, amely alatt a döntést meghozta. Még amikor pénzt kínálok neki, vagy jégfröccsöt, egy pillanatig akkor is elmélyülten fontolgat, mielőtt elfogadja. Gyakran elveszítem a türelmemet. Néha kiabálok vele, és szégyellem magam miatta – aztán letagadom, hogy kiabáltam, és megpróbálom meggyőzni, hogy csak nyomatékosan beszéltem, így persze nem lehet bizalmat ébreszteni. Kárpótlásul megpróbálok bőkezű és barátságos lenni hozzá.

– Mondjál igent vagy nemet – követelem tőle, magyarázatképpen. – Mi a különbség a között, hogy igazad van-e vagy nincs? Mit vesztesz azzal, ha tévedsz?

A fiam zavarban van.

Fél. hogy hibát követ el. így aztán velem szemben követi el, a habozásával).

Tudom, mostanában biztosan azon töri a fejét, miért alakult így az élete, miért vált szakadatlan nehézségek sorává (miért kiabálok vele olyan gyakran, legalábbis látszólag, hiszen kétségkívül fölemelem a hangomat), vagy hogy eljön-e számára valaha is a nyugalom és a boldogság időszaka, amikor nem fognak újabb engesztelhetetlen démonok leselkedni rá, ott mocorogva az időben, készenlétben, ahogy a találkozás pillanata közeledik, úgyszólván szemmel láthatóan. (Tudom: mindezeken én is töröm a fejem vele kapcsolatban. Mikor lesz képes elengedni magát, és könnyen venni a dolgokat, hogy én is elengedhessem magam, és könnyen vehessem a dolgokat?)

– Mondd el, mit akarsz csinálni? – kérdezem tőle sokszor, vigasztalhatatlan, rosszkedvű aggodalomban. – Mi akarsz lenni?

– Szeretnék egyszer megtanulni kocsit vezetni.

– Mindenki vezet.

– Ha meg tudok. Mit gondolsz, meg fogok tudni?

Szereti a benzinszagot, és fél a tűztől, a magasságtól és a sebességtől (de a repülőgéptől nem, amikor rajta ül).

Mennyire belefáradhatott már (érzem) a kihívásokba és a csapásokba, akár egy kimerült, viharvert öregember (homunkulusz), vagy egy rezignált, haldokló, ősz hajú öregasszony, aki megkönnyebbülten omlik a halál karjai közé. Gyakran, amikor a jelek szerint valami különlegesen romboló természetű dolog marcangolja az agyát, kísérteties megdöbbenés árnyéka hullik arcának törékeny, finom vonásaira, sebzett tekintetében egész lényét átjáró ámulat ül, mintha mélységesen fölzaklatná az a tény, hogy egyáltalán valami baja van.

Úgy látszik, szinte sehol nem érzi magát fesztelenül, csak itthon, bár mindig sokat nevetgél, amikor ismerősök közt van. Vicceket farag. Szellemes, és tehetsége van a könnyed és fantáziadús beugratásokhoz. Ezek főleg szóbeliek, mindig ártalmatlanok, és ilyen vagy olyan szempontból rendszerint sikeresek. Biztonságot és láthatatlanságot keres a humorban. (Én is. Én a szexben találom meg, az is mindig humoros.) És szorgosan fáradozik, hogy behúzódhasson egy anyaméhszerű atmoszférába, ahol együttérzés és jó kedély veszi körül, hogy aztán mindörökké ott éljen (akárcsak az, az énem, aminek, azt hiszem, tulajdonképpen gondolom magam, ravaszul bebábozódva önmagámban, titokban elrejtőzve egy rókalyukban, amiről senki nem tud), álcázva, közben majdnem egyfolytában óvatosan kifelé kukucskálva (énem egyik részével mindenképpen), hogy megnyugtassa magát (magamat), hogy külső védőburkunk még megvan és ép (és mi is megvagyunk, épen), és sietve visszahúzódva (rémülten kutatva az akadálytalan menekülés útját, és, biztos vagyok benne, rémülten hiába kutatva), amikor megpillantjuk, vagy azt hisszük, hogy megpillantjuk a sérülés, a kipukkadás, a széthullás veszélyének bármiféle baljós előjelét. (Idegesíti a baseball, mert nem érti.) Ösztönszerűen mindig meg akarja kedveltetni magát; azt akarja, hogy ne legyenek ellenségei, nem szereti a nézeteltéréseket, és nem élvezi a versengést. Akkor érzi magát a legkevésbé veszélyben, amikor körülötte mindenki boldog és elégedett (amikor hagyjuk, teljes közönyt színlel Derek iránt, és megpróbál úgy tenni, mintha képes volna nem venni róla tudomást); legveszélyeztetettebbnek mogorva és mérges emberek közelében érzi magát, különösen az enyémben. (Időnként, azt hiszem, nagyon fél tőlem, mint ahogy fél minden mogorva idegentől, aki komoran bámul maga elé egy gyorsbüfében, sőt, ahogy Forgionétól vagy Forgione helyettesétől fél, akik azt követelik tőle, hogy másszon fel a kötélen, függeszkedjen, bukfencezzen, csináljon fekvőtámaszt és kosárlabdázzon, amikről a kisfiam úgy találja, hogy képtelenség jól csinálni, rejtélyesek és érthetetlenek.) Ő a családom egyetlen tagja, aki nem szívesen jön be a dolgozószobámba megzavarni engem. (Még ahhoz is félénk, hogy lefekvéskor bejöjjön jó éjszakát kívánni, bár én folyton kérem, hogy jöjjön, és folyton biztosítom róla, hogy nem zavar.)

– Jó éjszakát! – kiabál be a folyosóról, olyan messziről, annyira visszahúzódva, hogy nem is látom, amikor elfordítom a fejemet és fölnézek, aztán riadtan visszavonul a szobájába, hacsak nem kiáltok tüstént utána:

– Jó éjszakát. Gyere be egy percre, jó?

Hacsak rá nem veszem. De mihelyt rávettem, hogy jöjjön be a dolgozószobámba beszélgetni, máris kevés mondanivalónk van egymásnak. Válaszfalat hoz magával. Vagy nekem van saját válaszfalam. De én beszélgetni akarok vele. Nincs miről beszélgessünk. Keresgélnem kell a kérdéseket. Ő meg nemigen válaszolgat. Rákényszerít, hogy faggassam; egyszavas válaszokat ad. Azt hiszem, tudja, hogy igazából nem érdekelnek a kérdéseimre adott válaszai – mintha ingerült és makacs lenne, amiért egyáltalán kérdezősködni próbálok.

