Tizenhetedik fejezet

S van olyan arc, amely álcátlanul
Mutatja a szív minden szenvedélyét;
Remény, Szerelem, gyöngéd Szánalom.
Mind kristálytisztán tükröződik rajta;
Máskor a külső csak ravasz palást,
Amit hideg tapasztalás adott
A szándékra, hogy rejtse fondorát.

                                                  Duo

A tiszt akivel Dunwoodie kikísértette a házalót, átadta foglyát a dragonyosok ügyeletes őrmesterének. Wharton kapitány ajándéka nem volt hatástalan: a fiatal hadnagy szeme előtt valamiféle táncba kezdtek a tárgyak, s meggyőzték afelől, hogy alvással kell helyreállítani testi egyensúlyát. Miután a lelkére kötötte az őrmesternek, hogy a lehető legéberebben vigyázzon a fogolyra, a fiatalember beburkolózott köpenyébe, végignyúlt egy padon a kandalló előtt, és csakhamar élvezhette is a pihentető álmot. Az épület hátsó falához, teljes hosszában, egy durván ácsolt fészer illeszkedett; ennek egyik végét leválasztották, s az így keletkezett kamrában helyezték el a kisebb gazdasági szerszámokat. A törvénytelen idők azonban minden értékes tárgyat elhordtak már belőle, s amikor a csapat megérkezett, a szemfüles Betty Flanagan ezt a helyiséget szemelte ki árucikkeinek raktárául, valamint saját személyének szentélyéül. A csapat tartalék fegyvereit és a poggyászokat is itt helyezték el, s a fészerbe strázsát állítottak, hogy vigyázzon mindeme kincsekre és a főhadiszállás hátsó oldalának biztonságára. Egy másik katona, aki az épület közelében posztolt, s a tisztek lovait tartotta szemmel, a kamra előtti térséget is áttekinthette; s mivel a helyiségnek nem volt ablaka, sem másféle nyílása az ajtón kívül, a gondos őrmester úgy vélte, hogy a legcélszerűbben itt helyezheti el foglyát a kivégzésig. Ebben az elhatározásában különböző meggondolások vezérelték Hollister őrmestert; először is az, hogy a markotányosnő nem tért vissza a szobájába - tudniillik a konyhai tűzhely előtt feküdt, azt álmodta, hogy a csapat éppen támadni indul, s a tulajdon orrának harsogását összetévesztette a rohamozó virginiaiak kürtjeivel. A másik okot abban a felfogásban kell keresnünk, melyet az őrmester életről és halálról vallott; az egész csapat tisztelte érte s példásan tiszta lelkű és istenfélő embernek tartotta. A veterán már elmúlt ötvenéves, és ennek az időnek a felét fegyverben töltötte. A szeme előtt hirtelen lesújtó halál gyakori képe egészen más erkölcsi hatást tett rá, mint amelyet általában szoktak az efféle jelenetek; s nemcsak a legállhatatosabb, de a legmegbízhatóbb katonája is lett a csapatának. Lawton kapitány azzal jutalmazta hűségét, hogy őt vette maga mellé ordonáncul.

Az őrmester szótlanul kísérte Birchöt a kiszemelt börtön felé; mikor odaértek, egyik kezével feltárta az ajtót, a másikkal pedig odatartotta lámpását, hogy a házaló beláthasson a börtönébe. Azután leült egy hordóra, amely Betty kedvenc italát tartalmazta, s intett Birchnek, hogy ő is foglaljon helyet egy másikon. A lámpást letette a földre, merően a szemébe nézett a fogolynak, s így szólt:

- Úgy látom, férfimód akarsz szembenézni a halállal; olyan helyre hoztalak, ahol nem zavar senki, s nyugodtan magadba szállhatsz, és elrendezheted a gondolataidat.

- Ijesztő hely, ha arra gondolok, hogy itt kell felkészülnöm a végre - mondta Harvey, s révetegen körülnézett a kis börtönben.

- No - felelte a veterán -, ha egészben vesszük a dolgokat, nem sokat számít, hogy az ember hol szedi rendbe a gondolatait, mielőtt kiállna a másvilági szemlére. Van itt egy kis könyvem, bele szoktam olvasni, valahányszor csatára készülünk, s a nehéz pillanatokban mindig erős támaszt találtam benne. - E szavakkal kihúzott a zsebéből egy bibliát, és átnyújtotta a házalónak. Birch a szokásos tisztelettel vette át a kötetet; de üres arckifejezését és elkalandozó pillantását látva Hollister őrmesternek azt kellett hinnie, hogy felülkerekedett benne a rettegés. Ezért hát megpróbálta vigasztalni, ahogy tudta:

- Ha nyomja valami a szívedet, itt az alkalom, hogy megszabadulj tőle... ha ártottál valakinek, dragonyosi becsületszavamra ígérem, segíteni fogok, hogy jóvátehesd, amit vétettél.

- Kevesen vannak, akik sohasem vétettek senki ellen - mondta a házaló, réveteg szemét ismét a másik felé fordítva.

- Igaz... a bűn a természettől fakad; de néha megesik, hogy olyasmit követ el az ember, amit máskor kegyetlenül megbán. Akinek valami súlyos bűn terheli a lelkiismeretét, igyekszik megszabadulni tőle, mielőtt a halálba menne, ezen nincs mit csodálkozni.

Harvey közben alaposan szemügyre vette a helyiséget, amelyben az éjszakát kellett töltenie, s látta, hogy nincs mód a szökésre. De mivel az összes érzések közül a remény hagyja el legutoljára az emberi szívet, a házaló figyelmesebben kezdte vizsgálni a dragonyost, s olyan áthatóan meredt a napbarnította vonásokra, hogy Hollister őrmester önkéntelenül is lesütötte a szemét, amikor találkozott a fogoly ijesztő pillantásával.

- Engem arra tanítottak, hogy bűneim terhét bármikor letehetem a Megváltó lába elé - mondta Harvey.

- Úgy van... ezt mindenki tudja - felelte a másik -, de azért igazságot is kell tenni, valahányszor csak lehet. Nehéz idők járnak ebben az országban, amióta kitört a háború, és sok ember elbúcsúzhatott a jogos tulajdonától. Néha még a törvényes zsákmányrészemet is nehezemre esik összeegyeztetni a lelkiismeretemmel.

- Ez a két kéz - mondta a házaló, felmutatva hosszú, sovány ujjait - éveket töltött nehéz munkával, de lopással egy pillanatot sem.

- Jó, ha úgy van - felelte a derék katona -, ebben bizonyára nagy vigaszt találsz most. Három nagy bűn létezik, s ha az ember ettől a háromtól tisztán tudja tartani a lelkiismeretét, akkor Isten kegyelmével remélheti, hogy a szentek előtt megállja majd a helyét a mennyei szemlén: lopás, gyilkolás, hűtlen szökés a nevük.

- Istennek hála! - mondta hévvel Birch. - Egyetlen felebarátomnak sem oltottam ki soha az életét.

- Aki törvényes csatában követ el emberölést, az csak a kötelességét teljesíti. Ha rossz ügyért harcol, akkor a bűn a nemzetre száll vissza, s az ember az egész néppel együtt kapja meg a büntetését; de hidegvérű gyilkosság főbenjáró bűn Isten előtt, akárcsak a hűtlen szökés.

- Sohasem voltam katona, tehát nem is szökhettem meg soha - mondta a házaló, bánatos tartásban a kezére támasztva arcát.

- Nemcsak az a hűtlenség, ha valaki elhagyja a zászlót, habár kétségkívül az a legrosszabb fajtája; hűtlenül viselkedik az is, aki a szükség órájában elpártol hazájától.

Birch most a két kezébe temette arcát, és egész teste megremegett; az őrmester alaposan szemügyre vette, de a jó érzés csakhamar elfojtotta benne az ellenszenvet, és szelídebb hangon beszélt tovább:

- Azért mégis úgy hiszem, az ilyen bűnre van bocsánat, ha őszintén megbánják; s nem sokat számít, hogy hol és mikor hal meg az ember, ha keresztényhez és férfihoz illően fogadja a halált. Azt tanácsolom, mondd el az imádat, aztán pihend ki magad, hogy te is úgy fogadhasd, ahogy mondtam. Kegyelmet nem remélhetsz, mert a legszigorúbb parancsokat kaptuk Singleton ezredestől, hogy bárhol kerülsz is az utunkba, végezzünk veled. Bizony, téged már nem menthet meg semmi.

- Igazat beszélsz! - kiáltotta Birch. - Most már késő... magam pusztítottam el egyetlen mentségemet. De ő legalább igazságot szolgáltat majd az emlékemnek.

- Miféle mentséget? - kérdezte az őrmester, akiben feltámadt a kíváncsiság.

- Semmit - felelte a házaló, visszanyerve önuralmát, és elrejtve arcát az őrmester fürkésző pillantása elől.

- És ki az az ő?

- Senki - morogta Harvey, s látszott, hogy most már egy szót sem lehet kihúzni belőle.

- Semmi és senki együttvéve se tesz ki valami sokat - mondta az őrmester; felállt és távozni készült. - Feküdj le Mrs. Flanagan pokrócára, és aludj egy kicsit; reggel időben bejövök érted, és szívem mélyéből kívánom, bárcsak a segítségedre lehetnék valamiben, mert nem szívesen látom, ha felkötnek valakit, mint a kutyát.

- Akkor megmenthetsz ettől a gyalázatos haláltól! - kiáltotta Birch talpra ugorva, és megragadva a dragonyos karját. - Ó, mit nem adnék érte jutalmul!

- Hogyan? - kérdezte a meglepett őrmester.

- Nézd - mondta a házaló, előkotorva néhány guineát -, ez semmi ahhoz képest, amivel megajándékoználak, ha segítenél a szökésben.

- Ha te volnál az az ember, akinek a képmását kiverték azon az aranyon, akkor sem mocskolnám be magamat ilyen bűnnel - felelte az őrmester, és megvetően eldobta a pénzt. - Itt hagylak, szerencsétlen, békülj meg Istennel: most már csak Ő lehet a segítségedre.

Az őrmester felvette a lámpát, s egy kissé méltatlankodva magára hagyta a házalót, hadd tűnődjék szomorú sorsán. Birchön hirtelen erőt vett a csüggedés; kétségbeesetten lerogyott Betty vackára, míg az őrmester odament az őrszemekhez, s ellátta őket a fogolyra vonatkozó utasításokkal.

Hollister a következő kijelentéssel fejezte be a fészerben strázsáló katonához intézett szavait: - Az életed rajta, hogy ne szökjék meg innét. Holnap reggelig senki át nem teheti a lábát ezen a küszöbön, se be, se ki.

- De a parancs úgy szólt, hogy a markotányosnő szabadon járkálhat ki is, be is.

- Jó, őt átengedheted; de vigyázz, hogy ez a ravasz házaló ki ne szökjön valahogy a szoknyája ráncai között. - Ezzel tovább sétált, és hasonló utasításokat adott a többi őrszemnek is, aki a közelben posztolt.

Az őrmester távozása után egy ideig néma csend honolt a házaló sivár börtönében; végül az ajtó előtt álló dragonyos meghallotta a fogoly hangos lélegzését, amely csakhamar egyenletessé vált, mint a mélyen alvóké. Az őrszem tovább járkált fel s alá, azon morfondírozva, milyen közömbös lehet az élet a fogolynak, ha még a sír szélén is képes elaludni. Harvey Birch neve azonban oly régóta táplálta a gyűlöletet a csapat minden egyes katonájában, hogy az őrszem gondolataiba a legcsekélyebb szánalom sem vegyült; az őrmester ugyan emberségesen és szelíden bánt a fogollyal, de rajta kívül talán senki sem akadt a dragonyosok között, aki hasonló jóindulatot tanúsított volna iránta, vagy ne dobta volna vissza a felajánlott pénzt, akárcsak a veterán, bár valószínűleg kevésbé nemes okokból. Az ajtó előtt őrködő katonát elfogta valamiféle csalódás és kielégítetlen bosszúvágy attól a körülménytől, hogy neki virrasztania kell, míg a fogoly békésen alszik odabent, és látszólag teljes közönnyel tekint a legsúlyosabb büntetés elé, melyet a katonai törvények kiszabnak rá, miután annyiszor elárulta a szabadság és Amerika ügyét. Nemegyszer kedve lett volna megzavarni a házaló nyugalmát holmi csípős szavakkal és szidalmakkal, de végül mégiscsak visszatartotta a fegyelem, s valami titkos szégyenérzet, amellyel e durva cselekedetnek még a gondolata is eltöltötte.

Tűnődéseinek azonban csakhamar véget vetett a markotányosnő megjelenése; támolyogva lépett ki a konyhából nyíló ajtón, és ezernyi átkot szórt a tisztiszolgákra, akik tréfálkoztak és nem hagyták szundítani a tűzhely előtt. Az őrszem jól ismerte ezeket az átkokat, és pontosan megértette belőlük, hogy miről is van szó, de hiába próbált szóba elegyedni a feldühödött asszonnyal, minden igyekezete kudarcot vallott; így aztán végül is beengedte a szobájába, bár nem tudta közölni vele, hogy ott már van valaki. Hallatszott, amint Betty termetes személye lehuppan az ágyra, azután csend támadt, majd ismét felhangzott Harvey lélegzése, és néhány pillanat múlva megint olyan hangossá vált, mintha mi sem történt volna. Ebben a pillanatban érkezett meg a váltás. Az őrszem, akit felbosszantott a házaló közönye, továbbadta utasításait a soros strázsának, majd távozóban még visszakiáltott:

- Rajta, John, táncra perdülhetsz, ha fázol: hallod a kémet, hogy fújja máris a talp alá valót? Fogadok, nem telik bele sok idő, és Betty is rázendít a magáéra.

Az őrszakasz hangos nevetéssel fogadta ezt a tréfát, majd a katonák tovább haladtak, hogy elfoglalják kijelölt helyüket. E pillanatban kinyílt a börtön ajtaja, Betty ismét megjelent, és botorkálva visszaindult előbbi nyugvóhelyére.

- Állj - mondta az őrszem, elkapva a ruháját -, biztos, hogy a kém nem bújt meg valahol a zsebedben?

- Nem hallod, hogy horkol a zsivány a szobámban, te koszos gazember? - sziszegte Betty, és egész teste remegett a dühtől. - És így bántok el egy tisztességes asszonnyal? Férfit raktok be hozzá éjszakára, nyomorultak?

- Ej, olyan embert nyugodtan befogadhatsz, akit reggel úgyis felakasztanak. Hiszen alszik már, nem hallod? Holnap aztán még hosszabb álomra szenderül.

- El a kezekkel, bitang! - kiáltotta a markotányosnő, elengedve egy kisebb palackot, amelyet a dragonyosnak sikerült kicsavarnia a kezéből. - Megyek Jack kapitányhoz, s megkérdem tőle, úgy szól-e a parancs, hogy egy akasztófáravaló kémet dugjanak a szobámba; az ám, éppen az özvegyi ágyamba, te tolvaj!

- Csend legyen, vén Jezabel! - mondta nevetve a katona, miután levette száját a palackról, hogy lélegzethez jusson. - Még felébreszted a gentlemant... csak nem akarod megzavarni valakinek az utolsó álmát?

- Mindjárt felébresztem Jack kapitányt, te utolsó lókötő, s idehozom, hogy igazságot tegyen: majd ő ellátja a bajotokat, amiért így bántok egy tisztességes özvegyasszonnyal, ti martalócok!

E szavak után, melyre az őrszem csak harsány nevetéssel válaszolt, Betty dülöngélve megkerülte az épület végét, s kedvencének, John Lawton kapitánynak a szállása felé tartott, hogy elébe terjessze panaszát. Az éjszaka folyamán azonban sem a kapitány, sem az asszony nem jelentkezett többé, s más események sem háborgatták újra a pihenő Harveyt, aki az egymást váltogató őrszemek elképedésére nyugodtan lélegzett tovább, mintha szántszándékkal fitogtatná, hogy a bitófa árnyéka sem tudja megzavarni az álmát.

Tizennyolcadik fejezet

Egy Dániel ítélt, egy Dániel!
Hogy tisztellek, ifjú, tudós bíró!

                    Shakespeare: A velencei kalmár
                    (Vas István fordításából)

A skinnerek sietve követték Lawton kapitányt abba az irányba, ahol katonái tanyáztak. Lawton minden alkalommal oly buzgón szolgálta az ügyet, amelynek harcosa lett, annyira semmibe vette a veszélyt, ha szembekerült az ellenséggel, s a magatartása és szigorú arca általában oly félelmetessé tette, hogy mindeme tulajdonságai következtében a hír többé-kevésbé másként beszélt róla, mint a csapatáról. Vakmerőségét vadságnak hitték, s heves buzgalmát vele született kegyetlenségnek. Dunwoodie-t viszont egy-két irgalmas cselekedete, jobban mondva aggályos igazságszolgáltatása miatt sokan elnézőbbnek tartották, mint amilyen a valóságban volt. Kevés emberről mondható el, hogy a közösség elítélő vagy elismerő véleményét pontosan olyan mértékben élvezi, mint amennyire kiérdemelte.

Az őrnagy előtt a bandavezért némileg feszélyezte az az érzés, amely a bűnt mindig elfogja az erény jelenlétében; mihelyt azonban kiléptek a házból, úgy hitte, hogy egy rokonlélek vette védőszárnyai alá. Lawton merev arca többnyire megtévesztette azokat, akik nem ismerték közelebbről, s a csapatában szállóigeként járt az a mondás, hogy "ha a kapitány nevet, annak mindig büntetés a vége." A bandavezér tehát közelebb húzódott a dragonyos tiszthez, és megpróbált bizalmas társalgásba kezdeni vele.

- Mindig jó, ha az ember meg tudja különböztetni a barátait az ellenségtől - mondta a félhivatalos martalóc.

Erre a bevezető megjegyzésre a kapitány csak egy morgással válaszolt, amit a másik beleegyezésnek is tarthatott.

- Azt mondják, Washington igen jó véleménnyel van Dunwoodie őrnagyról, vagy nem? - kérdezte a skinner, nem annyira érdeklődő, mint inkább kételkedő hangon.

- Mondják.

- Márpedig ebben a megyében sok olyan híve van a kongresszusnak - folytatta a rabló -, aki jobb szeretné, ha egy másik tiszt volna a lovasok parancsnoka; én például, ha önként megkaphatnám egy-egy szakasz támogatását, sokszor olyan jelentős szolgálatokat tehetnék az ügynek, amikhez képest a házaló elfogása igazán semmiség lenne.

- Csakugyan?! Éspedig?

- S ami azt illeti, a parancsnok legalább annyi hasznot húzhatna a munkából, mint mi, akik elvégezzük - tette hozzá a skinner.

- De hogyan? - kérdezte Lawton egy kissé türelmetlenül, és meggyorsította a lépteit, hogy távolabb kerüljenek a többiektől, s azok ne hallják a beszélgetést.

- Tudniillik a királyi vonalak közelében, épp a magaslati ágyúk alatt, nagyon jó zsákmányra tehetnénk szert, ha egy csapat megvédene bennünket De Lancey embereitől, és fedezné a visszavonulásunkat, nehogy King's Bridge felé el legyen vágva az út.

- Azt hittem, ez a vadászterület a cowboyok kizárólagos tulajdona.

- Ők is vadászgatnak rajta egy kicsit, de kímélniük kell azokat, akik hozzájuk tartoznak. Én már kétszer is jártam arrafelé, mert megegyeztem velük; az első alkalommal tisztességesen viselkedtek, de másodszor ránk támadtak, elkergettek bennünket, és ők maguk vették el a zsákmányt.

- Hát ez csakugyan nagy aljasság volt; nem is értem, hogyan társulhat egy becsületes ember ilyen csirkefogókkal.

- Egy részükkel muszáj megegyezni, különben elfoghatnának bennünket; de az igaz, hogy akiben nincs becsület, rosszabb az állatnál. Mit gondol, Dunwoodie őrnagyban meg lehet bízni?

- Úgy érti, hogy becsület szempontjából?

- Úgy, úgy; hiszen tudja, hogy Arnoldnak is nagyon jó volt a híre, amíg André őrnagyot el nem fogták.

- Hát én nem hiszem, hogy Dunwoodie képes lenne eladni magát, mint ahogy Arnold szerette volna; de azt sem hiszem, hogy ő lenne a legmegbízhatóbb ember egy olyan kényes vállalkozásban, mint amilyenről maga beszél.

- Nekem is pontosan ez a véleményem - jelentette ki a skinner olyan öntelt hangon, mely elárulta, hogy tökéletesen meg van elégedve az emberismeretével.

Közben odaértek egy jobbfajta tanyai házhoz, amelynek nagy méretű melléképületei az időkhöz képest eléggé jó karban maradtak. A csűröket a katonák foglalták el, míg a hosszú fészerekben, amelyek a hideg északi széltől óvták az udvart, a lovak kaptak helyet. Ez utóbbiak békésen ropogtatták az abrakot, hátukon a nyereggel és nyakukba vetve a kantárral, hogy a katonák minden késedelem nélkül felzablázhassák őket, és felpattanhassanak rájuk. Lawton bocsánatot kért egy pillanatra, és bement az épületbe. Nemsokára visszatért egy közönséges istállólámpával, és előre indult egy jókora gyümölcsös felé, amely három oldalról vette körül a házat. A banda szótlanul követte, abban a hiszemben, hogy a kapitány tovább akar tárgyalni az előbbi érdekes témáról, és olyan helyet keres, ahol nem hallgathatják ki őket.

A bandavezér közelebb lépett Lawtonhoz, és folytatta a beszélgetést, azzal a céllal, hogy még jobban elmélyítse kettejük között a bizalmat, s hogy a kapitánynak még kedvezőbb véleménye legyen az ő értelmi képességeiről.

- Mit gondol, a gyarmatok végül is legyűrik a királyt? - kérdezte, olyasféle fontoskodó arccal, mintha politikus volna.

- Hogy gyűrik-e? - visszhangozta ingerülten a kapitány, majd erőt vett magán, s így folytatta: - Természetesen. Ha fegyvert és pénzt kapunk a franciáktól, hat hónap alatt kikergethetjük a királyi csapatokat.

- Én is remélem, s akkor szabad kormányzatunk lesz, és mi, akik harcolunk érte, megkapjuk a jutalmunkat.

- Ó - kiáltotta Lawton -, senki sem vitathatja el a jogaikat; ezeket a hitvány torykat pedig, akik nyugodtan ülnek odahaza, és csak a farmjukkal törődnek, méltán sújtja majd a közmegvetés. Magának nincs farmja, ugyebár?

- Még nincs, de nagy balszerencse üldözne, ha nem szereznék egyet, mielőtt kitörne a béke.

- Helyes; mozdítsa elő saját érdekeit, s akkor egyúttal a haza érdekeit is előmozdítja; hangoztassa mindenütt a szolgálatait, és szidja a torykat: s a sarkantyúmat teszem egy rozsdás vasszeg ellenében, hogy végül is megyei elöljáró lesz magából.

- Nem gondolja, hogy Paulding emberei ostobán viselkedtek, amikor nem hagyták megszökni André őrnagyot? - kérdezte a skinner, aki a kapitány szavain felbátorodva most már félretett minden óvatosságot.

- Ostobán?! - kiáltotta Lawton, s keserűen felnevetett. - Bizony, ostobán viselkedtek: György király jobban megfizette volna őket, hiszen gazdagabb. Úrrá tette volna őket életük végéig. De hála Istennek, olyan a nép szelleme, hogy az már szinte csodálatos. Ágrólszakadt, nincstelen emberek úgy harcolnak, mintha az Indiák kincse függne a hűségüktől; nem mindenki olyan gazember, mint maga, különben már hosszú évek óta Anglia rabszolgái volnánk.

- Micsoda! - hördült fel a skinner, hátralépett, s a kapitány mellére szegezte a muskétáját. - El akar árulni? Az ellenségem?

- Nyomorult! - dörögte Lawton, s kardja megcsörrent az acélhüvelyben, amint kiütötte a muskétát a martalóc kezéből. - Ha még egyszer puskát fogsz reám, derékig kettéhasítlak.

- Vagyis nem akarja kifizetni a járandóságunkat, Lawton kapitány? - kérdezte a skinner, minden ízében remegve, mert éppen meglátta, hogy egy dragonyos szakasz, amely lóra ült, szótlanul bekeríti mindannyiukat.

- Kifizetni? De igen, megkapjátok a jutalmatokat, hiánytalanul. Itt a pénz, amit Singleton ezredes tűzött ki a kém fejére - s megvetően odahajított egy guineás zacskót a skinner lába elé. - De le a fegyverrel, kötélrevalók, s számoljatok utána, hogy megvan-e.

A megfélemlített banda szót fogadott, s míg a pénz átszámolásának kellemes művelete lekötötte őket, Lawton egy-két katonája lopva kiszedte muskétáikból a kovakövet.

- No - kiáltotta türelmetlenül a kapitány -, megvan? Semmi sem hiányzik a megígért jutalomból?

- Éppen ennyit ígértek - mondta a bandavezér -, most pedig, szíves engedelmével, hazamegyünk.

- Állj! Az ígéretünket már teljesítettük... most az igazságtevés következik; fizetünk, amiért elfogtátok a kémet, de büntetünk a gyújtogatásokért, a rablásokért, a gyilkosságokért. Kapjátok el őket, fiaim, hadd kóstolják meg Mózes törvényét egy híján negyvenet mindegyikre!

Ez a parancs nagyon is készséges hallgatókra talált, s egy szempillantás múlva a skinnerek már levetkőzve ölelték át az almafákat, pontosan annyit, ahányan voltak, hogy a dragonyosok odakötözhessék őket az istrángjaikkal. Kardok röppentek ki szélsebesen a hüvelyükből, s ötven ágat metszettek le a fákról, mintegy varázsütésre; ezek közül a dragonyosok csakhamar kiválogatták a leghajlékonyabbakat, s mindegyik vessző tüstént gazdájára is talált. Lawton kapitány kiadta a parancsot, emberségesen a lelkére kötve katonáinak, hogy ne lépjenek túl a mózesi törvény előírásain, s a gyümölcsösben elkezdődött a pokoli zenebona. A bandavezér ordításait könnyen meg lehetett különböztetni a többiekétől - ami nem is olyan meglepő, mert Lawton kapitány figyelmeztette a főskinnerrel foglalkozó dragonyost, hogy tiszttel van dolga, tehát alaposan meg kell tisztelnie. A vesszőzés rendkívül pontosan és gyorsan ment végbe, szigorúan az előírások szerint, legfeljebb azzal a kis szabálytalansággal, hogy a végrehajtó közegek csak egy jó tucatnyi suhintás után kezdtek el számolni; tudniillik, amint ők maguk mondották, előbb ki kellett tapasztalniuk, hogy hol csattan legjobban a vessző. Mikor a sommás művelet közmegelégedésre véget ért, Lawton elrendelte, hogy hagyják felöltözni a skinnereket és üljenek lóra; ez a szakasz ugyanis járőr volt, s a megye déli részén kellett cirkálnia.

- No látod, barátom - mondta a kapitány a skinnerek vezérének, aki már összeszedte magát -, tudlak én fedezni téged, ha szükséges. Ha még sokszor találkozunk, egészen be leszel fedve... nem nagyon dicsőséges, de legalább megérdemelt sebhelyekkel.

A gazfickó nem válaszolt. A muskétával bajlódott, s a társait sürgette; mikor végre elkészültek, a banda mogorván megindult néhány szikla felé, amely a közelben feketéllett, egy sűrű erdő koronája alatt. A hold éppen felkelt, s a dragonyosok csoportja jól látszott azon a helyen, ahonnan a skinnerek eltávoztak. Egyszerre csak az egész banda sarkon fordult, felemelte fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A katonák látták a mozdulatukat, hallották a závárzat kattanását, és gúnyos nevetéssel válaszoltak a hasztalan kísérletre: a kapitány pedig hangosan felkiáltott:

- Hej, gazemberek, átláttam rajtatok, s elszedtem a kovátokat!

- Jobban tetted volna, ha ezt is elszeded a tarsolyomból! - üvöltötte a bandavezér, s abban a pillanatban elsütötte fegyverét. A golyó Lawton füle mellett süvített el, de a kapitány nevetve megrázta a fejét, s így szólt: - Mindegy, hogy egy hajszállal vagy egy mérfölddel tévedsz. - Az egyik dragonyos látta, mire készül a skinner (akit egyébként a többiek azonnal magára hagytak, miután bosszútervük kudarcot vallott), s éppen megsarkantyúzta a lovát, amikor a gazfickó tüzelt. A sziklák nem voltak messze, de a szélsebesen közeledő lovas miatt a bandavezérnek el kellett dobnia a pénzt is, a muskétáját is, hogy idejében odaérhessen. A katona visszatért ezzel a zsákmánnyal, s felajánlotta a kapitánynak; Lawton azonban nem fogadta el, mondván, hogy csak tartsa meg, amíg a gazember személyesen nem jelentkezik jogos tulajdonáért. Ami a pénz visszajuttatását illeti, abban az időben nemigen akadt olyan törvényszék a fiatal Államok területén, amely könnyen megbirkózott volna ezzel a feladattal, tudniillik Hollister őrmester néhány pillanat múlva a lehető legigazságosabban szétosztotta az aranyakat a lovasok között. A járőr útra kelt, s a kapitány lassan megindult a szállására, azzal a szándékkal, hogy lepihen. Hanem egyszerre csak észrevett valamit; a fák között egy gyorsan mozgó alak suhant az erdő felé, ahová a skinnerek visszavonultak. Az óvatos kapitány sarkon fordult, odament, s amit ilyen késői órában s ezen a helyen a legkevésbé várt volna: a markotányosnővel találkozott.

- Mi az, Betty, álmában járkál vagy ébren álmodozik? - kiáltotta Lawton. - Nem fél, hogy belebotlik az öreg Jenny szellemébe, itt, a szegény megboldogult kedvenc legelőjén?

- Dehogyis, Jack kapitány - felelte a markotányosnő a maga szokott kiejtésével s annyira imbolyogva, hogy nemigen lehetett az arcába látni -, nem Jennyt keresem én, nem is a szellemét, hanem gyógyfüveket a sebesülteknek. Azért éppen most, mert a felkelő holdtól kapják hatásukat, ahogy rájuk esik az első sugár. Ott nőnek a sziklák alatt, és sietnem kell, különben kiszáll belőlük a varázserő.

- Ostoba asszony, jobban teszi, ha a vackán pihen, s nem csatangol a sziklák között: ha leesik valamelyikről, minden csontját összetöri; meg aztán a skinnerek is oda menekültek, s ha találkoznék velük, magának fizetnék vissza azt a derekas verést, amelyet tőlem kaptak az imént. Inkább forduljon vissza, vén csont, és aludjék tovább; reggel felszedjük a sátorfánkat.

Betty azonban nem fogadta meg a tanácsot, s folytatta kanyargós útját a domboldal felé. Amikor Lawton megemlítette a skinnereket, egy pillanatra megtorpant, de utána mindjárt továbbsietett, és csakhamar el is tűnt a fák között.

Amikor a kapitány belépett a szállására, az ajtóban álló őrszem megkérdezte tőle, hogy találkozott-e Mrs. Flanagannel, aki nemrég ott járt, éktelenül káromkodva szidta a "Hotel"-beli katonákat, és a kapitányhoz akart fordulni a panaszával. Lawton meglepődve hallgatta végig ezt a jelentést - hirtelen mintha valami felvillant volna az agyában -, néhány lépést tett a gyümölcsös felé, aztán mégis visszatért; egy-két percig gyorsan járkált fel s alá az ajtó előtt, végül berontott, ruhástul levetette magát az ágyra, s nemsokára aludt, mint a bunda.

Közben a martalócok bandájának sikerült feljutnia a sziklák csúcsára, itt mindenfelé szétszéledtek, és menedéket találtak az erdő mélyén. Mikor azonban kiderült, hogy senki sem üldözi őket, hiszen a lovasok nem is hatolhattak volna be az ilyen terepre, a bandavezér füttyentett a társainak, s a szétszórt banda csakhamar összegyűlt egy olyan helyen, ahol nemigen kellett tartani semmiféle ellenségtől.

- No - mondta az egyik jómadár, miközben fellángolt a tűz, hogy megóvja őket az egyre hidegebbé váló levegőtől -, ezzel befellegzett a west-chesteri szórakozásunknak. Ha a virginiai lovasok munkához látnak, nemsokára forró lesz a talaj a lábunk alatt az egész megyében.

- Egyszer még a vérét veszem - morogta a vezér -, ha meg is kell halnom érte a következő pillanatban.

- Most persze nagy vitéz vagy, itt az erdőben - kiáltotta a másik, vadul felnevetve. - Ha így jár a szád, mért tévesztetted el az emberedet harminc yardnyi távolságról?

- Az a lovas katona zavart meg, különben ott helyben végeztem volna ezzel a Lawton kapitánnyal; meg aztán vacogtam is a hidegtől, s nem volt elég biztos a kezem.

- Mond, hogy a félelemtől vacogtál, akkor igazat mondasz - felelte vigyorogva a társa. - Ami engem illet, azt hiszem, soha többé nem fogok fázni az életben; úgy ég a hátam, mintha ezer sütőrostélyt nyomtak volna rá.

- És gyáván eltűrnéd ezt a gyalázatot, s még meg is csókolnád a pálcát, amely helyben hagyott?

- Az bizony nem lenne könnyű dolog, mert az én pálcám pozdorjává ment szét a tulajdon vállamon, nem maradt belőle egy akkora darab, amit meg lehet csókolni; de azért szívesebben törődnék bele a fele irhám elvesztésébe, semhogy az egészet elveszítsem, s ráadásul még a fülemet is. Márpedig ez a sors vár mindannyiunkra, ha még egyszer kikezdünk azzal a veszett virginiaival. Ha Isten úgy akarja, bármikor megengedem neki, hogy kihasítson a bőrömből egy hosszú szárú csizmára valót, csak aztán kikerüljek a keze közül a maradékkal. Te is, ha nem megy el az eszed, kitartasz Dunwoodie őrnagynál, aki fele annyit se tud a viselt dolgainkról.

- Hallgass, te fecsegő bolond! - ordította dühödten a vezér. - Mindjárt beleőrülök a locsogásodba; nem elég, hogy kifosztották és megverték az embert, még te is gyötörsz a félkegyelmű beszédeddel? Eredj, szedd ki az elemózsiát, ha maradt valami a tarisznyában, és próbáld meg betömni vele a szádat.

A másik szót fogadott, s a többiek is mind letelepedtek a hitvány vacsorához, sűrű nyögésekkel és fintorokkal jelezve, hogy még mindig sajog a hátuk. Egy sziklahasadékban nagy tüzet raktak a száraz gallyakból, s végül is, ahogy elmúlt a fejvesztett menekülés izgalma, lassacskán magukhoz tértek. Miután elverték éhüket, és ledobták különböző ruhadarabjaikat, hogy inkább a sebeiket kötözzék be velük, a banditák a bosszú módozatain kezdtek töprengeni. Egy jó óra telt el ezzel, és sokféle javaslat felmerült, de mivel a tervek végrehajtásához személyes bátorság kellett volna, persze sorra elvetették mindegyiket. A lovasokat nem lehetett észrevétlenül megközelíteni, minthogy éberségük egy pillanatra sem lankadt el soha; abban sem reménykedhettek, hogy olyankor ütnek rajta a kapitányon, amikor távol van az embereitől, mert Lawton állandóan tevékenykedett, rendkívül gyorsan változtatta a helyét, s legfeljebb a véletlen sodorhatta volna az útjukba. Meg aztán egyáltalán nem volt biztos, hogy egy ilyen találkozás a banditákra nézve szerencsésen végződik. Mindenki tudta, milyen ravasz a dragonyos tiszt, s hiába volt oly nehéz a west-chesteri terep, Lawtont már híressé tette egy-két vakmerő ugrása; a délvidéki lovasok rohamaival szemben pedig nagyon is gyenge akadálynak bizonyult minden kőfal. A megbeszélés lassanként más irányba terelődött, s végül is a banda elfogadott egy tervet, amely kielégíthette bosszúszomjukat, s ugyanakkor másféle előnyökkel is kecsegtette őket. Részletesen megtárgyalták az egész dolgot, kitűzték az időpontot, megállapodtak minden módozatban; egyszóval, semmi sem hiányzott az újabb gonosztett előkészítéséhez, amikor arra riadtak fel, hogy valaki hangosan ezt kiáltja:

- Erre, Jack kapitány... itt vannak a gazemberek, a tűz mellett falatoznak... gyerünk, ölje meg a rablókat, ahol ülnek, gyorsan, hagyja a lovakat, elő a pisztollyal!

Ez a kiáltás elegendő volt ahhoz, hogy teljesen kizökkentse filozofikus nyugalmából az egész bandát. Talpra ugrottak s még jobban belevetették magukat az erdőbe; már úgyis megállapodtak abban, hogy a tervezett vállalkozás előtt hol fognak találkozni, s most szétszéledtek a szélrózsa minden irányában. Különböző zajok és egymásnak felelgető hangok lármája töltötte be a levegőt, de mivel a martalócoknak igen nagy gyakorlatuk volt a futásban, hamarosan elnyelte őket a messzeség.

Nem sokkal ezután Betty Flanagan felbukkant a sötétből, s rendkívül hidegvérűen birtokba vette mindazt, amit a skinnerek maguk mögött hagytak, nevezetesen az élelmet és a különböző ruhadarabokat. A markotányosnő kényelmesen letelepedett, és szemmel láthatóan elégedett arccal vacsorát készített magának. Egy óra hosszat üldögélt, fejét a kezére támasztva s gondolataiba merülve; aztán kiválasztott néhány ruhadarabot, amely a leginkább megfelelt az ízlésének, és visszavonult az erdőbe; az előbbi helyen csak a tűz maradt, remegő fényt vetve a közeli sziklákra, de végül az utolsó parázs is kihunyt, s tökéletes csend és sötétség borult mindenre.

Tizenkilencedik fejezet

Ne gyötörd hát tovább magad.
Legjobb az első gondolat;
Amott veszély, emitt halál!
Siess, az útra!  O r r a  vár.

                    Lapp szerelmi dal

Míg társai minden bajról s veszélyről megfeledkezve aludtak, Dunwoodie minduntalan felriadt álmából. Nyugtalanul töltötte az éjszakát, s végül éppoly fáradtan kelt fel, mint ahogyan levetette magát, ruhástól, a kemény fekvőhelyre: majd vigyázva, hogy fel ne ébressze a körülötte alvókat, kiment a szabadba enyhülést keresni. A hold lágy sugarai már éppen beleolvadtak a hajnal erősebb fényébe; a szél elült, s a felszálló köd azt ígérte, hogy az állhatatlan éghajlat hű marad önmagához, és a vihart, szinte varázsütésre, szép őszi nap fogja követni. Még hátra volt néhány óra addig az időpontig, melyet Dunwoodie az elvonulásra tűzött ki; s mivel nem akarta megkurtítani a katonák pihenőjét, tétlenül sétált a skinnerek megbüntetésének színhelye felé, azon tűnődve, milyen kínos a helyzete, s milyen nehéz összeegyeztetni a kötelesség szavát a szerelemmel. Bár ő maga feltétlenül meg volt győződve a kapitány szándékának tisztaságáról, egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy egy tiszti bizottság is hasonlóképpen ítélné meg az ügyet, s baráti érzésein kívül még az a tudat is nyomasztotta, hogy ha kivégzik Harveyt, akkor ő, Dunwoodie, nem veheti feleségül a húgát. Előző este elküldött egy tisztet Singleton ezredeshez, az előretolt amerikai csapatok parancsnokához; jelentést tett az angol kapitány elfogatásáról, közölve, hogy teljesen ártatlannak tartja a foglyot, s további utasításokat kért a sorsára vonatkozóan. A válasz bármikor megérkezhetett, s Dunwoodie nyugtalansága nőttön-nőtt, ahogy közeledni érezte azt a pillanatot, amely barátját esetleg kiragadja az ő védelme alól. Ebben az izgatott lelkiállapotban sétált keresztül a gyümölcsösön, s maga sem vette észre, hová viszi a lába, amikor odaért a sziklákhoz, amelyek fedezéket nyújtottak a menekülő skinnereknek. Éppen meg akart fordulni, hogy visszatérjen a táborhelyére, amikor egy hang váratlanul rákiáltott:

- Állj, vagy meghalsz!

Dunwoodie megdöbbenve odafordult, s nem messzire maga fölött, egy kiugró sziklán, meglátott egy embert, amint rászögezi a puskáját. A hajnal fénye még nem világította be teljesen ezt a homályos zugot, s Dunwoodie-nak másodszor is jól oda kellett néznie, hogy tudomásul vegye a hihetetlent: a házaló állt előtte. Azonnal belátta, milyen veszélyes a helyzete; s mivel kegyelmet kérni vagy megfutamodni nem akart - a menekülésre különben sem volt lehetőség -, szilárd hangon így kiáltott:

- Ha meg akarsz gyilkolni, tüzelj! Sohasem leszek a foglyod.

- Nem, őrnagy úr - mondta Birch, leengedve a muskétát -, sem foglyul ejteni, sem megölni nem óhajtom.

- Hát akkor mit óhajtasz, te rejtélyes lény? - kérdezte Dunwoodie, aki majdnem azt hitte, hogy csak képzelődik.

- A jó véleményét - felelte a házaló megindultan. - Szeretném, ha minden jó ember elnézően vélekednék rólam.

- Miért törődik az emberek véleményével, amikor az emberek ítélete, úgy látszik, nem árthat magának?

- Isten szabja meg, hogy meddig éljenek a szolgái - mondta ünnepélyesen a házaló. - Néhány órával ezelőtt én voltam az ön foglya, és az akasztófa fenyegetett: most ön az én foglyom, de ön, Dunwoodie őrnagy, máris szabad. Vannak itt a környéken mások is, akik kevésbé jóindulatúan bánnának önnel. Mit érne a kardja az én fegyveremmel és biztos kezemmel szemben? Fogadja meg egy olyan ember tanácsát, aki sohasem ártott és sohasem fog ártani önnek. Ne merészkedjék be semmilyen erdőbe, csak többedmagával és lóháton.

- Hát társai is vannak, akik segítették a szökésben és kevésbé nagylelkűek?

- Nem... nem, egyedül vagyok, esküszöm... senki sem tud rólam, csak Isten és ő.

- És ki? - kérdezte az őrnagy, valami leküzdhetetlen kíváncsisággal.

- Senki - mondta a házaló, visszanyerve önuralmát. - De az ön helyzete más, őrnagy úr; ön fiatal és boldog; vannak, akik kedvesek önnek, s nincsenek messzire innen... közeli veszély fenyegeti azokat, akiket ön a legjobban szeret... külső és belső veszély... legyen kétszer olyan éber, mint eddig... erősítse meg a járőreit... és ne beszéljen. Tudom, miként vélekedik rólam, s ha többet mondanék, azt hinné, tőrbe akarom csalni. De ne feledje a szavaimat: vigyázzon azokra, akiket a legjobban szeret.

A házaló a levegőbe lőtt, majd az elképedt őrnagy lába elé dobta muskétáját.

Mikor Dunwoodie magához tért meglepetéséből s a füst is eloszlott, hiába nézett fel ismét a sziklára: Birch már nem volt ott.

A rendkívüli jelenet valósággal elkábította Dunwoodie-t; végül is lódobogásra és kürtszóra riadt fel. Egy járőr meghallotta a muskéta dörrenését, és sietve közeledett, miután az egész csapatot értesítette. Az őrnagy semmit sem közölt embereivel a történtekről, s gyorsan visszatért a táborba, ahol a svadront már fegyverben, felsorakozva találta: mindannyian türelmetlenül várták a parancsnokot. Az a tiszt, akire máskor is rábízták az ilyesfajta ügyek intézését, már levétette a Hotel Flanagan cégérét s mindent előkészített a kém kivégzésére. Az őrnagy azt mondta, hogy ő maga sütötte el a muskétát, amelyet nyilván a menekülő skinnerek hagytak ott (időközben ugyanis tudomást szerzett a Lawton kapitány által kirótt büntetésről, de jobbnak találta, ha nem említi a Birch-el való találkozását). A tisztek ezek után azt ajánlották, hogy végezzék ki a foglyot, mielőtt útra kelnének. Dunwoodie még mindig azt hitte, hogy az előbb csak álmodott, s több tisztjével együtt megindult Hollister őrmester után, aki a házaló vélt börtöne felé vezette őket.

- Nos, bajtárs - mondta Dunwoodie az ajtó előtt álló őrszemnek -, remélem, jól megőrizted a foglyodat.

- Még alszik - felelte a katona -, de olyan lármával, hogy alig hallottam a riadót.

- Nyisd ki az ajtót és vezesd elő.

A derék veterán szót fogadott s belépett, de legnagyobb meglepetésére szörnyű rendetlenséget talált a helyiségben: ahol a házalónak kellett volna lennie, csak a kabátja feküdt, és Betty ruhatárának jó része szanaszét hevert a padlón. Maga a markotányosnő ott volt a vackán, teljes öntudatlanságban, ugyanúgy öltözve, ahogy legutóbb látták, csak a kis fekete főkötője hiányzott, melyet egyébként állandóan viselt, s amely a katonák véleménye szerint egyformán szolgált nappali fejdísznek és hálósapkának. A belépők lábdobogására és hangos kiáltására Betty azonnal felébredt.

- Mi az, reggeli kéne? - kérdezte, a szemét dörzsölve. - Biz'isten, úgy néztek rám, mintha engem akarnátok felfalni. No jól van, szívecskéim, egy csöpp kis türelem, és olyan pecsenyét kaptok, amilyet még nem látott a világ.

- Pecsenyét! - visszhangozta az őrmester, megfeledkezve vallásos filozófiájáról és a tisztek jelenlétéről. - Téged magadat fogunk megsütni, Jezabel! Te szöktetted meg azt az átkozott házalót!

- Jezabel a keresztanyád, őrmester úr, te átkozódó! - kiáltotta Betty, aki hamar ki tudott jönni a sodrából. - Mi közöm nekem házalókhoz meg szökésekhez? Igaz, lehettem volna házaló felesége, selyemben járó nagysága, ha hozzámegyek Sawny M'Twillhez, és nem csavargok mindenfelé lókötő dragonyosokkal, akik még az illemet sem tudják megadni egy magányos asszonynak.

- A gazfickó itt hagyta a bibliámat - mondta az őrmester, felvéve a könyvet a földről. - Ahelyett, hogy jó keresztényhez illően készült volna a halálra, inkább a szökésen törte a fejét.

- Ugyan, ki várná meg, hogy felakasszák, mint egy kutyát? - kiáltotta Betty, aki kezdte megérteni, hogy mi történt. - Nincs megírva, hogy mindenki úgy végezze az életét... mint uraságod, Mr. Hollister.

- Csend legyen! - mondta Dunwoodie. - Ezt alaposan ki kell vizsgálni; nincs itt más kijárat, csak az ajtó, azon keresztül pedig nem szökhetett meg, csak ha az őrszem összejátszott vele vagy elaludt. Hívják ide az őröket.

Az őrök, akik nem vettek részt a sorakozón, a kíváncsiságtól űzetve amúgy is a közelben tartózkodtak, s most az ajtó előtti őrszem kivételével valamennyien azt vallották, hogy senki sem jött ki a helyiségből. Maga az őrszem beismerte, hogy Betty kijött, de - úgymond - a parancs szerint át kellett engednie.

- Hazudsz, tolvaj, hazudsz! - ordította Betty, aki türelmetlenül hallgatta végig a katona mentegetőzését. - Képes lennél megvádolni egy magányos asszonyt azzal, hogy éjfélkor a táborban mászkál? Itt aludtam ezen a helyen egész éjszaka, olyan édesen, mint a ma született gyermek.

- Őrnagy úr - mondta az őrmester, tisztelettudóan Dunwoodie felé fordulva -, van itt a bibliámban valami beírás, ami eddig nem volt; tudniillik nincs családom, másféle firkálást pedig nem is tűrnék a szent könyvben.

Az egyik tiszt hangosan felolvasta:

- "Ezennel kijelentem, hogy ha sikerül kiszabadulnom, csakis Isten segítségének köszönhetem, az Ő szent kegyelmébe ajánlva magamat. Kénytelen vagyok elvinni az asszony ruháját, de kárpótlást hagytam a zsebében. - Harvey Birch, saját kezével."

- Micsoda! - hördült fel Betty. - Elrabolta egy magányos asszony mindenét, a gazember!... kössék fel... fogják el és kössék fel, őrnagy úr, ha van még törvény vagy igazság ebben az országban.

- Nézze meg a zsebét - mondta az egyik fiatal katona, aki derűsen szemlélte a jelenetet, mit sem törődve a következményekkel.

- Hohó! Csakugyan! - kiáltotta a markotányosnő, előkotorva egy guineát. - Ezt a házalót aranyba kéne foglalni! Éljen sokáig és házaljon, amennyit akar; szavamra, megtarthatja a rongyokat... ha meg mégis felkötik egyszer, akkor biztos, hogy nála nagyobb csirkefogók maradnak szabadlábon.

Dunwoodie sarkon fordult, és ki akart menni, ekkor meglátta Lawton kapitányt, amint keresztbe font karral áll, és mélységes hallgatásba merülve szemléli a jelenetet. A parancsnokot meglepte ez a viselkedés, amely annyira különbözött Lawton szokásos hevességétől és buzgalmától. Pillantásuk találkozott, s azután együtt mentek tovább néhány percig, élénken beszélgetve, végül Dunwoodie visszatért, és elbocsátotta az őröket, hogy a kijelölt gyülekezőhelyre siethessenek. Hollister őrmester azonban Bettyvel maradt, aki fölöttébb jó hangulatban volt, miután megállapította, hogy ruhatára egyébként érintetlen, s a hiányt bőven fedezi a zsebében talált guinea. A markotányosnő már jó ideje gyengéd szemekkel nézett a veteránra; szíve mélyén már rég elhatározta, hogy a csapattal kapcsolatban túlteszi magát holmi finnyás aggályokon, amelyek kényes helyzetéből adódtak, s megboldogult férjének utódjává fogadja az őrmestert. Hollister az utóbbi időben mintha tápot adott volna e reményeknek, s Betty, aki most félt, hogy heves kifakadásával netalán megbántotta udvarlóját, minden tőle telhetőt el akart követni a kiengesztelésére. Azonkívül, bár közönséges és durva teremtés volt, a markotányosnőből nem hiányzott az az asszonyi érzék, amely megsúgja, hogy a kibékülés pillanatai rendszerint hatalmat is adnak, így tehát megtöltött egy poharat a maga szokott reggeli italával, és engesztelő áldozat gyanánt átnyújtotta Hollisternek.

- Barátok között igazán nem sokat számít egy-két hevesebb szó, őrmester, ezt maga nagyon is jól tudja - mondta Betty. - Michael Flanagant is akkor szidtam a legvadabbul, amikor a legjobban szerettem.

- Michael jó katona volt és derék ember - felelte az őrmester, kiürítve a poharat -, oldalról a mi csapatunk fedezte az ezredét, amikor elesett, s magam is átnyargaltam a holtteste fölött; szegény fickó, a hátán feküdt, s olyan szelíden bámult felfelé, mintha természetes halállal halt volna meg egy esztendei sápkórság után.

- Hát az már igaz, Michael szörnyen szerette a sápot, s el is verte pálinkára az utolsó fityingig. Bezzeg maga, Hollister úr, nagyon józan, meggondolt ember, igazán jól ki tudna jönni akárkivel.

- Nézze csak Mrs. Flanagan, már régóta szeretnék beszélni magával egy bizonyos dologról: nagyon nyomja a szívemet, hát elmondanám, ha van egy kis ráérő ideje s meghallgat.

- Hogy meghallgatom-e? - kiáltotta türelmetlenül a markotányosnő. - Elhallgatnám én magát, őrmester, akármeddig: inkább sose lássanak a tisztek egy falat ételt; de igyék előbb még egy csöppet, aranyos, attól mindjárt bátrabban fog beszélni.

- Elég bátor vagyok én máris, hiszen tisztességes dologról van szó - felelte a veterán, visszautasítva a poharat. - Mit gondol, Betty, csakugyan azt a házaló kémet dugtam be tegnap éjszaka a szobájába?

- Hát persze hogy őt, gyöngyvirágom, ki más lett volna?

- A Gonosz.

- Micsoda, az ördög?

- Az, maga Belzebub, a házaló képében, s azok a zsiványok, akiket skinnereknek hittünk, az ő szolgái voltak.

- Lássa, őrmester úr drága, ebben már lehet valami, mert ha az ördög szolgái szabadon járnak-kelnek West-Chester megyében, akkor csakis a skinnerek lehetnek azok, senki más.

- De értse meg, Mrs. Flanagan: azt akarom mondani, hogy maguk a megtestesült ördögök jártak itt; a Gonosz jól tudta, hogy legelsősorban is ezt a házaló Birchöt fogjuk letartóztatni, s azért vette fel az ő alakját, hogy bejuthasson a maga szobájába.

- Miért, mit akarhat éntőlem az ördög? - kiáltotta csípősen Betty. - Talán nincs elég ördög a csapatban, s még a feneketlen pokolból is ide kell jönnie egynek, hogy megijessze a szegény magányos asszonyt?

- Áldhatja Istent, Betty, amiért ideengedte. Ugyebár a maga képmásában tűnt el az ajtón keresztül: vagyis hát ez volt az intő jel, hogy mi lesz a maga sorsa, ha nem tér jobb útra. Bizony, megfigyeltem őkelmét, hogy reszketett, amikor odaadtam neki a szent könyvet. Gondolja, kedves Betty, hogy jó keresztény ember képes volna így belefirkálni a bibliába, ahová csak születések, elhalálozások s más ilyen törvényes feljegyzések valók?

A markotányosnőnek jólesett az udvarló gyengéd modora, de a szörnyű feltevés szörnyen megbotránkoztatta. Mindazonáltal sikerült megőriznie nyugalmát, s pergő nyelvvel, ahogy a hazájában tanulhatta, így vágott vissza:

- És maga úgy gondolja, hogy az ördög fizetett volna a ruháért? Méghozzá többet, mint amennyit megért?

- Pokolbeli pénz az, nem vitás - mondta az őrmester, akit ez az érv egy kissé zavarba hozott: az eljárás becsületességét sehogy sem tudta összeegyeztetni az átkozott lény természetével. - Engem is megkísértett a csillogó aranyával, de az Úr erőt adott, hogy ellenálljak.

- Én úgy nézem, hogy az aranynak semmi baja; de azért mindenesetre beváltom Jack kapitánynál, még a mai napon. Ő azután olyan ember, hogy nincs az az ördög, akitől félne!

- Betty, Betty - mondta az őrmester -, ne beszéljen ilyen tiszteletlenül a gonosz szellemről; mindig a közelben ólálkodik, s még bosszút állhat a csúnya szavakért.

- Eh, ha van neki egy csöppnyi vér az ereiben, nem bánja az, hogy egy szegény, magányos asszonynak mi csúszik ki a száján; nincs az a keresztény lélek, aki megharagudna az ilyesmiért.

- Igen ám, de a gonosznak az ereiben nincsen vér, Betty, csak amit az emberekből szívott ki - mondta az őrmester, rémülten körülnézve. - Legjobb ha senkit se haragítunk magunkra, mert nem lehessen tudni, mi minden vár ránk, amíg üt az óra. Gondolja csak meg, Betty, nincs az a földi halandó, aki észrevétlenül kijutott volna innét, megtévesztve annyi őrszemet: szörnyű intés ez, tanuljon belőle és...

Itt a párbeszéd megszakadt, mert egy erélyes hang az elkészítendő reggeli mellé szólította a markotányosnőt, s így el kellett válniuk; Betty titokban azt remélte, hogy az őrmester érdeklődésének földibb okai vannak, semmint maga is képzeli, Hollister pedig azon tűnődött, hogyan kellene megmenteni egy lelket a Gonosztól, aki áldozatokat keresve portyázik a táborban.

Reggeli közben futár érkezett a csapathoz; az egyik a Hudson-folyón útra kelt ellenséges alakulat létszámáról és céljairól hozott híreket, egy másik azt az utasítást hozta, hogy a dragonyos szakasz kísérje Wharton kapitányt a legközelebbi őrtáborba. Ez az utóbbi rendelkezés, jobban mondva parancs, hiszen szó szerint kellett teljesíteni, betetőzte Dunwoodie rossz érzéseit. Szüntelenül maga előtt látta az aggódó, kétségbeesett Francest, és ötvenszer is kedve lett volna nyeregbe pattanni, hogy az Akácoshoz vágtasson, de valami leküzdhetetlen érzés mindannyiszor visszatartotta. Engedelmeskedve a fensőbb parancsnak, egy tisztet s néhány katonát küldött Whartonékhoz, hogy kísérjék Henry Whartont a megadott helyre; a tiszt egy levelet is vitt, melyben Dunwoodie igen derűs hangon biztatta barátját és őszintén megfogadta, hogy mindent el fog követni az érdekében. Lawton és csapatának egy része a sebesültekkel maradt; s miután a katonák jóllaktak, a tábor feloszlott, és a sereg zöme megindult a Hudson felé, Dunwoodie újra meg újra elismételte utasításait Lawton kapitány előtt - ismét fontolóra vette a házaló minden egyes szavát, és feszülten gondolkozva igyekezett rájönni a titokzatos intés értelmére - végül nem maradt más hátra, neki is el kellett indulnia. Hirtelen azonban eszébe jutott, hogy Wellmere ezredes sorsáról még nem intézkedett, s ezért nem is követte tovább a csapat hátvédjét, hanem engedett vágyainak, s rátért az Akácoshoz vezető útra. Lova szélsebesen vágtatott, s néhány röpke perc múlva Dunwoodie egy magaslatra ért, ahonnan szeme elé tárult az elhagyott völgy, majd leereszkedve meglátta Henry Whartont és kíséretét, amint eltűnnek egy távoli hegyszoros bejáratában, az amerikai őrállomás felé igyekezve. Ez a látvány még nagyobb sietségre ösztökélte az aggódó fiatalembert; gyorsan megkerülte a völgyzáró dombot, s hirtelen szembetalálta magát azzal, amit keresett. Frances elkísérte egy darabon a bátyját, és őreit, s amikor eltűntek a szeme elől, úgy érezte, mintha legdrágább kincsétől vett volna búcsút. Dunwoodie érthetetlen távolmaradása, s a szörnyű csapás, hogy ilyen körülmények között kellett a fivérétől elválnia, végképp megtörte a leány erejét; Frances leroskadt egy út menti kőre és sírva fakadt; úgy érezte, menten megszakad a szíve. Dunwoodie leugrott lováról, átdobta gyeplőjét az állat nyakán, s egy pillanat múlva már ott volt a zokogó leány mellett.

- Frances! Francesem! - kiáltotta. - Nem kell ennyire kétségbeesni! Ne láss rémeket a fivéred miatt. Mihelyst teljesítettem azt a feladatot, amely e pillanatban rám van bízva, Washingtonhoz repülök, a lába elé vetem magam, és könyörögni fogok a szabadonbocsátásáért. Országunk atyja nem tagadhatja meg ezt a kegyet egyik legkedvesebb tanítványától.

- Dunwoodie őrnagy - felelte a remegő leány, miközben megtörölte a szemét, és nagy méltósággal felállt -, köszönöm, hogy a szívén viseli szegény bátyám sorsát; de helytelennek tartom, hogy ilyen hangon beszéljen velem.

- Helytelennek! Hát nem vagy az enyém?... Nem egyezett-e bele az apád... a nagynénéd... a bátyád... s mi több, nem egyeztél-e bele te magad is, édes Francesem?

- Nem óhajtom megsérteni azokat az elsőbbségi jogokat, őrnagy úr, amelyeket más hölgyek támaszthatnak az ön érzéseire.

- Isten engem úgy segéljen, hogy senki másnak nincs reám joga! - kiáltotta hevesen Dunwoodie. - Tiéd a szívem, egyedül te vagy az úrnője!

- Ön olyan hosszú és eredményes gyakorlatra tekinthet vissza, Dunwoodie őrnagy, hogy nem csoda, ha könnyűszerrel ki tudja aknázni a női nem hiszékenységét - felelte Frances, és mosolyogni próbált, de remegő arcizmai más a születés pillanatában elfojtották ezt a mosolyt.

- Hát gazember vágyok én, Miss Wharton, hogy így beszél velem? Mikor csaptam én be magát, Frances? Ki az, aki visszaélt a szíve tisztaságával?

- Az utóbbi időben miért nem tisztelte meg látogatásával, őrnagy úr, azt a házat, amelynek gazdáját állítólag apósául választotta? Talán megfeledkezett arról, hogy ott tartózkodik egy sebesült barátja s egy másik jó ismerőse, aki a végsőkig el van keseredve? Talán kihullott az emlékezetéből az a körülmény; hogy választott jegyese is ott található? Vagy talán attól félt, hogy e házban többekkel is találkozhatik, akik igényt tartanának erre a címre? Oh, Peyton, Peyton, mennyire csalódtam magában! Ostoba, hiszékeny, gyermeki módon képzeltem, hogy maga a testet öltött barátság, nemesség, nagylelkűség és tisztesség.

- Frances, most már értem, hogy mi tévesztette meg - kiáltotta Dunwoodie lángoló arccal. - De igazságtalan hozzám! Esküszöm mindarra, ami drága előttem, hogy igazságtalan hozzám.

- Ne esküdözzék, őrnagy úr - vágott a szavába Frances, és szép arcán egyszeriben kigyúlt a női büszkeség fénye. - Elmúlt az az idő, amikor én még hittem a fogadkozásoknak.

- Mit kíván tőlem, Miss Wharton? Szenvelgő ficsúrok módjára, önmagamat is megvetve bizonygassam, hogy egyszer még visszaszerzem a jóindulatát?

- Ne higgye, uram, hogy ez olyan könnyű feladat lenne -, mondta Frances, és megindult az akácos felé. - Mi ketten most beszélgettünk egymással utoljára; de... úgy lehet... apám talán szívesen látná anyám rokonát.

