De különben is mindazt, amit erről a történetről bármiféle célból is el tudnék mondani, igyekeztem magában a könyvemben elmondani.

Az olvasót talán kevéssé érdekli, milyen bánatosan teszi le az író a tollát, miután két esztendeig szüntelenül dolgoztatta képzeletét, s most úgy érzi, mintha könyvével együtt lényének egy részét bocsátaná útra ebbe az árnyékvilágba, amidőn az agyában megfogant alakok serege örökre búcsúzik tőle. Különben nem is mondhatok egyebet, legfeljebb egy vallomást tehetek: úgy vélem, nincs ember a világon, aki olvasás közben annyira hinne ebben a történetben, mint én, amikor írtam.

London, 1850 októberében

Ch. D.

A bába és egy-két tudós szomszédasszony, akik élénk érdeklődést tanúsítottak irántam már jó néhány hónapja, amikor még igazán nem volt semmi lehetőség arra, hogy személyes ismeretséget kössenek velem, születésem napjával és órájával kapcsolatosan kijelentették: először is, hogy csupa szerencsétlenséget tartogat számomra a sors, másodszor pedig, abban a kiváltságban fogok részesülni, hogy szellemeket és kísérteteket láthatok. Szentül hitték ugyanis, hogy ezt a két csapást egyetlen boldogtalan csecsemő sem kerülheti el - akár fiú, akár lány -, ha péntek éjszaka, a késői órákban jön a világra.

Ami az első pontot illeti, fölösleges bármit is hozzáfűznöm, hiszen semmi sem mutathatja meg jobban, mint történetem maga, hogy ezt a jóslást az eredmény igazolta-e, avagy megcáfolta? Ami pedig a kérdés másik ágát illeti, csak annyit jegyzek meg, hogy ebben a tekintetben még nem léptem örökségem birtokába, ha csak nem akkor történt, amikor még csecsemő voltam. De egyáltalában nem panaszkodom, hogy ettől a jussomtól elestem, és ha jelenleg valaki más élvezné, szívesen átengedem neki.

Burokban születtem, és ezt aztán újsághirdetés útján kínálták eladásra, potom áron - tizenöt guinea-ért. Vajon a tengerjáró embereknek akkoriban kevés volt a pénzük, vagy a hitük volt kevés, és jobban bíztak a parafaövben: nem tudom; csak annyit tudok, hogy a burokra egyetlen árva vevő jelentkezett, egy ügyvéd, aki váltóügyletekkel foglalkozott; két fontot kínált érte készpénzben, a többit meg sherryben, ennél nagyobb áldozatot nem volt hajlandó hozni azért, hogy biztosítsa magát a vízbefúlás ellen. Ennélfogva a hirdetési akció tiszta veszteséggel zárult - mert ami a sherryt illeti, szegény jó édesanyám saját sherryje is a piacra került akkoriban -, tíz évvel később pedig a burkot tombolán kisorsolták ott, a mi vidékünkön, ötven játékos közt, aki fél koronát tett rá fejenként azzal, hogy a nyertes további öt shillinget köteles leszurkolni. Magam is jelen voltam, és emlékszem, meglehetősen zavarba jöttem, és kényelmetlenül éreztem magam, látva, hogy lényemnek egy részét ily módon értékesítik. A burkot, emlékszem, egy öreg hölgy nyerte meg; karján kosár lógott, melyből ímmel-ámmal szedegette elő az előírt shillingeket csupa apróban - végül harmadfél penny még mindig hiányzott, de ezt a legnagyobb időpazarlás és újraszámolás árán sem sikerült megértetni vele. Annyi bizonyos - és ezt a nevezetes tényt sokáig emlegetik majd nálunk -, hogy nem is fulladt vízbe, hanem ágyban halt meg, diadalmasan, kilencvenkét esztendős korában. Úgy hallottam, utolsó órájáig büszkén dicsekedett azzal, hogy soha életében nem járt vízen, legfeljebb hídon; és hogy teázgatás közben (amit módfelett kedvelt) ugyancsak utolsó órájáig hangoztatta felháborodását a tengerészek és mások istentelenségén, akik vakmerőségükben arra vetemednek, hogy "becsavarogják" a világot. Hiábavalónak bizonyult minden kísérlet, semmiképpen sem lehetett megmagyarázni neki, hogy ebből a kárhozatos szokásból némi jó is származik, többek között talán a tea is. Ő mindig csak azt felelte rá, egyre nyomatékosabban, ösztönösen érezve ellenvetése erejét: "Nincs szükség semmiféle csavargásra."

De hogy magam is el ne csavarogjak most, visszatérek a születésemre.

Blunderstone-ban születtem, Suffolkban, vagy "arrafele", ahogy Skóciában mondják. Posztumusz gyermek voltam: apám hat hónappal előbb hunyta le örökre szemét, mint ahogy én először kinyitottam a magamét, és ennek a világnak a fényét megpillantottam. Még ma is megdöbbent az a gondolat, hogy apám sohasem látott engem; és még jobban megdöbbent az a ködös emlék, hogy kezdetben milyen gyerekes elképzeléseket fűztem fehér sírkövéhez ott künn, a temetőben, és milyen kimondhatatlan szánalmat éreztem e kő iránt, amiért ott fekszik egyedül a sötét éjszakában, míg a mi kis nappali szobánk meleg és világos, ég benne a tűz meg a gyertya, de házunk kapuit - néha úgy éreztem, szinte kegyetlenül - elreteszelték és bezárták előle.

Családunk legelőkelőbb tagja apám egyik nagynénje volt, vagyis az én dédnagynéném, akiről még sok mesélnivalóm lesz az elkövetkezők során. Trotwood kisasszony, vagy Betsey kisasszony, ahogy szegény jó anyám emlegette, ha sikerült annyira legyőznie rettegését e félelmetes személy iránt, hogy egyáltalában emlegetni merje (ami ritkán esett meg); a kisasszony egy nála fiatalabb férfihoz ment feleségül, aki nagyon szép ember volt, ha nem is abban az értelemben, amit a régi jó közmondás így fejez ki: "Szép az, aki szépen viselkedik" - mivel alapos gyanú merült fel arra, hogy verte Betsey nénémet, sőt egy ízben, amikor valami éléskamarai kérdésben összeveszett vele, elhamarkodott, de elszánt kísérletet tett arra, hogy kidobja feleségét a második emeleti ablakon. Összeférhetetlen természetének e megnyilvánulásai arra késztették Betsey nénémet, hogy kifizesse a férjét, és kölcsönös megegyezés címén elváljon tőle. A férfi ezzel a tőkével Indiába ment, ahol egy ellenőrizhetetlen családi legenda szerint látták, amint egy bebún, vagyis pávián társaságában egy elefánt hátán nyargalt, de én azt hiszem, alighanem bebu, vagyis hindu úr lehetett az, vagy talán bégum, azaz hindu hercegnő. Akármint volt is, annyi bizonyos, hogy halálhíre tíz év múlva érkezett haza Indiából. Hogy miként érintette ez nagynénémet, senki sem tudja; mert nyomban a válás kimondása után újra felvette leánynevét, villát vásárolt valamelyik városkában, jó messze kint a tengerparton, ott vénkisasszonyként rendezkedett be, egyetlen szolgálóval, és a hírek szerint attól kezdve mindig zárkózottan élt, hajthatatlan visszavonultságban.

Apám, azt hiszem, a kedvence volt valamikor, de házasságával halálosan megbántotta a nénit, aki sehogy sem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy apám "afféle viaszbabát" vett feleségül. Soha életében nem látta anyámat, de tudta, hogy még húszéves sincs. Apám nem is találkozott többé Betsey nénémmel. Amikor megházasodott, kétszer olyan idős volt, mint az anyám, és betegeskedő, gyenge szervezetű. Egy évvel később meg is halt, mint már említettem, hat hónappal az én születésem előtt.

Így álltak a dolgok annak a napnak a délutánján, amelyet - talán megbocsátható módon - jelentős és mozgalmas pénteknek mondanék. Azt persze nem állíthatom, hogy akkor már tudtam volna, miképpen állnak a dolgok, vagy saját érzékeim tanúbizonysága alapján emlékeznék arra, ami most következik.

Anyám a kályha mellett üldögélt, gyengélkedőn és lehangoltan; könnyein keresztül bámult a tűzbe, és nehéz szívvel gondolt arra, mi lesz vele és az apátlan kis jövevénnyel, akit már jó néhány tucat jós erejű gombostű várt odafenn egy fiókban, hogy üdvözölje ezen a világon, mely nem árult el túlságos izgalmat érkezése miatt: anyám, mondom, félénken és szomorúan ült a kályha mellett ezen a ragyogó, szeles márciusi délutánon, erősen kételkedve abban, vajon túléli-e a reá váró megpróbáltatást - és amikor könnyeit törülgetve kipillantott a szemközti ablakon, egy idegen hölgyet látott közeledni a kert felől.

A második pillantásra édesanyámnak csaknem teljes bizonyossággal azt súgta valami, hogy ez a hölgy Betsey kisasszony. A leáldozó nap a kert sövénye fölött rávetette fényét az idegen hölgyre, aki olyan merev, szigorú testtartással és rideg arccal közeledett az ajtó felé, hogy nem is lehetett más, mint Betsey kisasszony.

Amikor a ház elé ért, újabb bizonyítékát adta kilétének. Apám ugyanis gyakran emlegette, hogy Betsey néném csak a legritkább esetben viselkedik úgy, mint más közönséges halandó. Most is, ahelyett, hogy meghúzta volna a csengőt, odalépett ahhoz a bizonyos ablakhoz, és benézett a szobába, miközben orrát úgy odanyomta az ablaküveghez, hogy - miként szegény jó anyám később mesélgetni szokta - egy szempillantás alatt egészen lapos és fehér lett.

Anyámat annyira megrémítette, hogy mindmáig szent meggyőződésem: Betsey kisasszonynak köszönhetem, hogy pénteki napon jöttem a világra.

Anyám izgatottan felugrott helyéről, és odahúzódott széke mögé a sarokba. Betsey kisasszony lassan és fürkészően körülnézett a szobában; a másik oldalon kezdte el, és úgy hordozta körül szemét, mint az a szerecsen fej a hollandi órákon, amíg végül eljutott anyámhoz. Akkor összeráncolta homlokát, és mint aki megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, intett anyámnak, hogy jöjjön elő, és nyisson ajtót. Anyám meg is tette.

- Copperfieldné, úgy látom - mondta Betsey kisasszony, megnyomva az utolsó két szót, mely talán anyám gyászruhájára és állapotára vonatkozott.

- Az vagyok - mondta anyám bágyadt hangon.

- Én meg Miss Trotwood - mondta a látogató -, remélem, hallott már rólam?

Anyám azt felelte, hogy már volt szerencséje hallani róla, és közben az a kellemetlen gondolata támadt, vajon nem hangzott-e ez úgy, mintha nem is tartaná valami óriási szerencsének.

- No, most láthat is - mondta Betsey kisasszony. Anyám lehajtotta fejét, és megkérte, kerüljön beljebb.

Bementek a nappaliba, ahonnan anyám az imént előjött - a szalonban ugyanis, amely a folyosó másik oldaláról nyílt, nem égett a tűz, az igazat megvallva apám temetése óta egyetlenegyszer sem fűtöttek be ott. És amikor mindketten leültek, és Betsey kisasszony egy árva szót sem szólt, édesanyám hiába igyekezett uralkodni magán, s egyszerre sírva fakadt.

- Ugyan, csitt, csitt, csitt! - mondta gyorsan Betsey kisasszony. - Ne sírjon! Ejnye, ejnye!

Anyám azonban nem tudta visszaparancsolni könnyeit, és addig zokogott, amíg ki nem sírta magát.

- Vedd le a főkötődet, gyermekem - mondta Betsey kisasszony -, hadd nézzelek meg.

Anyám annyira félt tőle, hogy akkor se mert volna ellenszegülni e különös felszólításnak, ha kedve lett volna hozzá. Így hát engedelmeskedett, de olyan ideges kézmozdulattal, hogy a haja (az a gyönyörű dús haja) arcába omlott.

- Teremtő atyám! - kiáltott fel Betsey kisasszony. - Hisz te valóságos gyerek vagy még!

Anyám kétségtelenül roppant fiatalos külsejű volt, még korához képest is; most lehorgasztotta fejét, mintha tehetne róla szegény, és zokogva beismerte: valóban attól tart, hogy afféle gyerek-özvegy és csak afféle gyerek-mama lesz, ha megéri. Rövid kis szünet következett; anyámnak úgy tetszett, mintha érezné, hogy Betsey kisasszony - nem is minden gyengédség nélkül - megérinti a haját, de amint félénk reménységgel felpillantott, a hölgy már megint zordonan ült ott, szoknyáját feltűrve, két kezét egyik térdén összekulcsolva, lábát a kandallórácson pihentetve, és összeráncolt homlokkal bámult a tűzbe.

- Az Isten szerelmére - szólalt meg hirtelen Betsey kisasszony -, miért Varjútanya?

- A házat tetszik kérdezni? - hebegte anyám.

- Miért Varjútanya? - mondta Betsey kisasszony. - Még Varrótanya is találóbb lenne, ha ugyan kettőtök közül bármelyiknek is lett volna egy csöpp gyakorlati érzéke.

- Az uram nevezte el így - felelte édesanyám. - Amikor megvásárolta a házat, örömmel gondolt arra, hogy varjak fészkelnek körülötte.

Az esti szél ebben a pillanatban úgy megcibálta a magas szilfákat a kert mélyén, hogy anyám is, Betsey kisasszony is, akarva, nem akarva arra fordította fejét. A szilfák összehajoltak, mintha titkot sugdosó óriások lennének; néhány pillanatnyi mozdulatlanság után a szélroham újra megrázta őket, és a fák olyan vadul csapkodtak karjaikkal, mintha az, amit bizalmasan közöltek egymással, valami szörnyű gonoszság lett volna, mely egészen feldúlta lelkük békességét; a felső ágaikon ülő, viharvert, megtépázott öreg varjúfészkek hánykolódtak, mint hajóroncsok a viharos tengeren.

- Hova lettek a madarak? - kérdezte Betsey kisasszony.

- A... micsodák? - csodálkozott édesanyám, mert már másra gondolt.

- A varjak... mi lett belőlük? - kérdezte Betsey kisasszony.

- Amióta itt lakunk, egyet se láttunk - mondta édesanyám. - Azt hittük... az uram azt hitte, hogy népes varjútanya van itt, de aztán kiderült, hogy a fészkek már akkor is nagyon öregek voltak, a madarak meg rég máshová költöztek.

- Ez aztán David Copperfield! - kiáltott fel Betsey kisasszony. - Tetőtől talpig David Copperfield! Varjútanyának nevezi el a házat, amikor egyetlen varjú sincs az egész környéken! Ő meg biztosra veszi a varjakat, csupán mert látott néhány fészket!

- Copperfield úr meghalt - felelte édesanyám -, és ha fülem hallatára csúnyán merészel beszélni róla, akkor én...

Szegény jó édesanyámnak abban a pillanatban, úgy hiszem, az volt a szándéka, hogy nekiesik a nénémnek, és a súlyos testi sértés vétségére ragadtatja magát. Pedig Betsey kisasszony fél kézzel is játszva elbánhatott volna vele, még akkor is, ha anyám sokkal jobb erőbeli állapotban bocsátkozik ilyen küzdelembe, mint amilyenben aznap este volt. De csak odáig jutott, hogy felpattant a székéből; aztán máris visszaroskadt, és szép csendben elájult.

Amidőn magához tért, vagy amidőn Betsey kisasszony magához térítette - nem tudom, hogy történt -, anyám azt látta, hogy a hölgy az ablaknál áll. Az esti szürkület akkorára már sötétségbe olvadt; csak homályosan látták egymást, de még így se látták volna, ha nem világít a tűz.

- Nos? - mondta Betsey kisasszony, székéhez visszatérve, mintha csak azért állt volna fel, hogy közömbös pillantást vessen a tájra. - És mikorra várod?

- Reszket minden tagom - hebegte anyám. - Nem tudom, mi bajom lehet. Meghalok, biztosan meghalok!

- Dehogyis, dehogyis - mondta Betsey kisasszony. - Igyál egy kis teát.

- Jaj, Istenem, Istenem, azt hiszi, használ? - zokogott fel anyám gyámoltalanul.

- Természetes, hogy használ - mondta Betsey kisasszony. - Hiszen csak képzelődés az egész. Hogy hívják a lányodat?

- Nem tudom még, kérem, hogy lány lesz-e - jegyezte meg édesanyám ártatlanul.

- Isten áldd meg a Gyermeket! - kiáltott fel Betsey kisasszony, tudtán kívül a gombostűpárnára hímzett második áldást idézve (odafenn volt az emeleten), csak éppen az édesanyámra alkalmazta és nem énrám. - Nem úgy értettem. A szolgálólányról beszélek. Neki mi a neve?

- Peggotty! - mondta anyám.

- Peggotty! - ismételte Betsey kisasszony kissé méltatlankodva. - Csak nem akarod azt mondani, gyermekem, hogy egy emberi lényt, akit templomban kereszteltek, Peggottynak hívnak?

- Ez a vezetékneve - mondta anyám bágyadtan. - Az uram hívta így, a vezetéknevén, mert a keresztneve ugyanaz, mint az enyém.

- Peggotty, jöjjön be! - szólt ki Betsey kisasszony, kinyitva a nappali szoba ajtaját. - Teát! Az úrnője rosszul van. Szedje a lábát!

Miután kiadta ezt a parancsot - mégpedig olyan erélyesen, mintha amióta ház ez a ház, mindig ő lett volna benne az úr, és miután kipillantott, hogy szembenézzen a meghökkent Peggottyval, aki az idegen hangra már jött is a folyosón, gyertyával a kezében: Betsey kisasszony újra betette az ajtót, visszatelepedett a helyére, és ott ült, lábát a kandallórácson nyugtatva, szoknyája szegélyét feltűrve, és két kezét egyik térdén összekulcsolva.

- Azt mondod, nem tudod, hogy lány lesz-e? - szólt Betsey kisasszony. - Én egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy lány lesz. Olyan előérzetem van, hogy lánynak kell lennie. Nos, gyermekem, attól a pillanattól kezdve, hogy ez a lány megszületik...

- Talán fiú - bátorkodott anyám közbevetni.

- Mondtam már, én úgy érzem, hogy feltétlenül lány lesz! - felelte Betsey kisasszony. - Ne ellenkezz velem! Tehát, gyermekem, attól a pillanattól kezdve, hogy ez a lány megszületik, a jó barátja akarok lenni. A keresztanyja leszek, és kérlek, legyen a neve Copperfield-Trotwood Betsey. Ennek a Trotwood Betseynek az életét nem engedem elrontani! Az ő szívével ne játsszék senki, a szegény kis drágáméval! Jó nevelésben kell részesíteni, és megóvni attól, hogy bizalmát ostoba fővel olyanokra pazarolja, akik nem érdemlik meg. Erre majd nekem lesz gondom.

Betsey kisasszony feje minden egyes mondat után megrándult, mintha régi sérelmek mocorognának benne, és nagy erőfeszítésbe kerülne, hogy ne beszéljen róluk világosabban. Legalábbis anyám ezt gyanította, miközben a gyengén pislákoló tűz fényében Betsey kisasszonyt figyelte; noha sokkal jobban félt tőle, sokkal nyugtalanabb, csüggedtebb és riadtabb volt, semhogy bármit is világosan megfigyeljen, vagy tudja, mit feleljen.

- És David jó volt hozzád, gyermekem? - kérdezte Betsey kisasszony, miután egy ideig némán üldögélt ott, és fejének rángatózása fokozatosan alábbhagyott. - Jól megvoltatok egymással?

- Nagyon, nagyon boldogok voltunk - mondta anyám. - Az uram mindig nagyon jó volt hozzám, túlságosan jó.

- Hogyan? Elkényeztetett, mi? - kérdezte Betsey kisasszony.

- Most, hogy megint egészen egyedül állok, és csak magamra támaszkodhatom ebben a keserves világban, attól tartok, hogy valóban elkényeztetett - zokogta az édesanyám.

- Ejnye! Ne bőgj már! - mondta Betsey kisasszony. - Nem voltatok egymáshoz illők, gyermekem, ha ugyan egyáltalán van két ember, aki egészen egymáshoz való, azért kérdeztem. Árva lány voltál, ugye?

- Igen.

- És nevelőnő?

- Igen, nevelőnő, kisgyerekek mellett, egy családban, ahová Copperfield úr eljárt látogatóba. Copperfield úr nagyon kedves volt hozzám, észrevett, és kitüntetett a figyelmével, és végül megkérte a kezemet. Én meg igent mondtam. És így aztán megesküdtünk - mondta édesanyám egyszerűen.

- Hm! Szegény kisbaba! - tűnődött Betsey kisasszony, szemöldökét ráncolgatva, és még mindig a tűz fölé hajolva. - Aztán értesz-e valamihez?

- Hogy tetszik gondolni? - hebegett anyám.

- Például a háztartáshoz - mondta Betsey kisasszony.

- Attól tartok, nem sokat - felelte anyám. - Nem annyit, mint szeretnék. De az uram tanítgatott engem...

("Ő aztán sokat értett hozzá!") - dünnyögte csak úgy zárójelben Betsey kisasszony.

- És biztosan sokat fejlődtem volna, mert nagyon szeretek tanulni, ő meg nagyon türelmesen tanított... ha közbe nem jön az a rettentő szerencsétlenség, hogy meghalt - édesanyám itt újra összecsuklott, és nem bírta folytatni.

- Nono! - mondta Betsey kisasszony.

- Szabályosan vezettem a háztartási könyvemet, és minden este egyeztettük az urammal! - zokogott fel anyám elkeseredve, és megint eltört a mécses.

- Nonono! - szólt rá Betsey kisasszony. - Ne sírj már annyit.

- És higgye el, soha nem volt köztünk semmiféle szóváltás emiatt... az uram legfeljebb azt kifogásolta, hogy a hármasaimat nem lehet megkülönböztetni az ötöseimtől, meg hogy felkerekítem a heteseim és a kilenceseim szárát! - hangzott a következő kitörés, mely megint zokogásba fúlt.

- Betegre sírod magad - mondta Betsey kisasszony -, pedig tudhatnád, nem tesz jót neked, sem a keresztlányomnak! Ejnye, no! Hagyd már abba!

Ez az érv némiképpen hozzájárult anyám lecsillapításához, ámbár egyre növekvő rosszullétének még nagyobb része volt benne. Hosszabb szünet következett, melyet csak hébe-hóba szakított meg Betsey kisasszony sóhajtása. - Hah! - mondta néha, amint ott ült, lábát a kandalló rácsán nyugtatva.

- David, úgy tudom, valami évjáradékba fektette a pénzét - mondta később tűnődve. - És hogy gondoskodott terólad?

- Az uram - felelte anyám kissé akadozva - olyan jó és körültekintő volt, hogy az életjáradék egy részét a nevemre íratta.

- Mennyit? - kérdezte Betsey kisasszony.

- Évi százöt fontot - mondta anyám.

- No, ezt nem is csinálta olyan rosszul - mondta a néném.

Ez az utolsó szó éppen időszerűnek bizonyult. Anyám ugyanis annyira rosszul lett, hogy Peggotty, amikor belépett a teástálcával meg a gyertyákkal, első pillantásra észrevette, hogy baj van (amit Betsey kisasszony már jóval előbb észrevehetett volna, ha a szoba világosabb). Erre Peggotty a lehető legsürgősebben feltámogatta anyámat emeleti szobájába, unokaöccsét, Hamet pedig, akit anyám tudta nélkül már napok óta ott rejtegetett a házban, hogy szükség esetén legyen kéznél egy gyors küldönc, azon nyomban elszalasztotta a bábaasszonyért meg a doktorért.

E szövetséges hatalmasságok ugyancsak elcsodálkoztak, amikor rövid egymásutánban - egyik alig néhány perccel előbb, mint a másik - megérkezvén, egy zord külsejű, ismeretlen hölgyet pillantottak meg, amint a kandalló mellett ült, főkötőjét bal karjára aggatva, és ékszeres dobozból vattát tömködött a fülébe. Mivel Peggottynak sejtelme sem volt róla, hogy ez a hölgy kicsoda, és anyám sem szólt felőle semmit, jelenléte ott a nappaliban valóságos rejtély volt; ám az a körülmény, hogy az említett cikkből egész kis raktárt tartott a zsebeiben, és buzgón tömködte mindkét fülébe, mit sem vont le megjelenése ünnepélyes komorságából.

A doktor felment az emeletre, és mindjárt visszatért; azt hiszem, már tudta, hogy minden valószínűség szerint jó néhány órát kell itt üldögélnie ennek az ismeretlen hölgynek a társaságában, tehát minden tőle telhetőt elkövetett, hogy udvarias és kedves legyen hozzá. Egyébként is a világ legnyájasabb embere volt, nemének igazán legszendébb példánya. Oldalvást osont be és ki az ajtón, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el; olyan halkan lépkedett, mint a Hamlet-ben a Szellem, csak sokkal lassabban. Fejét mindig oldalvást hajtotta, amivel részint saját személyének szerény lekicsinylését, részint meg minden más ember ugyancsak szerény nagyrabecsülését akarta kifejezésre juttatni. Az még semmi, ha azt mondom róla, hogy nem volt rossz szava még a kutyához sem. Még egy veszett kutyához sem tudott volna goromba lenni; legfeljebb szelíden odavetett volna neki egy szót, vagy egy fél szót, vagy egy szó töredékét; mivel ugyanolyan halkan beszélt, ahogy járt; de nincs az a földi kincs, amiért goromba vagy akárcsak türelmetlen lett volna hozzá.

Chillip úr, fejét enyhén oldalvást hajtva, szelíden nénémre pillantott, kissé meghajtotta magát, majd az ékszerdobozból való vattára célozva, gyengéden megérintette bal fülét, és megkérdezte:

- Valami kis helyi kellemetlenség, asszonyom?

- Micsoda? - horkant fel a néném, kirántva egyik füléből a vattát, mint egy dugót.

Chillip urat - mint anyámnak később elmondta - néném nyers modora valósággal megijesztette; isteni szerencse, hogy nem vesztette el lélekjelenlétét. Így hát bűbájosan megismételte:

- Valami kis helyi kellemetlenség, asszonyom?

- Buta beszéd - felelte a néném, és egyetlen biztos mozdulattal újra bedugaszolta magát.

Chillip úr ezek után nem tehetett mást, csak üldögélt, és mélán a nénémre bámult, amint ott ült, a tűzbe meredve. Addig bámult rá, amíg újra fel nem hívták az emeletre. Körülbelül negyedórai távollét után visszatért.

- Nos? - mondta a néném, és kivette a vattát abból a füléből, amely közelebb esett a doktorhoz.

- Hát, hát - felelte Chillip úr - lassan haladunk, asszonyom, de mégiscsak haladunk.

- Eh! - mondta a nagynéném, olyan hangsúlyt adva ennek a megvetést kifejező felkiáltásnak, hogy több se kell. Aztán megint bedugaszolta a fülét, mint az imént.

Chillip úr - miként anyámnak később mesélte - igazán, de igazán megdöbbent; tisztára orvosi szempontból nézve a dolgot, valóságos megrázkódtatásban volt része. Mindazonáltal csak ült, ült ott, és a nénémre bámult, majdnem két órán keresztül, a néném meg ült, és a tűzbe meredt, amíg a doktort fel nem hívták megint. Rövid idő múlva újra visszatért.

- Nos? - mondta a néném, és megint kivette ugyanabból a füléből a vattát.

- Hát, hát - felelte Chillip úr - lassan haladunk, asszonyom, de mégiscsak haladunk.

- Úgy? - mordult rá a néném olyan fenyegetően, hogy Chillip úr egyszerűen nem bírta tovább. Olyan hang volt, mely szántszándékkal megfélemlítését célozta, mesélte később a doktor. Így hát inkább kiment, és a lépcsőn telepedett le a sötétben, az erős léghuzatban, amíg újra fel nem hívták.

Ham Peggotty, aki az állami iskolába járt, és csak úgy fújta a katekizmust, tehát igazán szavahihető szemtanúnak tekinthető, másnap elmesélte, hogy egy órával ezután véletlenül bedugta fejét a nappali szoba ajtaján, s Betsey kisasszony, aki akkor már izgatottan szaladgált fel és alá, tüstént meglátta, és gyorsan lecsapott rá, még mielőtt ideje lett volna meglépni; és hogy az emeletről időnként lábdobogást meg emberi hangokat lehetett hallani, alkalmasint még a fülbe dugott vattán keresztül is. Ham legalábbis erre következtetett abból, hogy az idegen hölgy galléron ragadta, és nyilván áldozatául szemelte ki, akin egyre növekvő izgalmát levezetheti, miközben felülről egyre erősebben hallatszott a lárma. Ilyenkor gallérjánál fogva megragadta Hamet, és kényszerítette, hogy vele együtt meneteljen a szobában fel és alá (szegény fiú, úgy érezte magát, mintha a kelleténél többet vett volna be az ópiumos szerből); a hölgy ilyenkor megrázta, felborzolta a haját, a fehérneműjét rángatta, és az ő fülébe tömködte a vattát, nyilván összetévesztve a saját fülével, egyszóval mindenképpen gyötörte, és megtépázta. Mindezt részben Peggotty, a fiú nagynénje is megerősítette, aki fél egy tájban látta, nem sokkal azután, hogy Betsey kisasszony végre eleresztette. Peggotty azt állította, hogy Ham éppen olyan rákvörös volt akkor, mint én.

A szelíd kis Chillip úrtól ebben a drámai pillanatban igazán távol állt minden rosszmájúság - ha ugyan egyáltalán képes volt ilyesmire. Mihelyt egy kis levegőhöz jutott, besurrant a nappali szobába, és legjámborabb hangján azt mondta a nénémnek:

- Örvendek, asszonyom, hogy szerencsekívánataimat fejezhetem ki.

- Mihez? - förmedt rá nagynéném élesen.

Modorának hihetetlen zordsága megint megremegtette Chillip úr szívét; ezért kissé meghajolt, és szendén nénémre mosolygott, hogy kiengesztelje.

- Hát láttak már ilyen embert? Mi bújt belé? - kiáltott fel a néném türelmetlenül. - Nem tud beszélni?

- Nyugalom, drága jó asszonyom - mondta Chillip úr leglágyabb hangján. - Most már semmi ok az idegességre. Nyugodjék meg, kérem.

Azóta is mindenki azt mondja, szinte a csodával határos, hogy a néném nem rázta meg a doktort, és nem szorította ki belőle mondanivalóját. Tény azonban, hogy csak az öklét rázogatta felé, de olyan dühösen, hogy a szegény doktornak inába szállt a bátorsága.

- Nos, asszonyom - kezdte újra Chillip úr, mihelyt összeszedte a merszét -, örvendek, hogy szerencsekívánataimat fejezhetem ki. Most már átestünk a dolgon, asszonyom, mégpedig szerencsésen estünk át rajta.

Körülbelül öt percig tartott, amíg Chillip úr ezt a szónoklatot elmondta, s néném egész idő alatt összehúzott szemmel nézett rá.

- És hogy van ő? - kérdezte a néném, összekulcsolva mellén a két karját; az egyikre még mindig rá volt csavarodva a főkötője.

- Hát, kérem, asszonyom - felelte Chillip úr -, remélem, hamarosan egészen jól fogja érezni magát. Legalábbis, amennyire ilyen szomorú családi körülmények közt egy fiatal anyától elvárható! Semmi akadálya annak, hogy akár most mindjárt benézzen hozzá, asszonyom. Talán még jót is tenne neki.

- És a kislány? Hogy van ő? - kérdezte a néném éles hangon.

Chillip úr valamicskével még jobban félrebillentette fejét, és úgy nézett a nénémre, mint egy kedves, szelíd madárka.

- A gyerekről beszélek - mondta a néném. - Hogy van a kislány?

- Azt hittem, már tudja, asszonyom - felelte Chillip úr. - Fiúcska, nem lány.

Néném szótlanul megragadta főkötőjét, mint valami parittyát, megcélozta vele Chillip urat, majd ferdén a saját fejébe csapta, és kirohant a házból; nem is tért vissza soha többé. Úgy eltűnt, mint egy megharagított tündér; vagy mint ama természetfölötti lények egyike, akikkel a közhit szerint életem során később találkoznom adatott; eltűnt, és soha többé nem jött vissza.

Nem. Én kosárbölcsőmben feküdtem, anyám meg az ágyában; de Trotwood-Copperfield Betsey mindörökre elment az álmok és árnyak birodalmába, ama roppant térségbe, ahonnan én épp az imént érkeztem meg; és a szobánk ablakából kiszűrődő gyertyafény éppen a hozzám hasonló utasok földi végállomására hullott, a kis hantra, mely annak a férfinak porait és hamvait takarta, aki nélkül én sohasem lettem volna.

Ha gyermekkorom ködös messzeségébe visszanézek, az első jelenség, mely világosan kibontakozik előttem, az édesanyám, szép hajával és fiatalos alakjával, azután meg Peggotty, akinek jóformán nincs is alakja, de szeme olyan fekete, hogy szinte elsötétíti egész ábrázatát, míg orcája és karja olyan ropogós-piros, hogy nem győztem csodálni, miért nem őt csipegetik a madarak alma helyett?

Azt hiszem, úgy emlékszem vissza kettőjükre, mintha sohasem lennének túlságosan messze egymástól; és ahogy lehajolnak, vagy letérdelnek a padlóra, eltörpülnek a szemem előtt, én meg bizonytalanul totyogok egyiktől a másikig. Van egy élményem, melyet nem is tudok megkülönböztetni az igazi emlékezéstől, és ez Peggotty mutatóujjának a tapintása, amint felém nyújtja a kezét, én meg érzem, a varrótűtől olyan érdes, mint a zsebben hordható szerecsendió-reszelő.

Lehet, hogy mindez csak puszta képzelődés, ámbár azt hiszem, a legtöbb ember memóriája sokkal mélyebben tud visszanyúlni gyermekkorába, mint ahogy általában gondoljuk; miként arról is meg vagyok győződve, hogy nem egy egészen kis gyermeknek bámulatosan éles és pontos a megfigyelőképessége. Valóban azt gondolom, a legtöbb felnőtt emberről, aki kitűnik jó megfigyelőképességével, inkább azt kellene mondani, hogy nem vesztette el ezt a gyermekkori képességét, nem pedig azt, hogy később tett rá szert; annál is inkább, mert általában megfigyeltem, hogy az ilyen emberek többnyire megőrizték lelkük üdvösségét, bizonyos kedvességet, meg azt a tehetségüket is, hogy örülni tudjanak a dolgoknak - csupa olyan vonás, mely szintén a gyermekkorból átmentett örökségnek tekinthető.

Attól tartok, ezzel az elmélkedéssel talán kissé "elcsavarogtam" a tárgytól, de az is igaz, hogy az említett következtetéseket többnyire saját tapasztalataimból szűrtem le; és ha bármiből, amit elbeszélésem során megjegyzek, az derülne ki, hogy nem mindennapi megfigyelőképességgel megáldott gyermek voltam valaha, vagy pedig olyan felnőtt vagyok, aki a szokottnál élénkebben tud gyermekkorára visszaemlékezni - ezeket a jellemvonásokat én készséggel vállalom.

Ha visszapillantok, mint mondtam, gyermekkorom ködös messzeségébe, első két emlékem, ami a zűrzavaros kavargásból kiemelkedik, anyám és Peggotty alakja. Mire emlékszem még? Lássuk csak.

A ködből házunk is előbukkan - sohasem volt új számomra, hanem már legkorábbi emlékeimben is egészen megszokott. A földszinten Peggotty konyhája; a hátsó udvarra nyílik; ennek a közepén póznán galambdúc, de galambok nélkül; egyik sarkában nagy kutyaól, de kutya nélkül. Egy sereg baromfi - az én szememben ijesztően nagy valamennyi - vadul és fenyegetően járkál az udvaron. Van köztük egy kakas, mely mindig egy karóra száll fel turbékolni, és mintha egyenesen velem szemezne, amint lesem a konyhaablakon át; olyan dühös, hogy beleborzongok. Ami pedig a libákat illeti, kidöcögnek utánam a kiskapun, ha arra megyek, s hosszú nyakukat nyújtogatják felém; álmomban is rémítgetnek, mint ahogy oroszlánokról álmodhatik, aki a fenevadak országában él.

Amott az a hosszú folyosó - milyen végtelen távlatokat mutat nekem! - Peggotty konyhájából a kapuhoz vezet. Sötét éléskamra nyílik belőle, és ez olyan hely, hogy este a legokosabb sietve elhaladni az ajtaja előtt; ki tudja, mi rejtőzködhetik ott a dézsák és bödönök meg a régi teásládák mögött, amikor senki se motoszkál pislákoló gyertyával a félhomályban, közben az ajtón árad ki a dohos levegő, elég egyet szippantani belőle, hogy egyszeriben szappan, ecetben eltett savanyúság, bors, faggyúgyertya és kávé szaga csapja meg az ember orrát. Aztán ott van a két társalgószoba; az egyik a nappali, ahol hétköznap este szoktunk üldögélni, anyám, én és Peggotty - mert Peggotty hozzánk tartozik, és mindig velünk van, ha elvégezte a dolgát, és egyedül vagyunk -, a másik a szalon, ahol vasárnap üldögélünk előkelően, de távolról sem olyan kényelmesen. Van valami gyászos ennek a szobának a levegőjében - legalábbis az én számomra -, mert Peggotty sokat mesélt nekem (már nem tudom, mikor, de bizonyára réges-régen) apám temetéséről, meg az ismerősökről, akik ebből az alkalomból feketébe öltöztek. Egy vasárnap este anyám itt olvasta fel Peggottynak meg nekem, hogy Lázárt miképpen támasztották fel halottaiból. Ettől úgy megrémültem, hogy később kénytelenek voltak kivenni ágyamból, és megmutatni a hálószoba ablakából, milyen csendes a temető, és a halottak mind milyen békésen nyugszanak sírjukban, az ünnepélyes holdfényben.

Nem ismerek még egy helyet a világon, ahol olyan szép zöld a fű, mint ebben a temetőben; vagy olyan hűs az árnyék, mint ennek a temetőnek a fái alatt; semmit, ami akár félig-meddig olyan nyugodalmas volna, mint ezek a sírkövek. Juhok legelésznek ott kora reggel, amikor feltérdelek kis ágyamban, hogy nézegessem őket, fülkémben, amit édesanyám szobájából kerítettek el; és látom, hogy a hajnal piros fénye megcsillan a napórán, és azt gondolom magamban: "Örül-e a napóra, hogy megint mutathatja az időt?"

És itt van a padunk a templomban. Milyen magas a támlája! Közelében ablak, amelyen át látni lehet a házunkat, és Peggotty nézi is, gyakorta odapillant a délelőtti istentisztelet alatt, mert amennyire csak lehet, szeret megbizonyosodni róla, hogy nem járnak-e betörők a házban, vagy nem gyulladt-e ki? És ámbár Peggotty szeme ide-oda vándorol, nagyon haragszik, ha én is forgatom a fejem, és szemöldökét ráncolja, ha felállok a padra, és int, hogy nézzek a tisztelendő úrra. De örökké csak nem nézhetek rá - különben is jól ismerem, sokszor láttam már, amikor nem volt rajta az a fehér micsoda; attól tartok, még elcsodálkozik, mért bámulok úgy rá, talán még az istentiszteletet is félbeszakítja, hogy megkérdezze - mit csináljak hát? Szörnyű dolog az ásítás, de valamit csak kell csinálni az embernek! Anyámra pillantok, de ő úgy tesz, mintha észre se venne. Egy fiúra nézek, aki ott áll a padsorok közötti folyosón, ő meg arcát fintorítja rám. A bejárat felé pislogok, ahol a nyitott ajtón át beárad az előcsarnokba a napfény; egy tévelygő bárányt látok ott - nem bűnös embert, hanem juhocskát - ahogy ténfereg, tétovázva, vajon besétáljon-e a templomba? Érzem, ha még soká nézném, nem tudnám megállni, hogy hangosan oda ne kiáltsak valamit - és mi lenne velem akkor! Felnézek a falba illesztett emléktáblákra, és megpróbálok Bodgers úrra gondolni, az egyházközség néhai tagjára, meg arra, hogy mit érezhetett a felesége, amikor elhatalmasodott a betegség, amit Bodgers úr türelmesen viselt olyan sokáig, és az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Vajon Chillip urat is elhívták, és ő sem tudott segíteni? Ha így volt, mit érezhet Chillip úr, hogy hétről hétre eszébe juttatják ezt a dolgot? Chillip úrról, aki ott ül vasárnapi nyakravalójával, a szószékre nézek, és arra gondolok, milyen jó lenne ott játszani, milyen nagyszerű várkastély lenne - egy másik fiú a lépcső felől indulna támadásra, én meg fejére zúdítanám a bojtos bársonypárnát a magasból. Idővel szemem lassanként becsukódott; bólogatok ugyan, mintha a lelkész álmosító szavait hallgatnám a nagy melegben, pedig nem hallok semmit, végül pedig nagy robajjal lefordulok a padról, mire Peggotty karjában visz ki, inkább holtan, mint elevenen.

Most meg kívülről látom a házunkat: a zsalugáteres hálószobaablakok tárva-nyitva, hogy beengedjék az édes, illatos levegőt, a megtépázott régi varjúfészkek pedig még mindig ott himbálóznak a szilfák ágain, az elülső kert mélyén. Most meg a hátsó kertben vagyok, az udvar mögött, ahol a galambdúc meg a kutyaól tátong üresen - ez itt, emlékszem, a lepkék birodalma, valóságos védett terület, magas kerítés veszi körül, kapuja is van, meg lakat rajta; a gyümölcs fürtökben függ az ágakon, olyan zamatos és érett gyümölcs, hogy azóta sem ízleltem soha különbet; anyám kosarába szed belőle, én meg ott téblábolok mellette, s lecsapok egy-egy szem bujkáló egresre, miközben igyekszem olyan arcot vágni, mintha meg se moccantam volna. Nagy szél kerekedik, és egy szempillantás alatt vége a nyárnak. Most már a téli esti szürkületben játszunk, körültáncoljuk a nappalit. Anyámnak kifogy a lélegzete, leül pihenni a karosszékébe, én meg figyelem, hogyan csavargatja fényes fürtjeit az ujja körül, és hogyan egyenesítgeti a derekát, és senki sem tudja nálam jobban, mennyire örül az édesanyám, hogy ilyen szép, nagyon büszke a szépségére.

Ez a legrégibb emlékeim közé tartozik. Ez, meg a furcsa érzés, hogy mind a ketten félünk egy kicsit Peggottytól, és a legtöbb dologban alávetjük magunkat az ő irányításának; ezek voltak az első megállapításaim - ha szabad így neveznem -, amiket leszűrtem abból, amit láttam.

Egy este kettesben ültünk a tűz mellett, Peggotty meg én. Éppen a krokodilusokról olvastam fel Peggottynak. Úgy látszik, nagyon értelmesen olvastam, vagy a jó lélek hallgatta mélységes érdeklődéssel, mert emlékszem, mire a felolvasást befejeztem, azt a homályos benyomást merítette belőle, hogy a krokodilus valami főzelékféle. Belefáradtam az olvasásba, és rettenetesen elálmosodtam, de mivel különleges kegyként engedélyt kaptam rá, hogy fennmaradhassak, amíg anyám haza nem jön az egyik szomszédasszonytól, aki meghívta, töltse náluk az estét - mondanom sem kell, inkább meghaltam volna őrhelyemen, semhogy aludni menjek. Lassacskán elérkeztem az álmosságnak arra a fokára, amikor Peggotty mintha dagadni kezdett volna, és valóságos óriássá nőtt a szemem előtt. Felpeckeltem a szemhéjamat két mutatóujjammal, és kitartóan néztem Peggottyt, ahogy kézimunkája fölé hajol; a kis gyertyacsonkra bámultam, amivel a fonalat szokta viaszolni - milyen régi gyertyavég volt, csupa ránc és barázda körös-körül! - és a kis zsúpfedeles házikóra, amelyben a mérőszalagja lakott; a kézimunkadobozára, melynek csúsztatós fedele volt, és a Szent Pál-székesegyház látképét festették rá (rózsaszínű kupolával); a rézgyűszűre Peggotty ujján; és magára Peggottyra, akit végtelenül bájosnak tartottam. Olyan álmosság nehezedett rám, hogy tudtam, ha csak egy percet leveszem a tekintetemet bármiről is, végem van.

- Peggotty - szólaltam meg váratlanul -, te sohasem mentél férjhez?

- Jóságos ég, Davy úrfi! - felelte Peggotty. - Honnét jutott eszébe magának a férjhez menés?

Olyan megdöbbent hangon felelt, hogy szememből kiment az álom. Azután abbahagyta munkáját, és rám nézett, de tűje fennakadt a levegőben, jó messze, amennyire a befűzött cérna engedte.

- De hát voltál te férjnél valaha, Peggotty? - mondtam. - Hisz te nagyon szép vagy, nem igaz?

Úgy véltem, elüt az édesanyámtól, természetesen; másféle szépség, de annak aztán tökéletes mintaképe, gondoltam. Volt a szalonunkban egy vörösbársony lábzsámoly, amelyre édesanyám ráfestett egy virágcsokrot. Ennek a zsámolynak huzata és Peggotty arca az én szememben egészen egyforma volt. Igaz ugyan, hogy a zsámoly sima, Peggotty bőre meg érdes, de hát ez a kis különbség már nem számít.

- Még hogy én szép lennék, Davy! - mondta Peggotty. - Teremtőm, dehogyis, drágaságom. De honnét jutott eszébe a férjhez menés?

- Nem tudom... De egyszerre csak egy emberhez szabad feleségül menni, Peggotty, ugye?

- Úgy van! - felelte Peggotty nyomban és határozottan.

- De ha hozzámentél valakihez, és az a valaki meghal, akkor szabad férjhez menned egy másikhoz, nem igaz, Peggotty?

- Szabadni éppen szabad - mondta Peggotty -, ha helyesnek tartod, drágám. Ez már felfogás dolga.

- De neked mi a felfogásod, Peggotty? - kérdeztem.

Azért néztem rá olyan kíváncsian, mert ő is oly furcsán nézett rám.

- Az én felfogásom az - mondta Peggotty rövid tétovázás után, elfordítva rólam tekintetét és folytatva munkáját -, hogy én magam sohasem mentem férjhez, Davy úrfi, és nem hiszem, hogy valaha is megtenném. És ez minden, amit erről a dologról mondani tudok.

- De azért nem haragszol rám, Peggotty, ugye nem? - kérdeztem, miután egy percig csendesen ültem a helyemen.

Igazán azt hittem, hogy haragszik, olyan kurtán beszélt velem; de tévedtem; mert félretette munkáját (egy harisnyát foltozgatott magának), és két karját kitárva, fürtös fejemet megölelte, és jó erősen magához szorította. Tudtam, hogy erős szorítás volt, mert Peggotty jó húsban lévén, valahányszor kissé megerőltette magát valamivel, a ruhája hátán sorakozó gombok közül valamelyik mindig lepattant. És emlékszem, amint akkor megölelt, két gomb is elrepült két ellenkező irányba ott, a nappaliban.

- Most aztán halljunk valamit a krokogyélusokról - mondta Peggotty, aki a nevüket még nem tudta egészen jól megjegyezni -, mert eddig még édeskeveset hallottam róluk.

Nem nagyon értettem, miért néz rám Peggotty olyan furcsán, és miért hajlandó olyan készségesen visszatérni a krokodilusokhoz. Mindazonáltal visszatértünk ama szörnyetegekhez, egészen felélénkülve, ami engem illet; tojásaikat otthagytuk a fövenyben, hogy a nap kiköltse; menekültünk a krokodilusok elől, és úgy fogtunk ki rajtuk, hogy örökösen körbe szaladtunk, amit ők, esetlen alakjuk miatt, nem tudtak elég gyorsan utánunk csinálni; mi azonban, mint bennszülöttek, a vízbe is követtük őket, és kihegyezett dorongokat döftünk a torkuk mélyébe; egyszóval, alaposan megtáncoltattuk az egész krokodilus-társaságot. Legalábbis én megtáncoltattam őket, de nem vagyok olyan biztos Peggotty felől, aki az egész idő alatt elgondolkodva bökdöste tűjével arcát és karját.

A krokodilusokkal végeztünk, és éppen az alligátorokba fogtunk bele, amikor csengettek a kertkapun. Kimentünk ajtót nyitni; ott állt édesanyám - nekem még a szokottnál is szebbnek tűnt fel - meg az a szép fekete hajú, barkós úr, aki múlt vasárnap hazakísért minket a templomból.

Amikor anyám lehajolt hozzám a küszöbön, hogy karjaiba kapjon és megcsókoljon, a barkós úr azt mondta, hogy szerencsés kis ember vagyok, még a király is megirigyelhetne - vagy ilyesmit; bár úgy gondolom, ezt csak a későbbi eszemmel értettem meg.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdeztem anyám válla fölött.

A barkós úr megveregette a fejemet; de nekem valahogy nem tetszett sem ő maga, sem a mély hangja, és féltékenyen őrködtem, nehogy a keze anyám kezéhez érjen, miközben a fejemet simogatta - pedig az be is következett. Félretoltam, amennyire tőlem telt.

- Ó, Davy! - tiltakozott az édesanyám.

- Kedves gyerek! - mondta az úriember. - Egy cseppet sem csodálkozom a ragaszkodásán.

Anyám arcát sohasem láttam még olyan szépnek, mint most, ahogy elpirult. Szelíden megdorgált neveletlenségemért; azután engem sáljába ölelve, az úriemberhez fordult, és megköszönte, hogy olyan szíves volt, és hazakísérte. Közben kezet nyújtott neki, és amikor kezük találkozott, úgy éreztem, édesanyám reám pillant.

- Kívánjunk egymásnak szép jó éjszakát, te nagyszerű kis legény! - mondta az úriember, amikor - jól láttam! - anyám kesztyűs kis keze fölé hajolt.

- Jojcakát! - mondtam.

- Ejnye, no! Legyünk jó barátok! - mondta az úriember nevetve. - Parolázzunk, jó?

Jobb kezem anyám baljában volt, így hát a másikat nyújtottam felé.

- De hisz ez a bal kezed, Davy! - nevetett az úriember.

Édesanyám feléje tolta a jobbomat, de én a már említett okból szentül elhatároztam, hogy nem adom oda neki, és nem is adtam oda. Megint csak a bal kezemet nyújtottam felé, mire barátságosan megrázta, és azt mondta, hogy derék fickó vagyok, azután elment.

Még most is magam előtt látom, ahogy a kertajtóban visszafordul, és baljóslatú sötét szemével még egy pillantást vet ránk, mielőtt becsukódik mögötte a kapu.

Peggotty, aki eddig egy árva szót se szólt, és meg se moccant, most gyorsan bereteszelte az ajtót, aztán mindnyájan bementünk a nappaliba. Anyám, ahelyett, hogy karosszékébe telepedett volna le, a kandalló mellé, most rendes szokása ellenére a szoba másik végében maradt, és ott ült le, magában dúdolgatva.

- Remélem, jól érezte magát, asszonyom - mondta Peggotty, aki kőmereven állt a szoba közepén, gyertyatartóval a kezében.

- Nagyon szépen köszönöm, Peggotty - felelte anyám vidám hangon -, igazán nagyon jól éreztem magam.

- Egy-egy idegen arc jólesik néha a változatosság kedvéért - vélte Peggotty.

- Igen, jólesik néha - felelte anyám.

Peggotty tovább is mozdulatlanul állt a szoba közepén, édesanyám meg újra dúdolgatni kezdett, így aztán elaludtam; de nem olyan mélyen, hogy ne halljam a hangjukat, ha nem is értettem, mit mondanak. Ebből a kényelmetlen szundikálásból arra ocsúdtam fel, hogy Peggotty és anyám szinte egyszerre beszél, és mindkettőnek könnyes a szeme.

- De nem olyan embert, mint ez! - mondta Peggotty. - Copperfield úr ki nem állhatta volna! Én csak ennyit mondok, és erre meg is esküszöm.

- Édes jó Istenem! - kiáltotta anyám. - Hát őrületbe akarsz kergetni? Még nem volt rá példa, hogy egy szegény leányhoz olyan goromba legyen a szolgálója, mint te énhozzám! De mért is nevezem magam lánynak igazságtalanul? Talán nem volt nekem hites uram?

- Isten a tanúja, hogy volt, asszonyom - felelte Peggotty.

- Akkor hát hogy merészelsz - mondta anyám -, magad is tudod, nem úgy értem, hogy merészelsz, Peggotty, de hogy visz rá a lelked, hogy így elkeseríts, és ilyen bántó dolgokat mondj nekem, amikor tudhatnád, hogy ha kiteszem a lábam ebből a házból, nincs az égvilágon egyetlen jó barátom sem, akihez fordulhatnék!

- Annál inkább meg kell mondanom, hogy nem helyes! - felelte Peggotty. - Nem! Nem járja! A világ minden kincséért sem! - Azt hittem, mindjárt eldobja a gyertyatartót jó messzire, olyan hevesen hadonászott vele, hogy szavainak nyomatékot adjon.

- Hogy lehetsz olyan igazságtalan - mondta anyám még jobban zokogva -, minek ennyire eltúlozni a dolgot! Mért beszélsz úgy, mintha már minden véglegesen el lenne döntve, és el lenne intézve, Peggotty, amikor százszor is elmondtam már, te gonosz lélek, hogy a megszokott udvariaskodáson kívül semmi, de semmi sem történt. Azt mondod, az imádóm. Hát mit csináljak? Ha az emberek olyan ostobák, hogy így éreznek, tehetek én róla? Hát mit tehetek ellene, kérdezlek. Vagy azt akarod, hogy nyírassam a fejem kopaszra, és kormozzam be az arcomat, vagy csúfítsam el magam? Látom már, azt szeretnéd, Peggotty. Bizonyára örülnél neki!

Úgy láttam, Peggotty nagyon a szívére vette ezt a rágalmat.

- És az én drága kisfiam - kiáltotta anyám, odalépve a karosszékhez, melyben ültem, és arcomat simogatta -, az én édes, egyetlen Davym! Még arra célozgatnak, hogy nem szeretem eléggé az én drága kincsemet, a legaranyosabb gyereket a világon!

- Ilyesmire senki se gondol, és senki se célozgat - mondta Peggotty.

- De igen, te erre gondoltál, Peggotty, ne is tagadd! - felelte édesanyám. - Mi más értelme lehetne annak, amit mondtál, te szívtelen teremtés, pedig nagyon jól tudod, hogy a múlt nyáron is csak Davy miatt nem vettem magamnak új napernyőt, holott az a régi zöld már rettentő ütött-kopott, és a rojtja is csupa mocsok! Te is nagyon jól tudod, Peggotty, nem mondhatod, hogy nem igaz. - Aztán szeretettel hozzám fordult, és arcát arcomhoz szorította. - Hát rossz anyukád vagyok én neked, Davy? Haszontalan, gonosz, önző, rossz anyukád vagyok? Mondd, hogy az vagyok, gyermekem; mondd csak bátran, hogy "igen", fiacskám, akkor Peggotty szeretni fog, és Peggotty szeretete sokkal többet ér, mint az enyém. Mert én cseppet se szeretlek téged, ugye?

Erre aztán valamennyien sírva fakadtunk. Hármunk közül talán én bőgtem a leghangosabban, de hogy elkeseredésünk őszinte volt, egészen kétségtelen. Szívem majd megszakadt, és attól tartok, megsebzett érzelmeim első kitörésében Peggottyt "vadállatnak" neveztem. A derék teremtés, emlékszem, egészen kijött a sodrából, és alighanem valamennyi gombját elvesztette ez alkalommal, mert e kis golyóbisok valóságos sortüze ropogott, miközben édesanyámat kiengesztelte, majd letérdelt a karosszékem mellé, és velem is kibékült.

Szörnyen elszontyolodva feküdtünk le. Zokogásom sokáig nem hagyott elaludni, és amikor egy különösen erős sírógörcs szinte kirepített ágyamból, észrevettem, hogy anyám ott ül a takarómon, és fölém hajol. Karjai közt most már szépen elaludtam, és fel se ébredtem reggelig.

Nem tudok visszaemlékezni rá, hogy a következő vasárnap találkoztam-e újra azzal az úriemberrel, vagy hosszabb idő telt el, míg viszontláttam. Nem állítom, hogy erős oldalam az időpontok nyilvántartása. De megjelent a templomban, és istentisztelet után hazakísért minket. Sőt be is jött, hogy megnézze híres muskátlicserepeinket a nappali ablakában. Nem vettem észre, hogy túl sokat törődött volna velük, de mielőtt elment, megkérte anyámat, ajándékozzon neki egyetlen kis hajtást. Anyám azt mondta, válasszon magának, de ő hallani sem akart erről - sehogy sem értettem, miért -, erre aztán anyám letört egy virágot, és átnyújtotta neki. Az meg kijelentette, hogy soha, de soha életében nem válik meg ettől a szál virágtól; én meg azt gondoltam, nagy szamár lehet, ha azt se tudja, hogy egy-két nap múlva úgyis elhullatja szirmait ez a muskátli.

Peggotty ettől kezdve jóval kevesebbet volt velünk esténként, mint azelőtt. Anyám nagyon igyekezett a kedvében járni - nekem úgy rémlett, sokkal inkább, mint rendesen -, és helyreállt a barátság hármunk között; de azért mégiscsak másképp volt, mint azelőtt, és már nem éreztük magunkat olyan jól egymás közt, mint régen. Néha úgy képzeltem, Peggottynak talán az nem tetszett, hogy anyám viselni kezdte azt a sok szép ruháját, amit a szekrényében tartogatott; vagy talán azt ellenezte, hogy olyan sűrűn megy látogatóba a szomszédba; de kielégítő magyarázatot nem tudtam találni rá.

Lassacskán megszoktam a fekete barkós úriember képét, de cseppet sem kedveltem jobban, mint eleinte, és még mindig ugyanazt a nyugtalanító féltékenységet éreztem iránta. Ennek aligha lehetett más oka, mint az ösztönös gyermeki ellenszenv, meg az a homályos gondolat, hogy Peggotty és én egészen jól megvagyunk anyámmal minden külső segítség nélkül is. De ha volt is más ok, semmi esetre sem lehetett az, amit esetleg akkor gyaníthattam volna, ha történetesen idősebb vagyok. Nem, eszembe se jutott semmi ilyesmi vagy ehhez hasonló. Megfigyelőképességem, hogy úgy mondjam, mozaikos volt; de hogy ezeket a kis töredékeket összerakjam, vagy az ilyen szálacskákból hálót fonjak, amelyben meg lehet fogni valakit - odáig még nem jutottam el.

Egy őszi reggel anyámmal éppen kint voltunk a kertben, a ház előtt, amikor Murdstone úr - most már a nevét is tudtam - arra lovagolt. Megállította lovát, hogy üdvözölje anyámat; azt mondta, Lowestoftba készül barátaihoz, akik kis vitorlás hajójukkal rándultak le oda; aztán jókedvűen felajánlotta, hogy maga elé ültet a nyeregbe, és engem is elvisz, ha kedvem van egy kicsit lovagolni.

Az idő olyan tiszta és kellemes volt, s a ló, mintha maga is örülne a kirándulásnak, vidáman prüszkölve rugdosta a földet a kertkapu előtt - nem csoda, hogy nagy kedvem támadt vele tartani. Felküldtek hát az emeletre, hogy Peggotty kicsinosítson. Közben Murdstone úr leszállt a nyeregből, és lova kantárját karjára fűzve, lassan sétálgatott fel és alá vadrózsasövényünk külső oldalán, míg anyám a sövény belső oldalán sétált lassan fel és alá, hogy társaloghasson vele. Emlékszem, Peggottyval kikukucskáltunk az én kis ablakomon; emlékszem, hogy láttuk, milyen közel hajolnak egymáshoz a vadrózsasövényt nézegetve, miközben fel-alá járkáltak; meg arra is, hogy Peggotty, aki addig a legangyalibb hangulatban volt, hirtelen megdühödött, és hajamat vadul cibálva, az ellenkező irányba kefélte.