Óvakodik a sunyi, rossz arcú idegen férfiaktól és azoktól az őrült tekintetű férfiaktól és nőktől, akik hangosan, hevesen beszélnek magukban az utcán. (Fél szemmel mindig őket vigyázza. Sokuknak olyan mocskos a szája.) Mindenféle szokatlan viselkedés elveszi a bátorságát (még az enyém is, mikor részeg vagyok, vagy amikor bizonyos módon heccelődöm, nyilvánosan vagy a barátai előtt. Jobb szereti, ha megőrzőm a méltóságomat, amikor mások is jelen vannak). Ha kihoz a sodromból a feleségem vagy a lányom, vagy ha közülük kezd el velem kiabálni valamelyik, a fiam hajlamos még sokáig rágódni heves mozdulatainkon, kegyetlen fenyegetőzéseinken és vádaskodásainkon, pedig a veszekedés már régen véget ért, és mi többiek már megint jóban vagyunk. A feleségem meg én most már igyekszünk nem veszekedni a gyerekek előtt, főleg azért, mert a marakodásaink ilyen rossz hatással vannak a kisfiamra (és általában pezsdítő hatással a lányomra. Felvidítják. Alányom mohón jön szimatolni, valahányszor megorrontja egy készülődő házastársi veszekedés elemeit, és gyakran ravaszul, ingyen és bérmentve ő szolgáltatja a kirobbantásához szükséges megjegyzést is, bár néha falfehéren és rémülten sompolyog el, ha a kitörés, amelyet azért siettetett oly lelkesen, hogy megfigyelhesse, s amelyben, azt remélte, majd ő is részt vehet, vadabb és bántóbb lesz, mint ahogy elképzelte. Többször előfordult, stadionok, cirkuszok vagy bevásárlóközpontok melletti nagy, zajos és zsúfolt bisztrókban, vendéglőkben, szállodai előcsarnokokban, vasútállomásokon, vagy más, hasonló, barlangszerű fedett terekben, ahol idegenek vettek bennünket körül, hogy a kisfiam úgy érezte, valaki izzó dühvel és jeges undorral bámul rá, és valami gonoszat forral ellene. Ezt el is mondta nekem; néha le is írta és azonosította az illetőt, de az arcát soha nem merte még egyszer arra fordítani, hogy újra megnézze. Mikor én gyorsan odanéztem, hogy farkasszemet nézzek azzal a pasassal, akiről beszélt, soha nem voltam képes határozottan azt állítani, hogy tévedett. De mindig azt mondtam neki, hogy csak képzelődik. Ezt azért csináltam, hogy megnyugtassam). Az a szokása, hogy hosszú időn át türelmesen tépelődik magában a dolgokon, végigkutatja az agyát, titkos rejtélyek kulcsát keresve, és gyakran egyszerűen képtelen vagyok megállapítani, vajon tényleg belesüppedt-e valami fojtogató kényszerképzetbe, vagy pusztán elengedi magát, és csak én képzelem, hogy problémái vannak. (Én teszem őt rejtélyessé. Nem akarom, hogy a fiamat olyan dolgok nyugtalanítsák, amelyeket nem hajlandó megbeszélni velem, még ha én állok is azoknak a dolgoknak az élén, amelyek izgatják. Nem szeretem, ha bármit is eltitkol előlem. Azt szeretném látni, hogy megbízik bennem. Szeretnék biztos lenni abban, hogy alig várja, hogy teljes választ adhasson a kérdéseimre, még akkor is. ha a válaszai esetleg csöppet sem izgalmasak, és egyikünket sem érdekelnek túlságosan. Honnan tudhatnám, unalmas-e, amin gondolkozik, amíg nem tudom, hogy mi az? Szeretném, ha mindent el akarna mondani nekem, amit csak gondol, még mielőtt nekem eszembe jutna megkérdezni. Hiszen végül is ő az egyetlen fiam, és azt hiszem, meg kellene értenie, mekkora szükségem van rá.)

Jóképű fiú, kedves és kíváncsi, és mindenki szereti (legalábbis úgy látszik. Az embereknél sose lehet tudni. Bár ő tudja. És én tudom, hogy tudom). Finom homok szőke haja van, csipkelődő, intelligens, jó a humorérzéke, sápadt, keskeny a válla, vézna a karja. Nem erős gyerek. Karcsú. Az egészsége jó. (Meg vagyunk vele elégedve. Most a lányom is meg van vele elégedve, bár régebben irigyelte, és komiszkodott vele; és mindnyájan szeretünk másoknak beszélni róla.) Rávenni, hogy panaszkodjon, az olyan neki, mint a foghúzás. (Hajlamosak vagyunk boldognak tartani, és alkalmi engedetlenkedéseit, ellenállását vagy elkeseredését a fáradtság, torokfájás vagy láz tüneteiként diagnosztizálni, vagy egyszerűen az elviselhető, gyerekes rosszalkodás normális jelének tartani.) Jó kisfiú ő, és mindig is az volt. Ahogy a feleségem meg én időnként hangosan és büszkén töprengünk rajta: szinte túl jó, hogy igaz legyen (és nem is az! Valami baj van, azt hiszem, mindig is tudtam, bár soha nem volt hozzá elég bátorságom, hogy kimondjam, vagy akár csak szembenézzek a gondolatával, anélkül, hogy sietve el ne hessegessem. A feleségemet csak az aggasztja, hogy netán homoszexuális lesz, ha felnő, bár a világon semmi oka nincs arra gyanakodni, hogy az lesz. Én emiatt csak egy picikét aggódom.

– Csak azért jó, hogy engem bosszantson! – vádaskodik a lányom indulatosan a fiam előtt, azoknak a játékos vagy viharos vitáknak a során, amelyeket hol az egyik, hol a másik robbant ki, hol humorosan, hol heveskedve. – Örökké senki se lehet ilyen jó.

– Te leszbikus – vág vissza a fiam diadalmasan.

És erre mindnyájan kénytelenek vagyunk szeretetteljes méltánylással felkuncogni, bár a feleségem nem biztos benne, illik-e előttünk ilyesmiket mondani, egyáltalán egészséges és helyénvaló dolog-e, hogy valamelyik gyerekünk ilyen szavakat használjon, sőt, akár csak ismerjen).