- Nem, Miss Wharton, most nem léphetek be az önök hajlékába: nem lenne méltó hozzám. Kétségbe vagyok esve, Frances, hogy így elkerget magától. Veszélyes szolgálat vár rám, s talán nem térek vissza élve. Ha a sors kegyetlenül bánna velem, arra kérem magát, legalább az emlékemhez legyen igazságos: higgye és tudja, hogy elszálló lelkem utolsó leheletével is a maga boldogságát fogom kívánni. - E szavak után már fel is lépett a kengyelbe, de a leány szívbe markoló pillantása megállította.

- Peyton... Dunwoodie őrnagy - mondta Frances -, képes volna megfeledkezni a szent ügyről, amelynek a szolgálatába szegődött? Istennel és a hazájával szemben fennálló kötelessége egyaránt megtiltja, hogy bármiféle oktalanságot kövessen el. A hazának szüksége van a szolgálataira; s azonkívül... - de itt elcsuklott a hangja, nem bírta folytatni.

- És azonkívül? - visszhangozta a fiatalember; odaugrott hozzá, és meg akarta fogni a kezét. Frances azonban magához tért, hűvösen eltaszította, s tovább ment a ház felé.

- Ez hát a búcsúnk! - kiáltotta elkeseredve Dunwoodie. - Miért bánik velem ilyen kegyetlenül? Kutya vagyok én? Sohasem szeretett, s a tulajdon csapodárságát akarja leplezni e vádakkal, amelyekre nem ad magyarázatot.

Frances megállt és ránézett: a szeméből sugárzó tisztaság és érzés szíven találta Dunwoodie-t, aki legszívesebben letérdelt volna elébe, hogy bocsánatot kérjen; de a leány egy mozdulattal csendre intette, s így szólt:

- Hallgasson meg, Dunwoodie őrnagy, még egyszer utoljára: keserű dolog, ha tudomásul kell vennünk a magunk alacsonyabbrendűségét, de én nemrég átestem ezen a tapasztalaton. Én nem kárhoztatom és nem vádolom magát; nem, még gondolatban sem szeretném vádolni. Semmiképp sem tarthattam volna meg a szívét, mert nem vagyok méltó magához. Egy olyan gyenge, félénk leány, mint én, nem tudná boldoggá tenni. Nem, Peyton, maga nagy és dicső tettekre született, hősiességre és hírnévre, s a társa csak olyan lélek lehet, amely hasonló a magáéhoz, olyan, amely felül tud emelkedni a női nem gyengeségén. Én csupán teher lennék, amely lerántja a porba; de ha egy másféle szellem kísérné az útján, maga felszállhatna a földi dicsőség legmagasabb ormaira. Belenyugszom hát önként, ha nem is örömmel, hogy legyen egy ilyené; s kívánom, ó, mennyire őszintén kívánom, bárcsak boldog lenne egy ilyen lélek mellett.

- Te bájos rajongó! - kiáltotta Dunwoodie. - Nem ismered se magadat, se engem. Legbensőbb természetem éppen azt a nőt imádja, aki szelíd, gyengéd és odaadó, mint te; ne téveszd meg magad a nagylelkűség képzelt eszméivel, amelyek engem csak szerencsétlenné tehetnek.

- Isten vele, Dunwoodie őrnagy - mondta az izgatott leány, megállva egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson -, feledje el, hogy ismert... gondoljon arra, amit vérző hazája kíván öntől... és legyen boldog.

- Boldog! - ismételte meg keserűen a fiatal katonatiszt, utánanézve Frances kecses alakjának, amint belép a kerítés kapuján, majd eltűnik a bokrok mögött. - Csakugyan, most már igazán boldog vagyok.

Nyeregbe vetette magát, megsarkantyúzta a lovat, s csakhamar utol is érte a svadronját, amely lassú ütemben vonult a dombos megyei utakon a Hudson partja felé.

De bármilyen fájdalmasak voltak is Dunwoodie érzései a kedvessel folytatott beszélgetés váratlan befejezése után, távolról sem szenvedett annyira, mint a leány. Frances a féltékeny szerelem éleslátásával hamar felfedezte, mi fűzi Isabella Singletont Dunwoodie-hoz. Tartózkodó, kényes érzésű teremtés lévén, el sem tudta képzelni, hogy ez a szerelem önmagától támadt fel Isabellában, Frances, aki maga is hevesen szeretett, és semmilyen kacérkodással nem palástolta érzéseit, már rég felkeltette Dunwoodie vonzalmát, de a fiatal katonának latba kellett vetnie teljes férfiúi őszinteségét, hogy meghallgatásra találjon, s csak a legkitartóbb hűséggel sikerült végképp meghódítania a leányt. Ezután Frances tartós, erős, eltéphetetlen szálakkal kapcsolódott hozzá. Mégis az elmúlt néhány nap rendkívüli eseményei, az a különös kifejezés, amely e napokban Dunwoodie arcán megjelent, szokatlanul közömbös viselkedése Francesszel szemben, s főleg Isabella romantikus szenvedélye, új érzéseket szított fel Frances szívében. Rettegő kétellyel illette szerelmesének tisztességét, s ugyanakkor feltámadt benne minden tiszta vonzalom szükségszerű velejárója is: saját személyének lebecsülése. A lelkes rajongás pillanatában könnyűnek tetszett az a szándék, hogy átengedi szerelmesét valaki másnak, aki méltóbb hozzá; de a képzelet hasztalan igyekszik becsapni a szívet. Alig tűnt el Dunwoodie, hősnőnkbe máris belenyilallt a kegyetlen fájdalom; s míg az őrnagy némi enyhet talált katonai teendőinek gondjaiban, Frances sebére ezúttal nem nyújtott írt a gyermeki kötelesség teljesítése. Henry elvitele teljesen megtörte az amúgy sem igen erős Mr. Whartont; leányainak csak a legnagyobb gyöngédséggel sikerült valamiképpen tartaniuk benne a lelket.

Huszadik fejezet

Dicsérje báját bókoló szavakkal,
Ha szurkos is, mondja arcára: angyal!
Nem férfi, ki, ha jól forgatja nyelvét;
Nem vívja ki egy nő viszontszerelmét.

                    Shakespeare: A két veronai nemes
                    (Szabó Magda fordításából)

Dunwoodie, amikor a sebesültek és a nehezebb málha őrizetére éppen Lawton kapitányt hagyta hátra Hollister őrmester és tizenkét dragonyos társaságában, nemcsak a Singleton ezredestől kapott levélnek engedelmeskedett, hanem a kapitány zúzódásait is tekintetbe vette. Hiába bizonygatta Lawton, hogy nincs az a feladat, amelyet ne tudna végrehajtani, sőt, arra is hiába célozgatott, hogy emberei sohasem követnék Tom Masont olyan hévvel és lelkesedéssel a csatába, mint őt, Lawtont: parancsnoka hajthatatlan maradt, s a kapitánynak jó képet kellett vágnia a dologhoz. Távozása előtt Dunwoodie ismételten a lelkére kötötte, hogy tartsa szemmel az Akácost, s ha bármiféle gyanús jelenséget tapasztalna a közelben, hagyja ott állomáshelyét és szállja meg Mr. Wharton birtokát. Az őrnagy homályosan arra következtetett a házaló szavaiból, hogy a családot veszély fenyegeti, bár a veszély okán és természetén hasztalan törte a fejét.

Nem sokkal a dragonyosok elvonulása után a kapitány fel s alá sétálgatott a "Hotel" ajtaja előtt, kegyetlenül átkozva magában a sorsot, amely dicstelen tétlenségre kárhoztatja, amikor pedig a csapat bármely pillanatban megütközhetik az ellenséggel. Betty néha visító hangon kiszólt a házból, s a házaló szökésének részletei felől érdeklődött, mivel még mindig nem értette a dolgot. Lawton kelletlenül válaszolgatott neki; aztán egyszerre csak odajött hozzá a sebész, aki eddig egy távoli épületben szorgoskodott a páciensei körül, és semmit sem hallott a történtekről, még a csapat elvonulásáról sem.

- Hol vannak az őrszemek, John? - kérdezte, kíváncsian körülnézve. - S mit csinál maga itt, egyedül?

- Elmentek mindannyian... Dunwoodie-val a folyóhoz. Csak mi ketten maradtunk itt, hogy gondját viseljük egypár maródinak meg asszonynak.

- Nagyon örülök - mondta a sebész -, hogy Dunwoodie őrnagyban volt elég tapintat, és nem mozdította meg a sebesülteket. Hallja maga, Mrs. Elizabeth Flanagan, gyerünk már valami ennivalóval, hogy lecsitíthassam az étvágyamat. Vár rám a hulla, amelyet fel kell boncolnom, és sietek.

- Hallja maga, miszter doktor Archibald Sitgreaves - nyelvelt vissza Betty, kidugva rózsálló ábrázatát a konyha egyik törött ablakán -, maga mindig későn érkezik; nincs itt más ennivaló, mint Jenny bőre, meg az a hulla, amit emleget.

- Asszony! - fortyant fel a sebész. - Mit képzel rólam, kannibál vagyok én, hogy ilyen mocskos beszédeket intéz hozzám? Azonnal készítsen valami tisztességes eledelt. A csapatnak feltétlenül kellett egy kis húst hagynia.

- Én nem képzelek semmit, felőlem lehet akár Hannibál, akár Anna-bál - mondta Betty a kapitány felé kacsintva. - Ami pedig a húst illeti, hát ez a napja biztosan húshagyó lesz, ha csak bele nem törődik, hogy Jenny bőréből készítek pörköltet. A fiúk mindenemet felették.

Lawton itt végül is közbelépett a béke érdekében, és megnyugtatásul közölte a sebésszel, hogy néhány embere már elment élelmet keresni mindannyiuknak. Sitgreavest némileg lecsitította ez a magyarázat; hamarosan megfeledkezett éhségéről, és kijelentette, hogy szeretne azonnal munkához látni.

- És ki lesz a munka szenvedő alanya? - kérdezte Lawton.

- A házaló - felelte az orvos, a Hotel Flanagan cégérére pillantva. Megmondtam Hollisternek, tegyen alá egy deszkát, elég magasan, hogy ki ne törjön a nyaka, amikor leesik. Olyan gyönyörűen ki fogom preparálni a csontvázát, hogy nem lesz párja az észak-amerikai Egyesült Államok területén: a fickónak mindene a helyén van, és a csontjai pompásan összeillenek. Élvezet lesz ránézni, ha majd végeztem vele. Már régóta keresek valami hasonló dísztárgyat, hogy elküldjem ajándékba az öreg virginiai nénikémnek, aki gyermekkoromban olyan kedves volt hozzám.

- Hogy az ördögbe! - kiáltotta Lawton. - Egy halott csontjait akarja elküldeni az öregasszonynak?

- Miért ne? - kérdezte a sebész. - Van-e a természetnek nemesebb alkotása, mint az emberi szervezet? S mi a szervezet legelemibb része, ha nem a csontváz? De mi történt az emberemmel?

- Annak már csak a hűlt helyét találja.

- Elvitték a hullát! Ugyan ki merészelt rendelkezni az én jogos tulajdonommal?

- Mérget vehet rá, hogy az ördög, és senki más - mondta Betty -, ugyanaz, aki magát is elviszi nemsokára, és nem kér engedélyt hozzá.

- Csend legyen, boszorkány! - kiáltott Lawton, akiből csaknem kirobbant a nevetés. - Hogy beszél maga egy katonatiszttel?

- Ki mondta rám, hogy mocskos Elizabeth Flanagan? - vágott vissza a markotányosnő, megvetően pattintva az ujjával. - Én a jó barátra egy évig is emlékezem, az ellenséget pedig nem felejtem el egy hónap alatt.

A sebész azonban nem sokat törődött azzal, hogy Mrs. Flanagan a jó barátja-e vagy az ellensége: olyan fájdalmas veszteség érte, hogy másra nem is tudott gondolni. Lawtonnak részletesen be kellett számolnia a történtekről.

- S még örülhet is, drága doktorom, hogy így történt - kiáltotta Betty, miután a kapitány befejezte elbeszélését. - Hollister őrmester, aki szemtől szembe látta, azt mondja, Belzebub az, nem pedig a házaló: legfeljebb csalással, tolvajlással és más ilyen gonoszságokkal házal. Na, szép, mondhatom, a Belzebubot boncolgatni, ha az őrnagy mégis felakasztja! Nem hiszem, hogy nyugodtan feküdt volna a bicskája alatt.

Sitgreaves, akinek egyszerre két reménye ment füstbe - elesett a reggelijétől is, a munkától is -, most kijelentette, hogy akkor inkább elmegy az Akácosba, és megnézi Singleton kapitányt. Lawton szívesen vele tartott: lóra ültek és csakhamar el is indultak, bár a sebésznek még le kellett nyelnie a markotányosnő egy-két tréfáját, mielőtt hallótávolságon kívül kerültek volna. Egy ideig némán lovagoltak; végül Lawton észrevette, milyen rossz hangulatba ringatták társát a csalódásai és Betty támadása, így azután elhatározta, hogy megpróbálja helyrebillenteni a lelki egyensúlyát.

- Nagyon bájos volt a tegnap esti nótája, Archibald, amit nem tudott végigénekelni, mert közben behozták a házalót - mondta a kapitány. - Kivált Galén említése tett mindenkire nagy hatást.

- Tudtam, Jack, hogy tetszeni fog magának, ha kiszálltak a fejéből a bor gőzei. A poézis igen tiszteletreméltó diszciplína, bár nem oly pontos, mint az egzakt tudományok, és nem olyan jótékony, mint az emberi szervezettel foglalkozók. Élettani hatását véve alapul, úgy is mondhatnám, hogy a poézis inkább lágyítószer, semmint tápszer.

- Pedig a maga ódájából igazán nem hiányzott a szellemesség tápja.

- A szóban forgó műre nem illik az "óda" meghatározás; helyesebb volna klasszikus balladának nevezni.

- Az bizony meglehet - mondta a kapitány -, de hiszen csak egy versszakot hallottam belőle, s így nem csoda, ha tévedek a besorolásában.

A sebész önkéntelenül is köhintett, és köszörülni kezdte a torkát, bár maga sem igen tudta, hogy mire készülődik. A kapitány azonban rásandított, s látva, hogy mennyire feszeng a nyeregben, így folytatta:

- A levegő csendes, az út néptelen... miért nem adná elő a dal hátralevő részét? Jobb későn pótolni a hiányt, mint soha.

- Kedves John, az a gondolat, hogy ez ki gyógyíthatja magát a tévelygéseiből, amelyek makacs és rossz szokásaivá lettek, mindennél nagyobb gyönyörűséget szerezne nekem.

- Nézze, milyen gyorsan közeledünk azokhoz a sziklákhoz, ott bal kéz felé; a visszhang meg fogja kettőzni az élvezetemet.

Miután így felbátorították, s közölték vele, hogy mint énekest és dalköltőt egyaránt jó ízlésű embernek tartják, a sebész a legkomolyabban engedni akart a felszólításnak. Némi kis időt elvesztegetett ugyan a torka köszörülésével és a kellő hangmagasság megtalálásával, de mihelyt e két tekintetben elérte célját, Lawton titkos gyönyörrel hallhatta, hogy barátja rázendít a dalra:

Volt-e úgy...

- Csitt! - szakította félbe a kapitány. - Miféle zizegés hallatszik onnan a sziklák közül?

- Valószínűleg a dallam szárnyalása. Az erőteljes férfihang olyan, mint a szélzúgás.

Volt-e úgy...

- Figyeljen már! - mondta Lawton, és megállította a lovát. Még be sem fejezte, amikor egy kő hullott a lába elé, és átgurult az ösvényen, anélkül hogy egy csöppet is veszélyesnek látszott volna.

- Barátságos dobás! - kiáltotta a kapitány. - Sem a fegyver, sem az erő, amellyel idehajították, nem tanúskodik valami nagy rosszindulatról.

- Akit kővel ütnek meg, többnyire csak zúzódásokat szenved - mondta a sebész, s közben hasztalanul meresztette a szemét minden irányban, hogy rájöjjön, ki volt a dobó. - Azt hiszem, meteorhullásnak voltunk a tanúi: rajtunk kívül egy árva lélek sem látható a környéken.

- Ezek a sziklák egy egész regimentet is könnyen el tudnak bújtatni - felelte a kapitány leszállva lováról és felemelve a követ. - Hahó! Itt van mindjárt a magyarázat is, a rejtéllyel együtt. - E szavak közben letépett a kis szikladarabról egy cédulát, melyet ügyesen ráerősítettek, mielőtt ilyen furcsa módon a lába elé küldték volna; kibontotta, s a következő szavakat találta rajta, nem nagyon olvasható írással:

"A muskétagolyó messzebbre röpül, mint a kő, és a west-chesteri sziklák között veszélyesebb dolgok is rejtőznek, mint sebre való gyógyfüvek. A ló igen hasznos jószág, de fel tud-e kapaszkodni a szakadék falán?"

- Igazat beszélsz, te rejtélyes ember - mondta Lawton -, bátorság és tetterő mit sem ér az orgyilkos szándékkal és e zord hegyszorosokkal szemben. Visszaült lovára és hangosan felkiáltott: - Köszönet, ismeretlen barátom; nem felejtem el a figyelmeztetést.

Az egyik szikla pereme fölött ekkor kinyúlt a levegőbe egy sovány kéz, de egy pillanat múlva már el is tűnt, s a két lovas többé semmit sem látott vagy hallott abból az irányból.

- Rendkívül különös eset - mondta az elképedt Sitgreaves -, és rendkívül titokzatos értelmű levél.

- Semmi az egész; bizonyára valami fajankó szórakozik: azt hiszi, ilyen fogásokkal megfélemlíthet két virginiait - felelte a kapitány, miután zsebre vágta a cédulát. - De hadd mondjak valamit, Mr. Archibald Sitgreaves: az az ember, akit az imént fel akart boncolni, csuda becsületes fickó.

- Az az ember a házaló... az ellenség egyik leghírhedtebb kémje; s meg kell mondanom, hogy véleményem szerint egy ilyen ember megtiszteltetésnek veheti, ha bármiképpen is a tudomány szolgálatába állítják.

- Lehet, hogy kém... bizonyára az - mondta Lawton eltűnődve -, de nincs a szívében gyűlölködés, a lelkiereje pedig egy katonának is becsületére válhatnék.

A sebész értetlenül meredt társára, míg ez a magánbeszéd elhangzott, közben pedig Lawton átható pillantása már fel is fedezett egy másik, kiszögellő sziklahalmot, amely csaknem elzárta a tövében kanyargó utat.

- Ahová a lova nem tud felkapaszkodni, a lába még felviheti az embert - kiáltotta az éber kapitány. Ismét leugrott a nyeregből, átvetette magát egy kőtorlaszon, és szaporán megindult felfelé a dombra, hogy mihamarább madártávlatból tekinthesse át a szóban forgó sziklákat, valamennyi hasadékukkal egyetemben. A következő pillanatban észrevette, hogy valaki sietve menekül előle, majd eltűnik a szakadék túlsó oldalán.

- Rajta, Sitgreaves... utána! - süvöltötte a kapitány, és mit sem törődve az akadályokkal, ő is futásnak eredt.- Gázolja agyon a csibészt, ha meg akar szökni.

A doktor nyomban engedelmeskedett az utasítás első részének, és néhány pillanat múlva meglátta, hogy egy muskétás ember éppen keresztülvág az úton: nyilván a túloldali sűrű erdőben keresett menedéket.

- Várjon, barátom... várja meg, kérem, amíg Lawton kapitány is ideér! - kiáltotta a sebész, látva, hogy lovas létére sem tud versenyezni a gyors menekülővel. De a gyalogos ember, mintha csak még jobban megrémülne a felszólítástól, kétszeres erővel futott tovább, s egy lélegzetvételnyi pillanatra sem állt meg, amíg el nem érte a célját. Ott sarkon fordult, elsütötte muskétáját a sebész felé, s máris nyoma veszett. Lawton egy pillanat alatt az úton termett, nyeregbe ugrott, s éppen akkor ért oda társához, amikor a menekülő eltűnt.

- Merre ment? - kiáltott a kapitány.

- John - mondta a sebész -, én ugyebár a fegyvertelen segédcsapathoz tartozom vagy nem?

- Merre futott a nyavalyás? - kiáltotta türelmetlenül Lawton.

- Ahová nem követheti: abba az erdőbe. De megismétlem a kérdésemet: fegyvertelen segéd vagyok-e vagy sem?

Miután be kellett látnia, hogy ellensége megszökött, a csalódott kapitány most bajtársa felé fordította haragtól villogó szemét; de merev izmai lassanként felengedtek, homloka kisimult, és arcának vad kifejezését felváltotta az a burkolt nevetés, amely olyan sokszor megjelent rajta. A sebész méltóságteljes tartásban ült a lován; keszeg testét kihúzta, fejét felszegte, mint az olyan ember, akit felháborított valami igazságtalan eljárás.

- Miért hagyta megszökni a gazembert? - kérdezte a kapitány. - Ha sikerül elérnem a kardommal, fogadom, hogy lett volna teríték a boncolóasztalon.

- Nem akadályozhattam meg - mondta az orvos, néhány keresztben álló rúdra mutatva, amelyek előtt megállította a lovát. - A zsivány átvetette magát ezen a kerítésen, engem pedig itt hagyott; s rá se hederített a felszólításomra vagy arra a közlésemre, hogy ön társalogni óhajt vele.

- Udvariatlan egy betyár, annyi biztos; de miért nem ugratott át a kerítésen, hogy megállásra kényszerítse? Hiszen látja, csak három keresztrúd maradt épen, s ezen még Betty Flanagan is átszökkent volna, a tehenét lovagolva.

A sebész csak most vette le a szemét arról a helyről, ahol a menekülő eltűnt, és bajtársa felé fordult. Fejét azonban a legkevésbé sem hajtotta meg, miközben így felelt:

- Az a szerény véleményem, Lawton kapitány, hogy sem Mrs. Elizabeth Flanagan, sem pedig a tehene nem mutat olyan példát, amelyet dr. Archibald Sitgreavesnek követnie kellene: a tudománynak egyáltalán nem válna a díszére, ha egy Doctor Medicinae kitörné mind a két lábát, miközben oktalanul nekiugrat holmi kerítésoszlopnak. - Mialatt beszélt, a sebész csaknem vízszintes helyzetbe emelte a szóban forgó végtagokat, mintha tartásával még a gondolatát is vissza akarná utasítani annak, hogy ő átugrathatott volna a keskeny akadályon; de a kapitány, mit sem törődve a vállalkozás lehetetlenségének ezzel a szembeszökő bizonyítékával, így kiáltott fel:

- Ember, nincs itt semmi, ami gátolhatta volna! Én egy egész szakaszt át tudnék ugratni, combbal-csizmával, anélkül hogy akárcsak az egyik sarkantyúmhoz is folyamodnám. Hej, de sokszor mentem rohamra a gyalogság szuronyai ellen, sokkal nagyobb akadályok fölött, mint ez az itteni!

- Szabadjon az emlékezetébe idéznem, John Lawton kapitány, hogy én nem vagyok sem a regiment lovaglótanára... sem kiképzőőrmester... sem holmi őrült kornétás; nem, uram... s anélkül, hogy tiszteletlenül akarnék nyilatkozni az amerikai Kongresszus által adományozott tiszti rangokról, hozzátehetem: sem afféle esztelen kapitány, aki éppoly kevésre becsüli a maga életét, mint az ellenségét. Én, uram, csak a tudomány szerény és alázatos szolgája vagyok, csak egy orvosdoktor, az edinburghi egyetemnek egykori méltatlan növendéke, s végül egy katonasebész; semmi más, John Lawton kapitány, erre mérget vehet. - E szavak után az Akácos felé fordította a lovát, és ismét útnak eredt.

- Úgy van, igazat beszél - dünnyögte a dragonyos -, ha itt lett volna velem akár a csapat leghitványabb lovasa, minden bizonnyal elcsípem azt a gazembert, és legalább eggyel szaporítom a törvény áldozatainak a számát. De Archibald, senki sem lovagolhat jól, ha így szétterpeszti a lábát, mint a rhodoszi kolosszus. Ne bízzon mindent a kengyelre, s inkább a térde segítségével igyekezzék nyeregben maradni.

- Bár teljes tisztelettel adózom az ön szakértelmének, Lawton kapitány - felelte a sebész -, azt hiszem, magam is eléggé jól meg tudom ítélni az izomerő hatását, akár a térd fejti ki, akár az emberi szervezetnek bármely másik része. S noha képzettségem igen hiányos, annyit már most is tudok, hogy minél szélesebb az alap, annál szilárdabb a felépítmény.

- Képes lenne így elfoglalni egy egész országutat, amelyen fél tucat ember is kényelmesen elférne, ha maga ki nem nyújtja a két lábát, mint az ókori hadiszekerek sarlóit, hogy mindenkit lekaszáljon velük?

Az ókori szokásokra való utalás némiképp lecsitította a sebész felháborodását, s valamivel kevésbé gőgösen válaszolt:

- Tisztelettudóbban kellene beszélnie azokról, akik a régmúlt időkben előttünk jártak, mert ha a tudomány területén és kiváltképp a sebészetben igen tudatlanok voltak is, sok kitűnő eszmét hagytak ránk örökül. Például semmi kétségem sincs az iránt, uram, hogy Galén igenis operálta azokat a sebeket, amelyeket az ön által említett sarlók okoztak, bár erre vonatkozólag nincs bizonyíték a korabeli irodalomban. Ah, azok a sarlók! Szörnyű pusztítást végezhettek, s minden bizonnyal sokszor zavarba ejtették az akkori gyarló orvosokat.

- Néha talán ketté is vágták az áldozatot, és a szóban forgó uraknak nem kis fejtörést okozhatott a két darab összeragasztása. De amilyen tiszteletre méltó és művelt emberek voltak, nyilván sikerült megbirkózniuk ezzel a feladattal is.

- Micsoda?! Hogy összeforrasztották volna az emberi test két részét, amelyet holmi éles szerszám vágott ketté, s az eredmény megfelelt volna az élet bármely követelményének?

- Amelyet egy sarló választott szét, s az eredmény megfelelt volna a katonai követelményeknek - mondta Lawton.

- Lehetetlen... teljességgel lehetetlen - kiáltotta a sebész. - Higgye el, Lawton kapitány, az emberi találékonyság hasztalanul igyekszik ujjat húzni a természettel. Gondolja csak meg, kedves uram: minden ütőér elmetszve... az egész bélrendszer megsebesülve... minden ideg és ín kettévágva, s ami még ennél is súlyosabb, minden...

- Elég, Sitgreaves doktor, már ennyivel is meggyőzte volna egy konkurens iskola bármelyik tagját. Ami engem illet, soha semmi sem csábíthat arra, hogy önként alávessem magam egy ilyen jóvátehetetlen feldarabolásnak.

- Nem vitás, hogy nincs sok öröm az olyan sebben, amely a természet törvényei folytán gyógyíthatatlan.

- Magam is azt hiszem - felelte Lawton szárazon.

- Mit gondol, mi a legnagyobb élvezet az életben? - kérdezte hirtelen a sebész.

- Ízlés dolga.

- Dehogyis! - kiáltotta Sitgreaves. - Az a legnagyobb élvezet, ha látjuk vagy inkább érezhetjük, hogyan teszi jóvá a betegség pusztítását a természettel együttműködő tudomány fénye. Egyszer szándékosan eltörtem a kisujjamat, hogy helyreigazíthassam a törést, és megfigyelhessem a gyógyulást: jelentéktelen, apró kísérlet, ugyebár, kedves John; mégis, a csont összeillesztésekor érzett hasító izgalom, valamint az emberi tudás és a természet összhangjának szemlélete olyan élvezettel töltött el, amilyet addig sohasem tapasztaltam. S mennyivel nagyobb lett volna az élvezet, ha egy fontosabb szervemmel történik mindez, például a lábammal vagy a karommal!

- Vagy a nyakával - mondta a kapitány; de csevegésüknek itt vége szakadt, mert közben megérkeztek Mr. Wharton házához. Mivel senki sem került elő, hogy bevezesse őket, a kapitány maga indult meg a szalon felé, ahol a látogatókat fogadni szokták. Benyitott, s egy pillanatra megállt, a szeme elé táruló látványt bámulva. Először Wellmere ezredest pillantotta meg, amint éppen a piruló Sarah felé hajlik: annyira el voltak telve egymással, hogy meg sem hallották Lawton közeledtének zaját. A lovas tiszt éles szeme néhány áruló jelből azonnal megértette titkukat; vissza is akart húzódni éppoly halkan, mint ahogy jött, de bajtársa e pillanatban odaért, félretolta és berontott a szobába. A sebész nyomban Wellmere székéhez sietett, ösztönszerűen megragadta az ezredes kezét, és felkiáltott.

- Az Istenért!... gyors, szabálytalan érverés... tűzpiros arc... lángoló szemek... a heves láz tünetei, itt azonnali segítségre van szükség. - A doktor, aki hozzá volt szokva a sommás eljárásokhoz (mint a katonai szolgálatot teljesítő orvosok általában), már elő is rántotta érvágó kését, és minden jel arra mutatott, hogy haladéktalanul neki akar látni a munkának. Wellmere ezredes azonban magához tért első meglepetéséből, gőgösen felállt, és így szólt:

- Uram, arcomat csupán a szoba hőmérséklete teszi pirossá, s az ön tudományának már eddig is olyan sokat köszönhetek, hogy igazán megkímélhetem a további fáradozástól; Miss Wharton tudja, hogy teljesen jól vagyok, és én is biztosítom önt: soha életemben nem éreztem magam olyan egészségesnek vagy boldognak.

Az utolsó szavakat különösen megnyomta, s ez talán jólesett Sarah-nak, de mégis újra lángba borította az arcát; Sitgreaves, aki páciensével együtt a leány felé fordult, észre is vette a változást.

- Szabad a karját, kisasszony? - kérdezte a sebész, s előbbre lépve meghajolt. - Az aggodalom és a virrasztás igénybe vette az ön törékeny szervezetét; olyan tüneteket észlelek, amelyeket nem szabad elhanyagolni.

- Bocsásson meg, uram - mondta Sarah, miután a női büszkeség segítségével sikerült összeszednie magát -, itt kibírhatatlan a meleg, s én máris megyek, hogy tájékoztassam Miss Peytont az önök megérkezéséről.

A fellegekben járó orvost nem volt nehéz leszerelni, de Sarah-nak Lawtonra is fel kellett pillantania, hogy viszonozza a köszöntését, miközben a kapitány ajtót nyitott előtte, és csaknem a keze fejéig meghajolt. Egyetlen pillantás is elegendő volt; a leánynak sikerült uralkodnia magán, hogy kellő méltósággal vonulhasson vissza, de mihelyt kiszabadult a figyelő szemek tüzéből, lerogyott egy székre, és átengedte magát a szégyenkezéssel vegyes boldog érzésének.

Sitgreavest bosszantotta egy kissé az angol ezredes csökönyössége; még egyszer felajánlotta szolgálatait, de miután ismét visszautasításra talált, elvonult a fiatal Singleton szobájába, ahova Lawton már előtte felment.

Huszonegyedik fejezet

Megkértél, Henry, s válaszom
          Hogyan lehetne "nem"?
Ki szívemet elnyerte már,
          Ne kapja meg kezem?

                    A warkworthi remete

Az edinburghi egyetem egykori hallgatója örömmel állapította meg, hogy páciense gyorsan gyógyul, s már teljesen láztalan. Ott volt mellette a nővére, talán még sápadtabban, ha ez lehetséges, mint amikor megérkezett, és szerető gonddal ápolta a sebesültet; de az Akácos többi hölgy lakója sem feledkezett meg a vendéglátás feladatairól, bármennyi bánat és izgalom érte is őket. Frances valami megmagyarázhatatlan érdeklődéssel kötődött a szomorú vendéghölgyhöz, valami leküzdhetetlen erő vonzotta hozzá. Képzeletében önkéntelenül is egybekapcsolta Dunwoodie és Isabella sorsát, s nagylelkű és romantikusan hevülő szívével úgy érezte, hogy akkor teszi a legnagyobb szolgálatot volt szerelmesének, ha kedvesen bánik azzal, akit a fiatalember most szeret. Isabella hálásan fogadta figyelmességeit, de mindketten zavarban voltak, bár egyikük sem tett célzást ennek titkos forrására. Miss Peyton megfigyelő képessége ritkán hatolt a felszínnél mélyebbre, s a néni most is úgy gondolta, hogy Henry Wharton helyzete kellőképpen igazolja Frances sápadt arcát és könnyes szemét. Sarah ugyan kevesebb aggodalmat tanúsított, mint a húga, de erre még a tapasztalatlan néni is könnyen megtalálta a magyarázatot. A női nem erényes tagjai úgy tartják, hogy a szerelem szent érzés, amely mindenkit felmagasztosít, aki a befolyása alá kerül. Bár Miss Peyton őszinte szorongással gondolt az unokaöccsét fenyegető veszedelemre, nagyon is jól tudta, hogy a háborús idők nem kedveznek a szerelemnek, tehát a véletlenül adódó kivételes pillanatokat nem szabad elszalasztani.

Ezek után néhány nap telt el, anélkül hogy bármi is megszakította volna az Akácos lakóinak vagy a Négy Saroknál veszteglő dragonyosoknak szokásos foglalkozását. Az előbbiek lelki erőt merítettek abból a tudatból, hogy Henry ártatlan, s hogy Dunwoodie bizonyára mindent elkövet a védelmében; az utóbbiak türelmetlenül várták a minden órában esedékes parancsot, hogy keljenek útra, mert végül is megütközhetnek az ellenséggel. Lawton kapitány azonban hiába várt erre. Az őrnagy levélben közölte vele, hogy az ellenség, miután tudomást szerzett kiegészítő csapatának vereségéről és elvonulásáról, maga is visszahúzódott Fort Washington védművei mögé, s tétlenül várja az alkalmas pillanatot, amikor visszavághat, és kiköszörülheti a csorbát. A kapitány csak legyen résen, írta a levél, s végül elismerő szavakban emlékezett meg Lawton hűségéről, buzgalmáról és vitathatatlan bátorságáról.

- Mindez rendkívül hízelgő, őrnagy úr - dörmögte a kapitány, amint félredobta a levelet, és fel-alá kezdett járkálni, hogy elfojtsa türelmetlenségét. - Mondhatom, kitűnő embert választott ki erre a szolgálatra! Lássuk csak, mi a feladatom: védenem kell egy bolondos, határozatlan öregúr érdekeit, aki maga sem tudja, hogy hozzánk tartozik-e vagy az ellenséghez; négy nőszemélyt, akik közül három eléggé szemrevaló, de távolról sem rajong valami veszettül a társaságomért, a negyedik meg hiába olyan jólelkű teremtés, amikor jóval túl van már a negyvenen; továbbá két-három négert, egy fecsegő gazdasszonyt, aki mást se csinál, csak aranyról, ostobaságokról, babonákról és jóslatokról járatja a száját; végül a szegény George Singletont. No jó, egy szenvedő bajtárs megérdemli, hogy törődjem vele... hát nyeljük csak le a keserű pirulát.

E monológ után a kapitány leült, és fütyörészni kezdett, mintha önmagát is meg akarná győzni arról, hogy nem érdekli az egész: ekkor azonban, hanyagul keresztbe vetve csizmás lábát, feldöntötte azt a kulacsot, amely a teljes pálinkakészletét tartalmazta. Lawton késedelem nélkül pótolta a hiányt, de amint a pálinkás csöbröt visszatette a padra, mellette észrevett egy cédulát. Rögtön kibontotta, s a következőket olvasta: "A hold csak éjfél után kel fel: sötét tettekre alkalmas az idő." Az írást nem lehetett nem felismerni: ugyanattól a kéztől származott, amely nemrég éppen idejében figyelmeztette, hogy gyilkosság készül ellene, s a kapitány sokáig tűnődött a két üzeneten, valamint azon, hogy a házaló vajon miért tanúsít ilyen jóindulatot halálos ellensége iránt. Birch az angolok kémje, ezt Lawton jól tudta; amikor halálra ítélték, a tárgyaláson világosan kiderült, hogy adatokat szolgáltatott az angol főparancsnoknak egy amerikai csapatról, amely előnytelenül ki volt téve az ellenség támadásának. Igaz, az árulás következményeit sikerült elkerülni, mert Washington szerencsére idejében visszavonta azt az ezredet, mielőtt még az angolok elvághatták volna az útját, de az árulás mégiscsak árulás maradt. "Talán meg akar engesztelni", gondolta Lawton, "hogy barátja legyek, ha legközelebb elfogják; mindenesetre egyszer megkímélte az életemet, egy másik alkalommal pedig megmentette. Megpróbálok éppoly nagylelkűen viselkedni, mint ő, s csak azért imádkozom, hogy a kötelességem ne kerüljön összeütközésbe az érzelmeimmel."

A kapitány nem tudta bizonyosan, hogy a mostani üzenetben említett veszély az Akácost fenyegeti-e vagy pedig az ő különítményét, de az utóbbi lehetőséget valószínűbbnek tartotta, és el is határozta, hogy óvatos lesz, ha este kilovagol. Aki egy békés országban él, nyugodt és rendezett időkben, el sem tudja képzelni, mekkora közönnyel tekintett a lovas tiszt a fenyegető veszedelem elébe. Ha rágondolt, inkább azon törte a fejét, miképpen ejthetné csapdába ellenségeit: eszébe se jutott, hogy talán neki kellene kibújnia a hurokból. Tűnődéseinek az vetett véget, hogy megjött a sebész, aki naponta átment az Akácosba. Sitgreaves közölte, hogy a ház úrnője arra kéri Lawton kapitányt, látogassa meg őket aznap kora este.

- Aha! - kiáltotta a lovas tiszt. - Úgy látszik, ők is levelet kaptak.

- Mi sem valószínűbb - felelte a sebész.

- Egy lelkész érkezett hozzájuk a királyi hadseregből, hogy Singleton ezredes felhatalmazása alapján kicserélje az angol sebesülteket. Pedig hallatlan esztelenség, hogy éppen most akarják elszállítani őket.

- Egy pap, azt mondja! És miféle? Amolyan borissza alak, aki a táborokban lézeng és képes éhínségbe dönteni egy egész ezredet? Vagy olyan embernek látszik, aki komolyan veszi a mesterségét?

- Igen tiszteletre méltó és rendes úriember, aki nem rabja a mértéktelen szeszfogyasztásnak, legalábbis a külső tünetek alapján ítélve - mondta a sebész. - S még hozzátehetem, hogy igen tisztes és megfelelő módon tudja elmondani az áldást.

- És ott marad éjszakára?

- Minden bizonnyal; a hivatalos írásokat várja. De siessen, John, nincs veszteni való időnk. Én se teszek egyebet, csak eret vágok két-három angolon, akit reggel elszállítanak, nehogy gyulladás lépjen fel náluk, aztán mindjárt visszajövök.

Lawton kapitány egy-kettőre eligazította hatalmas alakján a díszegyenruháját, s miután társa is elkészült, ismét útra keltek az Akácos felé. Roanoke-nak éppen annyira jót tett a néhány napos pihenés, mint gazdájának, és Lawton, amikor az emlékezetes sziklák mellett elhaladva megmarkolta a tüzes paripa gyeplőjét, forrón kívánta, bárcsak ismét ott állna előtte az álnok ellenség, szintén lóháton és fegyveresen. De sem ellenséggel, sem másféle akadállyal nem találkoztak útközben, és minden baj nélkül értek az Akácoshoz épp abban a pillanatban, amikor a nap utolsó sugarait küldte le a völgybe, s bearanyozta a lombtalan fák csúcsait. A kapitánynak, aki egyetlen pillantással fel tudta mérni az elébe táruló képek minden részletét, hacsak nem bújtak különleges álcába, most is elég volt belépnie a házba, körülnéznie, s máris többet tudott, mint Sitgreaves egy egész napi megfigyelés alapján. Miss Peyton mosolyogva üdvözölte, a szokásos udvariasság követelményein jóval túlmenő kedvességgel, amely láthatólag inkább volt az őszinte rokonszenv kifejezése, mint csupán a jó modoré. Frances könnyes szemmel, izgatottan suhant ide-oda, Mr. Wharton pedig olyan bársonyruhába öltözve fogadta a vendégeket, amely a legtarkább szalonban is feltűnést keltett volna. Wellmere ezredesen a fejedelmének háziezredébe tartozó tisztek egyenruhája feszült, Isabella Singleton pedig az öröm vidám színeit viselte, bár arca ellentmondott a ruhájának; mellette a fivére ült, éppoly sápadt arccal és roppant érdeklődő szemmel, mintha már meg is feledkezett volna a sebesüléséről. Harmadnapja kelt fel ágyából, s dr. Sitgreaves, akin úrrá lett a bárgyú elképedés, csak bámult rá, és elfelejtette megróni a könnyelműségéért. Lawton kapitány viszont tökéletes önuralommal és komolysággal lépett be a képbe, mint az olyan ember, akinek semmiféle újdonság nem tudja egykönnyen felborzolni az ideget. Nyájas bókjai éppoly nyájas fogadtatásra találtak, s miután néhány szót váltott a jelenlevőkkel, odalépett a sebészhez, aki zavarában és értetlenségében félrehúzódott, hogy valamiképpen összeszedje magát.

- John - súgta a doktor, rendkívül kíváncsian -, mit jelent ez az ünnepség?

- Azt, hogy a maga parókájának és az én fekete fejemnek jót tett volna egy kis liszt a Betty Flanagan éléskamrájából; de most már késő: olyan fegyverzetben kell megvívnunk a csatát, amilyenben jöttünk.

- Nézze, a tábori lelkész, teljes papi díszben, mi lesz itt?

- Sebesültcsere - mondta Lawton. - Akiket megsebzett Ámor, most egybegyűlnek, és kiegyeznek a szerelem istenével: kötelezik magukat, hogy többé nem sebződnek meg a nyilaitól.

A sebész az orrcimpájára nyomta mutatóujját: kezdte érteni, hogy miről van szó.

- Hát nem szégyen-gyalázat, hogy egy ilyen álhős, egy ellenség elrabolhatja hazánk földjének egyik legszebb hajtását? - dörmögte Lawton. - Azt a virágot, amelyet bármely férfi büszkén tűzhetne a mellére?!

- Ha férjnek is olyan makacs lesz, mint páciensnek, akkor attól félek, John, hogy igen szomorú élet vár a hölgyre.

- Úgy kell neki - mondta a kapitány méltatlankodva. - Tulajdon hazájának ellenségei közül választott, hát ne csodálkozzék, ha idegen szög bújik ki a zsákból.

Beszélgetésüket Miss Peyton szakította félbe, aki odalépett hozzájuk és közölte, hogy idősebbik unokahúgának és Wellmere ezredesnek esküvőjére hívták meg őket. Az urak meghajoltak, s a jó néni, akinek vérében voltak az illendőség szabályai, még hozzátette, hogy a jegyespár ismeretsége régi keletű, és vonzalmuk nem afféle hirtelen fellángolás. Lawton erre csak egy újabb s még szertartásosabb meghajlással válaszolt, de a sebész, aki roppantul szeretett társalogni a vénkisasszonnyal, azt mondta:

- Nem kétséges, hogy az ember lelki alkata egyénenként változó. Vannak, akikre a benyomások heves, de múlékony hatást gyakorolnak, másokban viszont mélyebb és tartósabb nyomot hagynak; egyes filozófusok szeretnének összefüggést látni az élőlények fizikai és szellemi berendezése között, de én, kedves nagysád, a magam részéről úgy vélem, hogy az egyiknél főként a megszokás és a környezet befolyása érvényesül, míg a másik az anyag sajátos törvényeinek van alávetve.

Miss Peyton némán bólintott erre a fejtegetésre, majd méltóságteljesen elvonult, hogy bevezesse a menyasszonyt. Elérkezett az az időpont, amikor az amerikai szokások szerint a "holtomiglan-holtodiglan''-t ki kell mondani, s az érzések sokaságától piruló Sarah belépett a fogadószobába, nagynénje mögött. Arcát elfordítva nyújtotta kezét Wellmere felé: az ezredes felugrott, megfogta, s csak most látszott rajta, hogy átéli a fontos szerepet, amely reá vár a szertartásban. Eddig szórakozottan és nyugtalanul feszengett, de most, ahogy feltündökölt előtte az a szépség, mintha megfeledkezett volna minden egyébről, s csak közeli boldogságát látná. Valamennyien felálltak, és a tiszteletes úr már ki is nyitotta a szent könyvet, amikor észrevették, hogy Frances nincs jelen: Miss Peyton azonnal elment megkeresni fiatalabbik unokahúgát, s a szobájában találta, könnyek között.

- Gyere, édesem, már csak mi kettőnkre várnak a szertartással - mondta a néni, gyöngéden belekarolva unokahúgába. - Szedd össze magad, hogy illőképpen megtisztelhesd a nővéred választottját.

- De méltó-e... lehet-e méltó Sarah-hoz?

- Miért lenne méltatlan? - kérdezte Miss Peyton. - Hát nem gentleman? És bátor katona, ha nem volt is szerencsés? Nem kételkedhetünk benne, édesem, hogy olyan ember, aki mellett minden nő boldognak erezhetné magát.

Miután rossz érzései kirobbantak belőle, Francesnek sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy lemenjen a többiek közé. Közben azonban a lelkész, aki szerette volna feloldani a várakozás kínos hangulatát, néhány kérdést tett fel a vőlegénynek, s az egyikre nem kapott megnyugtató választ. Wellmere-nek be kellett ismernie, hogy nincs gyűrűje; e nélkül pedig, közölte a lelkész, az egyházjog értelmében nem lehet megkötni a házasságot. Mr. Whartont is megkérdezte, hogy igaza van-e, s a ház ura igenlően válaszolt, mint ahogy tagadóan válaszolt volna; ha a kérdező erre buzdítja. A fiát ért csapás végképp lecsapolta maradék erejét, Mr. Wharton éppoly könnyen hagyta jóvá a lelkész aggályait, mit valamivel korábban Wellmere-nek kissé elhamarkodott kérését. Idáig jutottak hát a dilemmában, amikor Miss Peyton és Frances végre megjelent. A dragonyosok doktora ekkor odalépett a nénihez, karját nyújtva egy székhez vezette, s közben azt mondta:

- Úgy látszik, kedves nagysád, a kedvezőtlen körülmények meggátolták Wellmere ezredes urat abban, hogy beszerezze mindama díszeket, amelyekre a szokás, a hagyományok és az egyházjog szerint feltétlenül szükség van, ha az ember a házasság tisztes állapotába óhajt lépni.

Miss Peyton nyugodt szemmel fordult a kínosan feszengő vőlegény felé, s miután látta, hogy Wellmere a körülményekhez és az egész ügy váratlanságához képest elegendő pompát öltött magára, ismét a doktorra pillantott, mintegy magyarázatot kérve.

A sebész megértette, mit kíván, s nyomban bele is fogott a mondókájába.

- Sokan úgy tartják - kezdte -, hogy a szív az emberi test bal oldalán foglal helyet, s így a baloldali szervek szorosabb kapcsolatot tartanak fenn a szívvel, amelyet az élet központjának is nevezhetünk, mint a jobboldaliak. Ez azonban tévedés, amely az emberi alkat szerves felépítésének nem ismeretéből fakad. E nézet szerint a bal kéz negyedik ujját valami különleges erő jellemzi, amelyet hiába keresnénk a szóban forgó végtag-végződés többi ágában; s a frigykötések alkalmából rendszerint ezt szokták holmi karikával, illetve gyűrűvel övezni, talán azért, hogy így szorítsák béklyóba a házasélet iránti vonzalmat, amelyet pedig a női természet bájai sokkal inkább biztosíthatnak. - E beszéd közben a sebész kifejezően a szívére szorította a kezét, s az utolsó szavaknál csaknem a padlóig hajolt.

- Nem tudom, uram, hogy pontosan megértettem-e, mire célzott - mondta Miss Peyton, akinek a felfogóképességét ezért még nyilván nem becsüli le senki.

- Egy gyűrű, nagysád... egy gyűrű kellene a szertartáshoz.

Mihelyt a sebész emberi nyelven nyilatkozott, Miss Peyton azonnal felfogta a kínos helyzet okát. Unokahúgaira pillantott, s a fiatalabbik leányon valami titkos ujjongást vett észre, amelyet sehogy sem tudott helyeselni; Sarah arcát azonban a szégyenkezés pírja futotta el, s ezt az érző szívű néni nagyon is megértette. Mégis, a világért sem vétett volna a női etikett szabályai ellen. Mindhárom hölgynek egyszerre jutott eszébe, hogy a megboldogult anya, illetve nővér jegygyűrűje békésen pihen a többi ékszerrel együtt egy titkos helyen, amelyet már régebben építettek, s ahová értékeiket elrejtették a megyében garázdálkodó martalócok elől. Ebbe a titkos üregbe vonult vissza minden este az ezüstnemű s a többi értékesebb holmi, és régóta itt hevert a szóban forgó gyűrű is, amelyről egészen mostanáig megfeledkeztek. Ámde, a szokás időtlen idők óta úgy rendelte, hogy ezt a nélkülözhetetlen esküvői kelléket a vőlegénynek kell szállítania, és Miss Peyton a világ minden kincséért sem tette volna túl magát a kötelező tartózkodáson, amelyet ez az ünnepélyes alkalom ró a női nemre; legalábbis addig nem, amíg a vétkes elegendő feszengéssel és nyugtalankodással le nem vezekli bűnét. A megoldásnak ezt a lehetőségét tehát egyik hölgy sem említette: Miss Peyton női illendőségből, a menyasszony szeméremből, Frances pedig azért, mert ő szinte minden akadálynak örült volna, csak késleltesse az esküvőt. A kínos csendet végül is dr. Sitgreaves törte meg.

- Kedves nagysád, ha egy egyszerű gyűrű, amely valamikor egyik nővéremé volt... - itt elhallgatott és a torkát köszörülte - ha egy ilyen gyűrű, kedves nagysád, méltó lenne a megtiszteltetésre, igen könnyen szolgálhatnék vele, mert ott van a szállásomon a Négy Saroknál, és azt hiszem, tökéletesen rá is illenék arra az ujjra, amely viselni óhajtja. Megfigyeltem, hogy nagymérvű hasonlóság áll fenn... höm... megboldogult nővérem és Miss Wharton között, mind alakra, mind pedig anatómiai szerkezetre nézve; ennélfogva további megegyezéseiket is elvárhatjuk az arányosság törvénye alapján, amelyhez az élőlények világának hibátlan egyedei mindig is alkalmazkodni szoktak.

Miss Peyton az ezredesre pillantott, s ettől Wellmere ráeszmélt kötelességére: felpattant székéből és kijelentette a sebésznek, hogy semmivel sem kötelezhetné le jobban, mint az említett gyűrű elhozatalával. A doktor egy kissé gőgösen megbiccentette a fejét, majd kivonult a szobából, hogy ígéretéhez híven elküldjön valakit a gyűrűért. Miss Peyton nem akadályozta meg ebben; de mivel rosszul esett neki, hogy ilyen módon még egy idegent be kell avatniuk a legmeghittebb családi ügyekbe, maga is kiment a doktor után, és felajánlotta Caesar szolgálatait, mentesítve Sitgreaves legényét, aki már vállalkozott az útra.

Szólt tehát Katy Haynesnek, hogy küldje be a négert az üres szalonba, ahol ő, Miss Peyton és az orvos különböző utasításokkal várják.

Sarah és Wellmere hirtelen egybekelését, méghozzá éppen most, amikor a család egyik tagjának élete oly közvetlen veszélyben forgott, csakis azért hagyták jóvá, mert úgy gondolták, hogy az ország zavaros viszonyai miatt a szerelmesek valószínűleg sokáig nem találkozhatnak újra, s mert Mr. Wharton titokban attól félt, hogy ha a fia meghal, nemsokára ő maga is követi a sírba, és így a másik két gyermeke támasz nélkül marad. Miss Peyton azonban, noha beleegyezett sógorának abba a kívánságába, hogy használják ki a lelkész véletlen látogatását, még akkor sem kürtölte volna szét a tervezett esküvő hírét a szomszédok között, ha az idő megengedi; ennélfogva most az hitte, hogy mélységes titkot közöl a négerrel és a gazdasszonnyal.

- Caesar - kezdte mosolyogva -, ezennel tudtodra adom, hogy fiatal úrnőd, Miss Sarah, ma este örök frigyre lép Wellmere ezredessel.

- Én ezt már előre látni - felelte kuncogva Caesar -, öreg néger mindjárt tudni, merről fúj a szél, csak ránézni fiatal hölgyre.

- Nahát, Caesar, úgy látom, sokkal jobb a megfigyelő képességed, mint ahogy valaha is gondoltam volna; de ha már úgyis tudod, miféle sürgős ügyben akarjuk igénybe venni a szolgálataidat, hallgasd végig a doktor úr utasításait, és igyekezz minél pontosabban végrehajtani őket.

A néger szótlanul s engedelmesen fordult a sebész felé, aki nyomban bele is fogott mondókájába:

- Caesar, úrnőd már ismertette veled azt a jelentős eseményt, amelynek ünnepélyes lebonyolítására nemsokára sor kerül e lakhely födele alatt; hiányzik azonban a karika, illetve gyűrű, melynek a menyasszony ujját kell öveznie; e szokás még a régiektől ered, s azután a keresztény egyház különböző ágazatai is átvették és alkalmazták az esküvői szertartásban, sőt, mint a frigynek sajátos jelképét, a prelátusok beiktatásánál is, amit, azt hiszem, nem kell részletesebben elmagyaráznom előtted.

- Doktor úr lenne szíves még egyszer elmondani az egészet - szakította félbe az öreg néger, akit éppen akkor hagyott cserben az emlékező tehetsége, amikor a sebész oly magabiztosan utalt értelmi képességeire. - Másodszorra én biztosan megtanulni kívülről.

- Sziklából nem lehet mézet facsarni, Caesar, ezért hát még tömörebben foglalom össze azt a keveset, amit mondani akarok. Vágtass el a Négy Sarokhoz, add át ezt a cédulát Hollister őrmesternek vagy Mrs. Elizabeth Flanagannek, s vagy az egyiktől vagy a másiktól megkapod a hitvesi vonzalom nélkülözhetetlen zálogát; azután rögtön térj vele vissza.

E szavak után a sebész a küldönc kezébe nyomta a következő szövegű levelet:

Archibald Sitgreaves,
Doctor Medicinae,
katonaorvos

- Caesar - mondta Katy, miután kettesben maradt a négerrel -, ha megkaptad a gyűrűt, tedd a zsebedbe, amelyik a legközelebb van a szívedhez; de a világért se próbáld meg felhúzni az ujjadra, mert abból baj lehet.

- Felhúzni ujjamra? - vágott a szavába a néger, kinyújtva csontos kezét. - Azt hinni, Miss Sally gyűrűje rámenne öreg Caesar ujjára?

- Az mindegy, hogy rámegy-e vagy sem - mondta a gazdasszony -, de baljóslatú dolog, ha egy jegygyűrűt az esküvő után ráhúznak valaki másnak az ujjára, és így persze az esküvő előtt is veszélyes lehet.

- Bizisten, Katy, nekem eszembe se jutni ujjamra húzni a gyűrűt.

- Akkor eredj, Caesar, és ne felejtsd a bal zsebedet; vigyázz, hogy levedd a kalapodat, amikor elmégy a temető mellett, és siess, mert énnekem elhiheted, semmi sem olyan bosszantó, mint türelmetlenül várni a szertartást, amikor egy nő már rászánta magát a házasságra.

Miután végighallgatta ezeket az intelmeket, Caesar kiment a házból, és csakhamar a nyeregben feszített. Ifjú korától fogva jó lovas volt, mint minden néger; de mivel hatvan esztendő múlt el fölötte, afrikai vérének eredeti hevessége már lecsitult egy kissé. A völgyet sötét éjszaka borította, s a szél ijesztő novemberi vadsággal süvöltött. Amikor a temetőhöz ért, Caesar babonás tisztelettel levette a kalapot őszes fejéről, és félénken pislogott körös-körül, mintha bármely pillanatban valami földöntúli jelenéstől tartana. Annyira nem volt sötét, hogy észre ne vett volna egy emberei alakot, amely a sírok között surrant tova, nyilván az országút felé igyekezve. Az első benyomások erősebbek a filozófiánál és az értelemnél, s szegény Caesart még ez a két gyenge szövetséges sem támogatta. Viszont maga alatt érezte Mr. Wharton egyik kitűnő postalovát, s ösztönös ügyességgel az állat hátához simulva, nekieresztette a gyeplőt. Dombok, erdők, sziklák, kerítések és házak repültek el mellette villámsebesen, s mire a néger észbe kapott, hogy tulajdonképpen hová vágtat ilyen vadul és mi a megbízatása, már el is ért az útkereszteződéshez, és a "Hotel Flanagan" ott állt előtte a maga roskatag egyszerűségében. A kiszüremlő vidám tűzfény láttán a néger megértette, hogy emberi szálláshoz érkezett, s ezzel egyidejűleg feltámadt benne minden rettegése a vérengző virginiaiaktól; kötelességét azonban teljesítenie kellett, így hát leszállt a lóról, egy kerítésoszlophoz kötötte a tajtékos állatot, és óvatos léptekkel az ablakhoz osont, hogy felderítse a terepet.

Odabent a lángoló tűz előtt Hollister őrmester és Betty Flanagan üldögélt, nagyokat kortyolgatva a bőséges készletből.

- Én mondom magának, őrmester úr drága - jelentette ki Betty, letéve a korsóját -, mégiscsak a házaló volt az, senki más, mert ha nem, akkor hol marad a kénszag meg a szárnyak meg az ördögfarok meg a pata? Különben is, őrmester, nem szép magától, ha azt mondja egy magányos asszonynak, hogy Belzebub volt a hálótársa.

- Az nem számít, Mrs. Flanagan, ha utána azért sikerült megmenekülnie a karmaitól meg az agyaraitól - felelte a veterán, s egy derekas kortyintással kísérte szavait.

A hallottakból Caesar megértette, hogy e két személy részéről nem fenyegetheti valami nagy veszedelem. Fogai már összekoccantak, s a kinti hideg és a benti kényelem egyaránt arra ösztönözte, hogy bemerészkedjék. Kellő óvatossággal az ajtóhoz lépett, és rendkívül alázatosan kopogtatott. Hollister kivont karddal jelent meg a küszöbön, és vad hangon érdeklődött a jövevény kiléte felől, ami egyáltalán nem járult hozzá a néger lelki egyensúlyának helyreállításához; de végül is éppen a félelem adott erőt Caesarnak, hogy megmagyarázza, miért jött.

- Bújj be - mondta az őrmester, tetőtől talpig végigmérve a négert, miközben a világosság felé húzta -, kerülj beljebb, és add át az üzenetet. Mi a jelszó?

- Én még olyat sose látni - felelte a néger, reszketve a cipőjében. - Pedig az úr, aki engem küldeni, sok mindent mondani, csak nem nagyon érteni.

- Mit mondtál, ki küldött?

- Hát a doktor úr, saját maga; és én vágtatni, mert mindig úgy szokni, ha doktor küldeni.

- Dr. Sitgreaves volt az; ő maga se tudja soha a jelszót. Úgy bizony, fekete komám, Lawton kapitány nem küldött volna jelszó nélkül az őrszemek közelébe; anélkül könnyen megeshetik, hogy egy pisztolygolyót kapsz a fejedbe, azt pedig őszintén sajnálnám, mert ha fekete is a bőröd, én nem vagyok olyan ember, aki azt hiszi, hogy a négereknek nincs lelkük.

- Hát persze, hogy a négernek is van lelke, éppúgy, mint a fehérnek - mondta Betty. - Jöjjön ide, öreg, s melegítse meg azt a didergő porhüvelyét a tűz mellett. Fogadni mernék, hogy a guineai néger éppen úgy szereti a meleget, mint a katona a pálinkát.

Caesar szótalanul engedelmeskedett, s egy mulatt fiút, aki ott aludt a lócán, elküldték a doktor cédulájával abba az épületbe, ahol a sebesültek feküdtek.

- Tessék - mondta a markotányosnő, megkínálva Caesart abból a nedűből, amely neki magának mindig a legnagyobb gyönyörűséget szerezte -, igyék egy csöppet, vén holló, ettől felmelegszik a rozoga testiben az a fekete lélek, s még hazafelé menet is pezsegni fog a vére.

- Higgye el nekem, Elizabeth - szólt közbe az őrmester -, hogy a négerek lelke pontosan olyan, mint a miénk; hej, de sokszor hallottam a derék Mr. Whitfieldtől, hogy az égben nincs különbség a színek között. Vagyis hát úgy kell a dolgot elképzelni, hogy ennek a négernek itt éppen olyan fehér a lelke, mint az enyém vagy akár a Dunwoodie őrnagyé.

- Arra mérget vehetni! - kiáltotta egy kissé csípősen Caesar, akinek többé-kevésbé visszatért a bátorsága, miután megkóstolta Mrs. Flanagan italát.

- Az őrnagy, az jótét lélek, annyi szent - felelte a markotányosnő -, nyájas lélek, bizony, s hozzá még bátor lélek is; azt hiszem, ebben egyetértünk, őrmester.

- Ami azt illeti - felelte a veterán -, van valaki Washingtonnál is magasabb rangban, aki a lelkekről ítél; de annyit biztosan mondhatok, hogy Dunwoodie őrnagy olyan úri ember, aki sohasem azt mondja: "Menjetek fiúk", hanem azt: "Gyerünk, fiúk"; és ha a szegény katonának egy sarkantyú vagy valami lószerszám kéne, vagy elvesztette a lovaglókorbácsát, mindig ad rá egy-két ezüstöt, méghozzá a saját zsebéből.

- Hát akkor miért tétlenkedtek itt, amikor veszélyben vannak azok, akiket az őrnagy legjobban szeret? - kiáltotta hirtelen egy hang, nagy megdöbbenést keltve. - Lóra, lóra, a kapitány után! Fegyverbe, lóra, de tüstént, mert késő lesz!

