Bevezető

A szerzőnek gyakran feltették a kérdést: volt-e a való életből vett példája, midőn e könyv főszereplőjét megrajzolta? Erre a kérdésre úgy válaszolhat a legvilágosabban, hogy röviden elbeszéli, milyen mozzanatok játszottak közre a mű kiadásánál.

Hosszú évekkel ezelőtt e kötet íróját meghívta házába egy neves férfiú, aki az amerikai forradalom legsötétebb napjaiban különböző bizalmas és jelentős tisztségeket viselt. Szóba jött a nagy politikai indulatok jellemalakító hatása, valamint a hazaszeretet tisztító képessége, ha ez az érzés nagy erővel és általánosan támad fel egy nép körében. Az a férfiú vitte a szót, aki koránál, tisztségeinél és emberismereténél fogva a legalkalmasabb volt egy ilyen társalgás irányítására. Szólott arról, hogy a nemzet nagy küzdelme, az 1775. évi háború milyen határozottan térítette új és tiszteletre méltó irányba a tömegek gondolatait és cselekedeteit, melyek addig csupán az élet leghétköznapibb ügyeire irányultak, majd példaképpen elbeszélt egy történetet: ő maga, mint szemtanú erősítette meg hitelességét.

Anglia és az Amerikai Egyesült Államok viszálya, ha nem is volt éppen a szó szoros értelmében vett családi civakodás, mégis magán viselte a polgárháború sok ismertetőjegyét. Az utóbbi ország népe sohasem volt formailag és alkotmányosan az előbbi ország népének alávetve, de mindkét ország lakossága ugyanannak a királynak tartozott engedelmességgel. Az amerikaiak mint nemzet, megtagadták ezt az engedelmességet, s miután az angolok a hatalmának visszaállítására törekvő uralkodójuk mellé állottak, a küzdelem sok szempontból olyan érzelmeket támasztott, mint általában a belső viszályok. A gyarmatokon megtelepedett európai kivándorlók nagy része a korona mellett foglalt állást, velük tartottak az engedelmesség megtagadásától vonakodó amerikaiak, s ez sok körzetben határozott többséget biztosított a király ügyének. Amerika még túlságosan fiatal volt akkor, s túlságosan is szüksége volt minden szívre és kézre, semhogy közömbösen szemlélhette volna a széthúzást, még ha jelentősége nem növekedett is nagyra. A bajt csak fokozta, hogy az angolok kihasználták a belső ellentéteket, s a veszély kétszeresen súlyossá vált, amikor kiderült, hogy helybeli csapatok felállításával akarják megerősíteni az Európából hozott katonaságot, a fiatal köztársaság leverése érdekében. A Kongresszus tehát kinevezett egy különleges és titkos bizottságot, azzal a határozott céllal, hogy e tervet meghiúsítsa. A bizottság elnöke házigazdám, X úr lett.

Új feladatainak teljesítése közben X úr szolgálatába fogadott egy ügynököt, aki tulajdonképpen ugyanazt a munkát végezte, mint bármelyik közönséges kém. Ez az ember természetesen olyan társadalmi körbe tartozott, hogy vonakodás nélkül vállalhatta kétes szerepét. Szegény volt s tudatlan is, ha a szokásos képzettséget tekintjük, de ugyanakkor természetétől fogva hidegvérű, ravasz és bátor. Feladatául a következőket tűzték ki: tudja meg, hogy az ország melyik részében igyekeznek híveket toborozni a korona ügynökei, siessen a helyszínre, álljon közéjük, szolgálja ügyüket színlelt buzgalommal; egyebekben pedig igyekezzék megtudni az ellenségnek minél több titkát. Ezeket természetesen közölte megbízóival, akik azután mindent elkövettek, hogy az angolok terveit meghiúsítsák, méghozzá sok esetben jelentős sikerrel.

Könnyen belátható, hogy az ilyen szolgálat roppant kockázatokkal járt. A megbízottnak nemcsak attól kellett tartania, hogy leleplezik, de attól is, hogy éppen az amerikaiak fogják el, márpedig ezek sokkal szigorúbban torolták meg az ilyen bűnöket az ország bennszülött lakosain, mint a kezükbe kerülő európaiakon. Csakugyan, X úr ügynökét többször is letartóztatták a helybeli hatóságok, s felbőszült honfitársai egy ízben akasztófára is ítélték. Csupán a börtönőréhez intézett gyors és bizalmas utasítások mentették meg a szégyenletes haláltól. Hagyták megszökni, s ez a látszólagos, sőt valóságos veszély később hozzájárult ahhoz, hogy még hihetőbben játszhassa szerepét az angolok között. A szűkebb környezetében élő amerikaiak elszánt és megrögzött királypártinak tartották. Ily módon titokban szolgálta tovább hazáját a küzdelem első éveiben, óránként szembenézve a veszéllyel, s tűrve a megvetést, amely annyira méltatlanul érte.

Az X esztendőben X urat igen magas és kitüntető megbízatással az egyik európai udvar mellé rendelték. Mielőtt átadta volna kongresszusi helyét, röviden beszámolt e testületnek az imént vázolt eseményekről, szükségképpen elhallgatva ügynökének a nevét, s kérve, hogy részesítsék anyagi jutalomban azt az embert, aki oly hasznos szolgálatokat teljesített, oly nagy veszélyek közepette. A Kongresszus meg is szavazta a kellő összeget, s a titkos bizottság elnökét bízta meg az átadásával.

X úr megfelelő úton személyes találkozóra hívta ügynökét. Egy erdőben találkoztak, éjfélkor. Itt azután X úr köszönetet mondott társának a hűségéért és ügyességéért, megmagyarázta, miért kell kapcsolataiknak megszakadniok, s végül át akarta nyújtani a pénzt. Az illető azonban visszahúzódott, és elhárította a jutalmat. "A hazának szüksége van minden erejére - mondotta -, én pedig dolgozhatom, és sokféleképpen biztosíthatom a megélhetésemet." Haszontalan volt minden rábeszélés, oly erősen lobogott a hazafiság e nem mindennapi ember szívében; végül is X úr elbúcsúzott tőle, visszavive az aranyat, amelyet magával hozott, s mélységes tiszteletet érezve a megbízottja iránt, aki minden jutalom nélkül tette kockára életét a közös ügy szolgálatában.

E kötet írója több adatból arra következtet, hogy X úr ügynöke később mégis elfogadott némi kárpótlást a szolgálataiért; de csakis akkor, amidőn hazája már könnyűszerrel bocsáthatta rendelkezésére azt a bizonyos összeget.

Talán fölösleges is hozzátennem, hogy ez a történet, amelyet egyszerű szavakkal, de igen megkapóan mondott el egyik főszereplője, mélységes hatást tett mindenkire, aki hallotta. Hosszú évekkel később bizonyos körülmények - teljesen véletlenszerű körülmények, amelyekről szükségtelen volna itt beszámolnom - arra késztették a szerzőt, hogy közzétegyen egy regényt, s bár akkor maga sem sejtette, elindítsa vele a könyvek meglehetősen hosszú sorozatát. Ugyanazok a véletlenszerű okok, melyek a könyvet létrehozták, cselekményének helyszínét és egész jellegét is meghatározták. A cselekmény egy idegen országban játszódott, s a szerző arra törekedett, tehetségéhez mérten, hogy idegen szokásokat ábrázoljon. Midőn ez az elbeszélés megjelent, a szerzőt igen sok szemrehányás érte jó barátai részéről: amerikai szívű és születésű ember létére egy idegen s a környezetétől élesen elütő társadalom életéből vett rajzokkal kötötte le, ha ugyan lekötötte, fiatal és tapasztalatlan honfitársai képzeletét. A szerző tudta ugyan, mennyire véletlenszerű volt a munka nagy része, mégis úgy érezte, hogy a szemrehányás bizonyos mértékig jogos. Hibáját csak egyféleképpen tudta jóvátenni: elhatározta, hogy megkockáztat egy másik könyvet, amelynek tárgyát sem a világ, sem pedig önmaga részéről nem érheti gáncs. Témájául a hazafiságot választotta, s azokat, akik e bevezetőt, utána pedig magát a könyvet olvassák, nyilván nem kell figyelmeztetnie arra, hogy a tárgy megvilágítására legalkalmasabb főszereplőnek éppen a fentebb elbeszélt történet hősét tartotta.

A kém első kiadása óta különféle találgatások jelentek meg arról, vajon kire gondolhatott a szerző, midőn e könyvet írta. Mivel X úr nem említette ügynökének a nevét, a szerző nem is tudhatott többet főszereplője kilétéről, bármilyen személlyel való azonosságról, mint amennyit e sorokban elmondott. Mind Washington, mind pedig Sir Henry Clinton szokatlanul sok titkos megbízottat vett igénybe; egy olyan háborúban, amely ennyire belső jellegű volt, s amelyben azonos vérű és nyelvű ellenfelek állottak szemben egymással, ez nem is igen lehetett másként.

A mostani új kiadás előtt a szerző átjavította könyve stílusát. Arra törekedett, hogy munkája méltóbb legyen a kedvező fogadtatásra, melyben részesült; bár kénytelen bevallani, hogy egyes hibák szervesen összefüggnek az elbeszélés szerkezetével, így tehát, akárcsak a roskadozó épületek esetében, az újjáépítés talán olcsóbb lenne, mint a tatarozás. Az elmúlt huszonöt esztendő roppant nagy korszakot jelentett minden amerikai vonatkozású dologban. Sok egyéb vívmány között az irodalom haladása nem áll az utolsó helyen. A kém megírása idején oly keveset vártak egy ilyen jellegű eredeti mű kiadásától, hogy az első kötet már hónapok óta elhagyta a nyomdát, s kellő biztatás hiányában a szerző még egyetlen sort sem írt le a másodikból. A reménytelen feladatokra fordított erőfeszítés ritkán bizonyul méltónak a vállalkozóhoz, bármilyen alacsonyra kell is állítanunk a mércét, amidőn érdemeit tekintjük.

E könyv történetével kapcsolatban hadd mondjak el még egy anekdotát, amely némi fogalmat adhat az olvasónak arról, milyen reményei lehettek egy amerikai szerzőnek a jelen század első negyedében. A második kötet hosszú ideig tartó nyomtatása idején, midőn a kézirat még a tintától nedvesen került a szedő kezébe, a kiadó egyszerre csak megijedt, hogy a mű netalán túlságosan hosszúra sikerül, és felemészti a hasznot. Megnyugtatására a szerzőnek el kellett készítenie az utolsó fejezetet, s ezt oldalszámokkal ellátva ki is nyomtatták, jó néhány héttel azelőtt, hogy a megelőző fejezeteket a szerző egyáltalán kigondolhatta volna. Ez a körülmény ugyan nem lehet mentség, de talán megmagyarázza, miért kell a szereplőknek oly sietve lelépniük a színről.

E könyv megírása óta roppant változáson ment keresztül az ország. A nemzet csontjai megkeményedtek, s ma már a közösség szelleme is lépést tart a politikai test fejlődésével. Csapataink Vera Grúzból Mexicóba vonultak, és parancsnokuk éppen az a bátor katona volt, akinek a nevét negyedszázaddal ezelőtt nagy tisztelettel említettem meg e könyv utolsó fejezetében. A bevonulás dicsősége és katonai eredményei mellett a nemzet erkölcsileg is nagy lépést tett előre, s egy egész korszakkal jutott közelebb a valódi függetlenséghez és a nagyarányú politikai befolyáshoz. Azok az ágyúk, amelyek dörgésükkel betöltötték az aztékok völgyét, visszhangot vertek az Atlanti-óceán túlsó partján is, reményt vagy aggodalmat keltve.