Pedig valami baj tényleg van. azt hiszem, bár vérfagyasztó kételyeimet mindig megtartottam magamnak (mintha azzal, hogy nem veszek tudomást valami esetleg fölmerülő kellemetlen dologról, el is hárítanám. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy ezzel a módszerrel még a rákjukat is meg tudják gyógyítani. A feleségem, például. Valami rossz fog történni a kisfiammal. Ezt most már tudom. Tudom, hogy meg fog történni. És valami rossz fog történni velem is, mert vele történik. Talán már folyamatban is van. Azt hiszem, igen. Réges-régen elkezdődött), azzal a csacska, kimondatlan imádsággal, hogy gyógyuljon meg (elsősorban inkább az én érdekemben, mint az övében), fokról fokra, magától, rendesen, és kíméljen meg attól a kíntól és problémától, hogy foglalkoznom kelljen vele, vagy legalább maradjon a baja lappangó állapotban, és senki más ne jöjjön rá, amíg végig nem élem a rám kiszabott három tucat plusz tíz évet, jókedvben, jólétben és teljes megelégedettségben (hahaha. Aztán majd meghalok természetes halállal), és többé nem árthat nekem az a tragédia, bármi légyen is, amely meggyötri, és súlyosan megnyomorítja (nem bírom elviselni a fájdalmat), vagy végzetesen letaglózza. Az esélyeimet illetően szkeptikus vagyok, mert megfigyeltem, hogy az emberek általában többé-kevésbé olyannak nőnek föl, amilyennek kezdték; és azt hiszem, minden nagyszájú vagy csöndes férfiban és nőben, akit csak ismerek, valahol belül, elrejtve, ott van a teljesen kialakult, de befejezetlen kislány vagy kisfiú, aki valamikor volt, és aki örökre meg akar maradni olyannak, amilyen mindig is volt, magányosan lebegve a saját múltjában, reménykedve, de hiába várva az újrakezdésre, emésztően vágyakozva a társaságra, csüggedten sóvárogva annak az időnek az eljövetelére, amikor biztonságos, normális és lehetséges lesz számára, hogy túláradva kitörjön, kitárja a karját, teleszívja a tüdejét éltető levegővel, és végre félelem nélkül felkiálthasson:

– Hé! Itt vagyok. Hát nem találsz meg? Nem lehetnénk most már együtt?

És valahol ott rejtőzik bennem, tudom (érzem odabenn magamban. Érzem, kétség sem férhet hozzá), egy félénk kisfiú, pont olyan, mint a kisfiam, aki szeretne a kisfiam legjobb barátja lenni, szeretne kijönni, és játszani vele.

A pozitív oldalon: úgy látszik, kezdi kinőni a félelmeit, azt mondja, már nem fél a méhektől, a pókoktól, a hernyóktól, a rákoktól és a medúzáktól, és én nagyon szeretnék hinni neki.

– Így van – ismételgeti makacsul. – Mikor utoljára láttam egy mehet, még csak el se akartam menni onnan.

– De féltél? – fogom vallatóra. – Közel jött hozzád a méh?

– Volt velem valaki – vallja be.

Ragyogó matekban és jó a természettudományokban is, de már nem akar egyikben sem kitűnni (nagy bosszúságára a tanárainak, akik tudtára is adják a csalódásukat. Ő meg nem érti a helytelenítésüket). Mindenféle zavarodottságai közé, biztos vagyok benne, belekeveredik egy megdöbbentő méretű, megoldatlan ödipusz-komplexus, meg a vele járó iszonyatos kasztrációs félelmek (az enyém, persze), csak ahhoz még kicsi, hahaha, hogy az efféle dolgok már most izgassák.

Úgy gondolja (azt hiszem), hogy sokkal kisebb, mint amilyen a valóságban. Azt hiszem, azt hiszi, hogy fura a külseje, csalódást okoz, és hogy mi el akarjuk hagyni, el akarjuk vinni valahova messzire, aztán otthagyni. Hogy ezt miért akarnánk, azt nem tudja; nem mondja. (Talán azt hiszi, azért akarjuk elhagyni, mert úgy gondoljuk, hogy túlságosan kicsi. Pedig nem kicsi. Átlagos, csak azokkal a vele egykorú fiúkkal összehasonlítva kicsi, akik magasabbak nála. Egy kicsit kicsi, és nincs értelme azt mondani neki, hogy nem az.)

Régebben, amikor elvittük valahová, ahol még sose járt, sőt, egyes olyan helyeken is, ahol már volt, valakinek a lakásán, vagy egy nyilvános helyen, ha az elhagyatott volt, vagy zajos és zsúfolt (hogy sötét vagy világos, az nem számított. Nem szerette a tömeget; nem szerette az ürességet. Nem szerette, ha ilyen helyre vittük. Nem szerette, ha egyáltalán elvittük valahová. Mikor elindultunk, nem volt meggyőződve róla, hogy csakugyan oda megyünk-e, ahová mondtuk neki, és amikor már ott voltunk, nem bízott benne, hogy vissza is akarjuk-e vinni), ügyesen mindig úgy manőverezett, hogy a válla vagy a keze hozzáérjen a feleségemhez vagy hozzám, kitartóan testi kapcsolatban próbált maradni valamelyikünkkel, legalábbis addig, amíg alaposan meg nem vizsgálta a környezetét és minket, s nem jutott elégedetten arra a következtetésre, hogy még nem érkezett el az idő (hogy ez még nem a végpusztulás. Az ítéletet már meghozták. Csak végrehajtásának pillanata maradt kétséges). Erősen ragaszkodik mindahhoz, amiről tudja, hogy az övé (pedig egyáltalán nem örül annak, amiről tudja, hogy az övé). Nem akar elveszteni minket. Nem akar egyedül lenni, még otthon sem, rendszerint nyitva hagyja a szobája ajtaját, és nem sok időt tölt benne. (Nyugtalanítja, amikor a ház más szobáiban csukott ajtókkal találkozik. A lányom mindig csukva tartja a szobája ajtaját, szinte kihívóan dacos gesztusként. A mi ajtónk lehet nyitva, lehet zárva. És esténként meg reggelente, amikor a feleségem meg én szeretkezünk, vagy valamelyikünk úgy gondolja, hogy esetleg szeretkezni fogunk, be is van zárva. Nem akarjuk, hogy nézzen bennünket valaki. A társas szex soha nem lesz nekünk való.) Nem szeret olyan emberekkel együtt lenni, akikben nem bízik; és nem bízik azokban az emberekben, akiket csak rövid ideje ismer. Bennünk se bízik mindig. (Így aztán ki marad, aki az övé?) Belecsimpaszkodik a kezünkbe, és nem hajlandó elereszteni. Gyakran zavarba jövünk ettől. Rávesszük, hogy eressze el a kezünket.

– Engedd el – könyörgünk neki. – Engedd el a kezemet. Kérlek, engedd most már el.