Ez a váratlan közbekiáltás azonnali riadalmat keltett az iszogatók között.

Caesar ösztönszerűen a kandallóba menekült, s ott is maradt, mit sem törődve a forrósággal, amelyben egy fehér ember bizonyára megsült volna. Hollister őrmester nyomban sarkon fordult, egy szemvillanás alatt kirántotta szablyáját, s az acél megcsillant a tűzfényben; de amikor ráeszmélt, hogy a jövevény nem más, mint a házaló, s ott áll a fészerre nyíló, kitárt hátsó ajtóban, ő is hátrálni kezdett a néger menedéke felé, mintha katonai ösztönével a haderők összpontosítására törekednék. Csak Betty maradt a helyén, az összeeszkábált asztal mellett. Korsóját színig töltötte azzal a cseppfolyós anyaggal, amelyet a katonák "kutyafullasztó" néven ismertek, s a házaló felé nyújtotta. Jóindulatúan Birchre meresztette a szemét, amely már egy ideje fátyolos volt az italtól és a szerelemtől, s így kiáltott fel:

- Isten hozta, Házaló úr vagy Birch úr, vagy Belzebub úr, vagy akárhogy is hívják! Ha ördög is, de becsületes, és remélem, hogy megfelel a szoknyám. Jöjjön beljebb, szívem, melegedjék meg a tűznél; Hollister őrmester nem fogja bántani, nehogy azután maga ördögi módon elbánjon vele... igaz, őrmester úr drága?

- Távozz, gonosz lélek! - kiáltotta a veterán, még közelebb húzódva Caesarhoz, de felváltva emelgette a lábait, mert a tűz már perzselni kezdte. - Távozz békével! Itt senki sem áll a szolgálatodra, s az asszonyt hiába keresed. A gyöngéd mennyei irgalom kimenti őt a karmaid közül. - Az őrmester ezzel befejezte hangos szónoklatát, de az ajka tovább mozgott, s egy-két szót néha hallani is lehetett az imájából.

A markotányosnőnek annyira ködös volt már az agya, hogy nem értette egész világosan az udvarlóját; de aztán hirtelen egy új gondolata támadt, és fel is kiáltott:

- Ha engem keres, akkor mi a baj? Talán nem vagyok özvegyasszony, s a magam ura? Hiába beszél gyöngédségről, őrmester, nem sokat látok belőle, s miért ne mondja el Belzebub úr is, amit akar? Én szívesen meghallgatom, az biztos.

- Asszony - mondta a házaló -, hallgasson már; maga pedig, ostoba ember, üljön lóra... fegyverbe, lóra!... s röpüljön, mentse meg a tisztjét, ha méltó akar lenni ahhoz az ügyhöz, amelyet szolgál, s nem akarja megbecsteleníteni a mundért, amelyet visel. - A házaló ezzel el is tűnt a három megdöbbent néző elől, de olyan sebesen, hogy egyikük sem tudta volna megmondani, merre futott.

Mikor meghallotta régi barátjának a hangját, Caesar előbújt mentsvárából, és bátran odament Bettyhez, aki rendületlenül állta a sarat, bár a teljes szellemi zűrzavar állapotában.

- Kár, hogy Harvey nem maradni - mondta a néger -, szívesen lovagolni vele kettesben hazafelé; én gondolja, Johnny Birch nem bántani saját fiát.

- Te szegény együgyű fickó! - kiáltotta a veterán, miután egy mély lélegzet segítségével visszanyerte a hangját. - Azt hiszed, húsból-vérből volt, amit láttál?

- Harvey nem lenni húsos - felelte a néger -, de lenni nagyon okos ember.

- Ugyan, drága őrmester úr - kiáltotta a markotányosnő -, legyen észnél most az egyszer, és hallgasson arra, aki többet tud; hívja össze a fiúkat, és nyargaljon Jack kapitány után; ne feledje, szívem, mi volt a parancs: legyenek készenlétben, hogy egy szempillantás alatt lóra ülhessenek.

- De nem akkor, ha a Gonosz küldözget. Hadd mondja ki a vezényszót Lawton kapitány vagy Mason főhadnagy, vagy Skipwith kornétás, akkor én leszek az első, aki nyeregben ül.

- Jó, őrmester, de hányszor dicsekedett előttem, hogy a csapat az ördögtől se fél?

- Nem is félünk, csatarendben, fényes nappal; de vakmerőség és tiszteletlenség a Sátánt kísérteni, méghozzá egy ilyen éjszakán: hallja, hogy fütyül a szél a fák között? Csitt! Most meg a gonosz szellemek üvöltenek odakint.

- Én látni! - mondta Caesar, akkorára meresztve a szemét, hogy jó néhány kísértetet átfoghatott volna a pillantásával.

- Hol? - kérdezte az őrmester, ösztönösen megmarkolva a kardját.

- Nem, nem - felelte a néger -, én látni Johnny Birchöt, mikor kijönni a sírból... mikor még nem is lenni eltemetve.

- Hát akkor bizonyára gonosz életet élt - mondta Hollister. - Az igaz lelkek nyugodtan feküsznek egészen az utolsó szemléig, de a gonoszság ebben az életben éppúgy zaklatja a lelket, mint a másikban.

- És mi lesz Jack kapitánnyal? - kiáltotta Betty haragosan. - Hát maga nem törődik se a paranccsal, se a figyelmeztetéssel? Mindjárt fogom a szekeremet, s elkocogok hozzá, és megmondom neki, hogy az őrmester fél egy halottól meg a Belzebubtól, ne is számítson rá a kapitány úr. Akkor aztán szeretném tudni, ki lesz holnap a csapat ordonánca... mert annyi biztos, hogy nem Hollisternek fogják hívni.

- Maradjon csak, Betty - mondta az őrmester, bizalmasan megveregetve az asszony vállát -, ha már ki kell ügetni ma éjszaka, hadd menjen az, akinek a kötelessége, hogy összehívja az embereket és példát mutasson. Isten irgalmazzon nekünk, s küldjön hús-vér ellenséget az utunkba!

A veterán egy további pohár itallal erősítette meg magát elhatározásában, amelyet a kapitány rosszallásától való félelem is alátámasztott, majd kiment egybehívni a parancsnoksága alá tartozó tizenkét embert. Közben a fiú megjött a gyűrűvel, Caesar gondosan elhelyezte a szívéhez legközelebbi mellényzsebében, lóra ült, behunyta a szemét, belekapaszkodott a paripa sörényébe, és többé-kevésbé öntudatlanul sikerült is nyeregben tartania magát, amíg a ló meg nem állt a meleg istálló ajtaja előtt, ahonnan elindult.

A dragonyosok sokkal lassúbbak voltak, mert rendkívül elővigyázatosan készültek fel az útra, nehogy a Gonosz váratlanul rajtuk üthessen.

Huszonkettedik fejezet

Nyelved a szégyent ne kürtölje szét,
Tettess, beszélj szebben, nézz szelídebben,
Vétkedre add az erény köntösét.

                         Shakespeare: Tévedések vígjátéka
                         (Szász Imre fordításából)

Mr. Wharton házában meglehetősen feszélyezve érezte magát mindenki egy óra hosszat, vagyis amíg Caesar távol volt, tudniillik, oly sebesen száguldott a néger paripája, hogy körülbelül ennyi idő alatt megtette a négymérföldes utat, s még a fentebb említett események is lejátszódhattak. Az urak természetesen mindent elkövettek, hogy a kínos pillanatok minél gyorsabban múljanak, de az erőltetett hangulat általában nem szokott vidámra sikerülni. A menyasszonyt és a vőlegényt emberemlékezet óta megilleti az az előjog, hogy unalmasan viselkedhessenek, s ezúttal nemigen akadt a jelenlevők között olyan, akinek kedve lett volna eltérni a példájuktól. Az angol ezredes kellő idegességet tanúsított a váratlan akadály miatt, amely késleltette boldogságát, s változékony arckifejezéssel ült Sarah mellett, akinek a késedelem mintha erőt adott volna, hogy felkészüljön az ünnepélyes szertartásra. Dr. Sitgreavesnek sikerült lefoglalnia a Miss Peyton melletti széket, s a kínos csendet végül is ő törte meg, szomszédnőjéhez fordulva:

- A házasság, kedves nagysád, szentnek mondatik Isten és ember előtt, s ma már azt is elmondhatjuk róla, hogy megfelel a természet és az értelem törvényeinek. A régiek, amikor jóváhagyták a poligámiát, szem elől tévesztették a természet rendelkezéseit és sok ezer embert boldogtalanságra kárhoztattak, de a tudomány terjedésével együtt létrejöttek a társadalomnak azok a bölcs szabályai is, amelyek előírják, hogy a férfi csak egy nőnek lehet a férje.

Wellmere egy hevesen utálkozó pillantást vetett a sebészre, amivel elárulta, hogy roppant kellemetlennek találja az elhangzottakat; Miss Peyton pedig egy kissé tétovázva, mintha attól tartana, hogy tiltott területre téved, így felelt:

- Azt hittem, uram, hogy erkölcsi felfogásunkat ebben a kérdésben a keresztény vallástól kaptuk.

- Igaz, nagysád, az apostolok tanítása is előírja valahol, hogy a két nem most már egyenlőnek tekintessék ebben a vonatkozásban. De miért befolyásolta volna a poligámia a vallásos életet? A bölcs intézkedés nyilván Pálnak köszönhető, aki igen nagy tudós volt, és valószínűleg gyakran értekezett e fontos tárgyról Lukáccsal, akiről viszont mindannyian tudjuk, hogy orvosnak készült...

Nem tudni, milyen messzire ragadta volna el Sitgreavest a fantáziája ebben a kérdésben, ha félbe nem szakítják. Lawton azonban, aki figyelmes, bár szótlan tanúja volt mindennek, a sebész megjegyzését felhasználva, hirtelen megkérdezte:

- Kérem, ezredes úr, hogyan büntetik a bigámiát Angliában?

A vőlegény összerezzent, s ajka elfehérült. Ám egy másodperc alatt össze is szedte magát, s lágy hangon felelt, ahogy egy ilyen boldog emberhez illik:

- Halállal! Amit ez a bűn meg is érdemel - mondotta.

- Halállal és felboncoltatással - folytatta a sebész. - A törvény nemigen feledkezik meg arról, hogy ily módon még egy bűnöző is hasznos lehet. A bigámia végtelenül undorító bűncselekmény.

- Undorítóbb, mint a nőtlenség? - kérdezte Lawton.

- Sokkal - felelte a sebész, rendületlenül együgyű nyugalommal. - Aki nőtlen marad, egész életét a tudománynak és a tudás terjesztésének szentelheti, ha a fajta szaporítását el is mulasztja; de az a gazember, aki visszaél a női nem alkatából fakadó hiszékenységgel és gyöngédséggel, súlyos bűnt követ el, s ezt csak fokozza a csalás aljassága.

- No hát, uram, a hölgyek végtelenül hálásak önnek, amiért a csacskaságot lényük szerves részének minősíti.

- Lawton kapitány, a férfi belső alkata szilárdabb felépítésű, mint a nőé. Idegei kevésbé érzékenyek, egész szervezete kevésbé hajlékony és engedékeny; miért volna hát meglepő, hogy a nő hajlamosabb a partner iránti bizalomra, mint a másik nem?

Wellmere, úgy látszik, egyáltalán nem győzte türelemmel ezt a fölöttébb rossz időben elhangzó párbeszédet, mert felugrott a helyéről, és nyugtalanul járkálni kezdett fel és alá. A tiszteletes úr, aki türelmesen várta Caesar visszatérését, megsajnálta, és másra fordította a szót; néhány perc múlva pedig a néger meg is érkezett. Az írásos üzenetet, amit hozott, dr. Sitgreavesnek nyújtotta át; Miss Peyton ugyanis még indulása előtt a lelkére kötötte, hogy küldetésével kapcsolatban semmiképpen se forduljon hozzá, a ház úrnőjéhez. A levél néhány szóban közölte, miképpen hajtották végre a sebész utasításait, hogy a gyűrűt átadták a négernek. Sitgreaves elkérte, és azonnal meg is kapta. Ahogy szótlanul bámult egy pillanatig a kis ékszerre, valami futó mélabú tűnt fel az arcán, s megfeledkezve a helyről és a körülményekről, a következő szavakat mormolta maga elé:

- Szegény Anna! Amikor nászod jelképe gyanánt elkészült ez a gyűrű, oly vidám és ártatlan volt a szíved, amilyenné csak az ifjúság tehette; de Isten magához szólított, mielőtt amaz óra eljöhetett volna. Évek múltak el azóta, de én sohasem felejtettem el gyermekkorom társát! - Sarah-hoz lépett, és észre sem véve, hogy mindenki őt figyeli, a leány ujjára húzta a gyűrűt, majd így folytatta: - Akinek szánták, már régóta a sírjában pihen, s a fiatalember, aki neki akarta adni, nem sokkal utóbb követte a megboldogultat: fogadja el, kisasszony, s adja Isten, hogy olyan boldog lehessen általa, mint ahogy megérdemli!

Sarah valami jeges markolást érzett a szíve táján, amint elhangzott a sebésznek ez az érzelmi kitörése; de Wellmere már nyújtotta is a kezét, a pap elé vezette, s elkezdődött az esketés. A szertartás első szavai után halotti csend támadt a szobában, majd Isten felszentelt képviselője elmondta a házasulandókhoz intézendő ünnepélyes formulát, meghallgatta fogadalmukat, és rá akart térni az aktus záró részére. A gyűrűt azonban ügyetlenségből s az előző percek izgalmában ottfelejtették Sarah ujján, amelyre Sitgreaves felhúzta: egy kis zavar támadt, de csakhamar el is múlt, s lelkész már-már folytatta a szertartást, amikor váratlanul egy új szereplő osont a társaság tagjai közé, s hirtelen félbeszakította az esküvőt. A házaló volt az. Keserűség és gúny sugárzott szeméből, s ujját felemelte a pap előtt, mintha feltétlen tilalommal akarná megakadályozni a további fejleményeket.

- Hogyan vesztegetheti Wellmere ezredes a drága idejét ezen a helyen, amikor felesége átkelt az óceánon, hogy találkozzék vele? Az éjszakák már hosszúak s a hold jól világít; néhány óra alatt beérhet a városba.

Ez a rendkívüli szózat olyan váratlanul érte Wellmere-t, hogy egy pillanatra elvesztette önuralmát. Sarah nem rémült meg Birch arcától, bármennyire kifejező volt is; de mihelyt magához tért első megdöbbenéséből, ijedten pillantott arra a férfira, akinek csak az imént fogadott örök hűséget. Wellmere arca szörnyűségesen igazolta a házaló minden egyes szavát; Sarah úgy érezte, hogy a szoba forogni kezd vele, és ájultan zuhant a néni karjaiba. A nők ösztönös tapintata minden egyéb érzésnél erősebb; első dolguk az volt, hogy kivigyék az élettelen menyasszonyt, s a szoba a férfiak kizárólagos birtokában maradt.

Ebben a zűrzavarban a házalónak sikerült oly gyorsan eltűnnie, hogy hiába üldözték volna, még ha meg is próbálják, s Wellmere ott állt a többiek pillantásának kereszttüzében, baljóslatú csendben.

- Gazság... pokoli gazság! - kiáltotta a homlokára csapva. - Azt az asszonyt én megtagadtam, s hazám törvényei nem is kényszerítenek arra, hogy elismerjem igényeit.

- S a lelkiismeret és az Isten törvényei? - kérdezte Lawton.

- Jól van, uram - mondta Wellmere gőgösen, az ajtó felé húzódva -, önnek most nem kell tartania tőlem, de még eljöhet az az idő...

Már az ajtóhoz ért, amikor valaki könnyedén megveregette a vállát, erre hátrafordult: Lawton kapitány állt mögötte, sokatmondóan mosolyogva, s intett neki, hogy kövesse. Wellmere nem is tiltakozott, ebben a lelkiállapotában bárhová elment volna, csak szabaduljon az irtózó és utálkozó pillantásoktól, amelyek minden oldalról rámeredtek. A dragonyos tiszt egy szót sem szólt, amíg az istállókhoz nem értek, s akkor bekiáltott:

- Vezesd ki Roanoke-ot!

Legénye tüstént kihozta a felnyergelt paripát. Lawton hidegvérűen átvetette a gyeplőt a ló nyakán, kivette pisztolyát a nyeregtáskából, s így szólt:

- Ezek a fegyverek sok jó szolgálatot tettek már eddig is, uram... és becsületes kezekben szolgáltak. Apám pisztolyai voltak, ezredes úr, s nem hoztak rá szégyent a Franciaország elleni háborúkban; azután nekem adta őket, hogy a hazámért harcoljak velük. S mivel szolgálhatnám jobban a hazámat, mint azzal, hogy elpusztítom azt a nyomorultat, aki bemocskolta volna egyik legszebb leányát?

- E sértésért meg fogja kapni a jutalmát! - kiáltotta a másik, megragadva az odanyújtott fegyvert. - Annak a fejére szálljon a kiontott vér, aki így akarta.

- Ámen! De várjon egy pillanatra, uram. Ön most szabad, s a zsebében van Washington útlevele; az első lövést átengedem önnek; ha elesem, ezzel a paripával fittyet hányhat minden üldözőjének; s ajánlom is, hogy ne sokat késlekedjen, mert ilyen ügyben még Sitgreaves is képes lenne harcolni... s azt hiszem, odafent az őrszem se lesz valami kegyes hangulatban.

- Készen van, uram? - kérdezte Wellmere, a fogait csikorgatva dühében.

- Gyerünk, Tom, a fáklyával; most már lőhet! Wellmere tüzelt, s a kapitány válláról leröpült a tiszti bojt.

- Most rajtam a sor - mondta Lawton, nyugodtan felemelve a pisztolyát.

- Meg rajtam is! - ordította egy hang, s valaki kiütötte a pisztolyt Lawton kezéből.

- Ördög és pokol, ez az a veszett virginiai! Gyerünk, fiúk, fogjátok el; ilyen zsákmányra nem is számítottam!

Bár megfosztották fegyverétől, és meglepetésszerűen ütöttek rajta, Lawton nem vesztette el a lélekjelenlétét; érezte, hogy olyan emberek kezébe került, akiktől nem várhat irgalmat: s amikor négy skinner egyszerre ugrott rá, teljes mértékben latba vetette roppant erejét. Hárman a zsiványok közül elkapták a nyakát és a két karját, hogy ártalmatlanná tegyék és megkötözzék. Az elsőt olyan erővel rázta le magáról, hogy a gazember egészen a ház faláig röpült, nekiütődött és kábultan elterült. A negyedik azonban megragadta Lawton lábát, s ez már sok volt a kapitánynak: elesett és magával rántotta valamennyi támadóját. A földre zuhantak küzdelme nem tartott sokáig, de rettenetes volt; a skinnerek szörnyű átkokat és szitkokat üvöltöttek, de ezzel sem sikerült segítséget kapniuk társaiktól, akik kővé meredve, rémülten nézték a dulakodást. Végül az egyik birkózó hörögni kezdett, és olyasféle nyögéseket hallatott, mint akit fojtogatnak; a következő pillanatban egy alak kiemelkedett az embergomolyagból s lerázta a többieket, akik vadul kapaszkodtak belé. Közben Wellmere is, Lawton legénye is elmenekült: előbbi az istállók felé osont, utóbbi nyilván segítségért futott, s minthogy magával vitte a fáklyát, teljes sötétség támadt. Az álló alak felugrott a gazdátlan paripára; a patkók szikrát szórtak, s a pillanatnyi fényben látni lehetett, hogy a kapitány az, aki szélsebesen vágtat az országút felé.

- Hogy a fenébe! Elszökött! - kiáltotta a bandavezér rekedten a dühtől és a kimerültségtől. - Tűz! Lőjétek le! Tűz... még egy pillanat, és késő!

Parancsát azonnal teljesítették, s egy pillanatig feszületen figyeltek mindannyian, abban a hiú reményben, hogy meghallják, amint Lawton hatalmas alakja lezuhan a lóról.

- Akkor sem esnék le, ha eltaláltad volna - morogta az egyik. - Láttam már olyan virginiait, aki három-négy golyót kapott, s mégis megülte a lovat; isten bizony, még holtan is a nyeregben maradt.

Egy szélfuvallat most odahozta a völgyben távolodó paripa dobogásának a hangját: a sebességből meg lehetett állapítani, hogy nem üres a nyerge.

- Ezek az idomított lovak mindig megállnak, ha leesik a lovas - jegyezte meg az egyik bandita.

- Akkor hát megmenekült! - kiáltotta a bandavezér, s dühében földhöz vágta a muskétáját. - Gyerünk, munkára, szaporán. Egy félórán belül nyakunkon lesz az az ájtatos őrmester meg az őrség. Még jó, ha máris fel nem riadtak a dörrenésekre. Gyorsan, mindenki foglalja el a helyét, s belülről gyújtsátok fel a házat; füstölgő romhalmaz kell takarónak a gonosztettekre.

- Hát ezzel a zsákkal mi legyen? - kérdezte egy másik, meglökve azt a skinnert, aki még mindig ájultan hevert azon a helyen, ahová Lawton karja röpítette. - Egy kis dörzsöléssel még fel lehetne támasztani.

- Hadd feküdjék, ahol van - mondta dühösen a bandavezér. - Ha csak félig is úgy harcol, ahogy férfihoz illik, most a kezünkben volna az a dragonyos gazember; egy-kettő, be a házba, és rakjátok meg a tüzet, ahogy mondtam. Most aztán nem járhatunk rosszul: annyi itt az ezüstnemű meg a pénz, hogy mindannyian urak lehettek belőle... s a bosszút se feledjük.

Az ezüst csábításának senki se bírt ellenállni; a skinnerek otthagyták cimborájukat, akiben lassacskán mégiscsak visszatért az élet, és csapatostul berontottak a házba. Wellmere felhasználta az alkalmat, lovával együtt kilopózott az istállóból, és sikerült észrevétlenül eljutnia az országútig. Egy pillanatra megállt: nem tudta, arrafelé menjen-e, ahol tudomása szerint a dragonyos őrség állomásozott, és segítséget igyekezzék hozni a családnak, vagy pedig éljen a szabadságával, amelyet a lelkész fogolycsere-akciójának köszönhetett, és inkább az angol csapatokat keresse. A szégyenérzet és a bűntudat arra késztette, hogy az utóbbi megoldás mellett döntsön, s New York felé fordult, fájdalmasan rágódva a tulajdon aljasságán és rettegve a közeljövőtől, hiszen nemsokára találkoznia kellett egy dühöngő asszonnyal, akit legutóbbi angliai látogatása idején feleségül vett, de azután nyomban megtagadott, mihelyt szenvedélye kielégült, s a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó hitveséül elismerni. Lawton és Wellmere távozása nemigen tűnt fel a nagy zűrzavarban és izgalomban; az orvosnak és a lelkésznek is Mr. Whartont kellett támogatnia és vigasztalnia. A család csak akkor döbbent rá az új veszedelemre, amikor a lövések elhangzottak, s egy pillanat múlva a bandavezér és még egynéhány skinner már be is hatolt a szobába.

- Adjátok meg magatokat, György király szolgái - süvöltötte a bandavezér, Sitgreaves mellének szegezve a muskétáját -, mert ha nem, mindjárt lecsapolom azt az angolbarát véreteket!

- Csak lassan... lassan, kedves barátom - mondta a sebész -, ön kétségkívül nagyobb szakértő a sebek előidézésében, mint a gyógyításában; a fegyver, melyet oly meggondolatlanul szorongat, rendkívül veszedelmes az eleven élőlényekre nézve.

- Add meg magad, vagy belekóstolhatsz a tartalmába.

- Mi okból s mi célból kellene megadnom magam? Én a fegyvertelen segédszemélyzet kötelékébe tartozom. A megadás feltételeit illetően John Lawton kapitánnyal kell tárgyalásokat folytatni; bár azt hiszem, ebben a kérdésben meglehetősen távol áll tőle az engedékenység.

A bandita közben szemügyre vette a társaságot, s miután látta, hogy a jelenlévők részéről nemigen fenyeget ellenállás, ledobta muskétáját, s nehogy kimaradjon a zsákmányból, néhány emberének segítségével maga is buzgón hozzáfogott az ezüstneműek zsákba gyűjtéséhez. A ház belseje most csakugyan különös látványt nyújtott. Sarah még mindig ájultan feküdt az egyik szobában, amely elkerülte a betörők figyelmét, s a hölgyek ott szorgoskodtak körülötte. Mr. Wharton magába roskadva ült, és teljes szellemi tompultságban hallgatta a lelkész üres vigasz-szavait, bár semmit sem értett belőlük. Singleton egy pamlagon hevert, reszketve a gyengeségtől, s észre sem véve a környező tárgyakat: a sebész erősítő italokat kínált neki, és a kötését vizsgálgatta bámulatos hidegvérrel, mit sem törődve a felfordulással. Caesar és Singleton kapitány legénye kimenekült az épület háta mögötti erdőbe, Katy Haynes pedig ide-oda röpködött a házban, és batyuba gyűjtögette az értékesebb tárgyakat, bár meg kell mondanunk, hogy végtelen becsületességgel félredobott minden egyes darabot, amely nem volt az ő legjogosabb tulajdona.

De térjünk vissza azokhoz, akiket a Négy Saroknál hagytunk. Miután az őrmester emberei fegyvert ragadtak és nyeregbe ültek, a markotányosnőt is elfogta a vágy, hogy részt vegyen az expedíció dicsőségében és veszélyeiben. Hogy ennek oka az egyedülléttől való félelem volt-e, vagy pedig személyesen akart kedvencének segítségére sietni, annak eldöntésére nem vállalkozhatunk; elég az hozzá, hogy amikor Hollister kiadta a parancsot az indulásra, Betty hangja váratlanul felcsattant:

- Várjon egy csöppet, őrmester úr drága, amíg két fiú kitolja a szekeremet, és én is magukkal megyek; lehet, hogy megsebesülnek egy páran, s akkor jó, ha lesz mire felrakni őket.

Bár Hollister titokban mindennek örült, ami késleltette a számára fölöttébb nem kívánatos vállalkozást, mégis úgy tett, mintha bosszantaná ez az újabb huzavona.

- Az én fiaimat csak egy ágyúgolyó vetheti ki a nyeregből - mondotta -, s ebben a harcban nemigen lesznek olyan becsületes fegyverek, mint az ágyú meg a muskéta, hiszen a Gonosz hozta ránk az egészet; úgyhogy velünk jöhet, ha akar, Elizabeth, de a szekerére nem lesz szükség.

- Hát ez már szemenszedett hazugság, őrmester úr drága -, mondta Betty, akit az ital többé-kevésbé megvadított -, Singleton kapitányt talán nem lőtték le a lováról, még tíz napja sincsen? Bizony, még Jack kapitányt is; hát nem úgy maradt a földön, felfelé bámulva, háton fekve, csuda dühös arccal? S nem úgy volt-e, hogy a fiúk halottnak hitték, sarkon fordultak, s hagyták győzni az angolokat?

- Az a hazug, aki mondja! - kiáltotta haragosan az őrmester. - Mindenki hazug, aki azt mondja, hogy nem mi győztünk!

- Egy kis ideig nem is győztek... én csak azt mondom, hogy egy kis ideig - felelte Betty. - De aztán Dunwoodie őrnagy visszafordította magukat, és akkor helyben hagyták az angolokat. Hanem a kapitány mégis leesett, pedig nála jobb lovas azt hiszem, nincs a világon; úgyhogy hasznos lehet az a szekér, őrmester úr. Nahát, fiúk jöjjenek ide ketten, fogják be azt a kancát, s holnap reggel annyi whiskyt kapnak, amennyi jólesik; azt a bőrt pedig, a Jennyét tegyék az ülés alá, mert a west-chesteri hepehupás utakon elkel az ilyesmi. - Miután az őrmester beleegyezőleg bólintott, Mrs. Flanagan hintója csakhamar előállt, és útra készen várta utasát.

- Mivel nem biztos, hogy elölről vagy hátulról kapjuk-e a támadást - mondta Hollister -, öten lovagoljanak előre, a többiek meg fedezik majd a visszavonulásunkat a körlet felé, ha szorul a hurok. Nem könnyű a magamfajta iskolázatlan embernek egy ilyen hadmozdulatot vezényelni, Elizabeth; szívből kívánom, bárcsak itt volna valamelyik tisztünk; no de mindegy, az Úristen majd csak megsegít.

- Ugyan, menjen már - mondta a markotányosnő, aki kényelmesen elhelyezkedett a szekerén -, hiszen egy fia ellenség sincs itt a közelben. Gyorsan, indulás, nógassák meg a kancámat, különben Jack kapitány nemigen mond köszönetet a segítségért.

- Bár a szellemekkel érintkezni nem tudok, és az ördögűzéshez sem értek, Mrs. Flanagan - felelte a veterán -, nem azért szolgáltam végig a múlt háborút, s öt esztendőt ebből a mostaniból is, hogy meg ne tanultam volna, milyen fontos a málha védelme. Washington talán nem fedezi mindig a málhásokat? Táborbeli civil személyek ne tanítsanak a feladatomra. Sorakozó, fiúk, ahogy parancsoltam, ki-ki a helyére.

- Mindegy, csak induljunk! - kiáltotta türelmetlenül a markotányosnő. - A néger közben már odaért, s a kapitány dühös lesz a késésért.

- Biztos benne, hogy aki a parancsot hozta, igazán ember volt, csak fekete bőrű? - kérdezte az őrmester, beállva a két szakasz közé, hogy kedvére tárgyalhasson Bettyvel, s hogy szükség esetén az előnyomulásnak vagy a visszavonulásnak egyaránt vezetője lehessen.

- Nem, szívem... én már nem vagyok biztos semmiben. De miért nem sarkantyúzzák meg a lovukat a fiúk, miért nem vágtatunk? A kancám is szörnyű türelmetlen, meg hideg is van ebben az átkozott völgyben, hisz úgy hasonlítunk egy gyászmenethez, mint az ócska rongyok a papírpénzhez.

- Csak lassan, nyugodtan, Mrs. Flanagan, és ami a fő: óvatosan. Nem az a jó parancsnok, aki Hübele Balázs módjára csinál mindent. Ha találkozunk valamiféle szellemmel, akkor több mint valószínű, hogy ő fog támadni, méghozzá rajtaütésszerűen; a lovak nem nagyon megbízhatóak a sötétben, s nekem vigyáznom kell, mert a jó nevem forog kockán.

- A neve! Jack kapitánynak kockán forog a neve is, meg az élete is!

- Állj! - kiáltotta az őrmester. - Mi bujkál ott a szikla tövében, baloldalt?

- Fogadok, hogy semmi; legfeljebb Jack kapitány szelleme lehet, s azért ijesztgeti, mert nem mozog fürgébben.

- Betty, az ilyen könnyelmű beszéd nem illik ehhez a mostani vállalkozáshoz. Menjen előre valaki, derítse fel a terepet; kardot ránts! Utóvéd, felzárkózni!

- Ugyan! - kiáltotta Betty. - Bolond maga vagy gyáva? Álljatok csak félre az útból, fiúk, s egy szempillantás alatt odaügetek... mert nincs olyan szellem, akitől én félnék.

Közben az egyik katona már vissza is tért, és közölte, hogy semmilyen akadály sem áll az útjukban; így tehát a csapat továbbvonult, igaz, rendkívül megfontoltan és elővigyázatosan.

- Bátorság és óvatosság a katona legfőbb díszei, Mrs. Flanagan - mondta az őrmester. - Az egyik úgyszólván semmit sem ér a másik nélkül.

- Mármint az óvatosság bátorság nélkül? Látja, őrmester úr, ebben egyetértünk. De a lovam már megint ki akar rúgni a hámból.

- Türelem, jó asszony; csitt! Mi ez? - kérdezte Hollister s felfigyelt, mert ebben a pillanatban dördült el Wellmere pisztolya. - Ez már emberi pisztoly volt, esküszöm, méghozzá a mi ezredünkbeli. Utóvéd, felzárkózni! El kell búcsúznom magától, Mrs. Flanagan. - Az őrmester, akinek a jól ismert hang teljesen visszaadta a lelkierejét, azonnal a csapat élére állt, igen délceg, katonás tartásban, bár ezt a markotányosnő a sötétség miatt nem csodálhatta meg. Csakhamar muskétaropogás vegyült az éjszakai szél zúgásába, s az őrmester hangja ércesen felcsattant:

- Vágtában előre indulj!

A következő pillanatban lódobogást hallottak: valaki olyan sebesen közeledett az úton, mint amikor életre-halálra megy a játék. Hollister ismét megállította csapatát, s maga nyargalt előre, hogy szembenézzen a lovassal.

- Állj, ki vagy? - dörmögte az őrmester.

- Hej, maga az, Hollister? - kiáltotta Lawton. - Látom, harcra kész s ott van a helyén, mint mindig; de hol a szakasz?

- Itt van mögöttem, s csak a parancsot várja, hogy tűzön-vízen át kövesse a kapitány urat - felelte a veterán, aki roppant boldog volt, hogy végre megszabadul a felelősségtől, s olyan türelmetlenül kívánkozott a csatába, mint egy kamasz.

- Jó! - mondta a kapitány, s odalovagolt a katonákhoz; néhány bátorító szót intézett hozzájuk, majd a völgy felé vezette őket, csaknem olyan sebesen, mint ahogy jött. A markotányosnő gebéje nem sokáig bírta a versenyt, s Betty, aki ilyen módon kimaradt a hajszából, az út szélére húzódott és így filozofált:

- Na ugye... mindjárt meglátszik, hogy Jack kapitány velük van; most aztán rohannak, mint a néger suhancok a kukoricafosztóba. Én meg idekötöm a lovat ehhez a kerítéshez, s gyalog megyek a bálba, körülnézni egy kicsit... mert a jószágnak még valami baja eshetnék.

A dragonyosok egy csöppnyi félelem vagy kétség nélkül vágtattak Lawton nyomában. Fogalmuk sem volt róla, hogy egy skinner-bandával vagy egy angol alakulattal kell-e megütközniük; csak azt tudták, hogy a tisztjük híres a bátorságáról és az erejéről, s az engedelmes katonát éppen ez a két erény fogja meg a legjobban. Amikor elértek az Akácos kapujához, a kapitány megállította csapatát és készülődni kezdett az ostromra. Leszállt a lováról, nyolc embert magához szólított, majd Hollisterhez fordult:

- Maga itt marad s vigyáz a lovakra; ha valaki át akar menni, állítsa meg vagy vágja le, és... - A lángok ebben a pillanatban törtek ki a padlásablakon és a ház cédrusfa tetején keresztül, s az éjszaka sötétjében vakító világosság támadt. - Előre! - süvöltötte a kapitány. - Előre, s nincs kegyelem, amíg igazságot nem tettünk!

Lawton hangja olyan erővel s oly vadul szólt, hogy mindenki meghallotta, még odabent, a pusztuló ház belsejében is. A skinnerek vezére eldobta zsákmányát, s egy pillanatig földbe gyökerezett a lába a rémülettől, aztán az ablakhoz rohant és fellökte a tolókeretet; ebben a pillanatban rontott a szobába Lawton, kivont karddal.

- Halj meg, nyomorult! - kiáltotta a kapitány, kettéhasítva az egyik martalóc fejét, de a vezér kiugrott a gyepre és elmenekült. A nők sikoltozását hallva Lawton végül is lecsitult, s a lelkész könyörgésére inkább a család biztonságával kezdett törődni. A dragonyosok egy másik skinnert is elcsíptek és megöltek, de a többieknek sikerült még időben megugorniuk. A házbeli hölgyek Miss Singletonnal együtt Sarah mellett tevékenykedtek, s így egyikük sem szerzett tudomást a skinnerek behatolásáról, bár a tűzvész oly vadul tombolt körülöttük, hogy bármely pillanatban tartani lehetett a ház beomlásától. Miss Peytont és Isabellát csak Caesar rémült hitvesének és Katynek a sivalkodása, valamint a szomszédos szobákból átszűrődő lárma döbbentette rá a veszélyre.

- Irgalmas Isten! - kiáltotta ijedten a nagynéni. - Rettenetes zűrzavar van a házban, s attól félek, még vérontás lesz a vége.

- Nincs, aki kardot rántson - felelte Isabella, aki a legsápadtabb volt mindannyiuk közül. - Dr. Sitgreaves igen békés természetű ember, s nem hinném, hogy Lawton kapitány annyira megfeledkeznék magáról.

- A délvidéki temperamentum heves és lobbanékony - mondta Miss Peyton.

- Még a maga fivére is csupa tűz volt, s nagyon haragosnak látszott egész délután, pedig ő beteg és gyenge.

- Uram, Isten! - kiáltotta Isabella, s csaknem felugrott Sarah ágya széléről.

- Ő olyan szelíd természetű, mint a bárány, de ha felingerlik, az oroszlán semmi hozzá képest.

- Közbe kell lépnünk; a jelenlétünktől talán lehiggadnak, s nem kerül sor egy emberélet kioltására.

Miss Peyton, aki a gyengébb nemhez és a maga egyéni természetéhez illőnek találta a feladatot, a sértett női érzés méltóságával indult meg az ajtó felé, Isabellától kísérve. A szoba, amelybe Sarah-t behozták, az épület egyik szárnyában foglalt helyet, s egy hosszú és sötét folyosón át érintkezett az előtérrel. Ez a folyosó most világos volt, s a túlsó végén több alak futott keresztül, de olyan gyorsan, hogy nem lehetett megállapítani, kik azok és mit csinálnak.

- Menjünk oda - mondta Miss Peyton szilárd hangon, bár az arca éppen nem szilárdságra vallott -, tisztelniük kell bennünk a nőt.

- Minden bizonnyal! - kiáltotta Isabella, és előreindult. Frances magára maradt a nővérével. Néhány perc néma csendben telt el; majd hangos reccsenés hallatszott az emeletről, s közvetlenül utána vakító fény lobbant, beomlott a nyitott ajtón és nappali világosságban fürdette meg a tárgyakat. Sarah felemelkedett az ágyán, révülten körülnézett, s mindkét kezét a homlokára szorította, mint aki szeretne magához térni.

- Hát ez volna a mennyország... s te vagy az egyik angyala. Ó, milyen csodálatos a ragyogás! Gondoltam, hogy a földön nem lehet elviselni akkora boldogságot, amilyet nemrég átéltem. De találkozunk még; igen... igen... találkozunk.

- Sarah! Sarah! - kiáltotta rémülten Frances. - Nővérkém... egyetlen nővérem... Ó, ne mosolyogj ilyen szomorúan: ismerj rám, mert megszakad a szívem.

- Csitt! - mondta Sarah, intően felemelve a kezét. - Ne zavard az ő nyugalmát... bizonyos, hogy követ a sírba. Gondolod, hogy a sírban is lehet két feleség? Nem... nem... nem... egy... egy... egy... csak egy.

Frances nővére ölébe ejtette a fejét, és felzokogott fájdalmában.

- Könnyet hullajtasz, édes angyal? - kérdezte Sarah csitítóan. - Akkor úgy látszik, a mennyekben sem ismeretlen a bánat. De hol van Henry? Kivégezték, neki is itt kell lennie; talán majd együtt jönnek. Ó, milyen boldog lesz a találkozás!

Frances talpra ugrott, s fel-alá kezdett járkálni a szobában. Sarah pillantása gyermeki csodálattal követte a szép alakot.

- Olyan vagy, mint a húgom; de hiszen minden szép és jó szellem hasonlít egymásra. Mondd, voltál-e férjnél valaha? Hagytad-e, hogy egy idegen elrabolja érzéseidet az apádtól, fivéredtől, húgodtól? Ha nem, te szegény, szívből sajnállak, hiába vagy a mennyországban.

- Sarah... kérlek, kérlek... könyörgök, hallgass - szakadt fel a kiáltás Francesből, amint odafutott az ágyhoz -, különben itt halok meg a lábaidnál.

Újabb borzalmas reccsenés hallatszott, megrázva az egész épületet. A tető omlott be éppen, a lángok most már messzire vethették fényüket, s a ház körül megvilágosodott minden. Frances az egyik ablakhoz szaladt, s látta odalent a pázsiton összegyűltek rémült csoportját. Ott volt a nagynéni és Izabella is: kétségbeesve mutogattak a lobogó épületre, s szemmel láthatólag könyörögtek a dragonyosoknak, hogy siessenek a lángok közé. Frances csak most eszmélt rá a veszélyre; vadul felsikoltott s minden megfontolás nélkül és céltalanul kirohant a folyosóra.

Odakint sűrű, fojtó füst tartóztatta fel. Megállt, hogy lélegzethez jusson, s teljesen elalélt, amikor egy férfi ölbe kapta, s a hulló parazsakon és a sötétségen keresztül kivitte a szabad levegőre. Amint magához tért, Frances látta, hogy Lawtonnak köszönheti az életét. Térdre vetette magát, s így kiáltott fel a kapitányhoz:

- Sarah! Sarah! Sarah! Mentse meg a nővérem, s vegye jutalmul Isten áldását!

Maradék ereje elhagyta, s ájultan rogyott a fűre. A kapitány rámutatva odaintette Katyt segítségül, és újból megindult az épület felé. A tűz már belekapott a tornácok és ablakok vázába is, s az Akácos egész külsejét füst borította. A behatolás tehát roppant veszélyekkel járt, s még a vakmerő, rettenthetetlen Lawton is megtorpant, hogy körülnézzen. De csak egy pillanatra: azután belevetette magát a forróságba és a sötétbe, botorkálva kereste a bejáratot, nem találta s végül is visszatámolygott a gyepre. Tüdejét teleszívta friss levegővel, majd ismét megpróbálkozott, s ismét sikertelenül. A harmadik kísérletnél egy férfiba ütközött, aki tántorogva cipelt kifelé valakit. Se mód, se idő nem volt a kérdezősködésre vagy a körültekintésre; Lawton felkapta mindkettőjüket, s a füstön keresztül kihozta őket, Csak akkor vette észre, rendkívül meglepődve, hogy a sebészt és az egyik skinner hulláját mentette ki a tűzből.

- Archibald! - kiáltotta. - Az igazság szellemére kérdem, miért hozta ki ezt a gazembert? Hiszen égbekiáltó bűnöket követett el!

A sebész, akinek az élete egy pillanattal előbb még rendkívüli veszélyben forgott, most nem tudott rögtön válaszolni; letörölte homlokáról a verejtéket, kilélegezte tüdejéből a fojtó füstöt, s csak azután szólalt meg, igen siralmas hangon:

- Vége, mindennek vége! Ha idejében érkezem, hogy elkössem a vena jugularist, meg lehetett volna menteni, de a hőség további vérömlést idézett elő; hiába, egy élet kialudt! Mit tegyünk? Megsebesült még valaki?

Kérdése válasz nélkül maradt, mert Francest átvitték az épület túlsó oldalára, ahol a többiek összegyűltek, s Lawton ismét eltűnt a füstben.

A lángok időközben eloszlatták a fekete gomolygás jórészét, úgyhogy a kapitánynak ezúttal sikerült megtalálnia az ajtót, s éppen a küszöbön egy emberrel találkozott, aki az ájult Sarah-t hozta a karjában. Alig értek vissza a gyepre mind a hárman, amikor a tűz kicsapott az ablakon, és valóságos lánglepelbe takarta az épületet.

- Hála az Istennek! - kiáltotta Sarah megmentője. - Iszonyatos lett volna a halál odabent.

A kapitány elfordult az épülettől a beszélő felé, s legnagyobb meglepetésére nem valamelyik katonáját, hanem a házalót ismerte fel benne.

- Hah! A kém! - kiáltotta. - Szavamra, úgy kerülget, mint egy kísértet.

- Kapitány úr - mondta Birch, kimerülten nekitámaszkodva a kerítésnek, mert oda húzódtak vissza a hőség elől -, ismét a hatalmában vagyok: se menekülni, se ellenállni nem tudok.

- Amerika ügye olyan drága nekem, mint az életem - mondta a kapitány -, de a haza sem kívánhatja, hogy fiai megfeledkezzenek a háláról és a becsületről. Fusson, boldogtalan ember, amíg meg nem látják, mert azután hiába próbálnám megmenteni.

- Isten segítse mindenben kapitány urat, s tegye győzelmessé az ellenségeivel szemben - mondta Birch; elkapta Lawton kezét, s olyan vaserővel szorította meg, amilyet senki se várt volna ettől a sovány embertől.

- Várjon! - kiáltotta Lawton. - Még egy szót csupán: maga csakugyan az, aminek látszik? Lehetséges volna, hogy... igazán...

- A király kémje vagyok - vágott a szavába Birch, s arcát elfordítva, igyekezett kiszabadítani a kezét.

- Akkor eredj, szerencsétlen - mondta a kapitány és elengedte. - A kapzsiság vagy a balítélet egy nemes szívet vezetett tévútra!

A lángok vakító fénye jókora területet megvilágított a romok körül, de alig ejtette ki Lawton a fenti szavakat s a házaló szikár alakja már túl is jutott e látókör határán és beleolvadt a sötétségbe.

Lawton még úgy maradt egy pillanatig, arra a helyre bámulva, ahol utoljára látta a megmagyarázhatatlan embert, majd visszafordult az eszméletlen Sarahhoz, felemelte, s mint egy alvó gyermeket, odavitte a többiekhez, hogy ápolásba vehessék.

Huszonharmadik fejezet

Elhagyta szépség és derű,
Nem bűvöl játszi mosolya
A virágnak, ha gyönyörű,
Miért kell elhervadnia?
          A gyors idő
          Oly rémítő,
Más volt a tünde ifjúkor!
          Sok hódolója hova lett?
          Olyat, ki támasza lehet,
          Már nem talál sehol?

                              Cynthia sírja

Az Akácosból csak a falak maradtak meg, a füsttől feketén, tornácaiktól és díszeiktől megfosztva, mint ijesztő emlékművei annak a kényelemnek és biztonságnak, amely néhány órája még közöttük honolt. A tető s a faváz többi része lezuhant a pincébe, s a parázsló roncsok sápadt, reszkető fénye néhol halványan kivetült az ablakokon. Mivel a skinnerek időben elmenekültek, a dragonyosok arra fordították erejüket, hogy megmentsék a berendezés jó részét, s a bútorok most szétszórt rakásokban álltak a gyepen, még siralmasabbá téve a képet. Valahányszor egy-egy erősebb fénysugár tört fel a romok közül, a háttérben látni lehetett Hollister őrmesternek és társainak nyugodt alakját, amint fegyelmezett tartásban ülnek a lovakon, s mellettük Mrs. Flanagan kancáját is, amely elszabadult valahogy és békésen legelészett az országút szélén. Maga Betty egészen odáig jött előre, ahová az őrmestert állították, s hihetetlen hidegvérrel nézte végig az eseményeket. Többször is javasolta Hollisternek, hogy mivel a harc, úgy látszik, véget ért, most már sor kerülhetne a zsákmányszerzésre, a veterán azonban a parancsra hivatkozott s rendületlen maradt, mint a szikla; mikor azután Lawton megkerülte Sarah-val az épület szárnyát, Betty odamerészkedett a többiek közé. A kapitány elhelyezte terhét egy pamlagon, amelyet két katonája dobott ki a házból, majd visszavonult, a hölgyek gondjára bízva Saraht. Miss Peyton és unokahúga boldogan röpült a kapitány felé: csak azt látták, hogy Sarah él, s minden egyébről megfeledkeztek az első pillanatban; de a leány zavaros szeme és kigyúlt arca csakhamar ismét feltámasztotta aggódásukat.

- Sarah, gyermekem, drága húgom - kiáltotta Miss Peyton, karjaiba zárva az éppen csak ocsúdó menyasszonyt -, meg vagy mentve! Isten áldása szálljon arra, akinek ezt köszönhetjük.

- Nézd - mondta Sarah, gyengéden félretolva nagynénjét s a parázsló romokra mutatva - megérkezésem tiszteletére kivilágították az ablakokat. Mindig így fogadják a menyasszonyt... ő is mondta, hogy erre biztosan számíthatok; figyelj, s meg fogod hallani a harangokat.

- Itt nincs menyasszony, nincs örömünnep, nincs semmi, csak gyász! - kiáltotta Frances csaknem olyan eszelősen, mint a nővére. - Ó, bárcsak az Isten visszaadna téged nekünk... bárcsak visszaadna önmagadnak.

- Hallgass, te csacska leány - mondta Sarah, szánakozó mosolyt erőltetve az arcára -, egyszerre nem lehet mindenki boldog; neked talán nincs fivéred vagy férjed, aki megvigasztaljon; de szép vagy, s még akadhat; csak arra vigyázz - tette hozzá sokkal halkabban, szinte suttogva -, arra vigyázz, hogy ne legyen másik felesége... elgondolni is szörnyű, mi történhetik, ha netalán kétszer kötött házasságot.

- A csapás kizökkentette az elméjét - kiáltotta Miss Peyton -, az én gyönyörű gyermekem, az én Sarah-m megháborodott!

- Nem, nem, nem - sikoltotta Frances -, ez csak a láz; elszédült... meg kell gyógyulnia... meg fog gyógyulni.

A néni örömmel kapaszkodott bele ebbe a reményt sugalló megjegyzésbe, s azonnal elküldte Katyt a sebészért, akitől segítséget és tanácsot akart kérni. Sitgreaves a katonák között forgolódott éppen, szakmájába vágó elfoglaltságot keresve, s ha unszolására a kemény harcosok bevallottak egy-egy horzsolást vagy karcolást, lelkesen fogott hozzá a vizsgálathoz. A Katy által hozott üzenetnek azonnal engedelmeskedett, s egy percen belül már ott is volt Miss Peyton mellett.

- Amilyen vidáman kezdődött az esténk, olyan szomorúan ért véget, kedves nagysád - jegyezte meg csitító hangon -, de a háború szükségképpen magával hozza a legkülönbözőbb bajokat, bár igen sokszor kétségtelenül a szabadság ügyét szolgálja, és elősegíti a sebészeti tudomány haladását.

Miss Peyton nem tudott mit válaszolni, s kétségbeesve mutatott unokahúgára.

- Lázas - mondta Frances -, nézze kérem, milyen üveges a szeme, s hogy lángol az arca.

Az orvos egy pillanatig némán állt a páciens mellett, a külső tüneteket szemlélve, majd megfogta a lány kezét. Sitgreaves edzett és szórakozott vonásai nem szoktak heves indulatokról tanúskodni; a sebész mindig kordában tartotta szenvedélyeit, s az arca csak ritkán árulta el azt, amit a szíve elég gyakran érzett. Most azonban a nagynéni s a testvér mohó tekintete tüstént leolvasta róla, hogy mi megy végbe benne. Egy percig ott tartotta ujjait az engedelmes páciens karján - aki könyökig csupasz volt, s gyönyörű bőrén ékszerek csillogtak -, majd elengedte, s a szeméhez kapva, szomorúan elfordult.

- Nem... nem a láz emészti... itt csak a múló idő és a gyöngédség segíthet, kedves nagysád; ez kell a gyógyulásához és Isten áldása.

- És hol a gazember, aki ezt elkövette? - kiáltotta Singleton, elhárítva legénye támogatását, és nagy erőfeszítéssel felemelkedve a karosszékből, amelyben gyengesége miatt pihenni volt kénytelen. - Hiába győzzük le az ellenségeinket, ha vesztesként is ilyen sebeket tudnak ütni.

- Azt hiszed, te buta - szólt közbe Lawton, keserűen mosolyogva -, azt hiszed, hogy egy gyarmaton is érezhet a szív? Mi egyéb Amerika, mint Anglia csatlósa, s mi más a kötelessége, mint hogy híven igazodjék úrnőjéhez, kövesse mindenhová s ragyogásával emelje az anyaország fényét? Úgy látszik, megfeledkezel arról, hogy egy gyarmati lakosnak az is kitüntetés, ha sebet kaphat Nagy-Britannia szülötteitől.

- Nem feledkezem meg arról, hogy kardot viselek - mondta Singleton, kimerülten visszaroskadva. - Hát nem akadt egy erős kar, amely elégtételt követeljen e szép teremtés szenvedéséért... amely megtorolja az ősz apán esett sérelmet?

- Sem karnak, sem szívnek nem vagyunk híján, uram, ha ilyen ügyről van szó - felelte hevesen Lawton -, de a véletlen gyakran a gonosznak kedvez. Bizony isten, akár Roanoke-ot is odaadnám, csak szemtől szembe állhassak a gazfickóval!

- Nem, kapitány úr drága, semmi szín alatt se váljon meg a lótól - szólt közbe Betty -, hisz nem csekélység, amit egy szempillantás alatt megkaphat érte, ha egy kis ezüstre van szüksége és a megfelelő személyhez fordul; csuda biztos a lába, s úgy ugrik, mint a mókus.

- Értse meg, asszony: ötven paripa, de a legjobbak, amelyek valaha is felnőttek a Potomac partján, még mindig olcsó ár lenne, ha cserében egyetlenegyszer lesújthatnék a nyomorultra.

- Gyerünk - mondta a sebész -, az éjszakai levegő nem tesz jót George-nak vagy a hölgyeknek, s minél hamarabb be kell szállítanunk őket valahová, ahol orvosi ápolást és erősítőket kaphatnak. Itt úgy sincs egyéb, csak egy füstölgő romhalmaz s a mocsarak kigőzölgése.

Erre az ésszerű javaslatra senkinek sem lehetett ellenvetése, és Lawton azonnal ki is adta a parancsot, hogy mindenkit szállítsanak át a Négy Sarokhoz.

Történetünk idején igen alacsony volt Amerikában a szakképzett kocsigyártók száma, s mindazok a fogatok, amelyek a legkevésbé is megkövetelhették ezt az elnevezést, londoni műhelyekből kerültek ki. Mielőtt elköltözött volna a városból, Mr. Wharton egyike volt ama keveseknek, akik hintót tartottak; s amikor leányai Miss Peytonnal együtt követték vidéki magányába, ez a súlyos alkotmány hozta ki őket, amely egykor a kanyargós Queen Streeten oly imponálóan gördült végig, vagy a Brodway szélesebb útján bukkant fel komor méltósággal. Ez a jármű most is ott pihent, ahová megérkezése után elhelyezték, s a lovakat, Caesar kedvenceit, csak előrehaladott koruk mentette meg attól, hogy a környéken működő ellenfelek által el ne rekviráltassanak. A néger most nehéz szívvel - és néhány dragonyos segítségével - nekilátott, hogy előkészítse a kocsit a hölgyek számára. Ormótlan, nagy kocsi volt, s kifakadt bélése, kopott bakja és színejátszó borítása elárulta, hogy már rég nem találkozott azzal a szakértelemmel, amelynek egykor fényét és szépségét köszönhette. A Wharton-címer fekvő oroszlánja alól helyenként kibukkant egy régebbi jelvény, amelyet csak az egyházi fejedelmek viselhettek, s az amerikai mázon átütő püspöksüveg el is árulta az eredeti tulajdonos rangját. Ugyancsak épen maradt az a hintó, amely Miss Singletont hozta, mert a lángok teljesen megkímélték az istállót és a melléképületeket; a skinnerek tervei ugyan nyilván kiterjedtek a gazdag lóállományra is, de Lawton hirtelen támadása többek között ezt a szándékukat is meghiúsította. A helyszínen egy kisebb szakaszt hagytak Hollister parancsnoksága alatt, s az őrmester, miután rájött, hogy az ellenség mégiscsak földi halandókból áll, roppant józan és ügyes intézkedésekkel védekezett mindennemű rajtaütés ellen. Embereit a romoktól nem messzire állította fel, ahol a sötétség mindannyiukat elrejtette, míg ők a parázs fényében azonnal észrevették, ha valaki fosztogató szándékkal közeledik a házhoz.

Lawton elégedetten vette tudomásul ezt az ésszerű elrendezést, s kiadta utasításait az elvonulásra vonatkozóan. Miss Peytont, két unokahúgát és Isabellát a családi hintóban helyezték el, Mrs. Flanagan szekerébe pedig egy ágyat és nagy halom takarót tettek Singleton kapitány számára. Dr. Sitgreaves magára vállalta a másik kocsit és Mr. Whartont. Nem tudni, mi történt a ház többi lakójával ezen az eseménydús éjszakán: a szolgák közül ugyanis csak Caesar és a gazdasszony került elő. Miután ily módon mindenkinek helyet juttatott, Lawton kiadta a parancsot az indulásra. Ő maga néhány percig még a ház körül maradt, kevésbé feltűnő helyekre rakosgatva néhány ezüsttárgyat és más értékesebb holmit, nehogy éppen a dragonyosokat is megkísértsék; mikor azután semmit se látott többé, aminek a katonák becsülete netalán áldozatul eshetett volna, nyeregbe pattant, s mint hátvéd, a menetoszlop után akart sietni.

- Állj, állj! - kiáltotta egy női hang. - Itt hagyna magamra, hogy meggyilkoljanak? A kanál megolvadt, és ragaszkodom a kárpótláshoz, ha van törvény vagy igazság ebben a szerencsétlen országban.

Lawton a hang felé fordult, s látta, hogy egy nő jön ki a romok közül, akkora batyuval a hátán, mely méltó versenytársa lehetett volna a házaló híres zsákjának.

- Nini, mit látok! - kiáltotta a kapitány.

- Ki támad fel a lángok közül, mint egy főnixmadár? Hippokratész lelkére mondom, nem más, mint ama szoknyás felcser, aki tűvel szokta kúrálgatni a betegeit. No, mi az, jó asszony, miért ez a nagy hűhó?

- Hűhó! - visszhangozta Katy, lélegzetért kapkodva. - Nem elég baj, hogy elvesztettem egy ezüstkanalat, s még magamra is hagynának ezen a kietlen helyen, hogy kiraboljanak, sőt, talán meg is gyilkoljanak? Harvey nem tenne ilyet; amikor nála éltem, ő legalább tisztelettudóan bánt velem, csak az volt a baja, hol túl sokat titkolózott, és nem tudott vigyázni a pénzére.

- Kegyed tehát régebben a tagja volt Mr. Harvey Birch háztartásának?

- Úgy is mondhatnám, hogy énbelőlem állt az egész háztartása - felelte a gazdasszony. - Nem volt ott más, csak én meg ő meg az öregúr; ismerte talán az öregurat?

- Nem volt részem ebben a szerencsében; és mennyi ideig tetszett Mr. Birch házában élni?

- Már nem tudom pontosan, de nem sok híja lehetett a kilenc esztendőnek; és mi hasznom volt belőle?

- Elhiszem, hogy ebből a kapcsolatból nem sok előny származott kegyedre. De nem gondolja, hogy ennek a Mr. Birchnek a viselkedésében és jellemében van valami szokatlan?

- Nemcsak, hogy szokatlan, de éppenséggel megmagyarázhatatlan - felelte Katy lehalkítva a hangját, és óvatosan körülnézve.

- Roppant könnyelmű ember volt, s annyit se törődött egy guineával, mint én egy kukoricaszemmel. De segítsen el valahogy Miss Dzsinitthez, s akkor mesélek én Harvey viselt dolgairól annyit, hogy eláll a szeme-szája.

- Csakugyan? - kérdezte tűnődve a kapitány. - Hát akkor engedje meg, hogy megfogjam a karját a könyöke felett, így ni... látom, a csontjára nem panaszkodhatik, akárkitől örökölte is. - E szavak közben hirtelen megpenderítette a vénleányt, úgyhogy ez teljesen elszédült, s csak Lawton paripájának farán tért magához, immár biztonságos, bár nem éppen kényelmes helyzetben.

- Nos, kedves nagysád, meglehet az a vigasza, hogy éppoly remek lovon ül, mint akár Washington. Roanoke-nak biztos a lába, és úgy tud ugrani, mint egy párduc.

- Engedjen le - kiáltotta Katy, miközben vadul kapálódzva igyekezett kiszabadulni a kapitány vasmarkából, s ugyanakkor félt is, hogy leesik -, nem való így ültetni lóra egy nőt, és különben sem lovagolhatok nyeregpárna nélkül.

- Csendesebben, kedves nagysád - mondta Lawton -, mert igaz ugyan, hogy a lovam sohasem botlik meg elöl, de hátul viszont felemelkedik néha. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy két sarokkal verjék az oldalát, mintha az ezred-dobos működne rajta valami felvonulás alkalmából; egy sarkantyúérintés két hétig is elég neki, s az efféle rúgkapálás egyáltalán nem hat rá kedvezően, mert ez tulajdonképpen az ő szakmájába vág, és nem szereti, ha túltesznek rajta.

- Eresszen, ha mondom - visította Katy -, még leesem és kitöröm a nyakam. Különben sincs mivel kapaszkodnom: a kezeim tele vannak értékes holmival.

- Ez igaz - felelte a kapitány, észrevéve, hogy batyustól kapta fel a leányzót. - Úgy látom, kegyed a málhás osztaghoz tartozik; de a kardkötőm éppúgy át tudja fogni ezt a nádszál derekát, mint az enyémet.

Ez a bók annyira megszédítette Katyt, hogy nem is ellenkezett többé; a kapitány jó erősen hozzácsatolta a maga herkulesi termetéhez, megsarkantyúzta a lovat, s olyan sebesen kezdett száguldani vele, hogy további tiltakozásról szó sem lehetett. A leányzó teljesen megnémult a villámgyors vágtában, s így érték utol a markotányosnő szekerét, amely Singleton kapitány sebeire való tekintettel lassan döcögött a köveken. A mozgalmas éjszaka eseményei nagymértékben felizgatták a fiatal tisztet, s erre a szokásos bágyadtságnak kellett következnie, úgyhogy most szótlanul hevert, gondosan bebugyolálva takaróiba, a szolgája ölében, s nemigen tudott beszélni, bár a látottak erősen foglalkoztatták gondolatait. Lawton és társnője között a nekiiramodás pillanatában megszakadt az érintkezés, de most, hogy csak lépésben haladtak, a kapitány újra kezdhette a társalgást:

- Tehát egy födél alatt lakott Harvey Birchcsel?

- Több, mint kilenc évig - felelte Katy, s felsóhajtott örömében, hogy vége az ijesztő hajszának.