Murdstone úrral hamarosan útnak indultunk, és az út szélén ügettünk, a zöld gyepszegélyen. Könnyedén tartott fél karjával, és azt hiszem, nem sokat fészkelődtem, de nem bírtam megállni, hogy ott üljek előtte, és a fejemet néha hátra ne fordítsam, és fel ne pillantsak rá. Sekély fekete szeme volt - nem találok jobb szót az olyan szemre, melynek nem lehet a mélyébe nézni -, az a fajta szem, amely, ha szórakozottan eltűnődik, a fény sajátos játéka következtében néha úgy eltorzul egy pillanatra, mintha bandzsítana. Ezt a jelenséget több ízben megfigyeltem, amikor ránéztem, és mindig megilletődtem tőle; kíváncsi voltam, min töri a fejét olyan nagyon? Haja és barkója, ilyen közelről nézve, még sokkal feketébb és sűrűbb volt, mint képzeltem. Arca alsó felének szögletessége, és a fekete pontocskák, amelyek elárulták, hogy erős fekete szakállát naponta kiborotválja, annak a panoptikumnak a viaszfiguráira emlékeztettek, amely vándorútja során, vagy fél évvel azelőtt a mi környékünkre is elvetődött. Ez, és ívelt szemöldöke, és arcbőrének élénk fehér, fekete meg barna színe - az ördög vigye az arcbőrét az emlékével együtt! - arra késztettek, hogy balsejtelmeim ellenére is jóképű embernek tartsam. Nem kétséges, hogy szegény jó édesanyám is annak tartotta.

Egy tengerparti fogadóba mentünk, ahol két úriember várt ránk; egymagukban szivarozgattak egy szobában. Mindegyikük legalább négy széken terpeszkedett el, és otromba, bő zekét viseltek mindketten. A sarokban egy halom kabát és hajósköpönyeg hevert, meg egy zászló, batyuba kötve.

Amikor beléptünk, a két férfi meglehetősen faragatlan mozdulattal feltápászkodott, és így szólt:

- Nahát, Murdstone! Már azt hittük, hogy meghaltál.

- Egyelőre még nem - felelte Murdstone úr.

- Hát ez a kis tacskó kicsoda? - kérdezte az egyik férfi, vállamat megmarkolva.

- Ez Davy - felelte Murdstone úr.

- Miféle Davy? - kérdezte a férfi. - Jones?

- Copperfield - mondta Murdstone úr.

- Micsoda? Az elbűvölő Copperfieldnéé? A bájos kis özvegyé?

- Quinion - mondta Murdstone úr -, légy szíves, vigyázz a nyelvedre. Valakinek nagyon éles ám az esze.

- Ki az? - kérdezte az úriember nevetve.

Gyorsan felkaptam a fejem, mert magam is szerettem volna tudni.

- Csak a sheffieldi Bruki Muki - mondta Murdstone úr.

Kő esett le a szívemről, amikor megtudtam, hogy csak a sheffieldi Bruki Muki; mert az első percben igazán azt hittem, hogy rólam van szó.

Ez a sheffieldi Bruki Muki nagyon mulatságos alak lehetett, mert amikor szóba került, mindkét úriember szívből kacagott, és Murdstone úr is nevetett. Amikor jól kikacagták magukat, az az úriember, akit Murdstone úr Quinionnak szólított, megkérdezte:

- És hogy vélekedik a sheffieldi Bruki Muki a tervbe vett dologról?

- Istenem, nem hiszem, hogy sokat értene belőle egyelőre - felelte Murdstone úr -, de általában, úgy veszem észre, nem örül neki túlságosan.

Erre újabb nevetés tört ki. Quinion úr azt mondta, csenget, és hozat egy kis sherryt, hogy ihassunk Bruki Muki egészségére. Meg is tette; és amikor a bor megjött, nekem is töltött egy keveset, meg egy aprósüteményt is adott hozzá, és mielőtt elfogyasztottam volna, rávett, hogy álljak fel, és jelentsem ki: "Ördög vigye a sheffieldi Bruki Mukit!" Ezt a felköszöntőt nagy taps fogadta, és olyan hahotázás, hogy még énrám is átragadt; mire még harsányabban kacagtak. Szóval, remekül mulattunk.

Ezután kisétáltunk a parti sziklák felé, leültünk a fűbe, és messzelátón bámészkodtunk - én ugyan nem láttam semmit, amikor a szememhez illesztették, de úgy tettem, mintha látnék -, majd visszatértünk a fogadóba, hogy jó korán megebédeljünk. A két úriember az egész idő alatt, amíg a szabadban voltunk, szüntelenül dohányzott - durva zekéjük szagából ítélve, azt gondoltam, alighanem egyebet se tettek, amióta zekéjüket elhozták a szabótól. De arról sem szabad megfeledkeznem, hogy felmentünk a vitorlás fedélzetére; ők hárman lementek a kajütbe, ahol valami iratokkal foglalatoskodtak. Amikor a nyitott tetőablakon benéztem, láttam, hogy szorgosan dolgoznak. Közben magamra hagytak egy nagyon kedves vörös hajú emberrel, akinek óriási feje volt, de egészen kicsi, fényes kalapja. Csíkos inget vagy mellényt viselt, és a mellén óriási betűkkel ez a szó virított: "Pacsirta." Azt hittem, ez a neve, de mivel hajón lakik, és nincs utcai kapuja, ahová a névtábláját kitehetné, hát a mellén viseli; de amikor Pacsirta úrnak szólítottam, felvilágosított, hogy a vitorlást hívják így.

Megfigyeltem egész nap, hogy Murdstone úr sokkal komolyabb és határozottabb a két másik úrnál. Azok rettentő jókedvűek voltak, és nem törődtek semmivel. Szüntelenül bolondoztak egymással, de Murdstone úrral csak elvétve. Úgy vettem észre, hogy Murdstone úr jóval okosabb és megfontoltabb náluk, azok meg körülbelül olyan szemmel néztek rá, mint én magam. Láttam például, hogy Quinion úr beszéd közben egyszer-egyszer lopva Murdstone úrra pislant, mintha arról akarna megbizonyosodni, nem neheztelt-e meg valamiért? Egyszer meg amikor Passnidge úr (a másik úriember) túlságosan jókedvű volt, Quinion úr a lábára lépett, és a szemével is figyelmeztette, hogy nézze csak, Murdstone úr milyen zord arccal és némán ül ott. Nem emlékszem, hogy Murdstone úr egyáltalán nevetett volna valamin egész nap - eltekintve a Bruki Muki tréfától, ami mellesleg az ő saját tréfája volt.

Este korán hazatértünk. Csodaszép este volt, és anyám meg Murdstone úr megint sétált egy kicsit a vadrózsasövény mentén, míg engem beküldtek a házba teázni. Amikor Murdstone úr elment, anyám kifaggatott; megkérdezte, hogy telt el a nap, meg azt is, hogy mit beszéltünk, és mit csináltunk. Elmeséltem, mit mondott róla az a két úr, mire anyám nevetett, és kijelentette, hogy szemtelen alakok, akik mindenféle butaságot fecsegtek összevissza - de én tudtam, hogy anyámnak jólesett a dolog. Éppen olyan jól tudtam már akkor, mint ahogy ma tudom. Megragadtam az alkalmat, hogy megkérdezzem, ismeri-e Bruki Muki urat Sheffieldből? Anyám azt mondta, hogy még nem hallott róla, de biztosan valami gyáros a kés-villa szakmából.

Vajon mondhatom-e édesanyám arcáról - bármennyire emlékszem is, hogy megváltozott, bármennyire tudom is, hogy elenyészett -, mondhatom-e róla, hogy nincs többé, amikor ebben a pillanatban is előttem lebeg, és olyan tisztán látom, mint akármelyik járókelő arcát a zsúfolt utcán? Mondhatom-e ártatlan lányos szépségéről, hogy elhervadt, és nincs többé, amikor ugyanúgy érzem most is arcomon a leheletét, mint azon az estén? Mondhatom-e, hogy valaha is megváltozott, amikor emlékezetem mindig csak így kelti életre és varázsolja elém, változatlanul, még mindig azt tartva karjaiban, amit akkor úgy szeretett, hűségesebben ragaszkodva szépséges ifjúságához, mint én magam azóta és most, vagy bármely emberfia valaha is.

Úgy írom le anyámat, amilyen akkor este volt, amikor beszélgetésünk után lefeküdtem aludni, ő meg odajött hozzám jó éjszakát kívánni. Pajkosan letérdelt ágyam mellé, és állát két tenyerére támasztva, nevetve kérdezte:

- Mit is mondtak rólam, Davy? Meséld el újra. Úgyse hiszem el.

- "Az elbűvölő..." - kezdtem.

Anyám ajkamra tapasztotta kezét, hogy elhallgattasson.

- Nem is mondták, hogy elbűvölő - kacagott édesanyám. - Elbűvölő nem is lehetett, Davy. Tudom, hogy nem az volt.

- De az volt. "Az elbűvölő Copperfieldné" - erősködtem. - És azt is mondták, hogy "bájos".

- Nem, azt nem mondhatták. Bájosról szó sem volt! - vágott a szavamba anyám, és ujjait megint ajkamra tapasztotta.

- De igenis azt mondták: "A bájos kis özvegy."

- Micsoda félnótás, szemtelen alakok! - kiáltotta édesanyám nevetve, és kezével eltakarta arcát. - Nevetségesek ezek a férfiak, nem igaz? De ide hallgass, Davy, drágám!

- Igen, mama?

- Ne meséld el Peggottynak! Még megharagszik rájuk. Én magam is nagyon dühös vagyok, de jobb szeretném, ha Peggotty nem tudna erről.

Megígértem, természetesen; újra meg újra megcsókoltuk egymást, aztán nemsokára mélyen elaludtam.

Az idő messzeségéből úgy tetszik nekem, mintha Peggotty másnap tette volna szóvá azt a meglepő, kalandos tervet, amelyről mindjárt beszámolok; pedig valószínűleg csak később, körülbelül két hónappal azután történt.

Egy este (amikor anyám megint elment hazulról) ismét kettesben üldögéltünk Peggottyval, a foltozni való harisnyák, a mérőszalag meg a darabka viasz társaságában - a kézimunkadoboz is ott volt, tetején a Szent Pál-székesegyházzal, meg a krokodiluskönyv is -, amikor Peggotty, miután többször rám nézett, és kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de még nem tette - én meg azt hittem, egyszerűen csak ásít, mert máskülönben kissé megszeppentem volna -, végül kedveskedő hangon így kezdte:

- Mit szólna, Davy úrfi, ha azt mondanám, jöjjön velem, és töltsön két hetet a bátyáméknál Yarmouthban? Nagyszerű mulatság lenne, nem?

- Kedves ember a bátyád? - érdeklődtem nagy előrelátással.

- De még milyen kedves! - kiáltott fel Peggotty, két kezét magasba emelve. - Aztán ott a tenger; a sok bárka és hajó; meg a fövenypart; meg Am, akivel játszani lehet...

Peggotty az unokaöccsére, Hamre gondolt, akiről az első fejezetben már szó volt. De nevét hibásan ejtette, elharapta belőle a H betűt.

A gyönyöröknek ez a felsorolása olyan megejtő volt, hogy egészen belepirultam. - Bizonyára nagyszerű mulatság lenne - feleltem -, de mit szólna hozzá az édesanyám?

- Hajlandó lennék lefogadni akár egy aranyba is, hogy elenged minket - mondta Peggotty, mohón lesve arcomat. - Megkérdezem tőle, Davy úrfi, ha akarja, meg én, még ma este, mihelyt hazajön. Nos?

- De mit csinál majd itthon egyedül, ha mi elutazunk - mondtam, kis könyökömmel az asztalra támaszkodva, hogy alaposan megvitassuk ezt a kérdést. - Csak nem hagyhatjuk itt egymagában.

Peggotty hirtelenében egy lyukat fedezett fel a harisnya sarkában, de alkalmasint olyan kis lyukacska lehetett, hogy nem is volt érdemes munkába venni.

- Hallod, Peggotty? Azt mondom, nem hagyhatjuk itt egymagában, nem igaz?

- A Jóisten áldja meg, Davy úrfi - mondta Peggotty, és végre megint rám nézett. - Hát nem hallotta még? Anyukája két hétig Grayperné vendége lesz. Grayperék nagy vendégséget csapnak.

Ó, az egészen más. Ha így áll a dolog, szívesen elmegyek. Rettentő türelmetlenül vártam, hogy anyám hazaérkezzék Grayperéktől (mert ő volt az a szomszédasszony, akihez átjárogatott), és megtudjam, vajon megengedi-e, hogy nagy tervünket nyélbe üssük. Anyám éppenséggel nem mutatott akkora meglepetést, mint vártam volna, és készségesen beleegyezett a dologba; még aznap este mindent megtárgyaltunk; azt is, hogy a szállást és ellátást megfizetjük, amíg ott leszek vendégségben.

Elindulásunk napja gyorsan elérkezett. Olyan gyorsan, hogy még nekem is rövid időnek tűnt, pedig a várakozás lázában égtem, és félig-meddig attól féltem, hogy egy földrengés, egy tűzokádó hegy kitörése vagy valami más természeti katasztrófa jöhet közbe és megakadályozza elutazásunkat. Úgy volt, hogy egy fuvaros kocsiján megyünk, aki jó korán indul, mindjárt a reggeli után. A világ minden kincsét odaadtam volna érte, ha kalapostul, cipőstül alhattam volna az utolsó éjszakán, valami pokrócba csavarva.

Szinte még most is szívembe markol - noha könnyedén igyekszem elmesélni -, ha visszaemlékszem arra, milyen türelmetlenül vártam a percet, hogy boldog otthonomat elhagyhassam; ha meggondolom, mennyire nem sejtettem, mit hagyok ott örökre!

De örömmel gondolok vissza arra, hogy amikor a fuvaros szekere megállt a kapunk előtt, s anyám búcsúzóul megcsókolt, úgy elöntött a hálás szeretet anyám iránt és a régi ház iránt is, melynek akkor fordítottam hátat életemben először, hogy sírva fakadtam. Boldogan gondolok vissza arra, hogy anyám is sírt, és éreztem, hogy dobog a szíve a szívemen.

Boldogan gondolok vissza arra is, hogy amikor megindult velünk a kocsi, anyám kiszaladt a kapuhoz, s odakiáltott a fuvarosnak, álljon meg egy pillanatra, hogy még egyszer megcsókolhasson. Boldogan gondolok vissza szerető, komoly arcára, amint felemelte hozzám, hogy megcsókoljon.

Amint ott állt az úton, miközben elrobogtunk, előbukkant valahonnan Murdstone úr, és odalépett hozzá, alighanem szemrehányást tett neki, amiért annyira meghatódott. Kidugtam fejem a ponyva alól, visszanéztem, s csodálkoztam, mi köze ehhez Murdstone úrnak? Peggottynak, aki a másik oldalon dugta ki a fejét, és szintén visszanézett, nyilván cseppet se tetszett a dolog, mint ahogy arca, amikor újra visszaült a helyére, elárulta.

Ott ültem, és egy darabig Peggottyra bámultam elrévedezve; elképzeltem, mi lenne, ha azzal bízták volna meg, hogy veszítsen el, mint azt a kisfiút a mesében? Vajon hazatalálnék-e a gombok nyomán, amiket Peggotty útközben elhullat?

A fuvaros gebéje, azt hiszem, a világ leglustább lova volt; fejét lógatva, olyan lassan poroszkált az úton, mintha örömét lelné benne, hogy megvárakoztatja azokat az embereket, akiknek csomagot visz. Sőt úgy képzeltem, ez a gondolat időnként hangos vihogásra késztette, bár a fuvaros azt mondta, csak az a baja, hogy kehes.

A fuvarosnak is az volt a szokása, hogy a fejét lógatta, akár a lova; álmosan bóbiskolt, és feje minduntalan előrezöttyent, miközben hajtott, könyökét a térdére támasztva. Azt mondom: "miközben hajtott", pedig úgy vettem észre, a kocsi nélküle is eljutna Yarmouthba, hiszen a ló megtett mindent, amit tenni kellett. Ami pedig a társalgást illeti, fuvarosunk csak annyit értett hozzá, hogy hébe-hóba fütyörészett.

Peggotty térdén tartotta az elemózsiás kosarat, mely bőségesen ellátott volna minket akkor is, ha ugyanezzel az alkalmatossággal Londonba igyekeztünk volna. Jó sokat ettünk, és jó sokat szunyókáltunk. Peggotty mindig úgy aludt el, hogy állát a kosár fülére támasztotta, amelyet egyébként egy pillanatra sem engedett el; és ha nem hallom saját fülemmel, sose hittem volna, hogy egy gyenge, védtelen nő ilyen hangosan tudjon horkolni.

Annyi kitérőt csináltunk, kis utcákon fel és le, s annyi időt töltöttünk el, amikor egy ócska ágyat egy kocsmában leraktunk, és más helyekre is bekukkantottunk, hogy egészen belefáradtam, és örültem, amikor megérkeztünk Yarmouthba. Micsoda sáros-lucskos hely, gondoltam, amikor végignéztem a folyó túlsó partján elnyúló nagy, unalmas pusztaságon, s akaratlanul is eltűnődtem azon, vajon a föld csakugyan gömbölyű-e, ahogy a földrajzkönyvem állítja, mert ha úgy volna, bármelyik része is hogy lehet ennyire lapos? De akkor eszembe jutott, hogy Yarmouth talán az Északi- vagy Déli-sarkon terül el, ami megmagyarázná laposságát.

Amint kissé közelebb értünk, és kitárult előttünk az egész szomszédos lapály és a látóhatár egyenes vonala, alacsonyan az ég alatt, azt az észrevételt kockáztattam meg Peggotty előtt, hogy egy-két dombocska sokat javítana a táj képén; meg azt is, hogy csinosabb lenne az egész, ha a szárazföld jobban különválnék a tengertől, és az ár nem itatná úgy át a városkát, mint a víz a beáztatott pirítós kenyeret. Ám Peggotty, szokott beszédmódjánál jóval hevesebben értésemre adta, hogy úgy kell vennünk mindent, ahogy van, ami pedig őt illeti, büszke rá, hogy "yarmouthi sósheringnek" nevezheti magát.

Amikor befordultunk a főutcába (amely meglehetősen furcsa volt a szememben), és orrunkat megcsapta a sok hal, a szurok, a csepű meg a kátrány szaga, és megpillantottuk a parton ácsorgó matrózokat, és fülünket megütötte a macskaköveken fel és alá siető szekerek zötyögése, úgy éreztem, igazságtalanul ítéltem meg ezt a forgalmas városkát. Meg is mondtam Peggottynak, aki nagy örömmel hallgatta lelkendezésemet, és kijelentette: közismert dolog (úgy gondoltam, legalábbis azok előtt, akik a sors jóvoltából "yarmouthi sósheringnek" születtek), hogy Yarmouth, mindent összevéve, a legnagyszerűbb hely a világon.

- Nézd csak, itt a mi Amünk! - sikoltott fel Peggotty hirtelen. - Úgy megnőtt, hogy alig lehet ráismerni!

Ham ott várt ránk csakugyan, a fogadó előtt, és úgy érdeklődött hogylétem iránt, mint valami régi ismerős.

Eleinte nem is éreztem olyan jó ismerősömnek, mint ő engem, mert a nevezetes éjszaka óta, amikor a világra jöttem, nem fordult meg házunkban, és így természetesen inkább ismerhetett engem, mint én őt. De meghitt barátságunkat nagymértékben előmozdította az, hogy mindjárt a hátára vett, és úgy indult velem hazafelé. Jól megtermett, hat láb magas, erős, tagbaszakadt, vaskos vállú legény volt, de vigyorgó gyerekképével és fakó, göndör hajával inkább birkára emlékeztetett. Vitorlavászon zeke volt rajta, nadrágja meg olyan kemény, hogy bizonyára megállt volna egymagában is, ha Ham lába nincs benne. Hogy kalapot viselt, igazában nem is mondhatnám, bár volt rajta valami tökfödő - mint valami ócska házon a kátrányos micsoda.

Elindultunk; én Ham hátán, aki egyik kisebb ládánkat is vitte a hóna alatt, míg Peggotty a másik ládát cipelte. Faforgáccsal teleszórt sikátorokon vágtunk át, kis homokbuckákon botorkáltunk, gázművek, kötélverő műhelyek, csónaképítő és hajóács-telepek, hajójavító dokkok, árbockészítők, kovácsok és más effajta műhelyek összevisszasága után végre kijutottunk abba az egyhangú, unalmas homoksivatagba, amelyet az imént már messziről láttam. Ham hirtelen felkiáltott:

- Amott van a mi házunk, Davy fiatalúr!

Forgattam a nyakam minden irányba, kimeresztettem a szemem, amennyire csak tudtam, a pusztaságba, a tenger messzeségébe, a folyó felé - de ami engem illet, nyomát sem láttam semmiféle háznak. Volt ugyan ott egy nagy fekete bárka, vagy másféle kimustrált vízi alkalmatosság, nem messze tőlünk, jó magasan a parton, teljesen szárazon, és kémény helyett valami vascső nyúlt ki belőle, vígan füstölögve; de semmi egyebet nem láttam; az én szemem nem tudott felfedezni semmi olyat, amit én emberi lakóhelynek neveztem volna.

- Csak nem ez az? - kérdeztem. - Ez a hajószerű micsoda?

- De bizony az, Davy fiatalúr! - felelte Ham.

Ha magának Aladdinnak a tündérpalotája lett volna vagy kacsalábon forgó vár minden tartozékával együtt, akkor sem nézhettem volna nagyobb elragadtatással! Egészen elbűvölt a gondolat, hogy ilyen regényes helyen fogok lakni. Bűbájos kis ajtót vágtak az oldalába, teteje is volt, ablakocskák nyíltak rajta, de csodás varázsa abban rejlett, hogy igazi hajó volt, mely nyilván ezerszer járt már a tengeren, és nem azért készítették, hogy a szárazföldön álljon, és így lakjanak benne. Éppen ez ejtett meg. Ha már eredetileg lakóháznak szánták volna, bizonyára szűknek, kényelmetlennek, elhagyatottnak éreztem volna; de mivel sohasem tervezték ilyen célra, igazán tökéletes hajlék lett belőle.

Belül szép tiszta volt, nem is lehetett volna rendesebb, csinosabb. Volt benne egy asztal, egy hollandi kakukkos óra meg egy komód; a komódon uzsonnázó tálca, amelyre napernyős dámát festettek, amint egy katonás külsejű karikázó fiúcskával sétálgat. A tálcát vaskos Bibliával támasztották meg, hogy le ne forduljon, mert ha le talál fordulni, összezúzza a Biblia körül csoportba állított csészéket, csészealjakat, meg a teáskannát is. A falon néhány színes, bibliai tárgyú kép, közönséges nyomatok üveg alatt, berámázva; s azóta is, ha néha ilyen képet látok egy-egy ószeres kezén, óhatatlanul megjelenik előttem Peggotty bátyjának otthona, furcsa házikójának belseje mindenestül. A piros ruhás Ábrahám, amint éppen feláldozni készül a kék ruhás Izsákot; és a sárga színben ábrázolt Dániel, amint bedobják a zöld oroszlánok barlangjába - ez a kettő volt a legmegragadóbb a képek közül. A kis kandallópárkányon a Sunderlandben épült háromárbocos hajó, a Sarah Jane képmása ragadta meg figyelmemet; a hozzátapasztott kis hajófar fából készült, és kiállt a képből; csodálatos műalkotás volt, melybe a festő és a hajóács egyaránt beleadta minden tudását; én mindenesetre ezt tartottam a világ legvonzóbb műremekének. A mennyezetgerendából néhány kampó meredt ki, melynek rendeltetését akkor még nem tudtam kitalálni; s volt ott néhány hajókoffer, láda meg hasonló alkalmatosság is; ezek a székek létszámát egészítették ki, és ülőhelyül szolgáltak.

Mindezt első pillantásra felmértem, mihelyt átléptem a küszöböt - persze gyerekes módon, a magam külön elmélete szerint értelmezve mindent -, azután Peggotty már be is nyitott egy ajtócskán, és megmutatta a hálószobámat. A legtökéletesebb és legkívánatosabb hálószoba volt - különbet álmodni sem lehet - a hajó tatjában, kis ablaknyílással, amelyen valamikor a kormánylapát nyúlt ki. Falán kis tükör lógott - éppen a kellő magasságban számomra - osztrigakagyló-keretbe foglalva. Kis ágyacska; éppen akkora, hogy belebújhattam; s az asztalon, kék korsóban, csokorba kötött tengeri hínár. A hófehérre meszelt fal és a darabokból összetákolt ágytakaró ragyogott a tisztaságtól, szinte belefájdult a szemem. De ami ebben a bűbájos házban legjobban felkeltette figyelmemet, a halszag volt; olyan átható szag, hogy amikor meg akartam törölni orromat, a zsebkendőmnek is olyan szaga volt, mintha tengeri rákot csavartak volna bele. Felfedezésemet bizalmasan közöltem Peggottyval, mire felvilágosított, hogy a bátyja homárral és mindenféle tengeri meg folyami rákokkal kereskedik; később fel is fedeztem a kis fabódét, ahol a fazekakat és üstöket tartották, és ahol rengeteg ilyen kis állatot láttam egy halomban, csodálatosan összegabalyodva és egymásba akaszkodva; ha ollójukkal meg tudtak ragadni valamit, a világ minden kincséért sem eresztették volna el!

Egy fehér kötényes, nagyon udvarias asszony fogadott minket; még Ham hátán ültem, vagy negyedmérföldnyire a háztól, amikor már megpillantottam, ahogy az ajtóban állt, és hajlongva üdvözölt bennünket. Hasonlóképpen megjelent fogadásunkra egy gyönyörű szép kislány (legalábbis én annak tartottam), kék gyöngysorral a nyakán; meg akartam csókolni, de nem engedte, hanem elszaladt, és elrejtőzött valahol. Hamarosan asztalhoz ültünk. Épp hogy megebédeltünk - pazar ebéd volt, főtt lepényhal olvasztott vajjal és burgonyával, nekem meg egy szelet hús is -, amikor egy jóságos arcú, szakállas ember állított be. Miután Peggottyt "lyányomnak" nevezte, és cuppanós csókot nyomott az arcára, ebből és Peggotty illedelmes viselkedéséből arra a következtetésre jutottam, hogy a bátyjával állok szemben; és mindjárt kiderült, hogy nem tévedtem, mert úgy mutatták be nekem, mint Peggotty urat, a házigazdát.

- Isten hozta, úrficska - mondta Peggotty úr. - Egyszerű emberek vagyunk, de készségesek, majd meglátja.

Megköszöntem jóindulatát, és azt feleltem, biztosan tudom, hogy nagyszerűen érzem majd magam egy ilyen gyönyörű helyen.

- Hogy van a kedves mama, úrficska? - kérdezte Peggotty úr. - Jól szolgált az egészsége, amikor elbúcsúzott tőle?

Értésére adtam, hogy anyám a lehető legkitűnőbben érezte magát, és üdvözletét küldi Peggotty úrnak - tettem hozzá, de ezt már csak én találtam ki, udvariasságból.

- Igazán hálásan köszönöm - mondta Peggotty úr. - Nos, úrficska, ha kibírja itt két hétig ővele - a testvérhúga felé bólintott -, meg Hammel meg a kis Emmyvel, mindnyájan büszkék leszünk majd a társaságára.

Miután ilyen udvariasan eleget tett a vendégszerető házigazda kötelességének, Peggotty úr kiment, hogy egy üstnyi forró vízben megmosakodjék, megjegyezve, hogy "azt a piszkot, ami őrá ragadt, a hideg víz sohase vinné le"! Nemsokára visszajött, észrevehetően kicsinosítva, de olyan vörös képpel, hogy önkéntelenül is arra gondoltam, ebben a tekintetben hasonlatos a homárjaihoz és a tengeri meg folyami rákjaihoz - azok is feketén mennek be a forró vízbe, és nagyon vörösen jönnek ki belőle.

Uzsonna után, amikor az ajtót meg az ablakokat gondosan bezárták, és otthonosan elrendeztek mindent (az esték már hűvösek és ködösek voltak), arra gondoltam, hogy ennél kellemesebb fészket képzelni sem lehet. Hallgatni, hogyan süvít a szél künn a tengeren, tudni, hogy a köd most lepi el a sivár pusztaságot, és a tűzbe bámulva arra gondolni, hogy az egész környéken nincs más ház ezen az egyen kívül, és ez az egy is bárka - olyan volt, mint a legédesebb varázslat karjaiban ringatózni. A kis Emmy is legyőzte félénkségét, és odaült mellém a legalacsonyabb és legkisebb láda tetejére, amely éppen akkora volt, hogy elfértünk rajta ketten, és éppen beleillett a sarokba, a kandalló mellé. Peggotty úr fehér kötényes felesége a kandalló túlsó oldalán üldögélt kötögetve. Peggotty is varrogatott, és olyan otthonosan érezte magát itt is a Szent Pál-székesegyházzal meg a csöppnyi viaszgyertyával, mintha soha életében nem lakott volna más fedél alatt. Ham, akitől most kaptam az első leckét a durák tudományából, megpróbálta emlékezetébe idézni, hogyan is lehet ezekből a piszkos kártyákból jósolni, miközben hüvelykujja halzsíros nyomát rajta hagyta minden lapon, amit megfordított. Peggotty úr a pipáját szívta. Úgy éreztem, itt az ideje a bizalmas beszélgetésnek.

- Peggotty úr! - mondom.

- Tessék, úrficska - mondja ő.

- Azért adta fiának a Ham nevet, mert amolyan bárkafélében laknak?

Peggotty úron meglátszott, hogy ezt mélyenjáró gondolatnak tartja, de csak azt felelte:

- Nem, úrficska. Én nem adtam neki semmiféle nevet.

- Akkor ki nevezte el így? - adtam fel Peggotty úrnak a katekizmus második számú kérdését.

- Ki más, mint az édesapja, úrficska - felelte Peggotty úr.

- Úgy? Én meg azt hittem, hogy Peggotty úr az édesapja!

- Nem, kérem - mondta Peggotty úr. - Az ő apja az én Joe bátyám volt.

- Meghalt, Peggotty úr? - kérdeztem tapintatosan, egy kis hallgatás után, ahogy a kegyelet megköveteli.

- Vízbe veszett - mondta Peggotty úr.

Nagyon meglepett, hogy Peggotty úr nem az édesapja Hamnek, és azon kezdtem tűnődni, nem ítéltem-e meg tévesen a többiek rokoni kapcsolatait is. Annyira furdalt a kíváncsiság, hogy elhatároztam, most mindjárt tisztázom a dolgot Peggotty úrral.

- De a kis Emmy - kezdtem a lánykára pillantva - a Peggotty úr leánya, ugye?

- Nem, úrficska. Az ő apja az én Tom sógorom volt.

Nem bírtam megállni, hogy újabb kegyeletes szünet után meg ne kérdezzem:

- Meghalt, Peggotty úr?

- Vízbe veszett - mondta Peggotty úr.

Éreztem, nem könnyű folytatni ezt a témát, de még nem jutottam a végére, és valahogy mégiscsak a végére kell jutnom. Így hát megkérdeztem:

- Peggotty úrnak egyáltalában nincsenek gyermekei?

- Nincsenek hát, fiatalúr! - felelte, és nevetett egyet. - Legényember vagyok.

- Legényember! - ismételtem elcsodálkozva. - Hát akkor ő kicsoda, Peggotty úr? - kérdeztem, és rámutattam a fehér kötényes asszonyra, aki kötögetett.

- Ő a Gummidge-né - felelte Peggotty úr.

- Gummidge-né, Peggotty úr?

Ám ekkor Peggotty - mármint az én saját külön Peggottym - nyomatékosan intett, hogy hagyjam abba a kérdezősködést; nem tehettem mást, most már csak ültem, és néztem az egész hallgatag társaságot, amíg el nem érkezett a lefekvés ideje. Akkor aztán, saját kis kabinom magányában, Peggotty elmesélte nekem, hogy Ham és Emmy, Peggotty úr unokaöccse és unokahúga, két árva, akit házigazdánk különböző időpontokban örökbe fogadott, kisgyerek korukban, amikor gyámoltalanul magukra maradtak; és hogy Gummidge-né ura, aki nagy szegénységben halt meg, Peggotty úr társa volt, közös halászbárkán járták a tengert. Peggotty úr maga is szegény ember, mesélte az én Peggottym, de a szíve arany és hűsége acél - ez volt a két hasonlat, amellyel Peggotty élt. Csak egy dolog van, amiről nem szabad beszélni Peggotty úr előtt - hangzott a további felvilágosítás -, mert mindjárt dühbe gurul, és káromkodni kezd; ez az egy dolog pedig nem más, mint az ő arany szíve; ha bárki közülük valaha is emlegetni kezdi, Peggotty úr öklével az asztalra csap (egyszer meg is repesztette egy ilyen alkalommal), és félelmetes káromkodásba tör ki; azt mondja, "rittyentsék ripityára", ha ezt tovább hallgatja, és egy szót se többet az ő jóságáról, különben úgy elmegy innen, hogy soha többé nem látják. Kérdezősködésemre kiderült, hogy sejtelme sincs róla senkinek, mit jelent az, valakit ripityára rittyenteni, de valami borzasztó dolog lehet; annyi bizonyos, hogy mindenki a legünnepélyesebb káromkodásnak tartja.

Kellőképpen méltányoltam házigazdám jóságát, és kellemesen pilledt hangulatban, amit álmosságom is tetézett, figyeltem, hogyan térnek az asszonyok nyugovóra egy kis kabinban, amely pontosan olyan volt, mint az enyém, a bárka másik végében, míg Peggotty úr és Ham egy-egy függőágyat szerelt fel magának azokra a kampókra, amelyeket már az imént észrevettem a mennyezeten. Miközben lassanként erőt vett rajtam az álom, még hallottam, hogyan bömböl a szél odakünn a tengeren, és hogyan söpör végig a part menti pusztaságon, s tétova szorongás fogott el, hogy a fekete mélység elnyel minket ma éjjel. De aztán eszembe jutott, hogy utóvégre hajón vagyok; és ha olyan ember van a fedélzeten, mint Peggotty úr, akkor nem kell félni, bármi történjék is.

De nem történt semmi, csak reggel lett, semmi rosszabb. Mikor a nap első sugarai megcsillantak tükröm osztrigakagyló keretén, kiugrottam az ágyból, és nemsokára kavicsokat szedegettünk a kis Emmyvel a parton.

- Te már valóságos tengerész vagy, ugye - kérdeztem Emmytől. Nem képzeltem ugyan semmi ilyesfélét, de lovagi kötelességemnek tartottam, hogy mondjak valamit; egy tarka vitorla suhant el a közelünkben, s kicsinyített mása ebben a pillanatban olyan csodaszépen tükröződött Emmy csillogó szemében, hogy ez a kérdés jutott hirtelen eszembe.

- Dehogyis - felelte Emmy, megrázva fejét -, én félek a tengertől.

- Félsz! - mondtam nagy vitézen, és fölényesen néztem végig a hatalmas óceánon. - Én bizony nem félek.

- De amikor olyan kegyetlen! - mondta Emmy. - Láttam nemegyszer, milyen kegyetlenül bánt el a mi embereinkkel. Láttam, amikor egyszer darabokra tépett egy akkora nagy hajót, mint a mi házunk.

- Talán csak nem az a hajó, amelyik...

- Amelyikben apám vízbe fúlt? - mondta Emmy. - Nem. Azt a hajót soha életemben nem láttam.

- Apádat sem?

A kis Emmy megrázta fejét.

- Nem emlékszem rá.

Lám, micsoda véletlen találkozás! Tüstént elmerültem a magyarázkodásba: miképp történt, hogy én sem láttam apámat soha; és hogyan éltünk anyámmal kettesben, az elképzelhető legnagyobb boldogságban, és élünk most is, és így lesz mindig; és hogy apám sírja ott van házunkhoz közel a temetőben, és hogy egy nagy fa árnyékolja be, melynek lombjai alatt annyi sok kellemes órát töltöttem, reggelenként. Ott sétálgattam, és a madarak csicsergését hallgattam. De mégiscsak volt némi különbség Emmy árvasága és az enyém közt. Emmy még apja halála előtt elvesztette édesanyját is; és hogy apja sírja hol van, senki sem tudja, legfeljebb annyit tudnak róla, hogy valahol a tenger mélyén pihen.

- Aztán meg - mondta Emmy, miközben körülnézett, kagylókat és kavicsokat keresve - a te apád úriember volt, anyád meg úri dáma; míg az én apám halász volt, anyám egy halász lánya, és Dan bácsikám is halászember.

- Dan bácsi a Peggotty úr, ugye? - kérdeztem.

- Dan bácsi, igen, ő az - felelte Emmy fejével a bárkaház felé intve.

- Igen, őt gondolom. Azt hiszem, nagyon jó ember, nem igaz?

- Hogy jó-e? - mondta Emmy. - Ha én egyszer úri dáma leszek, veszek neki egy égszínkék kabátot gyémántgombokkal, meg sárga selyemnadrágot, meg piros bársonymellényt, meg háromszögletű kalapot, aztán egy nagy aranyórát, ezüst pipát, és egy ládát is adok neki tele pénzzel.

Azt feleltem, Peggotty úr egész biztosan meg is érdemli ezeket a kincseket. Be kell azonban vallanom, kissé bajosan tudtam elképzelni, hogy egészen jól érezné magát abban az öltözékben, amit hálás kis unokahúga eszelt ki számára; különösen a háromszögletű kalapra vonatkozó elgondolást tartottam kétesnek, de aggályaimnak nem adtam hangosan kifejezést.

A kis Emmy hirtelen abbahagyta e pompázatos dolgok felsorolását, és felbámult az égre, mintha valami nagyszerű látomás tárulna fel a szeme előtt. Aztán tovább sétálgattunk, kagylókat és kavicsokat szedegetve.

- Szeretnél úri dáma lenni? - kérdeztem.

Emmy rám nézett, elnevette magát, és fejével "igent" intett.

- Nagyon szeretnék - mondta. - Akkor mindnyájan urak lennénk egytől egyig. Én is, Dan bácsi is meg Ham és Gummidge néni. És akkor fütyülnénk a viharra. Már úgy értem, magunkra nem lenne gondunk, de a szegény halásznépért természetesen tovább is aggódnánk, és legalább pénzzel segítenénk őket, ha baj érné valamelyiket.

Ez az elképzelés, úgy gondoltam, teljesen kielégítő, és ennélfogva cseppet sem valószínűtlen. Meg is mondtam Emmynek, mennyire örülök terveinek. A kis Emmy erre nekibátorodott, és tétovázó hangon megkérdezte:

- Még most is azt hiszed, hogy nem félsz a tengertől?

A tenger pillanatnyilag elég csendes volt ahhoz, hogy nyugodtan nézzek rá, de ha történetesen egy nagyobbacska hullám ágaskodik rajta, és hömpölyög felém, bizonyára eszembe jutottak volna a kis Emmy vízbe fúlt rokonai, és akkor ész nélkül elszaladok! Így azonban nagy bátran azt feleltem:

- Dehogy félek! - majd hozzátettem: - Úgy látom, te sem félsz, csak mondod.

Emmy ugyanis ott lépegetett már az öreg móló, helyesebben szólva, fából összerótt sétány legszélén, ahová kiballagtunk, és attól tartottam, mindjárt belepottyan a tengerbe.

- Ó, hát én nem így félek tőle - mondta a kis Emmy. - De éjjel, ha arra ébredek fel, hogy süvít a szél, mindig reszketve gondolok Dan bácsira meg Hamre, s mindig azt képzelem, hallom, ahogy segítségért kiabálnak. Ezért szeretnék olyan nagyon úri dáma lenni. De ahogy te gondolod, úgy eszembe se jut félni. Egy cseppet se félek - ide nézz!

Eliramodott mellőlem, és végigszaladt a korhadt, repedezett gerendapallón, mely onnan, ahol álltunk, messze belenyúlt a tengerbe, jó magasan a víz fölött, és nem volt rajta semmiféle korlát, hogy megvédje az embert a megtántorodástól. Ez a jelenet olyan mélyen bevésődött emlékezetembe, hogy merem állítani, ha grafikus lennék, még ma is le tudnám rajzolni ide, pontosan úgy, ahogy akkor láttam - elsősorban a kis Emmyt, amint rohan előre (nekem úgy rémlett) a biztos pusztulásba, miközben merően néz a tenger messzeségébe, olyan pillantással, melyet nem fogok elfelejteni soha.

Emmy könnyed mozgású, vakmerő, libegő kis alakja hirtelen megfordult, és minden baj nélkül visszaszáguldott hozzám; a következő pillanatban már nevettem aggódásomon, és rémült kiáltozásomon is, ami igazában úgyis hiábavaló volt, hiszen senki sem tartózkodott a közelben, aki meghallhatta volna. De azóta is voltak idők, férfikoromban nemegyszer, amikor azon töprengtem, vajon lehetséges-e - vajon az ember előtt rejtett dolgok sorában elképzelhető-e -, hogy a gyermek hirtelen nekiiramodása nem volt véletlen, és nem ok nélkül nézett olyan lobogó tekintettel a messzeségbe, hanem valami könyörületes jóindulat vonzotta a veszedelembe, talán elhunyt édesapja akarta, hogy engedjen a kísértésnek, és ragadja meg ezt a lehetőséget, mely még aznap véget vetne életének. Volt idő azóta, amikor azon töprengtem, vajon - ha mindaz, ami Emmyre vár, egy villanásra feltárul előttem, és úgy tárul fel, hogy már akkor, gyerekésszel teljesen felfogjam -, és ha akkor egy kézmozdulatommal megmenthettem volna a haláltól -, vajon helyes lett volna-e megtennem azt a mozdulatot? Volt idő azóta - nem mondom, hogy soká tartott, de volt idő -, amikor feltettem magamnak a kérdést: vajon nem lett volna-e jobb a szegény kis Emmynek, ha akkor reggel, ott a szemem láttára összecsapnak a hullámok a feje fölött? - és azt kellett válaszolnom rá: igen, bizony jobb lett volna!

Lehet, hogy ez a megjegyzés túl korai. Talán még nem kellett volna elmondanom. De most már maradjon.

Messzire elkószáltunk, és összeszedtünk mindenfélét, amit érdekes furcsaságnak tartottunk; néhány partra vetődött tengeri csillagot gondosan visszaraktunk a vízbe - erről az állatfajtáról most sem tudok eleget ahhoz, hogy bizonyos legyek benne, vajon hálára köteleztük-e őket ezzel, vagy éppen ellenkezőleg. Azután elindultunk hazafelé, Peggotty úr otthonába. A fabódé mögött, ahol a rákokat tartották, megbújtunk egy pillanatra a szél elől, hogy ártatlan csókot váltsunk egymással, azután egészségtől és örömtől ragyogó arccal bementünk a bárkaházba reggelizni.

- Mint két kis aranymálinkó - mondta Peggotty úr. Tudtam, hogy ez mifelénk, a mi tájszólásunk szerint sárgarigó-fiókákat jelent, tehát bóknak vettem.

Persze szerelmes voltam a kis Emmybe. Kétségtelen, hogy ezt a csöpp kislányt komolyan és gyengéden szerettem, éppen úgy, csak tisztábban és önzetlenebbül, mint ahogy a felnőttek szeretni szoktak, bármennyire nemes és magasztos érzés tölti is el szívüket. Kétségtelen, hogy képzeletem annyi szépséggel ruházta fel ezt a kék szemű gyermeket, hogy a légies angyalok sorába emelte. Ha egy napos délelőtt hirtelen azt látom, hogy kiterjeszti pirinyó szárnyait, és elrepül, talán nem is tekintettem volna túlságosan váratlan vagy meglepő eseménynek.

Órákon át sétálgattunk szerelmesek módjára a yarmouthi ősi, kopár lapályon. Játszva teltek a napok, mintha maga az Idő sem nőtt volna még fel, hanem gyerek lenne, akárcsak mi, és örökké csak játékra gondolna. Megmondtam Emmynek, hogy imádom, s ha nem vallja be, hogy ő is imád engem, karddal leszek kénytelen véget vetni életemnek. De Emmy kijelentette, hogy imád, és nem kételkedtem benne, hogy igazat mondott.

Hogy ki milyen rendű, rangú, korú, én meg a kis Emmy, ezen s a hasonló akadályokon nem törtük a fejünket, mivel a mi számunkra a Jövő egyszerűen nem létezett. Hogy napról napra idősebbek leszünk, éppoly kevéssé érdekelt bennünket, mint hogyha napról napra fiatalodnánk. Gummidge-né és Peggotty gyönyörködve bámult minket; este, amikor egymáshoz simulva üldögéltünk kis ládánkon, Peggotty suttogó hangon sóhajtotta:

- Istenem! Hát nem édesek?

Peggotty úr pipája mögül mosolygott ránk, Ham pedig egész este egyebet sem csinált, csak szüntelenül vigyorgott. Azt hiszem, úgy örültek nekünk, mint valami csinos játékszernek vagy a Colosseum zsebben hordható, kicsinyített másának.

Hamarosan rájöttem, hogy Gummidge-né nem viselkedik mindig olyan kellemesen, ahogy az adott körülmények közt, amíg Peggotty úr vendégszeretetét élvezi, el lehetne várni tőle. Gummidge-né meglehetősen nyűgös természetű volt, és néha annyit siránkozott, hogy egy ilyen szűk lakásban már-már nehezünkre esett elviselni. Én szívből sajnáltam, de voltak percek, amikor azt gondoltam, milyen kár, hogy Gummidge-nének nincs egy megfelelő külön lakosztálya, ahová visszavonulhatna, és csak akkor kerülne újra elő, ha már megnyugodott egy kicsit.

Peggotty úr olykor-olykor elment a "Jóakarat"-hoz címzett kocsmába. Erre úgy jöttem rá, hogy a második vagy harmadik estén, amit itt töltöttünk, házigazdánk nem volt otthon, Gummidge-né pedig, este nyolc és kilenc között a kakukkos órára pillantva, megjegyezte, hogy Peggotty úr a kocsmában van, sőt mi több, ő már reggel tudta, hogy Peggotty úr ma odamegy.

Gummidge-né egész nap csüggedt hangulatban volt; délelőtt, amikor a kandalló füstölögni kezdett, sírva fakadt.

- Istenem, milyen magányos, elhagyatott teremtés vagyok én! - mondta Gummidge-né, amikor ez a kis kellemetlenség bekövetkezett. - Hiába, nekem semmi sem sikerül!

- Ó, ez a kis füst hamar elmúlik - mondta Peggotty (persze, megint az én Peggottymról beszélek) -, és különben is, gondolhatja, hogy minket se bánt kevésbé, mint magát.

- De én jobban érzem! - mondta Gummidge-né.

Nagyon hideg nap volt, a szélrohamok szinte hasogatták az ember tüdejét. Gummidge-né külön kis kuckója ott a kandalló mellett alighanem az egész ház legmelegebb és legotthonosabb szeglete volt, a széke pedig bizonyára a legkényelmesebb valamennyi közt, de ezen a napon semmivel sem volt megelégedve. Szüntelenül a hidegre panaszkodott, hogy a hátában érzi, s megint "rájött a hideglelés", ahogy mondta. Végül zokogni kezdett, és megint csak azt hajtogatta, hogy ő egy magányos, elhagyatott teremtés, akinek semmi sem sikerül.

- Hát bizony jó hideg van - mondta Peggotty. - Mindenki megérzi.

- De én jobban érzem, mint más - mondta Gummidge-né.

Így volt a vacsoránál is; Gummidge-né mindig rögtön és utánam került sorra, mert nekem, mint előkelő vendégnek, legelőször tálaltak. A hal apró és szálkás volt, a krumpli meg odaégett egy kicsit. Mindnyájan bevallottuk, hogy kissé csalódottak vagyunk, de Gummidge-né azt mondta, ő csalódottabb, mint mi; megint sírdogálni kezdett, és keserűen ismételgette előbbi kijelentéseit.

Így aztán, úgy kilenc óra tájban, amikor Peggotty úr hazajött, a boldogtalan Gummidge-né igen nyomorúságos lelkiállapotban kötögetett a kuckójában. Peggotty viszont jókedvűen varrogatott. Ham egy pár hatalmas vízhatlan csizmát foltozgatott, én pedig, a kis Emmy mellett ülve, felolvastam a társaságnak. Gummidge-né egész idő alatt egyetlen szót sem szólt, csak keservesen sóhajtozott, és uzsonna óta jóformán fel sem pillantott.

- Nos, pajtikáim - mondta székébe ereszkedve Peggotty úr -, hogy vagytok?

Mindegyikünk mondott valamit, vagy legalább egy barátságos pillantással üdvözölte Peggotty urat, csak Gummidge-né nem; ő csupán a fejét csóválgatta kézimunkája fölött.

- Mi a baj? - kérdezte Peggotty úr, összecsapva két kezét. - Fel a fejjel, öregmama! (Peggotty úr úgy értette: öreglány.)

De Gummidge-né, úgy látszik, sehogy sem tudott felvidulni. Elővett egy régi fekete selyemzsebkendőt, és a szemét törölgette vele; aztán ahelyett, hogy visszadugta volna a zsebébe, a kezében tartotta, és megint csak a szemét törölgette; majd a zsebkendőt használatra készen továbbra is maga előtt tartotta.

- Mi bántja, nagysád? - kérdezte Peggotty úr.

- Semmi - felelte Gummidge-né. - Mondja csak, Daniel, maga most a "Jóakarat"-ból jön, ugye?

- Hát igen, benéztem oda egy kicsit ma este - mondta Peggotty úr.

- Sajnálom, hogy odakergettem - mondta Gummidge-né.

- Kergetett? Nem kell engem kergetni - felelte Peggotty úr jót nevetve. - Megyek én a kocsmába magamtól is, szívesen.

- Nagyon is szívesen - mondta Gummidge-né, megrázva fejét, és szemét törölgetve. - Igen, igen, túlságosan szívesen. Nagyon bánt, hogy énmiattam jár oda olyan szívesen.

- Maga miatt? Még hogy maga miatt? - mondta Peggotty úr. - Hát ezt verje ki a fejéből, kérem szépen!

- De igen, igen! - kiáltotta Gummidge-né. - Azt hiszi, nem tudom, mi vagyok én? Nagyon jól tudom, hogy magányos, elhagyatott teremtés vagyok, és nem elég, hogy nekem semmi sem sikerül, csak az útjában vagyok mindenkinek. Igen, igen, nekem minden sokkal jobban fáj, mint másoknak, és meg is látszik rajtam. Ez az én szerencsétlenségem.

Ahogy ott ültem és mindezt végighallgattam, akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy nem csupán Gummidge-né szerencsétlensége ez, hanem éppúgy ránehezedik a család többi tagjára is. De Peggotty úrnak eszébe se jutott ilyesmit ráhagyni. Inkább a lelkére beszélt, hogy ne eressze búnak a fejét.

- Magam is tudom, hogy nem úgy viselkedem, ahogy kellene - mondta Gummidge-né. - Távolról sem. Jól tudom én, milyen vagyok. A szerencsétlenségem tett ilyenné. Érzem én a szerencsétlenségemet, azért vagyok ilyen nyűgös. Bárcsak ne érezném, de mit csináljak, ha érzem? Bárcsak megszoknám, de mit csináljak, ha nem tudok megedződni? Terhére vagyok az egész háznak. Nem is csodálom. A testvérhúgának is a terhére voltam egész nap, Daniel, meg Davy fiatalúrnak is.

Erre már úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt megszakad, és izgatottan tört ki belőlem:

- Dehogy volt, Gummidge néni! Nekem nem volt a terhemre!

- Nem szép tőlem, hogy így viselkedek - folytatta Gummidge-né. - Igazán hálátlan viselkedés. Legokosabb lenne, ha bemennék a szegényházba, és ott halnék meg. Magányos, elhagyatott teremtés vagyok, és okosabb volna, ha nem kellemetlenkednék itt senkinek. Ha már minden a terhemre van, sőt önmagamnak is a terhére vagyok, mért terheljem magukat, mért ne inkább az egyházközségemet? Hadd menjek a szegényházba, Daniel, hadd haljak meg ottan, legalább megszabadulnak tőlem!

E szavak után Gummidge-né visszavonult, és bebújt az ágyba. Amikor elment, Peggotty úr, aki mindvégig a türelmetlenség legkisebb jele nélkül, mély részvéttel hallgatta, ránk nézett, bólintott egyet, és ez a mozdulat is azt a részvétet fejezte ki, mely arcán tükröződött.

- Megint az öregére gondol! - súgta nekünk.

Nem értettem egészen, miféle öregre gondolhat Gummidge-né, amíg Peggotty lefekvés közben fel nem világosított. Megmagyarázta, hogy az "öreg" nem más, mint Gummidge-né néhai férje; és hogy a bátyja ilyenkor mindig tökéletesen meg van győződve róla: Gummidge-né bánatának csak ez lehet az oka, amit mélységes meghatottsággal vesz mindig tudomásul. Aznap este, rövidesen azután, hogy függőágyában elhelyezkedett, magam is hallottam, amint Peggotty úr újra meg újra ezt ismételgeti Ham előtt:

- Szegény szerencsétlen asszony! Az öregére gondol!

És ottani tartózkodásom egész ideje alatt, valahányszor Gummidge-nén hasonló módon megint erőt vett az elkeseredés (ami bizony jó néhányszor megesett), Peggotty úr mindig ezt hozta fel enyhítő körülmény gyanánt, és mindig a leggyengédebb együttérzéssel beszélt róla.

Így repült el a két hét, mindvégig egyformán, csak a dagály és apály váltakozott, s ez szabta meg Peggotty úr munkába menetelének és hazajövetelének időpontját, úgyszintén Ham elfoglaltságát is. Amikor ráért, Ham néha velünk tartott sétáinkon, megmutatta nekem a különféle bárkákat és hajókat, sőt egyszer-kétszer elvitt minket csónakázni is. Nem tudom, miért van az, hogy bizonyos apró élmények, sokszor egészen jelentéktelen benyomások elevenednek meg emlékezetünkben, ha egy helyre gondolunk, sokkal inkább, mint más, fontosabb dolgok - de azt hiszem, a legtöbb ember így van vele, különösen, ha gyermekkori élményeiről van szó. Valahányszor Yarmouth nevét hallom vagy olvasom, rögtön eszembe jut egy bizonyos vasárnap reggel a tengerparton, a harangok éppen istentiszteletre hívogatják az embereket; a kis Emmy vállamra hajtja fejét, Ham pedig lusta mozdulattal kavicsokat dobál a vízbe; messze, kint a tengeren a nap éppen áttör a sűrű ködön, melyből úgy emelkednek ki a távoli hajók, mintha csak az árnyékai lennének önmaguknak.

Végre elérkezett a hazautazás napja. Nehezen váltam el Peggotty úrtól és Gummidge-nétől is, de majd megszakadt a szívem, amikor arra gondoltam, hogy a kis Emmytől is el kell búcsúznom. Karonfogva jött velem a fogadóig, ahol a fuvarosunk megszállt; útközben megígértem, hogy írok neki. (Később be is váltottam ezt az ígéretemet, körülbelül akkora betűkkel, mint ahogy kiadó lakást szoktak hirdetni kézzel írt cédulákon.) Nagyon megilletődtünk, hogy el kell válnunk egymástól; és ha életemben valaha is éreztem, hogy fájó űr támad hirtelen szívemben, hát azon a napon igazán úgy éreztem.

A vendégség egész időtartama alatt hálátlanul megfeledkeztem otthonomról, és egyáltalán nem gondoltam rá, vagy csak alig. Ám most, mihelyt elindultunk hazafelé, megszólalt zsenge lelkiismeretem, szememre vetette hűtlenségemet, és mintha ujját kinyújtva, határozottan házunk irányába mutatott volna; és minél nehezebb lett a szívem, annál erősebben éreztem, hogy ott van az én fészkem, és ott van az édesanyám is, az én legjobb barátom és vigasztalóm!

Ez az érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam, ahogy utunkat folytattuk; és minél közelebb jutottunk célunkhoz, és minél ismerősebbé vált a táj, amerre elhaladtunk, annál türelmetlenebbül vártam, hogy otthon lehessek már, és anyám karjába repüljek. Peggotty azonban, ahelyett, hogy osztozott volna lelkesedésemben, inkább fékezni igyekezett (ha szelíden is), és arcán nagy zavar és kedvetlenség tükröződött.

A blunderstone-i Varjútanya azonban - akár kívánta Peggotty, akár nem, a fuvaros lova kérlelhetetlenül közeledett hozzá - már itt is volt. Még ma is tisztán emlékszem arra a hideg, szürke délutánra, az álmos égre, az esővel fenyegető felhőkre!

A kapu kinyílt, és én, boldog izgalmamban félig nevetve, félig sírva, tekintetemmel édesanyámat kerestem. De nem ő nyitott ajtót, hanem egy idegen szolgáló.

- Hogyan, Peggotty? - kérdeztem elszoruló szívvel. - Hát édesanyám még nem jött haza?

- Dehogyisnem, Davy úrfi - mondta Peggotty. - Hogyne jött volna haza! De várjon egy kicsit, Davy úrfi... hadd mondjak el valamit.

Részint feldúlt lelkiállapota, részint meg szokásos esetlensége miatt, Peggotty olyan ügyetlenül kecmergett le a kocsiról, hogy közben valami furcsa, fodros-bodros dekorációvá alakult át; én azonban sokkal riadtabb és nyugtalanabb voltam, semhogy valami megjegyzést tegyek rá. Amikor végre sikerült leszállnia, kézen fogott, és nagy álmélkodásomra bevezetett a konyhába, azután becsukta mögöttünk az ajtót.

- Peggotty! - mondtam egészen megrémülve. - Mi a baj?

- Mi volna, Davy úrfi, az Isten áldja meg! Semmi baj kis bogaram! - felelte Peggotty, élénk jókedvet tettetve.

- De valami baj van, tudom. Hol a mama?

- Hogy hol a mama, Davy fiatalúr? - visszhangozta Peggotty.

- Hol van? Miért nem jött ki elénk a kapuba? Minek hoztál ide a konyhába? Ó, Peggotty! - szemem könnybe lábadt, és úgy éreztem, mindjárt összeesem.

- Nézd csak ezt a kis aranyost! - kiáltott fel Peggotty, miközben megragadott. - Mitől fél, csillagom? Beszéljen, drágaságom!

- Csak nem halt meg? Jaj, Peggotty, ugye nem halt meg?

- Dehogy halt meg! - kiáltott fel Peggotty olyan harsány hangon, hogy egészen meghökkentett; aztán leroskadt egy székre, és levegő után kapkodva azt rebegte, hogy egészen kihoztam a sodrából.

Gyorsan megöleltem, hogy a sodrába visszabiccentsem, aztán megálltam előtte, és aggódva, kérdően néztem rá.

- Tudja, drága bogaram - kezdte Peggotty -, már rég meg kellett volna mondanom, csak nem volt rá alkalom. Talán azért mégis szerét ejthettem volna, hogy elmondjam, de valahogy... nem volt rá ándungom. - Ez szokta helyettesíteni a "nem volt rá kedvem" kifejezést Peggotty szavainak nem túl nagy létszámú hadseregében. - Egyszóval: nem vitt rá a lelkem!

- Mondd tovább, Peggotty! - nógattam még rémültebben, mint addig.

- Davy fiatalúr! - mondta Peggotty, és reszkető kézzel bogozgatta főkötője szalagjait, majd szinte lélegzet nélkül hadarta: - Képzelje csak! Papája van!

Elsápadtam, és remegni kezdtem. Mintha hirtelen megcsapott volna valami - nem tudom, hogyan és micsoda -, valami sorvasztó szél, amely a halottak feltámadását juttatta eszembe, meg azt a sírhantot ott a temetőben.

- Új papája! - tette hozzá Peggotty.