Ilyenkor kifut a vér az arcából meg az ajkából (az ajka teljesen elkékül. Amikor nagyon feszült, mindig kékes árnyalatú lesz az ajka). Remegni kezd, nagyokat nyel, és megnémul; különösen, ha miután rákényszerítettük, hogy eressze el a kezünket, arra is rákényszerítjük, hogy menjen el valahová, és játsszon egyedül, vagy azt mondjuk neki, hogy üljön le szépen, és várjon, miközben mi elmegyünk valahová; ahol nem láthat minket. Szívszaggató, könyörgő tekintettel mindig megtorpant egy pillanatra, valahányszor azt mondtuk neki, hogy menjen ide vagy oda, és játsszon, így aztán ezt abbahagytuk. (Nem akarta, hogy bárki is lássa fájdalmas riadalmát, még akkor sem, ha előttünk kimutatta. Abbahagytuk: nem cipeljük többé magunkkal olyan helyekre, ahová nem akar eljönni. Választhat: jön, vagy otthon marad nélkülünk. A lányom mostanában rendszerint túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy túlságosan sok figyelmet szenteljen neki.) Mindig elszomorodik és megzavarodik, amikor valamelyik néger cselédlányunk vagy fehér gondozónőnk kilép tőlünk (még akkor is, ha esetleg nem is szerette. Rendszerint nem szereti őket, és nem akarja, hogy többet kelljen érintkeznie velük, mint amennyit muszáj). Úgy érzi, esetleg azt tervezzük, hogy majd rajta is ugyanígy fogunk túladni.

– Meg akartok szabadulni Derektől? – kérdezte.

– Nem – hazudtam.

– És tőlem nem akartok megszabadulni?

– Nem. Miért akarnánk?

– Van valaki, akitől meg akarsz szabadulni?

– Nincs.

– Olyanoktól, akik nálad dolgoznak?

– Nem. Csak egytől. Miért akarnánk tőled megszabadulni? Te nagyon jó gyerek vagy.

– És ha nem volnék?

– Akkor még mindig túl jó volnál.

– Néha – vallja be töredelmesen, lágy (talán ravasz) mosollyal – éjjel azt álmodom, hogy egészen egyedül vagyok valahol, és nem tudok hová menni. És sírok. Mikor fölébredek, nedves az arcom. Néha – folytatja alázatosan, hiszen már elhatározta, hogy elmondja –, néha nem is alszom, amikor ezt álmodom.

Szomorú a tekintete, mikor befejezi, és kutatóan, óvatosan, némán várja a válaszomat.

(Már nem tudom többé, azért mesél-e nekem ilyesmiket, mert ez az igazság, vagy mert észreveszi, milyen nagy hatással vannak rám ezek a dolgok. Iránta táplált érzelmeimet kezdi befelhősíteni a bizalmatlanság és a keserűség. Egyre gyakrabban érzek belső ingert, hogy vitatkozzam és versengjek vele, ahogy a lányommal. Megpróbálom nem csinálni.

– Haragszol? – kérdezi.

– Nem – hazudom.)

Vagy ahogy valamelyik nap megkérdezte tőlünk, amikor felöltöztettük, inget, kötött nyakkendőt és kiskabátot adtunk rá, hogy, mint mondtuk neki, elvigyük a cirkuszba ((tényleg cirkuszba akartuk vinni, bár ezt a jelek szerint nem hitte el; és olyan szeretni való, egészséges és csinos volt a rózsaszín kockás ingben, amit én vettem neki a Brooks Brothersnél a fiúruha-osztályon, meg a pöttöm kék blézerben, amit szintén a Brooks Brothersnél vettünk neki, a frissen mosott, nedves, gondosan elválasztott és megfésült, fénylő, selymes hajával – ami viszont a sajátja, és nem a Brooks Brotherstől van, hahaha.

– Elég tiszta vagyok? – kérdezte, elfordulva a földig érő tükörtől, miután lesikáltuk, megtörölgettük és felöltöztettük.

– Tiszta, mint a patyolat – nyugtattam meg.

– Ragyogó tiszta – tette hozzá a feleségem).

– Mondjátok csak, nem akartok ti engem betenni egy taxiba, és aztán otthagyni?

– Nem. hát persze hogy nem! – vágom rá dühösen és megdöbbenve. – Ugyan mi a csudáért akarnánk mi ilyet?

Önmegszégyenítő vállrándítással válaszol: – Nem tudom.

De úgy látszik, tudja.

– Miféle játékot játszol te velem? – reccsentek rá. – Vagy komolyan gondolod ezt? Komolyan azt hiszed, hogy otthagynánk egy taxiban? Mit szólna a taxisofőr?

– Kérdezhetek tőled valamit? – kérdi alázatosan.

– Mit?

– Amit szeretnék.

– Kérdezz, nem fogok megharagudni.

– Most is haragszol.

– Nem fogok jobban haragudni.

– No, kérdezz – mondja a feleségem.

– Ha majd meg akartok szabadulni tőlem, hogy fogjátok csinálni?

– Csókkal és öleléssel – válaszolom elkeseredve. – Tönkreteszed az egész napot. Pokoli, ilyesmiről beszélgetni egy csinos kisfiúval, aki ilyen szépen ki van öltözve, kockás ingben, nyakkendővel, blézerben. És egy klassz vendéglőbe is elviszünk ebédelni.

– Nem akarok elmenni.

– De igen, eljössz.

– Nagyon fogod élvezni.

232 – Még a cirkuszba se akarok elmenni.

– De igen, eljössz.

– Nagyon fogod élvezni.

Nem szeretem a földalattit. (Vannak rémült, ijesztő fantazmagóriáim, középpontjukban a fiammal, amelyekben eltéved, vagy elvész a földalattin, de soha, álmomban se gondoltam arra, hogy valahol szándékosan otthagyjam, vagy akár csak ott akarjam hagyni. Az ajtó becsukódik közöttünk, mielőtt mind a ketten be vagy ki tudnánk szállni, és elválaszt minket. Vagy megyünk, kettesben, én egy pillanatra elfordítom a fejemet, és mire visszafordulok, a fiam eltűnt. Vagy megfeledkezem róla: kiesik a fejemből, és csak később jut eszembe, amikor már nincs ott, és nyom nélkül eltűnt az álmomból, hogy hiszen velem kéne lennie. Sejtelmem sincs róla, hová mehetett. Nincs semmi más, csak az űr. Ilyenkor magányosnak érzem magamat, és képtelenség megbizonyosodni róla, melyikünk is veszett el. Én is elveszettnek érzem magamat.)