A markotányosnő, mihelyt meghallotta a kapitány mélyen zengő hangját, odafordult a kocsi bakjáról, s az első szünetet felhasználva, mindjárt bele is kapcsolódott a beszélgetésbe.

- Akkor maga biztosan tudja, jó asszony, hogy rokona-e Belzebubnak vagy sem - mondta Betty. - Mert Hollister őrmester szerint az, márpedig az őrmester egy csöppet se bolond.

- Aljas rágalom! - kiáltotta hevesen Katy. - Nincs még egy olyan jószívű kereskedő, s ha valami ruhát vagy kötényt hoz a barátainak, egy fityinget se fogad el érte. Még hogy Belzebub! Miért olvasná a bibliát, ha a gonosz szellemmel cimborálna?

- Hát becsületes ördög, az biztos; mondtam is, amikor kiderült, hogy az arany nem hamis. De az őrmester gonosz léleknek tartja, pedig Miszter Hollister tanult ember.

- Ostoba! - fakadt ki ingerülten Katy.

- Harvey már módos ember lehetne, ha nem volna olyan könnyelmű. Hányszor mondtam neki, hogy ne csináljon egyebet, csak kereskedjék, gyűjtse a hasznot, nősüljön meg, teremtsen rendes otthont, hagyja békén az angolokat meg a zavaros ügyeket, akkor tekintélyes férfiú lesz belőle hamarosan. Hollister őrmester legfeljebb az utat söpörhetné előtte.

- Pah! - mondta Betty a maga filozofikus modorában. - Maga nem gondol arra, hogy Mister Hollister voltaképpen katonatiszt, és rangban mindjárt a kornétás után következik. Hanem mégiscsak ez a házaló figyelmeztetett bennünket a ma éjszakai csetepatéra, és nem biztos, hogy Jack kapitány győzött volna, ha nem kap segítséget.

- Micsoda? - kiáltotta a kapitány, előrehajolva a nyeregből. - Azt mondja, Betty, hogy Birch hívta fel a figyelmüket a veszélyre?

- Ő bizony, aranyoskám; azután tűkön ültem, amíg a fiúk el nem indultak; no nem azért, mintha azt hinném, hogy magával bármikor is el tudnának bánni ezek a martalócok. Mégis jó volt tudni, hogy maga mellett van az ördög: akkor biztosan győznie kell: Csak azt csodálom, hogy ilyen kevés a zsákmány, pedig a Belzebub keze van a dologban.

- Hálásan köszönöm a segítségét, és méltányolni tudom az indítóokát is.

- Hogy a zsákmány miatt volt az egész? Ugyan, nem sokat gondoltam rá, amíg meg nem láttam a földön azt a rengeteg holmit, összeégve, összetörve vagy épp vadonatúj állapotban. Mindenki örülne, ha legalább egy tollas ágya volna a csapatnak.

- Hát, ami igaz, az igaz: egy hajszálon múlt, hogy megmenekültem! Ha Roanoke nem gyorsabb a golyóiknál, leterítettek volna. Ez a jószág annyi aranyat ér, mint amennyit nyom.

- Tán inkább amerikai pénzt akart mondani, szívecském. Az aranynak nagy a súlya, és nem sokat talál belőle az Egyesült Államokban. Ha a néger nem marad ott annyi ideig, s nem ijesztgeti az őrmestert azzal a fekete-sárga képével meg a kísértethistóriáival, akkor idejében odaértünk volna, hogy agyonvágjuk a kutyákat, a többit meg foglyul ejtsük.

- Így is jól van, Betty - mondta Lawton. - Bizonyos vagyok benne, hogy el fog jönni az az idő, amikor ezek a gazfickók megkapják méltó jutalmukat, ha nem is hivatalosan, de legalább a polgártársaik véleményének formájában. El kell jönnie annak az időnek, amikor Amerika különbséget tud majd tenni hazafiak és rablók között.

- Beszéljen halkabban - figyelmeztette Katy -, vannak, akik összeszűrik a levet a skinnerekkel, és mégis nagyra tartják magukat.

- Akkor hát nagyobbra tartják magukat, mint mások őket - kiáltotta Betty. - A tolvaj, az tolvaj, akár György király nevében lop, akár a Kongresszus nevében.

- Tudtam, hogy a bajnak előbb-utóbb be kell következnie - mondta Katy. Tegnap este egy fekete felhő mögött ment le a nap, a házőrző kutya meg nyöszörgött, pedig a tulajdon két kezemmel adtam neki vacsorát; meg aztán egy hete sincs, hogy ezer lobogó gyertyával és odaégett süteménnyel álmodtam.

- No, ami engem illet - közölte Betty -, én nemigen szoktam álmodni. Csak tiszta lelkiismeret kell hozzá meg egy jó adag ital, akkor úgy alszik az ember, mint a csecsszopó. Legutóbb akkor álmodtam, amikor a fiúk bogáncsot dugtak a lepedőm alá, és akkor azt álmodtam, hogy Jack kapitány legénye engem csutakol le Roanoke helyett; de én nem törődöm az ilyen csekélységekkel, akár a bőrömre mennek, akár a gyomromra.

- Én pedig - mondta Katy hirtelen kiegyenesedve, úgyhogy Lawtonnak hátra kellett dőlnie a nyeregben -, én pedig sohase tűrném, hogy férfiember az ágyamhoz érjen; ez illetlen és utálatos dolog.

- Pah, pah! - kiáltotta Betty. - Aki egy lovascsapattal járja a világot, annak el kell tűrnie egy kis tréfálkozást; mivé lenne az Egyesült Államok meg a szabadság, ha a fiúk sose kapnának tiszta inget vagy egy vigasztaló kortyocskát? Kérdezze csak meg Jack kapitánytól, kedves Belzebubné, hogy harcolnának-e, ha nem volna tiszta fehérneműjük, amit ráhúzzanak a győzelmükre.

- Hajadon leány vagyok, és Haynes a nevem - felelte Katy -, azonkívül pedig hálás lennék magának, ha nem használna tiszteletlen megszólításokat, amikor velem beszél.

- Mrs. Flanagantől el kell tűrni egy kis szabadszájúságot, nagysád - szólt közbe a kapitány. - Az említett kortyocska gyakran óriási méretű, és Betty magáévá tette a katonák fesztelen modorát.

- Pfű, kapitány úr drága - kiáltotta Betty -, mit törődik ezzel a nőszeméllyel? Beszéljen csak úgy, ahogy szokott, drágám, hisz tudjuk, milyen jól forog a nyelve. No, itt valahol állt meg az őrmester, amikor jöttünk, mert azt hitte, hogy nemcsak egyetlen ördög mászkál az éjszakában. Olyan feketék a felhők, mint az áruló Arnold szíve, s a csillag még csak nem is pislog közöttük. Mindegy, a kancám hozzá van szokva az éjszakai meneteléshez, és szimat után is megtalálja az utat, akár egy vizsla.

- Nemsokára feljön a hold - jegyezte meg a kapitány. Odahívott egy dragonyost, aki elöl lovagolt, megbeszélt vele néhány parancsot és óvatossági intézkedést Singleton kapitány kényelmére és biztonságára vonatkozóan, azután vigasztalásul egy-két szót intézett a sebesült barátjához, megsarkantyúzta Roanoke-ot és elszáguldott a kocsi mellől, de olyan sebesen, hogy Katharine Haynes fejéből ismét elpárolgott minden filozófia.

- Sok szerencsét a vakmerő és ügyes lovasoknak! - kiáltotta utána a markotányosnő. - Ha találkozik Miszter Belzebubbal, csak fordítson hátat, és mutassa meg neki, hogy a felesége ül a ló farán. Azt hiszem, ettől mindjárt sietős lesz a dolga őkelmének. No, hát megmentettük az életét, ő maga is elismerte... és zsákmányról úgyszólván nem is beszélhetünk.

Lawton kapitány nem válaszolt: elég jól ismerte már Bettyt és a modorát. Roanoke a szokatlan teher ellenére is becsülettel nyargalt, s igen rövid idő alatt tette meg a Mrs. Flanagan szekere és a Miss Peyton hintója közötti távolságot, ami teljes mértékben megfelelt ugyan gazdája szándékainak, de egyáltalán nem járult hozzá Katy kényelméhez. A találkozás pillanatában már közel jártak Lawton hadiszállásához, s utána mindjárt kibukkant a hold egy tömött felhőgomolyag mögül, bevilágítva a környező tárgyakat.

Az Akácos egyszerű eleganciájával és megnyugtató külsejével összehasonlítva a "Hotel Flanagan" eléggé gyászos hatást keltett. Szőnyeg borította padlók és függönyös ablakok helyett egy durván ácsolt épület fogadta az érkezőket ásító repedéseivel, s az ablakok nagyobbik felén ügyesen odaillesztett deszkák és papírlapok pótolták a zöld üveget. Lawton gondoskodott arról, hogy a vendégek minden kényelmet megkapjanak a lehetőségekhez képest, s a kandallókban már lobogott a láng, mielőtt a társaság megérkezett volna. A dragonyosok, akikre a kapitány ezt a feladatot bízta, néhány szükséges bútordarabot is magukkal hoztak, úgyhogy Miss Peyton és társnői többé-kevésbé lakható szobákat találtak az új szálláson. Sarah az egész úton félrebeszélt, s eszelős találékonysága minden külső körülményt össze tudott kapcsolni feldúlt szívének érzéseivel.

- Azt az elmét, amelyet ilyen csapás ért, hiába is próbálnánk kezelni - mondta Lawton Isabella Singletonnak. - Itt csak az idő és Isten kegyelme hozhat gyógyulást; de a többiek fizikai jóléte érdekében igenis tehetünk egyet s mást. Maga katonaleány, megszokhatta az ilyen helyeket; segítsen, hadd zárjam el jobban az ablakot, nehogy behatoljon a hideg levegő.

Miss Singleton engedett a kérésnek, s míg Lawton kívülről igyekezett jóvátenni a törött ablaktáblák hiányát, Isabella odabent helyezett el valami függönypótlást.

- Már hallom is a szekér nyikorgását - felelte Lawton a leány egyik kérdésére. - Betty alapjában véve jólelkű teremtés; higgye el nekem, George itt nemcsak biztonságot, de kényelmet is fog találni.

- Isten áldja meg azt az asszonyt a jóságáért, s áldja meg valamennyiüket - mondta hevesen Isabella. - Dr. Sitgreaves elébe ment az úton, tudom... de mi csillog ott a holdfényben?

Közvetlenül szemben az ablakkal, ahol beszélgettek, a tanya gazdasági épületei álltak, és Lawton gyors szeme azonnal meglátta azt a tárgyat, amelyre Isabella felhívta a figyelmét.

- Puska - mondta a kapitány, s az ablak mellől egy ugrással a lován termett, amely még felszerszámozva állt a bejárat előtt. A szél sem lehetett volna sebesebb, de mégis abban a pillanatban felvillant valamit, s utána egy golyó fütyült el mellette. Hangos sikoly válaszolt rá az épületből, s a kapitány nyeregbe ugrott: mindez egy szempillantás alatt zajlott le.

- Lóra... lóra és utánam! - süvöltött a kapitány, s mielőtt az elképedt katonák még ráeszméltek volna a riadalom okára, Roanoke már át is repült a kerítésen, amely Lawtont elválasztotta ellenségétől. Élet-halál hajsza következett, de a sziklák ismét túlságosan közelinek bizonyultak, és a kapitány kénytelen-kelletlen megtorpant előttük, mert az üldözött bevetette magát a hasadékok közé, ahová már nem lehetett követni.

- Washington életére mondom - morogta Lawton, visszadugva kardját a hüvelyébe -, kettéosztottam volna a zsiványt, ha nem olyan fürge a lába... de ami késik, nem múlik. - Ezzel visszafordult a szállás felé, higgadtan, mint az olyan ember, aki tudja, hogy hazája bármelyik pillanatban áldozatul kívánhatja az életét. Közelebb érve a házhoz, valami rendkívüli izgalmat észlelt, s ezért még gyorsabban iparkodott visszafelé; végül a bejárat előtt a halálravált Katy közölte vele, hogy a golyó, amelyet neki, Lawtonnak szántak, Miss Singleton mellében kötött ki.

Huszonnegyedik fejezet

Még ragyog Gertrud arcán a szelíd
Mosoly, bár ajka már elhallgatott,
S egy másik kezet keze még szorít
Szívére, amely többé nem dobog.

                 Thomas Campbell: Gertrud of Wyoming

A szálláscsinálással megbízott dragonyosok két szobát készítettek elő a hölgyek számára, s ezek közül a belsőt rendezték be hálószobának. Isabellát saját kérésre azonnal ide vitték, s lefektették egy kezdetleges ágyra az öntudatlan Sarah mellett. Amikor Miss Peyton és Frances befutott hozzá, sápadt, de mosolygó ajkát és nyugodt magatartását látva azt hitték, hogy nem is sebesült meg.

- Hála Istennek! - kiáltotta a reszkető nagynéni. - Mikor láttam, hogy a puska dörrenése után összeesik, már rosszra gondoltam. Elég szörnyűségen mentünk keresztül, de szerencsére nem kellett még egy csapást elszenvednünk.

Isabella a mellére szorította a kezét, még mindig mosolyogva, de oly ijesztően, hogy Frances-nek borsódzni kezdett a háta.

- George itt van a közelben? - kérdezte a sebesült. - Szóljanak neki... siessenek, hogy még egyszer utoljára láthassam a fivéremet.

- Mégis úgy történt hát, ahogy gondoltam! - sikoltotta Miss Peyton. - De hiszen mosolyog... nem lehet, nem sebesülhetett meg!

- Jól vagyok... igazán boldog vagyok - suttogta Isabella. - Ettől a gyógyszertől minden fájdalom megszűnik.

Sarah feltápászkodott az ágyán és zavaros szemmel bámult a másik leányra, majd Isabella keze után nyúlt s felemelte a melléről. Az ujjai véresek voltak.

- Vér - mondta Sarah -, vajon a szerelmet is elmossa? Menj férjhez, te leány, akkor senki sem űzhet ki az ő szívéből, kivéve... - tette hozzá suttogó hangon, a sebesült fölé hajolva -, kivéve, ha már régebben elfoglalta valaki a helyedet; akkor pedig halj meg és menj a mennyországba... a mennyországban nincsenek feleségek.

A megháborodott leány a ruhája mögé rejtette arcát, s többé nem szólt semmit az éjszaka folyamán. E pillanatban lépett be Lawton. Bármennyire megszokta is a veszély minden formáját s a gerillaháború borzalmait, a kapitány nem tudta megindultság nélkül szemlélni ezt a szomorú képet. Isabella törékeny alakja fölé hajolt, és borús pillantása elárulta, hogy mi mehet végbe a lelkében.

- Isabella - szólalt meg végül -, tudom hogy maga erősebb, mint a nők általában.

- Beszéljen - mondta komolyan a leány -, ha van valami mondanivalója, ne féljen, mondja ki.

A kapitány elfordította az arcát, úgy felelt:

- Még sohasem láttam, hogy aki ilyen helyre kapta a golyót, meggyógyult volna.

- Én nem félek a haláltól, Lawton - mondta Isabella. - Köszönöm, hogy nem kételkedett bennem. Az első pillanattól fogva tudtam.

- Ez a hely nem magának való - folytatta a kapitány. - Az is elég, hogy Nagy-Britannia a harctérre kényszeríti fiataljainkat; de ha egy ilyen szépség esik áldozatul a háborúnak, szinte undorodom a mesterségemtől.

- Hallgasson meg, Lawton kapitány - mondta Isabella és feltápászkodott, nagy erőfeszítéssel, de elhárítva minden segítséget. - Gyermekkoromtól fogva egészen mostanáig táborokban és helyőrségeken telt el az életem. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy felderítsem idős apám szabad perceit, s azt hiszi, elcserélném azt a sok veszélyt és nélkülözést bármiféle kényelemért? Nem! Így legalább utolsó pillanataimban megnyugvással tölthet el az a tudat, hogy megtettem, amit egy nő ilyen körülmények között megtehet.

- Ki lehetne gyáva, ha tanúja volt ennek a bátorságnak?! Százával láttam már halálos sebből vérző katonákat, de egyikben sem volt ilyen erős a lélek.

- Csak a lelkem ilyen - mondta Isabella -, nő vagyok, s így nem tarthattam igényt a legdrágább kiváltságra. De magával, Lawton kapitány, bőkezűbben bánt a természet: van karja, és szíve, amelyet az ügynek szentelhet; s tudom, ez a kar és a szív a végsőkig hű marad. És George... és... - elhallgatott, ajka remegni kezdett és pillantása lesiklott a földre.

- És Dunwoodie! - egészítette ki a kapitány. - Dunwoodie-ról akart beszélni?

- Ne ejtse ki a nevét - mondta Isabella, visszaroskadva és eltakarva az arcát. - Menjen, Lawton... készítse elő szegény George-ot erre a váratlan csapásra.

A kapitány egy ideig még ott maradt, s őszinte bánattal nézte a leány alakjának görcsös vonaglását, amelyet a hevenyészett fekhely takarója nem tudott elrejteni; végül is kiment bajtársához. Amikor Singleton ilyen állapotban látta viszont nővérét, a fájdalom úrrá lett mindkettőjükön, s egy pillanatra Isabellát is elfogta a gyengeség; végül azonban, mintha tudná, hogy órái meg vannak számlálva, elsőnek ő szedte össze magát. Komoly hangon megkérte a többieket, hogy hagyják magára George-dzsal és Frances-szel. Sitgreaves hiába próbálta többször is felajánlani orvosi segítségét, mindannyiszor visszautasításra talált, s így azután kelletlenül bár, de távoznia kellett a szobából.

- Emeljetek fel - mondta a haldokló -, hadd lássam még egyszer azt az arcot, amelyet annyira szeretek. - Frances némán engedelmeskedett, és Isabella testvéri szeretettel fordult Singleton kapitány felé: - Hiába, George... egy-két óra múlva mindennek vége.

- Ne halj meg, Isabella, nővérem, egyetlen nővérem! - kiáltotta a fiatalember, aki nem bírta visszafojtani kitörő fájdalmát. - Apám, szegény apám...

- A halál képe ijesztő; de ő katona és keresztény. Miss Wharton, olyasmiről szeretnék beszélni, ami magát érinti, amíg van erőm hozzá.

- Nem - felelte gyöngéden Frances -, nyugodjék meg. Az én kedvemért nem szabad veszélyeztetnie életét, amely olyan drága nemcsak nekünk... hanem... hanem... sok másnak is. - Az utolsó szavakat csaknem elfojtották érzései, mert Isabella egy olyan húrt pendített meg benne, amelynek rezgése a szívéig hatolt.

- Szegény, érzékeny leány! - mondta Isabella s nagy szeretettel nézett rá. - De hiszen a világ tárva áll maga előtt, s miért zavarjam én meg azt a kevés boldogságot, amit kaphat tőle! Álmodjék csak tovább, ártatlan szépség! Adja Isten, hogy minél később virradjon magára a megismerés napja!

- Ó, én már úgysem várhatok sok örömet az élettől - mondta Frances, ruhájába temetve arcát. - Csak fájdalmat, szívszaggató fájdalmat találtam mindabban, amit szerettem.

- Nem! - vágott a szavába Isabella. - Igenis felszíthatja az életkedvét valami, s ez a valami nagyon erősen visszhangzik egy nő szívében. Olyan ábránd ez, amelyet csak a halál pusztíthat el. - Kimerülten elhallgatott, s George és Frances lélegzet visszafojtva várta, hogy magához térjen. Végül Isabella Frances kezére tette a kezét, és szelídebb hangon folytatta: - Miss Wharton, ha van olyan lélek, amely egyenrangú a Dunwoodie-éval és méltó a szerelmére, akkor az a magáé.

Frances arcát elfutotta a pír, s ahogy Isabellára nézett, a boldogság önkéntelenül is fellángolt a szemében; de látva a közelgő halál képét, jobb érzése felülkerekedett, és ismét az ágytakaróba rejtette fejét. Isabella szánakozva s ugyanakkor csodálattal is szemlélte az érzéseknek ezt a megnyilatkozását.

- Engem is ugyanilyen érzések tartottak fogva eddig - mondta. - Igen, Miss Wharton, Dunwoodie egyedül a magáé.

- Légy igazságos önmagadhoz, Isabella - kiáltotta a fiatalember. - Romantikus nagylelkűségedben ne feledkezz meg arról, hogy mit érsz.

Nővére meghallotta, gyöngéden rápillantott, de azután csendesen megrázta a fejét.

- Nem romantika, hanem az igazság parancsolja, hogy beszéljek. Ó, milyen sokat éltem át egy órán belül! Miss Wharton, én a tűző délszaki nap alatt születtem, s az érzéseim mintha onnan kapták volna forróságukat; csak a szenvedélynek éltem.

- Ne beszélj így... könyörgök, ne beszélj így - kiáltotta magánkívül a fivére. - Gondolj arra, milyen odaadóan szeretted idős apánkat; milyen önzetlenül, gyengéden szerettél engem.

- Igen - mondta Isabella, és valami szelíd mosoly ragyogott fel az arcán -, ezzel az emlékkel nyugodtan szállhatok sírba.

Eltűnődött, s néhány percig nem zavarta meg sem Frances, sem a fivére; végül is Isabella hirtelen összeszedte magát, s így szólalt meg:

- Utolsó pillanatomig önző maradok; első szenvedélyem, Miss Wharton, Amerika volt és Amerika szabadsága, és.. - ismét elhallgatott, s Frances már azt hitte, hogy bekövetkezett a haláltusa, de Isabella magához tért, és így folytatta:

- Miért is tétováznám a sír peremén? A következő s az utolsó szenvedélyem Dunwoodie volt. Csakhogy - s kezébe temette arcát -, ő nem kívánta ezt a szerelmet.

- Isabella! - kiáltotta a fivére; felpattant az ágy mellől, és izgatottan járkálni kezdett a szobában.

- Lám, mennyire úrrá lesz rajtunk a világi büszkeség; George-nak rosszulesik hallania, hogy akit szeret, nem tudott érzéseivel is méltó lenni a természetéhez és a neveltetéséhez.

- Ne szóljon többet - suttogta Frances -, mindkettőnknek a szívét hasogatja... ne szóljon többet, könyörgök.

- Beszélnem kell, nehogy igazságtalanul vélekedjenek Dunwoodie-ról; s ezért kell meghallgatnod, amit mondok, George. Dunwoodie soha egyetlen szóval vagy tettel sem éreztette velem, hogy többet kíván tőlem, mint a barátságomat; sőt, az utóbbi időben arra kellett gondolnom, lángolva a szégyentől, hogy igyekszik elkerülni.

- Hogyan merészelte? - fakadt ki Singleton.

- Nyugodj meg, George, és hallgass végig - folytatta Isabella, egy végső erőfeszítéssel feltápászkodva. - Itt láthatod az ártatlan, az érthető okot. Mi ketten anya nélkül nőttünk fel, s maga, Frances, a nagynénjének, annak a szelíd csupa szív, csupa gondosság nagynéninek köszönheti a győzelmeit. Ó, milyen sokat veszít az a nő, aki ifjúkorban elveszti őrét és tanácsadóját! Én kimutattam azokat az érzéseket, amelyeket maga elfojtott, mert így tanították. Ezek után kívánhatok-e még élni?

- Isabella! Szegény Isabellám! Nem vagy öntudatodnál.

- Csak még egy szót... mert érzem, hogy a vér, amely mindig oly sebesen folyt az ereimben, most olyan helyre siet, ahová nem a természet szánta. A nőt csak akkor becsülik meg, ha küzdeni kell érte; a nő élete csupa rejtett érzelem; szerencsések azok, akiket első benyomásaik mentesítenek a kötelező képmutatástól, mert csak ők lehetnek boldogok olyan férfiakkal, mint... mint Dunwoodie. - Hangja megcsuklott, s Isabella némán hanyatlott vissza párnájára. Singleton felkiáltott, s a többiek azonnal besiettek, de a halál már megjelent Isabella arcán, a leánynak csak annyi ereje maradt, hogy kinyúljon George keze után, s egy pillanatig a szívére szorítsa - azután elengedte, s egy görcsös vonaglással kiszenvedett.

Frances Wharton eddig úgy hitte, hogy bánatának minden oka a sors volt, amely életveszélybe sodorta bátyját és megfosztotta nővérét a józan eszétől; mivel azonban valami nagy megkönnyebbülést érzett a haldokló Isabella szavainak hallatára, be kellett látnia, hogy egy másik fájdalom is nyomta a szívét. Azonnal felismerte az igazságot; megértette Dunwoodie férfias tapintatát, s ezért csak még jobban becsülte; s ha eddig az gyötörte, hogy kötelességből és büszkeségből nem szabad reá gondolnia, most amiatt bánkódott, hogy ő maga űzte el, fájdalmat okozva neki, sőt, talán még a kétségbeesésbe kergetve. Az ifjúsággal azonban nem fér össze a reménytelenség, s Frances-t minden bánata közepette is valami titkos öröm töltötte el, és új életerőt oltott belé.

E szomorú éjszaka után felhőtlen ragyogásban bukkant fel a nap, mintha ki akarná csúfolni a sugarait élvező emberek kicsinyes bánatát. Lawton korán elővezettette lovát, s útra készen állott, amikor a pirkadat fénye megjelent a dombok fölött. Parancsait már előbb közölte a katonákkal, s most szótlanul lendült nyeregbe; még utolsó, keserűen haragos pillantást vetett a nyílt terep keskeny sávjára, amely lehetővé tette a skinner elmenekülését, azután pedig elengedte a gyeplőt és lassan megindult a völgy felé.

Az út fölött halálos csend honolt, s az elmúlt éjszaka eseményeinek semmilyen nyoma sem bontotta meg a csodálatosan szép reggel harmóniáját. A kapitány arra gondolt, milyen feltűnő az ellentét ember és természet között, s ügyet sem vetett a veszélyes sziklaszorosokra, amint ellovagolt előttük. Csak akkor riadt fel tűnődéseiből, amikor paripája a reggeli levegőbe beleszimatolva harsány nyerítéssel üdvözölte a Hollister őrmester parancsnoksága alatt őrködő dragonyosok lovait.

Itt már bezzeg nagyon is látszottak az éjféli dúlás szomorú nyomai, de a kapitány hidegvérűen elnézett fölöttük, mint az olyan ember, aki hozzá van szokva az efféle látványhoz. Nem is vesztegette idejét azzal, hogy fölöslegesen rágódjék a történteken, s tüstént rátért a tárgyra.

- Láttak valamit? - kérdezte az őrmestertől.

- Semmi olyat, kapitány úr amit meg mertünk volna támadni - felelte Hollister -, de egyszer mégis lóra ültünk, mert úgy hallottuk, mintha a távolban eldördülne egy puska.

- Jó - mondta komoran Lawton. - Hej, Hollister, szívesen odaadnám ezt a lovamat, ha legalább maga egyedül ott lett volna, és útját állja a gazembernek, aki azt a ravaszt meghúzta, hogy ne menekülhessen a sziklák közé... mert ezek a haszontalan sziklák úgy meredeznek itt mindenfelé, mintha egy talpalatnyi legelőt is sajnálnának a jószágtól.

- Világos nappal és szemtől szembe, férfi módra, én is megállom a sarat, mint akárki; de ezt már hiába tagadnám, hogy nemigen szeretek harcolni az olyanok ellen, akiket nem fog sem az acél, sem az ólom.

- Hát most meg miféle ostoba bogár mászott abba a ködös fejébe, Hollister tiszteletes úr?

- Nem tetszik nekem az a fekete micsoda, amelyik már pirkadat óta ott ténfereg az erdő szélén; éjszaka kétszer is láttuk, hogy közeledni próbál a parázs fényéhez, nyilvánvalóan gonosz szándékkal.

- Azt a fekete gomolyagot mondja, ott a jávorfa tövében? Csakugyan, mozog.

- De nem emberi módra - felelte az őrmester, s a túlvilági dolgoknak kijáró borzadállyal bámult az említett jelenség felé. - Csak úgy siklik a földön, de lábát még egyikünk se látta.

- S ha szárnya volna is, elfogom! - kiáltotta Lawton. - Maradjon itt, amíg oda nem érek. - Alig ejtette ki e szavakat, s Roanoke már röpült is a síkon, és úgy látszott, mindjárt igazolni fogja dicsekvő gazdáját.

- Ezek az átkozott sziklák! - fakadt ki a kapitány, mert az üldözött jelenség már közeljárt a dombhoz: ott azonban, akár ügyetlenségből, akár ijedtségből, mégsem használta ki a kézenfekvő menedéket, és visszaszaladt a nyílt terepre.

- Megvagy, ember vagy ördög! - süvöltötte Lawton, kirántva kardját. - Állj, akkor nem váglak agyon!

A jelenség nyilván elfogadta ezt az ajánlatot, mert a kapitány érces hangját hallva azonnal összeroskadt, s csak egy alaktalan, élettelen és mozdulatlan fekete gomolyag maradt a helyén.

- Hát ez meg micsoda? - kiáltotta Lawton, amikor odaért. - Tán csak nem a derék Jeanette Peyton kisasszony ünneplő ruhája bolyong itt a szülőhelye körül? Vagy talán bánatos úrnőjét keresi? - Előrehajolt a nyeregből s kardja hegyével megpiszkálva a selyemköntöst, feltakarta, legalábbis részben, a nagytiszteletű úriembert, aki előző este teljes papi díszben menekült el az Akácosból.

- Hát, ami igaz, az igaz: Hollister nem egészen ok nélkül ijedt meg; a tábori lelkésztől mindig rettenetesen félnek a lovasok.

A pap közben magához tért, ráismert Lawton arcára, s egy kissé szégyenkezve az előbbi vakrémülete miatt, valamint azért, hogy ilyen illetlen helyzetben akadt rá, nagy nehezen feltápászkodott és megpróbált némi magyarázattal szolgálni. Lawton jókedvűen hallgatta végig a mentegetőzést, ha nem is igen hitt belőle sokat; s miután néhány szót váltottak a völgybeli helyzetről, a kapitány udvariasan leszállt, és kettesben indultak vissza az őrség felé.

- Oly kevéssé ismerem, uram, a lázadók egyenruháját, hogy igazán képtelen voltam megállapítani, vajon azok a lovasok, akik, amint mondja, az ön katonái, nem a martalócok bandájához tartoznak-e.

- Fölösleges a bocsánatkérés, uram - felelte a kapitány, lebiggyesztve ajkát. - Ön, mint Isten szolgája, nem köteles ismerni a különböző parolikat... Mi viszont valamennyien ismerjük és elismerjük azt a zászlót, amely alatt ön szolgál.

- Én III. György legkegyelmesebb királyi felségének zászlaja alatt szolgálok - felelte a pap, letörülve homlokáról a hideg verejtéket -, de arra a gondolatra, hogy esetleg megskalpolják az embert, egy magamfajta újoncnak könnyen inába szállhat a bátorsága.

- Hogy megskalpolják! - visszhangozta Lawton, s hirtelen megállt, de mindjárt vissza is nyerte önuralmát, és így folytatta: - Ha a virginiai könnyű lovasokra tetszik célozni, akiknek a svadronját Dunwoodie vezényli, akkor közölhetem, hogy ők a fejbőrrel együtt általában a koponyából is le szoktak metélni egy darabocskát.

- Ó, igazán nem tételezhetek fel semmi rosszat egy olyan külsejű gentlemanről, mint ön - mondta a lelkész, édeskésen mosolyogva -, én a bennszülöttektől félek.

- A bennszülöttektől! Van szerencsém kijelenteni, uram, hogy magam is az vagyok, szolgálatára.

- Kérem, kérem, ne értsen félre... én az indiánokra gondoltam... azokra, akik nem csinálnak semmi mást, csak rabolnak, gyilkolnak és pusztítanak.

- És skalpolnak!

- Igen, uram, és skalpolnak is - folytatta a lelkész, egy kissé gyanakvóan pillantva a kapitányra. - A rézbőrű, vad indiánok.

- És ön úgy gondolta, hogy itt, a senki földjén, találkozni fog ezekkel az orrkarikás urakkal?

- Természetesen; mi úgy tudjuk Angliában, hogy az ország belseje valósággal hemzseg tőlük.

- És ön ezt Amerika belsejének nevezi? - kiáltott Lawton ismét megtorpanva, s olyan mesterkéletlen csodálkozással bámult a lelkész arcába, hogy nem lehetett kételkedni az őszinteségében.

- Hát hogyne, uram; úgy tudom, hogy az ország belsejében vagyok.

- Várjon - mondta Lawton kelet felé mutatva -, látja-e ott azt az áttekinthetetlenül hatalmas víztükröt? A túlsó partján fekszik Anglia, amely önök szerint méltó arra, hogy ura legyen a világ felének. Látja-e a szülőhazáját?

- Nem lehet olyasmit látni, ami háromezer mérföldnyire van tőlünk! - kiáltotta az elképedt lelkész, aki már-már kételkedni kezdett a kapitány épelméjűségében.

- Nem? Milyen kár, hogy az ember képességei nem tartanak lépést a becsvágyával. Most pedig forduljon, kérem nyugat felé; nézze a roppant óceánt, amely Amerika és Kína partjai között hullámzik.

- Én csak földet látok - mondta remegve a pap. - Vizet nem látni sehol.

- Nem lehet olyasmit látni, ami háromezer mérföldnyire van tőlünk! - adta vissza az előbbi választ Lawton, és tovább sétált. - Ha a vademberekre kíváncsi, keresse őket az önök uralkodójának a seregében. Rum és arany vásárolta meg a hűségüket.

- Mi sem valószínűbb, mint hogy tévedtem - felelte a lelkész, s Lawton hatalmas alakjára és bozontos fejére sandított -, de az otthoni mendemondákra gondolva és attól tartva, hogy ön talán az ellenségem lehet, menekülni próbáltam, amikor észrevettem.

- Ezt nagyon ésszerűtlenül cselekedte - mondta a kapitány -, Roanoke ugyanis lényegesen gyorsabb önnél, s azonkívül ön a Scylla elöl Charybdis felé futott. Az ellenség, amelytől retteg, éppen ott bujkál az erdőkben s a sziklák között.

- A vadak! - kiáltotta a lelkész, s ösztönszerűleg maga mögött hagyta a kapitányt.

- Rosszabbak a vadaknál: olyan emberek, akik hazafias álcában portyáznak mindenfelé, kielégíthetetlen zsákmányszerzési vágytól űzetve, és kegyetlenségükkel a legagyafúrtabb indiánokat is túlszárnyalva... gazfickók, akik fennen szavalnak a szabadságról és az egyenlőségről, de szívüket csak a pénz szeretete és a gonoszság tölti el... egyszóval, hogy nevükön nevezzem ezeket az úri embereket: skinnerek.

- Már hallottam róluk a táborunkban - mondta a rémült lelkész -, és azt hittem, hogy az őslakossághoz tartoznak.

- E feltevéssel megsértette az indiánokat.

Közben odaértek Hollisterhez, akit roppantul meglepett a kapitány foglyának kiléte. Lawton kiadta parancsait, s a katonák nyomban elkezdték összegyűjteni és elszállítani azokat a bútordarabokat, amelyek megérték a fáradságot. A lelkészt is felültették egy jóvérű lóra, s a kapitány vele együtt visszaindult a csapat hadiszállása felé.

Singleton úgy kívánta, hogy nővére földi maradványait szállítsák át arra az őrhelyre, ahol apja volt a parancsnok, s ennek megfelelően már kora reggel intézkedések történtek. A sebesült angolokat a lelkészre bízták, s miután e különböző előkészületek rendben folytak, délfelé Lawton már úgy látta, hogy néhány óra múlva rajta és kis csapatán kívül senki se marad a Négy Saroknál.

Miközben a kapufélfának támaszkodva komoran és szótlanul meredt az elmúlt éjszakai hajsza színhelyére, egyszerre csak lódobogás ütötte meg a fülét, s a következő pillanatban már fel is bukkant az úton egy svadronjabeli dragonyos, oly sebesen vágtatva, mint aki életfontosságú küldetésben jár. Lova tajtékzott, s a lovason is látszott, hogy egy egész napi út van mögötte. Nem szólt, semmit, csak átadott Lawtonnak egy levelet, s az istállóba vezette lovát. A kapitány azonnal felismerte az őrnagy írását, és gyorsan végigfutott a következőkön.

Ez a levél felborított minden tervet. Most már nem volt értelme, hogy elszállítsák Isabella holttestét, hiszen édesapja közben eltávozott állomáshelyéről, s így Singleton, ha vonakodva is, de beleegyezett a temetésbe. Kiválasztottak egy elhagyatott szép helyet a közeli sziklák tövében, s előkészületül megtették azt a keveset, amit a rendelkezésükre álló idő alatt s az ország adott körülményeihez képest meg lehetett tenni. A környékbeli lakosok közül is odacsalt néhányat az együttérzés vagy a kíváncsiság, s Miss Peyton és Frances őszinte könnyeket hullajtott a sír fölött. Az ünnepélyes egyházi szertartást az a lelkész végezte, akinek oly kevéssel azelőtt még egészen másféle feladatot kellett volna teljesítenie; Lawton mélyen lehajtotta a fejét, és kezével dörzsölgette a szemöldökét, mikor az első göröngyök hullását kísérő szavak elhangzottak.

A Dunwoodie levelében foglaltak újabb izgalommal töltötték el Whartonékat, s Caesarnak és a lovainak ismét munkába kellett állniuk. A megmaradt holmi jó részét egy szomszédnál hagyták, akiben megbíztak, s a Wharton-család az eszméletlen Sarah-val és az összes amerikai sebesülttel együtt négy dragonyos kísérete mellett útra kelt. Nem sokkal utóbb követte őket a lelkész s a többi angol; ők a folyó felé indultak, ahol már várta őket egy hajó. Lawton mindezt nagy örömmel szemlélte, s mikor a második csapat is eltűnt a távolban, megfúvatta a kürtöt. Egy szempillantás alatt mindenki talpon volt. Mrs. Flanagan kancáját ismét befogták a szekér elé; dr. Sitgreaves idomtalan alakja újra feltűnt a lován; s a kapitány is nyeregbe pattant, előre élvezve vágyainak teljesülését.

Elhangzott az "indulj" vezényszó; Lawton még egy utolsó, vad pillantást vetett a merénylő skinner rejtekhelye felé, majd egy szomorú pillantást Isabella sírjára, s elsőnek indult meg az úton; a sebész mély tűnődésekbe merülve követte; Hollister őrmester és Betty voltak a sereghajtók, s mögöttük nem maradt más, csak a friss, déli szél, nyitott ajtókon és törött ablakokon keresztül fütyürészve a "Hotel Flanagan"-ben, amely nem is olyan régen még vidám nevetéstől, viharvert harcosok tréfáitól s a gyászolók panaszaitól volt visszhangos.

Huszonötödik fejezet

Tavaszt nem ismer ez a sziklafok,
Májusban is harapják bősz fagyok;
Zefír a bércnek itt nem udvarol,
De zúg a szél és hull a meteor.

                              Goldsmith

A west-chesteri utak napjainkban is alatta állnak az országos színvonalnak. Már utaltunk arra, milyen állapotban voltak történetünk idején - az olvasó tehát könnyen elképzelheti, mekkora feladat súlya nyomta Caesart, aki vállalkozott rá, hogy az angol főpap egykori batárját e kanyargós utakon át elhajtja a Hudson menti Felföld egyik távoleső hegyszorosába.

Míg Caesar és lovai ezekkel a nehézségekkel birkóztak, a kocsiban ülőket annyira lefoglalták a maguk gondjai, hogy nemigen törődhettek hűséges szolgáikkal. Sarah már nem beszélt félre olyan összefüggéstelenül, mint eleinte; ám elméje tisztulásával egyidejűleg mintha fokozatosan elhagyta volna az életerő; eddig izgatott volt és bőbeszédű, most pedig egyre inkább rátört a komorság és a mélabú. Aggódó társnői néha már a gyógyulás jeleit vélték felfedezni rajta, de az értelemnek e múló felvillanásai után olyan leírhatatlanul bánatos lett az arca, hogy Frances és Miss Peyton megrémült tőle, s majdnem azt kívánta, bárcsak sohase tapasztalná újra a józan, de gyötrő gondolkodás fullánkjait. A napi út javarészét néma csendben tették meg, s az utasok éjszakára egy tanya különböző épületeiben találtak szállást.

Másnap reggel a menet kettévált. A sebesültek a folyó felé tartottak, hogy Peekskillben hajóra szálljanak, s úgy vigyék őket tovább a Hudson felső folyása mentén elhelyezett amerikai katonakórházakba. Singleton hordágyát egy felföldi helység felé irányították, apja lakóhelyére, ahol a sebesültnek pihennie kellett teljes felgyógyulásáig, Mr. Wharton kocsija pedig, s utána egy szekér a gazdasszonnyal és a megmentett holmi elszállítható részével, folytatja útját arrafelé, ahol Henry Whartont fogságban tartották, s ahol a fiatalember csak az ő megérkezésüket várta, hogy azután főbenjáró bűn vádjával bírái elé álljon.

Ha a Hudson és a Long Island-i tengerszoros találkozásától indulunk befelé az országba, az első negyven mérföldön dombok és völgyek sűrű váltakozását szemlélhetjük. Innen kezdve a tenger felé eső vidék lassanként kisimul, egyre szelídebbé válik, míg végül beleolvad a Connecticut gyönyörű lankáiba és mezőségeibe. De ha a Hudson felé fordulunk, egyre zordabb lesz a táj, s végül is a Felföld hegyeinek roppant gátjába ütközünk. Itt ért véget a semleges terület. A királyi hadsereg megszállva tartotta azt a két szárazföldi pontot, amely a hegyek között hömpölygő folyó déli kapujának kulcsa volt; de a többi szorost kivétel nélkül az amerikaiak ellenőrizték.

Már említettük, hogy az amerikai sereg előőrsei néha egészen a megye alsó részéig nyomultak, s egyes csapatai olykor White Plains falucskáját is megszállták. Máskor visszavonták őket a megye északi határa felé, s ilyenkor, mint látjuk, a közbülső részen szabadon garázdálkodhattak azok a banditák, akik egyik sereget sem szolgálták, de mindkettőnek a területén fosztogattak.

Szereplőink nem a New York állam két legfontosabb városát összekötő úton haladtak, hanem egy félreeső és kevéssé forgalmas hegyszorosban, amelyet manapság is alig ismernek, s amely a keleti határ mellett kezdődik, hogy azután a Hudsontől sok mérföldnyire a fennsíkon érjen véget.

Mr. Wharton fáradt paripái nem bírták volna felhúzni a súlyos kocsit az egyre hosszabb és meredekebb emelkedőkön, s ezért a két dragonyos, aki továbbra is a társaság mellett maradt, két parasztlovat szerzett pótlásul, nem sokat érdeklődve a jószágok tulajdonosainak óhaja iránt. Ezzel a segítséggel Caesarnak sikerült igen lassan és fáradságosan felkapaszkodnia a dombok közé. Amikor a hegység lábához értek, Frances kiszállt, hogy friss levegőt szíva valamelyest jobb kedvre derüljön, s egyúttal könnyítsen a kocsi terhén. Katy-t már odalent találta; nyilván ő is gyalog akarta megtenni a csúcsra vezető utat. Napnyugta felé járt az idő, s a dragonyosok azt mondták, hogy a hegy tetejéről megláthatják útjuk végcélját. Frances fiatalosan rugalmas léptekkel indult előre, a gazdasszony utána eredt, s csakhamar szem elől vesztették a lomha kocsit, amely lassan kínlódta fel magát a lejtőn, néha meg-megállva, hogy az állatok lélegzethez juthassanak.

- Ó, Miss Fanny, micsoda időket élünk! - mondta Katy, amikor ők is megpihentek, hogy kifújják magukat. - Tudtam, hogy nemsokára beüt a baj, hisz láttam a vérpatakot a felhők között.

- A földön bizony eleget folyt a vér, Katy, de a felhőkben nem sok látszik ebből.

- Még hogy nincs vér a felhőkben! - kiáltotta a gazdasszony. - Igenis van, méghozzá gyakorta, és üstökösök is, füstölgő, tüzes farokkal. Tán nem látott-e sok ember fegyveres alakokat az égbolton, abban az esztendőben, amikor kitört a háború? És a plainsi csata előtti éjszakán nem úgy szólt-e a mennydörgés, mint az ágyú? Ah, Miss Fanny, félek, nem származhatik semmi jó abból, hogy lázadás történt a felkent uralkodó ellen!

- Mindaz, ami történt, csakugyan szörnyűséges - felelte Frances -, és a legerősebb ember is megrendülhet tőle. De mi egyebet tehetnénk, Katy? A bátor és független emberek nem hajlandók beletörődni az elnyomásba, s attól tartok, hogy az ilyen dolgok szükségképpen együtt járnak a háborúval.

- Csak látnék valamit legalább, amiért érdemes harcolni - mondta Katy, követve a kisasszonyt, aki továbbindult -, akkor nem bánnám annyira a dolgot. Egyszer azt mondták, azért van az egész, mert a király a saját családjának követelte az összes teát, máskor meg, hogy azt akarta, a gyarmatok neki fizessék be minden jövedelmüket. Jó, ezért már érdemes harcolni... mert akármilyen fejedelem vagy király valaki, ahhoz semmiképpen se lehet joga, hogy elvegye a másik ember nehezen megszolgált keresményét. Aztán megint egészen másokat mondtak, és volt, aki azt mesélte, hogy Washington maga szeretne király lenni; így aztán az ember nem tudja, melyiknek higgyen a sok közül.

- Egyiknek se higgyen... mert egyik sem igaz. Én nem állítom, Katy, hogy tökéletesen átlátnám ennek a háborúnak minden vonatkozását; de mindenesetre természetellenesnek tartom, hogy egy ekkora országot, mint a miénk, egy másik ország kormányozzon, méghozzá olyan messziről, mint amennyire Anglia van tőlünk.

- Ugyanezt mondta Harvey is az apjának, aki meghalt, s most már a sírjában fekszik - felelte Katy, közelebb lépve a kisasszonyhoz és lehalkítva a hangját. - Számtalan sokszor hallottam őket beszélgetni, amikor a szomszédok mind aludtak; s olyan beszédek voltak azok, Miss Fanny, hogy nem is tetszik elképzelni! Mi tagadás, titokzatos egy alak volt ez a Harvey; ráillik amit a szent könyv mond a szélről: nem tudod, honnét jő és hová megyen.

Frances a gazdasszonyra pillantott, s látszott rajta, hogy szeretne többet is hallani.

- Sokféle mendemonda kering Harveyról - mondta. - Sajnálnám, ha ezek igaznak bizonyulnának.

- Rágalom az egész, az utolsó szóig! - kiáltotta hevesen Katy. - Harvey éppolyan keveset cimborált a Belzebubbal, mint a kisasszony vagy jómagam. Ha eladta volna magát, biztosan jobb árat követelt volna; habár, az igazat megvallva, mindig is pazarló és könnyelmű ember volt.

- Nem, nem - felelte mosolyogva Frances -, ilyen gyalázatot nem tételeztem fel róla, de vajon nem adta el magát egy földi fejedelemnek... egy olyannak, aki annyira szívén viseli a maga szigethazája érdekeit, hogy nem mindig igazságos ehhez az országhoz?

- A király őfelségének? - kérdezte Katy. - De hiszen a kisasszony bátyja is, aki most börtönben van, György királyt szolgálja.

- Igaz - mondta Frances -, de nem titokban: nyíltan, férfiasan és bátran.

- Azt mondják róla, hogy kém: miért volna jobb az egyik kém a másiknál?

- Ez már nem igaz; az én bátyámtól távol áll mindenféle színlelés; a legkevésbé pedig a pénz vagy az előmenetel alantas indítéka ösztökélné arra, hogy ilyen bűnöket kövessen el.

- Jó, jó - mondta Katy, egy kissé lehűtve az ifjú hölgy hangjától -, de énszerintem, ha valaki elvégzi a munkát, meg is kell fizetni érte. Harvey nem olyan ember, aki sokat töri magát a törvényes járandósága után, és azt hiszem, ha egyszer napfényre jutna az igazság, kiderülne, hogy György király most is tartozik neki.

- Vagyis elismeri, hogy Harvey kapcsolatban állt az angol sereggel - mondta Frances. - Be kell vallanom, hogy voltak pillanatok, amikor másképpen vélekedtem róla.

- Az Isten szerelméért, Miss Fanny, Harvey nem olyan ember, akin el lehetne igazodni. Habár hosszú éveken át éltem házában, sohasem tudtam, hogy az angolokhoz vagy az amerikaiakhoz tartozik-e. Akkoriban, amikor Burgoyne tábornok fogságba esett, egyszer hazajött és sok mindent összesúgott az öregúrral, de ha keresztre feszítenének se tudnám megmondani, hogy örömében-e vagy bánatában. A múltkor is, amikor az a híres angol tábornok... de annyi csapás és veszteség ért az utóbbi időben, hogy kiment a fejemből a neve...

- André - mondta Frances.

- Úgy van, André; amikor ezt felakasztották a Tappan-öböl túlsó partján, az öregúr kis híján megbolondult miatta és nem bírt aludni se nappal, se éjjel, míg Harvey haza nem jött: s akkor sok arany guineája volt; de a skinnerek elvitték az egészet, úgyhogy most koldus, vagy ami ugyanaz, egy földönfutó senki, akit mindenki megvet.

Frances erre már nem válaszolt, s gondolataiba mélyedve haladt tovább a hegyi úton, André említése eszébe juttatta bátyja helyzetét.

Nemsokára elérték fáradságos útjuk végpontját, a hegycsúcsot, s Frances leült egy sziklára, hogy megpihenjen és gyönyörködjék a tájban. Közvetlenül a lába alatt egy kis erdő, völgy terült el, alig érintve az emberi kéz munkájától, és sötét színeket ragyogtatva a novemberi alkonyatban. Frances pihenőhelyével szemben, nem nagyon messzire, egy másik domb emelkedett; egyenetlen oldalából csak ormótlan sziklák álltak ki s néhány korcs tölgyfa, amely a talaj hitványságáról árulkodott.

Ha a maga valódi mivoltában akarjuk megismerni a Felföldet, közvetlenül a lombhullás után kell odalátogatnunk. Ilyenkor a legérdekesebb a táj, mert a legkisebb részleteit sem rejti el szem elől a fák csekély nyári lombozata vagy a téli hó. Dermesztő magány jellemzi a képet, s a szemlélő még arra sem gondolhat, mint márciusban, hogy a megújuló növényzet nemsokára szűkebb korlátok közé szorítja, bár egyáltalán nem teszi szebbé a kilátást.

Egész nap hűvös volt; fodros felhők lebegtek a láthatár fölött, s gyakran úgy látszott, mintha oszladozni kezdenének, de mindannyiszor csalódást okoztak Frances-nek, aki szeretett volna elbúcsúzni a lenyugvó nap sugaraitól. Végül odalent a mélyben egy magányos fénynyaláb ráesett a hegyre, amelyről Frances nézelődött, majd kecsesen felkúszott a hegy oldalán, elért a csúcsra, ott megállt egy percig, s glóriát vont a sötét orom köré. Oly erősek voltak a sugarak, hogy amit az előbb csak sejteni lehetett, most világosan feltárult a szem előtt. Francest lenyűgözte a látvány, úgy érezte, mintha váratlanul beavatnák e sivár hely rejtelmeibe, s merően körülnézett, míg a szétszórt fák és fantasztikus sziklák között valami durván ácsolt épületfélét vett észre. Alacsony volt, s oly sötét színű, hogy ha nincs teteje és nem csillog az ablaka, bizonyára elkerüli a leány figyelmét. Frances még fel sem ocsúdott ámulatából, hogy ilyen helyen kerül emberi hajlék a szeme elé, amikor tovább siklatva pillantását, valami egyebet is észrevett, s ettől csak még nagyobb lett a meglepetése. Úgy rémlett neki, hogy egy emberi alakot lát, de egészen különleges és torz körvonalakkal. Egy szikla peremén állt, nem sokkal a kunyhó fölött, s hősnőnk könnyen azt képzelhette, hogy a járműveket figyeli, amelyek alatta kapaszkodtak felfelé a hegy oldalán. Ahhoz azonban túlságosan messzire volt, hogy ezt pontosan meg lehessen állapítani. Miután elakadt lélegzettel, a csodálkozástól megbénulva nézte egy pillanatig, Frances arra a következtetésre jutott, hogy mindez a képzelet műve, s amit látott, csupán a szikla kiszögellése, de a rejtélyes alak váratlanul megmozdult, és besietett a kunyhóba - tehát mégiscsak létezett ő is, az épület is. Talán a Katyvel folytatott beszélgetés hatása alatt, vagy talán azért, mert némi hasonlóságot vélt felfedezni, Frances-nek úgy tűnt fel, hogy a különös jelenség határozottan emlékeztet a zsákját cipelő Birchre. Izgatottan figyelte hát a titokzatos hajlékot, de a fénynyaláb tovább siklott, s ugyanabban a pillanatban egy kürt szava harsant fel, minden oldalról visszhangozva a völgyben és szurdokban. A megrémült leány talpra ugrott; lódobogás ütötte meg a fülét, majd egy közeli szikla mögül dragonyosok bukkantak fel a jól ismert virginiai egyenruhában, és Frances felé nyargaltak. A kürt érces hangja ismét felharsant, s mielőtt Frances rendbe szedhette volna gondolatait, Dunwoodie vágtatott előre a lovasok közül, leugrott paripájáról és a leányhoz sietett.

Hangjában aggódás és együttérzés csengett, de egy kissé mégis feszélyezve beszélt. Néhány szóval elmondta, hogy Lawton távollétében a kapitány egyik szakaszával együtt őt rendelték ide Henry ügyének tárgyalására, amelyet a következő napra tűztek ki; hogy féltette Whartonékat a nehéz hegyi utakon, s ezért néhány mérföldnyire elébük lovagolt. Frances remegő hangon közölte vele, miért van itt a többiek előtt, s hogy apja is bármely pillanatban megérkezhetik. A leány önkéntelenül is átvette Dunwoodie feszélyezettségét, s a kocsi felbukkanása mindkettőjüknek nagy megkönnyebbülést szerzett. Az őrnagy besegítette Francest a kocsiba, néhány bátorító szót intézett Mr. Whartonhoz és Miss Peytonhoz, majd ismét nyeregbe ült, és elsőként lovagolt a fishkilli fennsík felé, amely mintegy varázsütésre tárult elébük, miután megkerülték a sziklát. Félóra sem telt el, egy tanyai épülethez értek, ahol a gondos Dunwoodie intézkedései alapján már felkészültek a fogadásukra, s ahol Wharton kapitány izgatottan várta megérkezésüket.

Huszonhatodik fejezet

Katonasors edzette két karom,
A félelem nem sápasztott soha -
De történeted olyan szomorú,
Hogy büszke erőm tőle megtörik;
Lázas vagyok, elfog a reszketés,
Könnyem pereg, akár a gyermeké,
S beforradt sebhelyektől kap medert.

                                              Duc

Henry Wharton hozzátartozói oly kézenfekvőnek tartották a fiatalember ártatlanságát, hogy nem is tudták teljesen felfogni, milyen veszélyben forog. A tárgyalásra kitűzött időpont közeledtével azonban maga Henry is nyugtalanabbá vált, s miután az éjszaka javarészét aggódó családja körében töltötte, másnap reggel úgy ébredt rövid és zaklatott álmából, hogy világosabban fel tudta mérni súlyos helyzetét s az esetleges kiutakat, amelyeken élve szabadulhatna. André kivégzése nagyobb port vert fel, mint általában a háborús idők eseményei, s ez rangjával, cselszövéseinek jelentőségével s az érdekében közbelépő nagyhírű személyiségek nevével magyarázható. De a kémek elfogása nem volt ritka eset, és gyakrabban lehetett hallani a sommás ítéletekről, amelyekkel sújtották őket. Mindezt Dunwoodie és a fogoly egyaránt jól tudta, s tapasztalataik alapján meglehetős aggodalommal néztek a tárgyalás elébe. Mégis, sikerült annyira leplezniük nyugtalanságukat, hogy se Miss Peyton, se Frances ne rémüljön meg tőle. A tanyán, ahol a foglyot elhelyezték, erős őrség állomásozott, s az épülethez vezető utakat is szemmel tartották, azonkívül egy őrszem mindig az angol tiszt szobája közelében tartózkodott. A bíróság tagjai már tanulmányozták az ügyet, s Henry sorsa az ő határozatuktól függött.

Végül is elérkezett a tárgyalás kezdetének pillanata, s a szereplők valamennyien összegyűltek. Frances az izgalomtól szinte fuldokolva foglalta el helyét hozzátartozói között, majd szemügyre vette a jelenlevőket. A bírák, szám szerint hárman, külön ültek hivatásuk egyenruháját viselve, s az alkalomhoz és tisztségükhöz illően komoly arccal. A középső bírónak, egy idős embernek, egész külseje elárulta, hogy a katonai szolgálat hosszú és sok megpróbáltatással terhes évei állnak mögötte. Ő volt a bíróság elnöke, s Frances, miután sebtében és felületesen végigpillantott társain, az ő jóindulatú arca felé fordult, mintha onnan várná bátyja felmentését. Az öreg katona vonásait valamiféle lágyság s mintegy elfátyolozott bánat jellemezte, ami a másik két bíró szigorú ünnepélyes merevségétől elütve különösen feltűnt Frances-nek. Öltözéke pontosan megfelelt a szolgálati előírásoknak; egyenesen és katonásan tartotta magát, de ujjai közben görcsösen s öntudatlanul babráltak a kardmarkolatára kötözött gyászszalaggal - maga az öregúr s a kardja is, amelyre félig rátámaszkodott, mintha régmúlt idők emléke lett volna. Lerítt róla a lelki gyötrelem, szánalmat keltve, de katonás homloka ugyanakkor tiszteletet is parancsolt. Társai szintén katonatisztek voltak, a West Pointban s a környező erődökben állomásozó keleti csapatok kötelékéből; éltük delelőjén túljutott férfiak, akiknek az arcán a szemlélő hiába kereste volna az emberi gyengeségről árulkodó szenvedélyek vagy indulatok kifejezését. Szelíd, de komoly és tartózkodó pillantásuk az elme higgadt munkáját tanúsította. Nem volt benne ijesztő hidegség vagy keménység, de a megnyugtató együttérzés vagy érdeklődés sem. Olyan embereknek látszottak, akiket már régóta csak a józan értelem kormányoz, s akik hozzászoktak ahhoz, hogy érzéseiket tökéletesen alárendeljék a megfontolás parancsainak.

Henry Whartont tehát sorsának ezen bírái elé vezették be a fegyveres őrök. Mély és szorongató csend követte megjelenését, s Frances-ben elhűlt a vér, amint az eljárás komolyságát érzékelni kezdte. Az előkészületek folyamán nem nyilvánult meg semmilyen pompa, amely benyomást gyakorolhatott volna a képzeletére, de a tárgyilagos, szigorú légkör önmagában is jelezte, hogy itt egy életről fognak dönteni. Ketten a bírák közül a vádlottra emelték komoly pillantásukat, de az elnök nyugtalanul tekintett maga köré, s arcizmai görcsösen meg-megrándultak, olyan belső izgalomról tanúskodva, amely nem illett korához és tisztségéhez. Az elnök Singleton ezredes volt; csak előző nap szerzett tudomást Isabella sorsáról, de hazája szolgálatában mégsem hátrált meg feladata elől. A némaság s az összes jelenlevők szeméből feléje irányuló várakozás végül is felrázta; erőt vett magán, s olyan hangon szólalt meg, mint aki hozzá van szokva a parancsok osztogatásához.

- Vezessék elő a foglyot - mondotta, egy kézmozdulattal kísérve szavait.

Az őrök lehajtották szuronyaik hegyét a bírák felé, s Henry Wharton szilárd léptekkel a terem közepéig jött előre. Most mindenkit elfogott az izgalom és a feszült kíváncsiság, Frances meghallotta Dunwoodie szaggatott lélegzését, s hálásan, elérzékenyülve fordult feléje, de az aggodalom a következő pillanatban ismét a bátyjára vonta minden figyelmét. A terem hátterében a tanya gazdájának családtagjai sorakoztak fel, s mögöttük szurokfekete arcok ragyogtak, élvezve a ritka eseményt. Ezek között fénylett Caesar Thomson ábrázata is, bár egy kissé viharverten.

- Ön - mondta az elnök - állítólag Henry Wharton, a brit király őfelsége 60-ik gyalogezredének kapitánya.

- Az vagyok.

- Örülök az őszinteségének, uram; ez a magatartás becsületes katonára vall, s minden bizonnyal kedvezően befolyásolja majd bíráit.

- Helyes lenne - mondta az egyik bíró -, ha figyelmeztetnénk a foglyot, hogy csak azokra a kérdésekre kell válaszolnia, amelyekre óhajt: mi ugyan haditörvényszék vagyunk, de ebben a tekintetben a független bíróságok általános elveit követjük.

A harmadik bíró néma bólintással nyugtázta ezt a megjegyzést, s az elnök megfontoltan tovább beszélt, a kezében levő jegyzőkönyvre mutatva.

- Ön ellen az a vád, hogy mint az ellenség tisztje folyó év október 29-én álöltözetben kijátszotta az amerikai hadseregnek White Plainsnél állomásozó előőrseit; ilyen módon Amerika érdekeire nézve káros szándék gyanújába esett, tehát megilleti az a büntetés, amely a kémeket szokta sújtani.

Mindezt szelíd, de határozott és tiszteletet parancsoló hangon mondta az elnök. Oly világos volt a vád, olyan egyszerűek a tények, oly nyilvánvaló a bizonyíték s oly kétségtelen a büntetés, hogy úgy látszott, nincs mód menekvésre. Henry azonban elegánsan s őszinte hangon így válaszolt:

- Nem tagadom, hogy álöltözetben kijátszottam az előőrsöket, de...

- Várjon! - szakította félbe az elnök. - A hadi szokások magukban véve is elég szigorúak; önnek nem kell súlyosbítania a helyzetét s még inkább hozzájárulnia az elítéléséhez.