Most már nem kell félnünk semmilyen ellenségtől, csak attól, amely az országon belül tartózkodik. Ha tudomásul vesszük, hogy a nép is gyarló emberek összessége, s ha alkalmazzuk azokat a megszorításokat, amelyeket a tapasztalatból szűrt le a bölcsesség, akkor bizton remélhetjük, hogy ugyanaz a Gondviselés, amely gyermekkorunkban oly eredményesen segített bennünket, férfikorunkban is felénk fordítja majd mosolygó arcát.

Első fejezet

S ha olykor feltámad a régi tűz,
        a bölcs nyugalmat át nem üti már:
csak földi láng, amelyet tovaűz
         a szellem higgadt izzása, akár
         az Etna fényeit az első napsugár.

                           Thomas Campbell: Gertrude of Wyoming

Az 1780. esztendő vége felé történt, hogy egy magányos utas bukkant fel West-Chester megye számos kis völgyeinek egyikében. A nyirkos, hűvös és mind hevesebb keleti szél csalhatatlanul jelezte, hogy vihar közeledik, amely szokás szerint több napon át is tombolhat; s az utas tapasztalt szeme hiába keresett az esti homályban valami menedéket, ahol megfelelő ellátást kaphatnak míg az eső, amely sűrű köd formájában máris elvegyült a levegővel, tovább nem engedi. Csupán az alacsonyabb sorú lakosok kicsiny és kényelmetlen viskóit látta, s úgy vélte, nem lenne biztonságos vagy ésszerű, ha éppen ezen a vidéken ilyesféle szálláson húzná meg magát.

Miután az angolok elfoglalták New York szigetét, West-Chester megye közös területté vált, amelyen mindkét fél folytatta tevékenységét egészen a forradalmi háború végéig. Lakosainak nagy része semlegességet színlelt, részben azért, mert nem nyilváníthatta ki vonzalmait, részben félelemből. A déli városok természetesen sokkal inkább érezték a korona uralmát, míg az északiak, melyeknek biztonságot nyújtott az amerikai csapatok közelsége, bátran hirdették forradalmi nézeteiket és önrendelkezési jogukat. Mindazonáltal igen sokan viseltek álarcot, melyet a mai napig sem vetettek le; nem egy férfiút honfitársainak megvetése kísért a sírba mint ellenséget, holott az illető titokban a forradalom vezetőinek hasznos ügynöke volt; s másrészt, ha bepillantást nyerhetnénk egyes lángoló hazafiak rejtekeibe, sok helyütt királyi menleveleket találnánk angol aranypénzek halmazának takarója alatt.

Mikor az utas nemes paripájának dobogása felhangzott egy-egy tanyai épület mellett, a ház asszonya óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy szemügyre vegye az idegent, majd hátrafordulva közölte megfigyeléseinek eredményét a férjével, aki az épület hátsó részében várakozott, hogy szükség esetén azonnal elinduljon megszokott búvóhelyére, a közeli erdőbe. A völgy körülbelül a megye hosszának közepén terült el, vagyis eléggé közel mindkét hadsereghez, hogy a lopott javak visszaszerzése ne legyen ritka jelenség azon a vidéken. Igaz, nem mindig ugyanazok a javak kerültek vissza; de a törvényes igazságszolgáltatás hiányában a felek afféle sommás eljárást alkalmaztak: a károsult visszakapott annyit, amennyit veszített, sőt gyakran még tetemes ráadást is, javainak ideiglenes használata fejében. Egyszóval, a törvény pillanatnyilag nem létezett azon a területen, s az igazságszolgáltatás mindig az erősebb fél érdekeihez és szenvedélyeihez alkalmazkodott.

A többé-kevésbé gyanús külsejű idegen megjelenése tehát méltán keltett feltűnést; igaz, lovának felszerelése nem vallott katonára, de a tartása éppoly merész és büszke volt, mint a lovasé; mindez különböző feltevésekre adott alkalmat a házakból kikandikáló lakosok körében; ott pedig, ahol a lelkiismeretek a szokottnál is nyugtalanabbak voltak, nem kis aggodalom támadt.

Mivel egy egész napi, szokatlanul fárasztó út állott mögötte, s mivel szeretett volna minél hamarabb biztos helyre kerülni a fokozódó vihar elől, amely időközben átalakult, s most már kövér esőcseppeket hajszolt, az idegen elhatározta, hogy alkalmazkodik a szükséghez, s a legközelebbi épületnél mégis bebocsátást kér. Nem kellett sokáig várnia; s miután két rozoga korlát között odalovagolt, hangosan bezörgetett egy igen szegényes külsejű épület ajtaján, anélkül hogy leszállt volna nyergéből. A zörgetésre egy középkorú asszony jelentkezett; külseje nem volt sokkal megnyerőbb, mint az épületé. Ijedtében csaknem visszacsukta az ajtót, mikor az odabent lobogó hasábfák tűzfényénél egy lovast pillantott meg, oly váratlanul, a küszöbe mellett; s arcán a rémület elvegyült vele született kíváncsiságával, amint megkérdezte az idegentől, hogy mit óhajt.

Bár az ajtó nem nyílt ki annyira, hogy a lovas alaposabban szemügyre vehette volna a benti körülményeket, mégis eleget látott; így hát sóvár szemmel még egyszer körülnézett a homályba borult tájon, valami biztatóbb hajlékot keresve, mielőtt rosszul leplezett viszolygással előadta volna kívánságát. Az asszony szemlátomást kelletlenül hallgatta, s az idegen még a végére sem ért, amikor éles hangon közbevágott:

- Mi tagadás, nem szívesen adok szállást egy idegennek, ilyen zavaros időkben... Magányos, szegény asszony vagyok; illetve, ami ugyanaz, nincs itthon senki más, csak az öregúr; de egy fél mérfölddel feljebb az úton olyan hajlékot tetszik találni, ami pénzbe se kerül. Azoknak is sokkal kellemesebb lesz, meg nekem is... mert amint mondottam, Harvey nincsen idehaza; bárcsak hallgatna már egyszer a jó szóra, és felhagyna az örökös csavargással; most már elég szépen megszedte magát; itt az ideje, hogy leszokjon azokról a kétes kirándulásokról és tisztességesen letelepedjen, ahogy az ő korában és az ő vagyonával illik. De Harvey Birch fejével nem lehet beszélni; hiába, csavargó marad holta napjáig!

Miután azt a tanácsot kapta, hogy menjen tovább az úton, az utas nem volt többre kíváncsi; de amint lassan visszafordította lovát a korlát felé, és délceg alakja körül szorosabbra vonta bőredőjű köpenyét, mielőtt ismét szembeszállna a viharral, az asszony szavára hirtelen felfigyelt és megállt.

- Ez hát Harvey Birch otthona? - kérdezte, mintegy önkéntelenül, s láthatólag elharapva a szavát, nehogy többet mondjon.

- No, azt nemigen mondhatnám, hogy az otthona - felelte az asszony, nagy lélegzetet véve, mint aki kapva kap a szón. - Soha sincs itthon, vagy legalábbis oly ritkán, hogy alig ismerem meg az arcát, amikor néhanapján mégis méltóztatik megmutatni a szegény öreg apjának, meg nekem. De én egy csöppet sem törődöm vele, akár visszajön, akár nem... bal kéz felől, az első kapun, ott tessék befordulni... nem, engem aztán igazán nem érdekel, hogy Harvey még egyszer idetolja-e a képét vagy sem... mit bánom én... - s ezzel hirtelen becsapta az ajtót a lovas előtt, aki boldogan vállalta a további félmérföldes utat, abban a reményben, hogy kényelmesebb és biztonságosabb hajlékot talál.

Még nem volt egészen sötét, s az utas megfigyelhette, milyen jól művelt és általában gondozott környezete van a háznak, ahová igyekezett. Maga a ház kőből épült, hosszú volt és alacsony, s mindkét végén egy-egy kis épületszárny csatlakozott hozzá. A homlokzat teljes hosszában végignyúló tornác, csinosan faragott faoszlopaival, valamint a rendezett, jól karbantartott kerítések és melléképületek mindenképp fölötte álltak az arrafelé megszokott, közönséges tanyai házaknak. Miután lovát a fal egyik kiszögellése mögé vezette, ahol némi oltalmat talált a széltől és az esőtől, az utas karjára vetette táskáját, és hangosan kopogtatott az épület kapuján. Csakhamar jelentkezett egy öreg néger szolga, s mivel az adott körülmények között nem tartotta szükségesnek, hogy utasítást kérjen gazdáitól, készséggel bebocsátotta a szállást kérő idegent - miután egy alapos pillantással végigmérte a kezében tartott gyertya fényénél. Az utas egy rendkívül csinos szalonba került, ahol tüzet gyújtottak, hogy enyhítsék a keleti vihar és az októberi est komorságát. Itt azután átadta táskáját az előzékeny szolgának, udvariasan megismételte kérését egy öregúr előtt, aki felkelt a fogadására, meghajolt a szobában hímezgető három hölgy felé, majd hozzálátott, hogy levesse úti öltözékének külső darabjait.

Miután nyakáról lekerült a külső kendő, válláról pedig a kék szövetköpeny, s a hasonló anyagú kabát, egy magas, rendkívül finom megjelenésű, mintegy ötvenéves férfi állt a házbeliek kutató pillantása előtt. Arca higgadt komolyságról és méltóságról tanúskodott: orra egyenes volt, szinte görögös; szürke szeme nyugodt, tűnődő s inkább bánatos; szája és arcának alsó része határozottságot és nagy jellemerőt árult el. Öltözéke, utashoz illően, egyszerű volt és keresetlen, mégis olyan, amilyet előkelőbb állású honfitársai viseltek; parókája nem volt, s hajviselete, amely némi katonás jelleget adott külsejének, még inkább megmagasította egyenes és feltűnően finom alakját. Egész megjelenése oly erős benyomást keltett, s oly határozottan úri emberre vallott, hogy amint levetette kabátját, a hölgyek is felkeltek, s a ház urával együtt viszonozták a jövevény megismételt üdvözlő szavait.

A házigazda jó néhány évvel idősebbnek látszott az utasnál, s modora, öltözéke és egész viselkedése elárulta, hogy sokat látott a világból, és a legjobb társaságból. A hölgyek közül az egyik negyvenéves lehetett, a másik kettő sokkal fiatalabb, talán még feleannyi sem. Az idősebbik hölgy már túl volt az üdeség korán, de szeme és szép haja különösen megnyerő kifejezést adott arcának, gyöngéd és nyájas magatartása pedig bájosabbá tette sok fiatalnál. A két másik hölgy - nyilván nővérek, amint ezt feltűnő hasonlóságuk az első pillantásra elárulta - virágzó fiatal leány volt, arcukon a west-chesteri szépekre jellemző rózsákkal, s mélykék szemükben azzal a ragyogással, amelynek látása oly nagy gyönyörűséget szerez, s amely tökéletes belső ártatlanságról és békéről tanúskodik. Mindhármójuk megjelenéséből az a nőies finomság sugárzott, amely annyira jellemzi nemüket azon a vidéken; viselkedésük pedig, akárcsak az öregúré, azt bizonyította, hogy a felsőbb körökhöz tartoznak.