- Új... papám? - hebegtem.

Peggotty csuklott egyet, mintha valami nehéz falatot kellene lenyelnie, aztán felém nyújtotta kezét, és így szólt:

- Gyüjjön, nézze meg.

- Nem akarom látni.

- És a mamáját is - mondta Peggotty.

Nem húzódoztam tovább, és bementünk egyenest a szalonba, ahol Peggotty magamra hagyott. A kandalló egyik oldalán anyám ült; a másik oldalon Murdstone úr. Anyám kezéből kiesett a kézimunka. Felállt hirtelen, de - nekem úgy rémlett - ijedten is.

- Ejnye, ejnye, Clara, kedvesem! - szólalt meg Murdstone úr. - Szedje össze magát. Az ember minden körülmények közt uralkodjék magán. Isten hozott, Davy fiam.

Kezet nyújtottam neki. Aztán pillanatnyi tétovázás után odaléptem anyámhoz, és megcsókoltam; ő is megcsókolt, szelíden megveregette vállamat, majd visszaült a kézimunkájához. Nem bírtam ránézni, és Murdstone úrra sem bírtam ránézni, hisz nagyon jól tudtam, hogy most minket figyel, mindkettőnket; inkább az ablak felé fordultam, és kinéztem a bokrokra, amelyek bánatosan bólogattak a hidegben.

Mihelyt el tudtam osonni, felvánszorogtam az emeletre. Régi kedves hálószobámat átrendezték, és tőle jó messze készítettek nekem fekvőhelyet. Újra lebotorkáltam, abban a reményben, hogy talán ott találok valamit, ami régi mivoltához hasonlít, annyira felforgattak mindent, úgy láttam. Végül kitámolyogtam az udvarra. De onnan is csakhamar riadtan menekültem vissza a házba, mert az üres kutyaólnak új lakója volt - egy tajtékzó szájú, fekete szőrű vadállat, pontosan olyan, mint Ő! Ahogy meglátott, dühösen nekem akart ugrani, és meg akart harapni.

Ha a szoba, ahová ágyamat költöztették, érző lény lett volna, mely beszélni tud - ki tudja, ki alszik benne most -, ma megkérném, tegyen tanúvallomást arról, milyen nehéz szívvel közeledtem hozzá akkor. Oda menekültem, s miközben felmásztam a lépcsőn, hallottam, hogyan ugat utánam az udvaron a kutya; fent pedig ugyanolyan dermedten és idegenül bámultam a szobára, ahogy a szoba énrám; majd leültem, kis kezemet keresztbe tettem, és gondolataimba merültem.

A legfurcsább dolgokra gondoltam: a szoba alakjára, a mennyezet repedéseire, a tapétára a falon, az ablaktábla buborékaira, amelyek hullámossá és gödrössé torzították a tájat odakünn, a rozoga mosdóra, mely bizonytalanul állt három lábán, és mintha elkeseredett arcot vágott volna, eszembe juttatva Gummidge-nét, amikor az örege járt a fejében. És közben szüntelenül peregtek a könnyeim, de esküszöm, nem is gondoltam rá, miért sírdogálok, csak azt tudtam, hogy fázom, és nyomorúságosan érzem magam. Végül vigasztalanságomban azon kezdtem tűnődni, hogy rettentően szerelmes vagyok a kis Emmybe, és most elszakítottak tőle, hogy ide jöjjek, ahol, úgy látom, nem kellek senkinek, és félannyit sem törődnek velem, mint ő. Ettől az egész helyzetem olyan nyomorúságos képet öltött, hogy az ágytakaró egyik csücskébe burkolózva, lassacskán álomba sírtam magamat.

Arra ébredtem, hogy valaki azt mondja: "Itt van!" Anyám és Peggotty indult keresésemre, és egyikük kiáltott fel így.

- Davy - mondta anyám. - Mi bajod?

Furcsa, hogy még ő kérdezi, gondoltam, és azt feleltem: "Semmi." Aztán, emlékszem, arcomra borultam, hogy meg ne lássa a számat, mert a remegése elárulta az igazat.

- Davy - mondta anyám -, Davy, fiacskám!

Azt hiszem, bármi egyebet mond is, nem hatott volna rám úgy, mint az, hogy fiacskájának nevezett. Befúrtam fejem a párnába, hogy elrejtsem könnyeimet, és kezemmel eltoltam magamtól anyámat, amikor fel akart emelni.

- Ez a te műved, Peggotty, te szívtelen teremtés! - mondta anyám. - Egészen bizonyos vagyok benne. Csak azt szeretném tudni, mit szól hozzá a lelkiismereted, hogy ellenem uszítod a tulajdon fiamat vagy bárki mást, akit szeretek. Hogy gondolod ezt, Peggotty?

A szegény Peggotty égnek emelte a kezét meg a tekintetét, s az asztali áldás mintájára, amit ebéd után szoktam elrebegni, némi változtatással így fohászkodott:

- A jó Isten bocsássa meg magának, Copperfieldné asszony, amit most mondott, és kívánom, hogy sohase legyen oka igazán megbánni!

- Éppen elég, hogy az ember megbolonduljon! - kiáltott fel anyám. - Méghozzá a mézesheteim idején, amikor azt képzelném, még az esküdt ellenségem is megszán, és nem irigyli tőlem ezt a csöppnyi lelki békességet és boldogságot. Davy, te haszontalan fiú! Peggotty, te kőszívű teremtés! Ó, Istenem, Istenem! - kiáltotta anyám, s duzzogva, akaratosan hol egyikünkhöz, hol másikunkhoz fordult. - Milyen borzalmas világ ez, amikor az ember azt hinné, joggal várhat el végre békességet és boldogságot.

Ekkor egy kéz érintését éreztem, amelyről tudtam, hogy nem anyámé, nem is Peggottyé, és takaróm alól kicsúszva, ágyam mellett felálltam. Murdstone úr keze volt, és akkor sem vette le karomról, amikor így szólt:

- Mit jelentsen ez? Clara, szívem, máris megfelejtkezett róla? Szilárdság, drágám, önuralom.

- Ne haragudjék, Edward - mondta anyám. - Én igyekeztem jól viselkedni, de úgy el vagyok keseredve!

- Igazán? - felelte Murdstone úr. - Rosszul esik, hogy ezt kell hallanom, és méghozzá ilyen hamar, Clara!

- Én meg azt mondom, nagyon fájó, hogy éppen most bántanak - felelte anyám duzzogva. - Nem gondolta, milyen fájó lehet?

Murdstone úr magához vonta anyámat, valamit súgott a fülébe, és megcsókolta. Rögtön tudtam, amint láttam, hogy anyám a vállára hajtja fejét, és karját nyaka köré fonja - már akkor is éppen olyan jól tudtam, hogy Murdstone úr azt teheti vele, amit akar, s kedve szerint formálhatja anyám hajlékony lelkét -, mint ahogy most tudom, hogy meg is tette.

- Menjen csak le, szívem - mondta Murdstone úr. - David meg én majd együtt lemegyünk maga után. - Lelkem, mondja csak - fordult sötét arccal Peggotty felé, miután szemével követte távozó anyámat, és egy fejbiccentéssel meg mosollyal útjára bocsátotta -, nem tudja, az úrnőjét hogy hívják?

- Elég régóta az úrnőm - felelte Peggotty. - Kell, hogy tudjam.

- Ez igaz - mondta Murdstone úr -, de amikor feljöttem a lépcsőn, mintha azt hallottam volna, hogy olyan néven szólítja, amely már nem illeti meg. Közben az én nevemet vette fel, nem igaz? Szeretném, ha ezt az emlékezetébe vésné.

Peggotty aggódó pillantást vetett rám, majd felelet nélkül kibókolt a szobából; azt hiszem, látta, hogy Murdstone úr ezt várja tőle, és nem talált semmi ürügyet a maradásra. Amikor magunkra maradtunk, Murdstone úr becsukta az ajtót, leült egy székre, s karomat el nem engedve, maga elé állított, és keményen a szemembe nézett. Éreztem, valami arra késztet, hogy ugyanolyan keményen farkasszemet nézzek vele. Most, hogy emlékezetembe idézem ezt a jelenetet, amint ott álltam, vele szemtől szembe, szinte még most is hallom szívem gyors és erős dobolását.

- David - mondta, ajkát annyira összepréselve, hogy csak egy vékony vonalat láttam belőle -, ha egy csökönyös lóval vagy ebbel van dolgom, mit gondolsz, mit csinálok?

- Nem tudom.

- Megverem.

Válaszom talán nem is szó volt, hanem valami fojtott sóhaj vagy suttogás, de némaságomban éreztem, hogy utána még jobban kihagy a lélegzetem.

- Verem, míg meg nem elégeli a csökönyösséget. Azt mondom magamban: "Megtöröm a konokságát!", és megteszem, ha mindjárt az utolsó csepp vérébe kerül is. Mi az ott az arcodon?

- Mocsok - feleltem.

Éppen olyan jól tudta, mint én, hogy nem mocsok, hanem könnyeimnek a nyoma. De ha hússzor kérdi is, és minden kérdését egy-egy botütéssel kíséri, azt hiszem, gyerekszívem inkább meghasadt volna, semmint bevalljam, hogy sírtam.

- Korodhoz képest elég eszed van, kölyök - mondta azzal a jellegzetes, komor mosolyával -, és látom, nagyon jól megértettél. Mosd meg a képedet, úrfi, aztán gyere le velem.

A mosdóállványra mutatott, amely már az előbb Gummidge-nére emlékeztetett, és fejével intett, hogy tüstént fogadjak szót. Biztosan tudtam, és most sem kételkedem benne, hogy ha vonakodom, lelkifurdalás nélkül, nyomban ellátja a bajomat.

- Clara, szívem - mondta, amikor parancsának eleget tettem, s a karomat egyre csak markolva betuszkolt a szalonba -, többé nem okoznak bosszúságot, remélem. Biztosítom, hogy rövidesen visszanyerjük derűs ifjúi kedélyünket.

Isten látja lelkemet, akkoriban elég lett volna egyetlen jóságos szó, hogy egész életemre helyrebillenjek, s talán egészen más emberré váljak. Egyetlen szó, mely bátorít és felvilágosít, s részvétet árul el gyermeki tudatlanságom iránt, amely kedvesen fogad otthon, és megnyugtat, hogy ez valóban az otthonom: elég lett volna, hogy fiúi kötelességtudással fordítsam felé szívemet, színlelés és képmutatás helyett, és tiszteletet, ne pedig gyűlöletet keltsen bennem. Azt hiszem, anyám megsajnált, látva, milyen ijedten és idegenül állok ott, és később, amikor egy székhez lopóztam, még nagyobb szánakozással küldte utánam szeme sugarát - megérezve talán gyermeki lépteimből, hogy mozogni is alig merek -, de az az egyetlen szó nem hangzott el, és a perc is elrepült, mely alkalmas lett volna rá.

Magunkban vacsoráztunk hármasban. Úgy láttam, Murdstone úr nagyon szereti anyámat - attól tartok, ezért még jobban utáltam -, és anyám is szereti őt. Beszédjükből azt vettem ki, hogy Murdstone úr testvérnénje jön a házba, és itt él majd velük, s hogy ma estére várják érkezését. Most már nem emlékszem, vajon akkor tudtam-e meg vagy csak később, hogy Murdstone úr, ha nem is folytat semmiféle üzleti tevékenységet, valamiképpen csendestársa egy londoni borkereskedő cégnek, vagy rendszeres évi haszonrészesedést húz onnan; családja már dédapja ideje óta kapcsolatban áll ezzel a céggel, és testvérnénjének is hasonló részesedése volt benne; mindenesetre itt említem meg, akár akkoriban értesültem róla, akár későbben.

Vacsora után a kandalló mellett üldögéltünk; azon töprengtem, miképpen menekülhetnék Peggottyhoz, de nem volt merszem elosonni, és magamra zúdítani a ház urának haragját. Ekkor egy kocsi állt meg a kertajtó előtt, és Murdstone úr kiment a látogató fogadására. Anyám követte. Félénken nyomába szegődtem, mire a nappali küszöbén egyszerre csak hátrafordult a félhomályban, karjaiba ölelt, mint régen, s a fülembe súgta, hogy szeressem új apámat, és fogadjak szót neki. Sebtében, lopva tette ezt, mintha valami tilos dolgot művelne, de végtelen gyengédséggel; és kezét hátranyújtva, szorosan fogta kezemet, amíg oda nem értünk, ahol Murdstone úr állt a kertben; anyám akkor elengedte kezemet, és az ő karjába kapaszkodott.

A vendég, aki megérkezett, Murdstone kisasszony volt - barátságtalan képű hölgy, és fekete, mint az öccse, akihez arcra is, hangra is erősen hasonlított. Vaskos szemöldöke majdnem összeért jókora orra fölött, mintha ebben keresett volna kárpótlást az igazságtalanságért, mely nemét sújtotta, amikor megfosztotta attól, hogy barkót viselhessen. Két ijesztő, kemény, fekete ládát hozott magával, fedelükön nevének kemény rézszögekkel kivert kezdőbetűivel. Amidőn kifizette a kocsist, a pénzt kemény acélerszényből vette elő, az erszényt pedig egy táskából, mely olyan volt, mint egy börtön, és nehéz láncon lógott le a karjáról, s úgy csukódott, mint egy harapós fogsor. Addig még soha életemben nem találkoztam ilyen, a Murdstone kisasszonyhoz fogható, csupa fém asszonysággal.

A vendégszeretet ezernyi jelével vezették be a nappaliba, ahol anyámat annak rendje és módja szerint új és közeli rokonának ismerte el. Azután rám nézett, és megkérdezte:

- Ez a te fiad, sógorasszony?

Anyám bevallotta, hogy úgy van.

- Általában ki nem állhatom a fiúkat - mondta Murdstone kisasszony. - Hogy vagy, fiú?

Ilyen biztató körülmények közt valahogy kinyögtem, hogy jól érzem magam, és remélem, ő úgyszintén; de válaszom nem lehetett túlságosan kedves, mert Murdstone kisasszony kurtán letorkolt:

- Ráférne egy kis jó modor!

Miután ezt határozottan leszögezte, kérte, lennének oly szívesek, és vezessék a szobájába. Ez a szoba - ahol a két fekete ládába sohasem pillanthatott be senki, és lakatját sem felejtették nyitva soha, s ahol (mert én egyszer-kétszer bekukkantottam a szobába, amikor úrnője nem volt ott) félelmetes csatarendben függött a tükör fölött a sok kis acélcsat és bilincs, mellyel Murdstone kisasszony ékesíteni szokta magát, ha felöltözött - attól a perctől kezdve a borzalom és a rettegés tanyája lett a szememben.

Amennyire meg tudtam állapítani, véglegesen telepedett le nálunk, és esze ágában sem volt, hogy valaha is eltávozzék. Már másnap reggel "segíteni" kezdett anyámnak, és reggeltől estig a kamrában sürgölődött; rendbe rakta a dolgokat, és felborította a dolgok régi rendjét. Talán az első, ami Murdstone kisasszonnyal kapcsolatosan szemet szúrt nekem, az volt, hogy szüntelenül az a gyanú emésztette, hogy a szolgálók férfit rejtegetnek a házban. Ennek a rögeszmének a hatása alatt lehetetlen időpontokban ereszkedett le a szenespincébe, és valahányszor kinyitotta egy-egy sötét pohárszék ajtaját, tüstént be is csapta megint, abban a hitben, hogy most elcsípte a bujkálót.

Noha Murdstone kisasszony lényében igazán nem volt semmi légies, a korán kelés tekintetében valóságos pacsirta volt. A házban még senki sem mocorgott, amikor ő már talpon volt (és mindmáig szent meggyőződésem, csupán csak azért, hogy azt a bizonyos férfit elcsípje). Peggotty annak a nézetének adott kifejezést, hogy Murdstone kisasszony még álmában is nyitva tartja fél szemét; de ezt az elgondolást sehogy sem tudtam magamévá tenni; mert a megjegyzés elhangzása után magam is megpróbáltam, és rájöttem, hogy nem lehet megcsinálni.

Már a megérkezését követő első reggelen kakaskukorékoláskor kelt fel, és csengetett. Amikor anyám lejött reggelizni, és hozzálátott a tea elkészítéséhez, Murdstone kisasszony, hogy úgy mondjam, csőrével arcába csípett (így képzelte el a csókot), és azt mondta:

- Nézd csak, édes Clarám, azért jöttem a házba, tudod, hogy amennyire tőlem telik, mentesítselek a háztartás apró-cseprő gondjaitól. Te túlságosan csinos és nemtörődöm vagy - anyám elvörösödött, de nevetett, úgy látszik, nem haragudott meg ezért a jellemzésért -, semhogy olyan kötelességeket rójanak rád, amelyeknek magam is eleget tudok tenni. Ha leszel szíves átadni a kulcsaidat, édesem, ezentúl én intézem majd az ilyesfajta dolgokat.

Ettől az időtől kezdve Murdstone kisasszony őrizte a kulcsokat a maga külön kis táska-börtönében egész nap, és párnája alatt egész éjszaka, anyámnak pedig semmivel sem volt több köze hozzájuk, mint nekem.

Abba, hogy megfosszák a rendelkezés jogától, anyám nem nyugodott bele egészen simán, a tiltakozás legkisebb árnyéka nélkül. Egy este, amikor Murdstone kisasszony bizonyos háztartási terveket fejtett ki öccse előtt, aki tüstént megadta hozzájárulását mindenhez, anyám hirtelen sírva fakadt, és azt mondta, hogy talán az ő véleményét is meg kellene kérdezni.

- Clara! - mondta Murdstone úr szigorúan. - Csodálkozom magán, Clara!

- Könnyű azt mondani, hogy csodálkozik, Edward! - kiáltotta anyám. - És nagyon könnyű mindig a jellemszilárdságot emlegetni, de ha magával tennék ezt, magának sem volna ínyére.

Szilárdság! Hadd jegyezzem meg, hogy ez volt az a legfőbb erény, amelyen Murdstone úr és Murdstone kisasszony lábát megvetette. Akárhogyan nyilatkoztam volna is róla, ha akkor megkérdeznek, a magam módján elég világosan értelmeztem ezt a szót, és úgy láttam, hogy semmi egyéb, csak egy másik elnevezése a zsarnokságnak, meg annak a komor, arcátlan, ördögi rosszkedvnek, amely mindkettőjükben fortyogott. Hitvallásuk, ahogy ma kifejezném, a következőkből állt. Murdstone úr szilárd volt; az ő világában senki sem olyan szilárd, mint ő; az ő világában egyáltalában senki sem lehetett szilárd, mert mindenkinek meg kellett hajolnia az ő szilárdsága előtt. Murdstone kisasszony kivétel volt. Ő szilárd lehetett, de csak a rokonság jogán, és csupán alárendelt vagy járulékos módon és mértékben. A másik kivétel anyám volt; ő is lehetett szilárd, sőt köteles volt szilárdnak lenni; csak olyan értelemben, hogy elviselje a másik kettőnek a szilárdságát, és szentül vallja, hogy más szilárdság nem is létezik a földkerekén.

- Rosszul esik - mondta anyám -, hogy az én saját házamban...

- A maga saját házában? - ismételte Murdstone úr. - Clara!

- A mi saját házunkban, úgy értem - hebegte anyám szemmel láthatóan megfélemlítve -, remélem, bizonyára tudja, Edward, hogyan gondoltam, rosszul esik, hogy a maga saját házában semmi szavam se legyen, ha háztartási ügyekről van szó. Biztosan tudom, hogy egészen jól intéztem a dolgaimat, mielőtt megesküdtünk. Be tudom bizonyítani - mondta anyám zokogva. - Kérdezzék csak meg Peggottyt, nem gazdálkodtam-e elég jól, amíg nem avatkozott bele senki.

- Edward - mondta Murdstone kisasszony -, vessünk véget ennek a dolognak. Holnap elhagyom a házat.

- Jane Murdstone - mondta az öccse -, kérlek, hallgass! Hogy mersz úgy beszélni, mintha jellememet nem ismernéd jobban, mint ahogy szavaid mutatják!

- Higgyék el - folytatta szegény anyám, kettőjüknek kiszolgáltatva és keservesen zokogva -, hogy én nem kívánom senkinek a távozását. Nagyon szerencsétlen és boldogtalan volnék, ha bárki is elhagyná a házat. Amit én kérek, igazán nem sok. Nem vagyok túlzó. Csak azt akarom, hogy engem is megkérdezzenek néha. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segít nekem, csak azt kívánom, hogy hébe-hóba az én véleményemet is kikérjék, ha csak merő formaságból is. Valamikor azt hittem, tetszik magának, hogy tapasztalatlan és kislányos vagyok, Edward, biztosan tudom, hogy azt mondta, de most mintha megvetne érte, olyan szigorú hozzám!

- Edward - mondta Murdstone kisasszony újra -, vessünk véget ennek. Holnap elmegyek.

- Jane Murdstone! - mennydörgött Murdstone úr. - Elhallgatsz-e végre? Hogy mersz így beszélni?

Murdstone kisasszony kiszabadította zsebkendőjét börtönéből, és szeméhez szorította.

- Clara - folytatta Murdstone úr, anyámhoz fordulva -, megdöbbent ez a dolog! Csodálkozásba ejt! Igen, jólesett arra gondolnom, hogy egy tapasztalatlan és mesterkéletlen teremtést veszek feleségül, kinek jellemét én formálhatom, és beleolthatok valamit abból a szilárdságból és határozottságból, melyre oly nagy szüksége van. De amikor Jane Murdstone meghozza azt az áldozatot, hogy segítségemre siet ebben a törekvésemben, és magára vállalja az én kedvemért azt a feladatot, amely egy házvezetőnő munkaköréhez hasonlít, és ha viszonzásul mindezért rút hálátlanságban részesül...

- Nem, Edward, kérem, nagyon kérem - kiáltott fel anyám -, ne vádoljon hálátlansággal. Esküszöm, nem vagyok háládatlan. Ezt még nem mondta nekem senki. Sok hibám van, de ez nem. Nem, drágám, higgye el, nem!

- Ha Jane Murdstone, mint mondottam - folytatta a ház ura, megvárva, míg anyám elhallgat -, viszonzásul mindezért rút hálátlanságban részesül, akkor az én érzelmeim is elhidegülnek és megváltoznak!

- Nem, szerelmem, ne mondja ezt! - rimánkodott anyám szánalmas hangon. - Kérem, ne, Edward! Nem bírom elviselni! Mondhatnak rólam akármit, de van szívem. Igazán tudok szeretni. Nem mondanám, ha nem tudnám egészen biztosan. Kérdezze meg Peggottyt. Bizonyosan azt feleli majd, hogy jó szívem van.

- A merő gyengeségnek nincs olyan foka, Clara, amely a legkisebb mértékben is hatni tudna rám. Kár minden szóért!

- Kérem, béküljünk ki - mondta anyám. - Nem tudnék élni rideg szeretetlenségben. Bocsásson meg nekem. Tudom, sok hibám van, és olyan szép magától, Edward, hogy erős lelkével igyekszik javítani hibáimon. Kérlek, Jane, nincs kifogásom semmi ellen. Megszakadna a szívem, ha továbbra is arra gondolnál, hogy elmenj és... - anyám annyira megtört, hogy nem bírta folytatni.

- Jane Murdstone - mondta Murdstone úr a nénjének -, közöttünk, azt hiszem, a legkisebb durva szó is a legnagyobb ritkaság. Nem az én hibám, hogy ma este sor került erre a szokatlan jelenetre. Valaki más csalta ki belőlem. Te sem vagy hibás. Belőled is valaki más csalta ki. Azt javaslom, igyekezzünk mindketten elfelejteni a történteket. Egyébként - toldotta meg nagylelkű szavait -, az egész jelenet nem kisfiúnak való. David, eriggy aludni!

Szemembe toluló könnyeimtől alig találtam meg az ajtót. Rettentően fájt a szívem gyötrődő anyámért. Tapogatózva kibotorkáltam az ajtón, és a sötétben tapogatózva feltámolyogtam szobámba; még arra se tudtam rászánni magam, hogy jó éjszakát kívánjak Peggottynak, és egy gyertyát kérjek tőle. Körülbelül egy órával később arra ébredtem, hogy feljött megnézni, mit csinálok; s elmesélte, hogy anyám nagyon összetört állapotban feküdt le aludni, de Murdstone úr és Murdstone kisasszony még ott ül a szalonban.

Másnap reggel a szokott időnél kissé korábban mentem le; a nappali ajtaja előtt megálltam, mert meghallottam anyám hangját. Éppen bocsánatért könyörgött komolyan és alázatosan Murdstone kisasszonynak, amit ez a hölgy kegyesen megadott, mire teljes kibékülés következett. Attól kezdve sohasem hallottam többé, hogy anyám, bármiről legyen is szó, véleményt mert volna nyilvánítani anélkül, hogy előbb Murdstone kisasszonyhoz forduljon, vagy minden kétséget kizáró módon meg ne győződnék arról, miképpen vélekedik Murdstone kisasszony a dologról; hasonlóképpen sohasem láttam többé Murdstone kisasszonyt felindulásában (mert ebben a tekintetben bizony nem volt szilárd) táskájához nyúlni, mintha elő akarná venni a kulcsokat, hogy lemondása jeléül visszaadja anyámnak - hogy ne látnám azt is, anyám milyen rettentő ijedelembe esik.

A Murdstone-vérre jellemző komorság elsötétítette vallásosságukat is, mely haragos zordságban nyilvánult meg. Azóta arra a gondolatra jutottam, hogy ez nem is lehetett másként: vallásosságukra Murdstone úr szilárdsága nyomta rá bélyegét, hiszen ez a szilárdság nem tűrt semmiféle elnézést, és megkövetelte, hogy mindenki az elképzelhető legsúlyosabb büntetéssel lakoljon vétkeiért. Akárhogy volt is ez, jól emlékszem, milyen rettentő szigorú arccal vonultunk ki a templomba, melynek a képe egészen megváltozott. Eljött a rettegett vasárnap, és én léptem be elsőnek a régi padba, mint a rab, akit őrök kísérnek a fegyház istentiszteletére. Nyomon követ Murdstone kisasszony fekete bársonyruhában, amely olyan, mintha szemfedélből készült volna; aztán anyám jön, és végül a férje. Peggotty most már nincs sehol, nem úgy, mint hajdanán. Újra hallom, ahogy istentisztelet közben Murdstone kisasszony a válaszokat mormolja, kegyetlen kéjjel ropogtatva minden egyes ijesztő szót. Újra látom, ahogy körülhordozza sötét szemét a templomban, amikor azt mondja "nyomorult bűnösök", mintha sorra megnevezné a gyülekezet tagjait. Újra elfogom anyám pillantását, amit most már csak ritkán tehetek meg, és látom, ajka milyen riadtan remeg a két Murdstone között, akik kétfelől mennydörögnek egymásnak. És hirtelen félelemmel újra elgondolkozom azon, lehetséges-e, hogy a mi jó öreg papunk téved, és Murdstone úrnak meg Murdstone kisasszonynak van igaza, és hátha az Ég valamennyi angyala bosszúálló angyal? És újra érzem, valahányszor egy ujjamat megmozdítom, vagy arcom egy izma megrándul, amint Murdstone kisasszony úgy megbök imakönyvével, hogy az oldalam belefájdul.

Aztán - igen - amikor hazafelé megyünk, újra látom, egyik-másik szomszédunk anyámra néz meg énrám, és összesúgnak mögöttünk. Aztán, amíg ők hárman egymásba karolva lépkednek, én hátramaradok egymagamban, és a szomszédok egy-egy pillantását követve, azon tűnődöm, vajon anyám csakugyan nem jár-e már olyan könnyedén, mint azelőtt, és vidám szépségét csakugyan elhervasztotta-e a bánkódás? És újra töröm a fejem, vajon eszébe jut-e egyik-másik szomszédunknak, akárcsak nekem, milyen is volt, amikor még kettesben mentünk haza, anyám meg én; és kábán töprengek efféléken komor, egyhangú órákon át napestig.

Alkalomadtán megüti fülemet egy-két szó arról, hogy talán beadnak bennlakónak valami intézetbe. Murdstone úrtól és Murdstone kisasszonytól eredt az ötlet, és anyám, természetesen beleegyezett. De egyelőre még nem határoztak véglegesen. Én meg közben otthon tanulom a leckéimet.

Elfelejthetem valaha ezeket a leckeórákat? Névleg anyám volt a felügyelőm, valóban pedig Murdstone úr és a nénje, akik mindig jelen voltak, és megragadták a kedvező alkalmat, hogy anyámat a szilárdságnak csúfolt tantárgyra oktassák, mely mindkettőnk életét megmérgezte. Meggyőződésem, hogy csupán csak evégből tartottak otthon. Amíg anyám meg én kettecskén éldegéltünk házunkban, elég jól tanultam, és kedvem is volt hozzá. Halványan emlékszem, hogy anyám ölében tanultam meg az ábécét. Még ma is, ha az ábécéskönyv kövér, fekete betűire nézek, alakjuk rejtélyes újdonsága és az O, meg a Q, meg az S pocakos, kedélyes jelleme megint úgy hat rám, mint akkor régen. De szó sincs róla, hogy az undor vagy vonakodás érzését keltenék bennem. Ellenkezőleg, úgy tetszik nekem, mintha virágokkal szegélyezett ösvényen sétáltam volna egészen a krokodilus-könyvig, s szívemet anyám szelíd hangja és kedves modora vidította volna fel az egész úton végig. De azokra a komor leckeórákra, amelyek ezután következtek, úgy emlékszem vissza, mint békességem feldúlóira, s napról napra ismétlődő gyötrelmes robotra és nyomorúságra. Rettentő hosszú, nagyszámú és nehéz órák voltak ezek - némelyik teljesen érthetetlennek tűnt nekem, s általában összezavartak és meghökkentettek, nemcsak engem, de azt hiszem, szegény anyámat is.

Igyekszem feleleveníteni egy ilyen délelőtt emlékét.

Reggeli után belépek a nappaliba, könyveimmel, irkámmal és palatáblámmal. Anyám már készen vár íróasztalánál, de félig sem olyan készen, mint Murdstone úr karosszékében az ablaknál (noha úgy tesz, mintha könyvet olvasna), vagy Murdstone kisasszony, aki anyám mellett ül, és acélgyöngyöket fűz fel. Elég megpillantanom azt a két fekete embert, hogy úgy érezzem, mintha a szavak, amelyeket végtelen kínnal vertem a fejembe, egyszerre csak kirepülnének onnan. Isten tudja, hova. Eltűnődöm rajta, ugyan hová is lesz az ilyesmi?

Átnyújtom anyámnak az első könyvet. Talán nyelvtan vagy földrajzkönyv, vagy történelem. Mint a fuldokló, még egy utolsó pillantást vetek a könyv megfelelő lapjára, amint a kezébe adom és elkezdem darálni a leckét jó hangosan és őrült gyorsan, amíg frissen a fejemben van. De az egyik szónál megakadok. Murdstone úr felpillant. Megint megakadok egy szónál. Murdstone kisasszony is felpillant. Elvörösödök, belegabalyodok egy tucat szóba, és elnémulok. Azt hiszem, anyám szívesen megmutatná nekem a könyvet, de nem meri, csak szelíden felsóhajt.

- Ó, Davy, Davy!

- Nézze, Clara - mondja Murdstone úr -, legyen szilárd a fiúhoz. Ne mondja, hogy: "Ó, Davy, Davy!" Ez gyerekes dolog. Vagy tudja a leckéjét, vagy nem tudja.

- Nem tudja! - szól közbe félelmetesen Murdstone kisasszony.

- Magam is attól tartok, hogy nem tudja - mondja anyám.

- Akkor pedig, Clara - feleli Murdstone kisasszony -, egyszerűen add vissza neki a könyvet, és parancsolj rá, hogy tanulja meg a leckéjét.

- Igen, persze - mondja anyám -, éppen ezt szándékoztam tenni, kedves Jane. Szóval, Davy, próbáld meg újra, és ne légy olyan ostoba.

A parancs első felének engedelmeskedem, és megpróbálom újra; de a második felével nehezebben tudok boldogulni, mert csakugyan nagyon ostoba vagyok. Még el se jutok ahhoz a ponthoz, ameddig az imént még simán daráltam a leckét, máris bukdácsolni kezdek, és megállok, hogy gondolkozzam. De nem tudok a leckére gondolni. Arra gondolok, hány rőf tüll lehet Murdstone kisasszony főkötőjén, vagy mennyibe kerülhetett Murdstone úr házikabátja, vagy más nevetséges dolgon töröm a fejem, amihez semmi közöm, amivel egyáltalában nem is akarok törődni. Murdstone úr türelmetlen mozdulatot tesz, már régóta várok rá, Murdstone kisasszony ugyanolyan mozdulatot tesz. Anyám alázatosan rájuk tekint, becsukja a könyvet, és félreteszi, mint olyan hátralékot, amelyet akkor kell majd törlesztenem, ha a többi feladatommal végeztem.

Ezek a hátralékok hamarosan egész halomba gyűlnek, és úgy nőnek-dagadnak, mint a lavina. Minél nagyobb lesz ez a halom, annál butább leszek én. Az ügy olyan reménytelen, hogy úgy érzem: a butaság mocsarába süppedtem, melyből kikászálódni lehetetlen; fel is adtam az igyekezetet és átengedtem magam sorsomnak. Miközben tovább botorkálok, a kétségbeesett pillantás, melyet anyámmal váltunk, igazán elszomorító. De ezeknek a nyomorúságos leckeóráknak legsúlyosabb következményekkel járó mozzanata mégiscsak az, hogy anyám (abban a hitben, hogy senki sem figyeli) ajka mozgásával próbálja némán megsúgni a szót, mely továbbsegítene. De ebben a pillanatban Murdstone kisasszony, aki egész idő alatt egyébre se lesett, csak erre, megszólal, mély figyelmeztető hangon: - Clara!

Anyám összerezzen, elpirul, bágyadtan mosolyog. Murdstone úr felugrik a székéből, kapja a könyvet, és hozzám vágja, vagy pofon csap vele, aztán vállamnál fogva kilódít a szobából.

Még ha elkészültem is a leckéimmel, hátravan még a legrosszabb, egy vérfagyasztó számtani feladat formájában. Ezt Murdstone úr külön az én számomra eszelte ki, és mindig élőszóval adja fel nekem. Így kezdődik: "Ha bemegyek egy sajtkereskedésbe, és vásárolok ötezer dupla Gloucester-sajtot, darabját ötödfél pennyért készpénzfizetés ellenében..." - és itt észreveszem, hogy Murdstone kisasszony majd kiugrik a bőréből titkos örömében. Ezekkel a sajtokkal vesződöm minden eredmény és a remény legcsekélyebb fénysugara nélkül egészen ebédidőig, mikor is - miután a palatábláról annyi piszok ragadt bőröm pórusaiba, hogy már valóságos mulattá alakultam át - egy darab kenyeret kapok az említett sajtokhoz, és kegyvesztettnek tekinthetem magam lefekvésig.

Az idő távolából úgy rémlik, hogy szerencsétlen tanulmányaim többnyire ebben a formában zajlottak le. Egészen jól haladtam volna, ha a Murdstone-ok nincsenek ott; de a Murdstone-ok jelenléte úgy megigézett, mint két kígyó tekintete a nyomorult madárfiókát. Még ha tűrhető eredménnyel sikerült is átlábalnom a délelőttön, legfeljebb annyit nyertem vele, hogy megkaptam az ebédemet; mert Murdstone kisasszony nem bírta ki, hogy elfoglaltság nélkül lásson, és ha meggondolatlanul elárultam, hogy nincs munkám, tüstént felhívta rá öccse figyelmét oly módon, hogy anyámhoz fordult: "Clara, drágám, nincs üdvösebb a munkánál - adj a fiúnak valami feladatot." Ennek pedig az volt a következménye, hogy ott nyomban valami új munkát sóztak rám. Ami a korombeli gyerekekkel való hancúrozást illeti, ebben nagyon kevés részem volt, mert a Murdstone-ok zord hitvallása szerint a gyerekhad kivétel nélkül nem egyéb, mint kis viperák raja (pedig volt egyszer egy gyermek, akit oda ültettek a Tanítványok közé), és nyilvánvaló, hogy mindegyik csak megfertőzi a többit.

Azt hiszem, hat hónapig vagy még tovább folyt ez így, s bánásmódjuk következtében komor, bamba és konok fiú lett belőlem. Hozzájárult ehhez az is, hogy észrevettem, napról napra jobban elválasztanak és elidegenítenek az édesanyámtól. Azt hiszem, végképp elbutultam volna, ha nem segít rajtam egyetlen kedvező körülmény.

Ez pedig a következő volt. Apám után egy kis könyvtárféle maradt ránk az egyik emeleti kis szobában, ahova szabad bejárásom volt (mivel szomszédos volt az én szobámmal), és ahová senki sem tette be a lábát rajtam kívül. Ebben az áldott kis szobában Roderick Random, Peregrine Pickle, Humphrey Clinker, Tom Jones, a wakefieldi lelkész, Don Quijote, Gil Blas és Robinson Crusoe ragyogó társasága várt rám. Ők táplálták képzeletemet és azt a reményt, hogy van még valami a Téren és Időn túl - ők, meg az Ezeregyéjszaka, meg a tündérmesék -, és nem voltak ártalmamra; mert akármilyen ártalmas dolog bujkálhatott is bennük, reám ez nem hatott; én legalább nem tudtam róla. Most is csodálom, hogy mialatt szüntelenül nehezebb tárgyakkal kínlódtam, a sok magolás közben miképpen is keríthettem időt arra, hogy ezeket a könyveket elolvassam? És az is furcsa, hogy apró bajaim közepette (melyek nagy bajok voltak az én szememben) hogy is tudtam vigasztalást meríteni abból, hogy kedvenc hőseimet magam személyesítettem meg - amit meg is tettem -, ugyanakkor Murdstone urat meg Murdstone kisasszonyt képzeljem minden gonosz figura helyébe - amit szintén megtettem. Egy álló hétig Tom Jones voltam (persze afféle gyermeki Tom Jones, tiszta szívű, ártatlan lény). És szentül hiszem, hogy egy hónapon keresztül szakadatlanul az a Roderick Random voltam, akit saját elképzelésemhez idomítottam. Mohón faltam néhány kötetnyi útirajzot - már nem emlékszem, mifélét -, amit a polcokon találtam; és jól emlékszem, naphosszat cserkésztem házunk környékén egy ócska kaptafa középső részével felfegyverkezve, Kivagyokén, az Angol Királyi Hajóhad kapitánya személyében, akit a vademberek támadása fenyegetett, s megfogadta, hogy nem adja olcsón az életét. A kapitány emberi méltóságát sohasem alázták meg azzal, hogy fejéhez vágják a latin nyelvtant, velem megtették. A kapitány azonban kapitány volt és maradt, rettenthetetlen hős, dacolt a világ minden élő és holt nyelvének minden nyelvtanával.

Ez volt az én egyetlen és állandó vigaszom. Ha eszembe jut, mindig megjelenik előttem egy nyári este képe; a fiúk ott hancúroztak a temetőben, én meg ágyamon ülve olvasok, mintha életem függne tőle. A környéken minden pajtának, a templom falában minden kőnek, a temetőben minden talpalatnyi földnek megvolt a maga története, mely képzeletemben összefonódott ezekkel a könyvekkel, és e könyveknek egy-egy fontos helyét képviselte. Tom Pipes a szemem láttára kapaszkodott fel a templom tornyába; láttam, amint Strap hátizsákkal a vállán megáll, és leül pihenni a sövénykapura; és biztosan tudtam, hogy Trunnion sorhajókapitány a mi kis falusi kocsmánk ivójában szokta összedugni fejét Pickle úrral.

Az olvasó most már megértheti, miféle legényke lehettem is én, amikor ifjúkori történetemnek ahhoz a pontjához értem, amelyről most fogok beszámolni.

Egy reggel, amint könyveimmel belépek a nappaliba, látom, hogy anyám nagyon aggodalmasan néz a világba, míg Murdstone kisasszony elszántabb arcot vág, mint valaha, Murdstone úr pedig buzgón kötözget valamit egy nádpálca végére - hajlékony és rugalmas nádpálca volt, s amikor beléptem, Murdstone úr abbahagyta a kötözgetést, magasra emelte, és megsuhogtatta a levegőben.

- Hányszor mondjam, Clara - jelentette ki Murdstone úr -, engem is gyakran megvesszőztek.

- Hát hogyne; természetesen - mondta Murdstone kisasszony.

- Bizonyára úgy volt, Jane kedves - hebegte anyám jámboran. - Csak az a kérdés... azt hiszed, használt Edwardnak?

- Miért, Clara, talán azt hiszi, hogy megártott? - kérdezte Murdstone úr zordonan.

- Éppen erről van szó, valóban azt hiszi - mondta a nénje.

Mire anyám azt felelte: - Dehogyis hiszem, Jane kedves - és nem szólt többet egy szót sem.

Elfogott a balsejtelem, hogy ez a párbeszéd talán személyesen is érint engem, és igyekeztem Murdstone úr szemébe nézni, amint tekintetét rám vetette.

- Ide hallgass, David - mondta, és e szavaknál megint észrevettem szemében azt a bandzsító csillogást -, ma sokkal jobban kell vigyáznod, mint máskor.

Újra magasba emelte a nádpálcát, és megint megsuhogtatta; s miután végzett ezzel az előkészülettel, a pálcát sokatmondó pillantással maga mellé tette, és könyvét vette a kezébe. Ez aztán jó kezdet volt, és nagyon alkalmas arra, hogy lélekjelenlétemet visszanyerjem! Éreztem, hogy leckém szavai kicsusszannak a fejemből, most már nem egyenként vagy soronként, hanem egész lapok egyszerre. Igyekeztem megfogni őket, de - ha szabad így kifejeznem - mintha korcsolyát kötöttek volna a lábukra, olyan simán elillantak, hogy nem lehetett megállítani őket.

Rosszul kezdtük, és még rosszabbul folytattuk. Amikor beléptem, úgy képzeltem, ma majd kitüntetem magam, abban a hitben ringatózva, hogy jobban felkészültem, mint máskor; de csakhamar kiderült, hogy ez nagy tévedés. Egyik könyvet a másik után rakták félre, s kudarcom halma egyre nőtt. Murdstone kisasszony egész idő alatt rendületlenül figyelt minket. És amikor végre eljutottunk az ötezer sajthoz (emlékszem, aznap ötezer nádpálca lett belőle), anyám sírva fakadt.

- Clara! - szólt Murdstone kisasszony figyelmeztető hangján.

- Kissé rosszul érzem magam, Jane kedves, azt hiszem - mondta anyám.

Láttam, hogy Murdstone úr ünnepélyesen int a nénjének, miközben felállt, és a nádpálcát felkapva, így szólt:

- Tudod, Jane, aligha várhatjuk Clarától, hogy tökéletes szilárdsággal viselje el azt a sok gondot és gyötrelmet, amit David okozott ma neki. Ehhez sztoikus nyugalom kellene. Clara sokat javult és erősödött, de ennyit mégsem kívánhatunk tőle. David, mi ketten felmegyünk az emeletre. Velem jössz, fiú.

Mikor kivezetett az ajtón, anyám felénk rohant, de Murdstone kisasszony elállta az útját, és így szólt:

- Teljesen megbolondultál, Clara?

Ekkor láttam, hogy anyám befogja a fülét, és hallottam, amint zokog.

Murdstone úr felvezetett a szobámba, lassan és ünnepélyesen - kétségtelen, hogy gyönyörűségét lelte a büntető igazság szertartásos osztogatásában -, s mihelyt felértünk, hirtelen hóna alá kapta a fejemet.

- Murdstone úr! Kérem szépen! - sikoltottam. - Ne tegye! Kérem, ne verjen meg! Iparkodtam tanulni, uram, de nem megy, ha ön és Murdstone kisasszony ott van. Igazán nem megy!

- Nem megy, David, igazán? - mondta. - No, majd megpróbáljuk így.

Úgy tartotta a fejemet, mintha satuba szorította volna, de valahogy mégis sikerült kibújnom a hóna alól a háta mögé, és egy percre feltartóztattam, könyörögve, hogy ne verjen meg. De csak egy percre tudtam megállítani, mert a következő pillanatban már nagyot csapott rám; ugyanabban a pillanatban szájammal elkaptam azt a kezét, amellyel lefogott, és átharaptam. Még ma is vacog a fogam, ha eszembe jut.

Ekkor aztán nekem esett, és úgy elvert, mintha agyon akarna verni. A lármán túl is, amit csaptunk, hallottam, hogy rohannak fel a lépcsőn, és sikoltoznak - anyámat hallottam felsikoltani, és Peggottyt. Murdstone úr végül eltávozott, de az ajtót kívülről rám zárta; én meg ott feküdtem a padlón, forrón és lázasan és megtépázva és sajgó testtel és tombolva dühömben, elesetten, magányosan.

Ma is jól emlékszem, hogy amikor lecsillapodtam, milyen természetellenes csend uralkodott az egész házban. Milyen jól emlékszem, hogy amikor fájdalmam és dühöm enyhülni kezdett, mennyire gonosznak éreztem magam!

Sokáig ültem ott hallgatózva, de egyetlen hang sem hallatszott. Feltápászkodtam a földről, és megpillantottam arcomat a tükörben; olyan dagadt, vörös és csúf volt, hogy szinte megijedtem tőle. A hurkák a testemen megdagadtak, és úgy fájtak, hogy megint sírni kezdtem, mihelyt megmozdultam; de ez a kín eltörpült a bűntudathoz képest, amit éreztem. Ez, merem mondani, súlyosabban nehezedett rám, mintha a legszörnyűségesebb gonosztevő lettem volna.

Sötétedni kezdett, és becsuktam az ablakot (addig többnyire az ablakpárkányra hajtottam fejemet, és felváltva hol zokogtam, hol szundikáltam, hol meg szórakozottan kibámultam), amikor a kulcs megfordult a zárban, és Murdstone kisasszony lépett be valami kis hússal, tejjel és kenyérrel. Mindezt szó nélkül letette az asztalra, miközben példás elszántsággal meresztette rám szemét, majd visszavonult, bezárva az ajtót maga után.

Sokáig ültem ott még azután is, amikor már besötétedett, tűnődve, vajon jön-e még másvalaki is. Amikor láttam, hogy ma este ez már valószínűtlen, levetkőztem, és bebújtam az ágyba; ott kezdtem aztán rettegve töprengeni, hogy ezek után mi lesz velem? Vajon bűncselekmény-e az, amit elkövettem? Vajon letartóztatnak-e érte, és börtönbe visznek? Vajon nem fenyeget-e még az a veszedelem is, hogy felakasztanak?

Sohasem fogom elfelejteni azt az ébredést másnap reggel; milyen friss és vidám voltam az első percben, aztán mázsányi súllyal nehezedett rám a tegnap komor és csüggesztő emléke! Még ki se bújtam az ágyból, amikor Murdstone kisasszony újra megjelent; néhány szóval értésemre adta, hogy egy fél órára lemehetek sétálni a kertbe, de tovább nem; aztán visszavonult, nyitva hagyva az ajtót, hogy élhessek az említett engedéllyel.

Meg is tettem aznap, és a többi reggelen is fogságom alatt, mely öt napig tartott. Ha szerét ejthettem volna, hogy anyámmal négyszemközt beszéljek, első dolgom lett volna térdre borulni előtte, és bocsánatáért esedezni; de egész idő alatt nem került szemem elé más, csak Murdstone kisasszony - kivéve az esti ima perceit a nappaliban; oda is Murdstone kisasszony vezetett le minden este, amikor mindenki elfoglalta már a helyét, nekem meg, a kiközösített fiatal bűnözőnek, ott kellett állnom az ajtó mellett egymagamban, amíg börtönőröm ünnepélyesen kivezetett, még mielőtt bárki felemelkedett volna áhítatos helyzetéből. Én csak annyit láttam, hogy anyám olyan messze van tőlem, amennyire csak lehet, és arcát is elfordítja, úgyhogy egyszer sem pillanthattam rá; és hogy Murdstone úr keze nagy fehér vászonpólyába van csavarva.

Hogy ez az öt nap milyen hosszú volt, arról nem tudok képet nyújtani senkinek. Emlékezetemben öt hosszú év helyét foglalja el. Ahogy feszülten figyeltem a ház minden apró-cseprő eseményét, melynek nesze fülembe jutott: csengők megszólalását, ajtók nyílását és csukódását, beszédhangok moraját, léptek koppanását a lépcsőn; aztán mindenféle nevetést, fütyörészést, éneklést a külvilágból, melynek hangjai mindennél fájdalmasabban érintettek nagy magányomban és gyalázatomban; az órák bizonytalan menetét, különösen éjjel, amikor felébredtem, és azt hittem, már reggel van, de kiderült, hogy a család még le se feküdt, és még előttem van az egész hosszú éjszaka; csüggedt és lidérces álmaimat, ha elaludtam; a nap megújulását, a délt, a délutánt, az estét - amikor a fiúk vígan játszottak a temetőben, én meg szobám mélyéből figyeltem őket, mert szégyelltem volna az ablakban mutatkozni, elárulva, hogy fogoly vagyok; azt a különös érzést, hogy sohasem hallom a saját hangomat; a tovaillanó perceket, amikor valami vidámságféle költözött rövid időre a szívembe - az étkezés ideje hozta magával, és vele együtt el is tűnt; az eső megeredését egy este, amint friss illattal töltötte be szobámat, majd egyre erősebben zuhogott, elárasztva mindent köztem és a templom között, amíg az alkonyat el nem öntött a komor sötétség, félelem és lelkifurdalás hullámaival - mindez mintha napok helyett évekig ismétlődött volna újra meg újra, olyan élénken és erősen vésődött be emlékezetembe.

Fogságom utolsó éjszakáján arra ébredtem, hogy valaki a nevemet suttogja. Riadtan felültem az ágyban, és karomat a sötétségben kinyújtva megkérdeztem:

- Te vagy az, Peggotty?

Nem kaptam tüstént feleletet, de nemsokára újra a nevemet suttogta valaki, mégpedig olyan ijesztő és titokzatos hangon, hogy azt hiszem, már-már elájultam, amikor eszembe jutott, hogy alighanem a kulcslyukon keresztül hatol be hozzám ez a hang.

Az ajtóhoz botorkáltam, és ajkamat a kulcslyukra illesztve, így suttogtam: - Te vagy az, Peggotty, drágám?

- Én vagyok, Davy, aranyom - felelte. - De legyen csendes, mint egy egérke, nehogy a macska meghalljon minket.

Rögtön megértettem, hogy Murdstone kisasszonyra gondol; azt is, hogy vigyázni kell, mert a szobája ott volt a közelünkben.

- Hogy van a mama, Peggotty, édes? Nagyon haragszik rám?

Hallottam, hogy Peggotty halkan sírdogál a kulcslyuk túlsó oldalán, akárcsak én az innensőn. Csak azután válaszolt.

- Nem, drágaságom. Nem nagyon.

- Mit akarnak csinálni velem, drága Peggotty? Nem tudod?

- Iskola. London közelében - hangzott Peggotty válasza. Kénytelen voltam megkérni, hogy ismételje meg, mert az első ízben egyenesen a torkomba küldte szavait, mivel elfelejtettem elvenni a számat a kulcslyukról, és a fülemet illeszteni oda helyette. Peggotty szavai így alaposan megcsiklandoztak, de nem hallottam belőlük semmit.

- Mikor, Peggotty?

- Holnap.

- Ezért szedte ki Murdstone kisasszony a ruháimat a fiókjaimból? - kérdeztem, mert ezt tette, ha el is felejtettem megemlíteni.

- Ezért - felelte Peggotty. - Láda.

- Anyámat nem is láthatom?

- De igen - mondta Peggotty. - Reggel.

Ezután Peggotty olyan szorosan illesztette oda ajkát a kulcslyukhoz, és a következő szavakat annyi érzéssel és komolysággal zúdította át rajta, hogy merem állítani, amióta világ a világ, kulcslyukkal még nem történt ehhez fogható. A rövid szaggatott mondatok mindegyike olyan volt, mint megannyi vulkánkitörés.

- Davy, drágaságom. Újabban kevesebbet beszéltünk, mint máskor. Ne gondolja, az nem azért volt. Nem is azért, mintha már nem szeretném úgy, mint azelőtt. Sőt jobban szeretem, mint valaha, kicsi bogaram. Azért kerültem, mert gondoltam, jobb magának. És azonkívül másvalakinek is. Davy, édes aranyom, figyel rám? Hallja, mit mondok?

- I-i-i-gen, Peggotty! - zokogtam.

- Mindenem! - mondta Peggotty végtelen szánalommal. - Amit mondani akarok, csak ennyi. Soha, de soha ne felejtsen el engem. Mert én sem felejtem el magát soha. És vigyázni fogok a mamájára, Davy. Mint ahogy magára vigyáztam. Nem hagyom el soha. Még eljön az idő, amikor boldog lesz, szegényke, ha odahajthatja fejét. Ha lehajthatja fejecskéjét az ő buta, zsémbes, öreg Peggottyjának a karjára. Majd írok magának, csillagom. Ha nem is jártam sok oskolát. És most... és most... - Peggotty nekiesett a kulcslyuknak és csókolgatni kezdte, ha már engem nem csókolhatott.

- Köszönöm, édes Peggotty! - mondtam. - Ó, köszönöm! Köszönöm! Megígérnél nekem valamit, Peggotty? Szeretném, ha írnál haza, és megmondanád Peggotty úrnak és a kis Emmynek és Gummidge néninek és Hamnek, hogy én nem vagyok olyan rossz, mint ahogy talán gondolják, és hogy tiszteltetem őket... különösen Emmykét! Megtennéd, Peggotty, kérlek?

A jóságos lélek megígérte, aztán mindketten forró szeretettel csókolgattuk a kulcslyukat - én meg a kezemmel is simogattam, emlékszem, mintha Peggotty becsületes képe lett volna -, s végül elváltunk. Ettől az éjszakától fogva olyan érzés kerekedett szívemben Peggotty iránt, amelyet aligha tudnék közelebbről meghatározni. Nem foglalta el anyám helyét; ezt senki sem tehette meg; de megbújt szívem egy üres helyén, mely magába zárta, és azóta olyasmit érzek iránta, amit más emberi lény iránt soha. Van ebben a szerető ragaszkodásban valami mosolyognivaló, igaz; de úgy éreztem, ha Peggotty meghalna, nem tudom, mit tennék, vagy miképpen élném túl a tragédiát, amit halála jelent nekem.

Másnap reggel Murdstone kisasszony a szokásos időben megjelent, és közölte velem, hogy iskolába adnak; ami nem volt éppenséggel olyan nagy újság számomra, mint képzelte. Közölte azt is, hogy ha felöltöztem, menjek le a nappaliba, mert ott fogok reggelizni. Anyám már várt rám, nagyon sápadtan és vörösre sírt szemmel; karjaiba rohantam, és egész elgyötört szívemből bocsánatért könyörögtem.

- Ó, Davy! - mondta. - Hogy is tudtál bántani valakit, akit szeretek! Igyekezzél megjavulni, kérlek, javulj meg! Én megbocsátok neked, de végtelenül bánkódom, Davy, hogy olyan gonosz szenvedélyek ólálkodnak a szívedben.

Meggyőzték róla, hogy elvetemült kölyök vagyok, és jobban búsult ezen, mint a távozásomon. Szívem elszorult, amikor észrevettem. Megpróbáltam elfogyasztani a búcsúreggelit, de könnyeim vajas kenyeremre potyogtak, még a teámba is jutott belőlük. Láttam, hogy anyám olykor-olykor egy-egy pillantást vet rám, majd az éberen őrködő Murdstone kisasszonyra, utána pedig lesütötte szemét, vagy másfelé nézett.

- Vigyék le Copperfield úrfi ládáját! - mondta Murdstone kisasszony, amikor kerekek nyikorgása hallatszott a kertajtó felől.

Szemem Peggottyt kereste, de nem neki szólt az utasítás. Murdstone úr sem mutatkozott. Korábbi ismerősöm, a fuvaros jelent meg az ajtóban; a ládát kivitték és felrakták a kocsijára.

- Clara! - mondta Murdstone kisasszony figyelmeztető hangján.

- Rendben van, Jane kedves - felelte anyám. - Isten veled, Davy. Ha el kell menned, saját javadra történik. Isten veled, drága gyermekem. Majd a szünidőben hazajössz, és akkor jobb fiú leszel már.

- Clara! - ismételte Murdstone kisasszony.

- Hogyne, Jane kedves - felelte anyám, s megölelt. - Megbocsátok neked, édes fiam. A jó Isten áldjon meg!

- Clara! - ismételte Murdstone kisasszony.

Murdstone kisasszony volt szíves levezetni engem a kocsihoz, és útközben megjegyezni, hogy reméli, magamba szállok, még mielőtt akasztófára jutnék; azután felkapaszkodtam a kocsira, és a lusta gebe elindult velünk.

Vagy két mérföldet döcöghettünk, és zsebkendőm már csuromvizes volt, amikor a fuvaros hirtelen megállította kocsiját.

Kitekintettem, hogy megállapítsam, miért álltunk meg, és akkor nagy ámulatomra láttam, hogy Peggotty ugrik elő egy sövény mögül, és felkapaszkodik a kocsiba. Mindkét karjával átölelt, és úgy a fűzőjéhez préselt, hogy orrom igazán belefájdult a nagy szorításba, ámbár csak később gondoltam erre, amikor éreztem, hogy az orrom még mindig sajog. Peggotty egyetlen szót sem szólt. Egyik karját kiszabadítva, könyökig zsebébe mélyesztette és előhalászott néhány süteménnyel teli papírzacskót, amelyeket az én zsebeimbe gyömöszölt, továbbá egy erszényt, amit a kezembe nyomott, de egy mukkot sem szólt. Miután mindkét karjával újra magához préselt - de ez már a búcsú volt -, lekecmergett a kocsiról, és elszaladt; szent meggyőződésem szerint, mely azóta sem változott, egyetlen gomb sem maradhatott a ruháján. Egyet mindenesetre felkaptam a szanaszét guruló gombok közül, és hosszú ideig őrizgettem, dédelgettem ezt a drága emléket.

A fuvaros rám nézett, mintha azt kérdezné, visszajön-e az asszonyság. Megráztam a fejem, és azt mondtam, nem hiszem.

- Akkor hát, gyí! - mondta lusta lovának a fuvaros, mire az engedelmesen elindult.

Miután addig már annyit bőgtem, amennyi csak tőlem telt, kezdtem arra gondolni, hogy a további sírásnak semmi értelme, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy sem Roderick Random, sem az Angol Királyi Hajóhadnak az a bizonyos kapitánya nem szokott sírni, emlékezetem szerint, még a legválságosabb helyzetekben sem. A fuvaros észrevette elhatározásomat, és azt ajánlotta, nem ártana zsebkendőmet a ló farára teregetni, hogy megszáradjon. Köszönettel megadtam hozzájárulásomat; a zsebkendő az adott körülmények között roppant kicsinek látszott.

Most végre hozzájutottam, hogy az erszényt megvizsgáljam. Merev bőrerszény volt, kattogó zárral, belsejében meg három ragyogó shilling, melyet Peggotty nyilván ezüstporral fényesített ki, hogy nagyobb örömem teljék bennük. De az erszény legbecsesebb kincse két félkoronás volt, egy papírba csavarva, melyen megismertem anyám kézírását. Ezt írta rá: "Davynek. Szeretettel." Ez annyira meghatott, hogy megkértem a fuvarost, legyen olyan jó, nyújtsa vissza zsebkendőmet; ám ő úgy vélte, jobb lesz, ha most lemondok róla; magam is azt gondoltam, hogy valóban jobb lesz; így hát kabátom ujjába töröltem szememet, és megállást parancsoltam könnyeimnek.

Mégpedig véglegesen; ámbár a korábbi izgalmak következtében hébe-hóba még kibukott belőlem egy-egy görcsös zokogás. Miután egy ideig csendesen kocogtunk, megkérdeztem a fuvarost, vajon ő visz-e el mindvégig?