- A fogoly visszavonhatja ezt a kijelentését, ha óhajtja - szólt közbe az egyik bíró. - Amennyiben mégis fenntartja, beigazoltnak tekintjük a vádat.

- Semmit se vonok vissza, ami igaz - mondta büszkén Henry.

A két névtelen bíró nyugodtan és szótlanul nézett rá, de komolyságukban nem vegyült semmiféle diadalmas öröm. Az elnök érdeklődése azonban mintha fellángolt volna.

- Ön nemesen gondolkodik, uram - mondta. - Sajnálom, hogy egy fiatal katona rosszul értelmezett kötelességtudatból képes volt csalárd eszközökhöz folyamodni.

- Csalárd eszközök! - visszhangozta Wharton. - Én úgy gondoltam, célszerű lesz álruhát öltenem, hogy ellenségeim fogságába ne kerüljek.

- Az igazi katona, Wharton kapitány, csak leplezetlenül áll ellenségei elé, fegyverrel a kezében. Magam is szolgáltam már Anglia két királyát, mint ahogy most a szülőhazámat szolgálom, de csakis fényes nappal közeledtem az ellenséghez, mindig előre jelezve a szándékaimat.

- Ön most megmagyarázhatja, hogy milyen okból hatolt álruhásan arra a területre, amelyet csapataink megszállva tartanak - mondta a másik bíró, s a szája szöglete megrándult egy kissé.

- Fia vagyok ennek az idős embernek, aki szintén megjelent önök előtt - felelte Henry. - Őt akartam meglátogatni, ezért vállaltam a kockázatot. Egyébként a megye déli része ritkán van az önök seregének birtokában, s már a neve is azt mutatja, hogy bármelyik félnek jogában áll szabadon közlekedni a területén.

- Csakugyan semleges területnek hívják; ezt az elnevezést azonban nem szentesítette a törvény, s csupán a fennálló körülmények hozták forgalomba. A hadsereg viszont bárhová megy is, mindig magával viszi jogait, elsősorban az önvédelem jogát.

- Én nem vagyok agyafúrt jogász, uram - felelte a fiatalember. - Mégis úgy érzem, apámnak joga van a szeretetemre, s még nagyobb kockázatokat is vállalnék, hogy öreg korában ne kelljen csalódnia bennem.

- Nagyon is derék felfogás - kiáltotta a veterán. - Úgy látom, uraim, az ügy kezd tisztázódni. Bevallom, eleinte nagyon bajosnak tetszett, de senki sem ítélheti el a vádlottat azért, mert látni akarta hozzátartozóit.

- És van-e bizonyítéka arra, hogy ez és csakis ez volt a szándéka?

- Van... itt van - mondta Henry, akiben hirtelen fellobbant a remény -, itt a bizonyíték: apám, húgom, Dunwoodie őrnagy, valamennyien igazolhatnak.

- Ez esetben - felelte a bíró rendületlen arccal -, talán csakugyan megmenthetjük önt. Célszerű lesz, uram, részletesebben is megvizsgálni az ügyet.

- Feltétlenül - mondta azonnal az elnök. - Kérem az idősebbik Mr. Whartont, lépjen közelebb és tegye le az esküt.

Az apa igyekezett erőt venni magán, gyenge léptekkel odament és eleget tett a hivatalos formaságoknak.

- Ön a fogoly apja? - kérdezte Singleton ezredes halkan, miután várt egy pillanatig, hogy a tanú izgalma alábbhagyjon.

- Ő az egyetlen fiam.

- S az ön tudomása szerint miért kereste fel a fia ez év október 29-én?

- Azért, mint az előbb ő maga is mondotta, hogy találkozzék velem és húgaival.

- Álöltözetben volt? - kérdezte a másik bíró.

- Nem, a 60-asok egyenruháját viselte.

- A húgaival is! - mondta az elnök megindultan. - Önnek leányai is vannak, uram?

- Kettő... s jelenleg mindketten itt tartózkodnak.

- Parókát is viselt? - szakította félbe a bíró.

- Azt hiszem, volt valami efféle dolog a fején.

- S azelőtt mennyi ideig nem találkoztak? - kérdezte az elnök.

- Egy évig és két hónapig.

- Viselt-e durva anyagú, bő felsőkabátot? - kérdezte a bíró, a vádiratba pillantva.

- Volt valami felsőkabát.

- S úgy gondolja, kizárólag azért ment haza, hogy lássa önt?

- Engem és leányaimat.

- Bátor fiú - súgta az elnök a harmadik bírónak, aki eddig egy szót sem szólt. - Afféle ártalmatlan csínynek tartom a dolgot; meggondolatlanul járt el, de jó érzés vezérelte.

- Tudja-e ön, hogy a fia nem kapott különleges megbízatást Sir Henry Clintontól, s hogy látogatása nem szolgált takaróul egyéb szándékaira?

- Honnan tudhatnám? - kérdezte riadtan Mr. Wharton. - Azt hiszik, Sir Henry beavatna engem ilyen fontos ügyekbe?

- Tud-e valamit erről a passzusról? - s odanyújtotta azt az iratot, amely Dunwoodie-nál maradt, miután Whartont elfogták.

- Semmit... becsületemre, semmit! - kiáltotta az apa, visszahőkölve a papírlap elől, mintha ragálytól tartana.

- Esküszik rá?

- Esküszöm.

- Van még valamilyen bizonyítéka?... Ez nem elég a felmentéséhez, Wharton kapitány. Elfogásának körülményei folytán főbenjáró bűncselekmény gyanúja terheli; önnek kell bebizonyítania az ártatlanságát. Van ideje; gondolkozzék higgadtan és hidegvérűen.

A vádlottat megdöbbentette a bíró hangjának ijesztő nyugodtság. Singleton ezredes rokonszenvét érezve az előbb már-már megfeledkezett a veszélyről, de a többiek merev tartása és mozdulatlan arca nem jósolt semmi jót. Henry nem tudott mit válaszolni, s könyörgő pillantással fordult barátja felé. Dunwoodie megértette az óhaját, és azonnal jelentkezett tanúnak. Megeskették, s ő kérte, hogy előadhassa, amit tud. Vallomása semmit sem változtatott az ügy lényegén, s Dunwoodie érezte, hogy nem is változtathat. Közvetlen tapasztalásból csak kevés részletet ismert, s az a kevés is inkább Henry ellen szólt, mint mellette. Beszámolóját csendben hallgatták végig, s a bíróság szótlan tagjainak kifejező fejrázása nagyon is világosan mutatta a hatást.

- S ön mégis úgy gondolja, hogy a fogolynak nem volt más célja, mint amelyet bevallott? - kérdezte az elnök a tanúvallomás elhangzása után.

- Semmi más, erre az életemet is fel merném tenni - kiáltotta hevesen az őrnagy.

- Ezt eskü alatt is hajlandó megerősíteni? - kérdezte a rendíthetetlen bíró.

- Hogyan tehetném? Csak Isten tudja, mi rejlik a szívben, de én gyermekkorától fogva ismerem ezt a gentlemant: soha nem volt hamisság a jellemében. Fölötte áll az ilyesminek.

- Azt mondta, ugyebár, hogy a vádlott megszökött, s azután a csatatéren ismét elfogták?

- Úgy van, s meg is sebesült a harcban. Ezredes úr láthatja, hogy még mindig nehezen mozgatja a karját. Elképzelhető-e, hogy ismét vállalta volna az elfogatás kockázatát, ha nem érzi magát ártatlannak?

- Vajon André elkerülte volna a harcteret, őrnagy úr, ha annak idején Tarrytown mellett csatába bocsátkozhatik? - kérdezte nyugodtan a bíró. - Nem természetes-e, hogy a fiatalság a dicsőséget áhítja?

- Ez volna a dicsőség? - kiáltotta az őrnagy. - A gyalázatos halál s a szégyenfolt a nevén?

- Őrnagy úr - felelte a bíró rendületlen nyugalommal -, ön nemesen járt el; nehéz és kínos feladatot kapott, de hűséggel és becsülettel végrehajtotta; nekünk is így kell teljesítenünk a magunk kötelességét.

A kihallgatást a legfeszültebb érdeklődéssel figyelte mindenki. Mivel a hallgatóság javarészt képtelen volt elválasztani az elvet az ügytől, a legtöbben úgy gondolták, hogy ha Dunwoodie-nak nem sikerült megindítania a bírák szívét, senki más sem vállalkozhatna sikerrel erre a feladatra. Caesar groteszk alakja közben előfurakodott, s arca, amely a többi néger érdektelen kíváncsiságával ellentétben őszinte aggodalmat árult el, annyira felkeltette a hallgatag bíró figyelmét, hogy ez meg is szólalt, most először a tárgyalás folyamán:

- Vezessék elő azt a négert.

Már nem lehetett visszavonulnia, s Caesar egyszerre csak szembetalálta magát a lázadó tisztekkel, mielőtt még elrendezhette volna gondolatait. A bírák átengedték a kihallgatást annak a társuknak, aki javasolta, s ő rendkívül megfontoltan fel is tette az első kérdést:

- Ismeri a vádlottat?

- Meghiszem, hogy ismerni - felelte a néger, éppoly tudálékos hangon, mint ahogy a vizsgálóbíró kezdte.

- Magának adta a parókáját, miután eldobta?

- Nekem az nem kelleni - morogta Caesar -, saját fejemen megvan nagyon jó haj.

- Mialatt Wharton kapitány a házban tartózkodott, bíztak-e magára leveleket vagy másféle üzeneteket?

- Én megtenni, amit mondanak - felelte a néger.

- De mit mondtak, mit tegyen?

- Hol ezt, hol azt.

- Elég - mondta Singleton ezredes nagy méltósággal -, egy gentleman úri vallomását hallottuk az előbb; ugyan mit tehetne hozzá ez a rabszolga? Wharton kapitány, be kell látnia, hogy rosszul áll az ügye. Mit tud még felhozni a mentségére?

Henry számára most már alig maradt remény; biztonságérzete mindinkább szétfoszlott, de mintha valami homályos sejtelem azt súgná, hogy a húga szépségétől talán még segítséget kaphat, Frances sápadt arcára fordította merő tekintetét. A leány felállt, s bizonytalan léptekkel indult előre; a következő pillanatban elmúlt a sápadtsága, s lángoló arccal és szinte súlytalanul, de szilárdan állt meg a bírák előtt. Tiszta homlokához emelve kezét, félresimította dús fürtjeit, s az ártatlanságnak és szépségnek olyan lenyűgöző képét mutatta, hogy sokkal zordabb szemlélők is meghatódtak volna tőle. Az elnök egy pillanatra eltakarta a szemét mintha az a sugárzó szempár s az a beszédes arc egy másikat idézne fel előtte. De csakhamar erőt vett magán, s olyan hangon, amely elárulta, hogy titokban mit kíván válaszul, ezt kérdezte:

- Ön volna tehát az, akivel a bátyja előzőleg közölte, hogy titokban meg akarja látogatni a családját?

- Nem, nem! - mondta Frances, a halántékára szorítva kezét, mint aki rendet akar teremteni a gondolatai között. - Nem közölt velem semmit... nem is tudtunk a tervéről, amíg meg nem érkezett; de magyarázatra szorul-e az a tény, bátor katonák előtt, hogy egy fiú minden veszélyt vállal, csak találkozhassék az apjával, méghozzá ilyen időkben s olyan helyzetben, mint a miénk?

- De hát ez lett volna az első ilyen eset? Azelőtt még csak nem is említette, hogy szeretne hazalátogatni?

- Nem... nem az első eset volt! - kiáltotta Frances, megérezve a jóindulatot. - Most járt otthon negyedszer.

- Tudtam! - mondta a veterán, nagy örömmel dörzsölgetve a kezét. - Kalandvágyó, melegszívű fiú... fogadni mernék, uraim, hogy a harctéren is megállja a helyét! Milyen álruhát viselt az előző látogatásai alkalmából?

- Semmilyet, mert akkor nem volt rá szükség; a királyi csapatok megszállva tartották a környéket, s így szabadon mozoghatott.

- Vagyis most történt meg először, hogy nem az egyenruhájában látogatott haza? - kérdezte az ezredes fojtott hangon, kerülve társainak átható pillantását.

- Most, most! - kiáltotta buzgón a leány. - Ez az első vétke, esküszöm, ha ugyan véteknek nevezhető.

- De ön ugyebár írt neki... sürgette, hogy jöjjön már... ugye szerette volna látni a bátyját, kisasszony? - kérdezte türelmetlenül az ezredes.

- Igen, szerettük volna, s imádkoztunk is érte... ó, milyen buzgón imádkoztunk! ... de tudtuk, hogy veszélybe sodorhatnánk apánkat, ha érintkezésbe lépünk az angol seregekkel, s ezért nem mertük megpróbálni.

- S a bátyja elhagyta-e a házat, mielőtt fogságba esett volna? Érintkezett-e valakivel a házbelieken kívül?

- Senkivel... sem, senkivel.., kivéve szomszédunkat, a Birch nevű házalót.

- Kicsodát?! - kiáltotta az ezredes elsápadva és felszisszenve, mintha vipera mart volna bele.

Dunwoodie hangosan felnyögött; a fejéhez kapva azt kiáltotta kétségbeesett hangon: - El van veszve! - s kirohant a helyiségből.

- Kivéve Harvey Birchöt - mondta Frances, rémülten pillantva az ajtó felé, amely becsapódott a szerelmese mögött.

- Harvey Birchöt! - visszhangozták egyszerre a bírák. A haditörvényszék két rendíthetetlen tagja összenézett, majd kérdő tekintettel a vádlott felé fordult.

- Az urak számára nyilván nem újság, hogy Harvey Birchöt a király ügyének szolgálatával gyanúsítják - mondta Henry, ismét a bírák elé lépve -, hiszen az önök törvényszékei már kimondták rá azt az ítéletet, amely úgy látom, rövidesen engem is sújtani fog. Ezért tehát hadd mondjam el, hogy ő segített az álruha beszerzésében és az előőrsök kijátszásában; de utolsó pillanatomig s utolsó leheletemmel is ki fogok tartani amellett, hogy szándékaim éppoly tiszták voltak, mint ez az ártatlan leány, aki önök előtt áll.

- Wharton kapitány - mondta ünnepélyesen az elnök -, az amerikai szabadság ellenségei roppant erőfeszítéssel és körmönfont eszközökkel is igyekeznek megdönteni a hatalmunkat. Ahhoz mérve, hogy mik a lehetőségei s milyen a képzettsége, ez a west-chesteri házaló minden ellenségünknél veszedelmesebb. Ravasz, elfoghatatlan és mindenhová behatoló kém, akit képességei magasan a vele egyenrangúak fölé emelnek. Sir Henry, ha újabb cselszövényre készült, kiküldött tisztjét nem is társíthatta volna össze ennél alkalmasabb ügynökkel. Birch talán Andrét is megmentette volna. Ez a kapcsolat, fiatalember, még végzetessé válhat az ön számára!

Az idős katona arcáról sugárzó őszinte felháborodásra társai olyan tekintettel válaszoltak, mint akinek minden kétségük eloszlott.

- Én okoztam a vesztét! - sikoltotta Frances rémülten összekulcsolva a kezét. - Hát ön is elhagy bennünket? Akkor csakugyan nincs menekvés!

- Hallgasson, kedvesem! - mondta az ezredes megindultan. - Szavai nem sértenek senkit, de mindannyiunknak fájnak.

- Hát bűn-e, ha valaki enged természetes érzéseinek és a szeretetnek? - kiáltotta Frances. - Washington... a nemes lelkű, egyenes, pártatlan Washington is ilyen kegyetlenül ítélne? Halasszák el a tárgyalást, amíg Washington is meg nem hallgatja Henryt.

- Lehetetlen - mondta az elnök, eltakarva a szemét, mintha a leány szépsége ellen védekeznék.

- Lehetetlen! Ó, csak egy héttel halasszák el az ítélethozatalt. Térden állva könyörgök, gondoljon arra, hogy egyszer önök is irgalomra szorulhatnak, minden emberi segítségtől megfosztva, s adjanak neki egy napot legalább.

- Lehetetlen - ismételte meg az elnök, szinte fuldokló hangon -, határozott parancsaink vannak, s már eddig is sokat késlekedtünk.

Elfordult a térdeplő leánytól, de a kezét, amelybe Frances görcsösen belekapaszkodott, nem tudta vagy nem volt szíve kitépni.

- Vezessék el a foglyot - mondta az egyik bíró annak a tisztnek, aki Henry őrizetével volt megbízva. - Visszavonulhatunk, Singleton ezredes úr?

- Singleton! Singleton! - kiáltotta Frances. - Hiszen akkor ön is apa, s meg tudja szánni egy apa fájdalmát: nem sújthat le, nem akarhat lesújtani egy olyan szívre, amely máris csaknem megszakadt! Tegye meg, amit kérek, ezredes úr, mint ahogy Isten is meghallgatja majd az ön utolsó imáját, kérve kérem, mentse meg a bátyámat.

- Vigyék el - mondta az ezredes, és szelíden megpróbálta kiszabadítani a kezét; de senki sem fogadott szót. Frances mohó szemmel igyekezett leolvasni valamit Singleton elfordított arcáról, és minden erejét megfeszítve kapaszkodott a kezébe.

- Ezredes úr! Milyen kevés idő múlt el azóta, hogy az ön fia szenvedett s őt fenyegette veszély! Apám hajlékában ápolták... apám hajlékában talált segítséget és oltalmat. Képzelje el, hogy ez a fiú az ön egyetlen büszkesége, kisebb gyermekeinek védelmezője és támasza, s azután nyilvánítsa bűnösnek a bátyámat, ha meri!

- Milyen jogon csinál belőlem hóhért Heath tábornok! - fakadt ki a veterán, s arca lángolt és minden erecskéje kidagadt a visszafojtott indulattól. - De bocsánatot kérek: elvesztettem az önuralmamat. Menjünk, uraim, szálljunk lóra; teljesítenünk kell fájdalmas kötelességünket.

- Ne menjenek! Ne üljenek lóra! - sikoltotta Frances. - El tudnának tépni egy fiút az apjától... egy fivért a húgaitól ilyen hidegvérűen? Ez volna az az ügy, amelyért annyira rajongtam? Ezeket a férfiakat tanultam tisztelni? De látom, már hajlanak a szavamra, önökben van szánalom és megbocsátás.

- Induljunk, uraim - mondta az ezredes az ajtó felé fordulva, s katonásan kiegyenesedett, abban a hiú reményben, hogy így lecsitíthatja érzéseit.

- Ne induljanak, hallgassanak meg! - kiáltotta Frances, görcsösen megragadva a kezét. - Ezredes úr, ön apa!... Szánalmat... irgalmat, irgalmat a fiúnak! Irgalmat a leánynak! Igen... önnek is volt egy leánya. Ezen a vállon sóhajtotta az utolsót, ez a két kéz zárta le a szemét; ezt a két kezet kulcsolom imára ön előtt, ezek tették meg neki a végső szolgálatot, amelyre az ön ítélete alapján szegény, szegény bátyámnak is szüksége lesz nemsokára!

A veterán szemlátomást birokra kelt torlódó indulataival, s legyűrte őket, bár felnyögött, s egész testében megrendült az erőfeszítéstől. Utána még körül is nézett, mintha büszke volna a győzelmére, de az érzések második rohamának már nem bírt ellenállni, s hetvenéves, ősz fejét az eszelősen könyörgő leány vállára ejtette. Kardja, amely annyiszor kísérte hű társként a csatatéren, kihullott megbénult kezéből, s az ezredes gyötrődve kiáltotta: - Isten áldja meg a jóságáért! - azután pedig hangosan sírva fakadt.

Singleton ezredes sokáig nem bírt gátat vetni heves érzéseinek. Mikor végül mégis felocsúdott, a nagynéni karjaiba helyezte az eszméletlen Francest, s megkeményedett arccal fordult társaihoz:

- Uraim, még nem teljesítettük katonatiszti kötelességünket; emberi érzéseinkre csak azután kerülhet sor. Miképpen óhajtanak rendelkezni a fogolyról?

Az egyik bíró átnyújtott egy papírlapot, amelyen az ezredes és Frances párjelenete alatt megfogalmazta az ítéletet, s közölte, hogy társa is egyetért az irat tartalmával.

Az ítélet röviden így szólt: megállapították, hogy Henry Wharton átlopózott az amerikai hadsereg vonalain, álruhában mint kém. Ennélfogva, a haditörvényeknek megfelelően, halálbüntetéssel kell sújtani, s az alulírott bírák ki is szabták rá ezt a büntetést: egyúttal elrendelik, hogy kötél által végezzék ki, legkésőbb másnap reggel kilenc óráig.

Általában az volt a szokás, hogy a halálos ítéleteket, még ha ellenséges személyeket sújtottak is, végrehajtás előtt felterjesztettek jóváhagyásra a főparancsnokhoz, vagy ennek távollétében a helyetteséhez. Mivel Washington éppen New Windsorban ütötte fel főhadiszállását, a Hudson nyugati partján, ezúttal is megérkezhetett a válasza még a kitűzött időpont előtt.

- A határidő elég rövid - mondta a veterán, s kezében megállt a toll, mintha nem tudná, mit csináljon vele -, nem adhatnánk legalább egy teljes napot egy ilyen fiatalembernek, hogy felkészüljön a halálra?

- Az angolok, mikor elfogták Hale-t, csak egy órát adtak neki - felelte az egyik bíró. - Mi megadtuk a szokásos időt. De Washington meghosszabbíthatja és kegyelmet is adhat.

- Akkor elmegyek Washingtonhoz - kiáltotta az ezredes, visszaadva az aláírt papírlapot -, s ha én, az öreg katona vagy a fiam, aki oly bátran harcolt, kiérdemeltük, hogy meghallgasson bennünket, akkor talán még megmenthetem azt a fiatalembert.

E szavakkal eltávozott, készen arra, hogy mindent megtegyen Henry Wharton érdekében.

A haditörvényszék ítéletét emberséges formában közölték a fogollyal; s a bíróság hátra maradt tagjai, miután kiadták a szükséges utasításokat az őrség parancsnokának, és jelentésükkel egy futárt menesztettek a főhadiszállásra, végül is nyeregbe ültek és útra keltek a maguk szállása felé, változatlanul merev arccal, s a pártatlan becsületességnek ugyanazzal a tudatával, amelyet az egész tárgyalás alatt is élvezhettek.

Huszonhetedik fejezet

Claudióra nincs új rendelet,
Csak az, hogy holnap haljon meg?

                    Shakespeare: Szeget szeggel
                    (Mészöly Dezső fordításából)

Az ítélet tudomásulvétele után a fogoly néhány órát családja körében töltött. Mr. Wharton keservesen sírt, arra gondolva, hogy Henrynek ilyen fiatalon kell meghalnia; Frances már magához tért eszméletlenségéből, s olyan szorongást érzett, amely talán a halál keserűségénél is gyötrelmesebb volt. Csak Miss Peytonban maradt egy szikrányi remény vagy lélekjelenlét, s egyedül ő tudott józanul beszélni arról, hogy mi leghelyesebb teendő az adott körülmények között. A jó néni egyáltalán nem azért volt aránylag nyugodt, mintha közömbös lett volna unokaöccsének sorsa iránt, de jó érzése és ösztöne azt súgta neki, hogy bízzék Washington jellemében. A főparancsnok ugyanazon a gyarmaton született, mint ő, s bár sohasem találkoztak, hiszen Washingtont korán elszólította a katonai szolgálat, Miss Peyton pedig sokat vendégeskedett a nővére házában, amelynek vezetését később végleg át is vette, a néni sokat hallott Washington civil erényeiről, s jól tudta, hogy a közéleti tevékenységét jellemző hajthatatlan magatartás a magánéletben nemigen szokott megnyilvánulni. Szigorú, de igazságos és elnéző gazdának ismerték egész Virgíniában, s Miss Peyton némi büszkeséggel gondolt arra, hogy földijének nevezheti azt a férfit, aki Amerika hadseregének élén állott, s nem kis mértékben befolyásolhatta a haza sorsát. A néni meg volt győződve arról, hogy Henry nem követte el azt a bűnt, amelyért halálra ítélték, s a tiszta gondolkodású emberek egyszerű hitével nem tudta elképzelni, hogy a törvény betűje és értelmezése akkor is kiszabhatja a büntetést, ha voltaképpen nem történt bűncselekmény. De még az ő bizakodásának és reményének is hamarosan véget kellett érnie. Déltájban egy amerikai ezred a folyóparti állomáshelyéről jövet megjelent a ház előtt, amelyben hősnőnk és családja tartózkodott, s tábort ütve a szabad térségen, kimutatta azt a nyilvánvaló szándékát, hogy másnap reggelig ott marad, és jelenlétével teszi ünnepélyesebbé az angol kém kivégzését.

Dunwoodie, miután teljesítette a kapott parancsokat, immár visszatérhetett svadronjához, amely türelmetlenül várta az indulást; úgy tudták ugyanis, hogy egy ellenséges alakulat lassan felfelé nyomult a folyó partjain, s ily módon fedez egy rekviráló osztagot, amely a nyomában halad. Az őrnagyot elkísérte a tárgyalás színhelyére Lawton csapatának néhány katonája, Mason főhadnagy vezetésével, mert a bíróság megidézte őket, mint a vád esetleges tanúit; Wharton kapitány vallomása azonban fölöslegessé tette a kihallgatásukat. Dunwoodie, aki nem szívesen nézte volna végig Henry hozzátartozóinak kétségbeesését, s attól tartott, hogy ez reá is átragadhat, most kínzó aggodalmak között, egyedül járkált fel s alá, nem messzire az épülettől. Akárcsak Miss Peyton, többé-kevésbé ő is bízott abban, hogy Washington kegyelmet ad, de mégis, pillanatonként rátört a rettentő kétely és a csüggedés. Az őrnagy jobban ismerte a katonai szabályzatot, s megszokta, hogy a főparancsnokban inkább a vezért lássa, semmint az érző embert. Egy szörnyű eset épp a múltkorában mutatta meg, hogy Washington fölötte áll minden gyengeségnek, bármennyire sajnálja is az áldozatot. Dunwoodie tehát gyors léptekkel járkált a gyümölcsösben, e vissza-visszatérő kétségek s a felvillanó reménysugarak között hányódva, amikor Mason főhadnagy útra készen odasietett hozzá.

- Úgy gondoltam, őrnagy úr, talán megfeledkezett a hírről, amelyet ma reggel kaptunk, s ezért voltam bátor elrendelni, hogy a katonák készüljenek fel az útra - mondta a főhadnagy igen fagyosan, hüvelybe dugott kardjával lekaszabolva a közelében levő ökörfarkkórókat.

- Miféle hírről? - kiáltotta az őrnagy felriadva.

- Csak arról, hogy John Bull úton van West-Chesterben, méghozzá egy egész szekérkaravánnal, s ha ezt sikerül megtöltenie, nekünk vissza kell vonulnunk ezeken az átkozott dombokon keresztül, takarmányt keresni. Ezek a mohó angolok úgy sarokba vannak szorítva York szigetén, hogyha mégis kimerészkednek, rendszerint annyi szalmát se hagynak a vidéken, amennyivel egy jenki gazdasszony derékalját meg lehetne tömni.

- Hol is látta őket utoljára a futár? Teljesen megfeledkeztem a jelentésről.

- A Sing Sing fölötti magaslatokon - felelte a főhadnagy roppantul meglepődve. - Az odavezető út olyan, mint egy szénapiac, s a környék minden sertése hangosan jajveszékel, mikor a kukorica elvonul mellettük King's Bridge felé. George Singleton legénye, aki a hírt hozta, azt mondja, a lovaink tanácsra ültek össze, hogy ne menjenek-e oda a lovasaik nélkül egy utolsó lakomára, mert attól félnek, talán soha többé nem tölthetik meg a gyomrukat. Ha az angoloknak sikerül háborítatlanul elvinni a zsákmányt, karácsonyra nem találunk itt olyan disznópecsenyét, amely megsülne a saját zsírjában.

- Kérem, hagyjon békén Singleton legényének az ostobaságaival, Mr. Mason - kiáltotta türelmetlenül Dunwoodie -, őt pedig figyelmeztesse, hogy jobb lesz, ha megvárja a feljebbvalói parancsát.

- Bocsánatot kérek az ő nevében, őrnagy úr - felelte a főhadnagy -, úgy látszik, velem együtt ő is tévedésbe esett. Mindketten azt hittük, hogy Heath tábornok parancsa értelmében támadunk, és zaklatnunk kell az ellenséget, valahányszor kimerészkedik a fészkéből.

- Ne feledkezzék meg magáról, Mason főhadnagy - mondta az őrnagy -, mert kénytelen leszek emlékeztetni arra, hogy ön csak énrajtam keresztül kaphat parancsot.

- Tudom, őrnagy úr... nagyon is jól tudom, de engedje meg, hogy én viszont az ön emlékező tehetségét tartsam gyöngének: különben nem feledkeznénk meg arról, hogy a kapott parancsokat eddig még mindig habozás nélkül teljesítettem.

- Bocsásson meg, Mason - kiáltotta Dunwoodie, megragadva a főhadnagy két kezét -, tudom, hogy milyen bátor és kötelességtudó katona; felejtse el, amit ingerültségemben mondottam. De ez a borzalmas eset... ha önnek is volt barátja valaha, megértheti!

- Nem, nem - szakította félbe Mason -, ön bocsássa meg a túlbuzgóságomat: csak jót akartam vele. Tudtam a parancsról, s attól féltem, hogy mulasztás esetén a feljebbvalómat érhetné szemrehányás. Itt maradhatunk, őrnagy úr, s ha bárki egyetlen hanggal is sértegetni merészelné a csapatot, minden kard önmagától röpülne ki a hüvelyéből; egyébként az angolok még nem fejezték be a hadmozdulatukat, s Crotontól King's Bridge-ig hosszú az út. Akármint lesz is, biztos vagyok benne, hogy elcsípjük őket, mielőtt még visszabújnának az odvukba.

- Csak az a futár jött volna már meg a főhadiszállásról! - fakadt ki Dunwoodie. - Elviselhetetlen ez a feszültség.

- Óhaja máris teljesült - kiáltotta Mason -, ott jön, vágtatva, mint aki jó híreket hoz. Adja Isten, hogy úgy legyen, mi tagadás, magam sem szeretném látni, hogy egy bátor fiatalember a levegőben táncol.

Dunwoodie nem sokat hallott ebből az együttérző nyilatkozatból, mert a főhadnagy még be sem fejezte, s ő már át is ugrott a kerítésen; és ott állt a futár előtt.

- Milyen hírt hozol? - kiáltotta az őrnagy, mihelyt a katona megfékezte a lovát.

- Jót - felelte a futár, s gondolkodás nélkül megbízva egy olyan jól ismert tisztben, mint Dunwoodie, átnyújtotta neki a levelet, - Őrnagy úr mindjárt el is olvashatja.

Dunwoodie nem vesztegetett időt az olvasásra, s mint aki az örömtől szárnyakat kapott, a fogoly szobájába rohant. Az őrszem ismerte, s nem kérdezte tőle a jelszót.

- Ó, Peyton! - kiáltotta Frances, amikor az őrnagy berontott. - így csak a mennyei hírnökök jöhetnek! A kegyelmet hozza?

- Itt van, Frances... itt van, Henry... itt van drága Jeanette néni - lihegte a fiatalember, miközben reszkető kézzel feltörte a pecsétet -, itt van maga a levél, az őrparancsnokhoz címezve. De hallgassák meg...

Feszült izgalommal néztek rá mindannyian, s addigi gyötrelmeiken felül még a romba dőlt reménység kínját is tapasztalniuk kellett, amikor látták, hogy az őrnagy arcáról lehervad a boldog öröm sugárzása, és iszonyat jelenik meg rajta. A levél a bíróság ítéletét tartalmazta, s alatta mindössze ezek a szavak álltak:

"Jóváhagyva. - Geo. Washington."

- El van veszve, el van veszve! - sikoltotta Frances, a nagynéni karjaiba roskadva.

- Fiam! Fiam! - zokogta az apa. - Ha a földön nincs is, az égben van kegyelem. Nem kívánom Washingtonnak, hogy egyszer még rászoruljon arra a kegyelemre, amelyet most megtagad az én ártatlan fiamtól.

- Washington! - visszhangozta Dunwoodie, s tágrameredt szemmel, borzadva nézett maga körül. - Igen, ezt Washington tette; ez az ő írása; itt áll a neve, és szentesíti a rettenetes ítéletet.

- Kegyetlen, kegyetlen Washington! - kiáltotta Miss Peyton. - Mennyire megváltoztatta jellemét az a sok vér, amit ömleni látott!

- Ne vádolják - mondta Dunwoodie -, a főparancsnok írta ezt, nem az ember; esküdni mernék rá, hogy neki is fáj, amit meg kellett tennie.

- Csalódtam benne! - kiáltott Frances. - Nem a haza megváltója: érzéketlen, könyörtelen zsarnok. Ó, Peyton, milyen hamis képet festett róla!

- Nyugodjék meg, drága Frances, az Isten szerelméért; ne beszéljen így. Washington csupán a törvényt védelmezi.

- Igaza van, Dunwoodie őrnagy - mondta Henry, felocsúdva a nagy megrázkódtatásból, amely az utolsó reménysugár kihunyásával érte; felállt, és apja mellé lépett. - Én vagyok a szenvedő fél, és én nem vádolom. Minden kedvezményt megkaptam, amit csak kívánhattam. Nem lehetek igazságtalan a sír peremén. Ilyen időkben, s amikor az önök ügyét csak nemrég fenyegette veszélyes árulás, nem lepődhettem meg Washington szigorú igazságszolgáltatásán. Nincs más tennivalóm, mint felkészülni a végső csapásra, amely rövidesen lesújt rám. Első kérésemet önhöz intézem, Dunwoodie őrnagy.

- Mindent megteszek - felelte az őrnagy, roppant erőfeszítéssel préselve ki magából a szót.

Henry megfordult, s zokogó családjára mutatva, amely ott állt mellette, így folytatta:

- Fia helyett legyen fia ennek az idős embernek; támogassa gyengeségében, s védje meg minden bántalomtól, amely a rajtam esett szégyenfolt miatt érheti. Szegénynek nincs sok barátja Amerika nagyjai között; hadd hivatkozhassak legalább az ön hatalmas nevére.

- Úgy lesz.

- S ez az ártatlan, védtelen teremtés... - folytatta Henry Sarah-ra mutatva, aki ott ült ugyan, de nem vett tudomást a körülötte lezajló eseményekről. - Reméltem, hogy alkalmam lesz megtorolni a sérelmeit - Henry arca kigyúlt az indulattól -, de ezek bűnös gondolatok... érzem, hogy bűnösek. Barátom, Peyton... gondoskodj róla, légy a pártfogója.

- Az leszek - suttogta Dunwoodie.

- Nagynéném úgyis közel áll hozzád, róla nincs mit mondanom; de nézd - megfogta Frances kezét, és testvéri szeretettel nézett az arcára -, itt a legnagyobb ajándék. Légy életének társa, és szeresd, ahogyan magát az ártatlanságot és az erényt szereted.

Az őrnagy nem bírta palástolni vágyait, amint a drága ajándék felé nyúlt, de Frances visszahúzódott előle, s arcát a nagynéni keblére rejtette.

- Nem, nem, nem! - mormolta. - Aki hozzájárul bátyám elpusztításához, soha nem jelenthet a számomra semmit.

Henry gyöngéden, szánakozva nézte egy darabig; mindenki érezte, hogy csak ő folytathatja a beszélgetést, s végül meg is szólalt:

- Úgy látszik, tévedtem. Azt hittem, Peyton, hogy a kiválóságod, önfeláldozó magatartásod ennek az ügynek a szolgálatában, amelynek a tiszteletére neveltek, apámhoz való jóságod, amikor le volt tartóztatva, irántam való barátságod... egyszóval, hogy a jellemed kivívta húgom elismerését és megbecsülését.

- Nem... nem tévedtél - suttogta Frances még jobban elrejtve arcát a néni keblén.

- Azt hiszem, kedves Henry - mondta Dunwoodie -, jobb, ha most nem beszélünk erről a dologról.

- Elfelejted - felelte a fogoly halvány mosollyal -, milyen sok még a tennivalóm, s milyen kevés idő áll a rendelkezésemre.

- Attól tartok - folytatta az őrnagy, s lángolt az arca -, attól tartok, hogy Miss Wharton olyan véleményt alkotott rólam, amely rendkívül kínossá tenné számára a kérésed teljesítését... s ezt a véleményt most már nincs mód megváltoztatni.

- Nem, nem, nem! - kiáltotta gyorsan Frances. - Maga tisztán áll előttem, Peyton... a halálos ágyán Isabella minden kétségemet eloszlatta.

- Nemes lelkű leány! - mormolta Dunwoodie. - De mindegy, Henry kíméld most a húgodat... s kímélj engem is.

- Beszélnem kell, a saját megnyugtatásomra - felelte Henry, gyengéden magához vonva Francest a nagynéni karjaiból. - Hogyan is hagyhatnám pártfogó nélkül ezt a két szép leányt, ilyen időkben! Otthonuk elpusztult, s a bánat hamarosan megfoszthatja őket az utolsó férfitól, aki még mellettük van - itt apjára pillantott. - Hogyan fogadhatnám nyugodtan a halált, ha a veszélyre gondolok, amelynek ki lesznek téve?

- Rólam megfeledkeztél - mondta Miss Peyton, viszolyogva attól a gondolattól, hogy ilyen körülmények között tartsanak kézfogót.

- Nem, drága néném, nem feledkeztem meg magáról, és nem is fogok, amíg lélegzem; maga felejti el, milyen időket élünk, s milyen veszélyek fenyegetnek. Az a derék asszony, akié ez a ház, már el is küldött valakit a lelkészért, hogy egyengesse utamat a túlvilágba. Frances, ha azt akarod, hogy békében haljak meg, hogy nyugodt legyek, s minden gondolatommal Isten felé fordulhassak, akkor e lelkész előtt Dunwoodie-nak adod a kezed.

Frances megrázta a fejét, de nem szólt semmit.

- Nem azt kívánom, hogy ujjongj... hogy vidámnak mutatkozz, hiszen nem vagy az, nem lehetsz az hosszú hónapokig; de fogadd el a nevét... adj neki elvitathatatlan jogot arra, hogy megvédelmezzen...

A leány ismét egy határozott mozdulattal fejezte ki elutasítását.

- E szenvedő teremtés kedvéért - s a fiatalember Sarah-ra mutatott - önmagadért... az én kedvemért... húgocskám...

- Hallgass, Henry, mert megszakad a szívem - kiáltotta a felindult leány -, ilyen helyzetben a világ minden kincséért sem tudnám megtenni, amit kérsz. Életem végéig szerencsétlen lennék tőle.

- Látom, nem szereted - mondta Henry szemrehányóan. - Akkor hát nem is próbállak rávenni olyasmire, ami ellenkezik az érzéseiddel.

Frances eltakarta arcát az egyik kezével, a másikat Dunwoodie felé nyújtotta, s őszinte hangon így szólt:

- Most énhozzám vagy igazságtalan... az előbb önmagádhoz voltál az.

- Ígérd meg akkor - mondta Wharton, miután csendesen tűnődött egy darabig -, hogy mihelyt elhalványul szomorú sorsom emléke, örökre neki adod a kezed, s meg leszek elégedve.

- Megígérem - felelte Frances, s visszahúzta a kezét, amelyet Dunwoodie tapintatosan elengedett, anélkül hogy az ajkához merte volna emelni.

- Nos, drága néném - folytatta Henry -, magamra hagyna néhány percig a barátommal? Volna egy-két szomorú elintéznivalóm, amit rábíznék, s meg akarom kímélni magát és a húgaimat attól, hogy fájó szívvel végig kelljen hallgatniuk.

- Még van idő, hogy ismét felkeressük Washingtont - mondta Miss Peyton az ajtó felé indulva, majd nagy méltósággal hozzátette: - Akár én is elmegyek hozzá: meg kell hallgatnia, hiszen ugyanarról a gyarmatról származom!... s azonkívül távoli rokonságban vagyunk a családjával.

- Miért nem fordulunk Mr. Harperhez? - kérdezte Frances, akinek csak most jutottak eszébe a vendég búcsúszavai.

- Harperhez! - visszhangozta Dunwoodie, s mint a villám, a leány felé fordult. - Mi van Harperrel? Ismeri őt?

- Úgyis hiába - mondta Henry, félrevonva az őrnagyot. - Frances-ből csak a testvéri szeretet beszél: minden reménybe belekapaszkodik. Menjetek, kedveseim, hadd beszéljek a barátommal.

De Frances meglátott valamit Dunwoodie szemében, s ettől földbe gyökerezett a lába. Leküzdve viharos érzéseit, így szólt:

- Két napot töltött nálunk... ott volt, amikor Henryt letartóztatták.

- És... és... már régebbről ismerték?

- Nem - felelte Frances, akinek elakadt a lélegzete, látva, hogy mekkora érdeklődés lobban fel a szerelmesében -, nem ismertük; éjszaka kopogtatott be hozzánk, idegenül, s ottmaradt, amíg az a heves vihar tartott; de úgy látszott, mintha rokonszenveznék Henryvel, és megígérte neki a barátságát.

- Micsoda! - kiáltotta meglepődve az őrnagy. - Hát ismeri Henryt?

- Hogyne; Henry az ő kérésére vetette le az álruháját.

- De azt már nem tudta, ugye - kérdezte Dunwoodie sápadtan az izgalomtól -, hogy Henry a királyi sereg tisztje?

- Igenis tudta - kiáltotta Miss Peyton -, sőt előre látta ezt a veszélyt, és figyelmeztetett bennünket.

Dunwoodie felkapta a végzetes iratot, amely még mindig ott hevert, ahová ő maga ejtette, s feszülten tanulmányozni kezdte a szövegét. Úgy látszott, mintha sehogy sem értene valamit. Kezével végigsimított a homlokán, mialatt a többiek lélegzetvisszafojtva figyelték -, féltek, hogy ismét feltámad bennük a remény amelynek az előbb oly fájdalmasan kellett szétfoszlania.

- Mit mondott? Mit ígért? - kérdezte végül Dunwoodie, lázas türelmetlenséggel.

- Azt mondta Henrynek, forduljon hozzá, ha bajba kerül, s megígérte, hogy az apa vendégszeretetét a fiúnak fogja meghálálni.

- Ezt mondta, noha tudta róla, hogy angol tiszt?

- Úgy van, s éppen erre a veszélyre gondolt.

- Akkor meg van mentve - kiáltotta az őrnagy, magánkívül az örömtől -, meg foglak menteni; nem, Harper sohasem felejti el adott szavát.

- De van-e hatalma hozzá? - kérdezte Frances. - Meg tudja-e változtatni Washington makacs elhatározását?

- Hogy meg tudja-e változtatni! Ha ő nem tudja - kiáltotta a fiatalember -, ki ne tudná? Green és Heath és a fiatal Hamilton semmi ehhez a Harperhez képest. De ismételje meg - s kedveséhez futott és görcsösen megragadta a kezét -, mondja még egyszer: megígérte?

- Meg, meg, higgye el, Peyton: határozottan és ünnepélyesen megígérte, az összes körülmények ismeretében.

- Ne féljenek - kiáltotta Dunwoodie, egy pillanatig magához szorítva a leányt -, ne féljenek, Henry meg van mentve.

Több magyarázattal nem szolgált, kirohant a szobából, otthagyva az elképedt családot. Még nem is jutottak szóhoz, amikor meghallották Dunwoodie lovának dobogását: az őrnagy nyílsebesen vágott neki az útnak a bejárat elől.

A fiatalember hirtelen távozása után az aggódó családtagok sokáig tárgyaltak, vajon sikerrel fog-e visszatérni. Az őrnagy magabiztossága többé-kevésbé valamennyiükre átragadt. Mindannyian úgy érezték, hogy Henry csillaga ismét felragyog, s az új remények szinte jókedvre derítettek mindenkit Henryn kívül: az ő számára iszonyatosabb volt a helyzet, semhogy tréfálni tudott volna, s néhány óráig ismét tapasztalnia kellett, mennyivel elviselhetetlenebb a várakozás feszültsége, mint akár a kudarc bizonyossága. Frances azonban nem így érzett. A szerelem arra késztette, hogy tökéletesen megbízzék Dunwoodie kijelentésében, s nem gyötörte magát kétségekkel, amelyeket hiába próbált volna elaltatni; szentül meg volt győződve, hogy a kedvese mindent véghez tud vinni, amire ember egyáltalán képes, s élénken emlékezve Harper szavaira és jóindulatú magatartására, fenntartás nélkül átengedte magát a felújult reményből fakadó boldogságnak.

Miss Peyton már sokkal józanabb volt örömében, s többször is megfeddte unokahúgát, amiért olyan szertelenül vidám, mielőtt még kézzelfogható oka volna a jókedvre. A néni szája körül bujkáló mosoly azonban ellentmondott a higgadt intézkedéseknek.

- Ugyan, drága néni - felelte játékosan Frances az egyik korholó megjegyzésre -, miért kellene elfojtanom a Henry sorsának jobbrafordulásán érzett örömömet, amikor éppen maga is számtalanszor hangoztatta, hogy olyan férfiak, amilyenek a hazánkat kormányozzák, sohasem áldozhatnak fel egy ártatlan embert.

- Ezt csakugyan lehetetlennek hittem, gyermekem, és annak hiszem most is; de mégis úgy gondolom, hogy az örömben éppúgy mértéket kell tartani, mint a bánatban.

Frances-nek eszébe jutottak Isabella szavai, s a hála könnyeitől fátyolos szemmel nézett a drága nénire:

- Igaz; de vannak érzések, amelyekkel az értelem hiába birkózik. Ó, milyen vidáman gyakorlatoznak odakint ezek a szörnyetegek, akik azért jöttek ide, hogy végignézzék egy ember halálát, mintha az élet csak katonai parádé volna a számukra, semmi más.

- Egy zsoldos katona számára csakugyan nem sokkal több - felelte Henry, igyekezvén elfojtani a nyugtalanságát.

- Olyan figyelmesen nézed őket, kedvesem, mintha rendkívül fontosnak tartanál egy katonai parádét - mondta Miss Peyton az unokahúgára pillantva, aki elmerülten bámult ki az ablakon. De Frances nem válaszolt.

Ebbe az ablakba jól oda látszott az a hegyszoros, amelyen keresztül a Felföldre jöttek, s Frances-szel közvetlenül szemben az a hegy emelkedett, amelynek csúcsán a titokzatos kunyhót felfedezte. A csupasz és zord lejtőn az itt-ott látható lombtalan, satnya tölgyek között hatalmas sziklák meredeztek, mintegy áthatolhatatlan gátakat alkotva. A hegy lába egy félmérföldnyire sem volt a háztól, s Frances-nek az keltette fel a figyelmét, hogy az egyik különleges alakú szikla mögül hirtelen előbukkant egy ember, majd éppoly gyorsan el is tűnt. Ez a jelenet többször is megismétlődött, mintha a bujkáló (mert egész viselkedése alapján annak kellett tartani), a katonák tevékenységét kémlelné, s tudomást akarna szerezni arról, ami odalent a síkon történik. Frances rögtön arra gondolt, hogy Birchöt látja. Ezt a feltevést talán a rejtélyes ember alakja és magatartása sugallta, de annak, amit Frances előzőleg a hegycsúcsról látott, még nagyobb szerepe lehetett benne. Afelől mindenesetre biztos volt, hogy ugyanaz az ember került a szeme elé, bár most hiába kereste rajta azt, amiben a múltkor a házaló zsákját vélte felfedezni. Harvey annyira összefonódott a képzeletében Harper titokzatos viselkedésével, hogyha nem lett volna olyan izgatott, amióta ide érkeztek, talán hangot is ad a sejtéseinek, így azonban szótlanul tűnődött e második jelenésen, s igyekezett rájönni, vajon miféle kapcsolat állhat fenn a különös házaló és a Wharton-család sorsa között. Kétségtelen, hogy Sarah felől Harvey Birch hárította el a csapás súlyosabbik részét, és máskor sem mutatkozott ellenségesnek Whartonékkal szemben.

Miután hosszú ideig bámult arra a helyre, ahol utoljára látta a titokzatos alakot, s hiába várta, hogy ismét felbukkanjon, visszafordult hozzátartozói felé. Miss Peyton Sarah mellett ült, aki mintha kezdte volna jobban észlelni a körülötte zajló eseményeket, de még mindig érzéketlen volt örömre és bánatra egyaránt.

- Azt hiszem, kedvesem, most már tökéletesen kitanultad az ezredparádék minden csínját-bínját - mondta Miss Peyton. - Nem is árt az ilyesmi egy katonafeleségnek.

- Még nem vagyok feleség - felelte Frances a körme hegyéig elpirulva -, s nem látom be, miért kívánnánk egy újabb esküvőt a családban.

- Frances! - fakadt ki a bátyja, felugorva a székéből, és izgatottan járkálva fel s alá. - Könyörgök, ne érintsd meg újra ezt a fájó húrt. Amíg bizonytalan a sorsom, senkire sem akarok haraggal gondolni.

- Akkor hát szűnjék meg a bizonytalanság - kiáltotta Frances az ajtóhoz futva -, itt jön Peyton, s a felmentésed örömhírét hozza.

Alig ejtette ki e szavakat, amikor az ajtó kinyílt, s az őrnagy belépett. Arcáról nem lehetett leolvasni, hogy sikerrel vagy kudarccal járt-e, de kétségkívül ingerültnek látszott. Megragadta Frances kezét, amelyet a leány feléje nyújtott lelkesedésében, de mindjárt el is engedte, és szemlátomást kimerülten egy karosszékbe vetette magát.

- Hát nem sikerült - mondta Wharton, megdobbanó szívvel, de erőltetett nyugalommal.

- Beszélt Harperrel? - kiáltotta Frances elsápadva.

- Nem; átkeltem a folyón, amikor ő éppen erre a partra tartott, s úgy látszik, a csónakjaink elkerülték egymást. Azonnal visszafordultam, és a nyugati szoroson keresztül több mérföldön át követtem a hegyek között, ott azonban érthetetlen módon végképp nyomát veszítettem. Ezek után ide siettem, hogy ne aggódjanak hiába, de még ma éjszaka meg fogom találni és elhozom Henry felmentését.

- És Washingtonnal sikerült-e beszélnie? - kérdezte Miss Peyton. Dunwoodie egy pillanatig üres szemmel, tűnődve nézett rá, úgyhogy meg kellett ismételnie a kérdést. Végül is komolyan, egy kissé tartózkodva válaszolt:

- A főparancsnok eltávozott a főhadiszállásról.

- De Peyton - kiáltotta Frances, akibe máris visszatért a rettegés -, ha ők nem találkozhattak egymással, minden hiába. Harper egyedül nem segíthet.

Szerelmese lassan a leány aggódó arca felé fordult, egy pillanatig ránézett, s még mindig tűnődve azt kérdezte:

- Azt mondja, felajánlotta a segítségét Henrynek?

- Hát persze kéretlenül, hálából a vendégszeretetért, amelyet nálunk élvezett. - Dunwoodie megrázta a fejét, s arca elkomorult.

- Nem tetszik nekem ez a szó, hogy "vendégszeretet"... valahogy üres a csengése; Harper jóindulatát nem lehet semmiségekkel megnyerni. Attól tartok, valami tévedés van a dologban: mondja el ismét pontosan, hogyan is történt.

Frances sietett teljesíteni ezt a kérést, s komoly hangon beszélni kezdett. Elmondta, hogyan érkezett Harper az Akácosba, hogyan fogadták, mi történt azután, s nem hagyott ki egyetlen részletet sem, amely megmaradt az emlékezetében. Amikor beszámolt arról, milyen beszélgetést folytatott apja a vendéggel, az őrnagy elmosolyodott, de nem szólt semmit. Azután Frances elmesélte Henry érkezését és a másnapi eseményeket. Elmondta, hogyan fordult Harper a bátyjához, hogy vesse le az álruháját, s bámulatos pontossággal idézte a fiatalember eljárásának veszélyességére tett megjegyzéseit. Szó szerint azt mondta "Henry biztonságát csak növeli az a tény, hogy ő tudomást szerzett a látogatásáról". Frances végül fiatalos rajongással említette meg, hogy mekkora jóindulatot tanúsított iránta a vendég, s részletesen leírta, hogyan búcsúzott el a család valamennyi tagjától.

Dunwoodie eleinte komor figyelemmel hallgatta; de a későbbiek folyamán egyre nyilvánvalóbbá lett az elégedettsége. Amikor a leány arról beszélt, milyen volt a kapcsolat közte és a vendég között, az őrnagy boldogan elmosolyodott s végül is felkiáltott örömében:

- Meg vagyunk mentve!... Meg vagyunk mentve!

De nem szólhatott többet, egy újabb esemény miatt, amelyről a következő fejezetben fogunk beszámolni.

Huszonnyolcadik fejezet

A fény pacsirtát, a homály
          Rút baglyot boldogít.
Búzát szeret a kis galamb
          A sólyom: szárnyait.

                                    Duc

Ha egy ország lakossága, mint például az Egyesült Államoké, olyan telepesektől származik, akik a lelkiismeret és a vallásos meggyőződés áldozataként kényszerültek elhagyni szülőföldjüket és szeretett otthonukat, természetes, hogy sohasem mond le a halállal kapcsolatos keresztény formákról és szertartásokról, amikor a körülmények nem akadályozzák ezeket. A fogdául szolgáló tanya derék háziasszonya szigorúan ragaszkodott egyházának szokásaihoz, s miután őt magát a szomszédos parókia lelkésze ébresztette rá bűnös mivoltára, úgy gondolta, hogy a hanyatló csillagú Henry Wharton sem remélhet mástól üdvözülést. Nem mintha e jólelkű asszony oly kevéssé ismerte volna vallásának hittételeit, hogy egy halandó ember segítségét elméletileg nélkülözhetetlennek tartsa a lélek megnyugvásához; de mint ő maga szokta mondogatni, "oly régóta szívta már magába a jó X. tiszteletes úr szentbeszédeit", hogy öntudatlanul is a lelkésztől várta mindazt, amit a hit tanítása szerint csak Istentől kaphat meg az ember. A háziasszony mindig is elborzadt a halál gondolatára, s amikor az ítéletet kihirdették, férjeurának egyik legjobb lován elküldte Caesart az említett lelkészért. Mindezt nem közölte sem Henryvel, sem a hozzátartozóival, s csak akkor számolt be intézkedéseiről, amikor ezek keresni kezdték Caesart valami házi teendő ügyében. A fiatalember eleinte kelletlenül hallgatta, mert egyáltalán nem kívánt ilyesféle lelki vigaszt; de amikor az e világi dolgok képe elhalványul előttünk, szokásaink és előítéleteink veszítenek befolyásukból; s Henry végül is udvarias köszönettel nyugtázta a jó szándékú asszony segítőkészségét.

A néger nemsokára visszatért, s amennyire meglehetősen összefüggéstelen beszámolójából kivehettek, a lelkész úgy nyilatkozott, hogy még a nap folyamán eljön. Az újabb esemény, amelyre előző fejezetünkben utaltunk, a háziasszony megjelenése volt. Dunwoodie közbenjárására a Henry ajtaja előtt strázsáló őrszem olyan értelmű parancsokat kapott, hogy a fogoly családjának tagjait bármikor be kell engedni a szobába: az őrparancsnok ezt az engedélyt az egyszerűség kedvéért Caesarra is kiterjesztette; de ha bárki más kért bebocsátást, a legszigorúbb kihallgatásnak és vizsgálatnak vetették alá. Az őrnagy azonban önmagát is besorolta az angol tiszt rokonai közé, s a többiekért is felelősséget vállalt, hogy nem fogják megkísérelni a fogoly kiszöktetését. A szobába most behallatszott a háziasszony és az őrparancsnok káplár vitatkozása: kint álltak az ajtó előtt, amelyet az őrszem már kinyitott, arra számítva, hogy az altiszt végül úgyis megadja az engedélyt.

- Megtagadná a vallás vigaszát egy embertársától, akit a közeli halál fenyeget? - kérdezte az asszony őszinte felháborodással. - Képes volna a tüzes kemencébe vetni egy lelket, amikor itt van a lelkész, hogy az igaz és egyenes utat megmutassa?

- Ide hallgasson, jó asszony - felelte a káplár, szelíden félretolva a vitatkozót -, az én hátam nem létra, amin akárki felkapaszkodhat a mennyországba. Hogy álljak a fölötteseim elé, ha megszegem a parancsot? Sétáljon csak oda Mason főhadnagyhoz, tőle kérjen engedélyt, akkor hozhat akár egy egész kongregációt. Egy órája sincs, hogy átvettük az őrséget a gyalogságtól, én nem szeretném, ha azt mondanák, hogy rosszabbul teljesítjük a kötelességünket, mint a milícia.

- Engedjétek be - szólt ki Dunwoodie, aki csak most vette észre, hogy az ő alakulatába tartozó katonák őrzik az ajtót.

A káplár a sapkájához emelte a kezét, és visszakozott; az őrszem vigyázzba vágta magát, s az asszony belépett a szobába.

- Odakint vár egy tiszteletes úr, hogy vigaszt hozzon a távozó léleknek; a mi lelkészünk küldte maga helyett, mert neki halaszthatatlan elfoglaltsága akadt: az öreg Mr. xxx temetésén kell beszélnie.

- Vezessék be - mondta Henry türelmetlenül.

- De vajon átengedi-e az őrszem? Nem szeretném, ha durván feltartóztatnák a küszöbön a mi tiszteletes urunk barátját, aki ráadásul még idegen errefelé.

Most valamennyien Dunwoodie felé fordultak; ő az órájára pillantva néhány szót váltott Henryvel, alig hallhatóan, majd kisietett a szobából, s utána Frances is. A fogoly tudniillik szerette volna, ha olyan lelkipásztort is kaphat, aki az ő felekezetéhez tartozik, s az őrnagy megígérte, hogy küld valakit Fishkillből, mivel amúgy is érintenie kell a várost a rév felé menet, ahová a visszatérő Harpert várták. Nem sokkal ezután Mason megjelent az ajtóban, és készségesen teljesítette a háziasszony kérését: így tehát üzentek a lelkésznek, hogy fáradjon be az elítélthez.

A jövevény, akit Caesar végül is bevezetett, és a háziasszony bekísért a szobába, javakorabeli, vagy inkább már az élet lejtőjéhez közeledő férfi volt. Magasabb volt az átlagnál, de talán csak rendkívüli szikársága mutatta ilyennek; kemény, markáns arcán minden izom megfeszült, s úgy látszott, mintha az öröm kifejezése még sohasem lazította volna fel e merev vonásokat, amelyek mindig ilyen szigorúan fordulnak az emberiség bűnei felé. Bozontos, előreugró, sötét szemöldöke alatt hasonlóan zord szemeket várt az ember, de hiába, mert a lelkész szeme egy hatalmas porszemüveg mögül küldözte vad pillantásait, mintha az ítélet napjának közeledését hirdetné. Fanatizmus, ridegség és könyörtelenség jellemezte egész külsejét. Hosszú, sima, őszülő haja hátul a nyakába hullott, de többé-kevésbé oldalról is eltakarta az arcát, mert kétfelé választotta a homlokán, s merev, egyenes ellenzőket fésült belőle. E bájtalan kép legtetején egy háromszögletű kalap díszelgett, meglehetősen előredőlve, mintha az egész tünemény födele volna. Kabátja rozsdásfekete volt, nadrágja alig látszott ki a hatalmas, ezüstözött csatok alól.

Besétált a szobába, s mereven megbiccentve a fejét, szótlan méltósággal elfoglalt egy széket, amelyet a néger tolt a közelébe. Ezek utána néhány percig senki sem törte meg a baljóslatú csendet; Henry hasztalanul próbálta legyűrni az idegentől való viszolygását, maga a vendég pedig időnként olyan sóhajokat és nyögéseket hallatott, mintha fennkölt lelke s ennek nem éppen tetszetős halandó burka között rögtön meg akarna szakadni a természetellenes kapcsolat. E nyomasztó pillanatok alatt Mr. Wharton, aki csaknem ugyanúgy érzett, mint a fia, kivezette Sarah-t a szobából. A lelkész valamiféle gúnyos megvetéssel nézett utána, majd dúdolni kezdett egy népszerű zsoltárt, szép példáját adván a kelet-amerikai vontatott hanglejtésnek.

- Caesar - szólalt meg végül Miss Peyton -, kínáld meg az urat valami frissítővel, bizonyára nem fog rosszul esni a hosszú lovaglás után.

- Az én erőmet nem az e világi dolgok adják - mondta a lelkész kongó, síri hangon. - Ma is háromszor mondtam szózatot az én uram szolgálatában, és nem roppantam össze; mindazonáltal helyes lesz megerősíteni e gyarló porhüvelyt, hiszen mondva vagyon, hogy "méltó a munkás az ő jutalmára".

Kitátva hatalmas állkapcsait, jó nagyot húzott a felkínált pálinkából, mintha azt akarná szemléltetni, hogy a bűnbeesés is éppily könnyen megtörténhetik.

- Akkor hát nagytiszteletű uram a fáradtság miatt nem is teljesítheti azt a feladatot, amelyre szívességből vállalkozott.

- Asszony! - hördült fel az idegen. - Talán bizony előfordult valaha is, hogy én meghátráltam egy feladat elől? De "ne ítéljetek, hogy ti is ne ítéltessetek", s ne képzeljétek, hogy a halandó szem bepillanthat az Istenség szándékaiba.

- Nem - felelte Miss Peyton riadtan, egy kissé ízetlennek találva a pap modorát - nem is állítom, hogy képes vagyok megítélni az eseményeket vagy embertársaim szándékát, s még kevésbé a Mindenhatóét.

- Jól van, asszony, jól van - kiáltotta a lelkész, gőgös fölénnyel ingatva a fejét -, illik is az alázat a te nemedhez és bűnös állapotodhoz; gyengeséged különben úgy taszít előre, mint akit "megseper a pusztító seprű".