Mr. Wharton - így hívták e távoli birtok tulajdonosát - átnyújtott vendégének egy pohár kitűnő Madeira-bort, majd visszaült a tűz mellé, kezében egy másik pohárral. Egy pillanatig hallgatott, mintha keresné a megfelelő udvarias szavakat, végül azonban, egy kérdő pillantást vetve az idegenre, megszólalt:

- Kinek az egészségére van szerencsém üríteni ezt a poharat?

Közben az utas is leült, s Mr. Wharton szavai alatt tűnődve bámult a tűzbe; azután szemét lassan, fürkészően a házigazda felé fordítva, így felelt, míg arcszíne egy árnyalattal élénkebbé vált:

- Harper a nevem.

- Mr. Harper - folytatta az öregúr, az akkori időkre jellemző kimért udvariassággal -, van szerencsém az ön egészségére üríteni poharamat, s remélem, semmi baja nem lesz az esőtől, amelynek ki volt téve.

Mr. Harper néma főhajtással válaszolt, majd ismét elmerült tűnődésébe, amelyből kizökkentették, s amelyre az egész napi fárasztó lovaglás kellő mentségül szolgálhatott.

A fiatal hölgyek visszaültek hímzőállványuk mellé, míg az idősebbik kisasszony, Miss Jeanetta Peyton, aki a nagynénjük volt, kiment a szobából, hogy ellenőrizze a váratlan vendég éhségének csillapítására történő előkészületeket. Rövid csend támadt; Mr., Harper láthatólag élvezte a körülményeiben beállt szerencsés fordulatot; végül Mr. Wharton megkérdezte vendégétől, hogy nem zavarja-e dohányfüst, s miután tagadó választ kapott, azonnal a pipája után nyúlt, melyet az utas megérkezésekor félretett.

A házigazdán látszott, hogy nagyon szeretne beszélgetni; de talán abbeli félelmében, hogy veszélyes területre tévedhet, talán azért, mert nem akarta megsérteni a vendéget, aki mintha szándékos hallgatásba burkolózott volna, többször is meggondolta magát, és nem szólt semmit. Végül Mr. Harper felnézett, és körüljártatta pillantását a társaságon: a házigazda úgy érezte, most már megszólalhat.

- Roppant nehéz - kezdte Mr. Wharton, óvatosan megkerülve azt a témát, amelyről beszélgetni szeretett volna -, roppant nehéz olyan minőségű dohányt szereznem esti pipázgatásaimhoz, amilyet megszoktam.

- Pedig azt hittem, a New York-i boltokban az ország legkitűnőbb dohányfajtáit is be lehet szerezni - felelte nyugodtan a vendég.

- Hogyne, hogyne... - mondta kissé zavartan a házigazda, felnézve Harper arcára, majd gyorsan lesütötte a szemét az utas merő pillantása elől -, ott csakugyan van elég; de a háború olyan veszélyessé tette a bejárást, bármennyire ártatlan is, hogy efféle semmiségekért, mint például a dohány, nem kockáztatja meg az ember.

A doboz, amelyből Mr. Wharton éppen megtömte a pipáját, nyitva állt az asztalon, néhány arasznyira Harper könyökétől; a vendég felcsippentett egy kis dohányt, és a nyelvéhez érintette, a legtermészetesebb mozdulattal, de a házigazda mégis megrémült tőle. A vendég azonban még csak meg sem jegyezte, hogy a dohány minősége igazán kitűnő, s a házigazda nagy megkönnyebbülésére visszazökkent előbbi tűnődésébe. Mr. Wharton most már nem akarta feladni a szerzett előnyt, és a szokottnál élénkebb esőfeszítést téve, így folytatta:

- Szívem mélyéből óhajtom, bárcsak véget érne ez a természetellenes küzdelem, hogy békében és szeretetben ismét találkozhassunk barátainkkal és rokonainkkal.

- Ezt valóban őszintén kívánhatja mindenki - felelte Harper nyomatékosan, és megint felnézett a házigazda arcára.

- Amióta új szövetségeseink megérkeztek, nem hallottam semmilyen jelentősebb hadi eseményről - mondta Mr. Wharton, lerázva pipájáról a hamut, és hátat fordítva a vendégnek, azzal az ürüggyel, hogy parazsat kér fiatalabbik leányától.

- Magam sem hallottam, hogy bármit is nyilvánosságra hoztak volna.

- Mi az általános vélemény: készül valami fontosabb megmozdulás? - kérdezte Mr. Wharton, még mindig a leánya felé fordulva, de önkéntelenül is felfüggesztve a pipára gyújtást, ahogy a választ várta.

- Miért, úgy hírlik, hogy készül valami?

- Ó, semmi különös; de az ember természetesen újabb vállalkozásokra számít egy olyan jelentős haderő részéről, mint amilyen a Rochambeau tengernagyé.

Harper egyetértőén bólintott, de nem válaszolt semmit; Mr. Wharton pedig, elkészülve a pipájával, visszatért a tárgyra.

- Mintha délen nagyobb volna a tevékenység; úgy látszik, Gates és Cornwallis ott el akarja dönteni a háború sorsát.

Harper szemöldöke összerándult, s tűnődő arca sötétebb lett egy árnyalattal; szemében valami múló tűzfény lobbant fel, a mély érzések titkos forrásról árulkodva. A fiatalabbik leány, aki csodálattal nézett rá, alig figyelhette meg ezt az arckifejezést, már el is tűnt, átadva helyét az előbbi higgadt önfegyelemnek és lenyűgöző méltóságnak, amely mindig oly szembeszökően tanúsítja az értelem hatalmát.

Az idősebbik nővér megmozdult; némi izgés-mozgás után elég bátornak érezte magát, hogy közbeszóljon, s hangja leplezetlenül diadalmasan csengett:

- De ne feledd, Sarah, hogy Gates tábornok angol! - kiáltotta hevesen a fiatalabbik hölgy; azután gyorsan a kézimunkakosara fölé hajolt, a körme hegyéig elpirulva, abban a reményben, hogy a többiek nem figyelnek fel a megjegyzésére.

Az utas előbb az egyik nővér, majd a másik felé fordult, amint beszéltek, és szája körül alig észrevehetően megrezzentek az izmok, valami új indulattól, ahogy a fiatalabbiknak tréfás hangon feltette a következő kérdést:

- Szabad kérdeznem, milyen következtetéseket von le a kisasszony ebből a tényből?

Frances, a fiatalabbik lány, még jobban elpirult erre a közvetlen felszólításra; amúgy is bánta már, hogy a fenti kérdésben óvatlanul véleményt nyilvánított egy idegen előtt. Mivel azonban válaszolnia kellett, némi tétovázás után s meglehetősen dadogva így felelt:

- Csak... csak arról van szó, uram... hogy a nővéreim meg én nem értünk mindig egyet az angolok bátorságát illetően. - Gyermekien ártatlan arcán sokatmondó mosoly bujkált, amint ezt kimondta.

- És pontosabban: miben tér el véleményük az angolok bátorságáról? - érdeklődött tovább Harper, szinte atyai gyöngédséggel mosolyogva vissza a kipirult leányra.

- Sarah úgy gondolja, hogy az angolok sohasem szenvednek vereséget, én pedig kevésbé hiszek a győzhetetlenségükben.

Az utas helyeslő elnézéssel hallgatta e szavakat: így szokott gyönyörködni a tisztes öregkor a fiatal ártatlanság buzgalmában; azután mit sem szólva ismét a tűz felé fordult, és némán bámulta tovább a parazsat.

Mr. Whartonnak nem sikerült kipuhatolnia a vendég politikai nézeteit; az utas ugyan csöppet sem volt barátságtalan, de közlékenynek sem lehetett nevezni, sőt feltűnt a tartózkodása; a házigazda éppen arról nem tudott meg semmit, amiről azokban az időkben a legfontosabb lett volna tudomást szereznie; így azután felállt, hogy átvezesse a társaságot a szomszéd szobába, a vacsorához. Mr. Harper a karját nyújtotta Sarah Whartonnak, s együtt léptek be a szobába; Frances követte őket, egy kissé zavartan, mert attól tartott, netalán megsértette érzéseiben az édesapja vendégét.

Odakint iszonyú dühvel kezdett tombolni a vihar; az épület falait csapkodó eső hallatán valami csöndes jó érzés fogta el a bentieket: barátságos, meleg szobában mindig ilyesféle hangulatot kelt ez a muzsika. Egyszerre csak valaki hangosan megzörgette a kaput, s a hűséges négernek ismét a bejárathoz kellett sietnie. Egy pillanat múlva már vissza is tért, és közölte gazdájával, hogy egy másik utas, akit szintén utolért a vihar, bebocsátást kér éjszakára.

Mr. Wharton már akkor felállt, szemmel láthatólag nyugtalanul, amikor a türelmetlen zörgetést meghallotta; most pedig szaporán pislogott a vendég, majd az ajtó felé, mintha úgy gondolná, hogy a második jövevény megjelenése némi kapcsolatban áll az elsőével. Alig szólította fel a négert, igen gyönge hangon, hogy vezesse be a második utast, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, s az idegen sietve belépett a szobába. Amint észrevette Harpert, megállt egy pillanatra, majd egy kissé higgadtabban ismét előadta kérését, amelyet a szolga útján már közölt. Mr. Wharton és családja rendkívül visszatetszőnek találta az idegen megjelenését; a kegyetlen ítéletidő, valamint az éjjeli szállás megtagadása esetén várható bizonytalan következmények azonban arra indították az öregurat, hogy kelletlenül bár, de igent mondjon.

Miss Peyton utasítására néhány edényt kicseréltek az asztalon, s felszólították a viharvert idegent, hogy miután a többiek már befejezték a vacsorát, lásson hozzá a maradékhoz. A jövevény levetette durva köpönyegét, nagy nyugalommal elfogadta a felajánlott széket, majd minden ceremónia nélkül nekilátott, hogy enyhítse csöppet sem kényes étvágyát. Mégis, minden falat után nyugtalanul Harper felé fordult, aki fölöttébb zavarba hozta fürkésző pillantásaival. Végül a jövevény egy pohár bort töltött magának, s mielőtt kiitta volna, sokatmondóan biccentve az első vendég felé, így szólt hozzá, némi ingerültséggel a hangjában:

- Arra iszom, hogy jobban megismerjük egymást, uram; azt hiszem, most találkozunk először, bár az ön figyelme mintha másról tanúskodnék.

Úgy látszik, teljesen meg volt elégedve a bor minőségével, mert amikor visszatette poharát az asztalra, akkorát csettintett, hogy az egész szoba visszhangzóit tőle; aztán felvette a palackot, és a fény felé tartotta, néhány pillanatig némán gyönyörködve a folyadék tiszta ragyogásában.