- Mindvégig hová? - érdeklődött a fuvaros.

- Odáig - mondtam.

- Hol van az az odáig? - érdeklődött a fuvaros.

- London mellett - feleltem.

- Még csak az kéne ennek a párának! - mondta a fuvaros, megrántva a gyeplőt, jelezve, hogy saját lovára gondol. - A fél utat sem tennénk meg, máris dögrovásra jutna.

- Akkor csak Yarmouthba visz? - kérdeztem.

- Úgy valahogy - mondta a fuvaros. - Ott aztán felrakom a postakocsira, az meg elviszi, ahová kell.

A fuvarosnak (akit Barkis úrnak hívtak) már ennyi beszéd is nagyon sok volt, mert - miként egy előbbi fejezetben megjegyeztem - flegmatikus természetű ember volt, és fölötte szűkszavú. Megkínáltam egy süteménnyel figyelmességem jeléül; egyszerre bekapta, akár egy elefánt, és éppoly kevéssé látszott meg vaskos arcán, mint ahogy egy elefánt ábrázata sem árult volna el semmit.

- Ezeket ő maga csinálta? - kérdezte Barkis úr esetlenül előrehajolva, lábát a bak deszkájára rakva, és két térdére könyökölve.

- Peggottyra gondol, uram?

- Ühüm - felelte Barkis úr -, őrá.

- Igen, nálunk ő süt mindent, és a főzés is az ő dolga.

- Csakugyan? - jegyezte meg Barkis úr.

Füttyentésre csücsörítette száját, de nem fütyült. A ló fülére bámult, mintha valami érdekeset látna ott, jó sokáig ült így, végül megint megszólalt:

- Nincs neki kedvese, mi?

- Hogy kedves-e, Barkis úr, azt kérdezi?

Azt gondoltam, enni akar valamit, és azért céloz Peggotty kedvességére, hogy újra megkínáljam.

- Nem arról beszélek - mondta Barkis úr. - Hogy van-e kedvese? Valaki, aki kísérgeti?

- Peggottyt?

- Ühüm - mondta. - Őtet.

- Ó, dehogyis! Peggottynak sohase volt kedvese.

- Csakugyan? - jegyezte meg Barkis úr.

Megint füttyentésre csücsörítette száját, de most sem fütyült, csak ült, a ló fülét bámulva.

- Egyszóval - jelentette ki végül Barkis úr hosszas tűnődés után - ő süti mind az almás lepényt, meg ő főz mindent, nem igaz?

Azt feleltem, hogy bizony így van.

- No jó - folytatta Barkis úr. - Akkor mondok a fiatalúrnak valamit. Talán eszébe jut egyszer levelet írni neki, nem?

- Egész biztos, hogy írok - feleltem.

- Úgy? - mondta, szemét lassan felém fordítva. - Akkor hát, ha levelet küld neki, írja bele, ha eszibe jut, hogy Barkis hajlandó. Megtenné?

- Hogy Barkis hajlandó? - ismételtem ártatlanul. - Ebből állna az egész üzenet?

- E-e-ebből - felelte fontolgatva. - Ebből. Barkis hajlandó.

- De hiszen holnap megint ott lesz Blunderstone-ban, Barkis úr - mondtam, és hangom megbicsaklott egy kicsit arra a gondolatra, hogy akkor én már milyen messze leszek onnan. - Sokkal egyszerűbben átadhatná az üzenetét személyesen.

Ezt az ötletemet azonban, fejét rázva, elvetette, és újra lelkemre kötötte előbbi kérését, mélységes komolysággal hangoztatva: "Barkis hajlandó. Ennyi az üzenet" - mire én készségesen vállalkoztam a továbbítására. S miközben a postakocsira vártam a yarmouthi fogadóban még aznap délután, levélpapírt és tintát szereztem, és levelet írtam Peggottynak, mely a következőképpen hangzott: "Kedves Peggotty. Épségben ide érkeztem. Barkis hajlandó. Mamát csókoltatom. Szeretettel, Davy. Ui. Azt mondja, nagyon szeretné, ha tudnád - Barkis hajlandó."

Miután magamra vállaltam ezt a megbízást, Barkis úr visszasüppedt mélységes némaságába; én pedig, érezvén, hogy mindaz, ami legutóbb történt velem, alaposan megnyúzott, elnyúltam egy zsákon a kocsiban, és elaludtam. Mélyen aludtam, amíg meg nem érkeztünk Yarmouthba, amely olyan új és idegen színben tűnt fel nekem ott a fogadó udvarában, ahová behajtottunk, hogy egyszeriben felhagytam a titkos reménykedéssel, hogy esetleg találkozhatom itt Peggotty úr családjából valakivel, sőt talán magával Emmykével is.

A postakocsi ott állt már az udvaron, csillogón, ragyogón, de a lovak még nem voltak befogva; és ebben az állapotában egészen hihetetlennek tetszett, hogy valaha is eljut Londonba. Miközben erre gondoltam, és azon tűnődtem, végeredményben mi is lesz a ládámmal, amelyet Barkis úr lerakott a rúd mellé az udvar kövezetére (miután mélyen behajtott az udvarra, hogy kocsijával megfordulhasson), meg azon is, hogy végeredményben mi lesz velem: egy hölgy hajolt ki az egyik boltíves ablakon, ahol néhány szárnyas meg néhány darab hús lógott kiakasztva, és lekiáltott:

- A kis uraság jött Blunderstone-ból?

- Én volnék az, asszonyom - feleltem.

- Szabad a nevét? - érdeklődött a hölgy.

- Copperfield, asszonyom - mondtam.

- Nem egyezik - felelte a hölgy. - Erre a névre nem fizetett be ebédet senki.

- Talán Murdstone névre, asszonyom? - kérdeztem.

- Ha maga a Murdstone úrfi - mondta a hölgy -, mért próbálkozott előbb egy másik névvel?

Megmagyaráztam a hölgynek, hogy van ez, mire megrántott egy csengőt, s nagyot kiáltott:

- William! Vezesd be a vendéget az étterembe!

Egy pincér rohant elő az udvar túlsó oldalán a konyhából, és úgy vettem észre, jócskán elcsodálkozott, amikor látta, hogy csak én vagyok az, akit be kell vezetnie az étterembe.

Hosszú, nagy terem volt, falain óriási térképek lógtak. Esküszöm, akkor sem éreztem volna magam sokkal idegenebbül, ha ezek a térképek valóságos idegen országok, én meg úgy kerülök oda, hogy hajótörést szenvedtem partjaik közelében. Úgy éreztem, már az is merészség, ha sapkámmal a kezemben leülök egy szék csücskére, legközelebb az ajtóhoz: és amikor a pincér asztalt terített egyedül az én számomra, és még só- meg borsszórót is rakott oda, alighanem fülig pirultam szerény röstelkedésemben.

Hozott nekem néhány rántott bordaszeletet főzelékkel, és olyan csörömpöléssel kapkodta le a tálak fedelét, hogy attól féltem, talán megsértettem valamivel. De nagy megkönnyebbülésemre odatolt számomra egy széket az asztalhoz, és nagyon szívélyesen biztatott:

- Nos, hatöles óriás! Lásson hozzá!

Megköszöntem neki, és helyet foglaltam az asztalnál; de csakhamar rájöttem, milyen végtelenül nehéz a kést, villát csak félig-meddig is ügyesen forgatni, vagy ügyelni arra, hogy le ne fröcsköljem magam a húslével, mialatt a pincér ott állt velem szemben, és olyan merően bámult rám, hogy rettentően elpirultam, valahányszor elkaptam a tekintetét. Miután ekképpen figyelt, amíg bele nem fogtam a második szelet húsba, így szólt:

- Jár magának egy fél pint sör is. Hozzam most mindjárt?

- Igen - feleltem, és megköszöntem szívességét. Erre a korsóból megtöltött egy nagy poharat, és a világosság felé tartotta, hogy szépen megcsillogtassa.

- No de ilyet! - mondta. - Jókora adag, nem igaz?

- Magam is úgy látom - feleltem mosolyogva, mert örültem, hogy ilyen kedves pincérrel van dolgom. Hunyorgó szemű, pörsenéses képű ember volt, fejét égnek meredő haj borította; csípőre tett kézzel állt ott, másik kezével meg a magasba tartotta a poharat, a világosság felé, és egészen barátságos volt.

- Járt itt tegnap egy úriember - mondta -, jól megtermett úriember, Hörpintsnek hívták... talán ismeri?

- Nem - feleltem -, nem hinném...

- Lovaglónadrágban járt meg lábszárvédőben, széles karimájú kalapot viselt, szürke kabátot, pettyes nyakkendőt - mondta a pincér.

- Nem - feleltem szégyenkezve -, nem volt hozzá szerencsém...

- Hát csak bejött ide - folytatta a pincér a világosság felé nézve a poháron keresztül -, és rendelt egy pohárral ebből a sörből (ragaszkodott hozzá, hiába próbáltam lebeszélni), felhajtotta, és holtan rogyott össze. Túlságosan régi sör, nem bírta. Tény az, hogy az ilyen sört nem is volna szabad kimérni.

Ez a szomorú eset nagyon megrendített, és azt mondtam, talán jobb lesz, ha inkább vizet iszom.

- Csak az a baj - mondta a pincér, még mindig a világosságot figyelve a poháron keresztül, miközben fél szemét behunyta -, az én gazdám nem szereti, ha rendelnek valamit, aztán meghagyják. Sértésnek tekinti az ilyesmit. De ha akarja, én megihatom maga helyett. Én már hozzászoktam, és minden a szokástól függ. Azt hiszem, nekem nem fog megártani, ha a fejemet jól hátravetem, és gyorsan felhajtom. Tegyem meg?

Azt feleltem, nagyon lekötelezne, ha meginná, de csak úgy, ha azt hiszi, baj nélkül megteheti, máskülönben semmi esetre. Amikor hátravetette fejét, és gyorsan lehajtotta, rettentő félelem fogott el, bevallom, hogy ő is úgy jár majd, mint a szerencsétlen Hörpints úr, és mindjárt élettelenül rogy le a szőnyegre. De nem ártott neki a sör. Sőt ellenkezőleg, úgy láttam, egészen felfrissült tőle.

- Lássuk csak, mit kaptunk ebédre? - mondta, és egy villát dugott a tálamba. - Csak nem bordaszeletet?

- Bordaszeletet - mondtam.

- Ó, édes istenem! - kiáltott fel. - Nem is tudtam, hogy bordaszelet. De hiszen a bordaszelet a legjobb orvosság a sör mérgező hatása ellen! Micsoda szerencse!

Egyik kezével a csontnál fogva megragadta a bordaszeletet, másik kezébe egy burgonyát és legnagyobb örömömre kitűnő étvággyal elfogyasztotta mind a kettőt. Utána egy másik szelet húst kapott fel, és egy másik burgonyát; majd még egy kis bordaszeletet és még egy burgonyát. Amikor bekebelezte, egy pudingot hozott be nekem. Amikor elém rakta, gondolkodóba esett, és mintha néhány percig máson járt volna az esze.

- Milyen a lepény? - mondta végre magához térve.

- Nem lepény; puding - feleltem.

- Puding? - kiáltott fel. - Teringettét, csakugyan az! Micsoda? - álmélkodott, amint tüzetesebben szemügyre vette. - Csak nem akarja azt állítani, hogy felfújt puding?

- Pedig csakugyan az.

- Istenem, felfújt puding! - mondta felkapva egy leveseskanalat. - A kedvenc pudingom! Hát nem szerencsés véletlen? Rajta, kicsikém, lássuk, ki tud többet bekapni!

Hát persze, hogy az oroszlánrészét ő kapta be. Több ízben is biztatott ugyan, hogy ne hagyjam magam, és nyerjem meg a versenyt; de mi volt az én kávéskanalam az ő leveseskanalához, az én sietségem az ő fürgeségéhez, az én étvágyam az ő étvágyához képest? Már az első falatnál lemaradtam mögötte, és a legkisebb esélyem sem volt arra, hogy utolérjem. Azt hiszem, még soha életemben nem láttam embert, aki olyan gyönyörrel habzsolta a pudingot; akkor is kacagott, amikor eltüntette az utolsó falatot, mintha a gyönyörűség még tovább tartott volna.

Mikor láttam, milyen barátságos és társaságkedvelő, eszembe jutott, hogy tollat, tintát meg levélpapírt kérek tőle, és írok Peggottynak. Nemcsak hogy tüstént elhozta a dolgokat, hanem volt olyan szíves fölém hajolni, és nézni, mit írok. Amikor befejeztem a levelet, megkérdezte, hova küldenek iskolába.

- London közelébe - feleltem, hisz többet magam sem tudtam.

- Teringettét! - sopánkodott, és meglátszott rajta, mennyire leveri ez a hír. - Igazán sajnálom.

- Miért? - kérdeztem.

- Istenem! - felelte fejét csóválva. - Ez az az iskola, ahol betörték annak a fiúnak a bordáit, két bordáját, egészen kicsike fiú volt. Hány éves is volt, nézzük csak, maga milyen idős körülbelül?

Megmondtam neki, hogy a kilencedik évemben vagyok.

- Pontosan az ő kora! - mondta. - Éppen nyolcéves és hathónapos volt, amikor eltörték az első bordáját; nyolcéves és nyolchónapos, amikor eltörték a másikat, és azzal már vége is volt.

Nem titkolhattam el sem magam, sem a pincér előtt, hogy ez bizony kellemetlen találkozása a körülményeknek, és tudakozódni kezdtem, miképp is történt a dolog. Válasza nem volt éppenséggel kedvderítő, mivel ebből a rettentő kettős szóból állt:

- Agyonnáspángolták.

A postakocsi kürtje éppen jókor harsant fel az udvaron, hogy elterelje figyelmemet erről a szomorú dologról. Felálltam, és tétovázva megkérdeztem (félénkséggel vegyes büszkeséggel afölött, hogy erszényem is van, melyet elő is vettem a zsebemből), van-e valami fizetnivalóm?

- Hát csak az az egy darab levélpapír - felelte. - Vásárolt-e már valaha levélpapirost?

Nem tudtam visszaemlékezni rá, hogy vásároltam-e már valaha.

- Kissé drága - mondta -, az illeték miatt. Három pennybe jön. Ennyire megadóztatják az embert ebben az országban. Egyébként nincs más ezen kívül, legfeljebb a pincér. A tintával ne törődjön. Én is ráfizethetek valamit.

- Mennyit kell, hogy is mondjam, mennyit szoktak, mennyit illik, mi jár a pincérnek, kérem? - hebegtem elpirulva.

- Ha nem volna családom, és ez a család nem feküdne bárányhimlőben, még hat pennyt sem fogadnék el - mondta a pincér. - Ha nem tartanám el koros szülőmet és aranyos kis húgomat - a pincért e szavaknál szemmel látható felindulás fogta el -, egyetlen fityinget sem fogadnék el. Ha jó helyem volna, és rendesen bánnának velem itt, inkább még én esedeznék, hogy fogadjanak el tőlem valamicskét, nemhogy adjanak. Csakhogy hulladékon tengődöm, és a szenespincében alszom - a pincér itt már könnyekbe tört ki.

Szerencsétlensége mélységesen meghatott, és úgy éreztem, kilenc pennynél kevesebbet adni enyhítésére, a legnagyobb durvaságra és kőszívűségre vallana. Végül három fényes shillingem egyikét nyújtottam át neki; alázatos és tiszteletteljes hajlongások közepette vette át, de utána nyomban megpörgette hüvelykujjával, hogy kipróbálja, nem hamis-e?

Amikor hátul fölsegítettek a kocsira, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy itt mindenki feltételezi rólam, hogy minden idegen közreműködés nélkül, egyedül kebeleztem be az ebédet. Úgy jöttem rá, hogy véletlenül meghallottam, amint az a hölgy a boltíves ablakból odaszól a kalauznak: "Vigyázzon arra a gyerekre, George, nehogy megpukkadjon!" És azt is megfigyeltem, hogy a házban nyüzsgő szolgálók mind odacsődültek, és vihogva bámultak rám, mint valami fiatal csodalényre. Szerencsétlen pincérbarátomat, aki közben jókedvre derült, úgy vettem észre, mindez cseppet sem ejtette zavarba, sőt minden lelkifurdalás nélkül csatlakozott a bámészkodókhoz. Ha csak valamelyest is kételkedem benne, ez már félig-meddig felébreszthette volna gyanakvásomat; de minden okom megvan azt gondolni, hogy a gyermek egyszerű hite és a természetes bizalom, amit a korosabbak iránt érez (csupa olyan vonás, amelyet a világért sem adnék oda semmiféle koraérett bölcsességért) nagyjában és egészében még akkor is visszatartott attól, hogy pincéremben komolyan kételkedjem.

Mi tagadás, meglehetősen bántott, hogy tréfák céltáblája lettem anélkül, hogy rászolgáltam volna; a kocsis megjegyzéseket tett a kalauznak arról, hogy a kocsi erősen hátrafelé húz, mivel én ott ülök, meg hogy sokkal célszerűbb volna, ha utazásaimat málhás szekéren bonyolítanám le. Állítólagos falánkságom története a külső utasok fülébe is eljutott, akik hasonlóképpen mulattak a rovásomra; megkérdezték, hogy kétszeres díjat fizetnek-e értem az iskolában, avagy talán annyit, mint három testvérért szokás; meg hogy a rendes feltételekkel vettek-e fel, vagy pedig külön szerződést kellett kötni miattam; és más efféle kedves kérdéseket intéztek hozzám. De a legrosszabb az volt a dologban, hogy tudtam - ezek után szégyellek majd akár egy falatot is lenyelni, ha alkalom kínálkozik rá, és a meglehetősen könnyű ebéd után egész éjszaka éhezhetek - mivel a süteményeimet is a fogadóban felejtettem nagy sietségemben. Amitől féltem, be is következett. Amikor megálltunk vacsorázni, nem volt bátorságom enni, pedig nagyon szerettem volna; csak üldögéltem a tűz mellett, és azt mondtam, nem kérek semmit. Ám ez sem mentett meg a további csúfolódásoktól; mert egy rekedt hangú, durva képű úriember, aki elemózsiás dobozából az egész úton csaknem szüntelenül falatozott - kivéve, amikor nagyokat húzott a kulacsából - azt mondta, olyan vagyok, mint a boa konstriktor, amelyik egy étkezésre annyit fal, hogy hosszú időre beéri vele; és e megjegyzés után valósággal degeszre tömte magát főtt marhahússal.

Délután háromkor indultunk el Yarmouthból, és másnap reggel nyolc óra tájt kellett megérkeznünk Londonba. Nyár közepén jártunk, és az idő szép volt, az este nagyon kellemes. Valahányszor egy-egy falun hajtottunk keresztül, elképzeltem, milyenek lehetnek a házak belülről, és lakói mivel foglalatoskodnak, és amikor a gyerkőcök utánunk iramodtak, és felkapaszkodtak hátul a kocsira, és egy darabig ott csimpaszkodtak, azon tűnődtem, él-e az apjuk, és hogy boldogok-e odahaza? Így aztán volt éppen elég, amin a fejemet törjem, s ezenfelül is, gondolataim folyton arrafelé jártak, ahová utam vitt, hogy miféle hely lesz az - ami ugyancsak borzasztó töprengés volt. Emlékszem, olykor-olykor rászántam magam arra is, hogy hazagondoljak, meg Peggottyra; s hogy megpróbáljam vakon, zűrzavarosan visszaidézni emlékezetembe, miképpen éreztem magam, és miféle fiú voltam, mielőtt Murdstone urat megharaptam, ami azonban sehogy sem sikerült, mintha isten tudja, milyen régen haraptam volna meg.

Az éjszaka nem volt olyan kellemes, mint az este, mert az idő hűvösre fordult; és mivel két úriember közé raktak (a durva képű meg egy másik közé), nehogy lebukfencezzek a kocsiról, majdnem kinyomták belőlem a szuszt, amikor elaludtak, és teljességgel kiszorítottak a helyemből. Néha annyira összepréseltek, hogy kínomban felkiáltottam: "De kérem szépen!" - amit nagyon rossz néven vettek, mert felébresztettem őket. Velem szemben egy éltesebb hölgy ült nagy prémes bundában, a sötétben inkább szénaboglyának néztem volna, mint dámának, annyira bebugyolálta magát. Ennek a hölgynek volt egy útikosara, amivel sokáig nem tudott mit kezdeni, amíg rá nem jött, hogy a lábam alá rakhatja, mivel a lábam nem ér a földig. Ez a kosár aztán annyira megnyomorított, hogy nemegyszer görcs állt belém, olyan kényelmetlenül ültem. De a legkisebb mozdulatomra a kosárban valami üvegféle csörömpölve nekiütődött valami egyébnek (ami természetesen elkerülhetetlen volt), s ilyenkor a hölgy lábával irgalmatlanul megbökött, és rám szólt:

- Ejnye no, ne izegj-mozogj már annyit! A te csontjaid azt hiszem, még elég fiatalok!

Végre megvirradt, és útitársaim álma mintha megenyhült volna. De el sem lehet képzelni, álmukban mennyit kínlódtak egész éjszaka, ami a legszörnyűbb szuszogásban és horkolásban nyilvánult meg. Ahogy a nap magasabbra hágott, álmuk egyre könnyebb lett, és végre szép sorjában felébredtek. Emlékszem, mennyire csodálkoztam, amikor valamennyien úgy tettek, mintha egy szemhunyást sem aludtak volna éjjel, sőt egytől egyig a legnagyobb felháborodással tiltakoztak, ha valaki ezzel a váddal merészelte illetni őket. Még ma is ugyanolyan csodálkozás fog el, amikor változatlanul azt tapasztalom, hogy minden emberi gyengeség közül közös természetünk (az ördög tudja, miért) azt hajlandó a legkevésbé beismerni, hogy utazás közben néha elnyom minket az álom.

Hogy London milyen csodálatosnak tűnt fel előttem, amikor először pillantottam meg távolról, és milyen szentül hittem abban, hogy valamennyi kedvenc hősöm valamennyi kalandja itt játszódik le napról napra, újra meg újra, és miként fogant meg lelkemben az a homályos sejtelem, hogy itt több csoda és gonoszság sűrűsödik össze, mint a föld valamennyi városában együttvéve - minderre, azt hiszem, fölösleges kitérnem. Lassanként közeledtünk a városhoz, és kellő időben megérkeztünk abba a whitechapeli fogadóba, amely végcélunk volt. Már elfelejtettem, vajon a Kék Bika volt-e vagy a Kék Vadkan; de tudom, valami kék micsoda volt, melynek képmása ott virított kocsink hátán is.

A kalauz szeme megakadt rajtam, amikor leszállt, s beszólt a jegyváltó iroda ajtaján:

- Van itt valaki egy Murdstone nevű fiúért a suffolki Blunderstone-ból, akinek itt kell megvárnia, amíg érte jönnek?

Nem felelt senki.

- Tessék talán Copperfield néven megpróbálni, kérem szépen - mondtam, gyámoltalanul lefelé pislogva a kocsiból.

- Van itt valaki egy Murdstone nevű fiúért a suffolki Blunderstone-ból, aki Copperfield névre is hallgat, és itt kell megvárnia, amíg érte jönnek? - kiáltotta a kalauz. - No, mi az? Hát nincs senki?

Nem. Nem volt senki. Szívszorongva néztem körül; a tudakozódásra az ott ácsorgók közül rá sem hederített senki, egy félszemű, kamáslis embert leszámítva, aki úgy vélekedett, legjobb volna, ha rézkarikát tennének a nyakamra, és bekötnének az istállóba.

Létrát hoztak, és kiszálltam a hölgy nyomában, aki olyan volt, mint egy szénaboglya: moccanni sem mertem, amíg a kosarát el nem távolították a lábam alól. Közben valamennyi utas elhagyta a kocsit, a lovakat is kifogták, majd lerakták a málhát, magát a kocsit pedig néhány szolga hátratolta valahová, félre az útból. De még mindig nem jelentkezett senki, hogy a suffolki Blunderstone-ból érkezett porlepte legénykét gondjaiba vegye.

Magányosabban, mint Robinson Crusoe, kinek elhagyatottságát nem látta senki, bementem az irodába, s az ügyeletes írnok meghívására bebújtam a korlát mögé, és leültem a mérlegre, amelyen a poggyászt szokták mázsálni. Ott csücsültem, a kisebb-nagyobb csomagokra és üzleti könyvekre bámulva, és beszippantva az istállószagot (mely azóta is mindig ezt a reggelt juttatja eszembe), s agyamban megindult a szörnyűséges megfontolások folyamata. Tegyük fel, hogy nem is jön értem senki, aki magával vigyen, s akkor meddig lesznek hajlandók engem itt megtűrni? Vajon itt tartanak-e legalább addig, amíg a hét shillingemet el nem költöm? Vajon éjszakánként itt kell-e aludnom az egyik farekeszben, a többi poggyász között, reggel meg a kútnál mosakodnom az udvaron? Vagy minden este kiraknak innen azzal, hogy másnap reggel, irodanyitáskor jöjjek vissza, és kéznél legyek, mint egy megőrzésre itthagyott csomag, amíg nem jelentkezik értem valaki? Tegyük fel, hogy nincs itt semmi tévedés, és Murdstone úr szántszándékkal eszelte ki ezt a tervet, hogy megszabaduljon tőlem - mitévő legyek akkor? Ha megengedik, hogy ittmaradjak, amíg a hét shillingemből futja, semmiképpen sem remélhetem, hogy akkor is megtűrjenek, amikor már éhezni kezdek. Ez nyilvánvalóan kényelmetlen és kellemetlen lenne az ügyfelek számára, nem is szólva arról a kockázatról, hogy temetésem költségeit esetleg a Kék Micsodának kellene viselnie. Ha most tüstént felkerekednék, és megpróbálnék gyalog hazajutni, először is hogyan találnék oda egyáltalán, aztán bírnám-e a gyaloglást olyan sokáig (amire szintén kevés a remény), s végül számíthatnék-e bárkire is biztosan Peggottyn kívül, még ha sikerülne is hazajutnom? Ha megtalálnám a megfelelő hatóságokat, és katonának vagy matróznak jelentkeznék, fölötte valószínűtlen, hogy befogadnának egy olyan gyerkőcöt, mint én vagyok. Mindez és száz meg száz hasonló gondolat addig kavargott az agyamban, amíg egészen kimelegedtem, s fejem szédült aggodalmamban és rettegésemben. Lázam már tetőpontjára hágott, amikor belépett egy férfi, és súgott valamit az írnoknak, aki tüstént lerángatott a mérlegről, és odalökött az idegennek, mintha megmázsáltak, megvásároltak, leszállítottak és kifizettek volna.

Amikor az irodából távozva, új ismerősöm kézen fogott, lopva egy pillantást vetettem rá. Sovány, sápadt, beesett arcú fiatalember volt, s álla csaknem olyan fekete, mint Murdstone úré; de itt már véget is ért a hasonlatosság, mivel barkója le volt borotválva, haja pedig nem fényes, hanem kopott és fakó. Fekete öltözete is meglehetősen kopott és gyűrött volt, kabátja ujja és nadrágszára pedig valamivel rövidebb a kelleténél; s fehér nyakkendője sem volt túlságosan tiszta. Ma sem hiszem, és akkor sem tételeztem fel róla, hogy ez a nyakkendő volt minden fehérnemű, amit viselt, de annyi bizonyos, többet nem mutatott, és nem sejtetett.

- Te vagy az új fiú? - kérdezte.

- Igen, uram - mondtam.

Feltételeztem, hogy én vagyok az. Tudni nem tudtam.

- Én a Salem-ház egyik tanítója vagyok - mondta ő.

Meghajoltam, és rettegéssel határos tisztelet töltött el. Restelltem olyan közönséges dologról beszélni, mint a ládám, a Salem-ház tudós tanítója előtt, és már meglehetősen eltávolodtunk a fogadó udvarától, mire annyira összeszedtem a bátorságomat, hogy megemlítsem. Miután alázatosan értésére adtam, hogy még szükségem lehet rá később, visszafordultunk. Ott megmondta az írnoknak, hogy a fuvaros utasítást kapott a láda dolgában, és déltájban eljön érte.

- Megkérdezhetem, uram, hogy messze van-e, ahová megyünk? - szólaltam meg, amikor körülbelül odaérkeztünk, ahonnan az imént visszafordultunk.

- Odalenn Blackheath mellett - felelte.

- És messze van az, uram? - kérdeztem félénken.

- Jól ki kell lépni - felelte. - De postakocsival megyünk. Körülbelül hat mérföld innen.

Nagyon fáradt és gyenge voltam, s még hat mérföldig kitartani olyan gondolat volt, amelytől ájuldoztam. Összeszedtem a bátorságomat, és közöltem vele, hogy egész éjszaka nem ettem semmit, és ha megengedné, hogy vásároljak valami harapnivalót, nagyon megköszönném. Mintha elcsodálkozott volna szavaimon - még most is magam előtt látom, amint megáll, és rám bámul -, majd néhány percnyi gondolkodás után azt felelte, hogy úgyis meg akart látogatni egy öregasszonyt, aki itt lakik a közelben, így hát legjobb lesz, ha vásárolok magamnak egy kis kenyeret vagy akármi egyebet, amihez kedvem van, csak tápláló legyen, aztán megreggelizhetek abban a házban, ahol bizonyára kapunk egy kis tejet is.

Benéztünk egy péküzlet ablakán, és miután egy csomó javaslatot tettem, melyeket sorra elvetett, mivel csupa olyan dolgot választottam ki, amit nehéz megemészteni, megállapodtunk abban, hogy egy szép kis barna cipót veszünk, amelyért három pennyt fizettem. Később egy szatócsüzletben vásároltunk egy tojást is meg egy szelet húsos szalonnát; miután mindezt kifizettem, úgy vettem észre, a második fényes shillingből még jó sok aprópénzt kaptam vissza, és arra kezdtem gondolni, hogy London nagyon olcsó város. Az elemózsiát zsebre rakva, folytattuk utunkat, és olyan nagy lármába és tumultusba kerültünk, hogy fáradt fejem leírhatatlanul összezavarodott; átkeltünk egy hídon, mely kétségtelenül a London Bridge volt (azt hiszem, kísérőm meg is mondta nekem, de már félig aludtam), s végül eljutottunk a szegény öregasszony házikójához, mely valami szegényháztelephez tartozott, miként rögtön felismertem külsejéről, no meg egy kőtábláról a bejárat fölött, melyből kitűnt, hogy ezt a menházat huszonöt szegény asszony befogadására létesítették.

A Salem-ház tanítója benyitott a sok egyforma kis fekete ajtó egyikén; valamennyinek az ajtaja fölött és az ajtaja mellett egy-egy rombusz alakú kis ablak volt. Bementünk az egyik szegény öregasszony házikójába: éppen a tüzet élesztette, hogy felforraljon valamit egy kis serpenyőben. Amikor meglátta a belépő tanítót, az öregasszony térdére ejtette a fújtatót, és valamit kiáltott, amit én úgy értettem: "Drága Charleym!" De amikor látta, hogy én is belépek, felállt, és kezét törölgetve, zavartan hajlongott.

- Nem tudná megfőzni ennek a fiatalúrnak a reggelijét, kérem szépen? - kérdezte a Salem-ház tanítója.

- Hogy tudnám-e? - felelte az öregasszony. - Meghiszem azt!

- Hogy van, Fibbitsonné? - érdeklődött a tanító egy másik öregasszonyra pillantva, aki egy nagy székben a tűz mellett ült, annyira bebugyolálva, hogy egy batyu ruhának néztem, és még ma is hálát adok istennek, hogy tévedésből nem ültem rá.

- Gyengélkedik szegény - mondta az első öregasszony. - Ma megint rossz napja van. Ha a tűz véletlenül kialudna, isten bizony azt hiszem, ő is kialudna, és soha többé nem térne életre.

Mivel a többiek ránéztek, én is ránéztem. Noha meleg nap volt, úgy látszik, nem érdekelte semmi, csak a tűz. Azt hiszem, még a kályhán álló serpenyőre is féltékenyen nézett; minden okom megvan azt hinni, még azt is zokon vette, hogy tojásom fő meg szalonnám sül benne, és ez a művelet elvon valamit a tűz melegéből; mert akármilyen fáradt volt is a szemem, észrevettem, hogy egy ízben öklét rázta felém, amikor a konyhai ténykedés magára vonta mindenki figyelmét, és azt hitte, senki sem néz őrá. A nap pazarul ontotta sugarait a kis ablakon keresztül, de az anyóka csak hátát és a szék hátát fordította feléje, oltalmazón eltakarva a tüzet, mintha ő melegítené azt nagy buzgalommal, nem pedig a tűz őt. Valósággal gyanakodva őrizte és figyelte. Amikor reggelim elkészült, és a tűzhely felszabadult, a nénike annyira megörült neki, hogy hangosan felkacagott - és a nevetése nem volt éppen dallamos, meg kell mondanom.

Letelepedtem barna cipóm, tojásom és szelet szalonnám mellé, azonkívül egy ibrik tejet is kaptam hozzá, és pompás reggelizést csaptam. Még nagyban lakmároztam, amikor az idős háziasszony így szólt a tanítóhoz:

- Magaddal hoztad a flótádat?

- Igen - felelte a tanító.

- Hát akkor fújjál rajta valamit - mondta az öregasszony hízelgő hangon. - Nagyon kérlek!

A tanító erre kabátja szárnya alá nyúlt, és előszedte flótáját három darabban; ezeket egymásba csavarta, és azonnal játszani kezdett. Úgy éreztem akkor, és sokévi töprengés után is megmaradtam emellett, hogy nem volt a világon még senki, aki rosszabbul játszott volna. A leggyászosabb hangokat csalta ki belőle, amiket embertől valaha hallottam, akár természetes, akár mesterséges úton hozta létre. Nem tudom, miféle melódiát fújt - ha művészi teljesítményében egyáltalán szó lehetett melódiáról, amiben alaposan kételkedtem -, de mindenesetre úgy hatott rám, hogy először is eszembe jutott minden bánatom, s alig tudtam könnyeimen uralkodni, azután meg minden étvágyam elment tőle; végül pedig annyira elálmosított, hogy képtelen voltam szememet nyitva tartani. Még ma is, ha eszembe jut, és emlékeim felújulnak, szemem becsukódik, és menthetetlenül bóbiskolni kezdek. Ismét el-elmosódik szemem előtt a kis szoba, a sarokba ékelt nyitott pohárszék, a merev hátú székek, a felső szobába vezető kis csigalépcső és a tűzhely fölött díszelgő három pávatoll - emlékszem, amikor először léptem be oda, azon tűnődtem, mit gondolt volna az a páva, ha előre tudja, ékességére milyen sors vár. A flótaszó egyre gyengébben hallható, majd a postakocsi kerekeinek nyikorgása váltja fel, és megint utazunk. A kocsi nagyot zökken, felriadok, és újra felhangzik a flóta. A Salem-ház tanítója ott ül keresztbe rakott lábakkal, és fújja, fújja bánatosan, miközben az öreg háziasszony elragadtatással nézi. Nemsokára ő is szertefoszlik, elenyészik a tanító, elenyészik minden; nincs többé flóta, se tanító, se Salem-ház, se David Copperfield, semmi az égvilágon, csak mély, nehéz álom.

Álmomban, úgy rémlett, egyszer, miközben a tanító bánatosan fújta flótáját, az öreg háziasszony, aki rajongó csodálatában egyre közelebb húzódott hozzá, végre széke háta fölé hajolt, és szeretettel átölelte nyakát, mire a tanító egy pillanatra abbahagyta a flótázást. Éppen az álom és ébrenlét között lebeghettem, akkor történt, vagy közvetlenül utána; mert amikor újra flótázni kezdett - hogy elakadt, való tény volt, nem álom -, láttam és hallottam, amint ez az öreg néni megkérdezte Fibbitson anyót, nem gyönyörű-e (mármint a flótázás), mire Fibbitsonné azt felelte: "Ajjaj! Bizony, bizony!", és a tűzbe bólogatott: meggyőződésem szerint úgy vélte, hogy az egész műélvezetet a tűznek köszönheti.

Jó ideje szundikálhattam már, amikor a Salem-ház tanítója ismét három darabba csavarta szét flótáját, és visszatette oda, ahonnan elővette volt, aztán elindult velem. Kiderült, hogy a postakocsi ott van egészen a közelben, és felmásztunk a tetejére; de olyan halálosan álmos voltam, hogy amikor megálltunk az országúton valakit felvenni, engem bedugtak a kocsi belsejébe, ahol nem volt utas, s ott mélyen aludtam, amíg egyszerre csak észrevettem, hogy a kocsi lépésben tart felfelé egy meredek dombra, zöld lombok között. Nemsokára meg is állt, megérkezett rendeltetési helyére.

Rövid gyaloglás után eljutottunk - mármint a tanító és én - a Salem-ház elé, melyet magas téglafal vett körül. Nagyon komor helynek látszott. A kapu felett tábla, ezzel a felírással: Salem-ház. Amikor becsengettünk, a kapurácson át mogorva ábrázat nézett végig rajtunk, és amikor a kapu kinyílt, megláttam a gazdáját is: egy bikanyakú, zömök embert, akinek falába volt, erősen kidomborodó halántéka és körös-körül rövidre nyírt haja.

- Az új fiú - mondta a tanító.

A falábú ember tetőtől talpig szemügyre vett - nem tartott sokáig, hiszen nem volt rajtam sok néznivaló -, majd bezárta mögöttünk a kaput, és kihúzta a kulcsot. A vastag törzsű, sötét fák közt már a ház felé tartottunk, amikor a falábú a vezetőm után kiáltott:

- Halló!

Visszanéztünk: ott állt a kis fülke ajtajában, ahol lakott, és egy pár csizmát tartott a kezében.

- Hé! - mondta. - Itt volt a varga, de maga házon kívül volt, Mell úr. Aszondja, egyáltalán nem lehet többé megfoltozni. Aszondja, egy darabka sincs már rajta az eredeti csizmából, és nem érti, mit képzel, hogy ezt meg lehet javítani.

E szavakkal Mell úr után hajította a csizmát, aki néhány lépést visszament, hogy felszedje - majd miközben tovább ballagtunk, hosszasan (sőt úgy láttam, kétségbeesetten) bámult a lábbelire. Most vettem csak észre, hogy a bakancs, ami a lábán volt, majd leszakadt róla; harisnyája egy helyen kifeslett belőle, mint valami bimbó.

A Salem-ház négyszögletes kőépület volt, egy-egy szárnyrésszel jobbra-balra; egészében olyan kopár, mintha még bútor sem volna benne. Körülötte olyan csend honolt, hogy azt mondtam Mell úrnak: a fiúk alighanem sétálni mentek. Erre nagyon elcsodálkozott, hogy nem tudom, miszerint most szünidő van, és a fiúk mind hazamentek, ki-ki a maga otthonába. Creakle úr pedig, az intézet tulajdonosa, a tengerparton nyaral feleségével és leányával. Végül pedig, hogy engem büntetésből küldtek ide a nyári vakáció idején, gaztettemért. Mindezt sorra megmagyarázta, miközben egymás mellett ballagtunk.

Körülnéztem a tanteremben, ahová vezetett; kietlenebb, vigasztalanabb helyet még sohasem láttam. Még most is magam előtt látom. Hosszú terem három hosszú padsorral, s mindegyikben hat-hat paddal, falain meg, akár a tüskék, fogasok meredeznek körös-körül a kalapok és palatáblák számára. A piszkos padlót régi füzetek és irkafedelek avarja borítja. A padokon szerteszórva ugyanebből az anyagból készült selyemhernyódobozokat látni. Két itt felejtett nyomorult kis fehér egér fel és alá szaladgál kartonpapírból és drótból összetákolt penészes házikójában; piros szemükkel minden sarkot felkutatnak valami ennivaló után. Egy madár, kalitkája olyan szűk, hogy alig nagyobb nála, időnként gyászos csörömpölést csap, amikor felugrik alig kéthüvelyknyi magas rudacskájára, vagy amikor lepottyan onnan; de eszébe se jut énekelni vagy csipogni. Az egész termet valami furcsa, egészségtelen szag üli meg, penészes bársonyszövetre, szellőzetlen helyiségben tárolt édes almára és dohos könyvekre emlékeztet. Tintapacák borítanak mindent, akkor se lehetne belőlük több, ha a ház már építése óta tető nélkül állna, és az égből mindig csak tinta esőzött, havazott, jégzáporozott és fútt volna a változó évszakok szerint.

Mell úr magamra hagyott, míg javíthatatlan csizmáját felvitte a szobájába; halk léptekkel a tanterem másik végébe mentem, és séta közben figyeltem meg mindent. Egyszerre csak keménypapír táblára bukkantam, melyre szép betűkkel ezt a feliratot rajzolták: "Vigyázat. Harap."

Tüstént felugrottam az asztalra, attól tartva, hogy legalábbis egy szelindek fekszik alatta. De akármilyen aggodalmasan nézegettem is körül, kutyának színét sem láttam sehol. Még mindig odafentről szemlélődtem körbe-körbe, amikor Mell úr bejött, és megkérdezte, mit csinálok ott az asztal tetején?

- Bocsánatot kérek, uram - feleltem -, a kutyát keresem, ha nem veszi rossz néven.

- Kutyát? - mondta. - Miféle kutyát?

- Hát nem kutya?

- Mi az, ami nem kutya?

- Hát amelyikre vigyázni kell, uram; amelyik harap.

- Nem, Copperfield - mondta a tanító komoly arccal -, az nem kutya. Az egy fiú. Azt az utasítást kaptam, Copperfield, hogy ezt a táblát a maga hátára akasszam. Sajnálom, hogy ismeretségünket így kell elkezdenem, de meg kell tennem.

Azzal leemelt az asztalról, és a táblát, amelyet ügyesen erre a célra szerkesztettek meg, a vállamra erősítette, mint egy hátizsákot; s attól fogva, bárhová mentem is, abban a "vigasztaló" tudatban tettem, hogy a tábla a hátamon van.

Elképzelhetetlen, mit szenvedtem e gyalázatos tábla miatt. Akár láthatták az emberek, akár nem, én mindig azt képzeltem, hogy valaki olvassa. Nem segített rajtam, ha megfordultam, és nem láttam senkit; mert mindig azt képzeltem, hogy valaki ólálkodik a hátam mögött. A falábú, az a könyörtelen fickó még tetézte is szenvedéseimet. Felhatalmazták rá, hogy valahányszor meglát, amint egy fának vagy falnak vagy a háznak támaszkodom, bömbölő hangon rivalljon rám a portásfülkéből:

- Hé, fiatalúr! Igen, maga, Copperfield! Láthatóan viselje azt a táblát, különben feljelentem!

A játszótér kopár, kavicsos udvar volt, a ház hátsó oldalával és az irodával szomszédos; tudtam, hogy minden szolgáló olvasta a táblát, és a hentes és a pék is olvasta; egyszóval mindenki, aki a házba igyekezett, vagy a házból jött ki reggelente, amikor rám parancsoltak, hogy ott sétálgassak; egytől egyig tudták, hogy óvakodni kell tőlem, mert harapok. Emlékszem, végül már én is határozottan félni kezdtem önmagamtól, mint egy vadóctól, aki harap.

Volt ezen a játszótéren egy régi ajtó, amelybe a gyerekek bicskával bele szokták vésni a nevüket. Egészen ellepték az ilyen feliratok. Annyira rettegtem attól, hogy a vakáció véget ér, és a fiúk visszajönnek, hogy valahányszor egy fiú nevét elolvastam, mindig azon töprengtem, vajon milyen hangon és minő hangsúlyozással olvassa majd: "Vigyázat. Harap." Volt köztük egy fiú - egy bizonyos Steerforth -, aki nagyon gyakran és nagyon mélyen véste be a nevét az ajtóba, és úgy képzeltem, bizonyára harsány hangon olvasná el a táblámat, utána pedig megcibálná a hajamat. Volt ott egy másik fiú neve is, valami Tommy Traddles, attól tartottam, az majd csúfot űz belőlem, és megjátssza, mintha rettenetesen félne tőlem. A harmadik, George Demple, éneklő hangon olvassa majd a táblámat, úgy képzeltem. Ott álltam, én, kis töpörtyű, és addig bámészkodtam az ajtóra, amíg rémületemben elképzeltem, hogy a sok név gazdája - negyvenöt diák volt az iskolában legutóbb, mesélte Mell úr - közfelkiáltással a pokolba küld, és mindegyik a maga módján harsogja: "Vigyázat. Harap."

Ugyanígy jártam az ülőhelyekkel is, az iskolapadok előtt. Ugyanígy az elhagyatott vaságyak erdejével, amelyekre aludni menet még a saját ágyamból is újra meg újra odapislogtam. Emlékszem, éjszakáról éjszakára azt álmodtam, hogy együtt vagyok édesanyámmal úgy, mint régen, vagy vendégségbe megyek Peggotty úrhoz, vagy egy postakocsi külső ülésen utazom, vagy szerencsétlen pincér barátom társaságában ebédelek megint, de minden körülmények között arra késztetem az embereket, hogy felsikoltsanak, vagy szemüket meresszék rám, árra a szerencsétlen felfedezésre jutva, hogy nincs rajtam semmi egyéb, csak rövid kis hálóingem meg az a tábla a hátamon.

Életem egyhangúságában és az iskolaév megnyitásától rettegő örökös nyugtalanságomban elviselhetetlenül gyötört az az átkozott tábla! Naponta hosszú feladatokat kaptam Mell úrtól; de megbirkóztam velük, mivel sem Murdstone úr, sem Murdstone kisasszony nem volt ott, és elég derekasan megálltam helyemet. Tanulás előtt és után szabadon járkálhattam, csak a falábú ügyelt fel rám, mint már említettem. Milyen élénken emlékszem még a házat ellepő nyirkosságra, az udvar zöld, repedezett kőkockáira, az ócska, szivárgó vizeshordóra, s egyik-másik komor fa színehagyott törzsére, amely olyan volt, mintha többet ázott volna az esőben társainál, és kevesebb napfényt kapna. Egy órakor Mell úr meg én együtt ebédeltünk az étkezőhelyiség felső végében; a hosszú, kopár terem tele volt fenyőfa asztalokkal és a zsír szagával. Aztán folytattuk a tanulást teáig, amit Mell úr kék porcelán csészéből kortyolt, én meg egy bádogbögréből. Mell úr egész nap, este hétig meg nyolcig keményen dolgozott különálló íróasztalánál, a tanteremben, tollal, tintával, vonalzóval, üzleti könyvekkel meg ívpapírral; mint később rájöttem, az előző félév számláit állította ki. Amikor félrerakta a munkát éjszakára, elővette flótáját, és fújta, fújta, amíg már-már azt gondoltam, lassanként egész lényét belefújja a hangszer tetején tátongó nagy lyukba, majd kiereszti a billentyűkön.

Elképzelem parányiságomat a rosszul megvilágított tanteremben, amint fejemet kezemre támasztva üldögélek, és hallgatom Mell úr gyászos flótázását, miközben már a másnapi leckémet magolom. Látom magamat, ahogy könyveimet becsukva, még mindig Mell úr gyászos flótázását figyelem, és kihallom belőle, milyen otthonom volt azelőtt, meg a szél zúgását a yarmouthi pusztaságban, s szívemre telepszik a bánat meg a magányosság. Látom magamat, amint lefeküdni indulok a kietlen, üres szobákon keresztül, ott ülök ágyam szélén, és könnyes szemmel sóvárgok Peggotty vigasztaló szava után. Látom magam, amint lejövök reggel a hálóteremből, és a lépcsőablak hosszú, keskeny, kísérteties hasadékán át kibámulok az iskola harangjára, amely a raktárépület tetején lóg, fölötte meg szélkakas van; s rettegve gondolok arra az időre, amikor ez a harang megszólal majd, és munkára serkenti J. Steerforthot meg a többi fiút. Rettegő balsejtelmeim sorában ezt a percet csak az a másik előzi meg, amikor a falábú ember kinyitja majd a rozsdás kaput, hogy bebocsássa a félelmetes Creakle urat. Nem hiszem, hogy a fenti két elképzelt jelenetnek valóban olyan veszedelmes szereplője lehetnék, hátamon mégis viselnem kell majd a figyelmeztető táblát.

Mell úr nem sokat beszélt velem, de sohasem volt nyers hozzám. Azt hiszem, beszélgetés nélkül is egészen jól megvoltunk egymással. Elfelejtettem megemlíteni, hogy Mell úr olykor-olykor magában beszélt és vigyorgott, és az öklét rázta, és a fogát csikorgatta, és a haját tépte a legérthetetlenebb módon. Hiába, megvoltak ezek a különcségei. Eleinte megrémítettek, de hamarosan megszoktam őket.

Körülbelül egy hónapja folytattam már ezt az életet, amikor a falábú egy felmosóronggyal meg egy vödör vízzel ide-oda kezdett bicegni a házban, amiből arra következtettem, hogy megindulnak az előkészületek Creakle úr és a fiúk fogadására. Nem tévedtem; mert a felmosórongy nemsokára bevonult a tanterembe, kiszorítva onnan Mell urat meg engem. Néhány napig ott húzódtunk meg, ahol lehetett, és úgy boldogultunk, ahogy tudtunk, miközben szüntelenül útjában voltam két-három fiatal nőszemélynek, akik addig ritkán mutatkoztak, de most olyan port kavartak, hogy csaknem annyit tüsszentettem, mintha a Salem-ház egyetlen óriási burnótos szelence lett volna.

Egy napon Mell úr közölte velem, hogy Creakle urat aznap estére várják. Este, tea után, hallottam, hogy meg is érkezett. Lefekvés előtt értem jött a falábú, hogy Creakle úr elé vigyen.

A háznak az a része, ahol Creakle úr lakott, jóval kényelmesebb volt, mint a miénk. Ápolt kis kert is tartozott hozzá, és ez nagyon kellemes helynek tűnt fel a poros játszótér után, amely, úgy képzeltem, csak egy sivatag kicsinyített mása, ahol legfeljebb az egy- vagy kétpúpú teve érezhetné magát otthonosan. De még azt is vakmerőségnek tartottam volna, hogy észrevegyem, milyen kellemes az út, mely Creakle úrhoz vezet, annyira rettegtem a személyétől; és amikor színe elé vezettek, olyan zavarba jöttem, hogy alig vettem észre Creakle-nét és Creakle kisasszonyt (akik mindketten ott voltak a szobában) vagy bármi egyebet Creakle úron kívül. Ez a köpcös úriember, akinek óraláncán pecsétnyomók egész fürtje lógott, karosszékében ült, előtte palack és pohár.

- Úgy - mondta Creakle úr. - Ez hát az a fiatalúr, akinek a fogait le kell ráspolyozni. Fordítsák meg!

A falábú egyet pöndörített rajtam, hogy hátamon a tábla előtérbe kerüljön; és miután elég időt adott arra, hogy alaposan szemügyre vegyék, újra megfordított, arccal Creakle úr felé, maga pedig őrszemként odaállt gazdája mellé. Creakle úr arca majd kicsattant; mélyen ülő szeme apró volt, orra kicsi, álla nagy, s homlokán vastagon kidagadtak az erek. Feje búbja kopasz volt, de valami kevés, nedvesnek tetsző és őszbe csavarodó haj tengett-lengett a halántéka fölött; ezt jobbról-balról előrefésülte, úgyhogy két vége a homloka közepén összeért. Ám a legnagyobb hatást az tette rám, hogy jóformán nem volt hangja, csak suttogva beszélt. Ez talán nagy fáradságába került, vagy pedig az a tudat hozta ki a sodrából, hogy hangja olyan erőtlen; elég az hozzá, hogy haragos arca még haragosabbá vált, amikor beszélt, és homlokán még jobban kidagadtak a vaskos erek; amint visszagondolok rá, nem is csodálom, hogy ezt a sajátosságát tartottam legjellemzőbbnek.

- Halljuk hát - mondta Creakle úr. - Jelentést kérek erről a fiúról.

- Egyelőre nincs ellene semmi kifogás - felelte a falábú. - Nem volt még alkalma kimutatni a foga fehérjét.

Úgy láttam, Creakle úr csalódott várakozásában; és úgy láttam, hogy a felesége és a leánya (most néztem csak rájuk először, és megállapítottam, hogy mindkettő csendes, sovány teremtés) nem érez csalódást.

- Gyere csak ide, fiatalember! - mondta Creakle úr, és magához intett.

- Gyere csak ide! - visszhangozta a falábú, és gazdája mozdulatát is utánozta.

- Van szerencsém ismerni a mostohaapádat - súgta Creakle úr, miközben megragadta a fülemet -, és mondhatom, kiváló, erős jellemű ember. Ismerem őt, és ő ismer engem. De vajon te ismersz-e, hé? - kérdezte Creakle úr, játékos kegyetlenséggel cibálva fülemet.

- Még nem, uram - feleltem, és megrándultam fájdalmamban.

- Még nem? Mi? - ismételte Creakle úr. - De megismersz hamarosan, mi?

- Megismeri hamarosan, mi? - visszhangozta a falábú. Később tapasztaltam, hogy erős hangjával többnyire tolmácsul szolgált, s Creakle úr szavait közvetítette a diákok felé.

Nagyon megijedtem, és azt feleltem: remélem, úgy lesz, amint jónak látja. Közben éreztem, hogy fülem lángol, olyan erősen ráncigálta.

- Tudod, mi vagyok én? - súgta Creakle úr, és végre eleresztette a fülemet, de búcsúzóul olyat csavart rajta, hogy szemem könnybe lábadt. - Vadember vagyok, érted?

- Vadember - bólintott a falábú.

- Ha a fejembe veszek valamit, hát megcsinálom - folytatta Creakle úr -, és ha megparancsolok valamit, annak, ha törik, ha szakad, meg kell lennie!

- Ha törik, ha szakad, meg kell lennie! - visszhangozta a falábú.

- Vasakaratú ember vagyok - mondta Creakle úr. - Úgy bizony, vasakaratú. Megteszem a kötelességemet. Meg bizony. Legyen a saját húsom és vérem - e szavaknál a feleségére pillantott -, ha ellenem szegül, nem tekintem többé a húsomnak és veremnek. Eltaposom! Az a fickó - fordult a falábúhoz - megint itt volt?

- Nem - hangzott a felelet.

- Nem is tanácsolom neki - mondta Creakle úr. - Ismer engem. Ismer bizony. Jobb lesz, ha nem kerül a szemem elé. Azt mondom, ne kerüljön a szemem elé - jelentette ki Creakle úr, miközben kezével az asztalra csapott, és a feleségére pillantott -, hiszen ismer engem. No, most már te is kezdesz ismerni engem, fiatal barátom. Elmehetsz. Vigye innen!

Boldog voltam, hogy elparancsolt a színe elől, mivel Creakle-né és Creakle kisasszony is könnyeit törölgette, és éppen úgy aggódtam értük, mint magamért. De egy kérdés nyomta a lelkemet, mert olyan közelről érintett, hogy nem bírtam elhallgatni, bár magam csodálkoztam legjobban a bátorságomon.

- Kérem szépen, uram...

- Micsoda? Hát ez mi? - suttogta Creakle úr, és úgy szegezte rám a szemét, mintha keresztül akarna szúrni vele.

- Nagyon kérem, uram... ha kegyeskednék - hebegtem -, ha lenne szíves megengedni... hiszen igazán megbántam már, amit elkövettem... hogy levegyék rólam ezt az írást, még mielőtt a fiúk visszajönnek...

Vajon komoly szándékkal tette-e, vagy csak rám akart ijeszteni, nem tudom, de úgy felpattant a székéből, hogy én hanyatt-homlok menekültem, még a falábú kíséretét sem vártam be, s meg sem álltam, amíg hálószobámba nem értem, ahol - látva, hogy nem üldöznek - ágyba bújtam, mivel amúgy is ideje volt már, s jó néhány óráig reszketve feküdtem.

Másnap reggel megjött Sharp úr; ő volt az első tanító, Mell úr fölöttese. Mell úr a fiúkkal étkezett, Sharp úr ellenben Creakle úr asztalánál ebédelt, és vacsorázott. Petyhüdt, kényeskedő embernek néztem, jó nagy orra volt, és fejét olyan furcsa módon oldalvást lógatta, mintha túlságosan nehéz volna neki. Haja dús és hullámos volt; de a legelső fiú, aki visszaérkezett, közölte velem, hogy az csak paróka (méghozzá kéz alatt vásárolt paróka, mondta), hozzátéve, hogy Sharp úr minden szombat délután elmegy, és kibodoríttatja.

Akitől ezt a felvilágosítást kaptam, nem volt más, mint Tom Traddles, az első fiú, aki a szünidő után megérkezett. Úgy mutatkozott be nekem, hogy nevét megtalálhatom az ajtó jobb sarkában, a legfelső keresztpánt fölött; mire én tüstént megkérdeztem:

- Traddles?

- Az bizony - hagyta rá, aztán megkért, mondjak el mindent magamról és családomról.

Szerencsés körülménynek tekinthettem, hogy Traddles jött meg elsőnek. Olyan remekül mulatott a táblámon, hogy fölöslegessé tette a vallomást is, meg a titkolózást is, és így kettős zavartól mentett meg; minden fiúnak ugyanis, aki visszajött, akár nagy volt, akár kicsi, nyomban megérkezése után ilyenformán mutatott be: "Ide nézzetek! Hát nem pazar?" Szerencse volt az is, hogy a legtöbb fiú rosszkedvűen tért vissza az iskolába, s ezért nem mulattak olyan viharosan a rovásomra, mint vártam volna. Persze, akadt köztük néhány, aki vad indián táncot járt körülöttem, s a legtöbbje nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy úgy tegyen, mintha kutya lennék, simogasson és megveregesse tarkómat, nehogy megharapjam. Például Bundásnak neveztek, és azt mondták: "Feküdj, kutyuskám!" Természetesen zavarba jöttem ennyi idegen fiú közt, és néha elsírtam magam, de az egész mégis könnyebben zajlott le, mint gondoltam.

Mindazonáltal úgy gondolták, hogy hivatalosan csak akkor fogadnak el iskolatársuknak, ha J. Steerforth megérkezik. Az a hír járta róla, hogy ő mindent tud; igen jóképű fiú volt, és legalább hat évvel idősebb nálam. Úgy vezettek elébe, mint valami hatósági személy színe elé. Az eresz alatt, a játszótéren vallatott ki büntetésem előzményei felől, és nagy örömömre így kiáltott fel: "Szégyen, gyalázat!" - és ezzel a véleményével engem örök hálára kötelezett.

- Mennyi pénzed van, Copperfield? - kérdezte, miután ügyemet az említett módon elintézte, és félrevont az udvaron.

Megmondtam, hogy a vagyonom hét shilling.

- Legjobb lesz, ha rám bízod, majd én vigyázok rá - mondta. - Persze, csak ha akarod. Ha nincs kedved hozzá, nem kötelező.

Siettem eleget tenni baráti javaslatának, s Peggotty erszényét kinyitva, tenyerébe ürítettem ki.

- Akarsz most venni valamit? - kérdezte.

- Nem, köszönöm - feleltem.

- Ha szeretnél valamit, csak egy szavadba kerül - mondta Steerforth.

- Nem, köszönöm - ismételtem.

- Talán rászánnál egy-két shillinget egy palack ribizliborra, amit alkalomadtán elszopogatnánk fenn a hálószobában - mondta Steerforth. - Úgy látom, az én termembe osztottak be.

Eddig ugyan eszembe se jutott volna, de ráhagytam, hogy szívesen megtenném.

- Remek - mondta Steerforth. - És bizonyára szeretnél egy másik shillingért mandulás csókot beszerezni.

- Igen - mondtam -, az is jó lenne.

- És talán egy shillingért aprósüteményt, egy másikért meg gyümölcsöt, mi? - javasolta Steerforth. - Azt mondom, kis Copperfield, vágj bele!

Mivel mosolygott, én is mosolyogtam, de azért egy kicsit nyugtalankodtam.

- Jól van - mondta Steerforth. - Majd igyekszünk kihúzni vele, ameddig csak lehet; ez a fontos. Megteszek az érdekedben mindent, ami tőlem telik. Tudod, én akkor mehetek ki a házból, amikor akarok, és majd becsempészem az elemózsiát.