Miss Pelytont elképesztette ez a különös hang, de engedve annak a szokásnak, amely a szent dolgokkal kapcsolatban akkor is nyilatkozatokat csal ki az emberből, ha esetleg bölcsebb volna hallgatni, így szólt:

- Van fölöttünk egy hatalom, amely valamennyiünk jólétét biztosítani tudja és biztosítja is, ha alázatos és őszinte szívvel fordulunk hozzá.

Az idegen egy fenyegető pillantást vetett a nénire, majd álszerény képet vágva ugyanazon visszataszító hangon beszélt tovább:

- Nem mindenki találhat meghallgatásra, aki kegyelemért kiált. A Gondviselés útjait nem fürkészheti ki halandó ember "mert sokan vagynak a hivatalosak, de kevesen a választottak". Könnyebb az alázatról beszélni, mint átérezni azt. Van-e benned annyi alázat, nyomorult féreg, hogy a tulajdon elkárhozásoddal is hajlandó volnál Istent dicsőíteni? Ha nincs, pusztulj előlem, mert publikánus vagy te és farizeus!

Ekkora fanatizmus szokatlan volt Amerika földjén, és Miss Peyton már-már kételkedni kezdett a vendég épelméjűségében: de azután eszébe jutott, hogy egy közismert és nagyhírű lelkész küldte, hát elhessegette magától ezt a gondolatot, s elnézően így szólt:

- Talán tévedek, amikor azt hiszem, hogy a kegyelmet mindenkinek egyformán felajánlják, de mivel ez a hit oly megnyugtató, nem szeretném, ha kiábrándítanának belőle.

- A kegyelem csak a választottaké - kiáltotta az idegen meglepő erővel -, s ti "a halál árnyékának völgyében" jártok. Avagy nem követitek-é ama hiú egyház haszontalan szertartásait, amelyet zsarnokaink boldogan meghonosítanának hazánk földjén, bélyeg-törvényeikkel és tea-törvényeikkel együtt? Erre válaszolj, asszony, s tudd meg, hogy az Ég hallja a válaszodat: nem vagy-é tagja bálványimádó közösségnek?

- Atyáim oltáránál szoktam imádni Istent - felelte Miss Peyton, csendre intve Henryt -, de bálványok nem kényszeríthetnek térdre, csak a tulajdon gyengeségem.

- Úgy, úgy, ismerlek benneteket, önelégült pápistafélék, kik a formákba kapaszkodtok, s könyvből olvasott prédikációkat hallgattok; azt hiszed, asszony, hogy Szent Pál is jegyzetekkel a kezében terjesztette az igét a hívők között?

- Önt ingerli a jelenlétem - mondta Miss Peyton, s felállt -, magára hagyom az unokaöcsémmel, s külön ajánlom fel Istennek az imáimat, remélve, hogy Ő úgyis együtt hallgatja meg valamennyit.

E szavak után kiment a szobából, s utána a háziasszony is, akit jócskán megbotránkoztatott s egy kissé meglepett új ismerősének féktelen hitbuzgalma; a jó asszony ugyan szentül meg volt győződve arról, hogy Miss Peyton és egész egyháza a legjobb úton halad a kárhozat felé, de ilyen támadó és kendőzetlen nyilatkozatokat nemigen szokott hallani a sorsukról.

Henry nagy nehezen visszafojtotta felháborodását, amiért a vendég minden ok nélkül így rátámadt a szelíd és engedékeny nénire; de mihelyt becsukódott az ajtó, szabadjára engedte érzéseit.

- Be kell vallanom, uram - kiáltotta hevesen -, hogy amikor Isten szolgája jelentette be magát nálam, azt hittem, egy keresztény lesz a vendégem: olyan ember, aki ismerve a tulajdon gyarlóságát, másoknak a hibáit is meg tudja bocsátani. Ön megsértett egy kitűnő és szelíd hölgyet; s hiába is tagadnám, hogy ilyen vakbuzgó, türelmetlen emberrel nincs sok kedvem együtt imádkozni.

A lelkész egyenes méltóságteljes tartásban, valamiféle gúnyos szánalommal nézett a távozó nők után, s figyelemre sem méltatta a fiatalember kifakadását. De váratlanul megszólalt egy harmadik hang:

- Az ilyen szidástól sok nő rohamot kapott volna; de azért így is jó volt, s megfelelt a célnak.

- Ki az? - kiáltotta a fogoly megdöbbenve, s szemével kereste a beszélőt.

- Én vagyok az, Wharton kapitány - mondta Harvey Birch levéve szemüvegét, s kimutatva a hamis szemöldök alatt ragyogó szúrós szemeket.

- Uram Isten... Harvey!

- Csend! - mondta szigorúan a házaló. - Ezt a nevet nem kell kiejteni sehol, s a legkevésbé itt, az amerikai hadsereg kellős közepén. - Elhallgatott, s egy pillanatig körülnézett, sokkal felindultabban annál, mintha csupán az alantas félelem gyötörné, majd komor hangon így folytatta: - Ezer bitófa rejlik ebben a névben, s ha újra elfognának, nemigen remélhetném, hogy még egyszer megszökhetek. Veszélyes kalandra vállalkoztam, de nem bírtam nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy egy ártatlan embert a leggyalázatosabb halál fenyeget, holott én segíthetnék rajta.

- Nem - mondta Henry, s nemes érzései kigyúltak az arcán -, ha ilyen nagy veszélyben forog, inkább távozzék úgy, ahogy jött, s engem hagyjon a sorsomra. Dunwoodie éppen most is az én érdekemben fáradozik, s ha sikerül találkoznia Mr. Harperrel az éjszaka folyamán, nem lehet kétséges a szabadulásom.

- Harperrel! - visszhangozta a házaló, s keze megállt a levegőben, amint vissza akarta tenni a szemüvegét. - Mit tud ön Harperről? Miért gondolja, hogy segítséget várhat tőle?

- Megígérte; maga is emlékezhetik rá, hogyan találkoztunk nemrég apám házában; akkor ígérte meg, kéretlenül, hogy szükség esetén mellém áll.

- Igen... de ismeri őt? Illetve... miért gondolja, hogy van hozzá hatalma? Vagy miért hiszi, hogy emlékezni fog a szavára?

- Ha valaha is volt ember a világon, aki az arcán viseli az igaz lélek vagy az egyszerű, becsületes jóindulat bélyegét, akkor ő az - felelte Henry. - Azonkívül Dunwoodie-nak nagyhatalmú barátai vannak a lázadó seregben, tehát jobb lesz, ha vállalom a kockázatot itt, ahol vagyok, s nem teszem ki magát a biztos halálnak, amely leleplezése esetén feltétlenül utolérné.

- Wharton kapitány - mondta Birch óvatosan körülnézve, nyomatékos és komoly hangon -, ha én nem segítek magán, senki más nem segíthet. Sem Harper, sem Dunwoodie nem mentheti meg az életét; ha nem jön el innen velem, méghozzá egy órán belül, holnap felkötik, mint a gyilkosokat. Igen, ilyen a törvény; azt, aki harcol, embert öl és fosztogat, megbecsülik; de annak, aki mint kém szolgálja a hazáját, akármilyen hűségesen, akármilyen becsületesen, gyalázatban kell élnie, vagy meg kell halnia, mint a legaljasabb gonosztevőnek!

- Elfelejti, Mr. Birch - mondta a fiatalember egy kissé méltatlankodva -, hogy én nem vagyok áruló, bujkáló kém, aki csal és hazudik; én nem követtem el azt a bűncselekményt, amellyel vádolnak.

A házaló szikár, sápadt arcát elfutotta a vér, úgyhogy szinte lángolt; de hamarosan le is higgadt, s így felelt:

- Úgy van, ahogy mondtam. Találkoztam Caesarral, amikor reggel elküldték a lelkészhez, s az ő társaságában főztem ki azt a tervet, amely megmentheti önt, ha úgy hajtjuk végre, ahogy én szeretném... másképpen el van veszve; s még egyszer kijelentem, hogy semmilyen földi hatalom, még Washington sem mentheti meg.

- Legyen - mondta a fogoly, akit megdöbbentett Harvey komolysága, s ismét kínozni kezdett a felújult félelem.

A házaló intett neki, hogy hallgasson, az ajtóhoz ment, s kinyitotta, éppoly merev és szögletes mozdulatokkal, mint ahogy bejött.

- Barátom, ne engedj be senkit - szólt ki az őrszemnek. - Mindjárt elkezdjük az imádkozást, és egyedül akarunk maradni.

- Nem hinném, hogy bárki is meg akarná zavarni a dolgukat - felelte a katona, hamisan mosolygó szemmel -, de ha mégis, és a fogoly családjához tartoznék az illető, én nem állíthatom meg. A parancs, parancs, nekem ahhoz kell tartanom magam, akár a mennyországba megy az az angol, akár nem.

- Vakmerő, bűnös lélek! - mondta az állelkész. - Hát nem tanultad meg félni az Istent? Gondolj az utolsó ítélet napjára, s ha félsz a büntetéstől, senkit be ne engedj ide a bálványimádók közül, nehogy megzavarják az igazhitűek imáját.

- Ej, ej, ej... maga aztán Hollister őrmesternek való parancsnok lenne! Süketre prédikálná őkelmét, amíg egy névsorolvasás tart. Meg is kérném uraságodat, hogy ne szavaljon olyan hangosan, amikor a kürtöt fújják, mert a szegény katona esetleg nem hallaná az esti sorakozót, és elszalasztaná a pálinkaadagját. Jó, ha egyedül akar maradni, hát nincs egy kése, amivel leszorítsa az ajtóreteszt, muszáj mindjárt egy egész lovas svadronnal őriztetni az imaházat?

Birch megértette, nyomban becsukta az ajtót, s úgy tett, ahogy a dragonyos tanácsolta.

- Túljátssza a szerepét - mondta a fiatal Wharton, aki szüntelenül rettegett a leleplezéstől. - Ez a vakbuzgóság már valószerűtlen.

- Egy gyalogos katona vagy egy keleti milicista esetleg annak tartaná - felelte Harvey, kiborítva egy táskát, amelyet Caesar közben átnyújtott neki -, de ezeknél a dragonyosoknál csak a nagyszájúság segít. Gyenge idegekkel itt nem sokra mennénk, kapitány úr. De jöjjön, hadd rejtse el a szépségét ez a fekete álarc - s felvett egy pergamen álarcot, és Henry arcára illesztette.

- Gazdának és szolgának szerepet kell cserélnie egy időre.

- Nem hinni, hogy egy csöppet is hasonlítana énrám - mondta Caesar idegenkedve, amikor meglátta ifjú gazdájának új külsejét. - Várj még egy pillanatig, Caesar - mondta a házaló, azon a ravaszkás hangon, amelyet olykor használni szokott -, majd ha a gyapjú is rákerül.

- Most még rosszabb lenni! - kiáltotta a csalódott afrikai. - Maga azt hinni, színes ember olyan, mint birka! Ilyen szájat én sohase látni Harvey: majdnem akkora megvan, mint egy kolbász.

Wharton kapitány arcának átalakítása rendkívüli gonddal folyt tovább, s az ügyes házaló végül is megállapíthatta, hogy nemigen született olyan jó szemű ember, aki ezek után felismerné.

Az álarcot úgy mintázták meg és töltötték ki, hogy színre és alakra pontosan olyan legyen, mint a négerek ábrázata; a paróka fekete és fehér gyapjú keverékéből készült, kitűnően utánozva Caesar hajának fröcsköltszürke színét: végül még a néger maga is megtapsolta, annyira tetszett neki az utánzat minden szempontból, kivéve a szépség szempontját. - Csak egyetlen ember van az amerikai hadseregben, aki felismerhetné, Wharton kapitány - mondta a házaló elégedetten szemlélve a művét -, de ő szerencsére most éppen nincs jelen.

- És ki az?

- Aki foglyul ejtette önt. Ő akár egy deszkán keresztül is ráismerne a fehér bőrére. De vetkőzzenek le, mind a ketten, tetőtől talpig ruhát kell cserélniük.

Caesar, aki már reggel megkapta a pontos utasításokat a házalótól, most hozzálátott durva ruhadarabjainak levetéséhez; bár nem tudta elfojtani a viszolygás némely jeleit.

A házaló arcán egyszerre jelent meg aggodalom és humor, különös összetételben; előbb azért, mert világosan látta a veszélyt, s az elhárításához szükséges eszközöket is, utóbbit kellőképpen megmagyarázta az ellenállhatatlanul mulatságos látvány, a házaló higgadt természete, valamint az a körülmény, hogy nem először látott ilyesmit.

- Jöjjön csak, kapitány úr - mondta, felkapva egy kis gyapjút, hogy kitömje vele Caesar harisnyáját, amelyet a fogoly már felhúzott -, ennek a végtagnak megformálása valamivel több műgondot igényel. Lóhátról kell majd mutogatnia, s a délvidéki dragonyosok olyan szakértők az ilyesmiben, hogy ha észrevennék az ön formás lábikráit, sohasem hinnék el a négerségét.

- Úristen - szólt közbe Caesar, olyan széles vigyorral, hogy a szája a füléig szaladt -, Harry úrfi beleöntve nadrágba!

- De csak azért, mert előbb a lábikrádat beleöntöttem a harisnyájába - felelte a házaló, s hidegvérűen folytatta Henry kiadjusztálását. - Kanyarítsa rá a köpenyt az egészre, kapitány úr. Szavamra, a pünkösdi maszkabálon is megállná a helyét; te pedig, Caesar, vedd fel ezt a rizsporos parókát, s ha az ajtó nyitva van, fordulj mindig az ablak felé, és a világért meg ne szólalj, különben mindannyiunkat elárulsz.

- Harvey azt gondolni, színes embernek nem olyan a nyelve, mint akárki másnak - morogta a néger, miközben elfoglalta a helyét.

Most már semmi sem hiányzott az akció megkezdéséhez, és Harvey még egyszer rendkívül alaposan elismételte a két színésznek adott utasításait. A kapitánynak a lelkére kötötte, hogy mondjon le egyenes, katonás tartásáról s egy ideig lépkedjen olyan szerényen, mint apjának fekete rabszolgája; Caesartól azt kérte, hogy maradjon csendben és kerülje a leleplezést, ameddig csak lehet. Ezek után kinyitotta az ajtót, és hangosan kiáltozni kezdett az őrszemért, ez ugyanis egészen a folyosó másik végéig vonult vissza, nehogy részt kapjon a lelki vigaszból, amely véleménye szerint mást illetett.

- Hívják ide a ház asszonyát - mondta Harvey, szerepéhez illő hangon -, de közöljék vele, hogy egyedül jöjjön. A fogoly el van merülve üdvös elmélkedéseiben, s nem szabad kizökkenteni az áhítatából.

Caesar a két kezébe temette arcát, s amikor a katona benézett, csakugyan azt láthatta, mintha foglyát teljesen lekötné a buzgó imádság. Egy leírhatatlanul megvető pillantással végigmérte a lelkészt, majd a háziasszonyért kiáltott. Ez tüstént meg is jelent, roppant szolgálatkészen, attól a titkos reménytől fűtve, hogy esetleg beavatják egy halál előtti bűnbánó vallomás bizalmas részleteibe.

- Húgom - szólt a lelkész, tiszteletet parancsoló hangon, mintha ő volna a gazda -, egy könyvre van szükségünk, s tudni szeretném, hogy megtalálható-e ebben a házban. Címe: "A Keresztény Bűnöző Utolsó Pillanatai, avagy Gondolatok az Örökkévalóságról olyanok számára, akiket Erőszakos Halál fenyeget."

- Még sohasem hallottam erről a könyvről - mondta a háziasszony elámulva.

- Nem csodálom; sok olyan könyv létezik, amelyről még sohasem hallottál. Márpedig ez a szegény bűnbánó lélek semmiképpen sem nyerhet megnyugvást az említett mű nélkül. Aki csak egyetlen óráig olvas belőle, többet kap, mintha egy emberéleten át hallgatná a prédikációkat.

- Istenem, micsoda kincs! És mikor jelent meg?

- Először Genfben jelent meg, görög nyelven, azután pedig Bostonban lefordították. Olyan az a könyv, asszony, hogy nem hiányozhatik egyetlen keresztyénnek a kezéből sem, de az olyanokéból a legkevésbé, akik a bitóra készülnek. Tüstént nyergeltess fel egy lovat ennek a négernek, hogy velem jöhessen X. testvéremhez, s akkor még idejében el tudom küldeni a könyvet. Testvérem, nyugodj meg elmédben; immár a legjobb úton haladsz az üdvözülés felé.

Caesar fészkelődni kezdett a helyén, de volt benne annyi önuralom, hogy eltakarja arcát a kezével, amelyet viszont kesztyű takart. A háziasszony eltávozott, hogy teljesítse a nagyon is ésszerűnek látszó kérést, s a három összeesküvő magára maradt.

- Eddig rendben volnánk - mondta a házaló -, de a legnehezebb feladat az őrparancsnok megtévesztése lesz, ő ugyanis Lawton főhadnagya, s eltanult egy kis ravaszságot a feljebbvalójától. Ne feledje, Wharton kapitány - tette hozzá egy kissé büszke arccal -, hogy most már minden az ön hidegvérűségétől függ.

- Kedves barátom, az én sorsom már aligha fordulhatna rosszabbra - felelte Henry -, de a maga érdekében mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik.

- És én hogyan lehetnék nyomorultabb és üldözöttebb, mint amilyen vagyok? - kérdezte a házaló oda nem illően, valami dühös indulattal, amely néha kitört belőle. - De megígértem valakinek, hogy megmentem önt, s a neki adott szavamat eddig még mindig betartottam.

- És ki az? - kérdezte Henry, nagy érdeklődéssel.

- Senki.

Az őrszem csakhamar bekopogtatott, és jelentette, hogy a lovak a bejárat előtt állnak. Harvey egy pillantást vetett a kapitányra, és megindult lefelé a lépcsőn, bár előbb felszólította a háziasszonyt, hogy hagyja magára a foglyot, mert annak teljes nyugalomban kell megemésztenie az imént kapott, s igen jótékony hatású szellemi táplálékot.

A pap különös egyéniségének a híre az őrszem közvetítésével időközben eljutott a többi katonához is; úgyhogy amikor Harvey és Wharton kiért a ház előtti szabad térségre, már egy tucatnyi semmittevő dragonyos várta őket, azzal a szándékkal, hogy mulatságból felpiszkálják a fanatikus lelkészt, s tervük megvalósításához a lovak színlelt dicséretét tartották a legalkalmasabb bevezetőnek.

- Szép ló! - mondta az első számú tréfamester. - Csak az a baj, hogy egy kicsit sovány; tisztelendőséged hivatása bizonyára nagyon igénybe veszi.

- Hivatásom egyaránt igénybe vehet engem és ezt a hűséges jószágot is, de eljön majd a számvetés napja, amikor megkapom a jutalmat minden utamért.

- Hát maga is azért dolgozik, amiért mi harcolunk, a zsoldért? - kiáltotta egy másik.

- Bizony... "avagy nem méltó-e a munkás az ő jutalmára?"

- Jöjjön már, prédikáljon nekünk egy kicsit; éppen ráérünk egy percre, s ki tudja, mennyi jót tehet néhány szóval, amit ilyen magunkfajta megátalkodott bűnösökhöz intéz; másszon csak fel erre a nyergelőbakra, s válassza ki a textust, ahogy tetszik.

A dragonyosok roppant élvezettel sereglettek a házaló köré; ő pedig egy kifejező pillantást vetett a kapitányra, akit hagytak lóra ülni, s így felelt:

- Megteszem, hogyne, hisz ez a kötelességem. De Caesar, te csak indulj előre az úton, és add át az üzenetet... a szegény fogoly már türelmetlenül várja a könyvet, hiszen meg vannak számlálva az órái.

- Úgy van, úgy van, eredj csak, Caesar, hozd el a könyvet! - süvöltötte egy féltucatnyi hang; mohón az állítólagos pap köré gyűltek, s előre élvezték a komédiát.

A házaló titokban attól tartott, hogy amilyen gorombán nyúlkálnak hozzá és ruhájához, még félrecsúszhat a kalapja és a parókája, akkor pedig kétségtelenül leleplezik; ezért hát sietett eleget tenni a kérésüknek. Felkapaszkodott a nyergelőbakra, köszörült a torkán egyet-kettőt, néhány pillantást vetett a kapitányra, aki még mindig nem mozdult, majd elkezdte a következő prédikációt:

- Felhívom a figyelmeteket, testvérek, a Szentírásnak ama részére, amely Sámuel második könyvében található, s amelyben írva vagyon ezekkel a szavakkal: "Azután is nagy zokogással siratá a Király Abnert, és monda: Nemde nem úgy holt-é meg Abner, mint egy bolond? A te kezeid nem voltak megkötve, sem a te lábaid nem voltak békóba vetve: de úgy vesztél el, amint szokott ember elveszni az álnok ember miatt. És ismét mind az egész nép siratá őt." Caesar, indulj, ha mondom, és hozd el a könyvet, ahogyan megparancsoltuk; gazdád lelke máris nyögdécsel keservében, annyira áhítozik utána.

- Pompás textus! - ujjongtak a dragonyosok. - Tovább, tovább... csak hadd maradjon ez a hóember, neki is művelődnie kell, mint akárki másnak.

- Mit csináltok itt, gazfickók? - kiáltotta Mason főhadnagy, aki éppen visszatért sétájáról, miután gúnyosan végignézte a gyalogezred esti sorakozóját. - Takarodj a körletbe, az egész társaság, s ne adj'Isten, hogy akár egyetlen lovat is mocskosan vagy alom nélkül találjak, amikor odaérek. - A tiszt hangja bűverőként hatott, s most már bármelyik pap meg lehetett volna elégedve a gyülekezet némaságával: legfeljebb a létszámot találhatta volna alacsonynak. Mason ugyanis még ki sem ejtette az utolsó szót, amikor a hivők közül csupán az ál-Caesar maradt a helyszínen. A házaló megragadta ezt az alkalmat, hogy nyeregbe üljön, de vigyáznia kellett minden mozdulatának a komolyságára, mert az előbb a dragonyosok nagyon is helyénvaló megjegyzésekkel illették a két utas jószágait, s egy tucatnyi dragonyos paripa felszerszámozva, útra készen állt a közelben.

- No, öregem - kérdezte Mason -, sikerült megzabolázni azt a szegény fiút, hogy papi nyereg alatt ügessen a túlvilágra?

- Gonosz beszédet hallatsz, istentelen ember! - kiáltotta a lelkész, felemelve mindkét kezét, és szent borzadállyal bámulva az égre. - De én eltávozom tőled, érintetlenül, mint Dániel az oroszlánok barlangjából.

- Eredj csak, te papi ruhába bújt képmutató, zsoltáréneklő zsivány - mondta gúnyosan Mason. - Washington életére! A becsületes embernek felforr az epéje, ha látja, hogy ilyenfajta keselyűk lakmároznak azon az országon, amelyért ő a vérét ontja. Ha csak egy negyedóráig is a kezem alá kerülnél egy virginiai ültetvényen, megtanulnád a dohánytetűt csipegetni, mint a pulykák.

- Itt hagylak, s a port is lerázom a cipőmről, hogy tisztes külsőmön nyoma se maradjon ennek az átkozott fészeknek.

- Indulj, mert én porolom ki a köpenyedet, te kétszínű csirkefogó! Még hogy az ilyen alak álljon oda prédikálni az embereimnek! Már úgyis megkergültek Hollister szentbeszédeitől, olyan lelkiismeretesek lettek a zsiványok, hogy alig merik megkarcolni az ellenséget. De várjunk csak! Hát te hová igyekszel, Szurok úr, ilyen tisztes társaságban?

- Velem jön - felelte gyorsan a lelkész a társa helyett -, mert egy igen jótékony hatású és erényes könyvet kell visszahoznia ama bűnös fiatalember számára, akinek a lelke hamarosan fehér lesz, bár a külseje fekete és visszataszító. Megfosztanád a halálba készülőt a vallás vigaszától?

- Dehogy, dehogy, szegény fiú, amúgy is elég keserű a sorsa; meg aztán pompás reggelit kaptunk attól a szemérmes nagynénjétől. De idehallgasson, Zsoltár úr, ha már a fiatalembernek secundum artem kell meghalnia, legalább egy gentleman legyen a vezetője; s azt tanácsolom kegyednek, hogy többé ne igen dugja közénk porhüvelyét, mert egy-kettőre lenyúzom róla a bőrt, s anélkül küldöm vissza.

- Szálljon vissza rád a gonoszságod, te szentségtelen istenkáromló! - mondta Birch, mialatt lassan, a papi méltóság minden követelményének megfelelően elindult az úton, nyomában az állítólagos Caesarral. - De itt hagylak, s itt hagyom azt is, ami az elítéltetésed lészen, s vidám és örvendező szívvel mondok búcsút néked.

- A fenébe - morogta a főhadnagy -, a fickó úgy ül a lován, mint egy bot, s a lábai éppúgy szétállnak, mint a kalapján a csücskök. Szeretném, ha elkaphatnám egyszer a dombokon túl, ahol nem olyan kényes a törvény, és...

- Káplár úr!... Káplár úr! - süvöltötte a szobák előtti folyosón posztoló őrszem. - Káplár úr!... Káplár úr!

A parancsnok felszaladt a fogoly szobájához vezető lépcsőn, s megkérdezte, mit jelent ez az ordítozás.

A katona a szoba nyitott ajtajában állt, s gyanakvó szemmel nézett az állítólagos angol katonatiszt felé. Amikor meglátta Masont, tisztelettudóan félrehúzódott, s zavart képpel felelte:

- Nem tudom, főhadnagy úr; de az előbb valahogy nagyon furcsának láttam a foglyot. Amióta a lelkész elment tőle, nem olyan, mint azelőtt... pedig... - merően benézett ő is a tiszt válla fölött - mégiscsak őneki kell lennie! Ott van a rizsporos parókája, ott van a kabátján a varrás, ahol elszakadt, amikor legutóbb összeütköztünk az ellenséggel és megsebesítettük.

- És azért csapsz akkora lármát, te nyomorult, mert nem tudod, hogy ez a szegény gentleman a foglyod-e vagy sem, mi? Hát mit képzeltél, ki más lehet?

- Én nem tudom, hogy ki más lehet - felelte mogorván a katona -, de ha ő az, akkor vastagabb lett és kurtább is; és tessék csak megnézni, főhadnagy úr, úgy reszket, mint a nyárfalevél.

Ez bizony igaz volt. Caesar rémülten hallgatta a fenti rövid párbeszédet, s ha eddig, ifjú gazdájának szerencsés megmenekülésén ujjongott, most már igen természetes fordulattal az vetődött fel a gondolataiban, hogy milyen következmények származhatnak ebből az ő személyére nézve. Az őrszem legutóbbi megjegyzését követő némaság egyáltalán nem járult hozzá lelki egyensúlyának helyrebillentéséhez. Mason főhadnagy most a tulajdon szemével fürkészte a néger gyanús személyét, s Caesar tudta ezt, mert kikandikált a könyökhajlása alatt, amelyet éppen ilyen felderítő célzattal tartott egy kissé megemelve. Lawton kapitány azonnal felismerte volna a turpisságot, de Mason távolról sem volt olyan éles szemű, mint a fölöttese. Így tehát eléggé megvetően fordult vissza a katonához, s a hangját lehalkítva ezt mondta:

- Az az anabaptista, metodista, zsoltáréneklő, kvéker zsivány ráijesztett a fiúra a pokolbéli lángokról és kénkövekről szóló zagyvaságaival. Bemegyek hozzá, s értelmesen elbeszélgetek vele, hogy felvidítsam.

- Olyat már hallottam, hogy valaki fehér lett a félelemtől - mondta az őrszem meghátrálva és akkorát bámulva, hogy csaknem kiugrott a szeme -, de ez az angol kapitány fekete lett tőle!

Caesar ugyanis, aki már pokolian félt, és Mason halkabb szavait nem tudta elfogni, óvatlanul félretolva egyik füléről a parókát, hogy jobban halljon tökéletesen megfeledkezve arról, hogy a fül színének feltárása egyúttal az álarcos komédia végét jelenti. A katona nem vette le a szemét a fogolyról, s megfigyelte ezt a mozdulatot. Mason is tüstént odanézett; megfeledkezett arról, hogy tapintatosan kellene bánnia egy szerencsétlen tiszttársával, megfeledkezett mindenről, csak arra gondolt, mekkora szégyen érheti a csapatát; így tehát berontott a szobába és torkon ragadta a rémült négert; Caesar ugyanis, amikor bőrének a színét hallotta emlegetni, tisztában volt azzal, hogy leleplezték, s Mason nehéz csizmájának dobbanására nyomban felugrott ültéből, és eszeveszetten menekült az egyik sarokba.

- Ki vagy? - ordította Mason, s minden további kérdésnél is megdöngette a fal szegletét az öreg néger fejével. - Ki az ördög vagy te, és hol van az angol? Beszélj, te viharfelhő! Felelj, te varjú, mert téged kötlek fel a kém bitójára!

Caesar állhatatos maradt. Sem a fenyegetések, sem az ütések nem tudták válaszra bírni, egészen addig, amíg a főhadnagy - támadás érthető hevében - előre nem lendítette súlyos csizmáját, úgyhogy közvetlenül érintkezésbe került a néger legérzékenyebb részével: a sípcsontjával. A legszívtelenebb ember sem kívánhatta volna Caesartól, hogy tovább tűrje a kínokat, s ő azonnal meg is adta magát. Az első szavak, amelyek feltörtek belőle, a következők voltak:

- Jaj! Azt gondolni, nagyságos úr, én nem érezni semmit?

- Az istenfáját! - üvöltötte a főhadnagy. - Hiszen itt van a néger, ez az! Nyomorult! Hol van a gazdád, és ki volt a pap? - E szavak közben meg is mozdult, mintha újabb támadásra készülne, de Caesar hangosan rimánkodott kegyelemért, s megígérte, hogy mindent elmond, amit csak tud.

- Ki volt a pap? - ismételte meg a kérdést Mason; felemelte rettenetes lábát, és ijesztésül a levegőben tartotta.

- Harvey, Harvey! - kiáltotta Caesar, egyik lábáról a másikra szökkenve, mert attól tartott, hogy mind a kettőt bántalom érheti.

- Miféle Harvey, te fekete gazember? - ordította a türelmetlen főhadnagy, miközben a lába most már végképp előrelendült.

- Birch! - visította Caesar térdre rogyva, s fénylő arcán kövér csöppekben peregtek alá a könnyek.

- Harvey Birch! - kiáltotta Mason; eldobta magától a négert és kirohant. - Fegyverbe! Fegyverbe! Ötven guineát kap, aki leteríti a házaló kémet... nincs kegyelem, egyiknek sem! Rajta, rajta! Fegyverbe! Lóra!

Míg a dragonyosok nagy zűrzavarban futottak lovaikhoz, Caesar feltápászkodott arról a helyről, ahová Mason hajította, és vizsgálni kezdte a sebeit. Boldogan állapította meg, hogy a fejére esett, tehát nemesebb szerveinek nem történt semmi bajuk.

Huszonkilencedik fejezet

Gilpin repül, és elrepül
          Paróka és kalap;
Nem tudta, mikor útra kelt,
          Mit hoz reá e nap.

                              Cowper

Azt a félmérföldes utat, amelyen a házaló és az angol kapitány menedékhelyre juthatott, könnyű volt áttekinteni Henry Wharton nem régi börtönének bejáratától, mivel a termőföld síkján haladt a csaknem merőleges hegyek lábáig; itt hirtelen jobb kéz felé kanyarodott, s a Felföld szívébe hatolva már hozzáidomult a természet tagoltságához.

Harvey egy kissé elébe vágott társának, hogy fenntartsa a kettőjük közötti rangkülönbség látszatát, s mivel szerepéhez illően higgadtnak és méltóságteljesnek akart mutatkozni, egyáltalán nem sietett. Jobb oldalt a már említett gyalogezred sátrai állottak, s látszott, ahogy a táborhelyre vigyázó őrszemek kimért léptekkel járkálnak közvetlenül a hegyek tövében.

Henry első gondolata természetszerűleg az volt, hogy a legjobb lesz, ha minél sebesebb vágtára ösztönzi lovát, s egy vakmerő kitöréssel nemcsak a szabadulását biztosítja, hanem egyúttal véget vet a gyötrelmes feszültségnek is. De ahogy előre akart lendülni, a házaló tüstént megakadályozta szándékában.

- Állj! - kiáltotta, ügyesen elzárva Henry elől az utat. - Romlásba akar dönteni mindkettőnket? Maradjon csak hátul, mint egy néger, aki a gazdáját kíséri. Nem látta azokat a telivér paripákat, ahogy felszerszámozva álltak a ház előtt a napsütésben? Mit gondol, meddig bírná a versenyt ez a nyomorult hollandi ló, amelyen ül, ha a virginiaiak üldözőbe vennék? Minden lépés, amit úgy teszünk meg, hogy nem keltjük fel a gyanújukat, egy-egy napot jelent az életünkben. Csak jöjjön utánam lassan, s a világ minden kincséért se nézzen hátra. Ezek olyan ravaszok, mint a rókák, s olyan vérszomjasok, mint a farkasok!

Henry kelletlenül megfékezte türelmetlenségét, és szót fogadott a házaló utasításainak. De izgalmában minduntalan hallani vélte az üldözők hangját; hiába nyugtatta meg Birch, aki néha visszapillantott, mintha a szolgájához intézne egy-két szót, hogy a dragonyosok részéről semmilyen mozgolódás nem észlelhető.

- De előbb-utóbb mégiscsak le fogják leplezni Caesart - mondta Henry. - Nem lenne jobb, ha megsarkantyúznánk a lovainkat, s mire felismernék a vágtatásunk okát, már el is érnénk az erdő kiszögellését?

- Hej, de rosszul ismeri őket, kapitány úr - felelte a házaló. - Egy őrmester e pillanatban is úgy néz utánunk, mintha valamit nem találna rendjén valónak; éles a szeme, s úgy figyel engem, mint az ugrásra készülő tigris. Már akkor is látszott rajta, hogy gyanakszik, amikor a nyergelőbakon álltam. Nem, fogja csak vissza a lovát... most lépésben kell haladnunk egy darabig, mert látom, éppen ráteszi a kezét a nyeregkápára. Ha lóra kap, végünk van. A gyalogosok golyói elől sem menekülhetnénk.

- Most mit csinál? - kérdezte Henry, megmarkolva a gyeplőt, de ugyanakkor odaszorította két sarkát a ló oldalához, hogy szükség esetén azonnal megugrathassa.

- Elfordul a lovától, és másfelé néz; csak lassan... ne olyan gyorsan,.. ne olyan gyorsan. Nézze azt az őrszemet, valamivel előttünk, a mezőn... nagyon is szemmel tart bennünket.

- Bánom is én az őrszemet - mondta Henry türelmetlenül -, úgysem tehet mást, mint hogy lelő... a dragonyosok viszont újra elfoghatnak. Igazán, Harvey, már hallom is a lovakat az úton, a hátunk mögött. Nem lát semmi különöset?

- Hohó! - kiáltotta a házaló. - Igenis, látok valami különöset, ott balra, a bokrok mögött. Forduljon csak arrafelé egy kicsit: igen tanulságos látvány.

Henry kapva kapott az engedélyen, hogy másfelé is nézhet, de mindjárt meg is hűlt benne a vér, mert épp egy akasztófa mellett haladtak el: nyilván az ő kivégzésére készítették. Leplezetlen borzadállyal fordult el a látványtól.

- Íme intő jel, hogy legyünk óvatosak - mondta a házaló, azon a bölcselkedő hangon, amelyet elég gyakran használt.

- Iszonyatos látvány! - kiáltotta Henry, s egy pillanatra eltakarta a szemét, mintha valami szörnyű látomást akarna elhessegetni magától.

A házaló derékból félig hátrafordult, s erőteljes, de keserű és komor hangon mondotta: - Pedig ön egyúttal a lenyugvó napot is láthatja, kapitány úr, s beszívhatja a friss levegőt, amely a hegyek felől árad. Minden lépéssel távolabb kerül attól a gyűlöletes bitófától, s a hegyek minden alaktalan sziklája menedéket kínál önnek, ahová behúzódhatik az ellenség bosszúja elől. De én olyan helyen találkoztam a bitófával, ahonnan nem lehetett elmenekülni. Kétszer is bezárult mögöttem a börtönajtó, s én vasra verve, láncra fűzve gyötrődtem éjszakákon át, rettegve a virradattól, amely szégyenletes halálomnak lesz a tanúja. Tagjaimat, amelyekről már azt hittem, hogy teljesen kiszáradtak, elborította a verejték; s ha a vasrácsos szellőzőlyukhoz merészkedtem, hogy egy pillantást vessek a mosolygó természetre, amelyben Isten legalantasabb teremtménye is gyönyörködhetik, a bitófa meredt elém, mint a haldokló ember rossz lelkiismerete. Négyszer voltam már a hatalmukban, a mostani esetet nem is számítva, s két ízben azt hittem, hogy csakugyan ütött az órám. A halál még a legszerencsésebb körülmények között is borzalmas, kapitány úr; de ha valaki egyedül tölti utolsó pillanatait, és senki sem szánakozik rajta... ha tudja, hogy a közelében még csak nem is gondol rá senki, s nem fogja fel, mit jelent neki a búcsú minden földi dologtól... ha arra kell gondolnia, hogy néhány óra múlva kivezetik a homályból, amelyet már-már megszeretett, ki a napfényre, ahol úgy szegeződik majd rá a sokaság pillantása, mint egy vadállatra... az rosszabb a halálnál, kapitány úr!

Henry megdöbbenve hallgatta társát, aki egészen szokatlan hévvel beszélt; mindketten szinte megfeledkeztek a veszélyről és álöltözékükről.

- Hát csakugyan ilyen közel állott a halálhoz?

- Tán nem én vagyok immár három éve e hegyek legfőbb üldözött vadja? - folytatta Harvey. - Egyszer már oda is vezettek a bitó alá, s csak a királyi csapatok váratlan támadásának köszönhetem, hogy megmenekültem. Ha egy negyedórával később érkeznek, én már nem vagyok életben. Ott álltam, érzéketlen férfiak s bámészkodó asszonyok és gyermekek között, mint egy szörnyeteg, aki csak átkot érdemel. Ha imádkozni akartam Istenhez, bűneim lajstromát harsogták a fülembe, s amikor körülnéztem, hogy talán mégiscsak találok abban a tömegben egyetlen arcot, amely szánakozva néz felém, egyet sem találtam... egyetlenegyet sem; mindenki csak átkozott, átkozta a hitvány férget, aki képes volt aranyért eladni a hazáját. A nap mintha fényesebben ragyogott volna, mint máskor... de hiszen utoljára látom! A mezők derűsen zöldelltek a szemem előtt, s mindez olyan volt, mintha a mennyország leköltözött volna erre a világra. Ó, milyen édesnek éreztem az életet abban a pillanatban! Rettentő óra volt, kapitány úr, ilyet ön sohasem tapasztalt. Önnek együttérző barátai vannak, de én tudtam, hogy a halálomat csak az apám fogja meggyászolni, ha majd tudomást szerez róla; mellettem nem volt szánalom, vigasz, megnyugtatás. Azt hittem, még Ő is megfeledkezett arról, hogy a világon vagyok.

- Harvey! Úgy érezte, hogy még Isten is megfeledkezett magáról?

- Isten sohasem hagyja el szolgáit - felelte Birch tisztelettudóan, ezúttal őszintén adva hangot annak a hitének, amelyet eddig csak megjátszott.

- Hát akkor ki az az Ő?

A házaló hirtelen kihúzta magát a nyeregben, s ismét felvette a szerepéhez illő merev, feszes tartást. Arcáról eltűnt a lángolás, amely néhány percig kigyúlt rajta, s Harvey, ünnepélyes és ájtatos képpel így szólt, mintha egy négerhez beszélne:

- A mennyekben nincs különbség az emberi bőr színe között, testvérem; tudd meg hát, hogy drága kincset hordozol magadban, amelyről majdan számot kell adnod... - azután hirtelen lehalkította hangját: - Ez volt az utolsó őrszem az út közelében; ne nézzen hátra, ha kedves az élete.

Henry megértette, s azonnal visszazökkent abba az alázatos tartásba, amelyet szerepe megkövetelt. A tulajdon életét fenyegető veszélyre gondolva hirtelen megfeledkezett a házaló érthetetlen indulatairól, s válságos helyzetének tudatával együtt minden aggodalma is nyomban visszatért.

- Mit lát, Harvey? - kiáltotta, észrevéve, hogy a házaló borús tekintettel pillant vissza a ház felé, ahonnan elindultak. - Mit lát a háznál?

- Olyasmit, ami egyikünknek sem ígér semmi jót - felelte az állelkész. - Vesse le az álarcát és a parókáját; néhány pillanat, és szüksége lesz minden erejére; dobja csak le az útra: előttünk senki sincs, akitől rettegnénk, de hátulról nemsokára szörnyű üldözőket kapunk!

- Akkor rajta - kiáltotta a kapitány gyorsan megszabadulva álöltözetének különböző darabjaitól -, használja ki az egérutat, amennyire csak lehet. Még egy teljes negyed mérföld van a kanyarig; vágjunk neki, de azonnal!

- Ne veszítse el a hidegvérét; igaz, riadót fújtak, de tiszt nélkül nem fognak lóra ülni, csak ha látják, hogy menekülünk... most már jön, az istállók felé megy; ügessen szaporábban; egy tucatnyi dragonyos nyeregben ül, de a tiszt még vár, meghúzza a hevedert; azt remélik, hogy nem vesszük észre a hajsza megindítását; a tiszt is lovon ül már; most aztán rajta, kapitány úr, ahogy csak bírja, s maradjon a sarkomban. Ha elszakad tőlem, vége van!

Nem kellett kétszer mondania. Abban a pillanatban, hogy Harvey előrelendült, Wharton kapitány már ott is volt közvetlenül mögötte, s igyekezett a lehető legsebesebb vágtára kényszeríteni a nyomorúságos jószágot, amelyen lovagolt. Birch maga választotta ki a lovát; igaz nem lehetett összehasonlítani a dragonyosok jól táplált telivérjeivel, de azt a kis pónit, amelyet Caesar Thomson számára elég jónak találtak, mégis felülmúlta. A kapitánynak néhány ugrás múlva tapasztalnia kellett, hogy társa már jóval előtte jár, az ellenség viszont gyorsan közeledik. Azzal a hirtelen rémülettel, amely veszélyben mindig elfogja az embert, ha magára marad, Henry utána kiáltott a házalónak, hogy ne hagyja el. Harvey azonnal lassított, s maga mellé engedte társát. Háromszögletű kalapja és parókája már a vágta első pillanatában leröpült a fejéről; álöltözetének ezt a módosulását, ha annak nevezhetjük, a dragonyosok is észrevették, s harsányan felsüvöltöttek; a szökevények úgy érezték, mintha a fülükbe ordítana valaki, olyan hangos volt a kiáltás, és oly csekély a köztük levő távolság.

- Nem lenne jobb, ha itt hagynánk a lovakat, s balra, a mezőn át futnánk a hegyek felé? - kérdezte Henry. - Üldözőinknek meg kell torpanniuk a kerítés előtt.

- Az az út a bitófához vezet - mondta a házaló. - A dragonyosok sokkal gyorsabbak nálunk, s annyit se törődnének a kerítéssel, mint mi ezzel a kerékvágással; de még egy negyed mérföld sincsen a kanyarig, s az erdő széle mögött kettéágazik az út. Ott meg kell állniuk, amíg rátalálnak a nyomunkra, addig megint időt nyerhetünk.

- De ez a nyomorúságos jószág máris kimerült - kiáltotta Henry, a kantárszárral csapkodva lovát, miközben Harvey is a segítségére sietett egy nehéz lovaglókorbáccsal. - Még egy fél mérföld... de annyit se fog kibírni.

- Egy negyed mérföld is elég; untig elegendő - felelte a házaló. - Még egy negyed mérföld, és meg vagyunk mentve, ha követi az utasításaimat.

Henry valamelyest megnyugodott Birch higgadt és bizakodó hangjától, s többé nem szólt, csak a lovát hajszolta. Néhány perc múlva odaértek a kanyarhoz, s befordulva az alacsony bokrok mellett, egy pillanatra meglátták üldözőik széthúzott vonalát az úton. Mason és az őrmester, akik a legjobb lovakon ültek, már sokkal közelebb voltak az üldözöttekhez, mint ahogy akár a házaló is gondolta volna.

A hegyek lábánál, s még tovább is, az itt kezdődő sötét völgynek egy részében, sűrű bozóttá nőttek össze a csemeték, míg a nagyobb törzseket már kivágták tűzifának. E menedék láttára Henry ismét azt ajánlotta a házalónak, hogy szálljanak le, és vessék be magukat az erdőbe; de kérése megint csak határozott visszautasításra talált. A fentebb említett két út igen éles szögben találkozott egymással, nem messzire a kanyartól, s mindkettő girbe-görbén haladt, úgyhogy egyszerre csak nagyon keveset lehetett áttekinteni akár az egyikből, akár a másikból. A házaló a bal felé vezető utat választotta, de csak egy pillanatig haladt rajta; amikor egy helyen valamelyest megnyílt a bozót, nyomban befordult és átvágott a jobboldali útra, amely egy meredek lejtőn vezetett felfelé. Ennek a fortélynak köszönhették az életüket. A dragonyosok nem sokat tétováztak az útelágazódásnál, s a szökevények után eredtek, de túlhaladtak azon a ponton, ahol ezek letértek az útról, s csak akkor vették észre, hogy a nyom megszakad. Henry és a házaló jól hallotta, miközben fújtató, elcsigázott lovaik felfelé kaptattak az úton, hogyan figyelmeztetik egymást a dragonyosok a helyes irányra. A kapitány megint úgy vélte, hogy jobb lenne otthagyni a lovakat, és berohanni a sűrűbe.

- Nem, még nem - felelte halkan Birch. - A dombtető után éppoly meredeken ereszkedik alá az út, mint ahogy felkapaszkodott; előbb hadd érjük el a csúcsot. - Közben oda is értek, leugrottak lovaikról, s Henry berohant a sűrű bokrok közé, amelyek jó darabon eltakarták alattuk a hegyoldalt. Harvey még ott maradt egy pillanatig, korbácsával, derekas ütést mért mindkét lóra, úgyhogy ezek hanyatt-homlok megindultak lefelé a magaslat túlsó oldalán - aztán ő is követte a fiatalember példáját.

Birch valamivel óvatosabban nyomult be a bozótba, s amennyire csak lehetett, vigyázott rá, hogy az ágak ne recsegjenek és ropogjanak. Abban a pillanatban, amikor alakja végképp eltűnt, egy dragonyos bukkant fel a meredek úton, s a csúcsra érve elkiáltotta magát:

- Éppen most fordult be az egyik lovuk a hegyoldalon!

- Tovább, fiúk, előre! - süvítette Mason. - Az angolt élve fogjátok el, de a házalót hasítsátok ketté, hogy aztán ne legyen vele több dolgunk.

Henry összerezzent e kiáltás hallatára, s érezte, hogy társa keményen megmarkolja a karját. Ugyanakkor egy tucatnyi lovas vágtatott el mellettük roppant lendülettel és villámsebesen: nyilvánvaló volt, hogy a szökevények kimerült lovai már nem sokáig győzték volna a versenyt.

- No - mondta a házaló, miután kibújt rejtekéből, hogy körülnézzen, s egy pillanatig feszülten figyelt -, most minden lépésük kétszeres nyereség lesz, mert mi felfelé megyünk, ők pedig lefelé. Indulhatunk.

- S ha utánunk jönnek és körülveszik a hegyet? - kérdezte Henry, miközben felállt és követte társát, aki nagy üggyel-bajjal, de mégis gyorsan nyomult előre. - Ne feledje, hogy lábuk is van, nemcsak lovuk, s ha bekerítenek, éhen halunk itt a hegyekben.

- Ne féljen semmit, kapitány úr - felelte magabiztosan a házaló. - Ezt a hegyet magam se szívesen választanám tanyául, de a szükség meglehetősen ügyes útikalauzt faragott belőlem. Olyan helyre vezetem önt, hogy nincs az a teremtett lélek, aki oda követni merné. Nézze, a nap máris lenyugszik a nyugati hegyek csúcs mögött, s jó két óra is beletelik, amíg felkel a hold. Mit gondol, ha elég messzire megyünk, ki jönne utánunk egy novemberi éjszakán, e sziklák és szakadékok között?

- Figyeljen! - kiáltotta Henry. - A dragonyosok már szólongatják egymást: észrevették az eltűnésünket.

- Jöjjön ide ehhez a sziklához, innen megláthatja őket - mondta Harvey és kényelmesen letelepedett pihenni. - Csak nyugodtan... az se baj, ha ők meglátnak minket... nézze, mifelénk mutogatnak. No tessék! Az egyik elsütötte a pisztolyát, de ilyen messzire még a muskétagolyó sem röpül.

- Üldözni fognak! - kiáltotta a türelmetlen Henry. - Gyerünk innen.

- Eszük ágában sincs - felelte a házaló, s mivel éppen ott, ahol ült, hegyitea cserjék kapaszkodtak a vékony talajrétegbe, néhány bogyót szedett róluk, és végtelen nyugalommal rágcsálni kezdte őket, levelestől, hogy felfrissítse a száját. - Ugyan meddig jutnának itt a nehéz csizmáikban, sarkantyúsan, hosszú kardokkal? Nem, nem... az lehet, hogy visszamennek és gyalogosokat küldenek utánunk, de a lovasok mindig iszonyodva és rettegve járnak ezekben a szorosokban, ha ugyan ki nem pottyannak a nyeregből. De most már indulhatunk kapitány úr; kövessen: fáradságos út vár ránk, de olyan helyre viszem, ahová ma éjszaka senki se fog utánunk merészkedni.

Ezzel mindketten felálltak, s csakhamar el is tűntek a hegy sziklái és barlangjai között.

A házaló jól számított. Mason és katonái lerobogtak a hegyről, abban a hiszemben, hogy a szökevényeket üldözik, de a sík terepre érve csak két gazdátlan lovat találtak. Némi időt vesztettek azzal is, hogy átkutatták az erdő szélét, s olyan csapást kerestek, amelyen a lovak továbbjuthatnának; végül az egyik katona meglátta Henryt és a házalót a fentebb említett sziklán.

- Megugrott - morogta Mason, dühös pillantást lövellve Harvey felé -, megugrott, és oda a becsületünk. Szavamra, Washington soha többé nem bízza ránk egy gyanús alak őrizetét, ha tűrjük, hogy a gazfickó így csúfot űzzön a csapatunkból; s ott ül az angol is, nyájasan mosolyogva reánk! Szinte látom. Jó, jó, fiam, most kényelmesen csücsülsz, az biztos, és valamivel jobb dolgod van, mintha a levegőben táncolnál; de még nem érted el a Harlem folyó nyugati partját, s még lesz velem egy kis dolgod, mielőtt elmesélhetnéd Sir Henrynek, amit láttál, vagy ne legyen többé katona a nevem.

- Lőjek oda, hogy elijesszem a házalót? - kérdezte az egyik dragonyos, kihúzva pisztolyát a nyeregtáskából.

- Lőhetsz, s felriaszthatod a madarakat... hadd lássuk, tudnak-e röpülni. - A katona tüzelt, s Mason így folytatta: - Bizisten, azt hiszem, a zsiványok kinevetnek bennünket. De indulás hazafelé, különben még köveket is gurítanak mindjárt a fejünkre, s aztán az angol újságok szétkürtölik, hogy két királyhű egyén megfutamított egy lázadó ezredet. Ennél nagyobb hazugságokat is olvastam már bennük.

A dragonyosok mogorván követték tisztjüket, aki megindult a körlet felé, azon tűnődve, hogy mi a leghelyesebb teendő ebben a dilemmában. Már beesteledett, amikor visszatértek a házhoz; a bejárat előtt igen sok tiszt és közkatona tolongott, s a legvalószínűtlenebbül eltúlzott történeteket mesélték, illetve hallgatták, a kém szökéséről. A kudarcot vallott dragonyosok elkeseredve, csalódottan közölték bosszantó híreiket, s a legtöbb tiszt Mason köré gyűlt, hogy megtanácskozza a tennivalókat. Miss Peyton és Frances lélegzetvisszafojtva s észrevétlenül hallgatta minden szavukat a fejük fölötti szoba ablakából.

- Valamit tenni kell, mégpedig késedelem nélkül - mondta a ház előtt táborozó ezred parancsnoka. - Ennek az angol tisztnek minden bizonnyal szerepe volt abban a súlyos csapásban, amelyet nemrég irányozott felénk az ellenség; s azonkívül a becsületünk forog kockán, ha szökni hagyjuk.

- Fésüljük át az erdőt! - kiáltották egyszerre többen is. - Reggelre elcsípjük mindkettőjüket.

- Csak lassan, uraim - felelte az ezredes. - Napszállta után senki se merészkedhetik a hegyek közé, ha nem járatos a szorosokban. Itt csak a lovasság segíthet, és azt hiszem, Mason főhadnagy úr nem szívesen kelne útra az őrnagyának parancsai nélkül.

- Természetesen nem - mondta a főhadnagy, komoran megrázva a fejét -, ha csak ön nem vállalja a felelősséget, és parancsot nem ad az indulásra; de Dunwoodie őrnagy két órán belül itt lesz, s még napkelte előtt riaszthatjuk a hegy túlsó oldalát; így azután ha őrjáratokat küldünk ki az egyik folyótól a másikig és jutalmat ígérünk a helyi lakosságnak, semmiképpen sem szökhetnek meg, persze csak akkor, ha nem sikerül csatlakozniuk ahhoz az alakulathoz, amely állítólag a Hudsonön nyomul felfelé.

- Nagyon is kézenfekvő a terv - kiáltotta az ezredes -, és feltétlenül sikerrel fog járni; de küldjünk egy futárt Dunwoodie-hoz, különben még elvesztegeti az idejét a révnél, s akkor már késő lesz; noha bizonyos, hogy a szökevények ma éjszaka még semmiképpen sem hagyják el a hegyeket.

Mason egyetértett ezzel, s nyomban futárt menesztettek Dunwoodie-hoz, közölve, hogy Henry megszökött, s hogy az őrnagy jelenlétére feltétlenül szükség van az üldözés folytatása érdekében. Ezek után a tisztek különváltak.

Amikor Miss Peyton és unokahúga tudomást szerzett Wharton kapitány szökéséről, az első pillanatban nem akartak hinni a fülüknek. Annyira meg voltak győződve Dunwoodie küldetésének sikeréről, hogy végtelenül elhamarkodottnak találták Henry eljárását; most azonban már nem lehetett segíteni a dolgon. A tisztek beszélgetését hallgatva mindketten rádöbbentek, mennyivel veszélyesebb lenne Henry helyzete, ha ismét elfognák, és rettegve gondoltak arra, hogy mekkora erőfeszítések történnek majd ennek érdekében. Miss Peyton azzal próbálta vigasztalni önmagát és unokahúgát, hogy a szökevények bizonyára lankadatlanul folytatják útjukat, s el is fogják érni a semleges területet, mielőtt még a lovasok szétvihetnék a szökés hírét. A legtöbb reményt Dunwoodie távollétéből merítette, s az egyszerű gondolkodású hölgy máris valamiféle tervet próbált kovácsolni, amellyel visszatarthatná rokonát, hogy unokaöccse azalatt egérutat nyerjen. Frances azonban egyáltalán nem így képzelte a dolgot. Most már nem kételkedhetett abban, hogy az az alak, amelyet a hegyen látott, Birch volt, a házaló pedig nyilván a titokzatos kunyhóba viszi Henry-t, s nem menekül vele tovább az angol csapatok felé.

Frances és nagynénje hosszú és heves vitát folytatott erről a kérdésről; végül a derék vénkisasszony, ha vonakodva is, de elfogadta a leány érvelését - karjaiba zárta Francest, megcsókolta fagyos arcát, áldását adta rá, és beleegyezett, hogy a testvéri szeretettől vezérelve útnak induljon.

Harmincadik fejezet

Magam vagyok, tovább megyek;
          Lassan s erőtlenül,
De mérhetetlen rengeteg
          Vesz mindenütt körül.

                              Goldsmith

Már leszállt a sötét és hűvös este, amikor Frances Wharton dobogó szívvel, de könnyű léptekkel átvágott a kis kerten, fivérének nem régi börtöne mögött, s megindult a hegy felé, amelyen előzőleg a házalót vélte felfedezni. Az idő még nem járt későre, de a novemberi esti sötétség és komorság minden bizonnyal elrémítette és visszafordulásra késztette volna a leányt, ha nem érzi ilyen fontosnak az útját, így azonban gondolkodás nélkül sietett tovább, nem törődve semmilyen akadállyal, s egy lélegzetvételnyi pillantásra sem állt meg, amíg fele úton nem járt a szikla felé, amelyen Birch aznap reggel felbukkant.

Egy nép civilizált mivoltának legbiztosabb fokmérője a nőkkel szemben tanúsított magatartás; s ebben a vonatkozásban kétségkívül az amerikaiak viszik el a pálmát. Míg a mezőn sietett előre, Frances nem nagyon félt a csendes és fegyelmezett katonáktól, akik éppen szemközt, az országút mellett fogyasztották vacsorájukat. A honfitársai voltak, keletről való milicisták, s Frances tudta, hogy mindenképpen tisztelni fogják benne a nőt; a délvidékről származó, könnyelmű és vad lovasokban már kevésbé bízott. A csakugyan amerikai katonák nagyon ritkán követtek el bármilyen jellegű gaztettet, de a végtelenül érzékeny leány még a kínos helyzetek látszatától is irtózott. Amikor tehát meghallotta, hogy lassan poroszkálva egy lovas közeledik az úton, félénken bebújt egy kis ligetbe, amely a közeli dombocska oldalából fakadó forrást vette körül. Az őrszem, mert az volt, nem vette észre a leányt, aki ruházatával is igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni; halkan dudorászva elhaladt mellette, s talán egy másik szép leányra gondolt, akit a Potomac partján hagyott.

Frances izgatottan figyelte a távolodó lódobogást, s amikor végül csend lett, kimerészkedett rejtekhelyéről és tovább ment a nyílt mezőn, majd a sötét és kietlen tájtól visszariadva megállt, hogy végiggondolja, mire is vállalkozott.

Köpenyének csuklyáját hátratolta, s egy fának támaszkodva nézett a hegy felé, ahová igyekezett. Ez a hegy óriási gúlaként nőtt ki a síkságból, s most csak a körvonalai látszottak. Csúcsa alig sejthetően rajzolódott ki a világosabb felhők hátterén; egy-egy pillanatra néhány csillag bukkant fel körülötte, majd fokozatosan elhomályosult a lebegő párában, amelyet jóval a felhők alatt kergetett a szél. Frances hasztalanul meresztette a szemét a hegy felé, valami bátorító fénypontot kutatva; mégis valószínűnek tartotta, hogy Henry és a házaló ott akarják tölteni az éjszakát, vélt biztonságuk tudatában. Még fülében csengett az az alapos és érzése szerinti hidegvérű terv, amelyet a tiszt a szökevények elfogatása érdekében javasolt, s ez arra késztette, hogy tovább menjen; másrészt a környék elhagyatottsága, az éjszaka, a veszedelmes hegyi kapaszkodó s az a lehetőség, hogy nem is találja meg a kunyhót, vagy ami még rosszabb, hogy ismeretlen és rosszindulatú embereket talál benne - mindez visszariasztotta.

A sűrűsödő homály mindinkább elnyelte a tárgyakat, s a felhők is egyre sötétebben tömörültek a hegy mögött, úgyhogy ennek körvonalai végül teljesen feloldódtak. Frances elsimította halántékáról dús fürtjeit, hogy semmi se zavarja a látását, de a hegy roppant tömege végképp eltűnt a szeme elől. Végül mégis sikerült valami halvány és pislákoló világosságot felfedeznie abban az irányban, ahol az épületet sejtette, s a fény derengéséből arra következtethetett, hogy odafent tüzet raktak. A káprázat azonban csakhamar véget ért: a láthatár ismét kitisztult, s az esthajnalcsillag bukkant elő, mintegy győztesen a felhőkkel vívott élet-halál küzdelem után. Frances most ismét látta a hegyet, balra a ragyogó csillagtól; egyszerre csak lágy fény hullott a csúcson szétszórt fantasztikus tölgyekre, fokozatosan lesiklott a lejtőn, s végül a hegy egész tömegét elárasztották a felkelő hold sugarai. Hősnőnk előtt a síkság széles sávja is megvilágosodott e barátságos fénytől, amelynek a segítsége nélkül egy lépést sem tehetett volna előre, de még így sem tudta rászánni magát, hogy továbbmenjen. Most már látta ugyan a célt, de látta az akadályokat is, amelyeket addig le kell győznie.

Frances, akit egyrészt visszariasztott a női félénkség, valamint tapasztalatlanságának a tudata, másrészt előre hajtott az a szándék, hogy mindenáron megmenti bátyját, gyötrelmes bizonytalanságában kelet felé fordult, a felhőket fürkészve, amelyek bármely pillanatban ismét sűrű homályba burkolhattak mindent. Ha vipera csípi meg, akkor sem ugorhatott volna el sebesebben attól a tárgytól, amelynek eddig támaszkodott, s amelyet csak most vett szemügyre. A két egyenes pózna, felül a keresztgerenda s lent a durván ácsolt emelvény mindent elárult erről az alkotmányról; még a kötél is ott volt, egy vaskampóra akasztva, s ide-oda himbálódzott az éjszakai szellőben. Frances nem tétovázott tovább, inkább repülve, semmint futva vágott át a mezőn, s hamarosan odaért a szikla tövéhez, abban a reményben, hogy majd csak talál valami ösvényt, amely a csúcsra vezet. Itt meg kellett pihennie, hogy lélegzethez jusson, s közben szemügyre vette a terepet. A hegy oldala igen meredek volt, de a kiugró sziklák s a fák között Frances csakhamar észrevett egy kanyargós juh-ösvényt, amely lényegesen megkönnyítette a felkapaszkodást. Miután egy rettegő pillantást vetett hátra, az elszánt leány megindult az ösvényen. Nemes szándéka megkettőzte fiatal erejét, rugalmas léptekkel haladt felfelé, s nemsokára ki is ért az erdőből egy kevésbé lejtős, emberkéz alkotta tisztásra, amelyet nyilván termőfölddé akartak változtatni. A háború vagy a meddő talaj azonban arra kényszerítette az erdőirtókat, hogy lemondjanak a vadonnal szemben elért sikereikről, s máris mindent benőttek a bokrok és a tüskék, mintha az eke sohasem szántotta volna fel a földet, amelyből táplálékukat kapták.