- Azt hiszem, még sohasem találkoztunk, uram - felelte Harper, egy csöppet elmosolyodva, amint a jövevény mozdulatait figyelte; azután, mint aki meg van elégedve a vizsgálódás eredményével, a mellette ülő Sarah Whartonhoz fordult, és közömbös hangon így szólt:

- Bizonyára nagyon is elhagyatottnak találja mostani lakóhelyét a városi szórakozások után, ugyebár?

- Ó, nagyon! - felelte Sarah hevesen. - Én is szívből kívánom, akárcsak édesapám, bárcsak véget érne már a háború, hogy visszatérhessünk barátainkhoz.

- És ön, Frances kisasszony, ön is éppoly forrón áhítja a békét, mint a nővére?

- Hogyne, igen sok szempontból - felelte a lány, egy félénk pillantást vetve a kérdezőre, s amikor ugyanazzal a jóindulatú kifejezéssel találkozott, mint az előbb, arcán kigyúlt jellemző, lelkes, okos mosolya, és így fejezte be a mondatot: - De semmiképp sem a honfitársaim jogainak rovására.

- Jogok! - fakadt ki türelmetlenül a nővére. - Van-e erősebb jog az uralkodó jogainál, s van-e világosabb kötelesség, mint engedelmeskedni azoknak, akik a természettől kaptak jogot a parancsolásra?

- Bizonyára nincs - mondta Frances, és szívből felnevetett, majd nagy szeretettel a két kezébe fogta nővére jobbját, s Harperre mosolyogva így szólt:

- Említettem, hogy nővérem meg én eltérően vélekedünk a politikáról; de van egy pártatlan bíránk, apám személyében, aki szereti a honfitársait és szereti az angolokat is... tehát egyik oldalon sem foglal állást.

- Igen - mondta Mr. Wharton egy kissé megriadva, s előbb az egyik vendégre sandított, majd a másikra -, mindkét hadseregben vannak barátaim, s én attól tartok, hogy bármelyik fél győzelmétől magántermészetű fájdalmakat szenvednék.

- Azt hiszem, ebben a tekintetben a jenkiktől nemigen kell tartania - szakította félbe az asztalnál ülő vendég, s nyugodtan töltött magának még egy pohárral a borospalackból, melyet az imént elismerően szemügyre vett.

- Őfelsége csapatai tapasztaltabbak, mint az itteniek - felelte ijedten a házigazda -, de az amerikaiak már számottevő sikereket arattak.

Harper sem az előbbi, sem az utóbbi szavakra nem tett megjegyzést; felállt, s kérte, hogy mutassák meg nyugvóhelyét. Egy szolgafiú parancsot kapott, hogy vezesse a szobájába; Harper udvariasan jó éjszakát kívánt az egész társaságnak, s visszavonult. Mihelyst kilépő alakja mögött becsukódott az ajtó, a második, kellemetlen jövevény kezeiből kihullt a kés meg a villa; lassan felemelkedett a székéről; fülelve, óvatosan a szoba ajtajához ment, kinyitotta - egy ideig mintha a másik vendég távolodó lépteire figyelt volna -, végül, a többiek szörnyű riadalmával és elképedésével mit sem törődve, ismét becsukta. A vörös paróka, amely eltakarta fekete fürtjeit, a jókora flastrom, amely a fele arcát elrejtette a fürkésző pillantások elől, a görnyedt tartás, amely ötvenévesnek mutatta, mindez hirtelen eltűnt.

- Apám!... Drága apám! - kiáltotta a jóvágású fiatalember. - S ti is, drága húgaim és nénikém! Hát mégiscsak viszontlátjuk egymást végre?

- A jóisten áldjon meg, fiam, Henry! - tört ki a megdöbbent, de boldog kiáltás az apából; a leányok a fiatalember vállára borultak, s eleredt a könnyük.

Mr. Wharton fiának váratlan feltárulkozásánál csak egyetlen tanú volt jelen: a hűséges, öreg néger, aki gyerekkorától fogva gazdája házában nevelkedett, s akit a Caesar névvel tiszteltek meg, mintegy csúfosan utalva alantas helyzetére. A fiatal gazda odanyújtotta neki a kezét, Caesar megfogta, s egy forró csókot nyomott rá, majd kiment. A szolgafiú nem jött vissza a szobába, s a néger is csak egy kis idő múltán jelent meg újra: a fiatal angol kapitány éppen így kiáltott fel:

- De ki ez a Mr. Harper? Nem kell attól tartani, hogy elárul?

- Nem, nem, nem, Harry úrfi - kiáltotta a néger, magabiztosan megrázva ősz fejét. - Caesar látta: Harper úr térdelni... imádkozni Istenhez... ha úriember imádkozni Istenhez, sohasem feljelenteni jó fiút, aki eljönni öreg apához... ilyet a skinnerek csinálni... nem pedig keresztények!

Mr. Caesar Thomson - ő így nevezte magát, bár az a szűk kis világ, amelyben élt, Caesar Whartonnak hívta - nem állott egyedül a skinnerekről alkotott kedvezőtlen véleményével. New York környékén az amerikai seregek vezetői célszerűnek vagy talán szükségesnek is tartották, hogy az ellenség zaklatására irányuló kisebb terveikben bizonyos alárendelt s nagyon is féktelen ügynököket vegyenek igénybe. A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy bárminemű visszaélés esetében holmi finnyás vizsgálat történjék, s a polgári hatóság megszorításaitól mentes katonai hatalom természetesen igen sok bántalmazást és igazságtalanságot eredményezett, így azután az idők múltával kivált a lakosságból egy külön kis csoport, amely a jelek szerint egyetlen hivatásának tekintette, hogy a hazafiság és a szabadságszeretet ürügyén megszabadítsa polgártársait az e világi javak legcsekélyebb fölöslegétől is, vagy amit ez a csoport fölöslegesnek tartott.

Alkalmilag a katonai hatalom is hozzájárult a földi javak ilyen önkényes felosztásához: tudjuk, hogy az állami seregek egyik alantas tisztje valamiféle törvényes palásttal óhajtotta szentesíteni e gyakorlatot, amely a valóságban gátlástalan rablást, és nemritkán vérontást is jelentett.

Természetesen az angolok sem mondtak le a hűség biztosításának efféle módozatairól, kivált amikor ilyen kecsegtető működési terület állott a rendelkezésükre. Ők azonban besorozták a maguk martalócait, és sokkal inkább szervezett keretek közé szorították tevékenységüket. A hosszú gyakorlat megtanította vezetőiket a központosított erő értékére; s feltéve, hogy az emlékezés nem torzítja el túlságosan a hőstetteiket, előrelátásuknak meg is lett az eredménye. Ezeket az angolpárti martalócokat cowboy-oknak, vagyis tehenészeknek hívták - e furcsa elnevezés nyilván onnan származik, hogy köztudomásúlag nagy előszeretettel viseltettek e hasznos négylábú iránt.

Caesar azonban sokkal hűségesebb volt a királyhoz, semhogy a III. György seregébe tartozó embereket egy kalap alá vette volna azokkal a szedett-vedett fegyelmezetlen harcosokkal, akiknek a féktelenségeit oly sokszor tapasztalta, s akik mohóságukban még őt is megkárosították, mit sem törődve a szegénységével és rabszolgai mivoltával. Ezért nem gondolt a néger éppoly elítélően a cowboy-okra is, amikor azt mondta, hogy ha egy derék fiú ilyen veszélyek árán meglátogatja édesapját, csakis skinner lehet, aki feljelenti, nem pedig keresztény lélek.

Második fejezet

Boldog: az évek hosszú sora száll,
de egyszer iszonyúan lesújt a sors:
társával elszáguld a bősz halál -
s Gertrud az özvegy apa térdén sírdogál.

                                    Gertrud of Wyoming

Mr. Wharton apja Angliában született; a családnak, parlamenti kapcsolatai révén, módja nyílt birtokot vásárolni a kisebb fiúnak New York gyarmat területén. A fiatalember véglegesen letelepedett Amerikában, mint sok száz hasonló állású angol. Megnősült; a házasságból származó egyetlen fiúgyermeket már egészen fiatalon Angliába küldték tanulni, az ottani kiválóbb iskolákba. Miután megszerezte oklevelét az egyik anyaországi egyetemen, a fiatalember szülői utasításra Európában maradt, hogy a jó társaság köreiben szerezzen életismeretet. Ez azonban csak két esztendeig tartott: apja meghalt, s így vissza kellett térnie, hogy átvegye örökségét, a köztiszteletben álló nevet s az igen jelentős birtokot.

Az akkori idők szokása szerint egyes családok az angol hadseregben vagy hadiflottában helyezték el fiaikat, s eléggé általános szabály volt, hogy a fiatalemberek erről az ugródeszkáról kerültek feljebb. A gyarmatokon a legtöbb magas állást olyan emberek töltötték be, akik a katonaságot választották hivatásul, s még az sem volt ritka jelenség, hogy egy-egy veterán harcos a hermelinpalásttal cseréli fel kardját a legfelsőbb törvényszék bírói emelvényén.

Az idősebb Mr. Wharton is ehhez a rendszerhez igazodott, és katonának szánta a fiát; a fiú együgyű természete azonban meghiúsította a terveket.

A fiatalember már egy éve latolgatta magában az egyes fegyvernemek előnyeit, amikor apja meghalt. Független anyagi helyzete s a közmegbecsülés, amelyet a gyarmatok egyik legnagyobb birtokának fiatal gazdájaként élvezett, nagymértékben befolyásolta becsvágyó terveit. Végül is szerelem döntött: Mr. Wharton férj lett, és lemondott arról, hogy katona legyen. Hosszú éveken át boldogan élt családja körében, honfitársai kellőképp tisztelték, mint becsületes és tekintélyes férfiút, amikor minden örömének szinte egy csapásra vége szakadt. Egyetlen fia, az a fiatalember, akit az előző fejezetben mutattunk be az olvasónak, katona lett, s csak röviddel az ellenségeskedés kitörése előtt érkezett vissza szülőhazájába, azokkal a csapat-megerősítésekkel, amelyeket az óvatos hadügyminisztérium Észak-Amerika elégedetlen részeire irányított. Mr. Wharton leányai éppen felserdültek, s neveltetésük megkívánta volna a városi élet előnyeit. Hitvesének egészségi állapota már néhány esztendeje szüntelenül hanyatlott; alig ölelhette keblére a fiát, s alig örvendhetett a családi együttesnek, amikor kitört a forradalom, és futótűzként bejárta az országot Georgiától Massachusettsig. Az anya legyengült szervezete már nem bírta ki ezt a csapást: az a tudat, hogy fiának hadba kell vonulnia az ország déli részében élő anyai rokonai ellen, végül is a sírba döntötte.

Nem volt az országnak még egy része, ahol az angliai társadalom szokásai, a leszármazás és a családi kapcsolatok arisztokratikus fogalmai annyira uralkodtak volna, mint New York városának közvetlen környékén, egy bizonyos körben. Igaz, a legrégibb hollandus bevándorlók szokásai bizonyos mértékig elkeveredtek az angol viselkedési formákkal, de mégis ez utóbbiak maradtak túlsúlyban. A Nagy-Britanniához fűző szálakat még az is szaporította, hogy az anyaországból érkezett katonatisztek gyakran feleségül vették a vidék leggazdagabb és legtekintélyesebb családjának leányait; e kettős befolyás eredményeképpen az ellenségeskedés kitörésekor nem sok hiányzott ahhoz, hogy a gyarmat a korona oldalára álljon. Néhány befolyásos család azonban a nép ügyét tette a magáévá, s a királyi párt minden törekvése ellenére is sikerült megszervezni, majd pedig az amerikai államszövetség haderejének segítségével fenntartani a kormányzat független és republikánus formáját.