E szavakkal zsebre vágta pénzemet, és kedvesen megnyugtatott, hogy ne törjem a fejem; ő majd gondoskodik mindenről.

Állta is a szavát jóban-rosszban, noha sejtésem azt súgta, nincs egészen rendben a dolog, sőt nagyon is nincs rendben - attól tartottam, kár édesanyám két félkoronását így eltékozolni -, de legalább megőriztem a kis darab papirost, amibe a pénz bele volt csavarva, s talán ez volt a legértékesebb. Amikor este felmentünk aludni, Steerforth előszedte mind a hét shilling ellenértékét, és miközben kirakta ágyamra a holdfényben, így szólt:

- Nesze, kis Copperfield, mondhatom, fejedelmi lakomát csaphatsz.

Arra nem is gondolhattam, hogy az én koromban a kínálgató házigazda szerepét játsszam, amikor ott volt ő is; kezem remegett már a gondolatára is. Megkértem, tegye meg nekem a szívességet, hogy magára vállalja az elnöki tisztet; kérésemhez csatlakozott a többi szobatársam is, végül beleegyezett. Helyet foglalt párnámon, és sorra szétosztotta a csemegét - meg kell adni, a lehető legbecsületesebben; a ribizlibort egy kis talpatlan pohárban mérte ki, mely az ő tulajdona volt. Ami engem illet, a balján ültem, a többiek pedig körülültek minket a közeli ágyakra meg a padlóra telepedve.

Jól emlékszem rá, hogyan ültünk ott, suttogva beszélgettünk; noha inkább azt kellene mondanom, ők beszéltek, míg én tisztelettel hallgattam; az ablakon keresztül a holdfény megvilágította a szoba egy részét, az ablak halvány képmását vetítve a padlóra, de a legtöbb fiút árnyék takarta, csak abban a percben nem, amikor Steerforth, az asztalon keresgélve, bemártott egy szál gyufát a foszforos dobozba, aztán a felvillanó kékes fény szétömlött, majd tüstént kialudt. A sötétség meg a titkos tivornya sejtelmes borzongással töltött el; még ma is hallom suttogásukat; én meg az ünnepélyes félelem bizonytalan érzésével hallgatom őket, örülve, hogy olyan közel vannak hozzám, és rémüldözve (bár nevetést színlelve), amikor Traddles erősködik, hogy kísértetet lát a sarokban.

Sokat megtudtam az iskoláról és mindenről, ami hozzá tartozott. Megtudtam, hogy Creakle úr nem ok nélkül nevezte magát vadembernek, mert nála szigorúbb és durvább tanító nem volt még a világon; minden áldott nap jobbra-balra csapkod maga körül, és úgy gázol a fiúk közé, mint egy lovaskatona, irgalmatlanul aprítva őket; és hogy ezenkívül nem is ért semmihez, mert (miként J. Steerforth mondta) a legkisebb nebulónál is tudatlanabb; és hogy sok évvel ezelőtt jelentéktelen komlókereskedő volt Southwarkban, a londoni kereskedőnegyedben, és csak azután nyergelt át az iskola-szakmára, hogy a komlóba már belebukott, és a felesége pénzének is a nyakára hágott. És még egy csomó hasonló dolgot hallottam, csak azon csodálkoztam, mindezt honnan tudják a fiúk?

Hallottam, hogy a falábú, akit Tungaynek hívtak, konok, faragatlan fickó, hajdanta segéd volt a komlóüzletben, és Creakle úr hozta magával a tanügyi pályára, mégpedig nyomós okból, ahogy a fiúk feltételezték; állítólag Creakle úr szolgálatában törte el a lábát, sok tisztességtelen munkát végzett számára, és ismerte minden titkát. Hallottam, hogy Tungay - Creakle úr kivételével - természetesen ellenségének tekinti az egész intézetet, tanítókat és növendékeket egyaránt, s hogy élete legfőbb öröme, ha epés lehet, és gorombáskodhat velük. Hallottam, hogy Creakle úrnak egy fia is van, aki nem szívelte Tungayt; segédkezett apjának az iskolában, és egy alkalommal súlyos szemrehányást tett neki, amikor a fegyelmezést túl keményen hajtotta végre; s állítólag az ellen is tiltakozott, hogy olyan csúnyán bánik édesanyjával. Azt mesélték, Creakle úr ezért kipöndörítette a házból, és hogy Creakle-né meg Creakle kisasszony azóta is búskomorságra hajlik.

De legjobban a következőn csodálkoztam: hallottam, hogy az iskolában van egy fiú, akire Creakle úr még sohasem mert kezet emelni, és ez a fiú nem más, mint James Steerforth. Maga Steerforth is megerősítette ezt, amikor szóba került; azt mondta, szeretné látni, hogy vele kikezdjen. Egy szelíd kisfiú (nem én) megkérdezte tőle, mit csinálna, ha látná, hogy Creakle úr ki akar kezdeni vele. Steerforth megint bemártott egy gyufát a foszforos dobozába, hogy válaszát kellő fénnyel megvilágítsa, aztán kijelentette, abban a minutumban fejéhez vágná azt a hét és fél shillinges nehéz tintatartót, amely mindig ott áll a kandallópárkányon. Még a lélegzetünk is elakadt, úgy ültünk ott a sötétben néhány percig.

Hallottam, hogy a fiúk véleménye szerint Sharp urat és Mell urat egyaránt nyomorúságosan fizetik; és amikor hideg és meleg étel egyszerre kerül az asztalra Creakle úrnál, Sharp úrtól mindig elvárják, hogy a hideg ételt válassza; ezt J. Steerforth is megerősítette, az egyetlen fiú, aki az igazgatóékkal együtt étkezett. Azt is hallottam, hogy Sharp úr parókája nem illik a fejéhez; és kár annyit "ugrálnia" - valaki más úgy mondta: "felvágnia" -, mivel a saját vörös haja tisztán kilátszik hátul a paróka alól.

Hallottam, hogy az egyik gyerek, egy szénkereskedő fia, azért került az intézetbe, hogy Creakle úr ily módon törlessze a tüzelőszámláját. Éppen ezért "árucserének" vagy "ellenszámlának" hívták, a számtankönyv egyik szakasza alapján, amely az ilyesfajta ügyleteket fejtegette. Hallottam, hogy az asztali sör, amit ellátásunkhoz felszámítanak, a szülők egyszerű kifosztása, a puding pedig közönséges csalás. Azt is mesélték, hogy Creakle kisasszony az egész iskola meggyőződése szerint szerelmes Steerforthba, amit egészen természetesnek tartottam, amint ott ültem a sötétben, és csengő hangjára, szép arcára, könnyed modorára és hullámos hajára gondoltam. Hallottam azt is, hogy Mell úr nem rossz fiú, de egy árva fityingje sincs, és kétségtelen, hogy anyja, az öreg Mell néni, még Jóbnál is szegényebb. Mindjárt eszembe jutott a reggelim meg a "Drága Charleym!", de egy kukkot sem szóltam róla, amire még ma is büszke vagyok.

Végighallgatni mindezt és még egy sereg egyéb apróságot, jó sok ideig tartott a lakoma után. Vendégeim zöme, mihelyt az ételt-italt bekebelezte, aludni ment; néhányan kis ideig még fenn maradtunk, és félig felöltözve suttogtunk, vagy hallgattuk egymást, végül mi is nyugovóra tértünk.

- Jó éjszakát, kis Copperfield - mondta Steerforth -, majd én gondodat viselem.

- Nagyon kedves vagy - feleltem hálásan -, máris nagyon leköteleztél.

- Nincs nővéred, mondd csak? - kérdezte ásítva Steerforth.

- Nincs - feleltem.

- Kár - mondta Steerforth -, mert ha volna, bizonyára csinos, ragyogó szemű, félénk kislány lenne. Örültem volna, ha megismerhetem. Jó éjszakát, kis Copperfield.

- Jó éjszakát, Steerforth - feleltem.

Még sokáig foglalkoztam vele gondolatban, miután lefeküdtem, sőt emlékszem, egyszer még fel is ültem az ágyban, hogy egy pillantást vessek rá, amint ott fekszik a holdfényben, szép arcát felfelé fordítva, fejét könnyedén a karján nyugtatva. Hatalmas férfiú volt ő a szememben, és azért szálltak felé a gondolataim. A jövő fátyolos képe még homályosan sem villant meg fölötte a holdfényben. Lépteinek árnya nem suhant keresztül álmaim kertjén, ahol egész éjszaka sétálgattam.

A tanítás másnap komolyan megkezdődött. Emlékszem, milyen mély hatást gyakorolt rám, amikor Creakle úr a reggeli után belépett, és a tanterem hangorkánját hirtelen halálos csend váltotta fel. Az igazgató megállt a küszöbön, és úgy nézett végig rajtunk, mint a mesebeli óriás, amikor szemlét tart foglyai fölött.

Tungay ott állt Creakle úr oldalán. "Csend legyen!" - ordította, én meg azt gondoltam, semmi oka, hogy ilyen vadul elbődüljön, hiszen a fiúk egytől egyig némán és mozdulatlanul álltak ott, mintha kővé dermedtek volna.

Láttuk, hogy Creakle úr beszél, de csak Tungay hangját hallottuk:

- Nos, fiúk, megkezdődött az új tanév. Mindenki rettentően vigyázzon magára ebben az új félévben. Lássatok neki serényen a leckéiteknek, azt tanácsolom, mert én is serény leszek a büntetésben. Nem riadok vissza semmitől. Hiába próbáljátok magatokat tisztára mosni; az osztálykönyvből nem mossátok ki a jegyeket, amiket tőlem kaptok. Most pedig munkára fel, mind egy szálig!

Amikor e félelmetes bevezetés elhangzott, és Tungay kibicegett a teremből, Creakle úr odalépett ahhoz a padhoz, ahol én ültem. Kijelentette, hogy ha én híres vagyok arról, milyen jól tudok harapni, ő szintén harapós ember hírében áll. Aztán megmutatta a nádpálcáját, és megkérdezte tőlem, mi a véleményem egy ilyen fogról? Elég hegyes fog, mi? Dupla fog, mi? Mélyen belemar a húsba, mi? Érezni lehet a harapását, mi? Fáj a harapása? Minden egyes kérdésnél akkorát húzott rám a nádpálcájával, hogy vonaglottam kínomban. Így nyertem polgárjogot már az első napon a Salem-házban (miként Steerforth mondotta), és hamarosan megeredtek a könnyeim is.

Nem mintha azt akarnám mondani, hogy ez különös kitüntetés volt, amelyben csak én részesültem. Ellenkezőleg, a fiúk zöme (különösen a kisebb fiúk) hasonló figyelmességben részesültek, miközben Creakle úr körülsétált a tanteremben. A fél iskola vonaglott és zokogott, még mielőtt a napi munka megkezdődött volna; s hogy mennyien vonaglottak és zokogtak mielőtt a napi munka véget ért, arra igazán félek visszagondolni, nehogy még túlzással vádoljanak.

Azt kell hinnem, nem volt még ember, akinek több öröme telt a mesterségében, mint Creakle úrnak. Valóságos gyönyörűséggel szántott végig pálcájával a fiúkon, mintha mohó étvágyát elégítené ki vele. Megfigyeltem, hogy különösen a pufók fiúk vonzották ellenállhatatlanul; az ilyen gyerek valósággal elbűvölte, és nem nyugodott, amíg úgy helyben nem hagyta, hogy legalább egy napig viselje pálcája nyomát. Magam is pufók gyerek voltam, tehát tudom, mit beszélek. Esküszöm, amikor most erre a gazemberre gondolok, minden érdek nélküli felháborodás fogna el, még akkor is, ha csak hallomásból tudnék róla, és magam sohasem lettem volna a hatalmában; vérem azonban valósággal felforrt, mivel saját tapasztalatomból tudom, hogy tehetségtelen barom volt, és nem lehetett több joga ahhoz a magasztos hivatáshoz, melyet bitorolt, mint ahhoz, hogy fő-főtengernagy vagy a hadsereg főparancsnoka legyen - mely utóbbi két minőségében alkalmasint összehasonlíthatatlanul kevesebb kárt okozott volna, mint így.

Nyomorult kis rabszolgái ennek a könyörtelen bálványnak, hogyan lestük kedvét-kegyét, mennyire ki voltunk szolgáltatva szeszélyeinek! Életünk hajójának vízre bocsátását az előzte meg - még ma is borzadok, ha visszagondolok rá -, hogy kénytelenek voltunk egy ilyen hitvány és felfuvalkodott alak aljas talpnyalói lenni!

Ott ülök megint a padban, szemét lesve - alázatosan lesve a szemét, miközben számtanirkát vonalaz egy másik áldozat számára, kinek kezét épp az imént verte laposra ugyanazzal a vonalzóval, és aki zsebkendőjével próbálgatja sajgó fájdalmát enyhíteni. Van dolgom bőségesen. Nem unalomból lesem a szemét, hanem mert betegesen oda vonzza pillantásomat a rettegő kíváncsiság, hogy megtudjam, mit tesz a következő pillanatban, és vajon most én kerülök-e sorra a kínpadon vagy valaki más. Mögöttem kisfiúk egész sora mered rá ugyanúgy, ugyanazzal az izgalommal. Azt hiszem, ő is tudja, de úgy tesz, mintha nem tudná. Félelmetes arcot vág, miközben a számtanirkát vonalazza; majd oldalvást végigpillant a padsorokon, mire mindnyájan könyveink fölé hajolunk, és reszketünk. A következő percben megint csak őt lessük. Egy szerencsétlen bűnös, akit hibás dolgozaton kaptak rajta, parancsára a színe elé lép. Kifogásokat hebeg, és fogadkozik, hogy holnap jobb lesz a dolgozata. Creakle úr megereszt egy tréfát, mielőtt pálcájával rávágna, és mi nevetünk rajta - nyomorult kis ebek, nevetünk, pedig arcunk fakó, mint a hamu, és minden bátorságunk az inunkba szállt.

Ott ülök megint a padomban, egy álmos nyári délután. Zúgás és zümmögés vesz körül, mintha ez a sok fiú megannyi dongó volna. A kihűlt, faggyús hús (pár órája csak, hogy ebédeltünk) nyomja a gyomromat, s fejem olyan nehéz, mintha ólomból volna. A világ minden kincsét odaadnám egy kis alvásért. Ott ülök, szememet Creakle úrra tapasztva, s pislogok rá, mint egy bagolyfióka; ha az álom erőt vesz rajtam egy-egy pillanatra, álomképeimen is áthatol, egyre a számtanfüzeteket vonalazza, majd nesztelenül a hátam mögé lép, és arra ébredek, hogy máris vörös kolbászcsík húzódik a hátamon, hogy pontosabban észleljem Creakle úr jelenlétét.

Ott ácsorgok a játszótéren, és szememet még itt is ő igézi meg, noha nem is láthatom. Nem messze tőlem az a kis ablak helyettesíti, amely mögött, tudom, ebédel most, és az ablakot figyelem helyette. Ha arca felbukkan az ablak mögött, szemem tüstént esedező és alázatos kifejezést ölt. Ha olykor kitekint az üvegen, még a legmerészebb fiúk is megdermednek (Steerforth kivételével), torkukon akad az ujjongás vagy üvöltözés, és szelíden szemlélődő bárányokká változnak. Egy nap Traddles (a legszerencsétlenebb fiú a föld kerekén) labdájával véletlenül betörte ezt az ablakot. Még most is megborzongok, ha eszembe jut, mennyire megrémültem, mikor láttam, mi történt, és azt hittem, a labda egyenesen Creakle úr szentséges fejére pattant.

Szegény Traddles! Szűk, égszínkék öltönyében, melyből karja és lába úgy kidagadt, mint a német kolbász vagy a gömbölyű puding, ő volt a legvidámabb és a legboldogtalanabb fiú valamennyiünk közt. A nádpálca őt látogatta meg a legsűrűbben - azt hiszem, ennek a félévnek minden egyes napján elhúzták a nótáját, egy hétfőre eső ünnepnap kivételével, amikor csupán a vonalzóval csaptak mind a két kezére. Ilyenkor fogadkozott, hogy megírja nagybátyjának, de erre soha nem került sor. Minden verés után kis időre az asztalra borult bánatában, de csakhamar felvidult valahogy, újra nevetett, s könnyei még fel se száradtak, máris telerajzolta palatábláját csontvázakkal. Eleinte csodálkoztam rajta, miféle vigasztalást is meríthet Traddles abból, hogy csontvázakat rajzol? Egy ideig úgy néztem rá, mint valami remetére, aki a mulandóság jelképével emlékezteti magát arra, hogy a botozás nem tarthat örökké. De azt hiszem, valójában csak azért ragaszkodott a csontvázhoz, mert könnyű lerajzolni, még arc se kell hozzá.

Nagyon tisztességes fiú volt Traddles, s a diákok szent kötelességének tekintette az összetartást. Meg is szenvedett érte több alkalommal; különösen egyszer, amikor Steerforth elnevette magát a templomban, és a sekrestyés azt hitte, Traddles volt az, és őt szedte ki a padból. Még most is látom, amint porkolábja az egész gyülekezet felháborodása közepette kivezeti. A voltaképpeni bűnöst sohasem árulta el, noha megkínlódott érte másnap, amikor több órára fogdába zárták; mire kiszabadult, egész temetőnyi csontváz rajzott latin szótára lapjain. De meg is kapta jutalmát. Steerforth kijelentette, hogy Traddles olyan ember, aki még álmában sem tudna árulkodni, s mindnyájan átéreztük, nincs ennél nagyobb dicséret a világon. Ami engem illet, jó sok szenvedést vállaltam volna (noha kevesebb bátorság szorult belém, mint Traddlesbe, és jóval fiatalabb is voltam nála), hogy ilyen fájdalomdíjban legyen részem.

Steerforth látványa, amint Creakle kisasszonnyal a karján lépked előttünk a templom felé, életem nagy élményei közé tartozott. Ami a szépséget illeti, nem hiszem, hogy Creakle kisasszony felvehette volna a versenyt a kis Emmyvel, és szerelmes se voltam bele (dehogy merészeltem volna!), bár az volt a véleményem róla, hogy rendkívül vonzó ifjú hölgy, és előkelőség dolgában felülmúlhatatlan. Amikor Steerforth fehér pantallójában feszített mellette, és a napernyőjét vitte, büszke voltam rá, hogy ismerem; és szentül hittem, hogy Creakle kisasszony nem is tehet mást, csakis szívből imádhatja. Sharp úr és Mell úr is jelentős személyiségek voltak a szememben, de Steerforth mellett elhalványultak, mint sápadt csillagok a naphoz képest.

Steerforth továbbra is pártfogóm maradt, és barátsága igen hasznosnak bizonyult, hiszen senki sem merészelte bántani azt, akit ő megtisztelt kegyeivel. Arra már nem volt képes - vagy legalábbis nem tette meg -, hogy Creakle úrtól is megvédjen, aki nagyon szigorú volt hozzám; de valahányszor a szokottnál is rosszabbul bánt velem, Steerforth mindig kijelentette, hogy rám férne valamicske az ő bátorságából, s ha vele így bánnának, ő bizony nem tűrné el; tudtam, bátorításképpen mondja ezt, és úgy éreztem, nagyon szép tőle. Creakle úr szigorúságának valami hasznát is láttam azonban - az egyetlen hasznát, azt hiszem. Úgy tapasztalta, hogy a tábla, amit hátamon viseltem, útjában van, amikor elhalad a padom mögött, és sétája közben rám akar vágni; emiatt aztán nemsokára le is parancsolta a táblát a hátamról, és többé nem volt hozzá szerencsém.

Egy véletlen körülmény annyira meghitté tette a barátságomat Steerforthtal, hogy büszke öröm töltött el, bár néha a hátrányát is éreztem. Egy alkalommal, amikor megszólításával tüntetett ki a játszótéren, azt a megjegyzést kockáztattam meg, hogy valaki vagy valami - azóta elfelejtettem, kiről vagy miről volt szó - pontosan olyan, mint valaki vagy valami a Peregrine Pickle című regényben. Steerforth akkor nem szólt rá semmit; de este, amikor éppen le akartam feküdni, megkérdezte, nálam van-e az a könyv?

- Nincs meg - feleltem, és megmagyaráztam, minek köszönhetem, hogy mégis ismerem; és hogyan jutottam hozzá, a többi könyvvel együtt, amiket már említettem.

- És emlékszel még rájuk? - kérdezte Steerforth.

- Hogyne - feleltem; jó memóriám volt, és úgy gondoltam, valamennyire nagyon jól emlékszem.

- Akkor mondok valamit, kis Copperfield - szólt Steerforth. - Te majd elmeséled nekem mind. Este sokáig nem tudok elaludni, reggel meg többnyire meglehetősen korán ébredek fel. Majd sorra végigmegyünk rajta. Valóságos Ezeregyéjszaká-t rendezünk, jó?

Megállapodásunk végtelenül hízelgett nekem, és még aznap este hozzáláttunk a megvalósításához. Hogy tolmácsolásuk közben milyen pusztítást vittem véghez kedvenc íróim műveiben, ma már nem tudnám elmondani, és nagyon nem szívesen tenném, de mélységesen hittem bennük, és legjobb meggyőződésem szerint a magam egyszerű módján, de komoly igyekezettel mesélgettem - és ezzel a képességemmel elég szép eredményt értem el.

Ám a dolog árnyoldala az volt, hogy este gyakran elálmosodtam már, vagy nem voltam megfelelő hangulatban, vagy nem volt kedvem a mesét folytatni; ilyenkor bizony kellemetlen robot volt, de el kellett végezni; mert arról szó sem lehetett, hogy Steerforthnak csalódást okozzak, vagy ne járjak a kedvében. Reggel is többnyire fáradt voltam, és szívesen pihentem volna még egy órácskát; fölöttébb kellemetlen volt, hogy felzavartak, mint Seherezáde szultánát, és belekényszerítettek egy hosszadalmas történetbe, még mielőtt megszólalt volna a felkelésre buzdító csengő; csakhogy Steerforth hajthatatlan volt; és mivel viszonzásul megmagyarázta számtani és egyéb feladataimat, és segítségemre volt minden olyan leckémben, mely túl nehéz volt, végeredményben nem fizettem rá az üzletre. De hogy önmagam iránt se legyek igazságtalan, meg kell mondanom, hogy nem önző indítékok vezettek, még kevésbé az, hogy féltem tőle. Csodáltam és szerettem Steerforth barátomat, és egy elismerő szava már bőséges jutalom volt a szememben; minden ilyen semmiség olyan becses volt, hogy még most is sóvárgó szívvel gondolok vissza rá.

Steerforth is figyelmes volt hozzám; figyelmessége egy ízben olyan kíméletlen módon nyilvánult meg, hogy valósággal tantaluszi kínokat okozott szegény Traddlesnek meg a többi fiúnak. A "félévből" még csak néhány hét múlt el, amikor Peggotty megígért levele megérkezett - és milyen vigasztaló levél volt! - s vele együtt egy csodás torta, gyönyörűen beágyazva narancsok közé, valamint két palack gyümölcsbor. Az egész kincset kötelességszerűen Steerforth lába elé raktam, és megkértem, ossza el.

- Tudod mit, kis Copperfield - mondta. - A bort félretesszük neked, hogy legyen mivel megnedvesíteni a gigádat mesélgetés közben.

Elpirultam erre az ötletre, és szerénységemben valósággal könyörögtem neki, hogy verje ki a fejéből. De ő azt felelte, megfigyelte, milyen rekedt vagyok néha - kissé töppedt, így mondta pontosan -, ennélfogva a bor minden cseppjét az említett célnak kell szentelni. Be is zárta a ládájába, és időnként lecsapolt belőle egy orvosságos üvegcsére valót; dugójába lúdtollszárat illesztett, és azon keresztül csöpögtette belém, valahányszor úgy látta, hogy szükségem lehet egy kis frissítőre. Néha, hogy különösen hatásos legyen, narancslevet facsart bele, vagy gyömbérrel fűszerezte, esetleg egy fodormenta-cukrot oldott fel benne; s ha nem is állíthatom, hogy ezek a kísérletek használtak a bor ízének, vagy hogy éppen ilyen keveréket választottam volna gyomorerősítőül kora reggel és késő este, mégis hálásan megittam, és figyelmessége egészen meghatott.

Úgy rémlett nekem, már hónapokon át gubbasztottunk a Peregrine-en és további hónapokon át más történeteken. De vállalkozásunk sohasem akadt el újabb történet hiányában, annyi bizonyos, és ami a bort illeti, az is kitartott majdnem véges-végig. A szegény Traddles - valahányszor erre a fiúra gondolok, furcsa módon arra késztet valami, hogy mosolyogjak, de szemem is könnybe lábad - általában afféle kórus szerepét töltötte be; a vidámabb részeknél úgy tett, mintha hemperegnie kellene a kacagástól; amikor pedig a történet aggasztóbb szakaszához érkeztünk, félelmet mímelt. Ez gyakran kissé zavarba hozott. Egyik legsikeresebb mókája, emlékszem, az volt, hogy fogát hangosan vacogtatta, valahányszor Gil Blas kalandjai során egy alguazil bukkant fel; és amikor Gil Blas találkozott Madridban a rablóvezérrel, a mi szerencsétlen mókázónk színlelt rémületében olyan lármát csapott, emlékszem, hogy Creakle úr, aki a folyosón ólálkodott, meghallotta, aztán alaposan elnáspángolta Traddlest azon a címen, hogy rendetlenkedik a hálóteremben.

Ha volt bennem hajlam a regényességre és álmodozásra, azt persze csak bátorította ez a sok mesélgetés a sötétben; ebből a szempontból az egész dolog nem volt éppenséggel hasznos a számomra. De hát a szobámban dédelgettek, mint valami játékszert, és azt is tudtam, hogy előadásaimnak híre a többi fiú fülébe is eljutott, s felém irányította a közfigyelmet, noha én voltam ott a legfiatalabb, mindez arra buzdított, hogy alaposan kitegyek magamért. Egy iskolában, melynek módszere csupán kegyetlenségben merül ki, akár tökfilkó a vezetője, akár nem, alkalmasint vajmi keveset lehet tanulni. Azt hiszem, a mi intézetünk diákjai éppoly tudatlanok voltak, mint bármelyik iskola tanulói; túl sokat verték és ijesztgették őket ahhoz, hogy tanuljanak; de hiába is próbáltak volna, éppannyira nem boldogulhattak, mint bárki, akinek élete kínlódás, gond és gyötrelem. De kis hiúságom és Steerforth segítsége valahogy arra serkentett, hogy mégis igyekezzem előrejutni; bár a büntetésektől nem óvott meg különösebben vagy egyáltalán nem, de amíg ott voltam, kiemelt a többi fiúk sorából, mert arra ösztökélt, hogy állandóan iparkodjam felcsipegetni a tudás morzsáit.

Ebben nagy segítségemre volt Mell úr is, aki megkedvelt, s ezért hálásan gondolok rá. Mindig fájdalommal láttam, hogy Steerforth rendszeresen becsmérelte, és ritkán mulasztotta el az alkalmat, hogy érzelmeimet megsebezze, sőt másokat is rábírjon erre. Ez hosszú időn át annál inkább nyugtalanított, mert már kikotyogtam Steerforthnak, mit láttam, amikor Mell úr elvitt ahhoz a két öregasszonyhoz; sajnos, eltitkolni valamit Steerforth előtt - erre éppoly kevéssé lettem volna képes, mint egy süteményt vagy bármi más kézzelfogható dolgot elrejteni előle. Most aztán örökösen attól rettegtem, hogy Steerforth szellőzteti titkomat, és ugratni próbálja vele Mell urat.

Amikor leültem reggelizni azon az első napon, utána meg a flóta hangjára elszundítottam a pávatollak alatt, merem állítani, sem én, sem Mell úr nem is sejtette, mi lesz abból, hogy magával vitt a szegényházba egy olyan jelentéktelen kis emberkét, mint én voltam. De a látogatásnak előre nem látható és a maga módján igen súlyos következményei lettek.

Egy nap, amikor Creakle úr gyengélkedett és nem mozdult ki szobájából, ami természetesen élénk örömet okozott az egész iskolának, a délelőtti órákon a fiúk óriási lármát csaptak. A nagy öröm és megkönnyebbülés, amit éreztek, rakoncátlanná tette őket; és noha a rettegett Tungay falábával két-három ízben is végigkopogott közöttünk, és felírta a fő bűnösök nevét, nem sokat törődtek vele, mivel többé-kevésbé bizonyosak voltak benne, hogy másnap mindenképpen megkapják a magukét, akármit csinálnak is, tehát úgy gondolták, legokosabb, ha legalább kiélvezik a mai napot.

Aznap, szombat lévén, voltaképpen fél ünnep volt. De mivel a játszótér lármája zavarta volna Creakle urat, és az idő nem volt alkalmas arra, hogy sétálni menjünk, délután is berendeltek minket az iskolába, bár a rendesnél valamivel könnyebb feladatot kaptunk, melyet külön erre az alkalomra eszeltek ki. Ez volt a hétnek az a napja, amikor Sharp úr el szokott menni parókáját bodoríttatni; így aztán Mell úr, akire amúgy is minden kellemetlen munkát rásóztak, magára maradt.

Ha egy olyan szelíd embert, mint Mell úr, egyáltalán kapcsolatba lehet hozni egy bika vagy egy medve képzetével, akkor aznap délután, amikor a ribillió a tetőpontjára hágott, e két állat valamelyikéhez hasonlítanám, amint ezernyi kutya zaklatja és hajszolja. Most is látom, amint fájó fejét csontos kezére támasztva, könyve fölé hajol íróasztalánál, és keservesen kínlódik, hogy fárasztó munkájában előbbre jusson valamelyest, olyan fülsiketítő lármában, melybe az alsóház elnöke is beleszédülne. Néhány fiú ki-be ugrálva, fogócskát játszott a padok között; mások énekeltek, beszélgettek, táncoltak, ordítoztak; volt, aki lábával dobogott, voltak, akik vigyorogva kergetőztek körülötte, mindenféle arcokat vágtak, utánozták a háta mögött és szemtől szembe; csúfot űzve szegénységéből, csizmájából, kabátjából, anyjából, egyszóval mindenből, ami hozzátartozott, és amit már tapintatosságból sem lett volna szabad észrevenniük.

- Csend legyen! - kiáltotta Mell úr, hirtelen felpattanva, és egy füzettel nagyot csapva az íróasztalra. - Mit jelentsen ez? Lehetetlen elviselni! Egyszerűen őrjítő! Hogy is tehetitek ezt velem, fiúk?

Éppen az én füzetemmel csapott az asztalra; s mivel ott álltam mellette, és követtem tekintetét, amint körülnézett a teremben, láttam, hogy a fiúk mind elhallgatnak; némelyik csodálkozott, jó részük megijedt, még olyan is volt, aki talán megsajnálta Mell urat.

Steerforth helye hátul volt, a hosszú terem másik végében. Ott állt, háttal a falnak támaszkodva, mindkét kezét zsebre vágva, és összecsücsörített szájjal nézett Mell úrra, mintha fütyörészne. Mell úr rátekintett.

- Hallgasson, Steerforth! - mondta.

- Hallgasson maga! - felelte Steerforth elvörösödve. - Mit gondol, kivel beszél?

- Üljön le - mondta Mell úr.

- Üljön le maga - mondta Steerforth -, és törődjék a saját dolgával.

Vihogás hallatszott és némi tetszésmoraj; de Mell úr annyira elsápadt, hogy tüstént mély csend következett; és az egyik fiú, aki a háta mögé ugrott, hogy újra édesanyját majmolja, meggondolta magát, és úgy tett, mintha csak a tollát akarta volna kihegyeztetni.

- Ha azt hiszi, Steerforth - mondta Mell úr -, hogy nincs tudomásom arról a befolyásról, amelyet itt mindenkire gyakorol - és kezét egészen szórakozottan (legalábbis azt hittem) a fejemre tette -, vagy, hogy nem vettem észre, amint fiatalabb társait néhány perc óta ellenem uszítja, hogy minden elképzelhető módon sértegessenek, akkor nagyon téved.

- Kisebb gondom is nagyobb annál, mintsem magával törődjem - felelte Steerforth hűvösen -, így hát történetesen nem is tévedhettem.

- És ha kivételezett helyzetét arra használja fel - folytatta Mell úr, és ajka erősen remegett -, hogy megbántson egy úriembert...

- Egy micsodát? Hol van az az úriember? - mondta Steerforth.

Itt valaki közbekiáltott:

- Szégyelld magad, Steerforth! Ami sok, az sok!

Traddles volt; de tüstént zavartan elhallgatott, mert Mell úr rászólt, hogy fogja be a száját.

- Hogy megbántson egy embert, akit soha életében nem kényeztetett a szerencse, de önt nem bántotta meg soha, és akivel több tisztelettel kellene beszélnie számos okból, melyeket megérteni ön már elég idős és elég okos - mondta Mell úr, miközben ajka egyre jobban remegett -, aljas és hitvány dolgot művel! Most már leülhet, vagy állva maradhat, ahogy tetszik. Folytassa, Copperfield.

- Várj csak, kis Copperfield - mondta Steerforth, miközben előbbre jött a teremben -, várj egy kicsit. Mondok valamit, Mell úr, egyszer és mindenkorra. Ha arra vetemedik, hogy engem aljasnak vagy hitványnak nevezzen, vagy más módon sértegessen, akkor maga egy arcátlan koldus. Koldusnak amúgy is koldus, tudja; de ha erre vetemedik, akkor arcátlan koldus.

Nem tudom biztosan, vajon meg akarta-e ütni Mell urat, vagy Mell úr akarta megütni őt, vagy hogy egyáltalán fennforgott-e ez a szándék bármelyikük részéről is. Csak azt láttam, hogy az osztály hirtelen megdermedt, mintha kővé vált volna, aztán megpillantottam Creakle urat a fiúk közt, s mellette a falábút, míg az ajtóban Creakle úr felesége és leánya állt, úgy tetszett, rémült arccal. Mell úr íróasztalára könyökölve és arcát kezébe temetve, néhány percig mozdulatlanul ült a helyén.

- Mell úr - mondta Creakle úr, megrázva a tanító karját, és suttogása most olyan hallható volt, hogy Tungay fölöslegesnek tartotta szavait hangosan megismételni -, remélem, nem feledkezett meg magáról?

- Nem, uram, nem - felelte a tanító, reszkető fejét felemelve, és kezeit tördelve izgalmában. - Nem uram, nem. Idejében észbe kaptam, uram... nem feledkeztem meg magamról, uram... én... én idejében észbe kaptam, Creakle úr. Bárcsak... bárcsak kissé előbb figyelmeztetett volna, Creakle úr. Talán jóságosabb lett volna, uram, talán... igazságosabb. Megkímélt volna egy és mástól, uram.

Creakle úr szigorúan végigmérte a tanítót, majd kezével Tungay vállára támaszkodva, lábát egy közeli padra tette, és felült az asztalra. Trónusáról még mindig szigorúan nézett Mell úrra, aki fejét rázogatta, és kezét tördelte, ugyanolyan felindult állapotban, mint az előbb. Creakle úr végül Steerforthra nézett, és így szólt:

- Miután ez az úr itt nem hajlandó leereszkedni hozzám, és elárulni, mi történt, kérem, mondja el ön!

Steerforth egy kis ideig kitért a válasz elől; dühösen és megvetően nézett ellenfelére, de néma maradt. Emlékszem, még a rövid közjáték alatt is arra kellett gondolnom, milyen előkelő jelenség Steerforth, és milyen egyszerű és semmitmondó külsejű Mell úr hozzá képest.

- Hogy értette azt, hogy kivételezett helyzetemről beszélt? - mondta végül Steerforth.

- Kivételezés? - kapta fel Creakle úr a fejét, és homlokán kidagadtak az erek. - Ki beszélt kivételezésről?

- Ő mondta - felelte Steerforth.

- Akkor legyen szíves megmondani, hogy értette ezt, uram? - fordult dühösen alkalmazottjához Creakle úr.

- Úgy értettem, ahogy mondtam - felelte a tanító halkan. - Hogy egyetlen növendéknek sincs joga, kivételes helyzetével visszaélve, engem lealacsonyítani.

- Lealacsonyítani... magát? - Creakle úr. - Istenem, Istenem! De ha megengedi, tisztelt Hogyishívják úr - Creakle úr itt összefonta mellén a karját nádpálcástul, mindenestül, és annyira összeráncolta szemöldökét, hogy apró szeme szinte eltűnt alatta -, ha megengedi, felteszem a kérdést, vajon kellő tiszteletet tanúsított-e irántam, amikor kivételezésről beszélt? Énirántam, uram - mondta Creakle úr, hirtelen a tanító felé fordítva, majd ugyanolyan gyorsan visszarántva fejét -, aki ennek az intézetnek az igazgatója és az ön kenyéradója vagyok!

- Meggondolatlanság volt, uram, készségesen elismerem - mondta Mell úr. - Nem is tettem volna meg, ha nem jövök ki a sodromból.

Steerforth itt közbeszólt:

- Még azt is mondta, aljas és hitvány vagyok, mire én koldusnak neveztem. Ha nem jövök ki a sodromból, talán én sem neveztem volna koldusnak. De megtettem, és vállalom a következményeit.

Talán meg sem gondoltam, ugyan miféle következmények hárulhatnak is rá, bátor kiállása máris egészen tűzbe hozott. Ugyanígy hathatott a fiúkra is, mert soraikban halk moraj támadt, noha egyikük sem szólt semmit.

- Csodálkozom, Steerforth... ámbár őszintesége a becsületére válik - mondta Creakle úr -, határozottan a becsületére válik... de azért meg kell mondanom, Steerforth, csodálkozom, hogy ilyen jelzővel illet bárkit is, aki a Salem-ház szolgálatában áll, és tőlem kapja fizetését, uram!

Steerforth kurtán felnevetett.

- Ez nem válasz, uram, az én megjegyzésemre - mondta Creakle úr. - Öntől ennél többet várok, Steerforth.

Ha Mell úr egyszerűnek és semmitmondó külsejűnek tűnt fel a szememben a jóképű Steerforth mellett, lehetetlen érzékeltetnem, milyen közönségesnek tetszett Creakle úr.

- Tagadja le, ha meri - mondta Steerforth.

- Tagadja, hogy koldus, Steerforth? - kiáltott fel Creakle úr. - Hát hová jár koldulni?

- Ha ő maga nem is koldus, közeli hozzátartozója az - felelte Steerforth. - Ez már egyre megy.

Énrám pillantott, Mell úr keze pedig szelíden megveregette a vállamat. Éreztem, arcom elpirul, és szívem csupa bűntudat, de Mell úr Steerforthra szegezte tekintetét. Közben tovább is vállamat veregette jóságosan, de Steerforthra nézett.

- Miután elvárja tőlem, Creakle úr, hogy igazoljam magam - szólt Steerforth -, és mondjam meg, mire célzok: az egész mondanivalóm annyi, hogy anyja kegyelemkenyéren él a szegényházban.

Mell úr még mindig ránézett, és még mindig jóságosan veregette vállamat, és ha jól hallottam, ezt suttogta magában: "Igen, mindjárt gondoltam."

Creakle úr szigorúan összeráncolt homlokkal és mesterkélt udvariassággal fordult a tanítóhoz:

- Hallotta, ugyebár, mit mond ez az úriember? Most arra kérem, Mell úr, legyen szíves, igazítsa helyre állítását az egész iskola színe előtt.

- Igaza van, uram, nincs itt semmi helyreigazítani való - felelte Mell úr halálos csend közepette. - Amit állított, igaz.

- Akkor méltóztassék a nyilvánosság előtt kijelenteni - mondta Creakle úr, fejét féloldalt hajtva, és szemét az osztályon körbejártatva -, vajon eddig a pillanatig volt-e nekem erről valaha is tudomásom?

- Közvetlenül nem, azt hiszem - felelte Mell úr.

- Azt hiszi! - mondta Creakle úr. - Hát nem tudja biztosan, mi?

- Attól tartok, anyagi körülményeimet ön sem tarthatta valami fényesnek - felelte a tanító. - Ön tudja legjobban, miféle állásom van itt, és volt is mindig.

- Hát ha erről van szó - mondta Creakle úr, és erei jobban kidagadtak, mint valaha -, attól félek, ön teljesen félreértette a helyzetét, és összetévesztette ezt az iskolát valami jótékonysági intézettel. Mell úr, lássa be, meg kell válnunk egymástól. És minél előbb, annál jobb.

- Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - felelte Mell úr felemelkedve.

- Egyetértünk, uram! - mondta Creakle úr.

- Elbúcsúzom öntől, Creakle úr, és önöktől is mind - mondta Mell úr, körültekintve a szobában, és vállamat újra gyengéden megveregetve. - Önnek pedig, James Steerforth, nem kívánhatok jobbat, mint azt, hogy érje meg a napot, amikor szégyenkezve gondol vissza arra, amit ma művelt. Egyelőre szívesebben nevezném önt bárminek, csak a barátomnak nem... akár az enyémnek, akár másénak, aki közel áll a szívemhez.

Kezét még egyszer a vállamra tette; majd előszedte íróasztalából flótáját és néhány könyvét, a kulcsot pedig otthagyta a zárban utódja számára, azután cókmókjával a hóna alatt elhagyta az iskolát. Creakle úr akkor, Tungay tolmácsolásában beszédet mondott, melyben megköszönte Steerforthnak, hogy megvédelmezte (talán túl hevesen is) a Salem-ház függetlenségét és becsületét; beszédét azzal fejezte be, hogy kezet rázott vele, amit mi háromszoros hurrá! kiáltással kísértünk - nem értettem egészen, miért hurrázunk, de úgy gondoltam, hogy Steerforth egészségére, és ezért buzgón részt vettem benne, noha nyomorúságosan éreztem magam. Creakle úr azután nádpálcájával elverte Tom Traddlest, mert rajtakapta, hogy könnyezik Mell úr távozása fölött, ahelyett, hogy hurrázna. Végül visszatért a díványára vagy az ágyába, vagy ahonnan jött.

Így hát magunkra maradtunk, és emlékszem, szörnyen zavartan pislogtunk egymásra. Ami engem illet, olyan töredelmesen megbántam részemet a történtekben, hogy csak azért nem bőgtem el magam, mert attól féltem, Steerforth (láttam, gyakran nézeget rám) még barátságtalan cselekedetnek minősíthetné - sőt, tekintettel a köztünk levő korkülönbségre és az érzelemre, mely hozzá fűzött, azt is mondhatnám, hitszegésnek tekintené, ha elárulnám szomorúságomat. Traddlesre nagyon megharagudott, és azt mondta, örül, hogy megkapta a magáét.

A szegény Traddles, aki már túlesett az asztalra borulás stádiumán, és szokása szerint csontvázak tömeges papírra vetésében talált vigaszt, kijelentette, hogy fütyül Steerforth neheztelésére. Mell úrral csúnyán bántak.

- Ki bánt vele csúnyán, te lányszívű?

- Ki? Hát te - felelte Traddles.

- Miért? Mit csináltam?

- Mit csináltál? Megbántottad érzelmeit, és elvesztette miattad az állását.

- Az ő érzelmeit! - kiáltott fel Steerforth megvetően. - Biztosítlak, hamarosan kiheveri. Az ő érzelmei nem olyan kényesek, mint a te érzelmeid, Traddles kisasszony! Ami pedig az állását illeti (mert csodálatos állása volt, nem igaz?), talán csak nem képzeled, hogy nem írok haza, és nem gondoskodom róla, hogy egy kis pénzt juttassanak neki, te nyimnyám!

Steerforthnak ezt a szándékát nemes dolognak tartottuk; tudtuk, hogy anyja jómódú özvegyasszony, aki él-hal a fiáért, mint mondják, alig kívánhat olyat, hogy meg ne tegye. Mindnyájan nagyon örültünk, hogy Traddlest így letromfolták, és az egekig magasztaltuk Steerforthot; különösen amikor kegyesen leereszkedett hozzánk, és értésünkre adta: mindazt, amit tett, kizárólag értünk és a mi érdekünkben tette, s ezzel az önzetlen cselekedetével nagy jótéteményt gyakorolt velünk.

Be kell azonban vallanom, hogy este, amikor folytattam a mesélgetést a sötétben, nemegyszer úgy rémlett nekem, mintha Mell úr régi flótája szólna gyászosan a fülembe; s amikor Steerforth elfáradt végre, és elnyúlhattam ágyamon, úgy képzeltem, mintha az a flóta olyan bánatosan sírna valahol a közelben, hogy egészen boldogtalannak éreztem magam.

Mell urat csakhamar elfelejtettem Steerforth iránt érzett hódolatomban, aki a maga könnyed, műkedvelő módján, és minden könyv segítsége nélkül (úgy tetszett nekem, könyv nélkül is tud mindent) magára vállalta Mell úr néhány óráját, amíg nem találnak új tanítót. Végül megérkezett az új tanító is; egy középiskolából jött hozzánk, és mielőtt megkezdte volna működését, Creakle úr meghívta asztalához ebédre, hogy bemutassa Steerforthnak. Steerforth nagyon dicsérte, és azt mondta nekünk, hogy az új tanító igazi fényalak. Ha nem is értettem pontosan, miféle tudományos kiválóságot jelent ez, nagy tiszteletre késztetett az új tanító iránt, és eszembe se jutott fényes tudásában kételkedni, noha sohasem törődött velem annyit - nem mintha valaki lettem volna az osztályban -, mint Mell úr.

Az iskolai élet mindennapos ügyein kívül egyetlen esemény történt csak ebben a félévben, mely olyan mélységesen hatott rám, hogy még ma is él bennem. Több oknál fogva, máig sem felejtettem el.

Egy délután, amikor valósággal szédelegtünk már a sok gyötrelemtől, és Creakle úr hajmeresztően csapkodott maga körül, bejött Tungay és szokásos harsány hangján azt kiáltotta:

- Copperfieldnek látogatói érkeztek!

Creakle úr néhány szót váltott vele arról, miféle látogatók azok, és melyik szobába vezesse őket; én pedig a rendes szokás szerint, mihelyt a bejelentés elhangzott, felálltam, majdnem elájultam nagy csodálkozásomban; végre rám parancsoltak, hogy a hátsó lépcsőn menjek fel, és vegyek fel tiszta ingfodrot, mielőtt vendégeim előtt mutatkoznék. Olyan kapkodó izgatottsággal engedelmeskedtem a parancsnak, hogy fiatal lelkem addig még nem tapasztalt hozzá foghatót; és amikor a fogadószoba küszöbére léptem, és felötlött bennem a gondolat, hogy hátha anyám a látogató - addig ugyanis csak Murdstone úr vagy Murdstone kisasszony járt az eszemben. Visszahúztam kezemet a kilincsről, és megálltam, hogy kisírjam magam, mielőtt bemegyek.

Az első pillanatban nem láttam senkit; de érezve, hogy valaki visszanyomja az ajtót, oda néztem mögé, és lám, a legnagyobb ámulatomra megpillantom Peggotty urat meg Hamet, amint kalapjukat lengetve, versenyt hajlonganak felém, és közben a falhoz szorítják egymást. Erre önkéntelenül is kacagni kezdtem, de inkább csak örömömben, hogy viszontlátom őket, nem pedig megjelenésük furcsasága miatt. Szívélyesen kezet ráztunk, aztán megint kacagni kezdtem, és úgy kacagtam, hogy a könnyeim potyogtak, amíg zsebkendőmet előráncigálva, szememet jól meg nem törültem.

Peggotty úr (akinek, emlékszem, tátva maradt a szája az egész látogatása alatt), nagy aggodalommal nézte, mit csinálok, és oldalba bökte Hamet, hogy szóljon már valamit.

- Fel a fejjel, Davy úrfi, ne búsuljon mán! - mondta Ham, a szokásos módon vigyorogva. - Istenkém, hogy megnőlt!

- Megnőttem? - kiáltottam, szememet szárítgatva. Tudtommal nem volt semmi különös okom a sírásra; de valahogy bőgni kellett, amint régi barátaimat megpillantottam.

- Hogy megnőlt-e, Davy úrfi? De mennyire megnőlt! - mondta Ham.

- De mennyire, hogy megnőlt! - visszhangozta Peggotty úr.

Ahogy egymásra nevettek, nekem is nevetnem kellett, aztán együtt nevettünk mind a hárman, amíg megint csak az a veszély környékezett, hogy elbőgöm magam.

- Nem tudja, hogy van a mamám, Peggotty úr? És hogy van az én édes, drága, öreg Peggottym?

- Mindközönségesen - felelte Peggotty úr.

- És Emmyke meg Gummidge néni?

- Ők is... mindközönségesen - mondta Peggotty úr.

Egy kis csend támadt. Peggotty úr, hogy enyhítsen rajta, zsebeiből előszedett két hatalmas tengeri rákot, egy óriási folyami rákot, és egy vászonzacskót, tele apró rákokkal. Mindezt Ham karjaiba zúdította.

- A dolog úgy áll - mondta Peggotty úr -, hogy tudva, mennyire szerette az ilyen kis nyalánkságokat, amikor nálunk volt, gondoltuk, megtiszteljük vele. Az öreg anyó főzte meg, Gummidge-né, úgy bizony, Gummidge-né, az ám - mondta Peggotty úr, aki azért ragaszkodott annyira ehhez a témához, mert, úgy láttam, hamarjában nem volt más mondanivalója. - Mert hát Gummidge-né főzte őket, annyi szent.

Köszönetemet fejeztem ki, Peggotty úr pedig - miután hiába pislogott Hamre, aki csak állt ott, rákokkal megrakva és jámboran vigyorogva, s még csak meg se kísérelte, hogy nagybátyját kisegítse - kénytelen volt szónoklatát folytatni:

- Úgy volt az, tetszik tudni, hogy mivel a szél meg az ár kedvező volt, egyik yarmouthi bárkánkon eljutottunk egészen Gravesendig. A húgom megírta oda ennek a helynek a nevét, és a lelkemre kötötte, hogy ha véletlenül elvetődnék Gravesendig, okvetlenül gyűjjek át ide, és érdeklődjek Davy úrfi egészsége iránt. És hogy adjam át a tiszteletét meg a jókívánságait, és számoljak be a kedves családjárul is, hogy természetesen mindnyájan megvannak mindközönségesen. Aztán, tetszik tudni, mihelyt hazaérek, a kis Emmy megírja majd a húgomnak, hogy ideát vótam, és láttam Davy úrfit, és hogy megvan, mindközönségesen, s így aztán kész a vidám körforgás.

Gondolkodnom kellett egy kicsit, hogy megértsem, mire céloz Peggotty úr ezzel a hasonlattal, amely híreinek teljes körforgását akarta kifejezni. Aztán szívből megköszöntem neki mindent, és miközben éreztem, hogy elpirulok, megjegyeztem, hogy alighanem Emmyke is jócskán megváltozott, amióta együtt szedegettük a kagylókat meg a kavicsokat a parton.

- Idestova nagylánnyá cseperedik, máris az, nagylány - mondta Peggotty úr. - Kérdezze csak meg ütet.

Hamre gondolt persze, aki boldogságtól sugárzó arccal, helyeslően bólogatott a rákos zacskó fölött.

- Azt a csinos arcocskáját! - mondta Peggotty úr, és most az ő képe is fényben úszott.

- Meg az okosságát! - mondta Ham.

- Meg az írását! - mondta Peggotty úr. - Mint a fekete gyöngy! És akkora nagy betűkkel ír a lelkem, hogy messzirül is el lehet olvasni.

Gyönyörűség volt nézni, Peggotty urat milyen lelkesedés fogta el, amikor kis kedvencére gondolt. Még most is előttem áll, durva, szőrös arca olyan boldogságtól, szeretettől és büszkeségtől sugárzik, hogy leírására nem találok szavakat. Becsületes szeme felragyog, szinte szikrázik, mintha mélyéből tündöklő fény törne elő. Domború melle hullámzik örömében. Szabadon himbálózó, nagy, erős kezét elkomolyodva ökölbe szorítja; szavainak azzal is nyomatékot ad, hogy felemeli jobbját, én pedig úgy nézek fel rá töprengésemben, mint valami pörölyre.

Ham éppen olyan komoly volt, mint ő. Tudom, még sok mindent mondtak volna a kis Emmyről, ha meg nem zavarja őket Steerforth váratlan megjelenése. Steerforth valamit énekelt magában, de amikor megpillantott a sarokban két idegen társaságában, abbahagyta, és így szólt:

- Nem tudtam, hogy itt vagy, kis Copperfield! - nem az a szoba volt ugyanis, ahol vendégeket szoktunk fogadni; aztán elhaladt mellettünk, hogy kimenjen.

Nem tudom biztosan, vajon afölötti büszkeségemben tettem-e, hogy olyan barátom van, mint Steerforth, vagy pedig neki akartam megmagyarázni, hogyan tettem szert olyan barátra, mint Peggotty úr; elég az hozzá, hogy odaszóltam neki, amint tovább akart menni. Szerényen azt mondtam - Istenem! hogy eszembe jut minden oly hosszú idő múltán is:

- Kérlek, Steerforth, ne menj ki. Ez a két yarmouthi hajósember, nagyon kedves, derék emberek, a dajkám rokonai, és Gravesendből jöttek át, hogy meglátogassanak.

- Ejha! - mondta Steerforth visszafordulva. - Örülök, hogy megismerkedhetem velük. Hogy vannak?

Volt a modorában valami fesztelenség - vidám könnyedség, minden nyegleség nélkül -, mely mindenkit megigézett, még ma is azt hiszem. Még ma is hiszek benne, hogy járása, fellépése, ösztönös jókedve, kellemes hangja, csinos arca és alakja, meg valami vele született titokzatos vonzóerő vagy tudom is én, mi (amellyel csak nagyon kevés ember rendelkezik), olyan varázslatot árasztott, melynek engedni a legtermészetesebb gyengeség, és amelynek csak nagyon kevés ember tudott ellenállni. Még ma is látom, látogatóim mennyire megörültek neki, és hogy tárták ki előtte szívüket-lelküket egy szempillantás alatt!

- Tudassa az otthoniakkal, Peggotty úr, kérem, majd ha azt a levelet elküldi - mondtam -, hogy Steerforth úr nagyon kedves hozzám, és magam sem tudom, mit csinálnék itt nélküle.

- Csacsiság - nevetett Steerforth. - Ne mondjon nekik semmi ilyesfélét.

- És ha Steerforth úr valaha is Norfolkba vagy Suffolkba találna jönni, Peggotty úr, mialatt én ott vagyok - mondtam -, számíthat rá, hogy leviszem magammal Yarmouthba, ha hajlandó lesz lejönni, hogy a maga házát megnézze. Még sose láttál olyan pompás házat, Steerforth. Bárkából készült az egész.

- Bárkából készült, csakugyan? - mondta Steerforth. - De hisz akkor jobb se kell az ilyen ízig-vérig hajósembernek.

- Úgy van, uram, úgy van! - vigyorgott Ham. - Tökéletesen igaza van, fiatalúr. Davy úrfi, a barátja fején találta a szöget. Ízig-vérig hajósember. Ez bizony szórul szóra így van.

Peggotty úrnak éppúgy tetszett az észrevétel, mint Hamnek, de szerénysége nem engedte, hogy a neki szóló bókot viharos helyesléssel fogadja.

- Hát, ami azt illeti, uram - mondta hajlongva és mosolyogva, s nyakba való kendője két csücskét cibálgatva a mellén -, köszönöm, uram, köszönöm. Igyekszem megállni a helyemet az életpályámon, ez az egész.

- Ennél többet a legkiválóbb ember sem tehet, Peggotty úr - mondta Steerforth. Máris jól megjegyezte a nevét.

- Fogadni mernék, hogy ezt maga is megteszi, uram - mondta Peggotty, megrázva fejét. - Mégpedig sok eredménnyel, uram. Köszönöm, uram. Hálás vagyok, hogy ilyen szépen beszél rólam. Egyszerű ember vagyok, de készséges, legalábbis remélem, tetszik érteni. A házamon nincs sok látnivaló, uram, de tárt ajtóval várja önt, szolgálatára készen, ha egyszer eljön Davy fiatalúrral, hogy megnézze. Én afféle csigabiga vagyok, uram - mondta Peggotty úr, arra célozva, hogy lassú mozgású; most is követni akart minden mondatot, de mindig csak oda lyukadt ki: - Egy szó, mint száz, minden jót kívánok maguknak, sok boldogságot mindkettejüknek!

Ham visszhangozta ezt a kívánságot, és így búcsúztunk el a lehető legszívélyesebben egymástól. Aznap este kísértésbe estem, hogy elmondjak Steerforthnak mindent a szép kis Emmyről, de félénkségem nem engedte, hogy megemlítsem a nevét, és különben is attól tartottam, hogy még kinevet. Emlékszem, sokat töprengtem, mégpedig bizonyos nyugtalansággal azon, amit Peggotty úr mondott: hogy Emmyke már nagylánnyá cseperedett. Ám arra a következtetésre jutottam, hogy ez csak bolond beszéd.

A rákokat, vagy ahogy Peggotty úr szerényen nevezte, a "nyalánkságot", sikerült észrevétlenül hálószobánkba csempésznünk, és este nagy vacsorát csaptunk. De Traddles pórul járt vele. Olyan szerencsétlen flótás volt, hogy még egy ilyen vacsorát sem tudott úgy megúszni, mint más. Éjszaka rosszul lett - csuda mód kikészült - a rák megfeküdte a gyomrát; s miután annyi fekete orvosságcseppet és kék pirulát tömtünk bele, amennyi Demple véleménye szerint (kinek az apja orvos volt) elég lett volna ahhoz, hogy egy ló is felforduljon tőle, ráadásul jól elnáspángolták, és büntetésképpen rásóztak még hat fejezetet a görög testamentomból, mivel nem volt hajlandó vallani.

A félév hátralevő része úgy maradt meg emlékezetemben, mint a legkülönbözőbb dolgok zagyva tömkelege; a mindennapi harc és a létért való küzdelem; az elillanó nyár és a váltakozó évszakok; zúzmarás reggelek, amikor az iskola harangja zavart ki az ágyból, és a sötét éjszakák dermesztő hideg szaga, amikor ugyanez a harang ágyba parancsolt minket; a gyéren világított és rosszul fűtött esti tanterem, s a reggeli tanterem, ami már nem is volt egyéb, mint egyetlen szüntelen fogvacogás; a főtt marhahús és a sült marhahús, a főtt birka meg a sült birka örökös váltakozása; vaskos vajas kenyerek, szamárfüles tankönyvek, repedt palatáblák, könnyektől pettyes irkák, nádpálcák és vonalzók, hajnyírások, esős vasárnapok, faggyús pudingok és a tinta piszkos légköre, mely körülvett mindent.

De jól emlékszem arra is, hogy a nyári szünidő képe, miután végtelen hosszú időn át mozdulatlanul álló pontocska volt csupán, lassacskán közeledni kezdett, és nőttön-nőtt. Előbb hónapokban számoltuk a távolságot, majd hetekben, végül napokban; aztán félni kezdtem, hogy nem vitetnek haza; és amikor megtudtam Steerforthtól, hogy már intézkedtek is, és egészen biztosan hazamegyek, az a homályos sejtelem kezdett gyötörni, hogy addig kitöröm a lábam; a vakáció kezdetének a napja hogyan tolódott el két hét múlva, aztán a jövő hétre, erre a hétre, holnaputánra, holnapra, mára, ma estére - és benn ültem már a yarmouthi postakocsiban, útban hazafelé.

Sokszor kizökkentem álmomból a yarmouthi postakocsiban, és sok összefüggéstelen álmom foglalkoztatott mindezekkel a dolgokkal. De közben-közben, ha felébredtem, és kitekintettem az ablakon, nem a Salem-ház játszóterét láttam, s a hang, amely fülembe hatolt, nem Creakle úr nádpálcájának csattogása volt, amint Traddles hátán elverte a port, hanem a kocsis hangja, ahogy lovait nógatta.