Az emberi munkának ezek a halvány nyomai felbátorították Francest: megújult reménnyel indult tovább a szelíd emelkedőn. Az ösvény itt olyan sok részre szakadt, hogy hiábavaló lett volna kipróbálni minden kanyargós elágazódást, így hát letért róla, s toronyiránt vágott neki a csúcsnak. A tisztás csakhamar elmaradt, s a hegy szakadékos oldalába kapaszkodva újabb fák és sziklák bukkantak fel, hogy nehezebbé tegyék a járást. Néha még odalátszott a tisztás peremén kanyargó ösvény, el-eltűnve a fű és a növényzet foltjai között, de nem lehetett megállapítani, hogy felfelé vezet-e valahol. A tüskén néhol juhszőr pamatok libegtek, elárulva az ösvény eredetét, s Frances jól sejtette hogy azok számára, akik a hegyen szoktak járni, nyilván ezek a csapások szolgáltatják a legkevésbé fáradságos utat. A fáradt leány ismét leült pihenni és gondolkodni egy kőre: a felhők fátylától megszabadult hold a legszelídebb színekkel vonta be a lábainál elterülő tájat.

Közvetlenül alatta a milícia fehér sátrai látszottak, szabályos sorokban. Miss Peyton ablaka világos volt, s Frances könnyen elképzelhette, hogy a néni ott áll, rettegő aggodalmaktól gyötörve fürkészi a hegyoldalt. Az istállóudvaron, ahol, mint tudta, a dragonyosok lovait helyezték el, lámpások fénye imbolygott; Frances úgy gondolta, hogy éjszakai útjukra készülődnek - azonnal felpattant és továbbment.

Hősnőnk előtt még több mint negyed mérföldes út állt, bár a hegy magasságának kétharmad részén már túljutott. Innen azonban sem ösvény, sem másféle útbaigazító jel nem vezette tovább. Szerencsére Frances tudta, hogy a hegy kúp alakú, mint annak a hegyláncnak a legtöbb tagja, ha tehát egyenesen kapaszkodik felfelé, végül is eléri a kunyhót, amely úgyszólván a csúcsra volt függesztve. Csaknem egy óra hosszat küszködött a különböző akadályokkal, ereje többször is elhagyta, s nemegyszer a lezuhanás veszélye fenyegette, de végül mégis sikerült feljutnia a hegytető csekély kiterjedésű síkjára.

A törékeny leány, aki nem volt hozzászokva az efféle erőfeszítésekhez, kimerülten roskadt le egy sziklára, hogy testileg s lelkileg megpihenjen a közelgő találkozás előtt. Néhány pillanat múlva már elég erősnek érezte magát, s keresni kezdte a kunyhót. A szomszédos hegyek tisztán kirajzolódtak a holdfényben, s Frances-nek sikerült meglátnia az országutat, amely a síkságról a hegyek közé vezetett. Szemmel követve az út vonalát, csakhamar felfedezte azt a pontot, ahonnan először látta a titokzatos építményt, s tudta, hogy a kunyhónak e ponttal közvetlenül szemben kell állnia.

A viharvert és göcsörtös tölgyek lombtalan ágai között halkan fújdogált az éjszakai szellő, miközben Frances könnyű léptekkel, a száraz leveleket szinte meg sem roppantva elindult arrafelé, ahol számítása szerint a kunyhónak lennie kellett, de ott semmifajta hajlékot nem talált. Hiába vizsgálta meg a sziklák minden bemélyedését, hiába kutatott át a csúcson is minden talpalatnyi helyet. Kunyhónak vagy bármilyen más emberi településnek még a nyoma sem látszott. A dobogó szívű leány megrémült az egyedülléttől, s egy kiugró szikla pereméhez közeledve előrehajolt, hogy ismét lássa a völgybeli mozgást, amikor egy éles fénysugár hirtelen elvakította, s ugyanakkor forró levegőhullám csapta meg. Amint magához tért meglepetéséből, Frances lenézett a sziklapárkány alá, s rögtön felismerte, hogy közvetlenül a kunyhó fölött áll. Az építmény tetejébe vágott nyíláson keresztül füst szállt felfelé, s ahogy eloszlott, Frances láthatta odalent a durva kőkandallóban pattogó vidám tüzet. A kunyhó elejéhez egy kanyargó ösvény vezetett, megkerülve azt a sziklát, amelyen Frances állt, s a leány nyomban meg is indult a bejárat felé.

E különös épület, ha ugyan annak nevezhetjük, három oldalt rönkökből állt, amelyeket vízszintesen fektettek egymásra, ember nagyságúnál valamivel magasabb falakat készítve belőlük; a negyedik oldalt a szikla alkotta, amelynek a kunyhó támaszkodott. Teteje fakéregből készült, amelyet hosszú csíkokban helyeztek el a sziklától egészen az ereszig; a rönkök közötti réseket agyaggal tömték be, de ez már sok helyütt kihullott, s helyette száraz levelek zárták ki a szelet. Egyetlen, négyrészes ablaka a bejárati oldalon nyílott, s ezt is deszkatábla takarta, hogy semmi se szűrődjék ki a tűzfényből. Frances elnézte egy ideig ezt a különös módon épült rejtekhelyet - mert jól tudta, hogy az - majd egy hasadékhoz hajolt, hogy szemügyre vegye a belsejét is. Se lámpa, se gyertya nem égett odabent, de a száraz fából rakott tűz lángjánál olvasni is lehetett. Az egyik sarokban egy szalmaágy látszott, rajta hanyagul odavetve két pokróc, amelyet nyilván meg se mozdítottak, mióta az ágy tulajdonosa felkelt. A rönkök s a szikla hasadékaiba erősített kampókról különböző ruhadarabok lógtak: minden életkor vagy társadalmi réteg s mindkét nem megtalálhatta a magáét. Angol és amerikai uniformisok találkoztak itt békés egyetértésben, s az egyik kampón, egy berizsporozott paróka függött; egyszóval, annyi volt a ruha, s olyan sokféle, mintha egy egész egyházközség járna ide öltözködni.

A sziklafal mentén az egyik sarokban, szemközt a másik sarokban égő tűzzel, egy nyitott pohárszék látszott, s benne egy-két tányér, egy korsó, valamint húsmaradékok. A tűz előtt egy durva deszkából ácsolt, egyik lábára sántító asztal állt; még egy zsámoly s néhány főzőszerszám egészítette ki a berendezést. Az asztalon egy csukott könyv feküdt: méreteiről és alakjáról ítélve a biblia lehetett. De Frances érdeklődését legfőként egy ember vonta magára. A zsámolyon ült, kezére támasztva fejét, úgyhogy arcát nem lehetett megfigyelni, s elmerülten tanulmányozott valami iratokat. Az asztalon két különleges és gazdag díszítésű lovas pisztoly hevert, s a gentleman a térde között tartotta remekművű kardját, hüvelyestől, a markolaton nyugvó kezét. Ez az úriember jóval magasabbnak és erősebbnek látszott akár Harveynál akár Henrynél, de azonkívül az öltözete is elárulta, hogy nem ő az, akit Frances keres. Nyakig begombolt, szoros felsőkabátja a térdénél szétvált, a leány tehát megállapíthatta, hogy bőrnadrágot és sarkantyús katonacsizmát visel. Haja, amelyet teljesen kifésült a homlokából, a kor szokása szerint bőségesen be volt hintve rizsporral. Kerek kalapja a kunyhó padlójául szolgáló köveken hevert, talán azért, hogy helyet adjon egy hatalmas térképnek, amely a többi irattal együtt elbontotta az asztalt.

Frances mélységesen megdöbbent ettől a látványtól. Miután a titokzatos hegyi alakot a házalóval azonosította, majd arról is tudomást szerzett, milyen szerepe van Birchnek a halálra ítélt Henry megszöktetésében, szentül hitte, hogy mindkettőjüket itt fogja találni - s íme helyüket egy idegen foglalja el. A leány feszülten figyelt a hasadékon keresztül; nem tudta, visszavonuljon-e vagy pedig várjon, hátha mégis találkozhatik Henryvel; ekkor az idegen megmozdult, feltakarva tűnődő arcát, s Frances azonnal ráismert Harper jóindulatú és markáns, de nyugodt vonásaira.

Mindaz, amit Dunwoodie Harper hatalmáról és jóindulatáról mondott; mindaz, amit maga Harper ígért meg Henrynek, s mindaz a bizalom, amelyet méltóságteljes és atyai viselkedése keltett, most hirtelen eszébe jutott Frances-nek - feltépte a kunyhó ajtaját, az idegen lába elé roskadt, átölelte a térdét, s ezt kiáltotta:

- Mentse meg... mentse meg... mentse meg a fivéremet... jusson eszébe, amit ígért, s mentse meg!

Harper rögtön felállt az ajtónyílásra, és jobb keze megmozdult a pisztolyok felé, de még hozzájuk sem ért, s máris erőt vett magán. Felemelte Frances arcáról a köpeny ráborult csuklyáját, s egy kissé megdöbbenve így kiáltott fel:

- Miss Wharton! De nincs egyedül, ugyebár?

- Rajtam kívül nincs itt senki, csak ön és az Isten; s az ő szent nevére kérem, jusson eszébe, amit ígért, és mentse meg a fivéremet!

Harper gyengéden felsegítette a térdelő leányt s leültette a zsámolyra; közben arra kérte, nyugodjék meg, és mondja el, hogyan s miért jött ide. Frances azonnal szót fogadott, s a maga ártatlan módján közölte, miféle meggondolások késztették arra, hogy ilyen órában és egyedül keresse fel ezt az elhagyatott helyet.

A rendkívül fegyelmezett Harper arcáról mindig is nehezen lehetett leolvasni a gondolatait, de most valami fény gyulladt figyelmes szemében, s vonásainak keménysége megenyhült egy kissé, miközben az aggódó leány sietve előadta mondanivalóját. Henry szökésének és a hegyek közé menekülésének történetét láthatólag mélységes érdeklődéssel hallgatta, s azután is mindvégig lerítt róla az őszinte jóindulat. Frances-nek az az aggodalma, hogy fivére talán még így sem éri el idejében a hegyek túlsó oldalát, szemmel láthatólag nagy hatást tett rá, mert, amikor a leány elhallgatott, ő némán járkálni kezdett a kunyhóban.

Frances zavarban volt, öntudatlanul babrált az egyik pisztoly agyával, s a félelemtől sápadt arca lassanként kipirult, amikor rövid hallgatás után még ezeket tette hozzá a mondottakhoz:

- Igaz, sokat várhatunk Dunwoodie őrnagy barátságától, de ő olyan kényes a becsületére, hogy... visszafojtja a... az érzéseit... irántunk való jóindulatát... bizonyára kötelességének érzi majd, hogy ismét elfogja a fivéremet. Különben is, ő úgy gondolja, hogy ezzel nem sodorná veszélybe Henryt, mert feltétlenül bízik az ön segítségében.

- Az enyémben?! - kérdezte Harper, s meglepődve felnézett.

- Igen, az ön segítségében. Amikor elmondtuk neki, milyen nyájasan beszélt ön velünk. Dunwoodie azonnal kijelentette, hogy önnek hatalmában áll kieszközölni Henry felmentését, s ha megígérte, ki is fogja eszközölni.

- Többet nem mondott? - kérdezte Harper, aki most egy kissé nyugtalannak látszott.

- Semmi egyebet, csak ismételten bizonygatta, hogy Henry meg van mentve; e pillanatban pedig éppen önt keresi.

- Miss Wharton, most már hiába is tagadnám, hogy nem jelentéktelen szerepet játszom az Anglia és Amerika között dúló szerencsétlen viszályban. Fivére csak azért szökhetett meg ma este, mert tudomásom van az ártatlanságáról, s mert nem felejtettem el adott szavamat. Dunwoodie őrnagy téved, amikor azt mondja, hogy nyíltan is kieszközölhettem volna a felmentését. Igaz, most a kezemben van a sorsa, s én, akinek talán van némi befolyásom Washingtonnál, ezennel a szavamat adom, hogy intézkedések fognak történni Henry Wharton elfogatásának megakadályozására. De önnek is meg kell ígérnie, hogy mindaz, ami kettőnk között történt, a legszigorúbb titok marad, amíg fel nem hatalmazom, hogy beszéljen róla.

Frances megígérte, s Harper tovább beszélt:

- A házaló és az ön fivére nemsokára itt lesz, de az angol tisztnek nem szabad meglátnia engem, mert ez Birch halálát jelenthetné.

- Soha! - kiáltotta hevesen Frances. - Henry sohasem lenne olyan aljas, hogy elárulja azt az embert, aki megmentette az életét.

- Ez nem gyerekjáték, Miss Wharton. Emberek élete és sorsa függ egyetlen hajszálon, és semmit sem szabad a véletlenre bíznunk, ha másként is tehetünk. Ha Sir Henry Clinton tudná, hogy a házaló érintkezett velem, méghozzá ilyen körülmények között, a szerencsétlen embernek nyomban az életével kellene lakolnia érte; kérem tehát önt, ha becsüli valamire az emberi vért s kívánja a fivére megmenekülését: legyen óvatos és hallgasson. Közölje velük, amit tud, és szólítsa fel őket, hogy azonnal menjenek tovább. Ha sikerül hajnal előtt elérniük a seregünk leghátulsó őrszemeit, gondom lesz rá, hogy senki se álljon az útjukba. Dunwoodie őrnagyra nemesebb feladat vár, mint az, hogy életveszélybe döntse a barátját.

E szavak közben Harper gondosan összegöngyölte a térképet, amelyet tanulmányozott, s a többi kiterített irattal együtt eltette a zsebébe. Még nem is végzett velük, amikor közvetlenül a fejük fölött meghallották a házaló hangját - szokatlanul hangosan beszélt:

- Jöjjön csak erre, kapitány úr, s megláthatja a sátrakat a holdfényben. Hadd üljenek lóra és vágtassanak: van itt fészkem, ahol mindketten elférünk és kényelmesen megpihenhetünk.

- És hol az a fészek? Bevallom, nem sokat ettem az elmúlt két nap alatt, és szörnyen vágyom már azokra a falatokra, amelyeket említett.

- Hm! - még jobban megerőltetve a hangját. - Hm! Megfáztam ebben a ködben; de lassan... vigyázzon, hogy meg ne csússzék, mert még az alattunk álló őrszem szuronyán találhatja magát; erre a hegyre nehéz felkapaszkodni, de a lemenetel sokkal könnyebb.

Harper az ajkához emelte ujját, figyelmeztetve Frances-t az ígéretére; fogta pisztolyait és kalapját, úgyhogy látogatásának nyoma sem maradt; óvatosan hátrahúzódott a kunyhó legtávolabbi sarkába, ott felemelt néhány ruhadarabot, belépett egy sziklamélyedésbe, s a ruhákat visszaengedve eltűnt a szem elől. Frances a tűz erős fényében láthatta, hogy egy természetes üreg nyílik azon a helyen, s nincs benne más, mint egy-két háziszerszám.

Könnyű elképzelni, mekkora volt Henry és a házaló meglepetése, amikor Frances-t a kunyhóban találták. A leány meg se várta kérdéseiket, minden magyarázkodás nélkül fivére karjaiba vetette magát, és sírva fakadt megkönnyebbülésében. A házalóban viszont szemlátomást egészen másféle érzések dúltak. Először is a tűzre pillantott, amelyet nemrég raktak meg, azután kihúzta az asztal kicsiny fiókját, s egy kissé riadtan vette tudomásul, hogy üres.

- Egyedül van, Miss Fanny? - kérdezte gyorsan. - Ugye nem egyedül jött ide?

- Olyan egyedül, mint ahogyan most lát, Mr. Birch - mondta Frances, kibontakozva fivére karjaiból, s egy kifejező pillantást vetve a titkos sziklaüregre: az éles szemű házaló azonnal megértette.

- De mi okból és mi végett jöttél ide? - kiáltotta elképedve a bátyja. - S honnét tudtál egyáltalán erről a helyről?

Frances ekkor röviden elbeszélte, mi történt a házban a távozásuk után, s hogy miért indult a keresésükre.

- De miért keresett éppen itt bennünket? - kérdezte Birch. - Hiszen mi a szemközti hegyen szakadtunk el az üldözőinktől.

Frances elmondta, hogyan vette észre a kunyhót és a házalót a Felföldre jövet, majd a házalót még egyszer, éppen aznap - mindebből természetesen arra következtetett, hogy a szökevények ezen a helyen fognak meghúzódni éjszakára. Birch merően figyelte az arcát, miközben a leány őszintén leírta, hogy milyen egyszerű véletlennek köszönheti a titok megfejtését; mikor a beszámoló véget ért, Harvey felugrott s botját az ablak felé lendítve, egyetlen csapással bezúzta az üveget.

- Kényelemből, jólétből nem sokat kaptam osztályrészül - mondotta -, de még azt a keveset sem élvezhetem biztonságban! Miss Wharton - tette hozzá Frances elé lépve, a tőle megszokott keserű hangon -, engem úgy üldöznek a hegyek között, mint az erdei fenevadakat; de ha a munkámtól fáradtan elérem ezt a helyet, bármennyire sivár és szegényes is, mindig biztonságban tölthetem magányos éjszakáimat. Ön hajlandó volna segédkezet nyújtani ahhoz, hogy egy nyomorult ember élete még nyomorúságosabb legyen?

- Soha! - kiáltotta hevesen Frances. - Meg fogom őrizni a titkát.

- Dunwoodie őrnagy... - kezdte a házaló, a leányra meredve, mintha a szívében akarna olvasni.

Frances egy pillanatig szégyenlősen lehajtotta a fejét, aztán felnézett, s szép arca lelkesen izzott, miközben válaszolt:

- Soha, soha, Harvey: úgy hallgassa meg Isten az imámat!

A házaló szemlátomást meg volt elégedve ezzel; hátrahúzódott, s egy alkalmas pillanatban, amikor Henry nem láthatta, bebújt a ruhafüggöny mögé és eltűnt az üregben.

Frances és a fivére, aki azt hitte, hogy a házaló az ajtón keresztül távozott, néhány percig kettesben folytatta a beszélgetést; a leány megmagyarázta Henrynek, hogy sürgősen tovább kell mennie, mert Dunwoodie minden körülmények között teljesíteni fogja a kötelességét. A kapitány elővette zsebkönyvét, ceruzáját néhány sort írt az egyik lapra, összehajtogatta és átnyújtotta húgának.

- Frances - mondta -, ma éjszaka bebizonyítottad, hogy minden nőnél különb vagy ezen a világon. Ha szeretsz, olvasatlanul átadod ezt a cédulát Dunwoodie-nak, s ne feledd, hogy kétórai haladék az életemet jelentheti.

- Átadom; de miért késlekedsz? Miért nem futsz máris, kihasználva e drága perceket?

- A húgának igaza van, kapitány úr -, mondta Harvey, aki észrevétlenül visszajött a kunyhóba -, azonnal indulnunk kell. Itt az úti elemózsia.

- De ki fogja ezt a drága teremtést biztonságos helyre kísérni? - kiáltotta a kapitány. - Semmiképpen sem hagyhatom el a húgomat ilyen körülmények között.

- Ne törődj velem! - mondta Frances. - Azon az úton, amelyen feljöttem, le is tudok menni. Ne kételkedj bennem; nem ismered a bátorságomat, sem az őreimet.

- Igaz, édesem, nem ismertelek elég jól, de most, hogy tudom már, mennyit érsz, itt hagyhatnálak-e? Soha, soha!

- Kapitány úr - mondta Birch, kitárva az ajtót -, ha önnek olyan sok élete van, csak tessék, fecséreljen el belőlük amennyit akar. De nekem egy életem, egy halálom: tehát jön, vagy nem jön?

- Menj, menj, drága Henry - kiáltotta Frances, s átölelte -, menj: gondolj apánkra; gondolj Sarah-ra. - Nem várta meg a választ, gyengéden kituszkolta fivérét, s maga csukta be mögötte az ajtót.

Henry egy ideig még hevesen vitatkozott a házalóval, de végül is az utóbbi győzött, s a remegő leány hallotta, amint nagy ugrásokkal, sebesen lefelé indulnak a hegyről.

Mihelyt elnyelte őket az éjszaka csendje, Harper visszajött. Szótlanul karon fogta Frances-t és kivezette a kunyhóból. Úgy látszik, jól ismerte az utat, mert amikor felértek a sziklapárkányra s átvágtak a lapos hegytetőn, gondosan felhívta a leány figyelmét az apróbb akadályokra s óvta minden balesettől.

Frances érezte, hogy aki támogatja, nem lehet közönséges ember. Szilárd járása, nyugodt viselkedése lehiggadt és határozott szellemre vallott. A hegy túlsó oldalán megindultak lefelé, méghozzá igen gyorsan s aránylag mégis veszélytelenül. Azt a távolságot, amelyet Frances egymagában csak egy óra alatt tudott leküzdeni, most Harperrel együtt tíz perc alatt tette meg, s végül elérték a már említett nyílt térséget. Harper itt rátért az egyik juh-csapásra, s miután gyors léptekkel átvágtak az irtáson, hirtelen rábukkantak egy paripára, amely felnyergelve várta nyilván nem alacsony rangú lovasát. A nemes jószág felhorkant s a földet kapálta, miközben gazdája odaért és visszatette pisztolyait a nyeregtáskákba.

Harper ekkor megfordult, kézen fogta Frances-t, s így szólt hozzá:

- Miss Wharton, ön ma éjszaka megmentette a fivérét. Nem lenne helyes, ha elmagyaráznám, mi korlátozza azt a segítséget, amelyet nyújthatok neki; de ha ön két óra hosszat fel tudja tartóztatni a lovasokat, a bátyja kétségkívül megmenekült. Azok után, amit ön eddig teljesített, azt hiszem, nyugodtan vállalkozhatik bármilyen feladat végrehajtására. Isten megtagadta tőlem az apaság örömét, kisasszony; de ha a házasságom az ő szent akaratából nem lett volna gyermektelen, egy olyan kitűnő teremtésért fohászkodtam volna hozzá, mint amilyen ön. De hiszen ön így is a gyermekem: mindazok, akik e hatalmas földön élnek, az én gyermekeim, és igényt tarthatnak a gondoskodásomra; vegye búcsúzóul egy olyan ember áldását, aki reméli, hogy boldogabb időkben is találkozhatik még önnel.

Ünnepélyes hangon beszélt, amely a szívéig hatolt Frances-nek, s végül a fejére tette a kezét. A leány felnézett rá, s ahogy hátraborult a csuklyája, gyönyörű, őszinte arcát ismét megvilágíthatta a holdfény. Mindkét orcáján egy-egy könnycsepp csillogott, s szelíd, kék szeme tisztelettudóan meredt a férfira. Harper fölébe hajolt, atyaian megcsókolta a homlokát, majd így folytatta: Bármelyik juh-csapáson lejuthat a síkra; de nekünk itt el kell válnunk... még sok a munkám és hosszú út áll előttem; felejtsen el: soha ne tegyen rólam említést, csak az imáiban.

Felült a lóra, megemelte kalapját, elindult a hegy túlsó oldala felé, s a lejtős úton csakhamar eltakarták a fák. Frances megkönnyebbült szívvel futásnak eredt az első ösvényen, s néhány perc múlva, minden baj nélkül elért a síkra. Míg a mezőn át a ház felé sietett, egyszerre csak lódobogást hallott, s tapasztalnia kellett, hogy bizonyos körülmények között az emberek közelsége még a magánynál is ijesztőbb lehet. Megbújt az út menti kerítés egyik szögletében, s mozdulatlanul várta, hogy a lovasok elhaladjanak. Dragonyosok voltak, másféle egyenruhában, mint a virginiaiak, s élénk ügetésben nyargaltak tova. Utánuk egy gentleman jött, nagy köpenybe burkolózva: Frances azonnal felismerte Harpert. Mögötte egy libériás néger lovagolt, s utoljára két egyenruhás fiatalember következett. Nem a táborhoz vezető úton mentek tovább; hirtelen letértek róla bal felé és eltűntek a hegyek között.

Azon tűnődve, vajon ki lehet fivérének ez az ismeretlen, de hatalmas barátja, Frances tovább suhant a mezőn, s miután kellő óvatossággal megközelítette a házat, sikerült észrevétlenül és minden baj nélkül hazaérnie.

Harmincegyedik fejezet

          Hagyj el, színlelő szemérem!
Segíts, te szent, őszinte tisztaság!
Leszek, ha kellek, asszonyod.

                    Shakespeare: A vihar
                    (Babits Mihály fordításából)

Miután találkozott Miss Peytonnal, Frances megtudta, hogy Dunwoodie még nem tért vissza, de felkeresett egy igen tiszteletre méltó lelkészt, aki az ő felekezetükhöz tartozott, s megkérte, lovagoljon ki Henryhez a folyóparti városból, és váltsa fel a roppantul fanatikusnak mutatkozó kellemetlen papot. Ez az úri ember már egy félórája megérkezett, s azóta igen értelmes és ildomos beszélgetést folytatott Miss Peytonnal, bár a család ügyeiről egyáltalán nem esett szó közöttük.

Miss Peyton izgatott kérdéseket tett fel a leány romantikus kirándulásának sikerére vonatkozóan, de Frances csak annyit felelhetett, hogy titoktartásra van kötelezve, s az lesz a legjobb, ha a néni is hallgat mindenről. Míg ezt a tanácsot adta, Frances szép szája körül valamiféle mosoly bujkált, s ez megnyugtatta a nénit afelől, hogy minden rendben van. Éppen arra kérte unokahúgát, hogy egyék valamit az úti fáradalmai után, amikor a bejárat előtt lódobogás hangzott fel, jelezve az őrnagy megérkezését. Dunwoodie türelmetlenül várta Harpert a révnél, ott találkozott Mason futárjával, mire nyomban visszafordult barátjának volt börtöne felé, különböző s egymással ellentétes félelmektől gyötörve. Közeledő lépteit hallva Frances-nek nagyot dobbant a szíve. A házalótól tudta, hogy a szökevényeknek még legkevesebb egyórányi időre van szükségük. Maga Harper is, noha nem titkolta hatalmát és jóindulatát, nagy nyomatékkal beszélt arról, milyen fontos, hogy a virginiaiak ne indulhassanak el ezen az órán belül. De Frances még össze sem szedhette gondolatait, amikor Dunwoodie belépett az egyik ajtón: Miss Peyton ugyanakkor lépett ki a másikon, ösztönös női tapintattól vezérelve.

Dunwoodie arca piros volt, s egész viselkedése bosszúságot és csalódást árult el.

- Oktalanság volt, Frances, sőt csúnya dolog volt, hogy Henry éppen akkor szökött meg, amikor én biztosítottam ügyének kedvező elintézése felől! - kiáltotta az őrnagy, levetve magát az egyik székre. - Szinte azt kell hinnem, maga örül annak, ha szembeállíthatja a kettőnk érzéseit és kötelességét.

- A mi kettőnk kötelessége talán csakugyan szemben áll egymással - felelte a leány, közelebb lépve s karcsú alakját a falnak támasztva -, az érzéseink között azonban nem lehet különbség, Peyton. Hiszen maga is örül Henry megmenekülésének!

- Nem fenyegette közvetlen veszély. Harper a szavát adta, s az ő szavában sohasem lehet kételkedni. Ó, Frances! Ha ismerné őt, jobban bízott volna az ígéretében, engem pedig nem állított volna ismét e szörnyű válaszútra.

- Milyen válaszútra? - kérdezte Frances, akinek őszintén fájt az őrnagy felindultsága, de mégis mohón belekapaszkodott mindenbe, hogy meghosszabbítsa beszélgetésüket.

- Milyen válaszútra! Hát nem kell-e nyeregben töltenem ezt az éjszakát, Henryt üldözve, amikor már úgy hittem, azzal a jóleső tudattal hajthatom nyugovóra a fejem, hogy hozzájárultam a szabadonbocsátásához? Maga arra kényszerít, hogy az ellenségének mutatkozzam, én, aki az utolsó csepp véremet is szívesen odaadnám magáért. Ismétlem, Frances, meggondolatlanság volt, csúnya dolog volt, csúnya hiba volt.

Frances az őrnagy felé hajolt, félénken megfogta egyik kezét, másik kezével pedig gyengéden félresimította a hajat Dunwoodie lángoló homlokáról.

- De kedves Peyton, miért kell egyáltalán elmennie? - kérdezte. - Már eddig is sokat tett a hazájáért, s a haza nem kívánhat magától ilyen áldozatot.

- Frances! Miss Wharton! - kiáltotta a fiatalember; talpra ugrott, s fel-alá kezdett járkálni a szobában; arcán most izzott a barnaság, a szeméből a sértett önérzet villámlott.

- Nem a hazám: a becsületem követeli meg tőlem ezt az áldozatot. Henry talán nem az én csapatom őrizetéből szökött meg? Ez a legszörnyűbb az egészben! De ha a virginiaiakkal meg is tudja téveszteni a csalás és a ravaszság, a lovaik azért gyorslábúak és a kardjuk éles. Meglátjuk, még napkelte előtt, ki mer arra célozgatni, hogy a nővér szépsége a fivér tetteinek szolgált palástul! Igen, igen, akár most is - letté hozzá keserűen felnevetve -, szeretném hallani azt a gazembert, aki ilyen aljas rágalmakat hirdet!

- Peyton, drága Peyton - mondta Frances, hátrahúzódva a férfi haragos szeme elől -, elhűl bennem a vér... képes volna megölni a bátyámat?

- Képes volnék meghalni érte! - kiáltotta Dunwoodie, s egy kissé lecsitult. - Maga tudja, hogy igazat mondok; de Henry ezzel a lépésével olyan gyanút zúdított rám, amelybe belepusztulhatok. Mit fog gondolni rólam Washington, ha egyszer meghallja, hogy maga a feleségem?

- Ha csak azért akar olyan kegyetlen lenni a bátyámhoz - felelte Frances, egy kissé remegő hangon -, akkor ne történjék közöttünk semmi, és Washingtonnak nem lesz mit meghallania.

- Micsoda vigasz, Frances!

- Nem, kedves Dunwoodie, igazán nem akartam megbántani; de vajon csakugyan olyan jelentősnek tartaná Washington a mi kettőnk ügyét, mint ahogy maga gondolja?

- Azt hiszem, a nevem nem egészen ismeretlen a főparancsnok előtt - felelte egy kissé büszkén az őrnagy. - De maga sem olyan jelentéktelen személy, mint amilyennek szerénységében mutatkozik. Elhiszem, Frances, hogy sajnál, s igyekszem rászolgálni az érzéseire. De most csak a drága perceket vesztegetem: ma éjszaka minél hamarabb át kell jutnunk a hegyek túlsó oldalára, hogy a holnapi feladatunk előtt még ki is pihenhessük magunkat. Mason csak a parancsomat várja, hogy nyeregbe ugorjék. Nehéz szívvel búcsúzom, Frances; sajnáljon csak, de ne aggódjék a fivére miatt; ismét foglyul kell ejtenem, de egyetlen haja szála sem fog meggörbülni.

- Várjon, Dunwoodie, könyörgök! - kiáltotta Frances lélegzetért kapkodva: az óra mutatójára pillantott, s látta, hogy még nagyon sok perc van hátra a válságos időből. - Mielőtt a kényes önérzettől űzve útra kelne, olvassa el ezt a cédulát, amelyet Henry hagyott itt magának... ő nyilván úgy gondolta, hogy gyermekkori barátjának.

- Frances, megbocsátom az indulatait; de el fog jönni az idő, amikor maga sem lesz igazságtalan hozzám.

- Az az idő máris eljött - felelte a leány; nem bírta tovább színlelni a haragot, s kezet nyújtott.

- Hogyan jutott ehhez a cédulához? - kiáltotta a fiatalember, átfutva a levélke tartalmát. - Szegény Henry, te csakugyan a barátom vagy! Ha van, aki a boldogságomat kívánja, te vagy az!

- Igen, igen - erősgette Frances -, minden elképzelhető módon a boldogságát kívánja; higgye el neki, amit ír; minden szava igaz.

- Én hiszek neki, szépséges Frances-em, s ő magához utasít szavainak igazolásáért. Bárcsak a maga érzései felől is ilyen biztos lehetnék!

- Biztos lehet, Peyton - mondta Frances, és őszinte bizalommal nézett szerelmesére.

- Akkor olvassa el maga is, és igazolja őt - vágott közbe Dunwoodie, odanyújtva a cédulát.

Frances átvette, s meglepődve olvasta a következőket:

Frances elejtette a papírlapot, s fel akart nézni Dunwoodie arcára, de nem tudott: szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Méltó vagyok-e vajon erre a bizalomra? Mit kíván, Frances: két testvér találkozzék ma éjszaka, vagy csupán az amerikai tiszt az angol tiszttel?

- S ha a felesége volnék, őrnagy úr, kevésbé teljesítené a kötelességét? Mennyiben változtatna ez Henry helyzetén?

- Henry, ismétlem, meg van mentve. Harper szavánál nem kell jobb biztosíték. De hadd lásson a világ egy olyan vőlegényt - tette hozzá a fiatalember, talán önmagát is megcsalva egy kissé -, aki a menyasszonya fivérét is képes letartóztatni, ha a kötelesség úgy kívánja.

- S vajon meg fogja érteni a világ ezt a nemes eljárást? - kérdezte Frances s arcának tűnődő kifejezése ezernyi reményt lobbantott fel szerelmesében. A kísértés csakugyan nagy volt. Úgy látszott, másképpen sehogy sem lehet visszatartani Dunwoodie-t a végzetes óra leteltéig. Frances nem felejtette el, mint mondott Harper: nyíltan semmit se tehet Henryért, s minden attól függ, hogy sikerül-e időt nyernie. A leány agyán talán az a gondolat is átfutott, hogy esetleg örökre el kell válnia szerelmesétől, ha ez nekivág az útnak, s visszahozza Henryt a büntetés színhelyére. Az emberi érzéseket mindig is nehéz elemezni, a nők érzékeny szívében pedig olyan sebesen és csaknem olyan hirtelenül cikáznak az indulatok, mint a villám.

- Miért tétovázik, drága Frances? - kiáltott Dunwoodie, a leány arcának változékony kifejezését figyelve. - Néhány perc, s a férj jogán vehetném védelmembe.

Frances elszédült. Izgatott szemmel fordult az óra felé: úgy érezte, hogy a mutató szántszándékkal vánszorog olyan lassan, csak őt akarja gyötörni.

- Feleljen, Frances - mondta Dunwoodie -, beszélhetek kedves rokonommal, a nagynénjével? Határozzon, mert az idő sürget.

A leány válaszolni akart, de csak alig hallhatóan suttogott valamit, Dunwoodie azonban a szerelmesek ősi jogán ezt is beleegyezésnek vette. Sarkon fordult, s már az ajtóban volt, amikor Frances visszanyerte a hangját:

- Várjon, Peyton! Nem tehetek ilyen szent fogadalmat, ameddig hamisság nyomja a lelkiismeretem. Találkoztam Henryvel a szökés után, s attól függ az élete, hogy sikerül-e időt nyernie. Tessék, itt a kezem; ha a késlekedés következményeinek tudatában sem utasítja vissza, a magáé.

- Hogy visszautasítom-e! - kiáltotta boldogan a fiatalember. - Úgy fogadom el, mint Isten legdrágább ajándékát. Van elég idő mindenre. Két óra alatt át tudok vágni a hegyeken; holnap délben Washington kegyelmi határozatával térek vissza, és Henry jelenléte még vidámabbá fogja tenni a lakodalmunkat.

- Akkor tíz perc múlva találkozhatunk ugyanitt - mondta Frances, végtelenül megkönnyebbülve a vallomástól, s újult reményekkel Henryt illetően. - Visszajövök és kimondom az esküt, amely örökre egymáshoz kötöz bennünket.

Dunwoodie épp hogy csak magához szorította, s máris rohant is a papért.

Miss Peyton rendkívül meglepődve s egy kissé bosszankodva fogadta Frances bejelentését. Úgy érezte, csorba esik a rend és az illem összes szabályain, ha ilyen hirtelen s minden ünnepélyesség nélkül ütik nyélbe az esküvőt. Frances azonban szelíden, de határozottan közölte, hogy döntése megmásíthatatlan; hozzátartozói rég beleegyeztek ebbe a házasságba, s az esküvő időpontjának kitűzését már hónapokkal ezelőtt a tetszésére bízták. Most végre igent mondott Dunwoodie-nak, s be akarja tartani a szavát; többet nem közölhetett, mert a magyarázkodással veszélybe sodorhatta volna Birchöt vagy Harpert, vagy mindkettőjüket. Miss Peyton, aki nem volt mester a vitatkozásban, s amellett őszintén szerette Dunwoodie-t, végül is beadta a derekát. Mr. Wharton már végképp átitatódott a passzív engedelmesség és a mindenbe-belenyugvás tanával, úgyhogy semmiképpen sem tudta volna visszatartani a lázadó seregnek egy olyan befolyásos tisztjét, mint amilyen Dunwoodie volt, s a tíz perc leteltével Frances az apja és a nagynéni társaságában tért vissza a szobába. Dunwoodie és a lelkész már várta őket. A leány szótlanul s nem színlelve semmilyen vonakodást, átadta vőlegényének az édesanyja egykori jegygyűrűjét; Miss Peyton egy ideig azzal volt elfoglalva, hogy megfelelő helyet találjon Mr. Whartonnak és önmagának, majd beleegyezett a szertartás megkezdésébe.

Frances közvetlenül maga előtt látta az órát s igen sok nyugtalan pillantást küldött a számlap felé, de a pap ünnepélyes beszéde csakhamar lekötötte a figyelmét, s mialatt a szent fogadalmat mondotta, nem gondolt semmi másra. A szertartás hamarosan véget ért, s amikor a lelkész befejezte az áldást, az óra éppen kilencet ütött. Ezt az időpontot tartotta Harper olyan fontosnak, s Frances úgy érezte, mintha egy hatalmas kő gördülne le a szívéről.

Dunwoodie a karjaiba zárta, újra meg újra köszönetet mondott a szelíd néninek, s számtalanszor kezet rázott Mr. Whartonnal és a lelkésszel. Javában folyt a gratulálás, amikor valaki kopogtatott az ajtón; kinyitották és Mason lépett a szobába.

- Nyeregben vagyunk - jelentette a főhadnagy. - Szíves engedelmével el is indulnánk; őrnagy úr könnyen utolérhet bennünket azon a pompás lovon.

- Nagyon helyes, barátom, csak induljanak! - kiáltotta Dunwoodie, boldogan megragadva minden alkalmat a késlekedésre. - Mire először megpihennek, én is ott leszek.

A főhadnagy kiment, hogy teljesítse a parancsot; Mr. Wharton és a lelkész követte.

- Nos, Peyton - mondta Frances -, akit keresel, most már csakugyan a testvéred; bizonyos vagyok benne, hogy nem kell a pártfogásodba ajánlanom, ha a balszerencse összehozna veled.

- Mondd úgy, hogy a szerencse! - kiáltotta a fiatalember. - Fogadom, hogy még táncolni fog a lakodalmamon. Bárcsak megnyerhetném őt az ügynek, amely hazánk ügye! Sokkal vidámabban harcolnék, Frances, ha a bátyád az oldalamon lenne.

- Ne beszélj erről! Szörnyű gondolatokat ébresztesz fel.

- Nem beszélek róla - felelte a fiatal férj -, mennem kell. De minél előbb indulok, Frances, annál előbb térek vissza.

Ekkor odakintről egy lovas közeledése hallatszott, s Dunwoodie még el sem búcsúzott Frances-től és a nagynénjétől, amikor legénye egy tisztet vezetett be a szobába.

A jövevény hadsegédi egyenruhát viselt, s az őrnagy azonnal ráismert, hogy Washington környezetéből való.

- Őrnagy úr - mondta a hadsegéd, miután meghajolt a hölgyek felé -, a főparancsnoktól hozom önnek ezt a parancsot.

Átadta a levelet, majd a kötelességére hivatkozva nyomban el is távozott.

- Ez aztán a váratlan fordulat! - kiáltott az őrnagy. - De értem: Harper megkapta a levelemet, s máris érezzük a befolyását.

- Henryt érinti a hír? - kérdezte izgatottan Frances, s férje mellett termett.

- Hallgasd csak meg.

- Hála Istennek! - kiáltotta Dunwoodie. - Most már nem kell beszennyeznem a kezem Henry elfogatásával; olyan feladat vár rám, amelyet nyugodtan teljesíthetek.

- És óvatosan, drága Peyton - mondta Frances halálsápadtan. - Ne feledd, hogy most már többeknek tartozol az életeddel.

A fiatalember elragadtatva nézte a gyönyörű, de sápadt arcot; szívére szorította feleségét, s így kiáltott fel:

- Igen, a te kedvedért még óvatos is leszek! - Frances sírva fakadt az őrnagy mellén, azután Dunwoodie kitépte magát az öleléséből és elrohant.

Miss Peyton visszavonult unokahúgával, s mielőtt elbúcsúzott volna tőle éjszakára, szükségesnek tartotta, hogy egy kis szózatot intézzen hozzá a hitvesi kötelesség tárgyáról. Oktató szavait Frances türelmesen végighallgatta, ha nem is emésztette meg, ahogy kellett volna. Legnagyobb sajnálatukra, a krónika nem jegyezte fel ezt az értékes disszertációt; minden kutatásunk segítségével is csak annyit sikerült megállapítanunk, hogy az anyátlan gyermekek magaviseletére vonatkozó szabályok itatták át minden részletét. Most pedig elbúcsúzunk a Wharton-család hölgyeitől, s visszatérünk Wharton kapitányhoz és Harvey Birch-höz.

Harminckettedik fejezet

Egy szót sem! Elvégeztetett:
Bitót neki és kötelet.

                    Walter Scott: Rokeby

A házaló és a társa hamarosan leért a völgybe, s miután füleltek egy darabig, de semmi jel sem vallott arra, hogy üldözőik a nyomukban volnának, elindultak az úton. Birch, aki minden talpalatnyi helyet ismert a hegyek között, s hozzá volt edzve a fáradságos meneteléshez, elöl haladt, a személyére és foglalkozására jellemző hosszú léptekkel; csak a zsákja hiányzott a válláról, hogy olyan legyen a külseje, mint a szokásos üzleti útjain. Időnként, ha közel jártak az amerikai csapatok egy-egy kis őrhelyéhez, amilyen csaknem mindenütt látható volt a Felföldön, Birch jókora vargabetűvel megkerülte az őrszemeket, s bátran benyomult a sűrűbe, vagy felkapaszkodott egy látszólag járhatatlan, sziklás dombra. Úgy ismerte a nehéz utat, mint a tenyerét, tudta, hol lehet behatolni a szakadékokba vagy átgázolni a vizeken. Egyszer-kétszer Henry már azt hitte, hogy végképp zsákutcába jutottak, de kalauzának ügyessége vagy jártassága minden akadályt legyőzött. Miután az út kelet felé fordult, letértek róla, s egyenesen nekivágtak a hegyeknek, déli irányban. Erre azért volt szükség, közölte a házaló, hogy elkerüljék a Felföld déli határa körül állandóan cirkáló járőröket, ugyanakkor pedig meg is rövidítsék útjukat. Egy dombtetőre érve Harvey letelepedett egy kis patak mellett, kinyitotta tarisznyáját, amelyet zsákja helyett cipelt, s megkínálta társát az egyszerű elemózsiából. Henry mindeddig derekasan lépést tartott a házalóval, nem mintha ő is olyan szívós lett volna, hanem inkább az izgalomtól sarkallva. Most nem tetszett neki ez a pihenő, hiszen még fennállott a lehetősége annak, hogy a lovasok megkerülik alattuk a hegységet, és elvágják a menekülés útját a semleges terület felé. Mindjárt közölte is aggodalmait a társával, és sürgette, hogy menjenek tovább.

- Kövesse a példámat, kapitány úr - felelte a házaló, nekilátva a szerény vacsorának. - Ha a lovasok már elindultak, senki emberfia nem előzheti meg őket; ha pedig nem, akkor olyan munka vár rájuk, hogy hamarosan úgyis megfeledkeznek mindkettőnkről.

- De hiszen maga is azt mondta, hogy kétórai haladék az életünket jelenti, s ha itt vesztegelünk, mivé lesz az az előny, amelyre talán sikerült szert tennünk?

- Az a két óra már letelt, és Dunwoodie őrnagy nem sokat fog törődni két szál emberrel, amikor sok százan várják a folyó partján.

- Figyeljen! - szakította félbe Henry. - E pillanatban lovasok haladnak el a domb alatt. Még a nevetésüket és a beszélgetésüket is hallom. Csitt! Ez Dunwoodie hangja; egy bajtársának mondott valamit, s úgy látszik, egyáltalán nem nyugtalan. Azt hittem volna, hogy barátjának a helyzete elveszi a jókedvét; Frances bizonyár nem tudta átadni a levelemet.

Birch már a kapitány első szavára felállt helyéről, óvatosan megközelítette a domb peremét, vigyázva, hogy a sziklák árnyékában maradjon és közelről se vehessék észre; innen figyelte az elhaladó lovasok csoportját. Nem moccant, amíg a szapora lódobogás végleg el nem halt; akkor nyugodtan visszatért a helyére, és roppant hidegvérűen folytatta vacsoráját.

- Hosszú és fárasztó út áll ön előtt, kapitány úr; legjobb, ha úgy tesz, amint én... Fishkill fölött a kunyhóban, nagyon is sürgette a vacsorát; úgy látszik, a gyaloglástól elment az étvágya.

- Akkor biztonságban éreztem magam, de a húgom közlése felzaklatott, s most nem bírok enni.

- Most éppoly nyugodt lehet, mint az elfogatása előtti estén, amikor nem fogadta meg a tanácsomat, hiába ajánlottam fel, hogy biztonságban elkísérem a városig - felelte a házaló. - Dunwoodie őrnagy nem olyan ember, aki vidáman nevet, amikor a barátja bajban van. No, jöjjön már s egyék; higgye meg, hogy egyetlen lovast se látunk majd az úton, ha még négy óra hosszat szedni tudjuk a lábunkat, és a nap nem bújik ki előbb a dombok mögül, mint szokott.

Henryt csakugyan lecsitította a házaló nyugalma; elhatározta, hogy ezentúl mindenben követi Harvey utasításait, engedett a rábeszélésnek, s leült a vacsora mellé, amely egészen tűrhető volt, persze csak mennyiségi és nem minőségi szempontból. Miután jóllaktak, a házaló továbbindult.

Henry engedelmesen követte. Még két óra hosszat kínlódtak a Felföld nehéz és veszélyes szorosaiban, úttalan utakon s nem volt más iránytűjük, mint a hold, amely lassan úszott az égen, hol eltűnve a szélfutta felhők között, hol pedig ismét felragyogva. Végül elérkezett egy helyre, ahol a hegyek sziklás és egyenlőtlen dombocskákra szakadtak, s a meddő szurdokokat hirtelen felváltotta a semleges terület rosszul művelt földje.

Harvey most ismét óvatosabban kezdett viselkedni, s mindent elkövetett, hogy ne találkozzanak az esetleg arrafelé cirkáló amerikai járőrökkel. Az állandó őrszemek helyét jól ismerte, nem kellett attól tartania, hogy véletlenül beléjük botlik. Ösztönösnek látszó biztonsággal haladt a dombok és a völgyek között, hol az országúton maradva, hol pedig letérve róla. Járása egyáltalán nem volt rugalmas, de óriási léptei szinte alig érintették a földet, ahogy előrehajolva suhant tovább, látszólag minden erőfeszítés nélkül s fáradhatatlanul.

A hold lenyugodott és kelet felől halványan derengeni kezdett az ég alja. Wharton kapitány bevallotta, hogy elfáradt, s azt kérdezte, nem érkeztek-e még olyan területre, ahol bátran megpihenhetnének valamelyik tanyán.

- Nézzen oda - mondta a házaló egy közeli dombra mutatva, amely a hátuk mögött emelkedett -, látja azt az embert, aki ott járkál a szikla tetején? Forduljon úgy, hogy kihasználhassa a világosságot... látja? Mozog, mintha kelet felé kémlelne. Angol őrszem; kétszáz angol katona van azon a hegyen, s most nyilván a fegyvereire dőlve alszik.

- Akkor hát siessünk oda - kiáltotta Henry -, s vége a veszélynek.

- Lassan a testtel, kapitány úr - mondta szárazon a házaló. - Önt egyszer már háromszáz angol közül is ki tudta halászni valaki; nem látja azt a sötétséget a szemközti domb oldalában, közvetlenül a kukoricaszárak fölött? Azok a... lázadók (mert mi, királyhű alattvalók csak így nevezhetjük őket), s csak a napkeltét várják, hogy eldőljön, ki lesz a helyzet ura.

- Mindegy - kiáltotta a heves ifjú -, csatlakozni akarok uralkodóm katonáihoz, és osztozni akarok a sorsukban, akár szerencséjük lesz, akár nem.

- Elfelejti, hogy kötéllel a nyakán harcolna; nem, nem... megígértem valakinek, akit nem szabad becsapnom, hogy biztonságos helyre kísérem önt; s ha nem felejtette el, kapitány úr, mit tettem és mit kockáztattam eddig önért, akkor most megfordul, és velem jön Harlembe.

A fiatalember érezte, hogy ennek nem mondhat ellent, s így továbbindultak a város felé. Nemsokára elérték a Hudson partját. A házaló néhány percig keresgélt valamit a víz mentén, s fel is fedezett egy csónakot, amely szemlátomást régi ismerőse volt; beleültek, s csak a Croton-folyó torkolatának déli partján szálltak ki belőle. Birch itt kijelentette, hogy most már nem fenyeget semmi; az angolok sakkban tartják az amerikaiakat, s elég erősek ahhoz, hogy ez utóbbiaknak a könnyű csapatait ne engedjék át a Crotonon, ki a Hudson partjára.

A házaló mindvégig, az izgalmas menekülés egész ideje alatt páratlan hidegvérről és lélekjelenlétről tett tanúságot. Érzékei mintha a szokottnál is tökéletesebben működtek volna, és semmilyen gyengeségnek nem volt hatalma fölötte. Henry egy kisgyerek engedelmességével követte, s most meg is kapta érte a jutalmat: szíve nagyot dobbant az örömhírre, hogy nem kell többet rettegnie és végleg biztonságban érezheti magát.

Elindultak a víz mellől, s egy meredek és fáradságos kapaszkodón feljutottak a Hudson keleti partvidékének fennsíkjára. A házaló egy cédrusliget oltalmába húzódott az országútról, levetette magát egy lapos sziklára, és közölte társával, hogy végre ütött az óra, amikor megpihenhetnek és táplálkozhatnak. Közben felkelt a nap, s a távoli tárgyak is világosan látszottak. Alattuk a Hudson feküdt, egyenes vonalban nyújtózva dél felé, ameddig csak ellátott a szem. Északon a Felföld roppant szilánkjai emelték a magasba büszke fejüket, s lenéztek a víz színén gomolygó ködre, amely kirajzolta a folyó irányát a hegyek között; a kúpalakú csúcsok nagy összevisszaságban csoportosultak: szinte azt hihette volna az ember, hogy gigászi harcot vívtak az előretörő árral, s a kudarc dobta őket jelenlegi helyükre. A folyó pedig, előbukkanva ebből az ormótlan tömegből, s mintha örülne kiszabadulásának, jókora öböllé tágult, amelybe néhány jól termő földnyelv nyúlt be szerény díszként. Szemközt, a nyugati parton, Jersey sziklái sorakoztak abban az alakulatban, amely csakugyan megérdemelte a "Paliszádok" nevet; sok száz lábnyi magasságra nyúltak fel, mintha védelmezni akarnák a mögöttük elterülő gazdag vidéket a hódító betöréseitől; a folyó azonban, megvetve az ilyen ellenséget, büszkén hömpölygött el a lábuk előtt, s rendíthetetlenül folytatta útját az óceán felé. A felkelő nap egyik sugara átdöfte a békés Hudson fölött lebegő vékony felhőréteget, s erre hirtelen megelevenedett az egész kép, új és gyorsan változó formákat öltött, s minden pillanatban újabb részletei tárultak fel a szem előtt. A termeszei nagy függönyének minden reggel megismétlődő felgördülésekor napjainkban sok tucatnyi fehér vitorla és lomha bárka jelenik meg itt a vízen, s mozgalmasságával hirdeti egy nagy és virágzó birodalom legfőbb városának közelségét; Henry és a házaló azonban csak egy hadihajó keresztrúdjait és büszke árbocait pillanthatta meg, néhány mérfölddel lejjebb. Még mielőtt a köd felszállt volna, a magas árbocágak már kibújlak belőle, s az egyiken egy hosszú hajózászlót lebegtetett a gyönge éjszakai szellő, amely még ott kószált a folyó körül; de ahogy eloszlott a pára, lassanként feltűnt a fekete hajótörzs, a sűrű és bonyolult kötélzet, valamint a kitárt karú, vaskos keresztrudak és vitorlák sokasága.

- Látja, kapitány úr - mondta a házaló -, ott aztán nyugodtan kipihenheti magát. Amerikának nincs olyan keze, amely utolérné, ha feljutott arra a hajóra. Ez fedezi a rekviráló osztagot, és támogatja a katonákat is; az angol tisztek odavannak az örömtől, ha meghallják a fedélzeti ágyúk hangját.

Henry nem méltatta válaszra a házaló szavaiból érezhető gúnyt, mert örömmel fogadta az ajánlatot, s megegyeztek abban, hogy mihelyt jóllaktak, Henry igyekszik elérni a hajót.

Míg a reggelizés mulaszthatatlan feladatával voltak elfoglalva, hőseink fülét távoli puskalövések zaja ütötte meg. Előbb csak néhány szórványos dörrenés hallatszott, majd a muskéták hosszan tartó és heves ropogásba kezdtek, s egyik sorozat a másikat követte.

- Bevált a jóslata! - kiáltotta az angol tiszt, és talpra ugrott. - Katonáink és a lázadók megütköztek egymással. Szívesen odaadnám hat havi fizetésemet, csak láthassam a csatát.

- Hőm! - felelte a másik, tovább falatozva. - Messziről csakugyan egész érdekes látvány lehet; de mi tagadás, ez a szalonna, bármennyire hideg is, sokkal inkább az ínyemre való, mint az amerikaiak forró lövöldözése.

- Ahhoz képest, hogy milyen kevesen vannak, csakugyan erősen lövöldöznek, de úgy hallom, eléggé rendszertelenül.

- A szórványos lövéseket a connecticuti milícia adja le - mondta Harvey, felemelve a fejét, hogy jobban hallja. - Pompásan kerepelnek, s nem szokták eltéveszteni a célt. A sortűz az angoloktól jön, mert ők, mint tudja, vezényszóra tüzelnek... amíg tudnak.

- Amit maga szórványos lövöldözésnek nevez, szerintem nagyon is heves - fakadt ki a kapitány, s idegesen járkálni kezdett. - Inkább a dobpergésre hasonlít, mint holmi járőrök pufogtatására.

- No nem: én nem azt mondtam, hogy járőrök - felelte Birch feltérdelve, és abbahagyva az evést. - Ha megvetik a lábukat, az angol sereg legjobb csapata sem bír velük. Minden emberük elvégzi a munkáját, mintha a saját szakállára harcolna; meg aztán ők gondolkoznak is harc közben, s nem a felhők közé küldik a golyót, amely arra való, hogy itt a földön pusztítson el valakit.

- Úgy beszél s úgy viselkedik, uram, mintha az ő győzelmüket kívánná.

- Én csak a jó ügy győzelmét kívánom, kapitány úr. Azt hittem, elég jól ismer ahhoz, hogy meg tudja állapítani, melyik táborhoz húz a szívem.

- Hogyne, magáról köztudomású, Mr. Birch, hogy királypárti. De abbamaradt a lövöldözés!

Egy ideig mindketten feszülten figyeltek: a rendszertelen lövöldözés egyre szaggatottabbá vált, azután ismét messzehangzó sortüzek hallatszottak.

- Szuronyroham volt - mondta a házaló. - Az angolok feltűzték a szuronyt, s most visszaszorítják a lázadókat.

- Úgy van, Mr. Birch, a szurony: mégiscsak az való az angol katonának. Élvezik a szuronyt!

- Hát - mondta a házaló -, én nem nagyon értem, hogyan élvezhet valaki egy ilyen borzalmas fegyvert. Azt hittem, a milicisták egyetértenek velem, mert a legénységük fele nem is hordja a puskáján azt a csúnya szerszámot. Isten bizony, kapitány úr, szeretném, ha egyszer lejönne velem a lázadók táborába, és végighallgatná, miket hazudoznak össze a katonák Bunker Hillről, meg Burgoyneról; azt hinné az ember, úgy szeretik a szuronyt, mint az ebédjüket.

Birch felkuncogott, s rendkívül ártatlan képet vágott hozzá; Henryt ez meglehetősen bosszantotta, de nem válaszolt.

A lövöldözés most teljesen rendszertelenné vált, csak ritkán hallatszottak erős sortüzek. A két szökevény izgatottan fülelt, amikor egy muskétás ember bukkant fel a cédruscsemeték sűrűjéből, amely jórészt benőtte a dombot, és feléjük lopakodott. Először Henry vette észre a gyanús külsejű idegent, és azonnal felhívta rá a házaló figyelmét. Birch összerezzent, s az első pillanatban mintha el akart volna futni, de azután visszanyerte önuralmát, és néma csendben várt, amíg a jövevény néhány lépésnyire meg nem közelítette őket.

- Jóbarát vagyok - mondta az idegen, megmarkolva a puskáját, de nem mert közelebb jönni.

- Jobb lesz, ha visszavonul - felelte Birch. - Az angolok nagyon közel vannak. Most nincs itt Dunwoodie őrnagy meg a lovassága, s ne higgye, hogy könnyűszerrel elfoghat.

- A pokolba Dunwoodie őrnaggyal meg a lovasaival! - kiáltotta a skinnerek vezére (mert ő volt az). - Isten áldja György királyt! Bárcsak minél hamarább vége lenne a lázadásnak. Ha biztos úton elvezet a cowboyokhoz, Mr. Birch, jól megfizetem s ráadásul örökre a barátja leszek.

- Maga előtt is éppoly szabad az út, mint előttem - mondta Birch, rosszul leplezett undorral elfordulva tőle. - Ha meg akarja találni a cowboyokat, úgyis tudja, hol keresse őket.

- Igen, de azért egyedül nem szívesen állítanék be közéjük; magát jól ismeri ott mindenki, és semmi baja se lesz belőle, ha elfogad útitársnak.

Henry itt közbeszólt, s rövid tárgyalás után megígérte a gazfickónak, hogy velük tarthat, ha előbb leteszi a fegyvereit. A skinner tüstént szót fogadott, és Birch mohón átvette a puskáját; mielőtt azonban a vállára vette volna, gondosan megvizsgálta, és elégedetten vette tudomásul, hogy száraz benne a lőpor és a golyó.

Miután megkötötték ezt az egyezséget, továbbindultak. Birch a folyópart mentén vezette őket, hogy ne keltsenek feltűnést; végül egy magasságba kerültek a hadihajóval, és addig integettek, amíg onnan el nem indult feléjük egy csónak. A matrózok igen óvatosan viselkedtek, és csak nagy körültekintés után mertek kikötni; Henrynek azonban végül is sikerült meggyőznie a tisztjüket, s így csatlakozhatott fegyvertársaihoz. Mielőtt elbúcsúzott volna Birchtől, a kapitány átadta neki erszényét, amely eléggé tömött volt az akkori időkhöz képest; a házaló elfogadta, s egy alkalmas pillanatban, amikor a skinner nem vehette észre, becsúsztatta kincstárába, vagyis ruhájának egy ügyes rejtekébe.

A csónakot eltaszították a parttól; Birch megfordult, nagyot lélegzett megkönnyebbülésében, és híres lépteivel felkapaszkodott a dombra. A skinner követte, s elindultak egymás mellett; a két útitárs sok gyanakvó pillantást váltott, de mélységes hallgatásba burkolóztak mind a ketten.

A folyó menti úton szekerek haladtak, s az elrekvirált holmit néha lovas szakaszok is kísérték a város felé. Mivel a házalónak megvolt a maga útiterve, a lehetőség szerint inkább elkerülte ezeket a járőröket, semhogy az oltalmukért folyamodjék. Néhány mérföldet tettek meg közvetlenül a folyó partján, s bár a skinner többször is megpróbált barátkozni, Birch makacsul hallgatott, keményen markolta a puskáját, s mindvégig éber szemmel tartotta útitársát, majd egyszerre csak rátért az országútra, hogy a dombon átvágva haladjon tovább Harlem felé. Ebben a pillanatban néhány lovas bukkant fel egy kis magaslaton, és gyorsan közeledett, mielőtt még a házaló észrevehette volna őket. Visszavonulni már úgysem lehetett, Birch tehát szemügyre vette a lovasokat, s még örült is a találkozásnak, amely esetleg megszabadíthatja nem kívánatos útitársától. Tizennyolcan vagy húszan voltak, dragonyosokra valló egyenruhában és lovakon, bár sem a külsejük, sem a viselkedésük nem tanúskodott valami nagy fegyelemről. A csapat élén egy nagydarab középkorú férfi lovagolt, akinek az arca pontosan olyan kevés értelmet árult el, mint amennyit a foglalkozása megkövetelt tőle. Tiszti egyenruhát viselt, de sem az öltözékében nem volt meg az a csinosság, sem a mozdulatában az az elegancia, amely a királyi zászló alá sereglett úriembereket rendszerint jellemezte. A lábát keményen megfeszítette, s nagy erővel s magabiztosan ült a lován, de a gyeplőt úgy fogta, hogy a virginiaiak legrosszabb lovasa is mulatott volna rajta. A házaló várakozásának megfelelően ez a vezér tüstént rá is förmedt, a külsejénél egy csöppet sem barátságosabb hangon:

- Hé, uraim, hová olyan sietve? Talán csak nem Washington kémei vagytok?