Csupán New York városa és a tőszomszédságában elterülő vidék maradt az új köztársaság befolyási körén kívül; a királyi tekintély viszont csak addig terjedt, ameddig a hadseregre támaszkodhatott. Ilyen körülmények között az előkelőbb királypártiak más-más lépésekre szánták el magukat, természetüknek és helyzetüknek megfelelően. Sokan fegyvert ragadtak a korona védelmében, s hősiességükkel és erőfeszítéseikkel azon fáradoztak, hogy biztosítsák fejedelmük jogait, illetve amit ők annak tartottak, s ugyanakkor megóvják saját birtokaikat az elkobzási törvényektől. Mások elhagyták az országot, s ahogy érzelmesen mondták: a "hazában" kerestek menedéket a háború viszontagságai és veszélyei elől - csak rövid időre, mint szentül remélték. A harmadik, körültekintőbb csoport ott maradt szülőföldjén, részben óvatosságból, tekintettel jelentős birtokaira, s talán azért is, mert érzelmi szálak fűzték ifjúkorának színhelyéhez. Mr. Wharton ebbe a csoportba tartozott. Miután készpénzét titokban angol állampapírokba fektette, s így gondoskodott a jövőjéről, ez az úriember úgy döntött, hogy a küzdelem színterén marad, és szigorú semlegességet tanúsítva igyekszik biztosítani hatalmas birtoka épségét, bármelyik fél lenne is a győztes. Látszólag minden figyelmét a két leány nevelésére fordította, és semmi mással nem törődött; ekkor egy rokona, aki magas állást töltött be az új állam vezetőségében, figyelmeztette, hogy ha ott marad angol katonai területen, honfitársai ezt nemigen nézhetik jobb szemmel, mintha akár az angol fővárosban laknék. Mr. Wharton csakhamar belátta, hogy viselkedése megbocsáthatatlan bűnnek számít az adott körülmények között, s gyors elhatározással meg is oldotta a problémát: úgy döntött, hogy vidékre költözik. Volt egy háza West-Chester megyében; a forró nyári hónapokat már évek óta ott szokta tölteni, tehát mindig felszerelve tartotta. Nagyobbik leánya már belépett a hölgytársaságba, Frances úri nevelésének tökéletesítéséhez azonban még kellett egy-két esztendő, hogy azután kellő éclat-val kezdhesse felnőtt életét; Miss Jeanette Peyton legalábbis így vélte, s mivel e hölgy, a leányok elhunyt édesanyjának egyik húga, a női nemre jellemző áldozatkészséggel és szeretettel megvált szülői házától s Virginia gyarmattól, hogy gondját viselje árvaságra jutott unokahúgainak, Mr. Wharton úgy érezte, tiszteletben kell tartania a felfogását. Hallgatott a nagynéni tanácsaira, s atyai érzéseit alárendelve a leányok érdekeinek, elbúcsúzott tőlük.

Mr. Wharton visszavonult házába, az Akácosba; szíve csaknem megszakadt a fájdalomtól, hogy el kell hagynia mindent, amit imádott felesége hagyott rá, de mégis szót fogadott a vele született óvatosságnak, amely intő szavakkal juttatta eszébe földi javait. Leányai és nagynénjük a csinos városi házban maradtak. Wharton kapitány ezrede a város állandó helyőrségébe tartozott, s az apa, aki szüntelenül a távollevő leányaira gondolt, nem kis vigaszt talált abban a tudatban, hogy fia is velük van. Wharton kapitány azonban fiatal ember volt és katona; emberismerete nem volt mindig tökéletes; előítéletei pedig elhitették vele, hogy a vörös egyenruha sohasem takar becstelen szívet.

Mr. Wharton háza a királyi hadsereg tisztjeinek divatos társasági központjává lett, akárcsak mindazon családoké, amelyeket a tiszt urak méltónak találtak a figyelmükre. A vendéglátók egy részének szerencsét hozott ez a kapcsolat; többeknek azonban fájdalmat, mert soha be nem teljesülő remények születtek belőle, s végül nem is keveseknek, sajnos, végső romlást. Whartonék esetében az apa közismert vagyona, s talán a víg kedélyű fivér jelenléte is biztosíthatta az ifjú hölgyeket, hogy ez az utóbbi veszély náluk nem fenyeget, de különben sem lehetett volna visszautasítani mindazt a rajongást, amely Sarah Wharton szép alakja és csinos arca felé irányult. A leányt korai érettség jellemezte, mint általában a nőket azon a vidéken, s bájos adottságainak gondos kiművelésével kétségtelenül ő lett a város szépe. Úgy látszott, senki sem vitatja el tőle a női elsőbbséget, talán csak a húga lesz majd a vetélytársnője. Francest azonban még jó néhány hónap választotta el az igéző tizenhat éves kortól; de különben is, a nővérek szerették egymást, és egyikük sem gondolt versengésre. Csakugyan, Sarah semmiben sem talált nagyobb gyönyörűséget (eltekintve Wellmere ezredes társaságától), mint abban a látványban, melyet a kis Hébe bimbózó szépsége nyújtott: húgáé, aki ott játszadozott körülötte az ifjúság minden ártatlanságával, forró temperamentumának minden lelkesedésével, s természetes humorának nem csekély huncutságával. A házban megforduló katonai gavallérok sokat vitatkoztak a háborús érdemekről, s közben elhalmozták bókjaikkal az idősebbik nővért, míg Francesről megfeledkeztek: akár ez volt az oka, akár nem, kétségtelen, hogy e beszélgetések pontosan ellenkező hatást gyakoroltak a nővérekre. Az angol katonatisztek között akkoriban szinte divattá vált, hogy lekicsinylően beszéljenek ellenfeleikről, és Sarah az utolsó szóig elhitte udvarlóinak üres hetvenkedését. Amikor Frances először hallott a politikáról, egyúttal a honfitársainak rovására elsütött gúnyos tréfákat is végig kellett hallgatnia. Eleinte ő is elhitt mindent; néha azonban megfordult náluk egy-egy tábornok, akinek el kellett ismernie az ellenfél képességeit, hogy kidomboríthassa tulajdon érdemét, s végül Frances már kételkedni kezdett a honfitársainak tehetetlenségéről szóló kijelentésekben. Wellmere ezredes azok közé tartozott, akik a legnagyobb élvezettel köszörülték szellemességüket a szerencsétlen amerikaiakon, s Frances egy idő múlva roppant gyanúval, sőt olykor bosszúsággal hallgatta nagyhangú szónoklatait.

Egy tikkasztó, meleg napon történt, hogy Mr. Wharton házának szalonjában üldögéltek, hármasban: Sarah és az ezredes egy pamlagon, a szokásos, könnyed csevegés segítségével támasztva alá szemeik párbaját, Frances pedig a szoba túlsó sarkában a hímzőrámája előtt, amikor a vendég hirtelen felkiáltott:

- Milyen vidám lesz a város, Miss Wharton, ha megérkezik Burgoyne tábornok serege!

- Ó, bizonyára nagyon kellemes lesz - felelte a gondtalan Sarah. - Úgy tudom, igen sok bájos úrhölgy is érkezik a sereggel; csakugyan, öröm és vidámság lesz az életünk.

Frances egy fejmozdulattal hátradobta csillogó aranyhaja zuhatagát, s ahogy felnézett, a nemzeti érzés tüze lángolt a szemében; azután hamiskásan, rejtett humorral megkérdezte:

- Olyan biztos, hogy Burgoyne tábornoknak módjában áll majd elérnie a várost?

- Hogy módjában áll-e! - visszhangozta az ezredes. - Ugyan ki akadályozhatná meg, kis Fanny?

Frances éppen abban a korban volt, amikor a fiatalok társaságbeli helyzete a legkényesebb: még nem felnőtt hölgyek, de már nem is gyerekek. A "kis Fanny" megszólítást túlságosan bizalmasnak érezte, és rosszul esett neki; ismét a hímzése fölé hajolt, s az arca izzott, mint a rózsa.

- Stark tábornok őrizetbe vette a németeket - mondta végül, ajkát összepréselve.

- Hátha Gates tábornok is úgy vélné, hogy az angolok is túlságosan veszélyesek, és nem tanácsos őket szabadlábon hagyni?

- Ó, azok németek voltak, maga is tudja - fakadt ki az ezredes, rendkívül bosszúsan, amiért egyáltalán meg kell magyarázni a dolgot. - Közönséges zsoldosok voltak, de ha igazi angol ezredek lépnek a színre, meglátja, hogy egészen más lesz az eredmény.

- Ahhoz nem férhet kétség - kiáltotta Sarah, aki ugyan egy csöppet sem neheztelt a húgára, mint az ezredes, de gondolatban már előre ujjongott az angolok győzelmén.

- Mondja csak, Wellmere ezredes - kérdezte Frances, visszanyerve jó hangulatát, és vidám szemeit ismét a vendégre emelve -, a lexingtoni Lord Percy nem rokona-e annak a hősnek, akit a Chevioti Menekülésről szóló balladák emlegetnek?

- Ejnye, Miss Fanny, maga kis lázadó - mondta az ezredes, és megpróbálta nevetésbe fojtani őszinte bosszúságát. - Hiába méltóztatik arra célozgatni, hogy Lexingtonnál menekülés történt; ami ott végbement, nem volt egyéb, mint ésszerű visszavonulás... vagy... hogy úgy mondjam...

- Futó összetűzés - szakította félbe a pajkos leány, különösen megnyomva az első szót.

- Nem vitás kedves kisasszony, hogy... - Wellmere ezredes nem fejezhette be a mondatot, mert valaki hangosan felnevetett: addig a pillanatig egyikük sem vette észre, hogy más is tanúja a beszélgetésnek.

A szalonból, ahol hármasban üldögéltek, egy kis lakószoba nyílott, s a szél hirtelen feltárta ajtaját. Most már jól láthatták, hogy közvetlenül a bejárat mellett egy csinos fiatalember ül; szemlátomást nagy élvezettel hallgatta csevegésüket. Tüstént felállt, a kalapját tartva belépett az ajtón, s megállt előttük: magas, jóvágású, napbarnított fiatal férfi; csillogó fekete szeméből még nem tűnt el egészen a jókedv nyoma, amint meghajolt az ifjú hölgyek felé.

- Mr. Dunwoodie! - kiáltotta Sarah meglepetten. - Nem is tudtam, hogy a vendégünk; de jöjjön csak, itt hűvösebb van.

- Köszönöm - felelte a fiatalember -, de meg kell keresnem a bátyjukat, aki eldugott erre a leshelyre (az ő szavait idézem), s ígérete szerint már egy órája vissza kellett volna jönnie. - A fiatalember minden további magyarázkodás nélkül udvariasan meghajolt a leányok felé, hűvösen és méltóságteljesen köszönt az ezredesnek, majd kiment. Frances utána sietett a hallba, s mélységesen elpirulva, izgatott hangon megkérdezte:

- De miért... miért hagy itt bennünket, Mr. Dunwoodie? Henry nemsokára visszajön.