Visszahőköl a rossz szagoktól (talán mert rothadásra, mérges gázokra, fulladásra gondol. Nem akar a holdra repülni, soha, mint ahogy én se), és megrémítik a váratlan, hangos zajok (vagy a csúszómászó, rejtélyes, lopakodó neszek. Én is így vagyok vele, sőt, ami azt illeti, az antilopok is. Hajlamos azt hinni, hogy ő az egyetlen, akire az ilyen dolgok hatással vannak, és ő az egyetlen, aki egyáltalán veszélyben érzi magát). Nem tudja megérteni, mire valók a háborúk, a rablótámadások, a méhek, a matek, a pókok, a kosárlabda, a kötélmászás, a szédülés, a vad és fenyegető férfiak (valódiak vagy képzeltek) és a nyilvános felelés, miért kell neki mindezekkel megbirkóznia, miért leselkednek rá szemmel láthatóan, bűzölögve, elkerülhetetlenül, kimozdíthatatlanul és engesztelhetetlenül (és őszintén szólva én sem, bár nem úgy néz ki, mintha akár én, akár más sokat tudna változtatni ezen. Ez a szokás); miért várják el tőle, hogy keményebben dolgozzon matekból, sokkal többet tanuljon, és nagyobb jelentőséget tulajdonítson neki, csak azért, mert jó a matekból, és a tanárai (javarészt nők), akik azelőtt úgy el voltak tőle ragadtatva, mert olyan koraérett tehetséget mutatott a számokhoz, most miért csalódtak benne, amiért elveszítette az érdeklődést a matek kedvéért való matek iránt, és miért adják értésére, hogy nincsenek vele megelégedve (úgy érzik, elutasította és cserbenhagyta őket); vagy hogy miért kellene keményebben igyekeznie, arra törekednie, hogy kitűnjön, elhatároznia, hogy az összes többi fiúknál jobban fog óriáslabdázni, rúglabdázni, ütlabdázni, doblabdázni, baseballozni és röplabdázni. (Csakugyan iszonyatosan soknak látszik ennyi labdát cipelgetni egy olyan ifjú emberkének, mint ő, hát nem?) Különösen a kosárlabdát gyűlöli. Nem tudja, mit várnak tőle, mit kellene csinálnia (és nem hagyja, hogy megmagyarázzam neki. Föltesz egy-egy meghatározott kérdést, és csak arra a kérdésre fogad el választ, másra nem. Udvariatlanul félbeszakít, ha megpróbálom folytatni. Rendreutasít.) Soha nem tudja biztosan, mikor dobjon kosárra és mikor passzoljon, és túl öntudatos, szégyelli bevallani, és kínosnak tartaná megkérdezni. Soha életében nem dobott még egyetlen kosarat sem, fél megpróbálni; soha nem dob kosárra, csak ha a csapatának a tagjai ráordítanak: – Dobjál már! Dobj! – Akkor dob, és hibázik. Soha nem tudja egyértelműen megjegyezni, mikor kellene blokkolni és sáncolni, és mikor kellene elkapni a labdát, passzolni, helyezkedni, és kosárra dobni. Az ösztöneire hagyatkozik, és az ösztönei nem megbízhatók. Zavarba ejtően megbomlik az ítélőképessége, hajlamos elfelejteni, hogy a többi gyerek közül ki játszik az ő csapatában és ki a másikban, miközben a játék dübörögve nyüzsög és siklik körülötte (mint valami nagy pók kapaszkodó, szétterpeszkedő lábai, úgy képzelem. Ő ezt soha nem mondta nekem). Ellenfélhez passzolja a labdát, és más ilyen szembetűnő hibákat követ el, aminek az, az eredménye, hogy taszigálják és ordítoznak vele (ő meg gyakran nem is tudja, miért. Nem tanul ezekből a hibákból, mert nem érti, mi volt a hiba. Az a veszély, hogy esetleg újra elköveti őket, megbéklyózza a gondolkodását, és növeli az esélyt, hogy csakugyan elköveti). Forgione undorodva csóválja a fejét. A fiam meg mindezt észreveszi. (Mindezt én is elképzelem, és elérzékenyülök, annyira sajnálom.) A fiam szeretne kosarat dobni, és hibátlanul passzolni meg cselezni. (Kosárra dobni nem akar, mert tudja, hogy el fogja hibázni.) Fél a kosárlabdázástól, és szeretné, ha nem kellene játszania.

Mostanában azokon a napokon, amikor torna van, egyáltalán nem akar iskolába menni. (Vagy ha nyilvánosan fel kell szólalnia. Vagy amikor tudja, hogy szóbeli beszámolót kell tartania, vagy fel kell olvasnia egy dolgozatát.) Hetenként három napon van tornája; de a többi négy nap közül hármon is szorong a torna miatt. (Szombatonként ez alábbhagy. Az egynapos iskolai szünetek nem nyújtanak enyhülést. Csak ha olyan napra esnek, amikor tornája volna. Akkor ujjong.) Most már fél Forgionétól, úgy érzi, a tornatanár megveti, és fél a helyettes tornatanártól (akinek nem tudja a nevét, s mintha arra célozgatna, hogy senki sem tudja; és nem is írja le, úgyhogy fogalmam sincs, hány éves, vagy mekkora termetű), ez nyilván újabb szörnyű veszély számára, amit el kell hárítania. (Önöknek hogy tetszene: szelíd, kissé félszeg kisfiúnak lenni, akiben semmi agresszivitás nincs, és aki valamivel alacsonyabb és véznább az átlagnál, ha hetenként háromszor, minden hétfőn, szerdán és pénteken – olyan szabályosan és kérlelhetetlenül, ahogy a nap lenyugszik, az ég elsötétül, a földgolyó elfeketedik és kihal, és kísértetiesen kihűl az a meleg ígéret, hogy valahol valaki valaha még egyszer fölébredhet – egy Forgione nevezetű egyén komor, szigorú őrizetében találnák magukat, aki idősebb, durvább és sokkal nagyobb, mint önök, iszonyatos, hatalmas, széles vállú ember, szőrös, kemény izmú és hordómellű, és makulátlan fehér vagy tengerkék tornatrikót visel, amely mintha ugyanolyan rendíthetetlen és szánalmat nem ismerő volna, mint az a hús-vér alak, amelyet öntőformaként vesz körül, akinek vad, sötét szemébe soha nem volna elég bátorságuk belenézni, és akinek van egy helyettese, akinek nem kérdezték meg a nevét, vagy nem emlékeznek rá, és aki a jelek szerint nem szereti és semmibe veszi magukat? Azt csinálhat önökkel, amit csak akar. Velem is azt csinált, amit csak akart.)