- Ártatlan házaló vagyok - felelte szerényen Harvey -, s a városba igyekszem, hogy felújítsam árukészletemet.

- És hogy akarsz bejutni a városba, te ártatlan házaló? Azt hiszed, azért tartjuk megszállva a King's Bridge-i erődöket, hogy fedezzük a magadfajta házaló gazemberek ki- és besétálgatását?

- Van egy útlevelem, amely, azt hiszem, átsegít - mondta a házaló, s rendkívül közömbös arccal odanyújtott egy papírlapot.

A tiszt, mert csakugyan az volt, elolvasta, majd meglepődve s kíváncsian pillantott Harveyra.

Végül egy-két katonájához fordult, akik buzgón elállták az utat, s rájuk kiáltott:

- Miért tartóztatjátok fel? Félre az útból, hadd menjen békével; hát ez meg kicsoda? A te neved nem szerepel az útlevélben.

- Nem, uram - felelte a skinner, alázatosan megemelve a kalapját -, én egy szegény megtévesztett ember vagyok, aki mostanáig a lázadó seregben szolgált; de hála Istennek, felismertem a tévedésemet, s most azzal akarom jóvátenni, hogy beállnék a felkent uralkodó katonái közé.

- Hm! Egy katonaszökevény... fogadni mernék, hogy egy skinner, aki szeretne átvedleni cowboyjá! Mikor a legutóbb verekedtem a csirkefogókkal, alig tudtam megkülönböztetni a saját katonáimat az ellenségtől. Nemigen vagyunk bőviben a mundérnak, a fizimiskájukról meg sehogy se lehet megismerni ezeket a gazfickókat, olyan gyakran állnak át egyik oldalról a másikra. No mindegy, azért velünk ballaghatsz, előbb-utóbb majd csak elhelyezünk valahová.

Bármennyire nyers volt is ez a fogadtatás, a skinnert azért roppant örömmel töltötte el, legalábbis ilyen érzések ríttak le róla. Fürgén elindult a város felé, boldogan, hogy megszabadult a durva külsejű és ijesztő hangú tiszttől, s nem is gondolva másra. A szabadcsapat ordonánca azonban odalovagolt a parancsnok mellé, s láthatólag nagyon bizalmas társalgásba kezdett vele. Suttogva beszéltek, és számos fürkésző pillantást vetettek a skinnerre, amíg a fickó végül azt képzelte, hogy a lovasok megkülönböztetett figyelmének a tárgyává emelkedett. E kitüntetésnek még jobban kezdett örülni, amikor látta, hogy a kapitány elmosolyodik - igaz, talán egy kissé ijesztően, de mindenesetre elégedetten. Egy kis völgyben haladtak, s a némajáték csak akkor ért véget, amikor felkapaszkodtak a következő dombra. Itt a kapitány és az őrmester leszállt a lováról, és álljt vezényelt a csapatnak. A két harcos kivette pisztolyát a nyeregtáskából - ez nem kelt gyanút vagy ijedelmet, hiszen az elővigyázatos emberek mindig így szoktak cselekedni -, majd intett a házalónak és a skinnernek, hogy tartson velük. Csakhamar elértek egy helyre, ahol a domb kinyúlt a folyó felé, és lejtője szinte függőlegesen ereszkedett alá a partig. A magaslat peremén egy elhagyatott, roskatag pajta állt. Burkolatából már sok deszka hiányzott, s egyik széles ajtaja az épület előtt hevert a földön, a másik a lejtő közepén, ahová a szél sodorhatta. Miután beléptek e siralmas helyre, a cowboyok tisztje végtelen nyugalommal kikotort a zsebéből egy kurta pipát, amelyet a hosszas használat nemcsak ébenfa színűvé, de ébenfa ragyogásúvá is tett, azonkívül egy kis bőrtekercset, amelyben a csiholóacélt, a kovakövet és a taplót tartotta. E felszerelés segítségével szájában csakhamar elfoglalta helyét az a szerszám, amelyet a megszokás az elmélyült agymunka nélkülözhetetlen kellékévé avatott. Mikor azután gomolyogni kezdett belőle a füst, a kapitány sokatmondóan intett társának. Az őrmester kivett a zsebéből egy kötéldarabot, és átnyújtotta. A tiszt buzgón pöfékelt, úgyhogy a fejét csaknem eltakarta a füst, s fürkésző szemmel nézett körül a helyiségben. Végül kivette a pipát, nagyot szívott a friss levegőből, majd újra rápöfékelt, s tüstént munkához látott. A pajtának volt egy vaskos keresztgerendája, mindjárt a déli oldalon nyíló ajtó mellett, ahonnan akadálytalanul ki lehetett látni a New York öble felé hömpölygő folyóra. A tiszt átvetette a kötelet ezen a gerendán, majd ismét összefogta a két végét. A földön egy gyenge hordócska hevert; nyilván azért hagyták ott, mert már nem lehetett hasznát venni: egyik feneke hiányzott, s a dongái azon a végén szétálltak. A tiszt pillantásának engedelmeskedve az őrmester odaállította a hordót a gerenda alá. Mindezen előkészületeket hallatlan nyugalommal hajtották végre, s most úgy látszott, hogy nincs egyéb hátra, és a tiszt tökéletesen meg van elégedve.

- Gyerünk - fordult hűvösen a skinner felé, aki eddig némán bámulta, mire készülődnek. Most szót fogadott, s csak akkor kezdett megijedni, amikor letépték a nyakravalóját, és félredobták a kalapját. De mivel ő maga is gyakran folyamodott hasonló eszközökhöz, hogy titkokat vagy pénzt csikarjon ki áldozataiból, egyáltalán nem volt annyira megrémülve, mint egy tapasztalatlanabb ember lett volna, ha olyan baljós előkészületek játszódnak le a szeme előtt. Végül a cowboyok a nyakába akasztották a kötelet ugyanazzal a hidegvérrel, amely addig is jellemezte minden mozdulatukat, majd egy deszkadarabot fektettek a hordóra, s megparancsolták, hogy másszon fel.

- De eldőlhet - mondta a skinner, aki csak most kezdett remegni. - Inkább elmondok mindent, nem kell annyit fáradni... még azt is, hogyan üthetnek rajta a tó mellett tanyázó csapatunkra, pedig annak épp az én fivérem a parancsnoka.

- Nem vagyok kíváncsi semmire - felelte a hóhéra (mert most már csakugyan annak látszott); többször is átvetette a kötelet a gerendán, s a skinner rémületére jól meghúzta, majd olyan messzire dobta a végét, hogy senki se érhesse el.

- Sok lesz a tréfából! - kiáltotta a skinner szemrehányó hangon, s lábujjhegyre emelkedett, abban a reményben, hogy így talán sikerül kihúznia fejét a hurokból. A tiszt azonban olyan szakértelemmel rendezett el mindent, hogy erre nem kerülhetett sor.

- Mit csináltál azzal a lóval, amelyet tőlem loptál el, te nyomorult? - morogta a cowboyok tisztje, s pöfékelve várta a választ.

- Lesántult a nagy hajszában - felelte gyorsan a skinner -, de meg tudom mondani, hogy hol találhat másikat, amelyik többet ér egy egész ménesnél.

- Hazudsz! Szerzek én magamnak lovat, ha kell; te meg fordulj inkább Istenhez segítségért, mert nincs sok időd hátra. - E vigasztaló szavak után vaskos lábával jól belerúgott a hordóba: a gyenge dongák szanaszét röpültek, s a skinner lógva megperdült a levegőben. Mivel a két keze szabad volt, elkapta a kötelet, és belecsimpaszkodott.

- Ugyan, kapitány úr - mondta hízelegve, de már egy kissé rekedten; a térde is remegett -, hagyjuk abba a tréfát; már kimulathatták magukat, s fárad a karom... nem sokáig bírom tartani magam.

- Házaló úr, hallja - fordult Birchhöz a kapitány, ellentmondást nem tűrő hangon -, nincs szükségem a társaságára. Ott az ajtó: fel is út le is út! Ha pedig hozzá mer nyúlni ehhez a kutyához, uraságodat kötöm fel a helyébe, még ha száz Sir Henry kívánja is a szolgálatait. - E szavak után az őrmesterrel együtt visszament az útra, míg a házaló sietve megindult a folyópart felé.

Birch megállt az első bokornál, amely elrejtette a cowboyok elöl: nem bírt ellenállni a vágynak, látni akarta a rendkívüli jelenet végét.

Miután magára maradt, a skinner rémült pillantásokkal fordult mindenfelé, kínzóinak rejtekhelyét keresve. Csak most fogalmazódott meg benne a rettenetes gondolat, hogy a cowboyok talán nem tréfálnak. Könyörgött, hogy eresszék szabadon; pergő nyelvvel, összefüggéstelenül ígérgette, hogy fontos titkot árul el nekik; úgy tett, mintha méltányolná a tréfát - mert önmagának sem akarta bevallani, hogy a dolog olyan iszonyatos lehet, mint amilyennek látszik. De amikor meghallotta a távolodó lovak patkócsattogását, és hiába nézett körös-körül, sehol sem mutatkozott emberi segítség, mindem porcikája remegni kezdett, és szemei rémülten kidülledtek. Kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbálta elérni a gerendát, de ehhez már túlságosan ki volt merülve; fogai közé kapta a kötelet, hogy elharapja - nem sikerült -, lejjebb zuhant, s a karja kifeszült. Kiáltásai ekkor sikolyokká változtak.

- Segítség! Vágják el a kötelet! Kapitány úr!... Birch! Barátom! Vesszen a kongresszus!... Őrmester úr!... Az isten szerelméért, segítsenek! Éljen a király!... Úristen!... Úristen!... Kegyelem... kegyelem... kegyelem!

Hangja mindinkább elhalkult; egyik kezével megpróbált benyúlni a kötél és a nyaka közé, s ez részben sikerült is, de másik keze remegve lezuhant. Görcsös vonaglás futott végig egész alakján - s már csak egy förtelmes hulla lógott a levegőben.

Birch úgy nézte mindezt, mint akit megbabonáztak. Végül betömte a fülét és az országút felé futott. A segélyt kérő üvöltések még mindig beléhasítottak, s csak hetek múlva sikerült megszabadulnia a szörnyű jelenet emlékétől. A cowboyok nyugodtan lovagoltak tovább, mintha mi sem történt volna, otthagyva a holttestet, hadd himbálóddzék a szélben, amíg véletlenül arra vetődik valaki.

Harmincharmadik fejezet

Zöldüljön hát, barátom,
          A fű sírod felett:
Nem ért gáncs e világon
          Mindig csak szeretet.

                    Halleck

Miközben a fenti események lezajlottak, Lawton kapitány lassú és óvatos menetelésben vezette kis létszámú csapatát a Négy Saroktól az ellenség arcvonala felé; miután pedig odaért, egy ideig oly ügyesen irányította embereit, hogy az angolok semmiképp sem tudták csapdába ejteni, s nem ismerve az amerikaiak erejét, állandóan tartaniuk kellett a támadástól. Lawton csupán a parancsnok határozott utasításait követte ezzel az óvatos gerilla-taktikával. Amikor Dunwoodie elvált a csapatától, az angolok lassan nyomultak előre, s az őrnagy úgy rendelkezett, hogy Lawton maradjon mindig a közelükben, és várja meg őt, valamint egy gyalogos alakulatot, amelynek a segítségével majd elvághatják az ellenség visszavonulását.

A kapitány szó szerint végrehajtotta a parancsot, bár rendkívül türelmetlen volt, mindig, ha visszatartották a támadástól.

E hadmozdulatok közben Betty Flanagan fáradhatatlanul hajtotta kis szekerét West-Chester sziklái között, hol az őrmesterrel társalogva a gonosz szellemek természetéről, hol pedig a sebésszel vitatkozva különböző szakmai kérdésekben, amelyek óránként felmerültek közöttük. Végül azonban elérkezett az a pillanat, amikor el kellett dőlnie, hogy ki lesz az úr azon a terepen, legalábbis egy ideig. A keleti milíciának egy alakulata kivonult erődeiből, s az ellenség felé közeledett.

Lawton és a segédcsapatok között éjféltájban jött létre a kapcsolat, s a kapitány azonnal tanácsra ült össze a gyalogosok parancsnokával. Ez utóbbi végighallgatta Lawtont, aki meglehetősen lekicsinylő véleményt nyilvánított az angolok bátorságáról, majd úgy döntött, hogy nem várja be Dunwoodie-nak és lovasainak a segítségét, hanem támadásra indul, mihelyt virradatkor sikerül felderítenie az ellenség állásait. Miután ez a határozat elhangzott, Lawton elhagyta azt az épületet, amelyben tanácskoztak, és visszatért a maga kis csapatához.

A kapitánnyal levő dragonyosok kikötötték lovaikat s letelepedtek egy szénaboglya tövében, hogy a rendelkezésükre álló néhány órát alvással tölthessék. Dr. Sitgreaves, Hollister őrmester és Betty Flanagan valamivel távolabb pihent egy száraz sziklán, amelyre leterítették pokrócaikat. A hatalmas Lawton levetette magát a sebész mellé, beburkolózott köpenyébe, s fejét a kezére támasztva úgy bámulta az égen úszó holdat, mintha mélységesen tűnődnék valamin. Az őrmester egyenesen ült, az orvos iránti tiszteletből, a markotányosnő néha felemelte a fejét, hogy hangot adjon valamelyik kedvenc elméletének, azután visszahanyatlott egy pálinkás hordócskára, s megpróbált elaludni, de hiába.

- Nos hát, őrmester - folytatta Sitgreaves a fejtegetéseit -, ha alulról vág felfelé, a kardcsapás nyomatékát nem fokozza a testsúly, tehát csökkenni fog a pusztító ereje, noha így is tökéletesen megfelel a háború igazi céljainak, mert harcképtelenné teszi az ellenséget.

- Ne hallgasson rá, őrmester úr, drága - szólt közbe a markotányosnő, felemelkedve pokrócáról -, miért volna baj, ha csatában megölünk valakit? Az angolok talán könyörületesek, amikor harcolnak? Kérdezze csak meg Jack kapitánytól, hogyan lehetne kivívni az ország szabadságát, ha a fiúk nem vágnának oda olyan erősen, ahogy csak bírnak. Whisky kell nekik, nem efféle beszédek.

- Nem is számítottam arra, hogy egy magafajta tudatlan nőszemély, Mrs. Flanagan, felfogja a sebészi tudomány finomságait - felelte a sebész rendkívül nyugodtan, hogy Bettyt még jobban sértse a hangjából kiérezhető megvetés. - Azonkívül a kardforgatásban sem szakértő, tehát hiába is tartanék magának előadást e fegyver célszerű alkalmazásáról, semmi hasznát nem látná: sem elméletileg, sem gyakorlatilag.

- Engem nem is érdekel az ilyen szócséplés; de a harc nem gyerekjáték, s az ember ne sokat spekuláljon, ha oda kell vágnia, csak az a fontos, hogy az ellenséget találja el.

- Mit gondol, Lawton kapitány, meleg nap előtt állunk?

- Több, mint valószínű - felelte a kapitány. - Ezek a milicisták vagy ijedősek, vagy tudatlanok, s ha megjelennek a csatatéren, sok vér el szokott folyni miattuk. Az ő magatartásuknak azután az igazi katona adja meg az árát.

- Csak nem beteg, John? - kérdezte a sebész, a kapitány karja felé nyúlva, s ösztönösen megfogta a pulzusát; az egyenletes, nyugodt érverés azonban nem jelezett sem testi, sem lelki bajokat.

- Csak a szívem fáj, Archibald. Milyen ostobák a vezetőink: azt hiszik, olyan fickók is tudnak harcolni s kivívhatják a győzelmet, akik úgy bánnak a muskétával, mint a cséphadaróval... akik összerezzennek, ha meghúzzák a ravaszt, és azt se tudják, mi fán terem az egyenes arcvonal. Ilyen emberekben bíznak, s ezért kell a haza legértékesebb vércsöppjeinek elhullaniuk.

A sebész elképedve hallgatta. Nem a szavak lepték meg, hanem a hang. Csaták előtt a kapitány mindig lelkesnek és türelmetlennek mutatkozott, ellentétben azzal a bámulatos hidegvérrel, amely máskor jellemezni szokta. Most azonban, szokatlanul csüggedt volt a hangja, és kedvetlen az egész viselkedése. A sebész tétovázott egy pillanatig, azon tűnődve, hogyan állíthatná kedvenc elméleteinek a szolgálatába ezt a változást, majd így szót:

- Jó lenne, John, ha azt tanácsolná az ezredesnek, hogy tartsa meg a kellő távolságot; egy véletlen golyó...

- Nem! - fakadt ki türelmetlenül a kapitány. - Hadd pörkölődjön meg a zsiványok szakálla az angol muskéták torkolattüzétől, ha el lehet kergetni őket odáig. De ne beszéljünk többet róluk. Mit gondol, Archibald, lehet, hogy a hold is olyan világ, mint ez, s olyan élőlények vannak rajta, mint mi?

- Mi sem valószínűbb, kedves John, ismerjük a méreteit, s az analógia alapján következtethetünk a rendeltetésére. Az a kérdés viszont, hogy lakosai a tudományok területén is eljutottak-e odáig, mint mi, nagymértékben függ az ottani társadalom állapotától, valamint a fizikai körülményektől is.

- Nem sokat érdekel a tudományuk, Archibald; csak azt mondom, csodálatos egy erő lehet, amely ilyen világot tud teremteni; s azután kormányozza őket mozgásukban. Magam se tudom miért, de valamiféle mélabút érzek, ahogyan elnézem ezt a fényes égitestet, s rajta az állítólagos tengerek és szárazföldek árnyait. Mintha a megboldogultak lelkének volna a pihenőhelye.

- Igyék egy kortyot, aranyos - mondta Betty, ismét felemelve a fejét, és odanyújtotta a kulacsát -, ez az éjszakai nyirkosság hűti a vérét... s aki olyan tüzes, mint maga, annak nem tesz jót, ha ezekről az átkozott milicistákról beszélget. Igyék egy kortyot, aranyos, és fel sem ébred reggelig. Magam abrakolom meg Roanoke-ot, mert úgy gondoltam, holnap ki kell tennie magáért.

- Milyen felemelő látvány az égbolt - folytatta a kapitány ugyanazon a hangon, mit sem törődve Betty ajánlatával -, s milyen kár, hogy az ember, ez a féreg, alantas szenvedélyeivel bemocskolhatja e nagyszerű műveket.

- Igazat beszél, John; van itt annyi hely, hogy mindenki békében élvezhetné az életet, ha meg volna elégedve azzal, ami az övé. De a háborúnak is vannak előnyei: kedvez a sebészeti tudomány haladásának, és...

- Lám, az a csillag - folytatta Lawton, még mindig a maga gondolatával foglalkozva - szeretne kibújni a futó felhők közül... talán az is egy külön világ, és hozzánk hasonló értelmes lények lakják, mit gondol, ők is tudják, mi a háború és a vérontás?

- Ha szabad volna szólanom - mondta Hollister őrmester, gépiesen a sapkájához emelve a kezét -, írva vagyon a szent könyvben, hogy az Úr megállította a napot, mialatt Jósúé rohamra ment, éspedig azért, kapitány úr, én legalábbis úgy gondolom, hogy világosabban fedezhessék a szárnycsapatokat, vagy cselezhessenek a hátvéddel, vagy valami hasonló hadművelet végett. Márpedig, ha az Úr segítette őket, a harc nem lehet bűnös. Igaz, sokszor gondoltam arra, és nem értettem, miért használtak hadiszekereket dragonyosok helyett, akik mindenképpen jobban át tudnak törni a gyalogság vonalán, no és meg is kerülhetik az ilyen szekereket, hogy azután hátulról alaposan befűtsenek embernek, lónak egyaránt.

- Maga sem ismeri az ókori hadiszekerek felépítését, őrmester, azért alkot róluk ilyen téves véleményt - felelte a sebész. - A kerekeikből éles fegyverek álltak ki s darabokra vágták a gyalogosokat, az anyag oszthatóságának megfelelően. Ha ilyen szerszámokkal látnák el Mrs. Flanagan kocsiját, nem vitás, hogy akár holnap is nagy riadalmat kelthetne velük az ellenség soraiban.

- Úgyse menne messze a kancám, ha az angolok tüzelnek rá - morogta Betty a pokróca alól. - A múltkor is, amikor végigkergettük őket Jerseyn és azt a sok zsákmányt szereztük, háttal kellett odahajtanom a jószágot a halottakhoz, mert előre az ördögnek se akart menni, szembe a lövöldözéssel. Roanoke és Jack kapitány maguk is elbánnának a vöröskabátosokkal, rám meg a kancámra nincs szükség.

A szemközti dombról most dobpergés hallatszott, jelezve, hogy az angolok talpon vannak; kisvártatva az amerikaiak is hasonló jelet adtak. A virginiaiak kürtje riadót fújt, s néhány pillanat múlva a királyi csapatok dombján és az ellenségeikén is nagy mozgolódás támadt a fegyveresek között. Már pirkadt, s a két fél buzgón készült a támadásra, illetve a támadás visszaverésére. Számbelileg az amerikaiak jelentős fölényben voltak, de fegyelmük és felszerelésük messze elmaradt az angoloké mögött. Az előkészületek hamar véget értek, s mire a nap felkelt, a milícia megkezdte előnyomulását.

A terepviszonyok nem tették lehetővé a lovasság bevetését, s a dragonyosok azt a feladatot kapták, hogy várják meg a győzelmet, és azután igyekezzenek minél jobban biztosítani a sikert. Lawton gyorsan nyeregbe parancsolta harcosait, Hollisterre bízta őket, és egyedül lovagolt át a gyalogosokhoz, akik szedett-vedett egyenruhában, hiányos felszereléssel álltak valamiféle csatarendbe. A kapitány ajka körül gúnyos mosoly bujkált, míg ügyes kézzel irányította Roanoke-ot a girbe-görbe sorok között; mikor azután kiadták a parancsot az indulásra, megkerülte az ezred szárnyát, és szorosan a hátvéd nyomában maradt. Az amerikaiaknak le kellett ereszkedniük egy kis mélyedésbe, hogy azután a szemközti dombra felkapaszkodva megközelítsék az ellenséget.

A leereszkedés tűrhető rendben ment végre, csaknem a domb lábáig; ekkor a királyi csapat is megkezdte előnyomulását, zsinóregyenes arcvonallal, kétoldalt kihasználva a magaslatok fedezetét. Az angolok megjelenésére a milícia elég eredményes lövöldözéssel válaszolt, s az ellenség soraiban egy pillanatra zavar támadt. A tisztek azonban hamarosan ismét csatarendbe állították katonáikat, és egyik sortüzet a másik után zúdították az amerikaiakra. Jó ideig süvítettek a pusztító golyók; végül az angolok szuronyrohamra indultak. A milícia nem volt elég fegyelmezett, hogy ellenálljon ennek a támadásnak. Arcvonala megtorpant, megingott, s végül századokra és kisebb csapatokra szakadt, amelyek csak szórványosan és rendszertelenül folytatták a tüzelést.

Lawton mindezt szótlanul figyelte, s ki sem nyitotta a száját, amíg a terepet el nem árasztották a menekülő amerikaiak. Akkor azonban, mintha belemart volna a szégyen, amely hazájának fegyvereit érte. Megsarkantyúzta Roanoke-ot, s a domb tövében nyargalva zengő hangon kiáltozott a menekülők felé. Az ellenségre mutatott, s közölte honfitársaival, hogy eltévesztették az utat. Olyan fölényes közöny és gúny sugárzott róla, hogy egynéhányan megálltak - azután még többen csatlakoztak hozzájuk, fellelkesültek a kapitány példáján, visszanyerték bátorságukat, és maguk kérték, hogy vezesse őket ismét az angolok ellen.

- Akkor hát előre, fiaim! - süvöltötte a kapitány, s lovát az angol vonal felé fordította, amelynek egyik szárnya nagyon közel volt hozzá. - Előre, s csak olyan közelről tüzeljetek, amikor már lepörkölődik tőle a szemöldökük.

A katonák előrelendültek követve Lawton példáját, és egyetlen lövést sem adtak le, de nem is kaptak, amíg egészen közel nem kerültek az ellenséghez. Egy angol őrmester, aki egy szikla mögött húzódott meg, most feldühödött az amerikai kapitány vakmerőségén, kilépett fedezékéből, néhány lépésnyire megközelítette és ráfogta muskétáját.

- Tüzelj, és meghalsz! - kiáltotta Lawton, megsarkantyúzva paripáját, s Roanoke tüstént előreugrott. Az angolban elhűlt a vér ettől a látványtól és ettől a hangtól, s remegő kézzel húzta meg a ravaszt. Roanoke mind a négy lábával egyszerre pattant fel a földről, majd megperdült, s élettelenül zuhant le az angol lába elé. Lawton talpra esett, s szemtől szemben állt ellenségével. Az angol előreszegezte szuronyát, és kétségbeesetten döfött a kapitány szíve felé. Fegyvereik szikrát szórva csaptak össze, s a szurony ötvenlépésnyire repült gazdája kezéből. A következő pillanatban az angol holtan bukott a földre.

- Előre! - harsogta a kapitány, látva, hogy egy angol szakasz megjelenik a sziklán, és közelről folytatja a lövöldözést. - Előre! - kiáltotta még egyszer, vadul forgatva kardját. Roppant alakja ekkor hátradőlt, mint egy pompás fenyőfa, ha engednie kell a fejszének, de lassú estében is szorongatta kardját, s még egyszer hallatszott mély kiáltása: - Előre!

Az amerikaiak rémülten megtorpantak, sarkon fordultak, és átengedték a terepet az angoloknak.

Az angol parancsnoknak nem volt szándékában üldözni az ellenséget, s most a siker ellenére is kitartott eredeti terve mellett, hiszen tudta, hogy nemsokára erős amerikai segédcsapatok érkezhetnek. Ennélfogva csak addig időzött a csata színhelyén, amíg össze nem szedték a sebesülteket; azután négyszögbe sorakoztatta fel embereit, s megkezdte visszavonulását a folyó felé. Húsz perccel Lawton eleste után sem angolok, sem amerikaiak nem maradtak a terepen.

Ha az ország lakosait behívták volna katonának, csak olyan egészségügyi segédszemélyzet kísérhette őket a csatába, amelyet az akkori kezdetleges állapotok között Amerika belsejében találni lehetett. Dr. Sitgreaves éppannyira megvetette a milícia orvosi kísérőit, mint a kapitány maga a milíciát. Most ide-oda járkált a csatatéren, rosszalló pillantásokat vetve a kisebb műtétekkel foglalatoskodó felcserekre; mikor azonban a menekülők közé került és semerre se látta barátját, visszasietett Hollister állomáshelyére, hogy megkérdezze, nem jött-e meg a kapitány. Persze, nemleges választ kapott. Ezernyi aggasztó sejtelem merült fel benne, s mit sem törődve az esetleges veszélyekkel, sőt, nem is gondolva rájuk, rendkívül gyorsan megindult arrafelé, ahol tudomása szerint a végső összeütközés lejátszódott. A sebész egyszer már megmentette barátja életét, hasonló körülmények között; s most is előre örült a tulajdon szakértelmének, látva, hogy Betty Flanagan ott ül a földön, s ölében tartja egy férfi fejét hatalmas alakjáról és öltözetéről a sebész azonnal felismerte a kapitányt. Mikor azonban odaért, a markotányosnő külseje megdöbbentette. Betty fejéről hiányzott a kis fekete főkötő, s haja, amely már őszbe vegyült, ziláltan hullott az arcába.

- John! Kedves John! - mondta a sebész gyengéden; lehajolt és rátette kezét a kapitány mozdulatlan csuklójára, de mindjárt vissza is kapta, ösztönösen megsejtve, mi történt. - John! Kedves John! Hol sebesült meg? Miben segíthetek?

- A puszta porhoz beszél - mondta Betty, ide-oda ingatva magát s öntudatlanul játszadozva a kapitány hollófekete fürtjeivel. - Ő már nem hallja többé, s nem törődik a maga szondáival meg gyógyszereivel. Ó, jaj! Ó, jaj! Mivé lesz most a szabadság? Ki fog ezután harcolni, ki arat most már győzelmet?

- John! - ismételte meg a sebész, aki még mindig nem akart hinni a tulajdon csalhatatlan érzéseinek. - Drága John, szóljon hozzám, mondjon amit akar, csak beszéljen. Ó, Istenem, meghalt! Bárcsak én is meghaltam volna vele együtt!

- Most már nemigen érdemes élni vagy harcolni - mondta Betty. - Ő is, a lova is! Nézze, ott az a szegény jószág, itt meg a gazdája! Tegnap én abrakoltam meg a lovat, a tulajdon kezemmel, s az ő utolsó vacsoráját is én főztem. Ó, jaj! Ó, jaj! Mit kellett megérnünk: Jack kapitányt megölték az angolok.

- John, drága barátom - zokogta a sebész -, hát neked is ütött az órád; sokan túlélték, akik óvatosabbak voltak nálad, de jobb és bátrabb ember nem élt túl egy sem! Ó, John, igazi barátom voltál, a szívemhez nőttél: bölcshöz nem méltó a jajveszékelés, de téged, John meg kell siratnom, mert kicsordul belőlem a keserűség!

Az orvos a kezébe temette arcát, s néhány percig nem bírt gátat vetni a fájdalom elemi erejű kitörésének; a markotányosnő hangosan jajveszékelt, s teste görcsösen meg-megvonaglott, miközben ujjai a kapitány ruhájával babráltak.

- Ki bátorítja ezután a fiúkat? - kiáltotta Betty. - Ó, Jack kapitány! Ő volt a csapat lelke, s nem sokat tudtunk a veszélyről, ha ő velünk harcolt. Sohasem volt finnyás, sohasem veszekedett a szegény özvegyasszonnyal, ha odaégett a hús, vagy ha nem akadt reggeli. Igyék egy kortyot, aranyos, talán az feléleszti. Jaj, nem iszik többé soha; itt a doktor is, akivel mindig tréfálkozott, s úgy sír szegény, hogy mindjárt belehal. Jaj, odavan, odavan, és vele együtt odavan a szabadság is.

Ekkor lovasok mennydörgő robaja hangzott fel a hozzájuk vezető úton, s egy pillanat múlva megjelent a virginiaiak teljes csapata, Dunwoodie-val az élen. Az őrnagy már hallotta mi történt a kapitánnyal; most, hogy észrevette a holttestet, megállított a svadront, leugrott lováról és odament. Lawton arca egy csöppet sem torzult el, de homloka, melyet a csata idején haragosan összeráncolt, még a halálban sem simult ki. Teste oly nyugodtan, egyenesen feküdt, mintha csak aludnék. Dunwoodie megfogta a kezét, s egy pillanatig szótlanul nézett bajtársára; aztán fekete szeme fellobbant, és sápadt orcái tűzpirosra gyúltak.

- A tulajdon kardjával fogok bosszút állni érte! - kiáltotta, s megpróbálta kivenni a kardot Lawton kezéből, de az acélos ököl ellenállt minden erőfeszítésnek. - Akkor hát temessék el vele együtt. Sitgreaves, vigyázzon a barátunkra, míg én megbosszulom a halálát.

Az őrnagy visszasietett paripájához, s megindult az ellenség nyomában.

Míg Dunwoodie a holttest mellett állt, az egész svadron is jól láthatta Lawtont. Mindannyian szerették, s ez a látvány mérhetetlenül felkavart mindenkit: tisztekből s legénységből egyaránt elpárolgott az a higgadtság, amely a sikeres katonai vállalkozások nélkülözhetetlen előfeltétele, de valamennyien megsarkantyúzták lovaikat, és a bosszúvágytól lángolva nyargaltak az ellenség után.

Az angolok négyszögben meneteltek, a négyszög üres közepén helyezve el kevés sebesültjüket, s jó utat megtettek már a rendkívül egyenetlen terepen, amikor a dragonyosok odaértek. A lovasok oszlopban indultak rohamra, Dunwoodie vezette őket, aki égett a bosszútól, s úgy gondolta, hogy áttöri az angolok vonalát, és egy csapásra szétszórja őket. Az ellenség azonban jól ismerte a saját erejét, szilárdan megállt, és feltűzött szuronnyal fogadta a rohamot. A virginiaiak lovai visszahőköltek, s amikor az angol hátvéd tüzelni kezdett, Dunwoodie és még egy néhány katona leesett lováról. Az angolok folytatták visszavonulásukat, mihelyt sikerült lerázniuk magukról a támadókat; Dunwoodie, aki súlyos, bár nem életveszélyes sebet kapott, visszahívta embereit, jól tudva, hogy ilyen köves talajon amúgy is kudarcot vallana minden újabb kísérlet.

Hátravolt még a legszomorúbb kötelesség teljesítése. A dragonyosok lassan visszavonultak a dombok között, elszállítva sebesült parancsnokukat, és Lawton holttestét. A kapitányt a Felföld egyik erődjének falai alatt temették el, az őrnagyot pedig átadták aggódó hitvesének.

Hosszú hetekbe tellett, amíg Dunwoodie állapota annyira javult, hogy tovább lehetett vinni. E hetek folyamán számtalanszor megáldotta azt a pillanatot, amikor jogot nyert szép ápolónőjének szolgálataira. Frances nem mozdult el az őrnagy ágya mellől, saját kezűleg hajtotta végre a fáradhatatlan Sitgreaves minden utasítását, s óráról órára nőtt férjének szeretetében és megbecsülésében. Nem sokkal utóbb Washington a téli hadiszállásra rendelte a katonákat, s Dunwoodie, akit alezredessé léptettek elő, engedélyt kapott, hogy teljes felépüléséig visszatérjen az ültetvényére. Singleton kapitány is csatlakozott hozzájuk, s az egész család áttette székhelyét a hadszíntérről az őrnagy birtokára, amely kényelemmel és bőséggel kecsegtetett. Mielőtt azonban elhagyták volna Fishkillt, levelet kaptak egy ismeretlen feladótól, aki közölte velük, hogy Henry biztonságban van és jó egészségnek örvend; továbbá azt is, hogy Wellmere ezredes visszatért szülőhazájába, a királyi hadsereg minden becsületes tagjának megvetésétől kísérve.

Dunwoodie végtelenül boldogan töltötte a telet, és Frances szép szája körül ismét megjelent játszi mosolya.

Harmincnegyedik fejezet

Selyem, prém, ékszer, ragyogás
És az a szerény zöldruhás,
Aki a fényes körben áll.
Snowdon lovagja - skót király!

Walter Scott: A Tó Hölgye

A következő év elején az amerikaiak és szövetségeseik nagyban készülődtek a háború befejezésére. Délen Green és Rawdon véres csatákat vívott, s bár az utóbbi tábornok katonái derekasan megállták a helyüket, a hadjárat mégis az előbbinek teljes győzelmével végződött, igazolva, hogy ő a jobbik hadvezér.

A szövetséges csapatok New Yorkot fenyegették, és Washington a város biztonságának állandó veszélyeztetésével elérte, hogy Cornwallis ne kaphasson onnan megerősítést, s így ne aknázhassa ki sikereit.

Végül, amikor beköszöntött az ősz, minden jel arra mutatott, hogy közeledik a döntő pillanat.

A francia haderők átvágtak a semleges területen, megközelítették a királyi vonalakat, és King's Bridge irányában készültek támadni, szorosan együttműködve az amerikaiak nagy létszámú csapataival. Ez utóbbiak szüntelenül nyugtalanították az angol őrállomásokat, és Jersey felől közeledve, onnan is támadással fenyegettek. Az előkészületek arra vallottak, hogy ostrom és rohamszerű támadás várható. Sir Henry Clinton azonban elfogta Washingtonnak egyes leveleit, nem mozdult ki biztonságos vonalai mögül, s hiába fordult hozzá Cornwallis, óvatosságból megtagadta a segítséget.

Egy viharos szeptemberi napon történt, alkonyatkor, hogy számos tiszt gyűlt össze egy épület bejárata előtt, Jerseyben, az amerikai csapatok által megszállt terület kellős közepén. Koruk, öltözékük és méltóságteljes magatartásuk elárulta, hogy valamennyien magas rangúak lehetnek; de a legmagasabb rangú nyilván az volt, akit a többiek megkülönböztetett tisztelettel vettek körül. Egyszerű egyenruhát viselt, de a szokásos parancsnoki rangjelzésekkel. Telivér pejlovon ült, s néhány fiatalabb tiszt, tarkább öltözetben, szemlátomást igen készségesen várta a parancsait. Mindenki megemelte kalapját, ha e tiszthez szólt, s amikor ő beszélt, a szokásos katonai illemszabályokat meghaladó figyelemmel nézett rá mindenki. Végül a tábornok is megemelte kalapját, s komoly arccal elköszöntek, s a társaság szétszéledt, magára hagyva a parancsnokot személyi szolgáival és egy hadsegéddel. A tábornok leszállt lováról, szakértő szemmel megvizsgálta, majd egy gyors, kifejező pillantást vetett hadsegédjére, és vele együtt bement az épületbe.

Bent a szobában, amelyet nyilván az ő számára készítettek elő, leült, és sokáig úgy maradt, mozdulatlanul, tűnődve, mint aki megszokta, hogy hosszasan tanácskozzék önmagával. A hadsegéd állva, szótlanul várta parancsait. Végül a tábornok felnézett, s azon a csendes, nyugodt hangon, amely általában jellemezte, így szólt:

- Megérkezett már az az ember, akivel beszélni akartam?

- Excellenciád parancsait várja.

- Vezessék be, s kérem, hagyjanak vele magamra.

A hadsegéd meghajolt és kiment. Néhány perc múlva ismét kinyílt az ajtó, egy ember beosont a szobába, és szerény tartásban, szótlanul megállt, illő távolságra a parancsnoktól. A tábornok, aki gondolataiba merülve bámult a tűz felé, nem vette észre, s valamivel később, mintha önmagához beszélne, halkan így szólt:

- Holnap felgördül a függöny: fel kell tárnunk terveinket. Bárcsak az ég áldása lenne rajtunk!

A jövevény megmozdult egy kissé, a parancsnok odanézett, s csak most látta, hogy nincs egyedül. Némán a tűzre mutatott, s az idegen közelebb jött hozzá, bár nem fázhatott, mert alaposan fel volt öltözve - a sok ruha inkább álöltözetnek látszott, semmint a hideg elleni védelemnek. A parancsnok most szelíd és udvarias mozdulattal egy székre mutatott, de a jövevény szerényen állva maradt. Egy darabig senki sem törte meg a csendet. Végül a tiszt is felállt, kinyitotta asztali íróállványának fedelét, s kivett egy kicsiny, de láthatólag súlyos táskát.

- Harvey Birch - mondotta, a jövevényhez fordulva -, elérkezett a pillanat, amikor kapcsolatunknak meg kell szűnnie; mostantól fogva mindörökké idegenek leszünk egymás előtt.

A házaló kibontakozott köpenyéből, amely eltakarta arcát, egy pillanatig merően nézett a tisztre, majd alázatosan, a fejét lehajtva megszólalt:

- Ha excellenciád így parancsolja.

- Így szükséges. Mióta ezen a mostani posztomon állok, sok emberrel kellett érintkeznem, aki hírszerzőm volt, akárcsak maga. Mind közül magában bíztam meg a leginkább; kezdettől fogva láttam, hogy igazságérzete és elvei vezérlik, és sohasem kellett csalódnom a becsületességében... egyedül maga ismerte a városbeli titkos ügynökeimet, s a maga hűségétől függ nemcsak a jólétük, hanem az életük is.

Elhallgatott, mintha azon tűnődnék, milyen szavakkal adhatná meg a teljes elismerést a házalónak, majd így folytatta:

- Azt hiszem, maga egyike ama kevés megbízottaimnak, akik mindvégig hűségesen szolgálták ügyünket; úgy szerepelt, mint az ellenség kémje, de sohasem beszélt arról, amiről hallgatnia kellett. Én és csakis én tudom, hogy mennyire ragaszkodott Amerika szabadságához.

E szavakat hallgatva, Harvey fokozatosan felemelte a fejét, kiegyenesedett, arca lassanként kipirult, látszott rajta, hogy feszíti a büszkeség, de pillantása még mindig a parancsnok lába elé szegeződött.

- Most az a feladatom, hogy megfizessem a szolgálatait; eddig várnia kellett jutalmára, s adósságunk jócskán felgyarapodott... nem akarom lebecsülni a veszélyeket, amelyek fenyegették; itt van száz dublon; ne feledje, hogy hazánk milyen szegény: ezért ilyen kevés a fizetség.

A házaló felnézett a parancsnokra, de amikor ez át akarta nyújtani a pénzt, hátralépett, mintha visszautasítaná.

- Elismerem, nem nagy fizetség, a szolgálataihoz és a vállalt kockázathoz képest - folytatta a tábornok -, de most nem ajánlhatok többet; ha véget ér a hadjárat, talán még hozzátehetek valamit.

- Excellenciád azt hiszi, hogy pénzért vállaltam az életveszélyt és nevem bemocskolását?

- Ha nem pénzért, akkor miért?

- Miért vonult hadba excellenciád? Miért nem félti drága életét a háborútól vagy az angol hóhértól? Miért kellene sajnálnia engem, ha ilyen emberek is feláldozzák mindenüket a hazáért? Nem, nem... egyetlen dollárt sem fogadok el az aranyból; Amerika szegény, minden garasra szükség van!

A táska kihullott a tiszt kezéből: a házaló lába elé esett, s ott is maradt érintetlenül a további beszélgetés folyamán. A tiszt merően a szemébe nézett Harveynak, s azt mondta:

- Engem számos megfontolás vezérelhet, amelyről maga nem tud. A kettőnk helyzete nem egyforma: engem hadvezérnek ismernek... de magának úgy kell majd a sírba szállnia, hogy a haza ellenségének hiszi mindenki. Ne feledje, hogy igaz jelleméről még hosszú évekig nem lebbenthetjük félre a fátylat... talán sohasem.

Birch ismét lehajtotta a fejét, de látszott a mozdulatán, hogy nem tört meg az ellenállása.

- Maga nemsokára öreg lesz, már túljutott élete delelőjén; mivel fogja fenntartani magát?

- Ezzel! - felelte a házaló, kinyújtva a munkától megbarnult kezét.

- De egyszer ez is cserbenhagyhatja, fogadja el azt, ami öregségének támasza lehet. Ne feledje, mennyit kockáztatott és szenvedett. Említettem, hogy sok tekintélyes ember sorsa függ a titoktartásától; mivel biztosíthatom őket a maga hűségéről?

- Mondja meg nekik - felelte Birch, s előbbre lépve önkéntelenül rátaposott a táskára -, mondja meg nekik, hogy nem fogadom el az aranyat!

A tiszt merev arcát hirtelen ellágyította a mosolygó jóindulat; keményen megszorította a házaló kezét.

- Most már csakugyan ismerem magát; életveszélyes feladatokkal kellett megbíznom, s a körülmények ezután sem teszik lehetővé, hogy nyíltan igazoljam valódi jellemét, de titokban továbbra is a barátja maradhatok; forduljon mindig hozzám, ha nélkülözés vagy szenvedés sújtja, s amíg Isten úgy akarja, hogy legyen valamim, tiszta szívből meg fogom osztani azzal az emberrel, aki ilyen nemesen érez és ilyen derekasan cselekszik. Ha betegség vagy ínség gyötörné, s a béke már rámosolygott győztes hazánkra, keresse fel azt, akit oly sokszor szólított Harpernek, s ő nem fogja szégyellni egykori megbízottját.

- Nem sokat kívánok az élettől - mondta Harvey. - Amíg Isten egészséget és becsületes munkát ad, sohasem fogok nyomorogni ebben az országban; de az a tudat, hogy excellenciád a barátom, többet ér nekem az angol kincstár minden aranyánál.

A tiszt egy ideig szótlanul elgondolkozva állt. Aztán maga felé húzta az íróállványt, néhány sort vetett egy papírlapra s átnyújtotta a házalónak.

- Hinnem kell, hogy a Gondviselés nagy és dicső sorsot tartogat ennek az országnak; ezt bizonyítja a hazafiság, amely legalacsonyabb rangú polgárait is áthatja - mondta. - Egy olyan gondolkodású ember, mint maga, nehezen viselheti el, hogy a szabadság ellenségének szégyenbélyegével kelljen a sírba szállnia, de hiszen már mondtam, hány ember életét döntenénk veszélybe, ha feltárnánk az igazságot. Most nem kaphatja meg a jogos elégtételt, de teljes bizalommal adom át ezt az igazolást: ha nem találkoznánk többé, a gyermekei talán még hasznát vehetik.

- A gyermekeim! - kiáltotta a házaló. - Hogyan is alapíthatnék családot ezzel a beszennyezett névvel?!

A tiszt elnézte fájdalmas arcát, s keze megint az arany felé nyúlt, de Harvey pillantása megállította. A házaló látta a szándékát, s megrázva a fejét, szelídebben folytatta:

- Amit excellenciádtól kaptam, mindennél értékesebb kincs, és higgye el, jól meg fogom őrizni. Vannak, akik tanúsíthatják, hogy az életemre se vigyáztam úgy, mint excellenciád titkaira. A múltkor azt mondtam, hogy elvesztettem az előző papirost: nem igaz, lenyeltem, amikor elfogtak a virginiaiak. Ez volt az első és utolsó eset, hogy hazudtam excellenciádnak; nem, nem kívánok más kincset; ha majd meghaltam - tette hozzá búsan mosolyogva -, talán kiderül, hogy ki volt a barátom; de nem fontos, hiszen úgysem fog gyászolni senki.

- Ne feledje - mondta a tiszt felindultan -, hogy titokban mindig a barátja leszek, de nyíltan nem ismerhetem.

- Tudom, tudom - felelte Birch -, akkor is tudtam, amikor elvállaltam a szolgálatot. Lehet, hogy most látom utoljára excellenciádat. Kérem Istent, áldja meg minden jóval! - Elhallgatott, s megindult az ajtó felé. A tiszt meghatottan nézett utána. A házaló még visszafordult, nagy szomorúsággal és tisztelettel egy utolsó pillantást vetett a tábornok nemes arcára, aztán meghajolt és kiment.

Az amerikai és francia csapatok megütköztek Cornwallisszal kitűnő vezérük parancsnoksága alatt, amelynek az elején annyi akadályt kellett leküzdeniük. Nem sokkal ezután Anglia megcsömörlött a háborútól, és elismerte az Egyesült Államok függetlenségét.

Ahogy múltak az évek, a háború szereplői és leszármazottaik mind jobban dicsekedve emlegették mekkora szolgálatokat tettek az ügynek, amely annyi kézzelfogható áldást hozott a hazájukra; de Harvey Birch neve feledésbe merült, akárcsak a többi számtalan ügynöké, aki állítólag titkosan küzdött honfitársainak jogai ellen. A nagy vezér azonban, aki egyedül ismerte a valóságot, gyakran gondolt rá, s titokban többször is kerestette, de csak egyszer kapott hírt felőle. Értesülései úgy szóltak, hogy a gomba módra kinőtt új települések egyikén van egy hasonló külsejű házaló, aki azonban más nevet visel, s az öregségtől és a szegénységtől megtörve folytatja munkás életét. A tábornok halála elejét vette a további kutatásnak, s aztán hosszú évekig senki sem hallott többé a házalóról.

Harmincötödik fejezet

Tán egy falusi Hampdennek pora,
          Ki törpe zsarnokával küzdhetett -
Egy Miltoné, ki nem dalolt soha,
          Egy Cromwellé, ki nem ütött sebet.

                                                  Gray

Harminchárom esztendővel a fentebb leírt beszélgetés után történt, hogy egy amerikai sereg ismét angol katonasággal állott szemben, de nem a Hudson, hanem a Niagara folyó partjain.

Washington teste már régóta a sírjában porladt, de amint a múló idő lassanként elűzött mellőle minden esetleges politikai ellenérzést vagy személyes irigységet, neve mind ragyogóbbá vált, s jellemét és kiválóságát egyre jobban felismerték nemcsak honfitársai, hanem az egész világ. A felvilágosodás és az igazság korának hősét látta benne mindenki; s ama fiatalemberek közül, akik 1814-ben hadseregünk büszkeségét alkották, nem egynek dobbant meg a szíve, ha Amerika legnagyobb fiára gondolt, titokban vérmes reményeket táplálva, hogy valamiképpen a nyomdokaiba léphet. E tiszteletre méltó becsvágy senkit sem fűtött annyira, mint egy fiatal tisztet, aki az említett vérzivataros esztendő július 25-ének estéjén egy lapos szikla tetejéről nézte a nagy vízesést. Magas, jóvágású fiatalember volt, látszott rajta az erő és a mozgékonyság helyes aránya; fürkésző, fekete szeme úgy ragyogott, mint a csillag. A lába előtt elzúgó áradatot szemlélve néha forrón, lelkesen felizzott a pillantása; e büszke arckifejezést azonban némiképp enyhítették a száj finom vonásai, amelyek körül valami elfojtott, s szinte nőies szépségű pajkos mosoly bujkált. Haja úgy csillogott a lenyugvó nap sugaraiban, mint az arany; a vízesés felől fújdogáló szél meglebbentette dús fürtjeit: ilyenkor látszott, hogy a homloka fehér, s egészségtől ragyogó arcát egyebütt csak a szabad levegő és a napfény festette sötétebbre. E lenyűgöző külsejű fiatalember mellett egy másik tiszt állott, s mindketten úgy nézték a napnyugta csodáját, mintha először látnák. Hallgattak mind a ketten; végül a fentebb leírt fiatalember társa hirtelen összerezzent, s kardjával lemutatva a szakadékba, így kiáltott fel:

- Oda nézz, Wharton, egy ember át akar evezni a vízesés örvényein, s akkora sincs a csónakja, mint egy tojáshéj.

- Kenyérzsák van a vállán... valószínűleg katona - felelte a másik. - Gyerünk elébe, Mason, a hágcsóhoz, hadd halljuk, milyen hírt hoz.

Eltartott egy ideig, amíg odaértek arra a helyre, ahol találkozhattak a vállalkozó szellemű csónakossal. A fiatal tisztnek csalódnia kellett: a jövevény öreg ember volt, s nyilvánvalóan nem tartozott a sereghez. Hetvenéves lehetett, bár ezt inkább csak a ráncos homlokába hulló, ritkuló és ezüstszínű haja árulta el, nem pedig a korral járó gyengeségnek valami másféle jele. Sovány alakja meghajlott, de szokásból: izmait félévszázados munka edzette keményre. Silány öltözéke számtalan folttal tanúskodott viselőjének takarékosságáról. Hátán egy szegényes tartalmú zsákot cipelt: ez tévesztette meg a fiatalembereket. Üdvözölték egymást, s a tisztek hangot adtak meglepetésüknek, hogy egy ilyen öreg ember az örvények közelébe merészkedik; majd a jövevény a kortól egy kissé már remegő hangon érdeklődni kezdett, mi újság a csatatéren.

- A múltkor elpáholtuk a vöröskabátosokat a Chippewa menti mezőkön - felelte az a fiatalember, akit Masonnek szólítottak. - Azóta bújócskát játszunk a hajókkal, de most már annyira se vagyunk, amennyire eljutottunk, s pokolian dühös minden emberünk.

- Maga bizonyára a fiát keresi a seregben - mondta a társa szelídebb arccal, barátságos hangon. - Mondja meg a nevét és az ezredét, s elvezetem hozzá.

Az öreg megrázta a fejét, s végigsimítva ezüstös fürtjein, szomorú, lemondó hangon felelte:

- Nem, nincs senkim a világon!

- Úgy kellett volna mondanod, Dunwoodie kapitány, hogy odavezetnéd, ha meg tudnád találni azt az ezredet - kiáltotta vidáman a másik tiszt. - Seregünk fele ugyanis visszavonult az úton, s ki tudja, talán már el is ért Fort George falai alá.

Az öreg hirtelen megdermedt, s merően nézett hol az egyikre, hol a másikra; a tisztek észre vették ezt, és ők is elhallgattak.

- Jól hallottam? - kérdezte végül, ernyőt formálva kezéből a lenyugvó nap sugarai ellen. - Milyen néven szólították?

- Wharton Dunwoodie a nevem - felelte mosolyogva a fiatalember.

Az idegen némán intett neki, hogy vegye le a kalapját, s a fiatalember szót fogadott; szőke haja úgy lobogott a szélben, mint a selyem, s a jövevény szemügyre vehette nyílt, becsületes arcát.

- Így szépül hazánk! - mondta hevesen az öreg. - Egyre pompásabb sarjakat hajt, ahogy múlik az idő... Hát megáldotta őket az Isten...

- Mit bámulsz úgy, Mason főhadnagy? - kiáltott Dunwoodie kapitány felnevetve. - Jobban dülleszted a szemed, mint az előbb a vízesésre.

- Ó, a vízesés! Csakugyan szép látvány lehet holdfényes éjszakákon, de csak az olyanoknak, mint a te Sarah nagynénéd meg Singleton ezredes, a vidám agglegény; a magamfajta fickó azonban nem lepődik meg semmin, legfeljebb az ilyen kapcsolatokon.

Az öreg arcáról éppoly hirtelen tűnt el a fellobbanó hév, mint ahogy megjelent rajta, de azért rendkívül figyelmesen hallgatta Dunwoodie válaszát:

.- No, no, Tom, csak semmi tréfa, ha az én jóságos nagynénémről van szó; ő a megtestesült szeretet, és olyasféle mendemondákat hallottam, hogy nem volt egészen boldog a fiatalsága.

- Ha már a pletykánál tartunk - tette hozzá Mason -, Accomacban az a hír járja, hogy Singleton ezredes minden Bálint-napon szabályszerűen megkéri a kezét, méghozzá egyesek szerint a te öreg nagy-nagynénéd támogatásával.

- Jeanetta néni! - mondta nevetve Dunwoodie. - Drága jó teremtés; azt hiszem, ő már semmiféle formában nem gondol a házasságra, amióta dr. Sitgreaves meghalt. Hallottam valami suttogást, hogy a doktor régebben udvarolt neki, de azután semmi se lett a szép szavakból: egyébként azt hiszem, az emberek csak azért pletykálkodnak, mert látják, milyen jóban van Singleton ezredes az apámmal. Tudod, hogy együtt szolgáltak a lovasságnál, s a te apád is a bajtársuk volt.

- Tudom, persze; de azt már hiába próbálnád elhitetni velem, hogy az a furcsa, lehetetlen agglegény csak azért jár el olyan gyakran Dunwoodie tábornok ültetvényére, mert régi katonaélményekről akar diskurálni az apáddal. Legutóbb, amikor ott voltam, anyádnak az a sárga képű, hegyes orrú gazdasszonya félrevont a tálalószobába, és közölte, hogy az ezredes nem rossz parti... az ő szavait idézem... mert eladta a georgiai ültetvényét, és annyit kapott érte... biz'isten, nem is tudom, mennyit.

- Elhiszem - felelte a kapitány -, Katy Haynes eléggé számító nőszemély.

Egy helyben állva folytatták ezt a beszélgetést: nem tudták, hagyják-e ott a jövevényt vagy maradjanak vele.

Az öreg minden egyes szavukat feszült figyelemmel hallgatta, de a legutolsó mondatnál valami különös mosoly jelent meg az arcán. Megcsóválta a fejét, végigsimított a homlokán, s mintha tűnődve visszanézett volna a régmúlt időkbe. Mason nem nagyon figyelt rá, azt mondta:

- Szerintem az a nő a megtestesült önzés!

- Nem sokat árt az önzésével - felelte Dunwoodie. - Az a legnagyobb baja, hogy nem szívelheti a négereket. Azt mondja, csak egyetlenegyet szeretett egész életében.

- És ki volt az?

- Caesarnak hívták; házi cselédként szolgált a megboldogult Wharton nagyapámnál. Te, azt hiszem, nem emlékezhetsz rá, ugyanabban az évben halt meg, mint a gazdája, amikor mi még gyerekek voltunk. Katy minden halottak napján meggyászolja, és szavamra azt hiszem, ennyit meg is érdemelt szegény. Úgy hallottam, Caesar egyszer kisegítette valami bajból az angol nagybácsimat... mi így hívjuk, Wharton tábornokot... még a régi háború idején. Anyám mindig nagy szeretettel beszél róla. Caesart is, Katyt is ő hozta magával Virgíniába, amikor férjhez ment. Anyám olyan volt...

- Mint egy angyal!... - vágott közbe az öreg, s a két fiatal katona összerezzent szenvedélyes hangjától.

- Ismerte? - kiáltotta Dunwoodie, kipirulva örömében.

Az idegen nem válaszolhatott, mert hirtelen ágyúdörgés remegtette meg a levegőt, azután puskák kezdtek ropogni, s mindent betöltött a közeli csata lármája.

A két tiszt visszaindult a tábor felé, és új ismerősük is velük tartott. A harc előtti izgalomban nem folytatták beszélgetésüket, csak néha váltottak egy-két szót a lövöldözés okáról s az általános összeütközés lehetőségéről. Dunwoodie kapitány azonban többször is barátságosan pillantott az öreg felé, aki korát meghazudtoló erővel sietett mellette: a fiatalember imádta édesanyját, és boldog volt, hogy jót hall felőle. Csakhamar odaértek a fiatal tisztek ezredéhez; a kapitány megszorította az idegen kezét, s a lelkére kötötte, hogy másnap reggel okvetlenül keresse fel a sátrában. Ezek után elváltak.

Az amerikai táborban minden jel arra vallott, hogy csata készül. Hallatszott, hogy néhány mérföldnyi távolságban ágyúk és muskéták dörögnek, elfojtva a vízesés robaját. A csapat nemsokára elindul, hogy támogassa a harcban álló egységeket. Már leszállt az este, amikor a tartalékosok és a polgárőrök alakulata Lundy's Lane alá ért; az út itt elkanyarodott a folyó mellől, s nekivágott egy kúpszerű magaslatnak, nem messzire a niagarai főútvonaltól. E domb tetejét az angolok ágyúi koszorúzták, s lent a síkon Scott tábornok bátor dandárjának maradványa dacolt már hosszú idő óta a túlerővel. Most az amerikaiak újabb erőket vetettek be, s egy hadoszlopuk támadásra indult, felfelé kapaszkodva a dombon, párhuzamosan az úttal. Ez az oszlop oldalba kapta az angolokat, szuronyrohammal lekaszabolta tüzéreiket, és elfoglalta az ágyúkat. A többi egység azonnal csatlakozott hozzá, s leseperték az ellenséget a dombról. Az angol tábornok azonban nemsokára igen jelentős megerősítést kapott, s bátor katonái nem akartak beletörődni a vereségbe. Többször is heves rohamot indítottak az ágyúk visszafoglalásáért, de mindannyiszor véres fejjel vetették őket vissza. Az utolsó ilyen roham alkalmából a fentebb említett fiatal kapitányban annyira fellángolt a harci kedv, hogy előretört embereivel, s szét akarta verni az ellenségnek egy különösen vakmerő osztagát. Ez sikerült is; de amikor a fiatalember visszatért az arcvonalba, észrevette, hogy főhadnagya nincs a helyén. Ez volt az utolsó összecsapás, és a szétszórt amerikai egységek nemsokára parancsot kaptak, hogy térjenek vissza a táborba. Az angolokat sehol sem lehetett látni, s intézkedések történtek a szállítható sebesültek megmentése érdekében. Wharton Dunwoodie, a barátjáért aggódva, felkapott egy fáklyát, és két emberével maga indult meg arrafelé, ahol Masont elesni látták. Meg is találták a domb lejtőjén, rendkívül nyugodtan üldögélt, de mozdulni nem bírt, mert eltört a lába. Dunwoodie meglátta, odafutott hozzá, s felkiáltott.

- Tom, kedves barátom! Tudtam, hogy senkit sem találunk olyan közel az ellenséghez, mint téged.

- Csak lassan, lassan; ne nagyon bántsatok - felelte a főhadnagy. - De tévedsz: van, aki még nálam is közelebb merészkedett az angolokhoz, s fogalmam sincs róla, hogy ki lehet. Egyszer csak kibukkant a puskáink füstjéből, nem messzire az én szakaszomból, s előre rontott, talán azért, hogy ejtsen valakit, de nem tért vissza többé. Ott fekszik, azon a kis halmon túl. Többször is kiáltottam neki, de azt hiszem, már nem tud válaszolni.

Dunwoodie odament, s legnagyobb meglepetésére az idegent találta a megjelölt helyen.

- Az az öregember, aki ismerte anyámat! - kiáltotta a kapitány. - Már csak azért is illendően fogom eltemettetni. Emeljétek fel, s hozzátok vissza: hadd pihenjenek hazai földben a csontjai.

A katonák odaléptek, hogy teljesítsék a parancsot. Az öreg a hátán feküdt, arcát megvilágította a fáklya; szeme lecsuklott, mintha aludnék; a kortól beesett ajka eltorzult egy kissé, de nem görcsösen, inkább mosolyogva. Egy muskéta hevert mellette; két kezét a mellén tartotta, s az egyikben valami ezüstösen csillogó tárgyat szorongatott. Dunwoodie lehajolt, s elmozdítva az öreg karját, észrevette, hol fúródott belé a gyilkos golyó. Az a csillogó tárgy egy bádogdoboz volt; a golyó átütötte, s az öreg nyilván utolsó pillanataiban húzta ki az ingéből. Dunwoodie kinyitotta, egy papírlapot talált benne, s meglepődve olvasta a következőket:

Ő volt az, a semleges terület kémje, aki úgy halt meg, mint ahogyan élt: mindenét feláldozva hazájának, a szabadság mártírjaként.