Amikor napkelte előtt megérkeztünk a fogadóba, ahol a postakocsi megállt (nem az a fogadó volt, amelyben pincér barátom működött), felvezettek egy szép kis hálószobába, melynek ajtajára ezt a szót festették: DELFIN. Nagyon fáztam, emlékszem, még a forró tea sem használt, amit odalenn ittam, a tűzhely vígan lobogó lángjainál; így hát nagyon boldog voltam, amikor bebújtam a Delfin ágyába, és magamra húztam a Delfin takaróját, s tüstént elaludtam.

Barkis urat, a fuvarost rendelték oda, hogy jöjjön értem reggel kilencre. Nyolckor keltem fel, kissé szédülő fejjel, mert az éjjeli pihenő túl rövid volt, és már jóval a kitűzött idő előtt készen vártam Barkis urat. Pontosan úgy fogadott, mintha öt perc se telt volna el, amióta utoljára találkoztunk, s mintha csak egy hatpennyst felváltani vagy más efféléért mentem volna be a szállodába.

Mihelyt ládámmal együtt elhelyezkedtem a kocsiban, és a fuvaros is felült, a lusta gebe a szokott lépésben megindult velünk.

- Jó színben van, Barkis úr - mondtam, úgy gondolva, megörül neki, ha hallja.

Barkis úr megtörölte arcát kabátja ujjával, aztán ránézett, mintha azt gondolná, rátapadt valami viruló arcának rózsáiból, egyébként azonban bókomról nem vett tudomást.

- Átadtam az üzenetét, Barkis úr - mondtam. - Megírtam Peggottynak.

- Úgy! - mondta Barkis úr.

Mintha mogorva lett volna, válasza olyan rideg volt.

- Nem tettem helyesen, Barkis úr? - kérdeztem rövid tétovázás után.

- Hát... nemigen - mondta Barkis úr.

- Rossz volt az üzenet?

- Az üzenet talán jó volt - mondta Barkis úr -, de azzal aztán vége is.

Nem értettem, mire gondol, és érdeklődőn megismételtem:

- Vége, Barkis úr? Hogyhogy?

- Semmi se lett belőle - magyarázta oldalt pislantva rám. - Semmi válasz.

- Választ várt, Barkis úr, igen? - mondtam szememet kimeresztve, mivel ez egészen új fényt vetett az ügyre.

- Ha egy ember aszongya, hogy hajlandó - mondta Barkis úr, tekintetét lassan felém fordítva megint -, az annyi, mintha az ember aszondaná, hogy választ vár.

- És aztán, Barkis úr?

- Aztán csak annyi - mondta Barkis úr, tekintetét visszafordítva lova fülére -, hogy az ember azóta is várja a feleletet.

- És megmondta neki, Barkis úr?

- N... nem! - mordult el Barkis úr, megfelelő gondolkodás után. - Semmi szükség arra, hogy odamenjek, és megmondjam neki. Életemben nem beszéltem vele hat szót. Én bizony nem szólok neki.

- Akarja, hogy én tegyem meg, Barkis úr? - kérdeztem bátortalanul.

- Megmondhassa neki, ha akarja - felelte Barkis úr, újra lassan rám pillantva -, hogy Barkis választ vár. Mondja csak... mi a neve?

- Az ő neve?

- Az hát! - mondta Barkis úr, és bólintott egyet.

- Peggotty.

- Ez a keresztneve? Vagy családneve? - kérdezte Barkis úr.

- Dehogyis, nem a keresztneve! A keresztneve Clara.

- Csak nem? - mondta Barkis úr.

Úgy látszik, ez a körülmény bőséges tápot adott ebben az esetben a töprengésre, mert egy ideig elgondolkodva ült ott, magában fütyörészve.

- Jó - szólalt meg végre ismét. - Tegyük fel, aszongya neki: "Peggotty! Barkis várja a feleletet." Ő meg talán aszongya: "Feleletet? Mire?" Maga meg aszongya neki: "Arra, amit megírtam." Ő meg: "Mi is volt az?" Akkor megmondhatja: "Barkis hajlandó."

Ezt a fölötte ravasz javaslatot Barkis úr könyökének egy olyan mozdulatával kísérte, hogy az oldalam belefájdult. Ezután szokása szerint megint lekókadt a feje, elbóbiskolt a lova fölött, és célzást sem tett többé a dologra, csak vagy fél óra múlva elővett a zsebéből egy darabka krétát, és a bak rézsútos deszkájára felírta belül: "Clara Peggotty" - nyilván afféle magánfeljegyzés gyanánt.

Ó, milyen furcsa érzés volt közeledni egy otthonhoz, amely nem is volt már az otthonom, amikor minden tárgy, mely szemem elé került, erre a régi, boldog otthonra emlékeztetett, s az egész olyan volt, mint egy álom, melyet már nem is álmodhatok többé! Az az idő, amikor anyám, én meg Peggotty szorosan összetartoztunk, és nem furakodott közénk még senki, olyan fájdalmasan elevenedett meg előttem az úton, hogy már nem is tudom, vajon egyáltalán örültem-e, hogy itt lehetek - nem tudom, nem lett volna-e jobb távol maradnom, hogy Steerforth társaságában elfelejtsek mindent. De mégiscsak úton voltam, és nemsokára ott álltam a házunk előtt, ahol a kopasz vén szilfák ágaikat lóbálták, mintha kezüket tördelnék a csípős téli levegőben, és a régi varjúfészkek foszlányait tépte, röpítette a szél.

A fuvaros letette ládámat a kertajtó elé, és otthagyott. Elindultam az ösvényen a ház felé, folyton az ablakokra tekingetve, s minden lépésnél attól tartva, hogy valamelyikben megpillantom Murdstone úr vagy Murdstone kisasszony komoran kibámuló képét. De egyetlen arc sem jelent meg az ablakban; így értem a kapu elé, s mivel tudtam, sötétedés előtt hogy lehet kinyitni, kopogtatás nélkül, halkan, félénken beléptem.

Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen régi, gyermekkori emléket támasztott fel bennem anyám hangja, mely kihallatszott a régi nappaliból, amikor beléptem a hallba. Halkan énekelt. Azt hiszem, karjaiban ringatózva hallottam így énekelni, amikor még csecsemő voltam. A dallam új volt számomra, és mégis olyan régi, hogy a szívem csordultig megtelt vele; olyan volt, mint egy hosszú távollét után visszatérő jó barát.

A magányos és tűnődő hangból, ahogy anyám dúdolgatott, arra következtettem, hogy egyedül van. Nesztelenül beléptem a szobába. A kandalló mellett ült, és egy csecsemőt szoptatott, aki pirinyó kezét a nyakán pihentette. Anyám szeme meg a gyermek arcán pihent, ahogy ott ült, és énekelt neki. Annyiban igazam volt, hogy rajtuk kívül más nem tartózkodott a szobában.

Szóltam hozzá, mire összerezzent, és felkiáltott. De amikor meglátott, drága Davyjének, édes kisfiának nevezett! A fél szobán át elém jött, és letérdelt a padlóra és megcsókolt, és fejemet keblére szorította, a kis emberke mellé, aki úgy feküdt ott, mint egy fészekben, s akinek kezét anyám az én ajkamhoz emelte.

Ó, bárcsak meghaltam volna akkor! Bárcsak meghaltam volna ott mindjárt, azzal az érzéssel a szívemben! Akkor több jogom lett volna arra, hogy helyet kapjak a mennyországban, mint azóta bármikor.

- Ez az öcsikéd - mondta édesanyám, engem dédelgetve, csókolgatva. - Davy, édes, szép fiacskám! Szegény gyermekem! - Újra meg újra megcsókolt és karját nyakam köré fonta. Ekkor rohant be Peggotty, és lehuppant mellénk a padlóra, és egy jó negyedórán keresztül azt se tudta, mit csináljon, annyira megörült mindkettőnknek.

Úgy vettem észre, nem vártak ilyen korán, a fuvaros szokásos idejénél hamarabb érkezhetett meg. És kiderült, hogy Murdstone úr meg Murdstone kisasszony látogatóba ment valahová a szomszédba, s nem is jön haza, csak ha besötétedik. Ezt álmomban sem reméltem volna. Már nem is tartottam lehetségesnek, hogy még egyszer együtt lehessünk hárman, ilyen zavartalanul, és néhány órára úgy éreztem, mintha visszatértek volna a régi szép idők.

Együtt étkeztünk a kandalló mellett. Peggotty alig várta, hogy kiszolgáljon minket, de anyám nem engedte, és kényszerítette, hogy velünk vacsorázzon. Megkaptam régi tányéromat, amelyen egy dagadó vitorlákkal száguldó hadihajó barna képmása gyönyörködtetett; a derék Peggotty rejtegette valahol az egész idő alatt, amíg távol voltam, és úgy vigyázott rá, mondta, hogy még száz fontért sem tűrte volna, hogy valaki eltörje. Megkaptam régi bögrémet, melyen a David név virított, meg a saját régi kis késemet és villámat, amellyel semmiképpen sem vághattam meg magamat.

Amikor az asztalnál ültünk, azt gondoltam, itt a kedvező alkalom, hogy szóljak Peggottynak Barkis úr felől. De még be sem fejeztem a mondókámat, amikor Peggotty kacagni kezdett, és kötényét arcára borította.

- Peggotty - mondta az édesanyám -, mi lelt?

Ám Peggotty annál jobban nevetett, és kötényét arcára szorította, amikor anyám megpróbálta lerángatni; úgy ült ott, mintha fejét egy zsákba dugta volna.

- Mit csinálsz, te ostoba teremtés? - kérdezte anyám nevetve.

- A csuda vigye el azt az embert! - kiáltotta Peggotty. - El akar venni.

- Egészen jól járnál vele, nem gondolod? - mondta anyám.

- Ó, nem tudom - mondta Peggotty. - Ne is tessék kérdezni. Akkor se kellene nekem, ha talpig aranyból volna. Nem kell nekem senki!

- Akkor mért nem mondod meg neki, te csudabogár? - kérdezte anyám.

- Hát hogy mondhatnám meg? - felelte Peggotty, kikandikálva köténye mögül. - Hiszen még egyetlenegyszer se beszélt velem erről. Jobban ismer annál. Ha szóba merné hozni, felképelném.

De az ő képe hirtelen pirosabb lett, mint valaha, vagy bármely más ember képe, azt hiszem; megint jól betakarta, mindig néhány percig, akkor újra olyan kacagásban tört ki, hogy csak úgy rázkódott bele; végül, két-három ilyen roham után folytatta a vacsorát.

Észrevettem, hogy édesanyám, bár mosolygott, valahányszor Peggotty ránézett, egyre komolyabbá és elgondolkodóbbá vált. Most figyeltem meg először, mennyire megváltozott. Arca még mindig nagyon szép volt, de mintha gond felhőzte volna be, és finomsága szinte légies volt; keze pedig olyan vékony és olyan fehér, hogy szinte átlátszónak tűnt. De az a változás, amelyre most gondolok, csak tetézte az előbbit; viselkedésében rejlett, amely aggódóvá és nyugtalanná változott. Végre így szólt, miközben kezét kinyújtotta, és szeretettel régi cselédje kezére tette:

- Peggotty, drágám, csak nem akarsz férjhez menni?

- Én, asszonykám? - felelte Peggotty szemét kimeresztve. - Mi jut eszébe, az isten áldja meg! Nem!

- Még nem, ugye? - mondta anyám gyengéden.

- Soha! - kiáltotta Peggotty.

Anyám megfogta a kezét, és így szólt:

- Ne hagyjál el, Peggotty. Maradj velem. Talán nem is tart már sokáig. Mihez is kezdenék nélküled!

- Elhagyni az én drága asszonykámat! - kiáltott Peggotty. - Még akkor se, ha a világ minden kincsét nekem adnák, és még egy pennyt ráadásul. Hogy is jutott ilyen gondolat abba a csacska kis fejébe? - mert Peggotty régóta megszokta, hogy úgy beszéljen anyámmal néha, mint egy gyerekkel.

Anyám azonban nem felelt semmit, csak megköszönte ragaszkodását, Peggotty pedig a maga módján locsogott tovább:

- Hogy én elhagyjam az asszonykámat? Azt szeretném látni! Hogy Peggotty elmenjen? No csak az kellene! Nem, nem, nem - mondta Peggotty, fejét rázva, és karját keresztbe rakva a mellén. - Azt leshetik, drágám! Nem mintha nem volna itt néhány csúnya bogár, akinek nagy örömet szereznék vele, de ne legyen meg ez az örömük! Inkább csak bosszankodjanak. Itt maradok biz én, amíg házsártos, kelekótya vénasszony nem lesz belőlem. És ha már olyan süket leszek, olyan béna, olyan vak, olyan fogatlan és motyogó, hogy semmi hasznomat sem veszik, még arra se leszek jó, hogy megszidjanak, akkor aztán elmegyek az én Davy aranyomhoz, és megkérem, fogadjon be a házába.

- Én pedig, Peggotty - mondtam -, boldog leszek, hogy látlak, és úgy fogadlak majd, mint egy királynőt!

- Ó, drága kis szívem, az isten áldja meg! - kiáltotta Peggotty. - Tudom, hogy megteszi! - és már jó előre megcsókolt, leendő vendégszeretetem hálás elismeréséül. Azután újra betakarta fejét kötényével, és megint kacagott egyet Barkis úron. Azután kivette a csecsemőt kis bölcsőjéből, és dajkálgatta. Azután leszedte az asztalt a vacsora után. Azután bejött egy másik főkötőben, magával hozva kézimunkadobozát, meg a mérőszalagot, meg a darabka viaszgyertyáját, éppen úgy, mint hajdanában. Körülültük a kandallót, és nagy gyönyörűséggel beszélgettünk. Elmondtam nekik, milyen szigorú tanító Creakle úr, ők meg nagyon szánakoztak rajtam. Elmondtam nekik, milyen pompás fickó Steerforth, és micsoda pártfogóm nekem, mire Peggotty kijelentette, szívesen gyalogolna akár húsz mérföldet is, csak hogy lássa. Amikor a kisbaba felébredt, karjaimba vettem, és szeretettel ringattam. Amikor megint elálmosodott, odabújtam anyámhoz, régi szokásom szerint, amelyről már régen letettem, és ott ültem, derekát átkarolva, piros kis arcomat vállára hajtva, s újra éreztem szép haját, amint fölém omlik - akár egy angyal szárnya, emlékszem, így szoktam magamban mondogatni -, és igazán nagyon boldog voltam.

Miközben így üldögéltem, a tűzbe bámulva és képeket fedezve fel az izzó szénparázsban, szinte abba a hitbe ringattam magam, hogy sohasem voltam távol hazulról; s hogy Murdstone úr és Murdstone kisasszony is csak afféle ábrándkép, mely elenyészik majd, ha a tűz kialszik; s hogy mindabból, amire emlékszem, semmi sem valóság, csak anyám, Peggotty meg én.

Peggotty harisnyát foltozott, amíg csak látott, azután pedig csak úgy ült ott, a harisnyát, mint egy kesztyűt, bal kezére húzva, jobbjában a tűvel, készen a következő öltésre, valahányszor föllobban a parázs. Sejtelmem sincs róla, kinek a harisnyáit foltozgathatta örökösen Peggotty, avagy honnan kerítette elő a foltozásra szoruló harisnyák ilyen kimeríthetetlen készletét. Legkorábbi gyermekségem óta mintha mindig csak a varrómunkának ezzel a fajtájával foglalatoskodott volna, másfélével még véletlenül sem.

- Szeretném tudni - mondta Peggotty, akit néha a legváratlanabb irányú kíváncsiság rohama szokott hatalmába ejteni -, mi lett Davy dédnagynénjéből?

- Jóságos ég, Peggotty! - riadt fel anyám álmodozásából. - Micsoda bolondságot beszélsz!

- De igazán szeretném tudni, asszonyom! - mondta Peggotty.

- De hogy a csudába jutott éppen ő az eszedbe? - kérdezte anyám. - Hát nincs a világon senki más, aki eszedbe juthat?

- Nem tudom, hogy van ez - felelte Peggotty -, hacsak nem azért, mert buta vagyok, de sohase tudom kiválasztani és elhatározni, hogy ki jusson az eszembe. Emberek jönnek-mennek, vagy a fejemben maradnak, ahogy nekik tetszik. Igazán szeretném tudni, mi van vele?

- Elment a jódolgod, Peggotty? - mondta anyám. - Az ember azt hinné, szeretnéd, ha újra meglátogatna minket.

- Isten őrizz! - kiáltott fel Peggotty.

- Akkor meg ne beszélj ilyen kellemetlen dolgokról, légy szíves - mondta anyám. - Betsey kisasszony bizonyára bezárkózott házikójába ott, a tenger partján, és ott is marad. Mindenesetre igen kevés a valószínűsége annak, hogy valaha újra háborgasson minket.

- Nem - tűnődött Peggotty -, ez cseppet sem valószínű. Csak azt szeretném tudni, hagy-e Davyre valamit, ha meghal?

- Isten, könyörülj rajtam! - felelte anyám. - Milyen hóbortos teremtés is vagy te, Peggotty! Pedig nagyon jól tudod, már azt is rossz néven vette, hogy ez a szegény fiú egyáltalán megszületett.

- Hát aztán? Most talán hajlandó lenne megbocsátani neki - célozgatott Peggotty.

- Mért lenne éppen most hajlandó megbocsátani neki? - kérdezte anyám kissé élesen.

- No mert hát kisöccse született, úgy gondolom - mondta Peggotty.

Édesanyám nyomban sírdogálni kezdett, és nem győzte csodálni, hogy is merészel Peggotty ilyesmit mondani.

- Mintha ez az ártatlan csöppség, itt a bölcsőjében bántott volna téged, vagy bárki mást a világon, te féltékeny perszóna! - mondta. - Sokkal jobban tennéd, ha férjhez mennél Barkis úrhoz, a fuvaroshoz! Miért nem mégy máris?

- Boldoggá tenném Murdstone kisasszonyt, ha megtenném - mondta Peggotty.

- Milyen gonosz természeted van neked, Peggotty! - felelte anyám. - Olyan féltékeny vagy Murdstone kisasszonyra, amennyire egy magadfajta furcsa teremtéstől csak kitelik. Még azt kell hinnem, te szeretnéd őrizni a kulcsokat, és kiadni mindent! Még ezen se csodálkoznék. Amikor nagyon jól tudod, hogy csak jóságból és csupa szívességből és a legjobb szándékkal teszi! Magad is tudod, hogy így van, Peggotty... nagyon jól tudod!

Peggotty valami olyasmit motyogott magában, hogy "az ördög vigye az ő jó szándékait!", még valami olyasmit is, hogy újabban nagyon sok itt a jó szándék, talán több is a kelleténél.

- Tudom, mire gondolsz, te méregzsák! - mondta anyám. - Megértelek én téged, Peggotty, tökéletesen. Magad is tudod, hogy beléd látok, csak azt csodálom, hogy nem borul lángba az arcod. De menjünk csak szép sorjában. Egyelőre Murdstone kisasszonyról van szó, Peggotty, s hiába próbálod, ezt nem lehet elsinkófálni. Magad is hallottad, nem is egyszer, hogy túlságosan meggondolatlannak tart, túlságosan... izé...

- Csinosnak - segítette ki Peggotty.

- Hát igen - felelte anyám, félig-meddig nevetve -, és ha olyan meggondolatlan, hogy ilyeneket mond, tehetek én róla?

- Senki se mondja, hogy tehet - jelentette ki Peggotty.

- Remélem is! - felelte anyám. - Hát nem hallottad, amikor azt mondta, nem is egyszer, hogy meg akar kímélni sok vesződségtől, amivel véleménye szerint amúgy sem birkóznék meg, sőt magam sem tudom biztosan, hogy valójában megbirkóznék-e vele? És vajon nincs-e talpon kora reggeltől késő estig, nem szaladgál-e szüntelenül ide-oda, nem intéz-e el mindenfélét, nem néz-e be mindenféle helyekre, szenespincékbe meg kamrákba, meg tudom is én hova, ahol nem lehet nagy öröm megfordulni... és te még azzal akarod gyanúsítani, hogy nem önfeláldozó ragaszkodásból teszi ezt?

- Egyáltalán nem szoktam gyanúsítgatni - mondta Peggotty.

- De igen, szoktál - felelte anyám. - Egyebet se teszel soha, a munkádon kívül. Mindig csak gyanúsítgatsz. Pokoli örömöd telik benne. Ha pedig Murdstone úr jó szándékairól beszélsz...

- Sose beszéltem róluk - mondta Peggotty.

- Nem, Peggotty - felelte anyám -, nem beszéltél, csak gyanúsítgattál. Hisz éppen ezt mondtam neked az imént. Ez a legnagyobb hibád. Egyre csak gyanúsítgatsz. Az előbb azt mondtam, hogy beléd látok, most aztán elhiheted, hogy így is van. Amikor Murdstone úr jó szándékairól beszélsz, és úgy teszel, mintha le akarnád kicsinyelni (pedig nem is hiszem, hogy szíved mélyén igazán úgy gondolnád, Peggotty), bizonyára magad is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy mindig csak jót akar, és mindenben nemes szándék vezérli. Ha úgy tűnik, hogy általában szigorú egy bizonyos valakihez, Peggotty, értsd meg, és bizonyára Davy is megérti, hogy nem olyasvalakire célzok, aki jelen van, ez csupán azért történik, mert meggyőződése szerint annak a bizonyos valakinek a javára válik. Természetesen szereti azt a bizonyos valakit az én kedvemért, és mindent, amit tesz, egyes-egyedül annak a bizonyos valakinek az érdekében teszi. Jobban meg tudja ítélni, mint én; mert magam is tudom, milyen gyenge, könnyelmű, kislányos teremtés vagyok, ő pedig erős, komoly, megfontolt férfi. És nagy türelemmel fáradozik velem - folytatta anyám, miközben a jóságos lelkéből fakadó könnyek leperegtek arcán -, és nagyon hálásnak kellene lennem iránta, és engedékenynek még a gondolataimban is; és valahányszor nem vagyok az, Peggotty, csak gyötröm és kárhoztatom magam, és kételkedem a saját szívemben, és nem tudom, mitévő legyek.

Peggotty ott ült, állát a harisnya sarkára támasztva, és szótlanul a tűzbe bámult.

- Nézd csak, Peggotty - mondta anyám, egészen más hangon -, ne vesszünk össze egymással, mert nem bírnám elviselni. Tudom, ha van egyetlen igazi jó barátom az egész világon, akkor te vagy az. Amikor azt mondom, hogy nevetséges vagy házsártos teremtés vagy, Peggotty, vagy valami más effélét, mindig úgy értem, hogy igazi jó barátom vagy, és az is voltál mindig, attól az estétől fogva, amikor Copperfield úr először hozott haza ide, te meg kijöttél elém a kapuba, hogy üdvözölj.

Peggotty nem késlekedett a válasszal, és a békeszerződést azzal erősítette meg, hogy úgy magához ölelt, ahogy csak tőle telt. Azt hiszem, már akkor is megértettem egyet-mást ennek a beszélgetésnek az igazi mivoltából; de most már egészen bizonyos vagyok benne, az áldott jó lélek csupáncsak azért kezdeményezte és vette ki részét belőle, hogy anyám megvigasztalódjék egy kicsit, ahogy a dolgokat összegezte, habár a kép, amit önmagának rajzolt, ellentmondásokkal volt tele. A terv bevált; mert emlékszem, anyám az est hátralevő részében mintha nyugodtabb lett volna, és Peggotty sem figyelte olyan aggodalommal.

Amikor megteáztunk, és felszítottuk a parazsat, és elkoppantottuk a gyertyákat, felolvastam Peggottynak egy fejezetet a krokodilus-könyvből a régi idők emlékére - a zsebéből húzta elő; nem tudom, vajon azóta is ott őrizgette-e -, azután elbeszélgettünk a Salem-házról, ami megint alkalmat adott nekem arra, hogy visszatérjek legkedvesebb témámra, Steerforthra. Nagyon-nagyon boldogok voltunk; s ezt az estét, mely a maga nemében az utolsó volt, és életemnek ezt a szakaszát örökre lezárta, soha nem fogom elfelejteni.

Csaknem tízre járt az idő, amikor kocsizörgést hallottunk. Mindnyájan talpra ugrottunk; édesanyám gyorsan kijelentette, hogy már nagyon késő van, s Murdstone úr meg Murdstone kisasszony úgy vélekedik, hogy gyerekeknek korán kell lefeküdniük, így hát legjobb lesz talán, ha aludni megyek. Megcsókoltam, és tüstént felmentem gyertyámmal, még mielőtt bejönnének. Miközben felmentem hálószobámba, ahová valamikor bebörtönöztek, gyermeki képzeletemnek úgy rémlett, mintha velük együtt hideg szélroham tört volna a házba, mely egyszeribe elfújta a régi családias meghittséget, mint a pelyhet.

Nagyon kínos volt másnap reggel, hogy le kell mennem reggelizni, hiszen nem néztem Murdstone úr szemébe azóta, hogy emlékezetes bűnömet elkövettem. De miután meg kellett lennie, lementem, és két-három eredménytelen kísérlet után, amikor fél útról mindig visszamenekültem lábujjhegyen a szobámba, végre benyitottam a nappaliba.

Ott állt a kandalló előtt, hátával nekitámaszkodva, míg Murdstone kisasszony a tea elkészítésével foglalatoskodott. Murdstone úr keményen rám nézett, amikor beléptem, de semmiféle jelét nem adta annak, hogy megismert.

Egy percig nagy zavarban voltam, aztán odaléptem hozzá, és így szóltam:

- Bocsánatát kérem, uram. Nagyon megbántam, amit tettem, és remélem, megbocsát nekem.

- Örömmel hallom, hogy megbántad, David - felelte.

Kezet nyújtott nekem - azt a kezet, melyet annak idején megharaptam. Nem tudtam megtiltani a szememnek, hogy meg ne pihenjen egy pillanatig azon a piros foltocskán; de nem volt olyan piros, amilyen én lettem, amikor megpillantottam azt a zord kifejezésű arcát.

- Hogy van, asszonyom? - fordultam Murdstone kisasszonyhoz.

- Ó, Istenem! - sóhajtotta Murdstone kisasszony, s ujjai helyett a teáskannához tartozó merítőkanalat nyújtotta felém. - Meddig tart a félévi szünidő?

- Egy hónapig, asszonyom.

- Mikortól számítva?

- Mától, asszonyom.

- Ah! - mondta Murdstone kisasszony. - Akkor már egy nappal kevesebb.

Naptárt vezetett ilyen módon a szünidőmről, és minden reggel kihúzott egy napot, pontosan úgy, mint legelső reggel. Komor arcot vágott hozzá, amíg el nem jutott a tizedik naphoz; ám a kétjegyű számokhoz érkezve, egyre reménykedőbbé vált, és ahogy az idő telt, még tréfálkozott is.

Mindjárt a legelső napon az a szerencsétlenség ért, hogy heves megrökönyödésre kényszerítettem, noha általában nem szokta átengedni magát ilyen gyengeségnek. Beléptem a szobába, ahol ő meg édesanyám üldögélt; mivel a kisbaba (aki akkor csak néhány hetes volt) anyám ölében pihent, nagyon óvatosan karomba vettem. Murdstone kisasszony hirtelen olyat sikoltott, hogy majdnem elejtettem a gyereket.

- Jane, kedves, mi történt? - kérdezte anyám.

- Az isten szerelmére, Clara, hát nem látod? - kiáltotta Murdstone kisasszony.

- Mit, Jane, kedvesem? - mondta anyám. - Hol?

- Megkaparintotta! - kiáltotta Murdstone kisasszony. - A fiú kezébe kaparintotta a gyereket!

Szinte összecsuklott rémületében; de mindjárt erőt vett magán, odaugrott hozzám, és valósággal kitépte kezemből a gyereket. Utána elalélt, és olyan rosszul lett, hogy kénytelenek voltak cseresznyepálinkát tölteni a szájába. Mihelyt magához tért, ünnepélyesen megtiltotta nekem, hogy ezentúl akár egy ujjal is az öcsikémhez merjek nyúlni, bármiféle ürügyem lenne is rá; szegény édesanyámnak, láttam, ez nem volt kedvére, de alázatos engedelmességgel maga is jóváhagyta a tilalmat, mondván:

- Kétségtelenül igazad van, Jane, kedves.

Egy másik alkalommal pedig, mikor megint együtt voltunk hármasban, ez a drága kisbaba - igazán drága volt nekem, már az anyám kedvéért is - ártatlanul okot szolgáltatott arra, hogy Murdstone kisasszony dühbe guruljon. Anyám, az ölében ringatózó fiúcska szemét nézegetve, így szólt:

- Davy! Gyere csak ide! - és nekem is a szemembe nézett.

Láttam, hogy Murdstone kisasszony leteszi gyöngyeit az asztalra.

- Kijelentem - mondta anyám szelíden -, a szemük egészen egyforma. Alighanem tőlem örökölték. Azt hiszem, az én szemem színe ez. Csodálatosan egyformák.

- Mit beszélsz, Clara? - kérdezte Murdstone kisasszony.

- Jane, kedvesem - rebegte anyám, akit a kérdés nyers hangja kissé megszégyenített -, úgy veszem észre, a bébi szeme és Davyé egészen egyforma.

- Clara! - szólt rá Murdstone kisasszony dühösen felpattanva. - Néha kész bolond vagy!

- De, Jane, kedves! - tiltakozott anyám.

- Kész bolond! - ismételte Murdstone kisasszony. - Mert másnak igazán nem jutna eszébe az öcsém gyerekét a fiaddal összehasonlítani. Egyáltalán nem hasonlók. Határozottan elütnek egymástól! Minden tekintetben elütnek. Remélem, így is marad mindig. De mit ülök itt, és hallgatom az ilyen összehasonlításokat! - Ezzel kimért léptekkel elhagyta a szobát, és becsapta az ajtót maga mögött.

Egyszóval, nem voltam kedvence Murdstone kisasszonynak. Egyszóval, nem voltam én itt kedvence senkinek, még önmagamnak sem; mert akik kedveltek, nem merték kimutatni, akik meg nem kedveltek, olyan feltűnően éreztették velem, hogy mindig az a tudat nehezedett rám: nem tudok fesztelenül viselkedni, otromba és neveletlen vagyok.

Éreztem, éppúgy megnehezítem az életüket, mint ők az enyémet. Ha beléptem a szobába, ahol ők üldögéltek, és beszélgettek, anyámnak, aki a jelek szerint addig elég derűs volt, belépésem pillanatától kezdve az aggodalom felhője borongott arcán. Ha Murdstone úr kedve a legjobb volt is, én elrontottam. Ha Murdstone kisasszony kedve a legrosszabb volt, én pokolivá tettem. Akkor már elég eszem volt ahhoz, hogy észrevegyem: mindig édesanyám az áldozat: nem mert szólni hozzám vagy kedveskedni velem, nehogy viselkedését hibáztassák és utólag megróják érte; nemcsak attól rettegett szüntelenül, hogy megbántja őket valamivel, hanem attól is, hogy ezt a hibát én követem el, s ezért, ha csak megmoccantam, aggódva figyelte arcukat. Éppen ezért feltettem magamban, hogy kerülöm őket, amennyire csak lehet; és nem egy téli órát hallottam elkondulni a templomtoronyban, miközben barátságtalan szobában gubbasztottam, s kis télikabátomba burkolózva egy könyvbe próbáltam elmélyedni.

Este néha lementem a konyhába, és elidőztem Peggotty társaságában. A konyhában fesztelenül éreztem magam, s nem kellett félnem amiatt, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. De két menedékem egyikét sem nézték jó szemmel a nappaliban. És a kínzásra törekvő hajlam, mely ott uralkodott, csakhamar elzárta előlem mind a kettőt. Úgy vélték, továbbra is okvetlenül szükséges vagyok édesanyám idomításához, s mivel ezzel is tetézték megpróbáltatását, nem tűrték, hogy távol tartsam magam.

- David - mondta Murdstone úr egy nap ebéd után, amikor éppen szokásom szerint ki akartam osonni a szobából -, sajnálattal figyelem, milyen morcos és durcás vagy.

- Morgós, mint a medve! - mondta Murdstone kisasszony.

Némán álltam ott, lehorgasztott fővel.

- Meg kell mondanom, David - folytatta Murdstone úr -, hogy a konok, durcás hajlam minden jellemvonás közt a legcsúnyább.

- Márpedig a fiú pontosan ilyen, rosszabb nem is lehet - jegyezte meg a testvérnénje. - Konokabbat soha életemben nem láttam. Azt hiszem, kedves Clara, még neked is észre kellett venned.

- Bocsáss meg, Jane kedves - mondta anyám -, de olyan bizonyos vagy-e benne, nem haragszol, Jane kedvesem, hogy megérted Davyt?

- Hát igazán szégyellném magam, Clara, ha nem tudnám megérteni a fiút, vagy akármelyik más fiút - felelte Murdstone kisasszony. - Nem állítom, hogy valami mély elme volnék; de arra igényt tartok, hogy elismerjék: józan eszem az van.

- Kétségtelenül van, Jane - vágott vissza anyám -, az eszed nagyon is éles.

- Ugyan kérlek! Ne mondj már ilyet, Clara! - kiáltott fel Murdstone kisasszony haragosan.

- Pedig biztosan tudom - folytatta anyám -, és mindenki tudja. Én a magam részéről annyi hasznát veszem, vagy legalábbis kellene, hogy senki sem beszélhet róla nagyobb meggyőződéssel, mint én; éppen ezért a legnagyobb szerénységgel említem csak, Jane kedvesem, hidd el, kérlek.

- Jó. Mondjuk, hogy nem értem meg a fiút, Clara - felelte Murdstone kisasszony, megigazítva csuklóján a kis bilincseket. - Egyezzünk ki abban, ha éppen akarod, hogy egyáltalán nem tudom megérteni. Túlságosan mély érzésű nekem. De az öcsém éleslátása talán elég ahhoz, hogy a fiad jellemébe betekintést nyerjen. Én azt hiszem, az öcsém éppen erről kezdett beszélni, amikor mi - nem éppen a legillendőbb módon - félbeszakítottuk.

- Azt hiszem, Clara - mondta Murdstone úr halkan, de komolyan -, hogy vannak, akik ebben a kérdésben jobb és pártatlanabb ítélőképességgel bírnak, mint te.

- Edward - felelte anyám félénken -, neked sokkal jobb ítélőképességed van bármilyen kérdésben, mint nekem lehet. Mind a kettőtöknek, neked is, meg Jane-nek is. Én csak annyit mondtam...

- Csak olyasmit mondtál, ami gyengeségre és tapintatlanságra vall - felelte Murdstone úr. - Ne tégy máskor ilyesmit, kedves Clara, és vigyázz jobban magadra.

Anyám ajka megmozdult, mintha azt felelte volna: "Igen, drága Edward" - de hangosan nem szólt semmit.

- Azt mondtam, David - szólt Murdstone úr, fejét és tekintetét mereven felém fordítva -, hogy sajnálattal figyelem, milyen morcos és durcás vagy. Hogy ilyen jellemvonások fejlődnek ki a szemem előtt, semmiképpen sem tűrhetem anélkül, hogy ne próbáljak segíteni rajta. Neked is iparkodnod kell, fiatalúr, hogy változtass rajta. Majd megkíséreljük, hogy segítségedre legyünk ebben.

- Bocsásson meg, uram - hebegtem. - Szándékosan sohasem durcáskodtam, amióta hazajöttem.

- Még hazudsz is, úrfi? - felelte olyan félelmetes hangon, hogy anyám, láttam, önkéntelenül is kinyújtotta remegő kezét, mintha közénk akarná vetni magát. - Nem húzódtál vissza merő dacból a szobádba? A szobádban bujkáltál, amikor itt a helyed! Vedd tudomásul egyszer s mindenkorra: megkövetelem, hogy itt légy, és ne ott! Továbbá megkövetelem, hogy engedelmességet tanúsíts itt. Ismersz engem, David. Ha akarok valamit, meg is lesz.

Murdstone kisasszony rekedten felkacagott.

- Olyan fiút akarok itt látni, aki tisztességtudó, készséges, és szót fogad nekem - folytatta - meg Murdstone kisasszonynak is, meg az anyjának is! Nem akarom, hogy gyerekes szeszélyből úgy kerüld ezt a szobát, mintha bélpoklosok lennénk. Ülj le!

Rám parancsolt, mint egy kutyára, én meg engedelmeskedtem.

- És még valamit - mondta. - Észrevettem, hogy vonzódol az alacsony és közönséges társasághoz. Hát nem fogsz cselédekkel barátkozni! A konyha nem csiszol rajtad semmit, egyetlen tekintetben sem, ahol csiszolásra szorulsz. Arról a nőszemélyről, aki ellenem uszít, nem akarok beszélni, mivel te, Clara - tette hozzá halkabban, anyám felé fordulva -, még nem tudtad legyőzni gyengeségedet, amit régi megszokásból és meggyökeresedett képzelgésből iránta érzel.

- Megmagyarázhatatlan képzelgés! - kiáltott fel Murdstone kisasszony.

- Hát csak annyit mondok - folytatta Murdstone úr, újra hozzám fordulva -, nem helyeslem, hogy az ilyen Peggotty asszonyság társaságát keresed, és ennek tüstént véget kell vetni. Azt hiszem, David, most már jobban megértesz, és tudod, mi lesz a következménye, ha nem engedelmeskedel parancsomnak az utolsó betűig.

Jól tudtam - talán jobban, mint ő gondolta, különösen, ami szegény édesanyámat illeti -, engedelmeskedtem hát parancsainak az utolsó betűig. Nem húzódtam többé vissza a szobámba; nem kerestem többé menedéket Peggottynál, csak ültem bágyadtan a nappaliban, nap mint nap, várva az estét, a lefekvés idejét.

Micsoda gyötrelmes kényszerűség volt ott ülni órák hosszat, ugyanabban a testtartásban - a karomat, a lábamat sem mertem megmozdítani, nehogy Murdstone kisasszony felpanaszolja nyughatatlanságomat (amit a világért sem mulasztott volna el, a legcsekélyebb ürügy elég volt neki erre), de attól is óvakodtam, hogy a szemem megrebbenjen, nehogy fürkésző ellenszenvet fedezhessen fel benne, ami újabb okot adhatna neki a panaszra! Micsoda elviselhetetlen unalom volt ott ülni, és az óra ketyegését hallgatni; elnézni, hogyan fűzi fel Murdstone kisasszony az apró, fényes acélgyöngyöket; s azon tűnődni, vajon férjhez megy-e valaha, s ha igen, miféle szerencsétlen flótáshoz; és számolgatni a kandalló mezőcskéit, miközben szemem a falkárpit cikornyái és dugóhúzói közt elkószál egészen a mennyezetig!

Micsoda sétákat tettem egyedül, sáros utakon, téli rossz időben, miközben magammal vittem mindenüvé azt a nappali szobát és Murdstone kisasszonyt - a szörnyű terhet, melytől nem tudtam szabadulni, a nappali lidércálmot, melyből nem tudtam felocsúdni, a mázsás súlyt, mely agyamra nehezedett, és eltompította eszemet!

Micsoda ebédeket és vacsorákat ültem végig, némán és zavarodottan, mindig úgy érezve, hogy egy késsel-villával több van a kelleténél, és az az enyém; egy tányérral meg egy székkel több, és az az enyém; egyvalakivel több, és az a valaki én vagyok!

Micsoda estéket szenvedtem végig, amikor behozták a gyertyákat, és elvárták tőlem, hogy foglalkozzam valamivel, de ahhoz nem volt bátorságom, hogy valami mulattató könyvet olvassak, inkább belemélyedtem egy hideg és rideg, sivár és lélekölő számtani feladatba; ám a súlyok és mértékek táblázata egyszerre csak táncolni kezdett a "Fel, Britannia!" vagy a "Félre, bánat, félre, bú!" dallamára; az istenért sem álltak volna meg, amíg megtanulom őket, csak táncoltak szerencsétlen fejem körül, egyik fülemen be, a másikon ki, s úgy éreztem magam, mint nagyanyó, ha hiába erőlködik fonalát a tűbe befűzni!

Micsoda ásítások és szundikálások kerítettek hatalmukba, bármennyire óvakodtam is tőle; milyen rémülten riadtam fel titkolt szendergésemből; milyen mély csend fogadta kis megjegyzéseimet, ha nagy ritkán megkockáztattam, de sohasem kaptam választ; micsoda légüres tér voltam, melyen mindenki keresztülnézett, s mégis útjában voltam mindenkinek; és milyen végtelen megkönnyebbülés volt, amikor Murdstone kisasszony örömmel üdvözölte az óra első ütését este kilenckor, s rám szólt, hogy menjek aludni!

Így vánszorogtak vakációm napjai, amíg el nem érkezett a reggel, amikor Murdstone kisasszony így szólt: "Végre, az utolsó nap!" - és elém tette vakációm utolsó csésze teáját.

Nem sajnáltam, hogy mennem kell. Már-már egészen meggárgyultam, de kissé magamhoz tértem, amikor arra gondoltam, hogy nemsokára viszontlátom Steerforthot, még akkor is, ha Creakle úr alakja sötétlik mögötte. Barkis úr újra megjelent a kapu előtt, és újra felhangzott Murdstone kisasszony intő szava: "Clara!", amikor édesanyám fölém hajolt, hogy elbúcsúzzon tőlem. Megcsókoltam őt is, pici öcsikémet is, és akkor nagyon elszomorodtam; de nem azért, mert el kellett mennem, hiszen már mély szakadék volt köztünk, és az elválás sem volt új: napról napra messzebb kerültünk egymástól. És nem is annyira a búcsúzó ölelése él az emlékezetemben, bár forróbban meg sem ölelhetett volna, hanem inkább az, ami utána következett.

Már a fuvaros kocsijában ültem, amikor hallottam, hogy anyám utánam kiált. Kinéztem, és lám, ott állt a kertajtóban egyedül, és magasra emelte kisbabáját, hogy láthassam. Hideg, csendes idő volt: egyetlen hajszála se rebbent, ruhájának egyetlen redője se libbent, amint nézett rám merően, magasra emelve gyermekét.

Így vesztettem el anyámat. És így láttam később is, álmaimban, az iskolában - némán állt az ágyam mellett - ugyanolyan merően nézett rám - kisbabáját a magasba emelte.

Mellőzöm mindazt, ami az iskolában történt, amíg el nem érkezett márciusban a születésnapom. Semmire sem emlékszem, legfeljebb arra, hogy Steerforth egyre nagyobb hódolatban részesült. Úgy volt, hogy a félév végén, ha ugyan nem hamarabb, búcsút mond az iskolának, így aztán bátrabb és függetlenebb, s éppen ezért vonzóbb is volt a szememben, mint addig; ezenkívül azonban nem emlékszem semmire. Mintha az a nagy élmény, mely abban az időben bevésődött emlékezetembe, elnyelt volna minden jelentéktelenebb emléket, nem hagyva meg semmi mást.

Még azt is nehezemre esik elhinni, hogy a Salem-házba való visszatérésemtől a születésnapomig teljes két hónap telt el. Ezt a tényt csak azért fogadom el, mert tudom, hogy így kellett lennie; egyébként az lenne a meggyőződésem, hogy a két esemény közt nem telt el semmiféle idő, hanem az egyik nyomon követte a másikat.

Milyen jól emlékszem, miféle nap is volt az! Orromat még most is megcsapja a tájat megülő köd szaga; látom a zúzmarát a kísérteties ködön át; érzem, hogy dértől csapzott hajam arcomra tapad; végignézek a tantermen, a reggeli félhomályban, mellyel egy-egy sercegő gyertya próbál itt-ott megbirkózni; a fiúk lehelete gőzölögve gyűrűzik a vad hidegben, miközben ujjaikat fújják, és lábukkal topognak a padlón.

Reggeli után történt; éppen beszólítottak minket a játszótérről, amikor Sharp úr belépett a tanterembe, és így szólt:

- David Copperfield, menjen a fogadószobába.

Megörültem a parancsnak; azt hittem, elemózsiás kosár érkezett Peggottytól. Amint fürgén kiugrottam a padból, mellettem néhány fiú máris bejelentette igényét, nehogy megfeledkezzem róluk a finomságok szétosztásánál.

- Ne siess, David - mondta Sharp úr. - Van idő bőven, ne siess, édes fiam.

Az érzelmes hang, ahogy mondta, szöget ütött volna a fejembe, ha felfigyelek rá; de csak később jutott eszembe. Siettem a fogadószobába; ott találtam Creakle urat, amint éppen reggelizett - nádpálcája és újságja előtte az asztalon -, és a feleségét, akinek kibontott levél volt a kezében. De kosarat nem láttam sehol.

- David Copperfield - mondta Creakle-né, s a pamlaghoz vezetett, és leült mellém -, nagyon komolyan szeretnék beszélni veled. Meg kell mondanom neked valamit, gyermekem.

Creakle úr - mert természetesen reá pillantottam - megcsóválta fejét anélkül, hogy rám nézne, és sóhajtását elfojtotta egy jó nagy falat vajas pirítós kenyérrel.

- Te még túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy tudnád, a világ napról napra változik - mondta Creakle-né -, és hogy jönnek-mennek benne az emberek. De ezt mindannyiunknak meg kell tanulnunk, David. Van, aki fiatalon tanulja meg, van, aki öreg korában, van olyan is, aki egész élete során.

Elkomolyodva néztem Creakle-nére.

- Amikor a szünidő végén eljöttél hazulról - mondta egy kis hallgatás után -, mindenki egészséges volt? - Újabb szünet után hozzátette: - Édesanyád jól érezte magát?

Remegni kezdtem, bár világosan nem tudtam, miért, s még mindig komolyan néztem rá, de meg se próbáltam kérdésére válaszolni.

- Mert sajnálatos hírt kell közölnöm veled - folytatta. - Ma reggel arról értesültem, hogy a mamád nagyon beteg.

Hirtelen köd ereszkedett közénk, és Creakle-né alakja mintha eltűnt volna benne egy pillanatra. Azután éreztem, hogy forró könnyek peregnek le az arcomon. Azután megint jól láttam mindent.

- Súlyosan beteg - tette hozzá Creakle-né. - Életveszélyes.

Most már mindent tudtam.

- Meghalt.

Fölösleges volt megmondania. Már előbb kitört belőlem a kétségbeesett zokogás, és úgy éreztem, nincs már senkim ezen a nagy világon.

Creakle-né nagyon jó volt hozzám. Ott tartott magánál egész nap, s csak néha-néha hagyott magamra; sírdogáltam, majd elgyötörten elaludtam, aztán felébredtem, és megint sírdogáltam. Amikor könnyeim elapadtak, gondolkodni kezdtem; a lelkemre nehezedő teher ilyenkor volt a legsúlyosabb, és bánatom tompa fájdalommá változott, amelyre nem volt enyhülés.

Pedig a fejem üresen zakatolt; gondolataim nem irányultak a szörnyű csapásra, mely szívemet nyomta, csak a közelében kószáltak. Eszembe jutott a házunk, mely most becsukódott, és elnémult. Eszembe jutott a kisbaba, aki - mint Creakle-nétől hallottam - egy idő óta sorvadozik, és valószínűleg szintén meg fog halni. Eszembe jutott apám sírja a temetőben, házunk közelében; most már édesanyám is ott fog feküdni a fa alatt, melyet olyan jól ismerek. Amikor magamra hagytak, felálltam egy székre, és a tükörbe néztem, hogy lássam, milyen vörös a szemem, és arcom milyen bánatos. Pár óra múlva azon tűnődtem, hogy ha könnyeim csakugyan elapadnak, ami alighanem be is következett, nagy veszteségemmel kapcsolatban milyen gondolatra facsarodik el a szívem legjobban, majd ha közel leszek a házunkhoz - hiszen a temetésre haza kell mennem. Tudatában voltam annak is, hogy tekintélyem hirtelen megnövekedett a fiúk előtt, és gyászom révén fontos személlyé váltam.

Ha volt valaha gyermek, akit őszintén lesújtott a bánat, én voltam az. De emlékszem, fontosságomnak ez a tudata valami jóleső érzéssel töltött el délután, amint a játszótéren sétálgattam, míg a többi a tantermekben foglalatoskodott. Észrevettem, hogy lekandikálnak rám az ablakokból, miközben felvonulnak a tantermükbe. Egyszerre kiváló embernek éreztem magamat, még bánatosabb arcot vágtam, és meglassítottam lépteimet. Amikor vége volt a tanításnak, és kijöttek, és beszélgetni kezdtek velem, úgy éreztem, szép tőlem, hogy nem gőgösködöm egyikükkel sem, hanem éppen úgy beszélek velük, mint azelőtt.

Úgy volt, hogy másnap éjjel hazautazom; nem a postakocsival, hanem azzal a nehézkesen döcögő éjszakai alkalmatossággal, amelyet "Farmernek" neveztek, mert főképpen falusiak használták, ha egy-egy közeli helyre igyekeztek az országút mentén. Az utolsó este nem volt mesemondás, és Traddles nem nyugodott, amíg bele nem egyeztem, hogy kölcsönadja a vánkosát. Nem tudom, hogy képzelte, mi hasznát is vehettem volna, hiszen nekem is volt párnám; de hát nem volt más, amit a szegény fiú kölcsönadhatott, no meg egy nagy ív papír, amit telerajzolt csontvázakkal; ezt búcsúzáskor át is nyújtotta nekem, hogy bánatomat enyhítse, és hozzájáruljon lelki békességem helyreállításához.

Másnap délután hagytam el a Salem-házat. Akkor még eszembe se jutott, hogy talán örökre hagyom el, és nem térek vissza többé soha. Nagyon lassan haladtunk egész éjjel, és csak reggel kilenckor érkeztünk meg Yarmouthba. Körülnéztem, Barkis urat keresve, de nem volt ott; helyette egy kövér, lihegő, vidám képű, kis öregember bukkant fel fekete ruhában, fekete harisnyában, széles karimájú kalappal a fején; térdnadrágját kifakult szalagcsokor fogta össze. Lihegve állt meg a kocsi ablakánál, és megkérdezte:

- Copperfield úrfi?

- Az vagyok, uram.

- Legyen szíves, jöjjön velem, fiatalúr - mondta, s kinyitotta a kocsi ajtaját. - Majd én leszek bátor hazakísérni.

Kezet adtam neki, tűnődve, vajon ki is lehet? Elballagtunk egy szűk utcába, egy bolt elé, melynek cégtáblája ezt hirdette: OMER RŐFÖS, SZABÓ, RÖVIDÁRUS, TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓ stb. Fojtogató levegőjű, szűk kis bolthelyiség volt, zsúfolásig tele mindenféle kész és félig kész ruhával, sőt volt egy kirakata, tele hódprémes kalapokkal és sapkákkal. Bementünk egy kis hátsó szobába a bolt mögött, ahol három fiatal nő dolgozott egész halom fekete anyagon, mely ki volt terítve az asztalon, míg a padlót ellepte a sok diribdarab szövethulladék. A kályhában vígan lobogott a tűz, és a levegőt nehézzé tette a fekete kreppfátyol enyves szaga. Akkor még nem tudtam, miféle szag volt az; de most már tudom.

A három fiatal nő, aki serényen és derűs arccal dolgozott, felemelte fejét, hogy megnézzen, aztán folytatta munkáját. Egyik öltés a másikat követte. Ugyanakkor az ablakon kívül, a kis udvar végén, valami műhelyfélében kopácsoltak valamit, s ide hallatszott a kalapácsütések szabályos zaja, körülbelül ilyen ütemben: RAT-tadra, RAT-tadra, RAT-tadra, minden változatosság nélkül.

- Nos - mondta vezetőm a három fiatal nő egyikének -, hogy megy a munka, Minnie?

- Mire próbálni kell, készen leszünk - felelte vidáman, fel se pillantva. - Ne félj, papus.

Omer úr letette széles karimájú kalapját, és lihegve leült. Olyan kövér volt, hogy ki kellett szuszognia magát, mielőtt annyit mondhatott volna:

- Jól van.

- Apus! - mondta Minnie pajzánul. - Mekkora pocakot növesztesz!

- Hm... magam sem tudom, hogy van ez, drágám - felelte Omer úr elgondolkodva. - Úgy látszik, én már ilyen vagyok.

- Talán, mert olyan kedélyes ember vagy, nem? - mondta Minnie. - Olyan könnyen veszel mindent.

- Nincs értelme másképpen venni, drágám - mondta Omer úr.

- Igazad van - felelte a leánya. - Hiszen olyan vígan éldegélünk itt valamennyien, hál' istennek, ugye, papa?

- Remélem is, drágám - mondta Omer úr. - Most, hogy egy kis levegőhöz jutottam, azt hiszem, mindjárt mértéket veszek erről a fiatal diákról. Lesz szíves átfáradni a boltba, Copperfield úrfi?

Kérésének engedve, bementem előtte a boltba. Omer úr megmutatott nekem egy vég posztót, amelyről azt mondta, hogy különlegesen príma, és kizárólag szülők gyászolására alkalmas, rövidebb gyászra túlságosan finom; azután mértéket vett rólam tetőtől talpig, és az adatokat bevezette egy könyvbe. Mialatt jegyezgetett, felhívta figyelmemet szép árukészletére, és bizonyos cikkekre, melyek, mint mondotta, "éppen most jöttek divatba", és más cikkekre, melyek szerinte "éppen most mentek ki a divatból".

- És az effélén gyakran szép summa pénzt veszítünk - mondta Omer úr. - Csakhogy a divat olyan, mint az ember. Jön, senki se tudja, mikor, hogyan és miért, aztán eltávozik, senki se tudja, mikor, hogyan és miért. Véleményem szerint minden olyan, mint az élet, ha ebből a szempontból nézzük.

Túlságosan bánatos voltam ahhoz, hogy megvitassam vele ezt a témát, amely egyébként is bizonyára túl magas volt nekem. Omer úr visszavezetett a hátsó szobába, útközben levegő után kapkodva.

Azután kinyitotta az ajtót, és lekiáltott a nyaktörő kis lépcsőn:

- Hozzátok fel azt a teát meg vajas kenyeret!

Bizonyos idő múlva, mialatt tűnődve üldögéltem ott, nézegettem, s hallgattam az öltések neszét a hátsó szobában, meg az ütemes kopácsolást az udvar végében, a reggeli meg is jelent a tálcán, s kiderült, hogy nekem szánták.

- Nem máma látom először a fiatalurat - mondta Omer úr, miután néhány percig figyelte, milyen ímmel-ámmal csipegetem a vajas kenyeret, mivel a sok fekete holmi elvette az étvágyamat. - Bizony régóta ismerem, fiatal barátom.

- Régóta, uram?

- Amióta a világon van - felelte Omer úr -, sőt mondhatnám, még régebbről is. És ismertem kedves apjaurát azelőtt. Öt láb tizedfél hüvelyk volt, és ötször húszlábnyi földben fekszik.

- RAT-tadra, RAT-tadra, RAT-tadra - hangzott az udvar végéből.

- Olyan ötször húsz láb az, mint a pinty - mondta Omer úr tréfásan. - Vagy az ő kívánsága volt, vagy a kedves mamáé, már nem emlékszem.

- Nem tudja, uram, hogy van a kisöcsém? - kérdeztem.

Omer úr megcsóválta fejét.

- RAT-tadra, RAT-tadra, RAT-tadra.

- Édesanyja karjai közt fekszik - mondta Omer úr.

- Jaj, szegény kicsike! Hát meghalt?

- Ne vegye jobban a szívére, mint muszáj - felelte Omer úr. - Igen. A kisbaba meghalt.

Sebeim e hír hallatára kiújultak. Otthagytam a reggelit csaknem érintetlenül; fogtam magam, és leborultam egy asztalra a kis szoba sarkában. Minnie sietve lerakta róla a gyászkelmét, nehogy bemocskoljam könnyeimmel. Jólelkű, csinos lány volt, gyengéden félresimította hajamat a szememből; de nagyon jókedvű volt, mert majdnem befejezte munkáját, és idejében készült el vele, és egészen más volt, mint én!

Nemsokára elnémult a kopácsolás, és egy jóképű fiatal legény jött át az udvaron, s állított be a szobába. Kezében kalapács volt, szája pedig tele apró szegekkel; ezeket ki kellett szednie, hogy beszélni tudjon.

- Nos, Joram! - mondta Omer úr. - Hát te hol tartasz?

- Semmi baj, uram - felelte Joram. - Elkészültünk.

Minnie kissé elpirult, a másik két lány összenevetett.

- Micsoda! Persze, gyertyavilágnál is dolgoztál az este, amíg én a kaszinóban voltam. Igaz, vagy nem igaz? - kérdezte Omer úr kacsintva.

- Igaz hát - felelte Joram. - Mivelhogy azt tetszett mondani, ha idejében elkészülünk, afféle kirándulás lesz, Minnie-nek és nekem, meg a mester úrnak is.

- Nono! Már azt hittem, engem egészen ki akartok hagyni - mondta Omer úr, és kacagott, amíg jókedve köhögésbe nem fulladt.

- Mivelhogy azt tetszett mondani - folytatta a fiatalember -, hát buzgalommal nekiláttam. Most szeretném, ha megmondaná róla a véleményét.

- Rögtön megnézem - felelte Omer úr, felállva. - Kedvesem - fordult hozzám tétovázva. - Nem akarná... megnézni a...

- Apus, ne! - tiltakozott Minnie.

- Gondoltam, talán jólesik a szívének, drágám - mondta Omer úr. - De lehet, hogy neked van igazad.

Nem tudom megmondani, miképpen eszméltem rá, hogy a koporsót, az én drága jó édesanyám koporsóját mentek megtekinteni. Sohasem hallottam még, milyen az, amikor koporsót készítenek; tudtommal nem is láttam még koporsót soha; de miközben a kopácsolás folyt, már derengeni kezdett bennem, mi a zaj oka; és amikor a fiatal legény belépett, már egészen biztosan tudtam, min dolgozott.

Közben teljesen elkészült a munka idebenn is; a két lány, kinek nevét még nem hallottam, lekefélte ruhájáról a kelmefoszlányokat és cérnaszálakat, aztán kiment a boltba, hogy mindent rendbe tegyen és a vevőkre várjon. Minnie a hátsó szobában maradt; szépen összehajtogatta, amit varrtak, és két kosárba csomagolta. Térden állva dolgozott, és közben egy vidám kis nótát dúdolgatott. Joram, aki minden bizonnyal a kedvese volt, beosont, és míg Minnie szorgoskodott, csókot lopott tőle, úgy látszik, egy csöppet sem zavarta, hogy én is ott vagyok. Azt mondta, apja elment a kocsiért, sietnie kell, hogy rendbe szedje magát. Joram megint kiment. Minnie zsebébe dugta gyűszűjét és ollóját, tűjét pedig, a belefűzött fekete cérnával, gondosan munkaköpenye hajtókájába tűzte, aztán ügyesen átöltözött az ajtó mögött, egy kis tükör előtt, amelyből elővillant vidám, elégedett arca.

Mindent megfigyeltem, miközben fejemet kezemre támasztva ott ültem az asztalnál a sarokban, de gondolataim egészen másutt jártak. A kocsi nemsokára az üzlet bejárata elé hajtott; előbb a kosarakat rakták fel, azután engem, végül ők hárman is felültek. Úgy emlékszem, félig hintóféle volt, félig meg áruszállító kocsi, mely egy zongorát is elbírt volna. Sötét színre festett kocsi volt, és hosszú farkú fekete ló húzta. Kényelmesen elfértünk rajta mindnyájan.

Azt hiszem, soha életemben nem éreztem magam olyan különösen (bár ma talán már bölcsebb vagyok), mint akkor, ahogy ott ültem köztük, és elgondoltam, miféle munkával foglalatoskodnak, és láttam, mennyire örülnek a kocsikirándulásnak. Nem haragudtam rájuk; inkább féltem tőlük, mintha sorsom olyan lények közé vetett volna, kikkel semmi közösségem sem lehet, mert természetük annyira más, mint az enyém. Nagyon vidámak voltak. Az öreg ült a bakon, és hajtott, a fiatalok meg mögötte helyezkedtek el, s valahányszor szólt valamit az öreg, előrehajoltak, odadugták képüket pufók arcához, az egyik jobbról, a másik bal felől, és nem győztek eléggé kedveskedni neki. Engem is szívesen belevontak volna a beszélgetésbe, de visszahúzódtam, és szomorkodva ültem a kocsi sarkában; visszariasztott a szerelmeskedésük meg a vígságuk, noha nem mondhatnám, hogy féktelen lett volna; mégis szinte csodálkoztam, hogy nem sújt le rájuk Isten haragja szívtelenségükért.