A fiatalember megfogta Frances kezét, s kemény arcvonásai ellágyultak a csodálattól, miközben így felelt:

- Nagyszerűen ellátta a baját, kedves kis rokon; de soha, máskor se feledkezzék meg szülőhazájáról; ne feledje, hogy ha az egyik nagyapja angol ember volt is, a másik nagyapja egy Peyton volt!

- Ó - nevetett a leány -, nehéz volna elfelejteni, amikor Jeanette néni állandóan a családfánkról tart oktató előadásokat; de miért megy el?

- Repülnöm kell Virginia felé, s nagyon sok a dolgom. - A fiatalember e szavak közben megszorította Frances kezét, azután távozóban még visszanézett, mielőtt az ajtót bezárta volna, s felkiáltott: - Legyen hű a hazájához... legyen amerikai! - Az eleven leány egy csókot dobott utána, majd azt a kezét is, a másikat is gyorsan rászorította lángoló orcáira, és beszaladt a szobájába, hogy elrejtse zavarát.

Wellmere ezredes fölöttébb kínosan érezte magát Frances nyílt csipkelődése és a fiatalember rosszul leplezett megvetése között; de szégyellte volna, hogy ilyen semmiségek miatt felfortyanjon szíve hölgye jelenlétében, s így Dunwoodie távozása után megelégedett a következő hanyag észrevétellel:

- Eléggé fesztelenül viselkedik a társadalmi állásához képest; nyilván valami boltossegéd, ha nem csalódom.

Sarahnak eszébe sem jutott, hogy a jóvágású Peyton Dunwoodie-t valaki boltossegédnek nézheti, s értetlenül pillantott maga köré, mire az ezredes így folytatta:

- Ez a Mr. Dun... Dun...

- Dunwoodie! Nem, dehogy... a nagynéném rokona - kiáltotta Sarah. - S azonkívül a bátyám meghitt barátja; együtt jártak iskolába, s csak Angliában váltak el, amikor Henry belépett a hadseregbe, ő pedig beiratkozott egy francia katonai akadémiára.

- A jelek arra vallanak, hogy fölöslegesen dobta ki a pénzét - jegyezte meg az ezredes, aki hasztalanul próbálta leplezni ingerültségét.

- Reméljük - tette hozzá Sarah mosolyogva -, mert az mondják, a lázadó seregbe akar beállni. Egy francia hajón hozták ide, s csak nemrégiben cserélték ki; lehet, hogy nemsokára találkozik vele a harctéren.

- Hadd menjen... Kívánom, bárcsak sok ilyen hőse lenne Washingtonnak s az ezredes kellemesebb témát választott: kettőjükre fordította a szót.

Néhány héttel e jelenet után Burgoyne serege letette a fegyvert. Mr. Wharton kezdte a háború kimenetelét kétesnek tartani, s részben azért, hogy megnyerje az amerikaiak jóindulatát, részben azért, hogy örömet szerezzen magának, odahívta leányait a vidéki házba. Miss Peyton vállalta, hogy elkíséri őket; s azóta egészen történetünk kezdetéig békés családi együttesben éltek.

Valahányszor az angol fősereg megváltoztatta állomáshelyét, Wharton kapitány természetesen vele tartott; egyszer-kétszer, erős csapatok védelme alatt, amikor épp az Akácos környékén tevékenykedtek, sikerült rövid és titkos látogatásokat tennie hozzátartozóinál. Most azonban már több mint egy éve nem látta őket, s a türelmetlen Henry, aki a fentebb leírt álöltözethez folyamodott, balszerencséjére éppen aznap este érkezett haza, amikor egy ismeretlen és eléggé gyanús vendég tartózkodott a házban, amely a rendes lakóin kívül csak ritkán nyújtott másnak is szállást.

- De mit gondoltok, sejti, hogy ki vagyok? - kérdezte a kapitány nyugtalanul, miután végighallgatta Caesar véleményét a skinnerekről.

- Hogyan is sejthetné? - kiáltotta Sarah. - Hiszen húgaid és apád sem láttak keresztül az álruhádon!

- Van valami titokzatosság a viselkedésében; nagyon is fürkésző a pillantása: nem olyan, mint egy közömbös szemlélőé - folytatta tűnődve a fiatal Wharton. - Úgy rémlik, már láttam valahol az arcát. André őrnagyot, a kémet, nemrégiben végezték ki az amerikaiak, s ez mindkét oldalon nagy nyugtalanságot keltett. Sir Henry megtorlással fenyegetőzik, Washington pedig olyan sziklaszilárd, mintha a fél világ az ő szavát lesné. Az én személyem éppen megfelelne a lázadók terveinek, ha balszerencsémre a kezükbe kerülnék.

- De fiam - kiáltotta az apja, rendkívül ijedten -, te nem vagy kém, és nem is tartózkodsz a lázadók... akarom mondani, az amerikaiak vonalai mögött; errefelé nincs mit kikémlelni.

- Erről lehetne vitatkozni - felelte a fiatalember elgondolkozva. - Előőrseink már White Plains határában cirkáltak, amikor álruhásan átszöktem közöttük. Igaz, teljesen ártatlan szándékkal járok itt; de hogy lehet ezt bebizonyítani? Arra gondolhatnának, hogy ez a látogatásom másféle célokat leplez. Ne feledje, apám, milyen bánásmódban részesítették tavaly, amiért gyümölcsöt küldött nekem télire.

- Csak azért, mert derék szomszédaim hamis színben tüntették fel a dolgot - mondta Mr. Wharton. - Azt remélték, hogy ha elkobozhatják a birtokomat, olcsó pénzen kitűnő tanyákhoz jutnak. De Peyton Dunwoodie hamarosan tisztázott bennünket; mindössze egy hónapig voltunk letartóztatva.

- Voltunk! - kiáltott meglepetten a fiú. - Hát a húgaimat is elvitték? Fanny erről egy szót sem írtál.

- Azt hiszem - mondta Frances a haja tövéig elpirulva -, említettem, milyen szíves bánásmódban részesített bennünket régi barátod, Dunwoodie őrnagy, s hogy ő intézte el apám szabadon bocsátását.

- Igaz; de te is ott voltál apával a lázadók táborában?

- Ott - mondta az apa nagy szeretettel. - Fanny semmiképp sem akart egyedül elengedni. Jeanette és Sarah itthon maradt, hogy gondját viselje a háznak, s ez a kislány volt a társam a fogságban.

- És amióta visszajött onnét, Fanny még nagyobb lázadó, mint valaha - kiáltotta Sarah felháborodva. - Pedig az ember azt hihetné, hogy miután az apja annyit szenvedett, ő is kigyógyult az ilyen szeszélyekből.

- Mit felelsz a vádra, húgocskám? - kérdezte vígan a kapitány. - Mondd csak, nem próbált rávenni Peyton, hogy még jobban gyűlöld a királyt, mint ő?

- Peyton Dunwoodie senkit sem gyűlöl - mondta gyorsan Frances, majd elpirulva a tulajdon hevességtől, mindjárt hozzá is tette: - Téged szeret, Henry, az biztos; tudom, mert számtalanszor elmondta.

A fiatal Wharton mosolyogva megveregette húga arcát, majd incselkedő hangon, súgva megkérdezte: - Azt nem mondta, hogy az én Fanny húgocskámat is szereti?

- Ugyan, miket beszélsz! - felelte Frances, és buzgón munkához látott, hogy a vacsora maradványai minél hamarább eltűnjenek az asztalról.

Harmadik fejezet

Mikor az őszi tarló puszta lett,
s a szellő sárga lombot tépdesett,
s a Lowmon-domb mögött a tűnő nap
beengedte az esti árnyakat,
az árus búsan vándorolt tovább
feledve már a lárma városát.

                                             Wilson

Ha keleti széllel köszönt be a vihar a Hudson-folyó medencéjének hegyei alatt, ritkán tart két napnál rövidebb ideig. Ezt az Akácos lakói is tapasztalhatták, mikor másnap korán összegyűltek reggelizni: az eső csaknem vízszintes vonalakban csapkodta az épület ablakait, s gondolni sem lehetett arra, hogy akár ember, akár állat kitegye magát az idő viszontagságainak. Harper jelent meg utoljára, s miután kitekintett az ablakon, bocsánatot kért Mr. Whartontól, amiért továbbra is igénybe kell vennie szíves vendégszeretetét. A válasz látszólag éppoly udvarias volt, mint a mentegetőzés, pedig a házigazdát roppant nyugtalanság gyötörte, míg Harper csöndesen tudomásul vette a kényszerű helyzetet. Henry Wharton ismét felvette álruháját, nagyon kelletlenül, sőt, csaknem undorral, de mégis engedelmeskedve apja kívánságának. Miután Harper a család többi tagjaival együtt őt is üdvözölte a reggeli találkozáskor, több szó nem esett közöttük. Frances-nek úgy rémlett, mintha a vendég halványan elmosolyodott volna, mikor a szobába lépve szembe találta magát Henry-vel; de ez a mosoly csak a szemek csillogásában nyilvánult meg, az arcizmok fölött már nem volt ereje, s mindjárt bele is olvadt abba a nyugodt és jóindulatú kifejezésbe, amely szinte megszakítás nélkül uralkodott a vendég fegyelmezett arcán. A szerető testvér aggódva pillantott bátyjára, majd vissza az ismeretlen utasra, aki megkülönböztetett figyelmességgel éppen átnyújtott neki valamit az asztalról; találkozott a vendég szemével, s hevesen dobogó szíve ettől ismét lecsitult - már amennyire egy fiatal, egészséges, túláradó szív lecsitulhat. Még az asztalnál ültek, amikor belépett Ceasar, némán letett egy kis csomagot a gazdája mellé, szerényen visszahúzódott a gazda széke mögé, s kezét a támlán nyugtatva, félig bizalmas, félig tisztelettudó tartásban hallgatta a beszélgetést.

- Mi ez, Caesar? - kérdezte Mr. Wharton, megforgatva a csomagot, és eléggé gyanakvóan szemügyre véve a burkolatát.

- Dohány, uram; Harvey Birch megjönni, és hozni az úrnak egy kis jó dohányt Yorkból.

- Harvey Birch! - mondta a gazda rendkívül óvatosan, és lopva a vendégre pillantott. - Nem emlékszem rá, mintha dohányt rendeltem volna tőle; de ha már elhozta, meg kell fizetni a fáradozását.

A némán reggeliző Harper csak egy pillanatra nézett fel, míg a néger beszélt; pillantása lassan átsiklott a szolgálóról a gazdára, majd a kifürkészhetetlen tartózkodás ismét felülkerekedett arcvonásain.

Sarah Wharton roppant megörült a váratlan hírnek; türelmetlenül felugrott székéről, és odaszólt a négernek, hogy vezesse be Birchöt; aztán hirtelen észbe kapott, bocsánatkérő pillantással a vendéghez fordult, és hozzátette: - Ha Mr. Harpert nem sérti egy házaló jelenléte.

Beleegyezése jeléül az idegen némán bólintott, s elnéző, jóindulatú arckifejezése a legügyesebb körmondatnál is ékesebben szólt; így azután az ifjú hölgy megismételte utasítását, olyan határozott önbizalommal, amely mindenkinek eloszlatta a zavarát.