– Nem is próbál győzni – jelenti ki szemrehányóan Forgione a fiamról, miután jó lelkiismerettel nem halogathatom tovább, hogy bemenjek az iskolába, és négyszemközt szót emeljek nála a fiam érdekében.

(A feleségem piszkált föl, hogy beszéljek Forgionéval, vagy tegyek panaszt Forgionéra az igazgatónál, amitől azért vonakodom, mert alattomos dolog lenne, talán szükségtelen is, és talán még katasztrofális megtorlást is vonna maga után.

– A te gyereked, nem?

Tényleg az én gyerekem, és azt hiszem, jó lelkiismerettel igazán nem hagyhatom, hogy ilyen émelyítő bánat eméssze hetenként három délelőtt, olyan szabályosan, mint valami óramű, hát hagyhatom? Bár könnyen kiderülhet, hogy semmit nem tudok tenni a helyzet enyhítésére durva okvetetlenkedés nélkül, márpedig nekem az nem való. Biztosan kell lennie valaminek, amit tehetnék. Az a megszégyenítő érzésem van, hogy más apák biztosan tennének valamit.)

– Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami tőle telik.

– Nem akarja megelőzni a többieket.

– Azt hiszem, ilyen a természete – mormolom bocsánatkérően.

– Nem ilyen a természete, Mr. Slocum – erősködik Forgione nagyképűen. – Nem ilyennek született.

– Most ilyen a természete.

– Nincs benne igazi versenyszellem. Nem tesz meg mindent a győzelemért, ami telne tőle. Hiányzik belőle a győzelem akarása.

– Azzal nem fogja beléoltani, ha piszkálja, Mr. Forgione – kockáztatom meg félénken, olyan ártatlan hangon, ahogyan csak tudom.

– Én nem piszkálom, Mr. Slocum – tiltakozik komolyan. – Én megpróbálok segíteni.

– Fél magától, Mr. Forgione. Azelőtt szeretett tornára járni, és élvezte a játékokat. Mikor kicsi volt, mindig szeretett játszani. Most nem. Most egyáltalán nem szeret idejönni.

– Ide kell jönnie. Hacsak nincs orvosi felmentése.

– Kénytelen leszek szerezni neki.

– Csak nem engem okol ezért? – tiltakozik védekezően.

– Én nem okolok senkit. – Az előny, érzem, most az én oldalamon van, és immár magabiztosabban folytatom: – Én csak megpróbálok valami módot találni, hogy megkönnyítsem számára itt a helyzetet.

– Otthon hogy érzi magát?

– Jól. Mikor nem aggódik, amiért ide kell jönnie.

– Nem jó túlságosan megkönnyíteni számára a dolgokat.

– Én nem akarom a dolgokat túlságosan megkönnyíteni.

– Meg kell tanulnia megállni a helyét.

– Miben? Kötélmászásban?

– Itt abban. Másutt is csinálnia kell majd.

– Hol?

– A középiskolában. Esetleg a katonaságnál. Ha vinni akarja valamire, rengeteg sok mindent meg kell csinálnia, amit nem szeret.

– Nem akarok magával vitatkozni.

– Én nem vitatkozom.

– Szeretnék segíteni neki, hogy próbálja megoldani a dolgokat.

– Én segítek neki – állítja Forgione. – Bátorítani próbálom, Mr. Slocum. Megpróbálom beléoltani a győzni akarást. Nincs meg benne. Mikor vezet a váltófutásban, tudja, mit csinál? Elkezd nevetni. Azt csinálja. És akkor lelassít és bevárja, amíg a többiek utolérik. El tudja ezt képzelni? A csapatból a többi gyereknek ez egy csöppet sem tetszik, így nem lehet versenyt futni, Mr. Slocum. Hát mondja meg, lehet?

– Nem. – Rázom a fejemet, és megpróbálok elfojtani egy mosolyt. (Szeretném hangosan megéljenezni: "No, ez derék, kölyök!" Csakhogy számára ez nem valami jó.) – Azt hiszem, nem.

Halkan fölkuncogok (Forgione elvigyorodik, és halkan ő is kuncogni kezd, elégedetten csóválja kefehajú, napbarnított fejét, abban a tévhitben, hogy azért kuncogok, mert osztozom a hitetlenkedésében), mert tisztán magam előtt látom a fiamat, utcahosszal vezet egy váltófutamban, és nevet, azzal a mély, zengő, féktelen nevetésével, amely néha kitör belőle, tántorog jókedvében, miközben azon igyekszik, hogy fusson ugyan, de nagylelkűen intsen közben a többi versenyző gyereknek, hogy érjék utol, hogy aztán együtt nevessenek, és egymás mellett fussanak, amikor folytatják a játékot (hiszen ez végül is csak játék). Meg vagyok elégedve, fölvillanyoz ez a kép a fiamról, de tudom, hogy Forgionénak ezt nem szabad elárulnom (mint ahogy gúnyt vagy fensőbbségeskedést se engedhetek meg magamnak), hiszen hetenként háromszor teljesen ki van szolgáltatva Forgionénak, aki hatékonyan vissza tud vágni nekem, sokféleképpen meg tudja fenyegetni és büntetni a fiamat (míg engem biztonságos burokba foglal a pompás állásom a cégnél, a hivatalomban, ott zúznak össze a felgyülemlő órák, ott öregszem és fulladozom a butító unalomban, vagy reszketek elviselhetetlen, elfojtott hisztériámban, vagy más igényes módon foglalom el magam valami henye vagy érzéki dologgal. Ugyan ki tudná elképzelni azt a sok gonosz bűntettet vagy iszonyatos szerencsétlenséget, ami a fiamat vagy a feleségemet vagy a lányomat vagy Dereket érheti, miközben én a körmömet rágom az íróasztalomnál, vagy pisilek a vécén, vagy a Greennel való találkozások elől bujkálok, vagy Bettyt, Laurát vagy Mildredet csöcsörészem Red Parker lakásán, vagy Jane-nel flörtölök a Művészeti Osztály melletti keskeny folyosón? Én el tudom. Én valamennyit el tudom képzelni, aztán újakat találok ki, a végtelenségig. Katasztrófák masíroznak keresztül az agyamon, hívatlanul és bejelentetlenül, mint egy vámpírkaraván rakoncátlan tagjai a pokolból, vagy valami más émelyítő, kínos helyről. Miközben vállalati jelentéseket olvasok, csontvázakat látok, foszladozó, tekergős leplekben, és mondhatom, nem vigyorognak. Furcsa porszagot érzek. Borzongok, és undorodom. Gyakran megvetem magam, amiért ilyen katasztrófákról képzelődöm. Nem méltók hozzám, gyakran gúnyosan rendre is utasítom magam, amikor ilyen képzelgéseken csípem magamat, és tüstént elfoglalom magam valamivel, hogy megmeneküljek attól a fojtogató érzéstől a mellemben, attól a remegő szövevénytől, amely úgy elevenedik meg bennem, mint egy szanaszét szökdöső gyíkokkal teli vesszőfonatú kosár. Vagy mint szárnyukkal csapkodó, színtelen molyok felhője. Vagy hazatelefonálok, meggyőződni róla, hogy senkinek sincs semmi baja, ha ugyan az, aki otthon fölveszi a telefont, tudja. Általában azonban legfeljebb annyit tudok meg, hogy nincs semmi rossz hír. Még ha naponta vállalnám is azt a fantasztikus erőfeszítést, hogy sorra felhívjam családom minden egyes tagját, ott, ahol éppen van, akkor se lenne semmiféle hathatós biztosítékom arra, hogy mire befejezem az utolsó beszélgetést, nem sújtott-e le valami szerencsétlenség arra, akivel először beszéltem. Persze használhatnék három vagy négy telefont is, és elérhetném valamennyiüket egyszerre. Akkor legalább biztos lehetnék – amíg le nem tettem a kagylót. Legalább nem a rendőr vagy a mentő veszi fel a telefont, amikor hazaszólok, már ezért is hálás vagyok. Mindig azt mondom: ezekben a szituációkban jó újság, ha nincs semmi újság. Amíg a rossz hír meg nem érkezik. Hahaha. Lefogadom, hogy ezt még soha nem mondtam. Egészen mostanáig. Megint csak hahaha). És ezért nem merem megkockáztatni, hogy megsértsem Forgionét, vagy megutáltassam magamat vele: a kisfiam kedvéért (ha ugyan végső soron nem a magam kedvéért. Ami őt nyugtalanítja, az engem is nyugtalanít), így aztán nyájas vagyok, alázatos és tisztelettudó.