Így hát, amikor megálltak abrakoltatni, aztán maguk is ettek-ittak, és pompásan érezték magukat, nem bírtam hozzányúlni semmihez, amit megérintettek, inkább tovább böjtöltem. És amikor elértük a szülői házat, hátul ugrottam le a kocsiról, mihelyt csak lehetett, hogy ne az ő társaságukban pillantsam meg a komor ablakokat, amelyek most vakon meredtek rám, mintha behunyták volna egykor vidám szemüket. Istenem, milyen fölösleges volt törnöm a fejemet, hogy mi fakaszt majd sírásra, ha itt leszek - elég volt megpillantanom anyám szobájának ablakát és mellette azt a másikat, amely a régi szép időkben az enyém volt!

Még az ajtóhoz sem értem, és Peggotty máris karjaiba zárt, és ő vitt be a házba. Sírva fakadt, amikor először meglátott, de hamarosan erőt vett magán; suttogva beszélt, és halkan lépdelt, mintha attól tartana, hogy megzavarja a halott nyugalmát. Megtudtam, hogy már hosszú ideje le sem feküdt. Fennmaradt, és virrasztott. Amíg az ő szegény drága szépségét föld alá nem teszik, mondta, nem hagyja magára.

Murdstone úr ügyet sem vetett rám, amikor beléptem a nappaliba; ott ült a kandalló mellett némán sírdogálva, és karosszékében eltöprengve. Murdstone kisasszony buzgón dolgozott íróasztalánál, melyet levelek és iratok özöne borított; felém nyújtotta hideg ujjai hegyét, és fagyos suttogással megkérdezte, mértéket vettek-e rólam a gyászruha elkészítésére?

Azt mondtam: - Igen.

- És az ingeid? - kérdezte Murdstone kisasszony. - Hazahoztad?

- Igenis, asszonyom. Minden ruhámat hazahoztam.

Ez volt minden vigasz, amit őszilárdsága nekem nyújtani kegyeskedett. Biztosan tudom, Murdstone kisasszonynak nem mindennapi öröme telt benne, hogy ebben a helyzetben különösen kimutathatta azt, amit önuralomnak meg jellemszilárdságnak, meg lelkierőnek, meg józan észnek és ki tudja, még mi mindennek nevezett, kiállhatatlan tulajdonságainak jegyzékét, egész leltárát. Különösen üzleti szellemére volt büszke; ezt most azzal fitogtatta, hogy mindent írásba, tintába, papirosba dermesztett, és nem érzett semmiféle meghatottságot. A nap hátralevő részén mindvégig és másnap reggeltől estig ott ült annál az íróasztalnál; kemény tollával rendületlen nyugalommal kaparászott, és ugyanazzal az erélyes suttogással szólt mindenkihez; arcának egyetlen izma sem enyhült meg, hangjának egyetlen rezdülése sem vallott ellágyulásra, ruhájának egyetlen fodra sem csúszott félre.

Öccse néha elővett egy-egy könyvet, de jól láttam, hogy nem olvas. Rendszerint csak kinyitotta, és úgy meredt rá, mintha olvasna, de úgy maradt egy óra hosszat is anélkül, hogy továbblapozna, aztán letette a könyvet, s fel és alá járt a szobában. Karba tett kézzel üldögéltem órák hosszat, és figyeltem Murdstone urat, lépéseit számláltam. Nagyon ritkán szólt a nénjéhez, hozzám meg soha. A faliórákat leszámítva, mintha ő lett volna az egyetlen nyughatatlan lény az egész mozdulatlanságba dermedt házban.

Ezekben a napokban, a temetés előtt, alig láttam Peggottyt, legfeljebb ha felmentem, vagy lefelé haladtam a lépcsőn, amikor mindig ott találtam annak a szobának a közelében, ahol anyám és kisbabája feküdt; s ezenfelül minden este bejött hozzám, és ágyam fejénél üldögélt, amíg el nem aludtam. Egy-két nappal a temetés előtt - legalábbis azt hiszem, egy-két nappal előbb történt, de nem vagyok biztos benne, annyira összekavarodott bennem minden abban a nehéz időben, noha múlását semmi sem jelezte - Peggotty bevitt abba a szobába. Csak arra emlékszem, hogy az ágyon, valami fehér lepel alatt, míg körülötte minden gyönyörű és ragyogó tiszta volt, mintha a házat betöltő ünnepélyes csend feküdt volna megtestesülve; és amikor Peggotty gyengéd mozdulattal vissza akarta hajtani a leplet, felkiáltottam: - Jaj, ne! Ó, ne! - és megfogtam a kezét.

Ha a temetés tegnap lett volna, akkor sem emlékezhetnék rá jobban. Még a szalon levegőjére is, amint beléptem az ajtón, a kandallóban lobogó tűzre, a bor csillogására a palackokban, a poharak és tálak mintájára, a kalács gyenge, édeskés illatára, Murdstone kisasszony ruhájának a szagára és fekete ruhánkra. Chillip úr is ott van a szobában, hozzám lép, és megszólít.

- Nos, David úrfi, hogy vagy? - kérdi nyájasan.

Nem felelhettem neki, hogy köszönöm, jól. Kezemet nyújtom; megfogja, és nem ereszti el.

- Istenem! - mondja Chillip úr szelíden mosolyogva, és valami megcsillan a szemében. - Kis barátaink lassacskán felcseperednek körülöttünk. Úgy nőnek, hogy észre se vesszük, nem igaz, asszonyom?

Ez Murdstone kisasszonynak szól, aki úgy tesz, mintha nem hallaná.

- A fiú szépen fejlődik, ugye, asszonyom? - mondja Chillip úr.

Murdstone kisasszony válasza arra szorítkozik, hogy homlokát ráncolja, és hidegen megbiccenti fejét. Chillip úr leforrázva visszahúzódik az egyik sarokba, ahová engem is magával vonszol, és többé nem nyitja ki a száját.

Észreveszem ezt is, hiszen mindent észreveszek, ami történik, de nem mintha törődnék vele vagy akár magammal is, amióta csak hazajöttem. Egyszerre megkondul a harang. Bejön Omer úr, és még valaki, hogy előkészítsen bennünket. Ahogy Peggotty szokta mesélgetni valamikor régen, pontosan így készítették elő apám kísérőit is, ugyanebben a szobában, mielőtt elindultak ugyanahhoz a sírhoz.

Ott van Murdstone úr meg a szomszédunk, Grayper úr, aztán Chillip úr meg én. Amikor kilépünk az ajtón, a koporsóvivők már ott állnak terhükkel a kertben; s előttünk lépkednek végig az ösvényen, a szilfák mellett, majd a kapun át a temetőbe, ahol olyan gyakran hallgattam nyári reggeleken a madarak csicsergését.

Körülálljuk a sírt. Mintha a nap egészen más volna, mint a többi napok, a fény sem ugyanaz - komorabb, szomorúbb színezetű. Ünnepélyes csend van; ezt hazulról hoztuk magunkkal azzal együtt, aki a koporsóban pihen; s mialatt ott állunk hajadonfőtt, hallom a lelkész hangját, mely mintha messziről szállna felém a szabadban, s mégis tisztán és érthetően cseng, amint azt mondja: "Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondotta az Úr!" Ekkor zokogást hallok; s a nézők csoportjában, de egészen külön megpillantom azt a jóságos, hűséges cselédét, akit mindenkinél jobban szeretek ezen a világon, s akiről gyermeki szívem bizonyosan tudja, hogy az Úr egy nap így szól majd hozzá: "Igaznak találtattál."

Sok ismerős arcot látok a kis csoportban; arcokat, amelyeket még a templomból ismerek, amikor az én szemem még kíváncsian tekingetett széjjel; arcokat, amelyek akkor látták először anyámat, amikor ifjúsága virágában ebbe a faluba érkezett. Nem törődöm velük - nem törődöm mással, csak a bánatommal -, mégis látom és megismerem valamennyit; sőt messze, a háttérben még Minnie-t is észreveszem, amint bámészkodik, és szeme a kedvesére pillantgat, aki énmellettem áll.

Aztán vége; a földet belapátolják, a sírt felhantolják, megfordulunk, és indulunk hazafelé. Ott áll a házunk, csinosan és változatlanul, lelkemben annyira összekapcsolódik első fogalmaimmal mindarról, ami örökre elmúlt, hogy minden eddigi szomorúságom semmiség ehhez a fájdalomhoz képest, úgy elszorul tőle a szívem. De tovább vezetnek; és Chillip úr beszél hozzám, és amikor hazaérünk, egy kis vízzel megnedvesíti ajkamat; s amikor arra kérem, engedje meg, hogy felmehessek a szobámba, szinte női gyengédséggel bocsát el.

Mindez, mondom, mintha csak tegnap történt volna. Későbbi események emlékét elsodorta az idő árja arra a partra, ahol minden elfelejtett dolog még újra felbukkanhat; de ez az egy szilárdan áll, mint magas szirt az óceánban.

Tudtam, hogy Peggotty feljön hozzám a szobámba. Az ünnepi csend (mintha vasárnap lett volna! ezt elfelejtettem megemlíteni) nagyon jólesett mindkettőnknek. Peggotty leült mellém, kis ágyam szélére; s miközben kezemet fogta, és néha ajkához emelte, és néha meg-megsimogatta, mintha csak kisöcsémet csitítgatta volna, elmesélt nekem a maga módján mindent, ami mondanivalója csak volt a történtekkel kapcsolatban.

- Már hosszú idő óta sohasem érezte jól magát - mondta Peggotty. - Kételyek gyötörték, és nem volt boldog. Amikor a baba megszületett, eleinte azt gondoltam, most majd jobb lesz, de olyan finom, olyan törékeny volt szegényke, és napról napra sorvadt. Mielőtt a baba megszületett, szeretett egyedül üldögélni, és olyankor sokat sírdogált magában; de később már énekelgetett neki... olyan halkan, hogy egyszer, amikor hallottam, azt gondoltam, valami földöntúli hang, amely elhal a levegőben.

- Azt hiszem, újabban egyre félénkebb lett, egyre ijedősebb, hisz egy durva szó úgy hatott rá, mintha megütötték volna. De hozzám mindig a régi maradt. Változatlanul ragaszkodott az ő buta Peggottyjához, az én édes, aranyos szép kis angyalom!

Peggotty itt elhallgatott, és gyengéden veregette a kezemet egy kis ideig.

- Egyszer még egészen a régi volt... utoljára. Akkor láttam ilyennek, azon az estén, amikor maga, kis bogaram, hazajött a szünidőre. És aznap, mikor Davy úrfi újra elment, azt mondta nekem: "Sose látom többé az én édes szép fiacskámat! Valami ezt súgja nekem, és igazat mond, tudom!" Ezután megpróbálta összeszedni magát; és nemegyszer, ha azt mondták neki, hogy könnyelmű és meggondolatlan, úgy tett, mintha maga is elhinné; de ekkor már úgyis vége volt mindennek. Sose mondotta meg a férjének, amit nekem bevallott - senki másnak nem merte volna megmondani -, de végül egy este, alig egy héttel, mielőtt valóban bekövetkezett, mégis megmondta a férjének: "Édesem, azt hiszem, nemsokára meghalok."

"Könnyítettem a lelkemen, Peggotty - mesélte nekem aztán, amikor este ágyba fektettem. - Szegény ember, most már lassanként megszokja a gondolatot, napról napra jobban, hiszen úgyis csak egypár napról van szó, aztán vége lesz mindennek. Nagyon, nagyon fáradt vagyok. Ha álom, ami rám vár, ülj itt mellettem, amíg elalszom: ne hagyj magamra. Isten áldja meg mindkét gyermekemet! Isten oltalmazza az én apátlan kisfiamat!"

- Ettől kezdve nem hagytam többé magára - folytatta Peggotty. - Gyakran beszélgetett azzal a kettővel odalenn - mert szerette őket; nem bírt úgy élni, hogy ne szeressen mindenkit, aki a közelében van. De amikor eltávoztak ágya mellől, mindig csak hozzám fordult, mintha csak ott lenne nyugalom és pihenés, ahol Peggotty van... és sohasem tudott elaludni másképpen.

- Az utolsó nap, este, megcsókolt, és azt mondta: "Ha a kisbabám is meghal, Peggotty, kérlek, tegyék a karjaimba, és temessenek el vele együtt." (Így is történt; mert a szegény kis bárányka csak egy nappal élte túl a mamáját.) "És a legkedvesebb fiam kísérjen ki minket nyugvóhelyünkre - tette hozzá -, és mondjátok meg neki, hogy az édesanyja, amíg itt feküdt, az ég áldását kérte rá, nem is egyszer, hanem ezerszer."

Megint hallgatás következett, és megint gyengéden veregette a kezemet.

- Az éjszaka már meglehetősen előrehaladt - mondta Peggotty -, amikor egy korty vizet kért tőlem; és amikor megitta, rám mosolygott az édes! Türelmes mosolya milyen szép volt!

Aztán megvirradt, a nap is felkelt, amikor elmesélte nekem, Copperfield úr milyen jóságos és figyelmes volt hozzá mindig, és milyen türelmesen beszélt vele; s ha néha elvesztette önbizalmát, Copperfield úr azt mondta neki, hogy egy szerető szív többet ér és erősebb minden tudománynál, és hogy micsoda boldog férfi ő, mert ilyen szerető szívet kapott ajándékba. "Peggotty, drágám", mondta aztán, "fektess közelebb magadhoz", mert nagyon gyenge volt, "rakd azt a két jóságos karodat a nyakam köré", mondotta, "és fordíts magad felé, mert az arcod mindjobban eltávolodik, és azt akarom, hogy a közelemben legyen". Megtettem, amit kívánt; és jaj, Davy, drága kis bogaram, eljött az idő, amikor beigazolódott, amit első búcsúzásunkkor mondtam az én Davymnek - eljött az idő, amikor boldog volt, hogy szegény fejecskéjét az ő buta, zsémbes, öreg Peggottyjának a karjaira hajthatta - és úgy halt meg, mint egy gyermek, aki álomba szenderült!

Így végződött Peggotty elbeszélése. Attól a pillanattól kezdve, hogy anyám haláláról értesültem, képe, amilyennek az utolsó időkben láttam, eltűnt, elenyészett. Attól a pillanattól fogva csak úgy látom magam előtt, ahogy legkorábbi emlékeimben élt, megint az a szép fiatal mama volt, aki ujjára szokta csavarni aranyos fürtjeit, és táncra perdült velem a nappaliban, az alkonyi félhomályban. Amit Peggotty most róla mesélt, egyáltalán nem ragadott engem vissza élete utolsó korszakába, ellenkezőleg, anyám régi képmását idézte fel, hogy végleg gyökeret verjen lelkemben. Lehet, hogy furcsa, de így van. Halálában szárnyra kelt, és visszaszállt zavartalan ifjúsága békés nyugalmába, míg életének többi részét elborította a feledés.

Az anya, aki sírjában feküdt, gyermekkori édesanyám volt; az a csöpp kis teremtés a karjaiban pedig én magam voltam, az egykori kis Davy, aki anyja keblén most már örökre elcsendesedett, és megnyugodott.

Másnap, hogy a gyászszertartás elmúlt, és újra beengedték a napfényt a házba, Murdstone kisasszony első hivatalos ténykedése az volt, hogy felmondott Peggottynak a jövő hónapra. Peggotty már szívből utálta ezt a helyet, de az én kedvemért, azt hiszem, maradt volna, még ha a világ legjobb állását kínálják is cserébe. Így azonban megmondtam neki, hogy el kell válnunk, és azt is, hogy miért; és őszintén keseregtünk kölcsönösen egymás sorsán.

Ami engem illet vagy a jövőmet, arról egy szót sem szóltak, és egy lépést se tettek. Ha engem is elküldhetnek egyhavi felmondással, merem állítani, hogy boldogan megteszik. Egyszer összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem Murdstone kisasszonyt, mikor megyek vissza az iskolába? Azt hiszi, felelte száraz hangon, hogy egyáltalán nem megyek vissza többé. De semmi többet nem mondtak nekem. Nagyon szerettem volna tudni, mi lesz velem, és Peggottyt is aggasztotta a kérdés; de sem neki, sem nekem nem sikerült erről bármit is megtudnunk.

Helyzetemben egyetlen változás következett be, ami pillanatnyi kellemetlenségektől igen nagy mértékben mentesített, pedig ha jobban a mélyére tudok látni, jövőmet illetően még nagyobb aggodalommal töltött volna el. A következőről van szó: nem kényszerítettek többé semmire, egészen szabadjára engedtek. Addig megkövetelték tőlem, hogy kitartsak unalmas őrhelyemen a nappaliban; ám most annyira nem ragaszkodtak hozzá, hogy több ízben, amikor beültem oda, Murdstone kisasszony összehúzott szemöldökkel intett, hogy menjek ki. És annyira nem tiltottak el többé Peggotty társaságától, hogy ha nem voltam Murdstone úr közelében, sohasem kerestek, nem is kérdezősködtek utánam. Eleinte mindennap rettegtem, hogy megint kezébe veszi oktatásomat, vagy pedig Murdstone kisasszony szenteli magát ennek a feladatnak; de csakhamar arra kezdtem gondolni, hogy ez a félelem alaptalan, és legfeljebb azt várhatom, hogy nem törődnek velem.

Nem gondolom, hogy ez a felfedezés valami különösképpen fájó lett volna akkor számomra. Még mindig kábult voltam a megrendüléstől, melyet anyám halála okozott, és tompa közönnyel gondoltam minden mellékes dologra. Emlékszem, olykor-olykor eltűnődtem azon a lehetőségen, hogy nem taníttatnak tovább, és egyáltalán nem törődnek többé velem; aztán ha felnőttem, rongyos, mogorva ember lesz belőlem, afféle naplopó, aki tétlenül ténfereg a faluban; meg azon az eshetőségen is, hogy menekülök ez elől, és világgá megyek, mint valami regényhős, szerencsét próbálni - de ezek csak futó látomások voltak, ábrándképek, amiket úgy láttam néha, elüldögélve, mintha halvány vonalakkal szobám falára lettek volna festve vagy rajzolva, aztán szertefoszlottak, és maradt a kopár fal.

- Peggotty - mondtam egy este suttogva és eltűnődve, miközben kezemet melengettem a konyhában, a tűzhely mellett -, Murdstone úr már annyira sem szeret engem, mint azelőtt. Nem mintha túlságosan szeretett volna valaha is; de most látni sem akar, ha elkerülheti.

- Talán mert bánkódik - mondta Peggotty, hajamat simogatva.

- Bizonyára bánkódik, hisz én is bánkódom, Peggotty. Ha azt hinném, hogy a bánata az oka, nem törődnék vele. De nem az, hidd el, nem az.

- Hogy tudja, aranyom, hogy nem az? - kérdezte Peggotty egy kis hallgatás után.

- Mert a bánata egészen különálló dolog. Ebben a percben, ahogy Murdstone kisasszonnyal a kandalló mellett ül, bánatos; de ha bemennék, Peggotty, mindjárt valami más is lenne azonkívül.

- Mi más lenne? - mondta Peggotty.

- Haragos - feleltem, és akaratlanul is utánoztam sötét pillantását, ahogy homlokát ráncolja. - Ha csak bánatos lenne, nem nézne rám így. Én csak bánatos vagyok, semmi más, és szelídebb vagyok tőle.

Peggotty egy ideig nem szólt semmit; én meg a kezemet melengettem éppen olyan szótlanul.

- Davy - mondta végül.

- Nos, Peggotty?

- Megpróbáltam, virágszálam, mindenféle módon, amit csak ki tudtam eszelni, szóval minden lehető és lehetetlen módon, hogy elszegődjek valami megfelelő helyre itt, Blunderstone-ban; de nincs itt semmi olyan, drágaságom.

- Hát akkor mit akarsz csinálni, Peggotty? - kérdeztem elszontyolodva. - Csak nem akarsz elmenni a vakvilágba szerencsét próbálni?

- Azt hiszem, kénytelen leszek Yarmouthba menni - felelte Peggotty -, és ott élni.

- Hát az nincs is olyan messze - mondtam kissé megvigasztalódva -, akkor nem is veszítelek el egészen. Ott néha meg is látogathatlak, édes, drága Peggottym, ugye? Mégse leszel a világ másik végén, nem igaz?

- Éppen ellenkezőleg, ha megsegít a Jóisten! - kiáltott fel Peggotty megélénkülve. - Amíg maga itt van, kis bogaram, átjövök minden héten, hogy lássam, amíg csak élek. Minden héten egy napra, amíg csak élek!

Úgy éreztem erre az ígéretre, hogy nagy kő esik le a szívemről; de mintha nem volna elég, Peggotty így folytatta:

- Előbb elmegyek a bátyámhoz, tudja, Davykém, megint két hétre látogatóba, csak épp hogy időm legyen kicsit körülnézni és összeszedni magamat. Már most arra gondoltam, hogy talán elengednék magát, és velem jöhetne, ha már annyira útjában van mindenkinek.

Ha egyáltalán tudtam volna örülni akkoriban valaminek - hacsak annak nem, hogy egészen más viszonyba kerüljek a házban mindenkivel, kivéve Peggottyt -, akkor ez a javaslat mindennél jobban megörvendeztet. Az a gondolat, hogy megint azok a becsületes arcok vesznek körül, és szemükből vendégszeretet sugárzik felém; hogy újra élvezhetem a meghitt vasárnap délelőttök békés nyugalmát, amikor megszólalnak a harangok, megcsobbannak a vízbe dobott kavicsok, és hajók kísérteties körvonalai bontakoznak ki a ködből; hogy megint barangolhatok a kis Emmyvel mindenfelé, és elmesélhetem neki minden búbánatomat, és bűbájos csodaszert találhatok rájuk a fövenyparton elszórt kagylókban és kavicsokban - egyszerre megnyugtatta a szívemet; de fel is borzolta megint a következő pillanatban az aggodalom, vajon Murdstone kisasszony beleegyezik-e? Ám ez a kétely is hamarosan eloszlott, mert miközben így beszélgettünk, előbukkant Murdstone kisasszony, hogy elinduljon esti szemleútjára az éléskamra ellenőrzésére, és Peggotty azon nyomban megpendítette előtte a tervet, olyan bátorsággal, hogy nem győztem álmélkodni rajta.

- A fiú egészen ellustul majd ott - mondta Murdstone kisasszony, miközben bekukucskált egy köcsög savanyúságba -, és a restség minden bűn szülőanyja. Persze, mindenképpen csak a napot lopná, akár itt, akár másutt, nekem az a véleményem.

Peggottynak, láttam, már nyelvén volt a dühös válasz; de lenyelte az én kedvemért, és nem szólt semmit.

- Hm! - dünnyögött Murdstone kisasszony még mindig a köcsögöt fürkészve. - Viszont van itt egy rendkívül fontos dolog... fontosabb mindennél a világon... hogy az öcsémet ne zavarja semmi, és meglegyen a nyugalma. Azt hiszem, legokosabb, ha beleegyezem.

Megköszöntem neki, de vigyáztam, nehogy eláruljam, mennyire örülök, mert az még arra indította volna, hogy visszavonja beleegyezését. Akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy ez bölcs elővigyázatosság volt részemről, amikor láttam, hogyan néz rám a köcsög fölött: fekete szeméből annyi savanyúság áradt, mintha magába szívta volna a köcsög egész tartalmát. De hát az engedély már megvolt, és nem vonták vissza; s mire a hónap letelt, útra készen álltunk mindketten, Peggotty meg én.

Barkis úr bejött a házba Peggotty ládáiért. Addig még sohasem láttam, hogy átlépte volna a kertajtó küszöbét, de ez alkalommal bejött a házba. Amint vállára vette a legnagyobb ládát, és kivitte, olyan pillantást vetett rám, hogy azt kellett gondolnom, ki akar fejezni vele valamit, ha ugyan Barkis úr ábrázatáról valaha is el lehetett mondani, hogy valamiféle kifejezést árul el.

Peggotty természetesen nagyon elszomorodott, amikor megvált attól a háztól, mely otthona volt oly sok éven át, és ahol két erős vonzalma - anyám iránt és irántam - szívében gyökeret vert. A temetőben is járt már kora reggel; és amikor felszállt a kocsira, zsebkendőjét szeméhez szorította, úgy ült ott.

Amíg így üldögélt, Barkis úr nem adott magáról semmi életjelt. Mint egy nagy, kitömött figura ült a maga szokásos tartásában, a maga megszokott helyén. De amikor Peggotty már elkezdett körülnézegetni, és hozzám szólni, Barkis úr bólogatott, és több ízben vigyorgott is. Fogalmam sincs, hogy kire, és azt sem tudom, miért vigyorgott.

- Szép idő van, Barkis úr! - jegyeztem meg csak úgy udvariasságból.

- Nem rossz - felelte Barkis úr, aki rendszerint mérlegelte szavát, és csak ritkán szólt megfontolatlanul.

- Most már Peggotty is egészen jól érzi magát, Barkis úr - mondtam, hogy örömet szerezzek neki.

- Csakugyan? - mondta Barkis úr.

Ravasz arcot vágott, és meghányta-vetette magában a dolgot, aztán jól szemügyre vette Peggottyt, és megkérdezte:

- Egészen jól érzi magát?

Peggotty nevetett, és azt felelte, hogy egészen.

- De igazán és becsületesen feleljen, egészen jól? - dörmögött Barkis úr, és közelebb csúszva Peggottyhoz az ülésen, könyökével oldalba bökte. - Igazán és becsületesen jól érzi magát? Egészen, mi?

Minden egyes kérdésnél közelebb csúszott hozzá, és újra meg újra oldalába bökött; úgyhogy végül már mindnyájan összezsúfolódtunk a kocsi bal sarkában, engem meg úgy összepréseltek, hogy alig bírtam ki.

Peggotty figyelmeztette Barkis urat szenvedéseimre, mire tüstént valamivel több helyet engedett nekem, majd fokozatosan egészen visszahúzódott. De akaratlanul is észrevettem, hogy alighanem úgy gondolta, valami pompás módszert eszelt ki arra, hogy kellemesen, finoman és érthetően fejezze ki magát, és mégse legyen kénytelen a fejét törni valami fárasztó társalgáson. Nyilván ezen kuncogott magában egy ideig. Közben újra meg újra Peggottyhoz fordult, és megkérdezte: "Csakugyan egészen jól érzi magát? Egészen? Csakugyan?" - s úgy ránk nehezedett megint, hogy majd kinyomta belőlem a szuszt. Újra meg újra ránk nehezedett, s egyre csak ugyanazt a kérdést hajtogatta, ugyanazzal az eredménnyel. Végül úgy segítettem magamon, hogy felpattantam, valahányszor közeledni láttam, és megállva a kocsi hágcsóján, úgy tettem, mintha a tájat szemlélném; így aztán egészen jól megvoltam.

Olyan udvarias volt, hogy megállt egy fogadó előtt, egyenesen a mi kedvünkért, és megvendégelt minket birkasülttel meg egy-egy pohár sörrel. De még akkor is, amikor Peggotty ajkához emelte a poharat, Barkis urat megint elfogta a közeledési roham, és majd megfojtotta Peggottyt. De azután, amint utazásunk végéhez közeledtünk, Barkis úrnak több munkát adott a hajtás, és kevesebb ideje maradt az udvarlásra; s mire ráhajtottunk a yarmouthi kövezetre, mely majdnem kirázta belőlünk a lelket, úgy hiszem, egyikünk sem tudott figyelni semmi egyébre.

Peggotty úr és Ham ott várt ránk a régi helyen. Nagy szeretettel fogadtak engem és Peggottyt, aztán kezet ráztak Barkis úrral, aki kalapját hátratolva a tarkójára, szégyenkező arccal a levegőbe bámulva, lábát szétterpesztve meglehetősen bamba jelenség lehetett, én legalább úgy gondoltam. Mindegyikük vállára kapta Peggotty egy-egy ládáját, és elindultak; ekkor Barkis úr ünnepélyesen intett nekem a mutatóujjával, hogy kövessem az egyik kapuboltozat alá.

- Amondó vagyok - dünnyögte Barkis úr -, hogy a dolog rendben van.

Felnéztem az arcába, és olyan hangon, mintha sokkal többet is tudnék mondani, annyit feleltem:

- Ó!

- Szóval nem maradt annyiba - mondta Barkis úr bizalmasan bólogatva. - Minden rendben van.

Megint csak annyit feleltem:

- Ó!

- Maga tudja, ki volt hajlandó? - mondta a barátom. - Barkis volt az, egyedül csak Barkis.

Egyetértően bólogattam.

- Most már minden rendben van - mondta Barkis úr, és megszorította a kezemet. - Barátok vagyunk. Nagyon jól csinálta, mindjárt a kezdetén. Minden rendben van.

Igyekezetében, hogy különösen érthető legyen, olyan rejtélyesen beszélt, hogy ha Peggotty el nem hív onnan, talán egy óra hosszat is ott állok Barkis úr arcába bámulva, amelyből annyi felvilágosítást sem tudtam volna kicsiholni, mint egy óra ábrázatából, ha megállt. Peggotty, amint magával ragadott, megkérdezte tőlem, mit mondott Barkis úr. Közöltem vele, hogy azt mondta: a dolog rendben van.

- Micsoda szemtelen alak! - mondta Peggotty. - De bánom is én! Davy, aranyom, mit szólna hozzá, ha arra gondolnék, hogy férjhez menjek?

- Hogy mit... remélem, Peggotty, akkor is éppen úgy szeretnél, mint most, nem igaz? - tettem fel a kérdést némi latolgatás után.

Az utcai járókelők és előttünk baktató rokonai ámulatára, a jó lélek úgy érezte, azon nyomban meg kell állnia, és engem keblére ölelnie, hangosan fogadkozva, hogy irántam való szeretete változatlan marad.

- Mondja hát, kis bogaram, mit szólna hozzá? - kérdezte újra, amikor túlestünk ezen, és továbbmentünk.

- Ahhoz, hogy férjhez mennél Barkis úrhoz, Peggotty?

- Ahhoz hát.

- Én azt mondom, nagyon jó dolog lenne. Mert tudod, Peggotty, mindig ott volna a kocsi meg a ló, hogy elhozzon hozzám, ha látni akarsz, és nem kerülne semmibe, és így biztosan eljönnél.

- Hogy milyen okos a lelkem! - kiáltott fel Peggotty. - Hiszen én is éppen erre gondolok már egy hónap óta! Igen, gyönyörűségem! És azt gondolom, sokkal függetlenebb leszek általában, érti, Davykém? Nem is szólva arról, hogy most már sokkal szívesebben dolgoznék a saját házamban, mint bárki máséban. Különben sem tudom, mit érnék már mint cseléd, egy idegennek? Azonkívül mindig közel lennék az én drága szépségem pihenőhelyéhez - folytatta Peggotty tűnődve -, és felkereshetném, amikor csak jólesik; aztán majd ha magam is örök pihenőre térek, ott hajthatom le a fejemet az én drága szépségem közelében!

Hosszú ideig mindketten hallgatásba merültünk.

- De egy árva szót se vesztegetnék rá többet - szólalt meg Peggotty hirtelen felvidulva -, ha az én kis Davym bármi módon is ellene volna, nem én! Még akkor sem, ha harmincszor hirdettek volna ki háromszor egymás után a templomban, és egészen elkopna zsebemben a gyűrű!

- Nézz rám, Peggotty - feleltem -, nézd meg, nem örülök-e neki szívből, és nem kívánom-e igazán? - Mert csakugyan egész szívemből kívántam.

- Jól van, életem - mondta Peggotty, és újra magához szorított. - Éjjel-nappal ezen töröm a fejem már jó idő óta, és alaposan meghánytam-vetettem magamban, azt hiszem úgy, ahogy kell. És még újra átgondoltam, meg a bátyámmal is megbeszélem. Addig azonban maradjon közöttünk a dolog, Davykém, kettőnk között. Barkis egyszerű, derék ember - mondta Peggotty -, és ha igyekszem megtenni a kötelességemet vele szemben, azt hiszem, csak magamat kellene hibáztatnom, ha... ha nem érezném magamat igazán egészen jól mellette - tette hozzá Peggotty szívből kacagva.

Barkis úr szavainak idézése olyan találó volt, és annyira nevetésre csiklandozott mindkettőnket, hogy alig tudtuk abbahagyni, s egészen derűs hangulatban érkeztünk el odáig, ahol már megpillantottuk Peggotty úr házikóját.

Ugyanolyan volt, mint régen, legfeljebb talán kissé összezsugorodott a szememben; és Gummidge-né úgy várt ránk az ajtóban, mintha azóta is örökösen csak ott állt volna. Belül is minden a régi volt, egészen a kék korsóba rakott tengeri hínárig az én hálószobámban. Kimentem a kis fabódéhoz körülnézni; hát ugyanazok a tengeri meg folyami rákok nyüzsögtek a régi kuckójukban, ugyanúgy egymásba gabalyodva, eltelve ugyanazzal a vággyal, hogy ollójukkal megcsípjék az egész világot!

Csak a kis Emmy nem volt látható, úgyhogy meg is kérdeztem Peggotty urat, vajon hol van?

- Hol? Hát az iskolában, fiatalúr - felelte Peggotty úr, letörölve homlokáról a Peggotty ládájának cipelése nyomán gyöngyöző verítéket. - De itthol lesz - tette hozzá, a hollandi órára pillantva - húsz perc vagy legfeljebb fél óra múlva. Mindnyájunknak hiányzik a kedves, hogy az isten áldja meg!

Gummidge-né nagyot sóhajtott.

- Fel a fejjel, öregmama! - szólt rá Peggotty úr.

- Nekem jobban hiányzik, mint másnak - mondta Gummidge-né. - Én egy magányos, elhagyatott teremtés vagyok, és Emmyke az egyetlen talán, aki nem ellenkezik velem!

Gummidge-né pityeregve és fejét rázogatva a tüzet élesztgette. Miközben ezzel foglalatoskodott, Peggotty úr felénk fordult, és kezét szájához emelve súgta nekünk:

- Az öregére gondol!

Ebből mindjárt kitaláltam, hogy áll a dolog: hogy utolsó látogatásom óta nem következett be semmi javulás Gummidge-né kedélyállapotában.

Az egész hely éppen olyan szívgyönyörködtető volt, mint azelőtt, vagy legalábbis annak kellett lennie; de valahogy másként láttam. Mintha valami csalódást okozott volna nekem, talán mert a kis Emmy nem volt otthon. Tudtam, melyik úton szokott hazajönni, és nemsokára magam is arrafelé ténferegtem, kiballagva elébe az ösvényen.

Nemsokára felbukkant valaki a távolban, és mindjárt tudtam, hogy csak a kis Emmy lehet az; termetre még mindig csöpp kis teremtés volt, bár megnőtt közben. De amikor közelebb jött, és láttam, hogy kék szeme ragyogóbb, mint valaha, és gödrös kis arca is édesebb, és egész lénye bájosabb, vidámabb: valami különös érzés fogott el, és arra késztetett, hogy úgy tegyek, mintha nem ismertem volna meg, s elmenjek mellette, szemem a messzeségbe meresztve, mintha ott bámulnék valamit. Ha nem tévedek, máskor is megtettem ezt későbbi életemben.

A kis Emmy fikarcnyit sem törődött velem. Látott engem egész jól; de ahelyett, hogy megfordulna, és utánam kiáltana, kacagva elszaladt. Így aztán kénytelen voltam utánaszaladni; de olyan gyorsan szedte a lábát, hogy nem voltunk messze hazulról, mire utolértem.

- Ó, hát te vagy az? - mondta a kis Emmy.

- De hiszen nagyon jól tudtad, Emmyke, nem?

- És te talán nem tudtad? - felelte.

Meg akartam csókolni, de kezével eltakarta cseresznyeszáját, és azt mondta, most már nem kisbaba, azután még jobban kacagva beszaladt a házba.

Úgy láttam, örömét leli abban, hogy ingerkedik velem; ez valami új volt, amin nem győztem csodálkozni. Az uzsonnaasztalt már megterítették, és a kis ládánkat odahúzták a régi helyére, de Emmy nem ült mellém, hanem a zsémbeskedő Gummidge-nét tüntette ki társaságával. Amikor Peggotty úr megkérdezte, mi ütött belé, Emmy összekócolta haját, és az arcába húzta, hogy eltakarja vele, de nem felelt semmit, csak nevetett.

- Mint egy kis cica! - mondta Peggotty úr, nagy kezével megsimogatva Emmyke arcát.

- Az hát! Igazi cica! - kiáltott fel Ham. - Láthatja, Davy úrfi, hogy az!

Utána sokáig vigyorgott magában, csodálat és elragadtatás közt hánykolódva, úgyhogy egészen belepirult.

Kétségtelen, hogy a kis Emmyt itt mindenki kényeztette, de legjobban Peggotty úr maga. Emmyke az égvilágon mindenre rábírhatta volna - elég volt, ha hízelegve odadörgölte arcát Peggotty úr szúrós szakállához. Legalábbis az én meggyőződésem ez volt, amikor láttam, hogyan kedveskedik neki; egyébként teljesen igazat adtam Peggotty úrnak. A kis Emmy olyan édes volt, olyan ragaszkodó, és viselkedésében olyan kedvesen egyesült a félénkség meg a ravaszkodás, hogy jobban elbűvölt, mint valaha.

És szíve is csupa gyengédség volt; mert uzsonna után, ahogy körülültük a tüzet, és Peggotty úr pipázgatás közben célzást ejtett a nagy veszteségre, mely engem ért, Emmy szemébe könny szökött, és olyan részvéttel nézett rám az asztal túlsó oldaláról, hogy mélységes hálát éreztem iránta.

- Hát bizony! - mondta Peggotty úr, Emmyke fürtjeivel játszadozva és a hajzuhatagot keresztülengedve ujjai közt. - Ez is egy kis árva, látja, fiatalúr. Ez meg itt - folytatta, miközben keze fejével mellbe vágta Hamet - szintén az árvák sorába tartozik, ha nem is látszik meg rajta valami nagyon.

- Ha maga volna a gyámom, Peggotty úr - mondtam fejcsóválva -, azt hiszem, én sem érezném árvaságomat ennyire.

- Jól mondta, Davy úrfi, tyű, de jól mondta! - kiáltott fel Ham elragadtatva. - Hurrá! Jól mondta! Akkor maga sem érezné árvának magát! Jaj, de jó! - és e szavak után keze fejével mellbe legyintette Peggotty urat, mintegy visszaadva neki a kölcsönt, a kis Emmy pedig felállt, és megcsókolta nevelőapját.

- És hogy van a barátja, úrfi? - fordult hozzám Peggotty úr.

- Steerforth? - kérdeztem.

- Az hát! Végre tudom a nevét! - kiáltott fel Peggotty úr, Hamhez fordulva. - Mindjárt mondtam, így hívják valahogy!

- Maga egészen más nevet mondott! - nevetett Ham. - Maga azt mondta: Rudderford.

- Hát akkor majdnem eltaláltam! Hát nem mindegy, most már tudjuk, hogy hívják - zárta le a vitát Peggotty úr. - No mondja már, úrfi, hogy van?

- Amikor elváltam tőle, kitűnően érezte magát, Peggotty úr.

- Az aztán a jó barát! - mondta Peggotty úr, kinyújtva a kezét, amiben a pipát tartotta. - Ha már barátról van szó, különbet keresve sem találna! Isten látja lelkemet, olyan ember az, hogy öröm ránézni.

- Jóképű gyerek, igaz? - mondtam, és szívem egészen belemelegedett a dicséretébe.

- Hogy jóképű? - kiáltott fel Peggotty úr. - Az nem szó! Olyan, mint a... no, hogy is mondjam... kimagaslik ezer közül is! És milyen merész!

- Igen! Ez a legfőbb jellemvonása! Bátor, mint az oroszlán. És ha tudná, milyen nyílt és őszinte, Peggotty úr!

- És felteszem róla - mondta, pipája füstjén keresztül szemembe nézve -, hogy könyvtudomány dolgában is felveszi a versenyt akárkivel!

- Fel ám! - feleltem boldogan. - Tud az mindent a világon! Bámulatosan okos.

- Ez aztán a jó barát! - dünnyögte Peggotty úr komoly fejbólintással.

- Mintha semmi sem okozna neki fejtörést - mondtam. - Akármilyen nehéz feladatról van is szó, csak ránéz és megoldja. A legjobb krikettjátékos, akit valaha is láttak. Dámajátékban meg annyi előnyt ad magának, amennyit csak akar, és mégis fölényesen megveri.

Peggotty úr újra bólintott egyet, mintha azt mondaná: "Meghiszem azt!"

- Aztán olyan nemes érzésű, nagylelkű, pompás fickó - folytattam, mivel kedvenc témám valósággal elragadott -, hogy nem is lehet eléggé dicsérni érdeme szerint. Ami engem illet, azt hiszem, sohasem lehetek elég hálás a nagylelkűségéért, amiért oltalmába vett az iskolában, pedig annyival fiatalabb és jelentéktelenebb voltam nála!

Így lelkendeztem, talán túlságosan is, amikor tekintetem a kis Emmy arcára tévedt. Az asztal fölé hajolva még a lélegzetét is visszafojtotta, olyan mélységes figyelemmel hallgatta szavaimat; szeme szikrázott, mint a drágakő, s arcát elöntötte a pirosság. Rendkívül komoly volt, és olyan szép, hogy a torkomon akadt a szó, úgy megcsodáltam. Ahogy elhallgattam, a többiek is mind Emmyre néztek, és nevetve figyelték.

- Emmyke is szeretné látni - mondta Peggotty -, akárcsak én.

Emmyke zavarba jött, amikor látta, hogy mindenki őt figyeli; lehajtotta fejét, és egyik pirulásból a másikba esett. Nemsokára felpillantott kusza hajfürtjein keresztül, s látva, hogy még mindig őt bámulja mindenki (ami engem illet, bizonyára órákig is el tudtam volna nézni), hirtelen elszaladt, és nem is került elő, csak valamicskével a lefekvés ideje előtt.

Lefeküdtem régi kis ágyamba a hajó tatjában, a szél meg ugyanúgy nyögött és zúgott a pusztaságon, mint régen. De akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy most azokért sóhajtozik, akik eltávoztak az élők sorából; és már nem képzeltem, hogy a tenger éjjel nekivadul, és elsodorja a bárkaházat, hanem azt gondoltam inkább, hogy a tenger már meg is vadult, amióta utoljára hallottam ezeket a hangokat, és elnyelte az én boldog otthonomat. S amikor a szél meg a víz moraja kissé elcsitult a fülemben, emlékszem, egy rövid szakaszt iktattam esti imámba, melyben azért fohászkodtam, hogy majd ha felnövök, feleségül vehessem a kis Emmyt, s azzal aztán szép csendesen álomba merültem.

Így múltak a napok, nagyjában mint valamikor régen, azzal az egy különbséggel - s ez nagy különbség volt -, hogy most már ritkán kószáltunk együtt a tengerparton, a kis Emmy meg én. Sok leckéje volt meg kézimunkája is, amit meg kellett csinálnia; s a nap nagy részét máshol töltötte. Úgy éreztem azonban, hogy régi csavargásaink különben is véget értek volna. Akármilyen vadóc volt is Emmyke, s csupa gyerekes szeszély, már valóságos kis nő volt, sokkal inkább, mint képzeltem. Mintha nagyon messze került volna tőlem egy esztendőnél alig hosszabb idő alatt. Most is kedvelt, de kinevetett és meggyötört; ha elébe mentem, kerülő úton lopakodott haza, aztán kacagva fogadott az ajtóban, amikor csalódott arccal visszaérkeztem. A legszebb óráim azok voltak, amikor csendesen dolgozgatott a bárkaház ajtajában, én meg a lábánál, a falépcsőn foglaltam helyet, és felolvastam neki. Még ma is úgy tetszik nekem, hogy soha életemben nem láttam pazarabb napfényt, mint azokon a ragyogó áprilisi délutánokon; hogy soha életemben nem láttam olyan derűs kis tündért, mint akkor Emmyt, ott a régi bárkaház ajtajában üldögélve; s hogy sohasem tárult szemem elé olyan égbolt és olyan víz meg olyan dicsfényben úszó hajók, amint tovavitorláznak az aranyos messzeségbe.

Már a megérkezésünket követő első estén beállított Barkis úr, rendkívül bambán és félszegen, kezében egy kis batyuval - zsebkendőbe kötött narancsokkal. Miután semmiféle célzást sem tett ezzel a holmijával kapcsolatosan, amikor elment, azt hittük, véletlenül felejtette ott; Ham azonban rögtön szaladt, s utánavitte, de azzal a felvilágosítással jött vissza, hogy Barkis úr a narancsot Peggottynak szánta. Ettől kezdve minden este újra megjelent, pontosan ugyanabban az órában, és mindig egy kis batyuval, melyről soha nem ejtett egy árva szót sem, csak szépen letette az ajtó mögé, és otthagyta. Ezek a szeretetadományok fantasztikus változatosságról tanúskodtak. Volt köztük, emlékszem, egy pár malaccsülök, egy óriási tűpárna vagy fél véka alma, egy pár fekete borostyán fülbevaló, néhány tulipánhagyma, egy doboz dominókő, egy kanárimadár kalitkástul meg egy pácolt sertéscomb.

Barkis úr, ahogy visszaemlékszem rá, fölötte különös módon udvarolgatott. Ritkán szólt akár csak egy szót is; csak ült a kandalló mellett, nagyjában olyan testtartásban, mint kocsija bakján, és rendületlenül a vele szemben ülő Peggottyra bámult. Egy este, azt hiszem, a szerelem sugallatára, lecsapott arra a gyertyacsonkra, amellyel Peggotty a fonalát szokta viaszkolni, s mellényzsebébe dugta, és elvitte magával. Ettől kezdve mindig nagy gyönyörűséggel szedte elő, valahányszor szükség volt rá, félig elolvadt állapotban, ahogy zsebének béléséhez ragadt, majd amikor a viaszdarabka megtette kötelességét, újra visszadugta a zsebébe. Szemmel láthatólag nagyon jól érezte magát, és egyáltalán nem érezte szükségét, hogy megszólaljon. Ez még akkor sem nyugtalanította, azt hiszem, amikor kivitte Peggottyt sétálni a lapos tengerpartra, beérte azzal, hogy hébe-hóba megkérdezte tőle, vajon jól érzi-e magát, csakugyan és igazán? S emlékszem, hogy néha, amikor már elment, Peggotty betakarta arcát kötényével, és nevetgélt magában, fél óra hosszat is. Valójában mindnyájan többé-kevésbé mulattunk Barkis úron, kivéve a szerencsétlen Gummidge-nét, akinek menyasszonykodása, úgy látszik, pontosan ilyen körülmények közt zajlott le, és akit Barkis úr udvarlása szüntelenül az ő "öregének" hasonló ténykedésére emlékeztetett.

És végül, amikor vendégeskedésem ideje már majdnem lejárt, közhírré tétetett, hogy Peggotty és Barkis úr egynapos kirándulásra mennek együtt, s hogy mi is elkísérjük őket, a kis Emmy meg én. Előző éjszaka nyugtalanul aludtam, olyan boldog örömmel vártam, hogy egy teljes napot tölthessek Emmykével. Mindnyájan már jó korán mozgolódni kezdtünk reggel; s még reggelinél ültünk, amikor feltűnt Barkis úr messziről, egy kétkerekű hintón közelgett szíve választottja felé.

Peggotty úgy öltözködött, mint máskor, csinos, egyszerű gyászruhájába. Barkis úr azonban vadonatúj kék kabátban pompázott, amelyet a szabó olyan bőkezű mérték szerint készített, hogy a kabát ujja még a leghidegebb időben is fölöslegessé tett minden kesztyűt, gallérja pedig olyan magas volt, hogy tarkóján feltolta a haját a feje búbjára. A fényes gombok is óriási méretűek voltak. Szürkésbarna nadrág és sárgásbarna mellény egészítette ki Barkis úr öltözékét, melyet tüneményesen előkelőnek tartottam - olyan volt, mint a tekintélyesség szobra.

Amikor mindnyájan odakünn tolongtunk már az ajtó előtt, észrevettem, hogy Peggotty úr egy ócska cipőt szorongat a kezében, amelyet utánunk akart hajítani a jó szerencse kedvéért, és ebből a célból Gummidge-nének kínálta fel.

- Nem, nem. Jobb lesz, ha másvalaki dobja, Daniel - mondta Gummidge-né. - Én egy magányos, elhagyatott teremtés vagyok, és minden csak idegesít, ami arra emlékeztet, hogy nem mindenki olyan árva és elhagyatott, mint én vagyok.

- Gyűjjön csak, öregmama! - kiáltott rá Peggotty úr. - Fogja, és dobja utánuk.

- Nem, Daniel - felelte Gummidge-né, és pityeregve rázta a fejét. - Ha kevesebbet éreznék, több hasznomat vennék. Maga nem tud úgy érezni, Daniel, mint én. Magát nem idegesítik úgy a dolgok, és maga sem idegesít senkit. Jobb lesz, ha maga hajítja utánuk.

Közben Peggotty egyiktől a másikhoz sietett, és sorra megcsókolt mindenkit, majd amikor már a kocsiban ültünk (Emmyke meg én két kis zsámolyon egymás mellett), lekiáltott, hogy a cipőt Gummidge-nének kell utánuk dobnia. Erre aztán meg is tette, de sajnálattal kell megemlítenem, mert árnyékot vetett elindulásunk ünnepélyes jelenetére, abban a pillanatban könnyekbe tört ki, és egészen megtörten Ham karjaiba roskadt, kijelentvén, hogy úgy is tudja, csak a terhére van mindenkinek, és legjobb volna, ha most mindjárt bevinnék a szegényházba. Ami, nézetem szerint, egészen ésszerű ötlet volt, Ham nem is tehetett volna okosabbat.

Mindazonáltal elrobogtunk, és ünnepi kirándulásunk kezdetét vette. Első dolgunk az volt, hogy megálltunk egy templom előtt, ahol Barkis úr odakötötte lovát egy rácskerítéshez, és Peggottyval bement, engem meg a kis Emmyt pedig magunkra hagyott a hintóban. Megragadtam az alkalmat, hogy átkaroljam Emmyke derekát, és a következő javaslatot tegyem neki: mivel amúgy is elmegyek hamarosan, határozzuk el, hogy nagyon kedvesek leszünk egymáshoz, és nagyon boldogok leszünk egész nap. A kis Emmy beleegyezett, és megengedte, hogy megcsókoljam. Erre elfogott a vakmerőség; emlékszem, közöltem vele, hogy soha életemben nem tudnék szeretni senki mást, és kész vagyok vérét ontani bárkinek, aki az ő szerelmére pályázik.

Istenem, milyen jól mulatott ezen Emmyke! Milyen negédes fölényeskedéssel játszotta meg, hogy mérhetetlenül öregebb és bölcsebb nálam. "Csacsi kisfiú!" - mondta a kis tündér, és olyan bájosan nevetett, hogy nem győztem gyönyörködni benne, és közben elfelejtettem, ezzel a lekicsinylő szóval milyen fájdalmat okozott nekem.

Barkis úr és Peggotty jó sokáig voltak a templomban, de végül mégiscsak kijöttek, és aztán nekihajtottunk a szép tájnak. Amint vígan kocogtunk, Barkis úr hozzám fordult, és egy kacsintással - mellesleg, addig eszembe se jutott volna, hogy kacsintani is tud - megkérdezte tőlem:

- Milyen név volt az, amit akkor felírtam a bakra?

- Clara Peggotty - feleltem.

- És milyen nevet írnék fel most, ha volna bak ezen a kocsin?

- Megint csak azt, hogy Clara Peggotty? - sugalltam.

- Nem. Most már azt, hogy BARKISNÉ, született Clara Peggotty - felelte, és olyan kacagásba tört ki, hogy a kocsi csak úgy rengett belé.

Egyszóval megesküdtek, és evégett mentek be a templomba, semmi másért. Peggotty úgy akarta, hogy a legnagyobb csendben történjék a dolog; vőfélye a lelkész volt, és tanúk nélkül folyt le a szertartás. Most kissé zavarba jött, hogy Barkis úr ilyen hirtelen kikottyantotta a dolgot, és nem győzött ölelgetni-csókolgatni csorbítatlan szeretete jeléül; de hamarosan megnyugodott, és azt mondta, nagyon örül, hogy ezen is túlestünk.

Befordultunk egy mellékútra, és megálltunk egy fogadó előtt, ahol már vártak minket; itt pompásan megebédeltünk, és kellemesen töltöttük az egész napot. Ha Peggotty az utolsó tíz évben naponta férjhez ment volna, akkor sem törődhetett volna kevesebbet az egésszel; egyszerűen nem változtatott rajta semmit; pontosan olyan volt, mint máskor. Uzsonna előtt elment sétálni a kis Emmyvel meg velem, míg Barkis úr egy filozófus nyugalmával pipázgatott, és alighanem abban lelte örömét, hogy eltűnődött nagy boldogságán. Akár így volt, akár nem, annyi bizonyos, hogy étvágya megnőtt tőle; világosan emlékszem, hogy miután ebédre megevett egy óriási adag disznósültet zöldfőzelékkel, azonkívül még szárnyasból is meglehetősen, indíttatva érezte magát arra, hogy uzsonnára hideg főtt sonkát rendeljen, és a legnagyobb lelki nyugalommal irtózatos mennyiséget kebelezett be.

Azóta is gyakran eszembe jutott, hogy milyen furcsa, naiv és szokatlan esküvő is volt ez! Röviddel alkonyat után újra beültünk a hintóba, és kényelmesen hazahajtottunk; útközben az eget bámultuk, és a csillagokról beszélgettünk. Én voltam a fő tolmácsolójuk, és Barkis urat csodálatos fejtágításban részesítettem. Elmondtam neki mindent, amit tudtam, ő meg készpénznek vett volna bármit, amit csak eszembe jut vele közölni, olyan mélységes tisztelettel adózott képességeimnek. Ez alkalommal fülem hallatára jelentette ki felesége előtt, hogy én egy "igazi csudabogár" vagyok, amivel valószínűleg azt akarta mondani, hogy csodagyereknek tart.

Amikor a csillagok témáját kimerítettük, helyesebben szólva, amikor én kimerítettem Barkis úr szellemi képességeit, a kis Emmyvel sátrat játszottunk: egy ócska pokrócot borítottunk magunkra, és alatta húzódtunk meg az út hátralevő részén. Istenem, mennyire szerettem azt a kislányt! Milyen boldogság lenne (gondoltam), ha elvehetném feleségül, és letelepednénk valahol; az erdőben élnénk vagy a mezőkön, sohasem lennénk öregebbek, sem okosabbak, gyerekek maradnánk örökké; kéz a kézben kószálnánk a napsütésben, virágos réteken, este pedig mohaágyra hajtanánk fejünket, úgy aludnánk édes, tiszta, békés álmunkat, és amikor végre meghalnánk, a madarak temetnének el minket! Ilyesféle képet festegettem magamnak az egész úton hazafelé; semmi köze sem volt a valóságos világhoz, de ártatlanságunk fényében ragyogott, olyan remegőn és bizonytalanul, mint a távoli csillagok. Még ma is örömmel gondolok arra, hogy két olyan ártatlan szív dobogott Peggotty esküvőjén, mint a kis Emmyé és az enyém. Örömmel gondolok arra, hogy Ámor és a Gráciák ilyen légies alakban vettek részt ebben az egyszerű, szerény nászmenetben.

Egy szó mint száz, idejében megérkeztünk a jó öreg bárkaház elé, ahol Barkis úr és Barkisné elbúcsúzott tőlünk, és meghitten továbbkocsikáztak saját otthonuk felé. Akkor éreztem először, hogy Peggottyt elvesztettem. Igazán fájó szívvel feküdtem volna le aludni bármilyen ház fedele alatt - kivéve ezt itt, mely a kis Emmy álmát is őrizte!

Peggotty úr és Ham mintha kitalálta volna, milyen gondolatok búsítanak; jó vacsorával vártak, és vendégszerető mosolyuk is segített elűzni szomorúságomat. A kis Emmy ez egyszer - egész látogatásom alatt először és utoljára - odaült mellém a kis ládára, s ez csodálatos befejezése volt egy csodálatos napnak.

Éjszakai dagály ideje volt; s alighogy nyugovóra tértünk, Peggotty úr meg Ham kievezett a tengerre halászni. Bátor büszkeség fogott el arra a gondolatra, hogy itt hagytak egyedül, ebben a magányos házban, Emmyke és Gummidge-né védőjéül, s csak azt kívántam, bár támadna ránk egy oroszlán vagy óriáskígyó, vagy valami bősz szörnyeteg, hogy elpusztíthassam, és dicsőséget arathassak. De mivel véletlenül egyetlen ilyesféle fenevad sem kószált a yarmouthi lapályon ezen az éjszakán, kénytelen voltam kárpótlásul beérni azzal, hogy reggelig sárkányokkal álmodtam.

Reggel aztán eljött Peggotty; ablakom alól kiáltott be hozzám, ahogy szokta, mintha Barkis úr, a fuvaros, nem is lenne a világon, csak álmodtam volna az egészet elejétől végig. Reggeli után elvitt az otthonába, és mondhatom, pompás kis otthon volt. A benne levő ingóságok közül tetszésemet minden bizonnyal egy régi fiókos szekrény nyerte meg; valami sötét fából készült, és ott állt a "tisztaszobában" (rendes nappalinak a konyhát használták, melynek padlója kőlapokkal volt kirakva). A fiókos szekrény tetejét le lehetett hajtani, és akkor íróasztallá alakult át, s egy nagy alakú kötet volt benne, Foxe műve, a Vértanúk Könyve. Mihelyt felfedeztem ezt a csodás művet, melynek ma már egyetlen szavára sem emlékszem, tüstént lecsaptam rá; s attól kezdve, valahányszor megfordultam a házban, első dolgom volt feltérdelni egy székre, kinyitni a szentélyt, mely ezt a kincset magába zárta, s a lehajtható asztallapra könyökölve, újra meg újra nekiláttam. Attól tartok, elsősorban a képek szolgáltak épülésemre; rengeteg kép volt benne, és mindegyik valami sötét borzalmat ábrázolt. De a Vértanúk képzeletemben azóta is elválaszthatatlanul összeforrt Peggotty házával.

Még aznap elbúcsúztam Peggotty úrtól és Hamtől, meg Gummidge-nétől meg a kis Emmytől; éjszaka Peggottyéknál aludtam, egy kis padlásszobában (a krokodilus-könyv ott volt ágyam fejénél a polcon). Peggotty kijelentette, hogy ez mindig az én szobám lesz, és mindig fenntartják nekem, pontosan úgy, ahogy most van.

- Fiatalon vagy öregen, Davykém, amíg én élek, és ennek a háznak a fedele a fejem fölött, ezt a szobácskát mindig úgy találja, mintha minden pillanatban várnám az érkezését. Kitakarítom minden áldott nap, mint ahogy a régi kis szobáját szoktam kitakarítani, gyönyörűségem; és ha Kínába veti el a sors, ott is biztosan számíthat rá, hogy szobácskája rendben van, és változatlanul várja az egész idő alatt, amíg távol van.