A ház jókora ablakmélyedéseiben pad formájú ülőhelyek álltak ki a falburkolatból; a Queen Street-i szalon pompás damasztfüggönyei is ide kerültek, s a kényelem meghatározhatatlan légkörét árasztották: ilyen szobákban az ember valami derűs jó érzéssel szokta várni a közeledő, békés telet. Wharton kapitány most visszavonult az egyik ablakmélyedésbe, s a függönyt maga elé húzta, úgyhogy az esetleges megfigyelő aligha láthatott belőle valamit; kisebbik húga pedig, mintha elvesztette volna természetes őszinteségét, mereven, kényszeredetten és szótlanul a másik ablakmélyedésben foglalt helyet.

Harvey Birch vándorló árus volt fiatal korától fogva; legalábbis ő gyakran hangoztatta ezt, s mivel fölöttébb ügyesnek bizonyult a mesterségében, el is lehetett hinni a kijelentéseit. Valamelyik keleti gyarmaton született; apja műveltebb volt az átlagnál, s ebből az ismerősök arra következtettek, hogy a család jobb napokat láthatott a szülőföldjén. Harvey azonban tökéletesen beilleszkedett a környezetébe, és semmi sem különböztette meg az osztályabeli emberektől, legfeljebb éles esze és az a titokzatosság, amely minden lépését körülvette. Tíz esztendeje érkezett a völgybe apjával együtt; megvásárolták azt a szerény hajlékot, amelynek az ajtaján Harper eredménytelenül kopogtatott bebocsátásért, s azóta békében éltek új lakóhelyükön, a szomszédság alig vette észre, és alig ismerte őket. Amíg az öregség és a gyengeség meg nem akadályozta benne, az apa a házhoz tartozó földecske művelésével foglalkozott, fia pedig buzgón folytatta szerény kalmármesterségét. Nyugodt, csendes életük hamarosan nagy megbecsülést szerzett nekik a környéken, s ennek köszönhették, hogy akadt egy harmincöt éves leányzó, aki sutba dobta a női tartózkodást, és vállalta háztartásuk irányítójának tisztségét. Katy Haynes orcáiról akkor már rég lehervadtak a rózsák; tapasztalnia kellett, hogy férfi- és nőismerősei sorra felveszik a leányok által legkívánatosabbnak tartott köteléket, míg őneki semmi reménye nem maradt, csak nagyon kevés, s ekkor belépett a Birch-családba, saját célkitűzéseit követve. A szükség nagy úr: mivel jobb társaságuk nem akadt, az apa és a fiú elfogadta Katy szolgálatait, s nem is jártak a legrosszabbul, mert a leányzó egészen tűrhető háziasszonynak bizonyult. Tiszta volt, szorgalmas, becsületes, és jól tudott gazdálkodni. Másrészt viszont fecsegő volt, önző, babonás és kíváncsi. Mivel az utóbbi tulajdonságát roppant szorgalommal gyakorolta, öt évet sem kellett a család körében töltenie, és máris diadalmasan állapította meg: eleget hallott lakótársaitól - jobban mondva eleget hallgatózott -, hogy most már pontosan tudja, milyen sorsuk volt azelőtt. Még csak az hiányzott, hogy Birchék jövőjét is meg tudja jósolni, s akkor hivatása magaslatán érezhette volna magát. Az apa és a fiú magánbeszélgetéseiből csakugyan megtudta, hogy valamikor tehetősebbek voltak, de egy tűzvész nyomorba döntötte őket, s ugyanakkor kettőre csökkentette a család létszámát. Az apának remegett a hangja, mikor erre az eseményre utalt, olyannyira, hogy még Katy szíve is meghatódott tőle; de nincs az a korlát, amely az alantas kíváncsiságot visszatarthatná. Katy tovább kíváncsiskodott, míg egyszer Harvey nyíltan meg nem fenyegette, hogy egy jó pár évvel fiatalabb nőt keres a helyébe; ekkor megijedt, és belátta, hogy bizonyos határokat tiszteletben kell tartania. A házvezetőnő kíváncsisága ettől fogva oly üdvös korlátok közé szorult, hogy hiába ragadt meg minden alkalmat a hallgatózásra, nemigen tudta gyarapítani ismereteit. Egy dolgot azonban mégiscsak sikerült megtudnia, méghozzá olyasmit, ami nem kis jelentőséggel bírt a számára; s amióta erre rájött, minden energiáját egy bizonyos cél szolgálatába állította, a szerelem és a kapzsiság kettős sarkantyújától űzetve.

Éjnek idején gyakran előfordult, hogy Harvey titokzatos kirándulásokat tett a kandalló felé, abban a helyiségben, amely a konyha, s egyszersmind a nappali szerepét is betöltötte. Katy megleste; majd egyszer kihasználva Harvey távollétét és az apa elfoglaltságát, ő is felkereste a kandallót, elmozdította az egyik kőkockát, s egy vasfazekat talált, színültig megtöltve azzal a csillogó fémmel, amelytől általában a legkeményebb szívek is meg szoktak lágyulni. Katynek sikerült észrevétlenül visszahelyeznie a kőkockát, s azután egyszer sem merte ismét megtekinteni a rejtekhelyet. Az aggszűz szíve azonban ettől a pillanattól fogva elveszítette makacsságát; s Harvey Birch, ha csak kicsit felfigyel erre, minden akadály nélkül megismerhette volna a boldogságot.

A háború nem ártott a vándorló árus üzletének; mivel a szabályos kereskedelem szünetelt, Harvey megragadta a nagyszerű alkalmat, s látszólag minden igyekezetével a pénzszerzésre vetette magát. Egy-két esztendeig zavartalanul tevékenykedett, és megfelelő sikereket is aratott; végül azonban egyre sötétebb és fenyegetőbb gyanúsítások érték a működését, s a polgári hatóság úgy vélte, hogy Harvey életmódját beható vizsgálatnak kell alávetni. Elég gyakran letartóztatták, bár mindig csak rövid időre; a törvény őreinek kezéből aránylag könnyen szabadult, a katonai hatalom viszont sokkal keményebben - üldözte. Birch azonban mindezt kibírta, s változatlanul folytatta mesterségét; igaz, nagyon óvatosnak kellett lennie, kivált amikor a megye északi határai felé került, vagyis amikor megközelítette az amerikai sereg frontját. Az Akácosba már nem járt el olyan gyakran, mint azelőtt, otthoni látogatásai pedig annyira megritkultak, hogy a csalódott Katy őszinte elkeseredéssel panaszkodhatott Harpernek, amiként erről az előző fejezetben már szólottunk. Úgy látszik azonban, a fáradhatatlan házaló semmitől sem riadt vissza, s mivel tudta, hogy bizonyos árucikkekre csak a megye leggazdagabb családainak körében találhat vevőt, most is szembeszállt a dühöngő viharral, és bátran megtette a fél mérföldes utat, amely otthonát Mr. Wharton házától elválasztotta.

Néhány pillanattal azután, hogy a házikisasszony kiadta parancsait, Caesar visszatért, és bevezette a szobába a fenti kitérés tárgyát. Közepesnél magasabb ember volt, sovány, de csupa csont és izom. Az első pillantásra úgy rémlett, nemigen bírhatja el ormótlan zsákját; de roppan ügyesen kapta fel s dobta le, könnyedén, mintha csak pehellyel volna megtömve. Szürke, mélyen ülő, nyugtalan szemei, ha egy-egy futó pillanatra megállapodtak azoknak az arcán, akikkel beszélt, mintha a veséjükbe látott volna. Volt e szemeknek két igen jól megfigyelhető kifejezése, amely nagymértékben jellemezte az egész embert. Amikor alkudozott, arca élénk, mozgékony, hajlékony és nem közönséges ravasz kifejezést öltött; mikor az élet mindennapi dolgairól beszéltek, szórakozott és izgékony lett; de ha véletlenül a forradalomra és az országra terelődött a szó, mintha az egész szervezetét kicserélték volna - minden porcikája megfeszült: ilyenkor rendkívül hosszú ideig hallgatott, s csak nagy sokára tett valami könnyed, tréfás megjegyzést, amely annyira ellentétben állt addigi modorával, hogy semmiképp sem lehetett őszinte. De a háborúról és az apjáról nagyon ritkán beszélt, akkor is csak azért, mert nem tudott kitérni előle.

A felületes szemlélő azt hihette, hogy legfőbb szenvedélye a kapzsiság - s Katy Haynes végeredményben keresve sem találhatott volna alkalmasabb személyt, akin végrehajtsa terveit. Ahogy belépett a szobába, a házaló ledobta terhét - a padlóra állított zsák csaknem a válláig ért -, és szerény udvariassággal köszöntötte a családot. Némán meghajolt Harper felé, szemét föl sem emelve a szőnyegről; Wharton kapitányt a függöny miatt nem vehette észre. Sarah nem sok időt vesztegetett a szokásos üdvözlő szavakra, s nyomban hozzálátott a zsák tartalmának átvizsgálásához; néhány percig azzal foglalkoztak mind a ketten, hogy felszínre hozzák a zsákban rejtőző cikkeket. Az asztalokat, székeket s a padlót csaknem elborították a selymek, kreppanyagok, kesztyűk, muszlinok s a többi portéka, mellyel a vándorló árusok kereskednek. Caesar a zsák száját tartotta, míg a rakományt kibányászták, s néha felhívta fiatal úrnője figyelmét egy-egy darabra, amely élénkebb színeivel szerinte különösen megérdemelte a bámulatot, Sarah végül kiválasztott néhány dolgot, s miután az árra vonatkozóan is sikerült megállapodnia a házalóval, vidám hangon így szólt:

- Hanem Harvey, eddig még semmilyen hírt nem közölt velünk. Mondja, Lord Cornwallis újra megverte a lázadókat?

Úgy látszik, az árus nem hallotta meg a kérdést, mert egész felsőtestével belebújt a zsákba és kihúzott egy csomó rendkívül finom csipkét: feltartotta a magasba, hogy az ifjú hölgy méltán megcsodálhassa. Miss Peyton éppen egy csészét mosogatott, most leejtette, s Frances, akinek csak a fél szeme látszott, teljes egészében kimutatta bájos arcát - az irigy damasztfüggöny, amely eddig elrejtette, csakugyan szégyellhette volna magát e ragyogás mellett.

A nagynéni abbahagyta munkáját, és Birch hamarosan jókora mennyiséget szedett elő a drága árucikkből. A hölgyek dicsérő szavai már-már a kisebbik lányt is odacsalták: Frances lassan felállt az ablakmélyedésben, amikor Sarah megismételte előbbi kérdését; hangja ujjongott, nem annyira politikai érzéseitől, mint inkább a szerencsés vétel örömétől. Frances ekkor visszaült helyére, s úgy látszik, a felhőket kezdte vizsgálgatni, míg az árus, aki most már nem térhetett ki a válasz elől, lassan így felelt:

- Valami olyasfélét beszélnek odalent, hogy Tarleton megverte Sumter tábornokot a Tiger-folyónál.

Wharton kapitány most önkéntelenül is bedugta fejét a szobába a függönyök résén; Frances is odafordult a lélegzetét visszafojtva, s meglátta, hogy Harper, aki eddig úgy tett, mintha olvasna, a könyv fölött egyenesen az árusra néz: arckifejezése elárulta, hogy nagyon is érdekli, amiről itt szó esik.