– Muszáj neki versenyezni? – érdeklődöm. Lefegyverzően udvariaskodom Forgionéval. Visszafogom gúnyolódó ösztönömet: magasabb rendűnek érzem magam nála, de félek tőle; tudom, hogy különb vagyok, mint ő, de gyengébb. – Nem csinálhatnának valami mást? Legalább ő?

– Az élet harc, Mr. Slocum – filozofál Forgione (én meg szeretném megmondani neki, hogy dugja a seggébe a filozófiáját). – Most kell megtanulnia, hogy különbnek kell lennie, mint a másik. Ez az egyik lecke, amire megpróbáljuk megtanítani: ma kell felkészülnie a holnapra.

– Én sajnálom a másikat.

– Hahaha.

– Ki az a másik? Egy szegény ördög.

– Hahaha.

– Lehet, hogy a fiam a másik.

– Ezért próbáljuk most felkészíteni. Ön se szeretné, hogy ez történjen vele, igaz? Nem szeretné, ha ő lenne az a másik, akinél mindenki különb, nem?

– Nem. Számomra ő az első. Csak vele törődöm. Ezért jöttem be az iskolába beszélni magával.

– Lehet, hogy egy kicsit túl keményen hajszolom. De csak a saját érdekében. Jobb egy kicsit túl keménynek lenni, mint túl puhának. Időnként.

– Mr. Forgione, magának is vannak gyerekei, ugye? – vágok vissza valamivel határozottabb, érvelő modorban (hiszen még nem vágott agyon öklének kurta nyelű kalapácsával, sőt, visszavonult az önigazolás pozíciójába). – Maga is tudja, hogy ezt én egyszerűen nem tudom másképp nézni, és nem engedhetem, hogy a gyerekem idejárjon, ha az itteni dolgok annyira felizgatják, vagy mert azt hiszi, hogy maga pikkel rá. Maga se tenne mást, igaz?

– Én nem pikkelek rá, Mr. Slocum – tiltakozik gyorsan Forgione, közben nyugtalanul nagyokat nyel, és rángatódzik a nyaka a felindulástól. – Ezt mondta önnek a gyerek?

– Nem. De azt hiszem, úgy érzi.

– Én segíteni próbálok neki. Én nem pikkelek rá. A barátai. A barátai, azok csipkedik. Dühbe gurulnak, és ordítozni kezdenek vele, amikor lelassít, és elkezd nevetni, és meg se próbál győzni. Vagy amikor a kosárlabdában szándékosan eladja a labdát... szándékosan csinálja, Mr. Slocum, esküszöm, hogy szándékosan. Viccnek veszi. Elhajítja... oda valamelyik srácnak a másik csapatból, csak hogy alkalmat adjon neki pontot szerezni vagy, hogy meglepje a saját csapatbeli srácokat. Tréfából. Jó kis tréfa, mi? Mikor valaki kitámad rá, elhajítja a labdát. Megijed. A barátai dühösek rá, ők kezdenek ordítani vele... nem én. Én csak megpróbálom rávenni, hogy csinálja tisztességesen a dolgokat, hogy azok ne bántsák. Ilyenkor aztán nagyon begurulnak, és nekiesnek, ő meg búnak ereszti a fejét, és úgy néz, mint aki tüstént elbőgi magát, aztán azt mondja, hogy rosszul van, vagy fáj a torka, és szeretne bemenni az ápolónőhöz, aztán hazamenni. Úgy viselkedik, mint egy kisbaba. Teljesen elzöldül. Nem szívesen mondom ezt, Mr. Slocum, de néha úgy viselkedik, mint egy óvodás.

(Ezért meg tudnám ölni Forgionét; azonmód meg tudnám ölni, mert amit mond, az igaz, én pedig nem akarom, hogy ezt bárki is észrevegye.) – Hiszen még tényleg gyerek, tudja. – Elnéző mosolyt imitálok.

– Kilencéves.

– No és az olyan sok?

– Itt az ideje, hogy elkezdjen némi felelősségérzetet és fegyelmet tanulni.

– Nem akarok magával vitatkozni.

– Én nem vitatkozom, Mr. Slocum. Meg kell tanulnia szembenézni a dolgokkal.

– Próbál ő. Keményen próbálja.

– Aztán persze nem akarják bevenni a csapatba. Nekem panaszkodnak, nem akarják bevenni a csapatba, ha egyszer nem hajlandó megpróbálni. Nem csinálnak titkot belőle. Megmondják, ott előtte. Most arról panaszkodnak nekem, hogy nem akarják bevenni a kosárlabdacsapatba, mert nem ér semmit. Azok a srácok, akik szívüket-lelküket beleadják a játékba a győzelemért, nem tartják olyan mulatságosnak a tréfáit. Hát nekem mit kellene csinálnom? Én kinek az oldalára álljak? Nem tudna ön csinálni valamit?