Szívből átéreztem kedves, régi dajkám őszinte hűségét, és meg is köszöntem neki, amennyire csak tőlem telt. Sok ugyan nem telt tőlem, mivel ezt reggel mondta nekem, s közben két karjával magához szorított, amikor már készültem hazamenni, és indultunk is mindjárt a kocsival, Peggotty, Barkis úr meg én. A kertünk kapujában tettek le, és nehéz szívvel hagytak ott, nem könnyedén; s furcsa látvány volt, amint a kocsi továbbdöcögött, és elvitte Peggottyt, engem meg otthagyott a régi szilfák alatt, amelyek bólogatva néztek házunkra; arra a házra, ahol egyetlen arc sem volt többé, mely szeretettel vagy barátsággal nézett volna rám. Most pedig a magamrahagyatottság olyan korszaka következett, hogy még ma is elszorul a szívem, ha visszagondolok rá. Magányos, elhagyatott emberke lett belőlem egyszerre - nem volt részem egy barátságos pillantásban, sem más, velem egyívású fiúk társaságában, egyszerűen a magam borongós gondolataira voltam utalva -, s mindez még ma is árnyékot vet lelkemre meg a papírra, amin írok.

Mit nem adtam volna érte, ha elküldenek akár a világ legszigorúbb iskolájába is, csak tanítottak volna valamire, akárhol, akárhogyan! De ennek még a reménye sem hajnalodott rám. Nem szerettek; komoran, ridegen, következetesen levegőnek néztek. Azt hiszem, Murdstone úr anyagi ügyei sem álltak jól akkoriban, bár ennek kevés köze volt a dologhoz. Egyszerűen nem bírt elviselni; és amikor távol tartott magától, egyúttal megpróbálta távol tartani, úgy hiszem, még a gondolatát is annak, hogy esetleg valami igényt támaszthatnék vele szemben - és ez sikerült is neki.

Tettlegesen nem bántalmaztak. Nem vertek meg, nem is koplaltattak, de az igazságtalan bánásmódban nem volt sem szünet, sem könyörület, csak hidegen, szenvedélytelenül, módszeresen folytatódott. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra ridegen úgy viselkedtek, mintha nem is volnék a világon. Ha eszembe jut ez az idő, néha eltűnődöm, hogy mit csináltak volna, ha megbetegszem? Vajon ott feküdtem volna magányos szobámban, és egyedül sínylődtem volna, ahogy már megszoktam, amíg talpra nem állok valahogy, vagy lett volna valaki, aki ápol, és segít rajtam?

Ha Murdstone úr és Murdstone kisasszony odahaza volt, velük együtt étkeztem; távollétükben pedig egyedül ültem az asztalnál. De minden esetben úgy lézengtem a házban és a ház körül, hogy senki sem törődött velem, nem szólva arról, hogy féltékenyen őrködtek, nehogy valakivel barátkozzam, talán mert arra gondoltak, hogy panaszkodni találnék valakinek. Emiatt, noha Chillip úr gyakran hívogatott (özvegyember volt, néhány éve halt meg világosszőke hajú, törékeny termetű felesége, akit magamban, még emlékszem rá, mindig világos szőrű cirmos cicához hasonlítottam), csak nagyon ritkán volt részem abban a boldogságban, hogy egy-egy kellemes délutánt tölthessek el a szűk kis orvosi rendelőben, valami könyvet lapozgatva, mely új volt számomra, orromban a házipatika minden szagával, vagy mozsárban törögetve valamit Chillip úr szelíd utasításai szerint.

Ugyanebből az okból csak ritkán engedték meg, hogy meglátogassam Peggottyt - nyilván hozzájárult az is, hogy sohasem szerették. Ígéretéhez híven maga jött el hozzám, vagy valahol a közelben találkoztunk. Hetenként egyszer jött el, és sohasem üres kézzel, mégis sok keserűséget okozott nekem, amikor megtiltották, hogy Peggottyt Yarmouthban felkeressem. De olykor-olykor, hosszú időközökben mégis megengedték, hogy odamenjek! S akkor rájöttem, hogy Barkis úr igen zsugori ember, vagy ahogy Peggotty hű feleség módjára, enyhén kifejezte: "jól megnézi, mire adja ki a pénzt", inkább ott őrizgette az ágya alatt egy ládában, amelyről azt állítja, hogy csak ócska ruhák vannak benne. Vagyona olyan szívós szerénységgel bújt meg ebben a kincsesládában, hogy még a legkisebb részecskéjét is csak ravaszkodással lehetett előcsalogatni; s így Peggottynak hosszú és bonyolult mesét, valóságos államcsínyt kellett kieszelnie minden szombaton a heti kiadásokért.

Az egész idő alatt tudatában voltam annak, hogyan hervad el minden remény, melyet képességeimhez fűztek, és mennyire nem törődik velem senki; kétségtelenül rettentő boldogtalan lettem volna, ha nem találok menedéket azokban a régi könyvekben. Nem volt vigaszom rajtuk kívül, és hűségüket viszonoztam: újra meg újra elolvastam őket, magam sem tudom, hányadszor.

Most életemnek ahhoz a korszakához közeledem, amelyet sohasem felejthetek el, amíg egyáltalán vissza tudok emlékezni valamire; és ezek az emlékek hívás nélkül visszatértek, kísértettek, és megzavarták életem derűsebb szakaszait.

Egy nap elkószáltam hazulról, céltalanul lézengve, szórakozott tűnődésbe merültem, mert életmódom céltalanságra szoktatott. Házunk közelében egy kis utcába fordultam, s majdnem beleütköztem Murdstone úrba, aki egy úriemberrel sétált. Zavartan el akartam osonni mellettük, de az úriember felkiáltott: - Nézd csak! A Bruki Muki!

- Nem, uram, én David Copperfield vagyok - feleltem.

- Ne mesélj nekem. Te Bruki Muki vagy - mondta az úriember. - A sheffieldi Bruki Muki. Az a neved!

Most már figyelmesebben megnéztem: a nevetése is felfrissítette emlékezetemet. Ráismertem: Quinion úr volt, akit Murdstone úrral együtt Lowestoftban meglátogattam, még mielőtt - nem fontos, szükségtelen emlékezetembe idéznem, hogy mikor.

- Hogy megy a sorod, Bruki Muki? - kérdezte Quinion úr. - Hová jársz iskolába?

Kezét vállamra tette, és szembefordított, hogy beszélgessek velük. Nem tudtam, mit feleljek, és bizonytalanul pislogtam Murdstone úrra.

- Ez idő szerint otthon van - felelte helyettem. - Nem jár semmiféle iskolába. Nem is tudom, mihez kezdjek vele. Nehezen kezelhető gyerek.

Megint rám vetette azt a régi, kancsal tekintetét. Homlokát összeráncolta, és szeme elsötétült, amint utálattal elfordult tőlem.

- Hm - dünnyögött Quinion úr, és úgy éreztem, mindkettőnket szemügyre vesz egyszerre. - Szép időt kaptunk ma.

Mindnyájan hallgattunk, és már azon kezdtem törni a fejemet, hogyan szabadíthatnám ki a vállamat a keze alól, hogy odébbálljak, amikor hirtelen megszólalt: - Még mindig olyan éles eszű kölyök vagy, Bruki Muki? Az vagy, mi?

- Hát, ami azt illeti, elég ravasz - mondta Murdstone úr ingerülten. - Okosabb lesz, ha elengeded. Nem fogja megköszönni neked, ha háborgatod.

Erre a célozgatásra Quinion úr elengedett, én meg gyorsan iszkoltam hazafelé. Amint befordultam a kertünkbe, és visszanéztem, láttam, hogy Murdstone úr a temető rácskerítésének támaszkodik, és Quinion úrral beszélget. Mindketten utánam néztek, és tudtam, hogy rólam van szó.

Quinion úr nálunk aludt aznap éjszaka. Másnap, a reggeli után, amikor hátratoltam székemet, és már elindultam az ajtó felé, Murdstone úr visszahívott. Azután komoran az íróasztalhoz lépett, ahol nénje ült. Quinion úr zsebre tett kézzel állt az ablaknál, és kibámult. Én meg egyikről a másikra néztem.

- David - mondta Murdstone úr -, ebben a világban a fiatalembernek dolgoznia kell, nem pedig unatkoznia, és a napot lopni.

- Ahogy te szoktad - tette hozzá a nénje.

- Kérlek, Jane Murdstone, bízd ezt rám. Azt mondtam, David, ebben a világban a fiataloknak dolgozniuk kell, nem pedig unatkozni, és a napot lopni. Különösen, ha valakinek olyan természete van, mint neked. Az ilyen természet nagymértékben javításra szorul, és ennek legjobb módja, ha a dolgozó emberek életmódjára kényszerítjük. Meglátjuk, törik-e vagy szakad.

- Mert a konokság aztán nem használ semmit - mondta Murdstone kisasszony. - A konokságnak egyetlen orvossága van: megtörjük. A konokságot meg kell törni, és meg is fogjuk törni.

Murdstone úr félig tiltakozó, félig helyeslő pillantást vetett rá, aztán átvette tőle a szót:

- Talán hallottad már, David, hogy én nem vagyok gazdag ember. Ha még nem hallottad, most már tudod. Eddig is jócskán iskoláztattalak, és az iskoláztatás pénzbe kerül. De ha nem kerülne pénzbe, és könnyen elő tudnám teremteni, amibe kerül, akkor is azt mondanám: egyáltalán nem használna neked, ha továbbra is taníttatnálak. Nehéz harc vár rád, meg kell birkóznod az élettel, és minél előbb kezded el, annál jobb.

Azt hiszem, eszembe ötlött, hogy gyenge erőmhöz és körülményeimhez képest ezt a küzdelmet már régen elkezdtem; de ha akkor nem is jutott eszembe, most mindenesetre eszembe jut.

- Hallottál már az "irodáról", hiszen emlegettük néha - mondta Murdstone úr.

- Az irodáról? - ismétlem.

- A Murdstone és Grinby borkereskedő cég irodájáról - felelte.

Alighanem értetlen arcot vágtam, mert Murdstone úr türelmetlen hangon folytatta:

- Lehetetlen, hogy ne hallottad volna, amikor az irodát, vagy az üzletet, vagy a borpincéket, vagy a raktárakat, vagy más ilyesmit emlegettük!

- Azt hiszem, hallottam az üzletről, uram - mondtam, és hirtelen eszembe jutott, ami Murdstone úr és Murdstone kisasszony jövedelmi forrását illetően halványan derengett bennem -, csak nem tudom, mikor.

- Nem fontos, hogy mikor - felelte. - Ezt az üzletet Quinion úr vezeti.

Tiszteletteljes pillantást küldtem az üzletvezető felé, amint ott állt, és kibámult az ablakon.

- Quinion úr most felvetett egy ötletet. Mivel más fiúkat is alkalmaz az üzletben, úgy véli, semmi akadálya annak, hogy hasonló feltételekkel téged is alkalmazzon.

- Már tudniillik - jegyezte meg Quinion úr halkan, félig visszafordulva az ablakból - abban az esetben, ha nincsenek jobb lehetőségei a fiúnak, Murdstone.

Murdstone úr türelmetlen, sőt dühös mozdulattal folytatta, mintha a közbeszólást nem is hallotta volna.

- Ezek a feltételek lehetővé teszik, hogy gondoskodj magadnak ételről-italról, még egy kis zsebpénzed is marad. A szállásod felől már intézkedtem, azt én fizetem. Éppen úgy, mint a mosást is.

- Természetesen bizonyos határok közt, amiket én állapítok meg - mondta a nénje.

- Ruházatodról is gondoskodunk - folytatta Murdstone úr -, mivel egyelőre még nem leszel képes a saját erődből ruházkodni. Szóval most Londonba utazol Quinion úrral, David, és elkezdhetsz megállni a magad lábán.

Noha tökéletesen megértettem, ennek a közlésnek csakis az a célja, hogy megszabaduljon tőlem - nem emlékszem már biztosan, vajon örültem-e, vagy pedig megijedtem tőle? Úgy hiszem, magam sem láttam tisztán a dolgot, és a két érzés közt ingadozva, egyiknél sem állapodtam meg véglegesen. De nem is volt időm gondolataimat tisztázni, mivel értésemre adták, hogy Quinion úr már másnap hazaindul.

Képzeljenek el másnap, kopott kis fehér kalapomban, melyre fekete szalagot kötöttem anyám emlékére - fekete kabátkámban és kemény, merev kordbársony nadrágban - mert Murdstone kisasszony ezt tartotta a legjobb vértezetnek a világgal folytatandó harcomban, mely reám várt -, képzeljenek csak el ebben az öltözékben, lábam előtt kis ládámmal, mely minden földi javaimat magába zárta, amint ott ülök, szegény magányos, elhagyatott teremtés (ahogy Gummidge-né mondta volna), a postakocsiban, mely aztán Quinion úrral együtt kivitt Yarmouthba, a londoni postakocsi állomásához. Nézzék csak, házunk és a templom összezsugorodik a messzeségben; a sírt, ott a fa alatt, már eltakarják a közbeeső épületek; a torony csúcsa sem mutat fel többé a magasba egykori hancúrozásaim színteréről, még az ég is üres és zord.

Ma már eléggé ismerem a világot ahhoz, hogy semmin se csodálkozzam túlságosan; ez a képesség jóformán kiveszett belőlem. De azért még ma is meglep, ha arra gondolok, hogyan lökhettek ki abban a zsenge korban könnyedén a világba? Éles megfigyelőképességű, tehetséges gyerek voltam, gyors felfogású, lelkes, érzékeny, testileg és lelkileg könnyen sebezhető - hát nem bámulatos, hogy nem akadt senki, aki a kisujját is mozdította volna értem? De hát nem akadt, és így tízéves koromban nehéz testi munkára fogtak a Murdstone és Grinby cég üzletében.

Murdstone és Grinby raktárháza a Temze partján állt, odalenn Blackfriars negyedben. Az új idők építkezései egészen megváltoztatták a környéket, de a raktár akkor egy keskeny sikátor utolsó házában húzódott meg; a girbegörbe utca a domboldalról ereszkedett le a folyóhoz, néhány lépcsőfok volt az alján, ott lehetett csónakba szállni. Rozoga vén ház volt, saját rakodóparttal, mely ár idején a vízbe ért, alacsony vízálláskor meg a sárba. Ilyenkor teljesen ellepték a patkányok. Deszkázott helyiségeit megviselte az idő - merem állítani, száz év szennye és füstje borította; korhadt padlói és lépcsői, a pincékben nyüzsgő vén, szürke patkányok visítása és marakodása, s az egész hely piszkos, rothadt mivolta még most is előttem áll - nem régi emlékként, hanem ma is élő valóságként. Pontosan úgy áll előttem, mint abban a gyászos percben, amikor remegő kezemmel Quinion úrba fogózkodva, először léptem be oda.

Murdstone és Grinby üzlete messze ágazó volt, és a legkülönbözőbb emberekkel állt kapcsolatban, de legfontosabb ága az volt, hogy bizonyos postahajókat borral és pálinkával látott el. Hogy ezek a hajók hová mentek, már elfelejtettem, de azt hiszem, volt köztük olyan, amely nemcsak Indiába vitorlázott, hanem a Nyugat-indiai-szigetekig is. Biztosan tudom, hogy ez a kereskedelmi kapcsolat rengeteg üres palackot eredményezett, s számos férfit meg fiút alkalmaztak abból a célból, hogy ezeket a palackokat a világosság felé tartva megvizsgálják, a repedteket kiselejtezzék, a többit meg kiöblítsék és kimossák. Ha az üres palackok elfogytak, akkor címkéket kellett ragasztani teli palackokra, vagy bedugaszolni őket, és a dugaszt lepecsételni, vagy a kész palackokat ládába csomagolni. Mindez az én munkám volt, illetve az erre a célra felvett fiúké, kiknek egyike én voltam.

Összesen hárman vagy négyen voltunk, engem is beleértve. Munkahelyemül a raktár egyik sarkát jelölték ki, ahol Quinion úr az irodából szemmel tarthatott, ha támlátlan székének alsó keresztlécére állva, az íróasztala fölött a raktárba nyíló ablakon rám nézett. Ide vezetett be az állandóan alkalmazott fiúk legidősebbike az első baljós reggelen, amikor elkezdtem megállni a magam lábán; parancsot kapott, hogy mutasson meg nekem mindent. Mick Walkernek hívták, rongyos kötényt viselt, fején meg papírcsákót. Közölte velem, hogy apja hajósember, s látnom kellett volna, amint fekete bársonyfövegben felvonult a lordmayor beiktatásán. Tudomásomra hozta azt is, hogy legfőbb munkatársunk egy másik fiú, akit a - legalábbis nekem - furcsán hangzó Lisztes Krumpli néven mutatott be. Csakhamar rájöttem, hogy a fiatalembert nem erre a névre keresztelték; ezt a csúfnevet a raktárban adományozták neki, mivel az arca nagyon sápadt, szinte lisztes volt. Lisztes Krumpli apja ladikos volt, továbbá arról is nevezetes, hogy az egyik nagy színház tűzoltónak alkalmazta. Lisztes Krumpli egyik fiatal rokona - azt hiszem, a húga - ugyanebben a színházban koboldszerepeket játszott zenés némajátékokban.

Nincs szó, mely kifejezhetné lelkem titkos gyötrelmeit amiatt, hogy ilyen társaságba süllyedtem: különösen, ha összehasonlítottam e társaimat, akikkel ezentúl mindennap együtt leszek, boldogabb gyermekkorom játszópajtásaival, nem is szólva Steerforthról, Traddlesről meg a többi iskolatársamról; álmaimat, hogy valamikor művelt, tanult, kiváló ember lesz belőlem, úgy láttam, végleg eltemethetem. Nem tudom leírni, akármilyen élénken emlékszem is rá, mennyire gyötört a reménytelen kétségbeesés, milyen szégyent éreztem akkori helyzetemben; ifjú szívem nyomorúságos vergődését, amint arra gondoltam, hogy minden, amit tanultam, amin töprengtem, amiben gyönyörűségemet leltem, minden, ami képzeletemet és becsvágyamat a magasba röpítette, ezentúl napról napra elhagy, apránként letöredezik rólam, és soha többé nem tér vissza! Az első délelőtt, valahányszor Mick Walker kiment, könnyeim a kádba potyogtak, és összevegyültek a vízzel, amelyben a palackokat mostam; és akkorát sóhajtottam, mintha szívem is egy repedt palack volna, és mindjárt meghasadna.

Az iroda faliórája fél tizenkettőt mutatott, és már mindenki ebédelni készülődött, amikor Quinion úr megkopogtatta az iroda ablakát, és intett nekem, hogy menjek be. Be is mentem, és egy hízásra hajló, középkorú férfit láttam ott barna köpönyegben és feszes, szűk nadrágban; fején (amely meglehetősen nagy volt, és fényesen csillogott) annyi haj sem volt, mint egy tojáson; nagy, széles arcát felém fordította. Ruhája kopott volt, de hatalmas, tekintélyes gallért viselt. Kezében hetyke sétapálcát tartott, melyen két nagy, színehagyott bojt fityegett. Kabátján monokli lógott feltűnően - mint később rájöttem, csupán a parádé kedvéért, mert csak ritkán emelte szeméhez, és olyankor aztán nem látott semmit.

- Ez ő! - mondta Quinion úr rám célozva.

- Ez tehát Copperfield fiatalúr? - kérdezte az idegen bizonyos leereszkedő hanghordozással és leírhatatlanul előkelő arckifejezéssel, mely nagy hatással volt rám. - Hogy szolgál a kedves egészsége, uram?

Azt mondtam, nagyon jól érzem magam, és remélem, ő is jól van. Pedig Isten látja lelkemet, elég rosszul éreztem magam, de akkoriban nem volt szokásom sokat panaszkodni; így hát azt mondtam, jól érzem magam, és remélem, ő is jól van.

- Jól vagyok, hála az égnek - felelte az idegen. - Murdstone úrtól levelet kaptam, melyben azt az óhajtását fejezi ki, hogy egy lakosztályt, mely házam hátsó szárnyában pillanatnyilag üresen áll, és hogy is mondjam csak... szóval, kiadó - tette hozzá mosolyogva, hirtelen kitörő őszinteséggel -, vagyis hogy hálószoba céljaira engedjem át a pályafutása kezdetén álló fiatalembernek, akivel éppen most volt szerencsém... - mondta kecsesen intve, majd megigazította tokáját inggallérjában.

- Ez Micawber úr - fordult hozzám Quinion úr.

- Öhöm, öhöm - mondta az idegen -, az a becsületes nevem.

- Murdstone úr ismeri Micawber urat, aki jutalékra megrendeléseket szokott gyűjteni nekünk, ha sikerül - magyarázta Quinion úr. - Murdstone úr most írt neki a te szállásod ügyében, és Micawber úr hajlandó téged albérlőnek befogadni.

- Címem: Windsor Terrace, City Road - mondta Micawber úr előkelően. - Vagyis hát... ott lakom - tette hozzá újabb őszinteségi rohamában.

Meghajtottam magam.

- Mivel az a benyomásom - mondta Micawber úr -, hogy még nem volt alkalma világvárosunkat kellőképpen bebarangolni, és esetleg némi nehézségbe ütköznék, ha e modern Babilon útvesztőiben a City Roadot keresné... vagyis hát - folytatta Micawber úr, megint bizalmas hangnemben -, szóval, nehogy eltévedjen, leszek bátor ma este tiszteletemet tenni, és önt a lakásunkba vezető legrövidebb út titkába beavatni.

Hálás köszönetet mondtam neki, mert valóban kedves volt tőle, hogy felajánlotta, és nem sajnálta a fáradságot.

- Hány órakor bátorkodjam? - mondta Micawber úr.

- Nyolc óra tájt - mondta Quinion úr.

- Tehát nyolc óra tájt - mondta Micawber úr. - Ajánlom magam, Quinion úr, nem háborgatom tovább.

Feltette kalapját, és sétabotjával a hóna alatt, kiment; nagyon egyenesen tartotta magát, és mihelyt kilépett az irodából, egy dallamot kezdett dúdolgatni.

Quinion úr ezután hivatalosan is szerződtetett a Murdstone és Grinby cég alkalmazottjának azzal, hogy igyekezzem magamat olyan hasznossá tenni, amennyire csak tudom, heti hat shillingért, azt hiszem. Már nem emlékszem pontosan, hat shilling volt-e a hetibérem vagy hét. Abból, hogy ebben a tekintetben ilyen bizonytalan vagyok, arra következtetek, hogy a bérem kezdetben hat shilling lehetett, és később emelték fel hétre. Első heti béremet Quinion úr (azt hiszem, saját zsebéből) előre kifizette. Ebből hat pennyt mindjárt odaadtam Lisztes Krumplinak, hogy este vigye el a ládámat a Windsor Terrace-ra; nem volt ugyan valami nagy, de gyenge erőmhöz képest túl nehéz. További hat pennyt ebédemre költöttem, amely húspástétomból állt, meg jó sok vízből, amit a közeli szivattyús kútból húztam; a hátralevő időt (mert egy órát engedélyeztek ebédelésre) azzal töltöttem, hogy az utcákon sétálgattam.

Este, a megbeszélt időben Micawber úr újra megjelent. Megmostam arcomat és kezemet előkelőségének tiszteletére, aztán elindultunk együtt "haza", ahogy lakásunkat ezentúl neveznem kell, azt hiszem. Micawber úr igyekezett elmémbe vésni az utcák nevét, melyeken áthaladtunk, meg a sarokházak alakját, hogy reggel könnyebben visszataláljak.

Mihelyt a Windsor Terrace-on házába megérkeztünk (amely, úgy láttam, éppen olyan kopottas volt, mint Micawber úr maga, és éppen úgy igyekezett, amennyire lehet, adni az előkelőt), rögtön bemutatott Micawbernének, egy sovány, hervadt és éppenséggel nem fiatal úrhölgynek, aki csecsemőjét szoptatva a szalonban ült (a földszinten egy fia bútor sem volt, de a redőnyöket, a szomszédok megtévesztésére, gondosan leeresztették). A csecsemő egy ikerpár egyike volt, és már itt megemlítem, hogy az egész idő alatt, amíg a Micawber család körében éltem, sohasem tapasztaltam, hogy mindkét iker elszakadt volna anyja kebelétől; egyikük okvetlenül éppen táplálkozott.

Rajtuk kívül még két gyerek volt: a körülbelül négyéves Micawber úrfi s a három év körüli Micawber kisasszony. Végül egy barna bőrű fiatal leányzó tette teljessé a családi kört; ő volt a mindenes, és az volt a szokása, hogy szipákolt; még fél óra sem telt el, s máris közölte velem, hogy "anyátlan-apátlan árva", és a közeli Szent Lukács-dologházból jött. Az én szobám hátul volt, a háztető alatt; a picike szoba falain hengerelt minta vonult végig, amelyet ifjonti képzeletem apró kék vajas pogácsáknak nézett; ami a bútorzatot illeti, bizony fölötte gyér volt.

- Igazán nem képzeltem volna, amíg nem mentem férjhez, és otthon éltem a papámnál meg a mamámnál - mondta Micawberné, amint ikrestül, mindenestül felkísért, hogy szobámat megmutassa, s leült, hogy kifújja magát -, igazán sohase képzeltem volna, hogy valaha is kénytelen leszek albérlőt tartani. De Micawber úr most olyan szorult anyagi helyzetbe került, hogy az embernek félre kell tennie egyéni érzelmeit.

- Igenis, asszonyom - feleltem.

- Micawber úr anyagi helyzete pillanatnyilag szinte kétségbeejtő - folytatta Micawberné. - Magam sem tudom, hogy egyáltalán ki tud-e lábalni. Amíg otthon éltem, a papánál és a mamánál, jóformán nem is tudtam, hogy ez a szó mit jelent, különösen abban az értelemben, ahogy most használom. Csakhogy a tapasztalat sok mindenre megtanítja az embert, ahogy a papám szokta mondani.

Most már nem emlékszem, ő mesélte-e nekem, hogy Micawber úr tengerésztiszt volt valamikor, vagy csak én képzeltem úgy. Csak azt tudom, hogy mind a mai napig szent meggyőződésem: igenis, tengerésztiszt volt (bár magam sem tudom, miért). Jelenleg több különböző kereskedőház helyi ügynöke volt, vagy valami hasonló, de attól tartok, hogy nem sok pénzt keresett vele, ha ugyan egyáltalán keresett.

- Ha Micawber úr hitelezői nem hajlandóak időt engedni neki - mondta Micawberné -, ám lássák a következményeit. És azt mondom, minél előbb dűlőre viszi a dolgot, annál jobb. Vért nem lehet kipréselni a kőből; ugyanúgy Micawber úrból sem lehet pillanatnyilag a legkisebb törlesztést sem kifacsarni, nem is szólva a perköltségekről.

Örök talány marad előttem, vajon szokatlanul korai önállóságom tévesztette-e meg Micawbernét éveim száma tekintetében, vagy annyira foglalkoztatta ez a téma, hogy akár az ikreinek is beszélt volna róla, ha más hallgatósága nem akad; de annyi bizonyos, hogy ebben a hangnemben kezdte, és így folytatta mindvégig, amíg az ismeretségünk tartott.

Szegény Micawberné! Elmesélte nekem, hogy maga is mindent megpróbált már, és egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy megtette. A kapu közepét egészen eltakarta a nagy réztábla, melyre ezt a feliratot vésték: "Micawberné Nevelőintézete Fiatal Úrilányok Részére". De sohasem tapasztaltam, hogy bármilyen Fiatal Úrilány itt nevelkedett volna; vagy csak egyszer is idejött, vagy csak kifejezte volna szándékát, hogy jön; vagy bármiféle előkészületet tettek volna efféle Fiatal Úrilány fogadására. Másféle látogatót, mint hitelezőt, én nem láttam ott soha, még emlegetni sem hallottam. Bezzeg a hitelezők rajostul jöttek, a nap minden órájában, és némelyik közülük meglehetősen harapós volt. Egy mocskos arcú ember - azt hiszem, cipész volt - már hajnali hét órakor be szokott tolakodni a kapu alá, és onnan kiáltott fel Micawber úrnak:

- Jöjjenek le! Tudom, még nem mentek el hazulról. Fizessenek, hallják? Ne bujkáljanak, az a legnagyobb aljasság! Lesülne a bőr a képemről a maguk helyében! Fizessenek, hallják-e? Fizessenek, ha mondom! Gyerünk már azzal a pénzzel!

És amikor e csúfondáros szavakra nem kapott választ, haragjában olyan kifejezésekre ragadtatta magát, mint "csalók!" vagy "rablók!". És amikor ez is hatástalan maradt, néha arra vetemedett, hogy átment az utca túlsó oldalára, és onnan bömbölt fel az emeleti ablakokra, amelyek mögött Micawber urat sejtette. Házigazdámat ilyenkor a bánat és elkeseredés egészen kihozta a sodrából, olyannyira, hogy már-már borotvát ragadott, mintha végezni akarna magával (ahogy egy ízben felesége sikoltozásából megtudtam); de fél órával később már a legnagyobb gondossággal fényesítgette cipőjét, és egy nótát dúdolva indult el hazulról, előkelőbb arccal, mint valaha. Micawberné is hasonló rugalmassággal heverte ki a dolgot. Tanúja voltam, amint az adóvégrehajtó megjelenésére három órakor egyik ájulásból a másikba esett, viszont négykor már rántott bárányt falatozott meleg sörrel (két zálogba csapott ezüstkanál árán). Egy másik alkalommal, amikor véletlenül korán jöttem haza, és már hatkor otthon voltam, a végrehajtás már meg is kezdődött nálunk; láttam, hogy Micawberné a kandallórács mellett aléltan hever a földön (keblén az egyik ikerrel, természetesen), és zilált haja arcába hull; de sohasem láttam vidámabbnak, mint ugyanaznap este, a konyhában, amint a tűzhely fölé hajolt, melyen borjúszeletet sütött, miközben régi történeteket mesélt nekem a papájáról meg a mamájáról, s a társaságról, mely hozzájuk járt.

Ebben a házban, ennek a családnak a körében töltöttem minden szabad időmet. Saját külön reggelimről, mely egypennys cipóból meg egy penny ára tejből állt, magam gondoskodtam, míg egy másik cipót egy darabka sajttal a rendelkezésemre bocsátott pohárszék külön polcára rejtettem, hogy este, mire hazajövök, legyen mit vacsoráznom. Mi tagadás, ez jóformán kimerítette hat- vagy hétshillinges béremet; reggeltől estig a raktárban dolgoztam, és ebből a kis pénzből kellett élnem egész héten. Hétfő reggeltől szombat estig nem számíthattam senkire és semmire; nem várhattam tanácsot, útbaigazítást, bátorítást, vigaszt, segítséget vagy bármi néven nevezendő támogatást senkitől a világon; lelki üdvösségemre mondom, hiába töröm a fejem, ilyesmire nem tudok visszaemlékezni!

Olyan fiatal voltam, olyan gyerekes, s annyira nem értettem a létfenntartás gondjához és felelősségéhez - miképp is érthettem volna hozzá? -, gyakran előfordult, hogy reggel, amint a Murdstone és Grinby cég raktára felé bandukoltam, és megpillantottam a cukrászboltok ajtajában féláron kínált tegnapi süteményeket, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és eldőzsöltem azt a pénzt, amit ebédre kellett volna költenem. Ilyenkor ebéd nélkül maradtam, vagy legfeljebb egy zsemlét, esetleg egy szelet pudingot vásárolhattam magamnak. Emlékszem, két pudingosbolt közt tétováztam, hol az egyikbe mentem be, hol a másikba, anyagi helyzetem szerint. Az egyik egy udvar mélyén volt, a Szent Márton-templom mögött - azóta az utolsó tégláig lebontották. Itt egészen különleges pudingot árultak, ribizliből készítették, de az ára is megfelelő volt: két pennyt számítottak akkora darabért, amekkoráért közönséges pudingból egy pennyt. Ez utóbbit a Stranden lehetett a legelőnyösebben beszerezni (az utcának azon a táján, amelyet azóta teljesen újjáépítettek). Nehéz, ragacsos, seszínű puding volt, gyéren beszórva nagy szemű, lapos mazsolával. Többnyire éppen az én ebédidőmben hozták ki frissen és forrón, nemegyszer ez volt az ebédem. Amikor rendesen, tisztességesen ebédeltem, egy szafaládét fogyasztottam egypennys cipóval, de az is megesett, hogy négy pennyért piros marhasültet rendeltem egy lacikonyhában; vagy pedig egy darab sajtot kenyérrel meg egy pohár sörrel abban a nyomorúságos, ócska kocsmában, a raktárunkkal szemben. Cégére szerint Oroszlánnak hívták vagy Oroszlánnak és még valami másnak, már elfelejtettem. Egyszer, emlékszem, hónom alatt a saját kenyeremmel (amit hazulról hoztam magammal még reggel, és mint valami könyvet, egy darab papirosba csomagoltam), beállítottam egy híres, divatos étterembe a Drury Lane közelében, s kértem egy kis adag pecsenyét a kenyeremhez. Nem tudom, mit gondolhatott magában a pincér arról a furcsa kis jelenségről, aki így egyedül bemerészkedett oda; de most is látom magam előtt, amint szájtátva bámult rám az egész idő alatt, míg ebédemet elfogyasztottam, sőt a másik pincért is odahívta, hogy az is megbámuljon. Fél penny borravalót adtam neki, és azt kívántam magamban, bárcsak ne fogadná el.

Azt hiszem, uzsonnaszünetünk is volt, talán fél óra. Ha volt elég pénzem, rendszerint egy nagy bögre előre összeöntött tejeskávét uzsonnáztam egy karéj vajas kenyérrel. Ha meg nem volt pénzem, egy vadkereskedés kirakatát nézegettem a Fleet Streeten; vagy uzsonnaidőmben elkódorogtam egészen a Covent Garden piacig, és az ananászokat bámultam. Nagyon szerettem az Adelphi körül kószálni, vonzottak a színház sötét, rejtelmes boltívei. Látom magamat, amint egy este előbukkanok e boltívek alól, egy kis csapszéknél a folyó partján; előtte nyitott tér van, ahol szeneslegények táncolnak; leültem egy padra, hogy elnézzem őket - vajon mit is gondolhattak rólam?

Annyira gyerek voltam még, és olyan kicsi, hogy amikor bementem egy idegen kocsma söntésébe, hogy egy pohár világos vagy barna sörrel leöblítsem ebédemet, néha nem mertek kiszolgálni. Emlékszem, egy tikkasztó nyári estén bementem egy ilyen söntésbe, és azt mondtam a kocsmárosnak:

- Mibe kerül egy pohár jó sör... de a legjobb, ami van?

Valami különleges alkalom késztetett erre, de már nem tudom, mi. Talán a születésnapom volt.

- Harmadfél penny egy pohár Valódi Herkules - felelte a kocsmáros.

Előszedtem a pénzt, és így szóltam:

- Akkor legyen szíves csapoljon nekem egy pohár Valódi Herkulest, de jó sok habbal, kérem szépen.

A kocsmáros tetőtől talpig végigmért a söntésasztal mögül, és furcsa mosoly ömlött el az arcán; ahelyett, hogy a sört kimérte volna, a függöny mögé nézett, és mondott valamit a feleségének. Az asszony előjött, kézimunkával a kezében, és most ő mustrált végig. Ott álltunk mind a hárman - még most is magam előtt látom. A kocsmáros feltűrt ingujjában a söntésablaknak támaszkodott; felesége a pultajtón hajolt ki; én meg kissé megzavarodva álltam a pulton kívül, és felnéztem rájuk. Egész sereg kérdést intéztek hozzám: például, hogy hívnak, hány éves vagyok, hol lakom, hol dolgozom, és hogy kerültem ide? Mivel nem akartam bemártani senkit, attól félek, nagyokat füllentettem, amikor ezekre a kérdésekre megfelelő válaszokat találtam ki. Végül aztán elém tették a pohár sört, bár az a gyanúm, nem a Valódi Herkules volt; a kocsmáros felesége pedig kinyitotta a kis pultajtót, lehajolt hozzám, visszaadta a pénzemet, és olyan csókot nyomott az arcomra, mely félig a bámulatát, félig a részvétét fejezte ki, de egészen asszonyos csók volt, és egészen bizonyos, hogy jólesett nekem.

Tudom, hogy nem túlozom el - még öntudatlanul és akaratlanul sem - akkori szűkölködésemet és életem ezernyi nehézségét. Tudom, hogy bármikor, ha Quinion úrtól egy shillinget kaptam, azon nyomban ebédre vagy uzsonnára költöttem el. Tudom, hogy ágrólszakadt, rongyos gyerek voltam, s közönséges emberekkel meg fiúkkal dolgoztam együtt reggeltől estig. Tudom, hogy közben éhesen, korgó gyomorral kószáltam az utcákon. Tudom, csak a Jóisten irgalmának köszönhetem, hogy nem lett belőlem kis betörő vagy csavargó, annyira nem viselte gondomat senki.

Mégis bizonyos tekintélyre tettem szert a Murdstone és Grinby cégnél. Ha Quinion úr meg is tett mindent, ami egy hanyag és elfoglalt embertől ilyen furcsa és különleges helyzetben kitelt, hogy jobban bánjon velem, mint társaimmal, én magam soha egyetlen szóval sem említettem senkinek, se felnőttnek, se gyereknek, hogyan kerültem ide, és a legkisebb jelét sem adtam annak, mennyire fáj, hogy itt kell lennem. Hogy titokban mennyit szenvedek, és mennyit kínlódom, nem tudta senki, csak én. Ezt ecsetelni, említettem már, felülmúlja képességeimet. Elég az hozzá, hogy keserűségemet magamba zártam, és zokszó nélkül végeztem munkámat. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ha nem bírom elvégezni a munkámat éppen olyan jól, mint a többiek, kiteszem magam csúfolódásuknak és megvetésüknek. Hamarosan elértem, hogy legalább olyan ügyes és fürge voltam, mint a fiúk közül bárki. Tökéletesen összebarátkoztam velük, de a modorom és a viselkedésem mégis annyira más volt, mint az övék, hogy bizonyos szakadék támadt közöttünk. A fiúk és a felnőttek is általában úgy emlegettek, mint a "kis úrfit" vagy a "suffolki fiatalurat". Egy Gregory nevű ember, aki a csomagolók előmunkása volt, meg egy másik, akit Tippnek hívtak, s mindig vörös zubbonyban járt, és a kocsit kísérte, olykor-olykor Davidnek szólított; de úgy emlékszem, inkább csak akkor, ha egy-egy percre bizalmasabb kapcsolatba kerültünk, vagy ha munka közben igyekeztem szórakoztatni őket régi olvasmányaim emlékeivel, amelyek egyre jobban elhalványultak bennem, de egyelőre még némi sikert értem el velük. Lisztes Krumpli egyszer fellázadt, és kifakadt kiváltságos helyzetem ellen, de Mick Walker nyomban ellátta a baját.

Kilátástalannak tartottam, hogy nyomorúságos helyzetemből kiszabadulhatok, már a reményt is teljesen feladtam. De szent meggyőződésem, hogy helyzetembe mégsem törődtem bele egy órára sem, és sohasem tudtam megfeledkezni boldogtalanságomról; de tűrtem, és elviseltem; s még Peggotty előtt sem tártam fel az igazságot egyetlen levelemben sem (pedig elég gyakran írtunk egymásnak), részint szeretetből, részint meg azért, mert szégyelltem volna bevallani.

Bánatos lelkiállapotomhoz Micawber úr anyagi gondjai is hozzájárultak. Elhagyatottságomban úgy ragaszkodtam a családhoz, mintha hozzájuk tartoznék. Miközben dolgaim után jártam-keltem, Micawberné minden lehetőséget kifürkésző számvetései jártak a fejemben, és Micawber úr adósságai nyomták a lelkemet. Szombat este - ez volt a hét fénypontja, egyrészt, mert nagyszerű érzés, ha az ember hat vagy hét shillinggel a zsebében baktat hazafelé, s útközben benéz a boltokba, és arra gondol, mi mindent lehetne ezen a pénzen vásárolni, de meg azért is, mert ilyenkor korábban mentem haza, mint más napokon - szóval szombat esténként Micawberné szívfacsaró vallomásokkal avatott be bizalmas ügyeibe; s ezt megismételte vasárnap reggel is, amikor az előző nap vásárolt tea- vagy kávéadagomat kavargattam egy eredetileg borotválkozásra használt csészében, s éppen hozzá akartam látni késői reggelimhez. Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Micawber úr heves zokogással kezdje ezeket a szombat esti beszélgetéseket, s néhány órával később vidáman énekelje azt a nótát, melyben Jack ujjongva kürtöli világgá, hogy bájos Nancyja milyen boldoggá teszi. Hányszor voltam tanúja, hogy könnyes szemmel jött haza, és ült le vacsorázni, kijelentve, hogy most már nincs más hátra, mint a börtön; de mire lefeküdt, már azt számolgatta, mibe kerülne a házhoz üvegezett erkélyeket építeni abban az esetben, ha "adódik valami", ami egyébként a kedvenc kifejezése volt. És Micawberné szakasztott olyan volt, mint ő.

Az egyhangú barátság furcsa fajtája alakult ki köztem és Micawberék közt, melynek alapja, azt hiszem, körülményeink rokonsága lehetett, függetlenül attól a szinte nevetséges aránytalanságtól, melyet éveink száma tükrözött. De sohasem engedtem magam rábeszélni arra, hogy meghívásukat elfogadva, asztalukhoz üljek, és bármit is egyem vagy igyam abból, ami az övék (tudva, hogy mennyi bajuk van a mészárossal meg a pékkel, s hogy sokszor bizony maguknak sem jut elegendő), míg végre sor került arra, hogy Micawberné teljesen bizalmába fogadjon. Ez egy este, a következő módon történt:

- Copperfield úrfi - mondta Micawberné -, én már nem tekintem magát idegennek, és ezért minden tartózkodás nélkül elárulom, hogy Micawber úr pénzügyi helyzete válságosra fordult.

Elszorult a szívem, ahogy ezt hallottam, és végtelen együttérzéssel néztem az asszony vörösre sírt szemébe.

- Egy csöppnyi eidami sajtmaradékon kívül, ami igazán nem elegendő egy sokgyerekes család étvágyának kielégítésére - mondta Micawberné -, a szó szoros értelmében egy morzsányi sincs az éléskamrában semmiből. Még a szülői házban megszoktam, hogy éléskamráról beszéljek, amikor a papámnál meg a mamámnál éltem, s most szinte önkéntelenül használom ezt a szót. Valójában azt akarom mondani, hogy egy falatnyi ennivaló sincs a házban.

- Jóságos ég! - kiáltottam fel aggódva.

A hetibéremből volt még két-három shilling a zsebemben - s ebből gondolom, hogy ez a beszélgetés alighanem egy szerdai napon zajlott le; gyorsan elővettem a pénzt, és szívdobogva könyörögtem Micawbernének, hogy fogadja el tőlem kölcsönképpen. Ám a hölgy megcsókolt, és nem nyugodott, amíg a pénzt vissza nem tettem a zsebembe. Kijelentette, hogy erről szó sem lehet.

- Nem, kedves Copperfield úrfi - mondta -, erre még gondolni sem szabad! De mivel maga a koránál sokkal megfontoltabb, egy másfajta szívességet tehetne nekem, ha éppen akarja. Olyan szívességet, amelyet hálásan elfogadnék.

Esedeztem, mondja meg, mi legyen az.

- Az ezüstneműt magam adtam tovább - mondta Micawberné. - Hat kávéskanalat, két sótartót és egypár cukortartót különböző időpontokban, titokban elvittem, és saját kezűleg csaptam zálogba. De az ikrek nagyon lekötnek; s különben is nekem, aki még jól emlékszem arra, hogyan éltem a papa és a mama mellett, ezek a pénzügyi műveletek rettentő kínosak. Pedig van itt még néhány apróság, amitől meg tudnánk válni. Viszont Micawber úr olyan érzékeny lelkületű, hogy ő maga semmi körülmények közt sem tudná elintézni. Clickett pedig (így hívták a dologházból átvett mindeneslányt) olyan közönséges gondolkodású, hogy túl sokat engedne meg magának, ha ilyen bizalmas feladatot kapna tőlem. Ezért, Copperfield úr, ha megkérhetném rá...

Most már megértettem, mit akar tőlem Micawberné. Azt feleltem neki, hogy készséggel állok rendelkezésére. Még aznap este munkához láttam, és sikerült több ingóságot pénzzé tennem; s ettől kezdve hasonló expedícióra indultam majdnem minden reggel, mielőtt elfoglaltam munkahelyemet a Murdstone és Grinby cégnél.

Micawber úr néhány könyvet tartogatott a kis komód tetején, melyet könyvtárának nevezett; először ezek vándoroltak el a házból. Egyenként vittem el őket egy könyvárushoz a City Roadra - ennek az utcának egy részén, a házunk közelében, akkoriban jóformán csakis könyvárusok és madárkereskedők boltjai sorakoztak -, s eladtam akármilyen kis összegért, amit hajlandó volt megadni. Ez a könyvárus, aki bódéja mögött egy kis házban lakott, minden este berúgott, miért is felesége minden reggel szenvedélyesen pörölt vele. Nemegyszer, ha túl korán értem oda, tanúja voltam, amint összecsukós ágyában ült, friss sebhellyel a homlokán vagy kék foltokkal a szeme alatt, melyek elárulták éjszakai kicsapongásait (attól tartok, kapatos állapotban nagyon kötekedő volt), vagy remegő kézzel igyekezett a padlón szétszórt ruhái zsebéből a szükséges shillingeket kihalászni, míg a felesége letaposott sarkú cipőben, csecsemőjével a karján ott állt mellette, s szüntelenül szidta-csepülte, egy percre sem hagyta abba. A könyvárus néha minden pénzét elvesztette, s ilyenkor arra kért, jöjjek el másnap újra; de a feleségénél mindig akadt valamicske pénz - alighanem tőle szedte el, amíg részeg volt -, és suttyomban mindig megkötöttük az üzletet odakünn, miközben együtt mentünk le a lépcsőn.

Csakhamar törzsvendég lettem a zálogházban is. A főnök úr, aki a pult mögött intézte az ügyeket, jól szemügyre vett, és kitüntetett figyelmével. Emlékszem, gyakran felmondatta velem egy-egy latin főnév vagy melléknév deklinációját, vagy egy-egy ige konjugációját, miközben a kölcsönt lebonyolította. Odahaza aztán Micawberné mindig egy kis lakomát csapott, rendszerint este; s még ma is emlékszem, ezek a lakomák milyen különlegesen ízletesek voltak.

Végül azonban Micawber úr pénzügyi helyzete csakugyan válságosra fordult. Egy kora reggel letartóztatták, és elvitték az adósok börtönébe, a King's Bench fogházba, Southwarkban. Mikor kilépett a kapun, azt mondta nekem, hogy most aztán lesújtott rá Isten haragja - igazán azt hittem, mindjárt megszakad a szíve, s az enyém is. De később megtudtam, hogy déltájban már vígan gurította a golyót a fogház tekepályáján.

Úgy volt, hogy letartóztatása után az első vasárnap meglátogatom, és vele ebédelek. Elmagyarázták, hogy keressek meg egy ilyen meg ilyen teret, s amikor majdnem odaértem, találok majd egy másik ilyen teret, s amikor majdnem eljutottam oda, látok majd egy udvart, azon át kell vágnom, és egyenesen továbbtartanom, amíg bele nem ütközöm egy kulcsos porkolábba. Az utasításnak pontosan eleget tettem; amikor végre megpillantottam a porkolábot (én szerencsétlen kis kölyök), és eszembe jutott, hogy amikor Roderick Random az adósok börtönébe került, volt ott egy ember, akinek minden ruházata csak egy ócska pokróc volt - a porkoláb alakja elmosódott könnyben úszó szemem előtt, és szívem a fülemben dobolt!

Micawber úr már várt rám odabenn, a kapu mögött. Felmentünk a szobájába (majdnem a legfelső emeletre), és jól kisírtuk magunkat. Emlékszem, ünnepélyesen a lelkemre kötötte, hogy okuljak az ő sorsán; s jegyezzem meg jól, ha egy embernek évi húsz font a jövedelme, de csak tizenkilenc fontot, tizenkilenc shillinget és hat pennyt költ, biztos, hogy boldog ember lesz, ám ha húsz fontot és egy shillinget költ, boldogtalanság vár rá. Ezek után kölcsönkért tőlem egy shillinget portersörre, és az összegről utalványt írt alá, hogy Micawberné váltsa be; azzal el is tette zsebkendőjét, és már felvidult.

Ott ültünk a kis kályhánál, melynek rozsdás rostélyára egy-egy téglát állítottak jobbról és balról, hogy kevesebb szenet fogyasszon; amíg meg nem érkezett Micawber úr szobatársa, egy másik adós, a sütőházból az ürücombbal, melyet részvénytársasági alapon fogyasztottunk el hárman. Előbb azonban felküldtek Hopkins "kapitányhoz" a fölöttünk levő szobába. Micawber úr üdvözletét küldte Hopkins kapitánynak azzal a kérelemmel, adjon kölcsön egy kést meg egy villát, és küldje le fiatal barátjával, vagyis velem.

Hopkins kapitány ide is adta a kést meg villát, és tiszteletét küldte Micawber úrnak. Csöpp kis szobájában egy roppant piszkos hölgyet láttam és két hervatag leányzót, a kapitány leányait; hajuk olyan volt, mint a szénaboglya. Arra gondoltam, milyen jó, hogy csak kést és villát kell kölcsönkérnem a kapitánytól, nem pedig a fésűjét. Mocskosság dolgában a kapitány túltett mindenkin; óriási pofaszakállt viselt és egy hihetetlenül ócska, barna nagykabátot, más kabát nem volt alatta. Láttam a fekvőhelyét is a sarokban felgöngyölve; s ahány tányérja, tálja, fazeka volt, egész konyhafelszerelését egy polcon tartotta. Azt is kitaláltam (tudja isten, miből és miképpen), hogy noha a két boglyas fejű leány Hopkins kapitány édesgyermeke, a mocskos hölgy nem a hites felesége Hopkins kapitánynak. Mindössze néhány percig álldogáltam félénken a kapitány küszöbén; mégis úgy jöttem le, hogy mindezt tudtam róla, olyan biztosan, mint ahogy kezemben a kést meg villát szorongattam.

Végül is egészen jól megebédeltünk, amúgy cigányosan, de kellemesen. A kést és villát kora délután visszavittem Hopkins kapitánynak, aztán hazamentem, hogy elmeséljem Micawbernének látogatásom történetét, és megnyugtassam vele. Amikor hazaérkeztem, Micawberné rögtön elájult, mihelyt megpillantott. De csakhamar egy korsó tojáspuncsot készített, hogy tartsa bennünk a lelket, mialatt megbeszéljük a nap történetét.

Nem tudom, a lakás berendezését miképpen adták el a család felsegélyezésére, és azt sem, hogy ki adta el - én nem, annyi bizonyos. De tény, hogy eladták, és el is vitték egy bútorszállító kocsin, kivéve az ágyat, néhány széket meg a konyhaasztalt. Ezekkel az ingóságokkal, hogy úgy mondjam, letáboroztunk a kiürített Windsor Terrace-i ház két nappali szobájában, Micawberné, a gyerekek, az Apátlan Anyátlan Árva meg én; s ebben a két szobában tartózkodtunk éjjel-nappal. Fogalmam sincs, meddig tartott ez, de úgy rémlik, hosszú ideig. Végül aztán Micawberné elhatározta, hogy beköltözik a börtönbe, ahol Micawber úrnak sikerült saját szobát szereznie. Így hát a lakás kulcsát elvittem a háztulajdonosnak, aki nagyon örült, hogy megkapta; az ágyakat pedig átszállították a King's Bench fogházba, kivéve az enyémet; az én részemre ugyanis egy szobácskát béreltek az említett intézmény falain kívül, de a szomszédságában, aminek nagyon örültem, mivel bajainkban annyira összeszoktunk Micawberékkel, hogy nehezünkre esett volna elszakadnunk egymástól. Az Árvát is sikerült elhelyezni valami olcsó szálláson, ugyancsak a közelben. Az én új fészkem csendes kis padlásszoba volt, lejtős mennyezettel és szép kilátással egy fatelepre. Amikor szobácskámat elfoglaltam, valóságos paradicsomnak véltem, különösen Micawber úrra gondolva, kinek pénzügyi helyzete most már csakugyan válságos fordulathoz érkezett.

Közben az egész idő alatt ugyanazt az alantas munkát végeztem a Murdstone és Grinby cégnél, mint kezdetben, ugyanabban az alpári társaságban és az igazságtalan megaláztatás ugyanolyan fájó érzésével. De nem kötöttem ismeretséget senkivel - és ez kétségtelenül a javamra vált -, nem beszélgettem senkivel a sok suhanc közül, akit naponta láttam, amikor dolgozni mentem, és munkából hazatértem, vagy délidőben, amikor az utcákon kószáltam. Véges-végig ugyanazt a titkolt boldogtalanságot hordoztam szívemben, de magányosan, dacosan, csupán önmagamra utaltan. Az egyetlen változás, amelyre emlékszem, abból állt, először is, hogy egyre jobban lerongyolódtam, másodszor pedig, hogy Micawber úr és Micawberné gondjai most már kevésbé nehezedtek rám; ugyanis néhány rokonuk vagy ismerősük magára vállalta, hogy jelenlegi szorult helyzetükben megsegíti őket; így aztán tulajdonképpen gondtalanabbul éltek a börtönben, mint hosszú idő óta idekint. Ez idő tájt többnyire velük reggeliztem, valami megállapodás alapján, melynek részleteit már elfelejtettem; azt sem tudom már, hány órakor nyitották ki a börtön kapuját, hogy bemehessek; de azt tudom, hogy gyakran már hat órakor talpon voltam, s közben kedvenc lebzselőhelyem a régi London Bridge volt; a híd egyik kőbeugrójában szoktam üldögélni, onnan figyeltem a járókelőket, vagy a korláton keresztül a napot, amint a vízben tükröződik, és aranyos lángot gyújt a Monument tetején. Az Apátlan Anyátlan Árvával is ott találkoztam néha, s akkor csodálatos történeteket meséltem neki a rakpartról meg a Towerről; hogy miket találtam ki, már nem tudom, de akármi volt is, remélem, magam is elhittem. Esténként többnyire visszamentem a börtönbe, és fel-alá sétálgattam Micawber úrral a nagy udvaron, vagy kaszinót játszottam Micawbernével, és hallgattam a papáról meg a mamáról szóló visszaemlékezéseit. Sejtelmem sincs róla, vajon Murdstone úr tudta-e, hol járok; a Murdstone és Grinby cégnél sohasem beszéltem róla senkinek.

Micawber úr pénzügyei, bár túljutottak már a válságon, még mindig eléggé rosszul álltak egy bizonyos "szerződés" következtében, melyet akkoriban gyakran hallottam emlegetni; mai eszemmel úgy képzelem, ez a szerződés nem lehetett más, mint valami korábbi egyezség, melyet Micawber úr a hitelezőivel kötött, akkor még annyira nem értettem, hogy emlékszem, összetévesztettem bizonyos ördögi pergamenekkel, amelyek állítólag nagyon elterjedtek Németországban a régi időkben. Végül azonban mintha sikerült volna ezt az okmányt valami módon az útból eltávolítani; annyi bizonyos, hogy nem tekintették többé zátonynak, amelyen minden hajó megfeneklik. Micawberné közölte velem, hogy "az ő családja" a következőképpen döntött: Micawber úr kérje szabadlábra helyezését a fizetésképtelen adósokra vonatkozó törvény értelmében. Ezen az alapon, mondta az asszony, reméli, hogy az urát hat héten belül kiengedik.

- Akkor pedig - mondta Micawber úr, aki jelen volt ezen a beszélgetésen - nem kételkedem benne, hogy Isten segítségével talpra állok még, és egészen új életet kezdhetek, feltéve, hogy... ha... szóval, ha valami adódik.

Hogy semmi fontosat el ne mulasszak, megemlítem még, hogy Micawber úr ez idő tájt felterjesztést szerkesztett, melyben arra kérte a parlamenti Alsóházat, hogy változtassa meg az adósok börtönére vonatkozó törvényt. Ezt a kis emléket azért rögzítem itt le, mert például szolgál önmagam számára, s megvilágítja, miképpen illesztettem be régi olvasmányaimat megváltozott életembe, s miképpen találtam ki a magam részére mindenféle történeteket az utcákról, járókelőkről, férfiakról, asszonyokról; s hogy jellememnek, mely önéletrajzom során, azt hiszem, akaratlanul is kibontakozik, legfőbb vonásai hogyan kezdtek már akkor is fokozatosan kialakulni.

Volt a börtönben egy klub is, ahol Micawber úr mint igazi úriember nagy tekintélyre tett szert. Micawber úr itt fejtette ki először a parlamenti felterjesztés eszméjét, és a klub lelkesen magáévá tette. Mire Micawber úr (aki igazán jóindulatú ember volt, és csupa buzgóság, mihelyt nem a saját dolgát kellett kalapálni, és a legboldogabb lény a világon, ha olyasmivel foglalkozhatott, amiből soha semmiféle haszna nem lehet) tüstént nekilátott a szövegezésnek, kidolgozta, megfogalmazta, egy óriási árkus papirosra letisztázta, kiterítette az asztalra, s kitűzött egy időpontot, amikor a klub minden tagja, és egyáltalában a börtön falai közt bárki, ha kedve tartotta, felmehetett a szobájába, hogy a felterjesztést aláírja.

Amikor fülembe jutott a készülő ceremónia híre, rettentően szerettem volna látni, hogyan vonulnak fel a börtön lakói sorra, ámbár legtöbbjüket már ismertem, és ők is engem. Ebből a célból a Murdstone és Grinby cégtől egyórai kimenőt kértem, és letelepedtem a szoba egyik sarkában. Nemsokára beállítottak a klub oszlopos tagjai, ahány csak befért a kis szobába úgy, hogy még mozogni is lehessen. Felsorakoztak Micawber úr támogatására a felterjesztés előtt, míg régi barátom, Hopkins kapitány (aki az ünnepélyes alkalom tiszteletére megmosakodott) az irat mögött foglalt helyet, hogy felolvassa mindenkinek, aki még nem ismerné a tartalmát. Azután kitárták az ajtót, és beözönlött a köznép, de csak egyenként; hosszú libasorban várakoztak az ajtó előtt, míg egy-egy ember belépett, aláírta a felterjesztést, és eltávozott. Hopkins kapitány minden soron következő embertől megkérdezte:

- Olvasta már?

- Nem.

- Kívánja hallani?

Ha az illető gyengeségében a legkisebb jelét is adta annak, hogy hajlandó meghallgatni, Hopkins kapitány harsány, csengő hangon felolvasta neki elejétől végig, egyetlen szót sem hagyott ki. A kapitány szívesen elolvasta volna húszezerszer is, ha akad húszezer ember, aki kész meghallgatni. Emlékszem, hogy az efféle mondatokat, mint "a parlamentben egybegyűlt választott képviselők szíves figyelmébe", vagy "alulírottak azon alázatos kérelemmel járulunk a tisztelt Ház elé", vagy "Őfelsége, legkegyesebb uralkodónk legszerencsétlenebb alattvalói" - olyan élvezettel ropogtatta, ízlelgette, mintha valóságos valami lenne a szájában, aminek pompás zamata van. Micawber úr arcán fel lehetett fedezni a szerzői hiúság jeleit, miközben a kapitányt hallgatta, és a szemközti falba vert szögeket nézegette (nem túlságos figyelemmel).

Ballagtam Southwark és Blackfriars közt naponta ide-oda, ebédidőmben sötét sikátorokban ténferegtem, melyeknek kövei talán még most is magukon viselik gyermeki lábam nyomát, s el-eltűnődtem, vajon hányan élnek még abból a seregből, mely újra meg újra felvonul előttem Hopkins kapitány szavának visszhangjára! Ha gondolataim visszaszállnak ifjúságom ólomlábon vánszorgó, gyötrelmes napjaiba, azon töprengek, vajon a történetekből, melyeket az ilyen emberek számára kitaláltam, mennyi lebeg képzelet szülte ködfátyolként az emlékezetemben megőrzött valóságos tények fölött? Ha a régi utcákon járkálok, nem is csodálkozom, ha úgy rémlik nekem, hogy egy regényes lelkű, ártatlan fiú lépeget előttem, fájó szívvel, szánakozva nézem őt, aki ilyen élményekből és csúf tapasztalatokból építette fel képzelete világát!