– Azért jöttem ide. Hogy megpróbáljam.

– Nem tudna ön beszélni vele, Mr. Slocum? Nem tudná megmagyarázni neki, miért kellene megpróbálnia rendesen és komolyan csinálni a dolgokat? Neki lenne jobb, nem nekem.

Az ám, de mennyire. Különösebb erőfeszítés nélkül magam elé képzelem a kisfiámat, amint rémülten néz Forgionéra, és teljesen elzöldül, hiszen elég gyakran látom, amikor rám néz így, mikor valami ismeretlen helyen vagyunk, és azt hiszi, hogy ott fogom hagyni, vagy hogy megpróbálom rávenni, ugorjon fejest a trambulinról. Hogy magyarázhatnám meg Forgionénak, hogy én többé-kevésbé olyannak szeretem a fiamat, amilyen (csakugyan? Nem vagyok benne biztos), hogy nekem teljesen megfelel akkor is, ha nincs benne versenyszellem, nem agresszív vagy kiemelkedő, bár időnként be kell vallanom magamnak, hogy szeretném, ha több lenne benne mindebből, és elégedetlen vagyok vele, mert nincs, és valószínűleg büszkébb lennék rá. ha volna. És úgy sejtem, ezt biztosan ő is tudja.

A kisfiam még nem tudja, hogy eljöttem Forgionéhoz, hogy különleges kedvezményeket próbáljak kieszközölni neki, és nem is akarom, hogy megtudja. Azt hiszem, ez túlságosan megalázná, ridegen lealacsonyítaná, soha többé nem lenne képes Forgionéval szembenézni. Én meg tudom, hogy zabos leszek rá, mikor elmegyek, amiért kénytelen voltam idejönni (és amiért elrontotta a délelőttömet, és nagyrészt már előző este is tönkretette a lelki nyugalmamat, miután végérvényesen elhatároztam, hogy bemegyek hozzá, aztán tüstént megbántam, és hogy szeretném seggbe rúgni az összes többi acsargó-vicsorgó kissrácot, és szeretném összeütni a büdös, taknyos, harcias kis fejüket, amiért összefognak a fiam ellen. (És rákényszerítenek, hogy csináljak valamit. Ó, le van szarva – néha azt hiszem, olyan boldog tudnék lenni egyedül, de tudom, hogy nem lennék az.)

– Nem tudná egy időre kihagyni, ha a gyerek megkérné rá?

– Ezt szeretné?

– Igen, azt hiszem. Bár nem hinném, hogy meg fogja kérni. És majd beszélek vele. De ne mondjon neki semmit.

– Hát ha ezt szeretné, persze, hogyne. Én nem pikkelek rá, Mr. Slocum.

– Lehet, hogy visszanyerné egy kicsit az önbizalmát. Csak néhány napra.

– Megpróbálok segíteni.

– Mondja neki, hogy fáradtnak látszik, vagy ilyesmi.

– Találjon ki neki valami ürügyet, amivel hozzám jöjjön. Sántítson egy kicsit, vagy hozzon öntől egy cédulát, hogy rosszul érzi magát. Hogy a többi srácok ne jöjjenek rá, és ne csúfolják.

– Nem is lenne hazugság. Azokon a napokon, amikor torna van, rosszul érzi magát, és hányingere van. Nem reggelizik. Úgy jön az iskolába, hogy nem eszik semmit.

– Ezt nem tudtam. Mondott rólam valamit?

– Keveset. Semmi rosszat. Hogy fél, és nem tud megcsinálni bizonyos dolgokat. Nem ő kérte, hogy jöjjek be.

– Én csak segíteni próbálok neki, mikor ráveszem, hogy próbálja még jobban csinálni, és igyekezzen keményebben. Én csak arra próbálom rávenni, hogy valósítsa meg a maximális lehetőségeit, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtsa, és sokkal jobban érezze magát. Meg kellene mondania neki, hogy én ezt mondtam.

– Még azt se akarom, hogy megtudja, hogy itt jártam. Csináltassunk vele pár napig csak fekvőtámaszt vagy valamit, aztán majd meglátjuk, mi lesz, ha csökkentjük rajta a nyomást. Oké?

– Csakhogy a fekvőtámaszban se jó. Se a függeszkedésben, se a szabadgyakorlatban, se a kötélmászásban, se a bukfencben. Az a helyzet, hogy nem hiszem, hogy bármiből jó jegyet tudnék adni a fiának, Mr. Slocum. Kivéve a futást. Elég gyors. Csak nem mindig igyekszik. Csak hülyéskedik.

(Megint el kell fojtanom egy mosolyt.) – Lehet, hogy ez örökletes – mondom. – Én se voltam jó soha semmiben.

– Ó, nem, Mr. Slocum – igazít ki Mr. Forgione nevetve. – Akárki jó lehet mindenféle tornában, ha kitartóan dolgozik, és fejleszti magát.

– Remélem – hagyom rá diplomatikusan. – Azt tudom, hogy én valamikor rengeteg időt eltöltöttem a tornateremben – hazudom. – De a jelek szerint valahogy sose javultam valami sokat.

– Önnek jó a testalkata, azt látom. A fiából így is pompás atléta lehetne, Mr. Slocum, ha egy kicsit bedobná magát. Úgy fut, mint a menyét, és gyorsak a reflexei. Látná csak, hogy ugrik hátra, amikor azt hiszi, hogy rá fogok kiabálni. Vagy valamelyik srác.

– Lehet, hogy nem meri majd megkérni. Még akkor se, ha küldök vele egy cédulát.

– Tudom, mit kell tenni.

– Lehet, hogy túlságosan zavarban lesz. És kérem, ne mondja meg neki, hogy beszéltem magával. Nem szeretném, ha megtudná.

– Persze, hogyne.

– És nem fog bosszút állni rajta, ugye? Nem fogja megtorolni rajta, hogy én idejöttem és megkértem?

– Nem, hát persze hogy nem! – kiált fel Forgione méltatlankodva. – Miért csinálnék ilyet? (Mert te is ember vagy, gondolom.) – Miféle embernek néz engem?

242 – Cromagnoninak – válaszolom élesen.

(De ezt persze csak magamban mondom. Kifelé lágyan fölnevetek, nyájasságot színlelve. Kíváncsi vagyok, eljön-e valaha az, az idő, amikor, anélkül, hogy észrevenném, hogy mit csinálok, és anélkül, hogy fölfedezném a változást, elkezdem majd hang