- Igazán! - kiáltotta ujjongva Sarah. - Sumter... Sumter... ki az? Egy gombostűt sem vásárolok, amíg el nem mondja az összes híreket - tette hozzá nevetve, s ledobta a muszlint, amelyet éppen vizsgálgatott.

A házaló tétovázott egy ideig, majd egy futó pillantást vetett Harperre, aki még mindig őt nézte, nyugodtan és sokatmondóan: ettől Birch egész magatartása megváltozott. A tűzhelyhez lépett, kivett a szájából egy jó adag virginiai bagót, a hozzá tartozó bőséges nedvekkel együtt letette, kegyetlenül megcsúfolva Miss Peyton ragyogó kandallóvasait, majd visszatért a portékájához.

- Valahol délen él, a niggerek között - felelte azután váratlanul.

- Csak semmi niggerezés, miszter Birch - vágott a szavába Caesar sértődötten, s elengedte a zsákot: látszott rajta, hogy nagyon meg van bántva.

- Jó, jó, Caesar, ne törődj vele - mondta békéltetőén Sarah Wharton, aki türelmetlenül várta a további híreket.

- Fekete ember éppen olyan jó, mint fehér ember, Miss Sally - folytatta a sértődött néger -, hogyha tisztességesen viselkedni.

- Gyakran még sokkal jobb is - felelte az ifjú hölgy -, de mondja már, Harvey, ki ez a Mr. Sumter?

Az árus alig észrevehetően elmosolyodott, de azután újra komoly lett, s úgy beszélt tovább, mintha a társalgást nem is szakította volna félbe a szolga érzékenysége.

- Mint mondtam, a délvidéken él, a színesek között - Caesar újra megragadta a zsákot -, és a múltkorában volt egy kis csetepatéja ezzel a Tarleton ezredessel...

- Aki természetesen megverte? - kiáltotta Sarah magabiztosan.

- Ezt mondják a katonák Morrisaniában.

- És mit mond maga? - Mr. Wharton végül is rászánta magát erre a kérdésre, bár igen halk hangon.

- Én csak azt mondom, amit hallok - felelte Birch, és valami kelmét nyújtott Sarah felé: a leány azonban szótlanul elhárította; látszott, hogy nem hajlandó többet vásárolni, amíg részletes felvilágosítást nem kap.

- Plains-ben viszont azt mondják - folytatta a házaló, miután pillantása ismét körüljárta a szobát, s futólag megállapodott Harperen -, azt mondják, hogy csak Sumter sebesült meg, s legfeljebb még egy-kettő, az angol katonákat pedig alaposan megtépázták, mert az amerikai milícia jól befészkelte magát egy gerendaépületbe.

- Nem nagyon valószínű - mondta Sarah megvetően -, bár abban nem kételkedem, hogy a lázadók bebújtak a gerendák mögé.

- Azt hiszem - felelte az árus, ismét odanyújtva a selymet -, mindenkinek jó, ha egy gerenda áll a puska meg saját maga között, és okosabban teszi, ha nem ő áll a puska meg a gerenda közé.

Harper a kezében tartott könyv lapjaira szegezte nyugodt tekintetét, Frances pedig felállt, mosolygó arccal előrejött, és olyan nyájas hangon, amilyet az árus még sohasem tapasztalt tőle, így szólt:

- Van még abból a csipkéből, Mr. Birch?

A kívánt holmi azonnal előkerült, és Frances is vásárolt belőle. Utasítására egy pohárka szesszel kínálták meg az árust; Birch megköszönte, a ház urára és a hölgyekre emelte poharát, és felhajtotta az italt.

- Vagyis az hírlik, hogy Tarleton ezredes legyőzte Sumter tábornokot? - kérdezte Mr. Wharton, s közben úgy tett, mintha össze akarná illeszteni a csészét, amelyet sógornője az imént eltört hirtelen izgalmában.

- Azt hiszem, Morrisaniában ez a vélemény - felelte szárazon Birch.

- Egyéb hírei nincsenek, barátom? - kérdezte Wharton kapitány, aki ismét rászánta magát, hogy kidugja fejét a függöny mögül.

- Hallottak róla, hogy André őrnagyot felakasztották?

Wharton kapitány összerezzent, s egy pillanatig nagyon jelentőségteljesen néztek egymásra, ő meg az árus. Végül a kapitány színlelt közönnyel megjegyezte: - Bizonyára néhány héttel ezelőtt történt.

- Nagy port vert fel a kivégzése? - kérdezte az apa, még mindig a törött porcelán összeillesztésével bajlódva.

- Tetszik tudni, milyen sokat beszélnek az emberek.

- Van-e szó arról, hogy odalent hadmozdulatok készülnek, s veszélyessé tennék az utazást? - kérdezte Harper, s míg a választ várta, merően a másikra nézett.

Néhány szalagcsomó kiesett Birch kezéből; arckifejezése tüstént megváltozott, s ravaszság helyett valami titkolt értelem csengett a szavaiban, amint lassan így felelt: - Az angol lovasság már jó ideje nem hallatott magáról, s amikor elmentem De Lancey tábora mellett, láttam, hogy katonái a fegyverüket tisztogatják; nem lepődnék meg, ha rövidesen vadászatra indulnának, mert a virginiai lovasok már a megye alsó részén járnak.

- Sokan voltak? - kérdezte Mr. Wharton, s izgalmában abbahagyta foglalatosságát.

- Nem számoltam meg őket.

Egyedül Frances vette észre a változást Birch modorában; Harper felé fordult, mire a vendég némán belemerült ismét az olvasásba. A leány felvett néhány szalagot - letette őket -, majd az eladó portéka fölé hajolt, úgyhogy hajának dúsan előreomló fürtjei eltakarták arcát, s a nyaka is elpirult, amint így szólt:

- Azt hittem, hogy a déli lovasok a Delaware-folyó felé vonultak.

- Lehet - felelte Birch -, én elég messziről láttam a katonákat.

Caesar közben kiválasztott egy darab kartonvásznat, amelynek élénksárga és vörös színei fehér alapon találkoztak; néhány pillanatig csendben bámulta, majd sóhajtva letette, s felkiáltott: - Nagyon-nagyon szép karton!

- Az már igaz - mondta Sarah -, gyönyörű ruhát lehetne varrni belőle a feleségednek, Caesar.

- Igen, Miss Sally - kiáltotta a néger elragadtatva -, öreg Dinah szíve repesni az örömtől, ha látja... olyan gyönyörű.

- Bizony - tette hozzá az árus hamiskásan -, épp csak ez hiányzik, hogy Dinah olyan legyen, mint a szivárvány.

Caesar mohón a fiatal úrnőre függesztette szemét; végül Sarah megkérdezte Harveytől, mibe kerül a karton.

- Attól függ, milyen halakat sikerül fognom - felelte a házaló.

- Micsoda? - kérdezte Sarah meglepetten.

- Mondom, attól függ, milyen vevőket sikerül találnom; régi barátnőm, Dinah, négy shillingért is megkaphatja.

- Sok - mondotta Sarah, és a maga holmija felé fordult.

- Borzasztó sok pénz közönséges kartonért, miszter Birch - morogta Caesar, ismét elejtve a zsák száját.

- Jó, hát legyen három - engedett az árus -, ha így jobban tetszik.

- Persze hogy jobban tetszik - mondta Caesar vidáman mosolyogva, és megint kinyitotta a zsákot. - Miss Sallynek akkor tetszik három shilling, mikor adja, és négy shilling, mikor kapja.

Az alkut azonnal megkötötték; de lemérve a kartont, kiderült, hogy nincsen egészen tíz yard belőle, márpedig Dinah méretei közismerten legalább annyit követeltek. A tapasztalt szemű árus azonban erős karral gyorsan a kellő hosszúságúra nyújtotta, s volt olyan lelkiismeretes, hogy még ráadást is adjon: egy szalagot, amelynek élénksége tökéletes összhangban állt a kartonéval; Caesar pedig sietve kivonult, hogy közölje idős élete párjával az örömhírt.

Míg a többiek a vásár lebonyolításával foglalatoskodtak, Wharton kapitány felbátorodva széthúzta a függönyt, s így láthatóvá lett; most pedig megkérdezte a házalótól, aki már kezdte összeszedegetni a portékáját, hogy mikor jött el a városból.

- Már derengett - hangzott a válasz.

- Olyan későn? - kiáltotta meglepetten a kapitány; majd rajtakapva magát, óvatosabb hangon folytatta: - Hogy tudott átjönni az őrök között ilyenkor?

- Átjöttem - volt a kurta válasz.

- Magát most már bizonyára jól ismerik az angol katonatisztek, Harvey - kiáltotta Sarah, és sokatmondóan rámosolygott a házalóra.

- Látásból ismerem némelyiket - felelte Birch, körülnézve a szobában: Wharton kapitányt is szemügyre vette, s a tekintete megakadt egy pillanatig Harper arcán.

Mr. Wharton figyelmesen hallgatta mindkettőjük szavait; izgalmában most már lemondott a közöny színleléséről: kezében összeroppantak a porcelándarabok, amelyeket pedig oly fáradságos munkával próbált összeilleszteni; s látva, hogy a házaló már az utolsó csomót köti a zsák száján, hirtelen megszólalt:

- Lehet, hogy hamarosan megint nyakunkon lesz az ellenség?

- Kit tart ellenségnek? - kérdezte az árus kihúzva magát, s úgy nézett a másikra, hogy Mr. Wharton azonnal zavarba jött, és lesütötte a szemét.

- Mindenki ellenség, aki megzavarja nyugalmunkat - mondta helyette Miss Peyton, látva, hogy sógora egy szót sem tud kinyögni. - De mondja kérem, elindultak-e odalentről a királyi csapatok?

- Valószínű, hogy nemsokára elindulnak - felelte Birch; felvette zsákját a padlóról, és távozni készült.

- És az amerikaiak? - érdeklődött tovább Miss Peyton szelíden. - Az amerikaiak is itt vannak a megyében?

Harvey éppen válaszolni akart valamit, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent Caesar elragadtatott hitvesének társaságában.

A négereknek az a szeretetre méltó fajtája, amelyhez Caesar is tartozott, napjainkban egyre ritkábbá válik. Az öreg szolga, a régi, meghitt bútordarab, aki gazdája házában született és nevelkedett, s azonosította magát azoknak az érdekeivel, akiket a sors akaratából szolgálnia kellett, lassanként mindenütt átadja helyét annak a kóborló társaságnak, amely az elmúlt harminc esztendő folyamán jött létre, s amelynek a tagjai összevissza csavarognak az országban, mindennemű erkölcs vagy érzelmi megkötöttségek nélkül. A rabszolgaság egyik átka ugyanis éppen az, hogy áldozatai képtelenné válnak a szabadokhoz illő magatartásra. Caesar rövid, göndör haját egy kissé már megszürkítette a kor, nagymértékben fokozva ezzel megjelenésének tiszteletreméltó voltát. A fésű hosszas és fáradhatatlan munkája végül is kiegyenesítette a sűrű homlokfürtöket: bozótjuk most már szigorúan és katonásan meredezett, legalább két hüvelykkel megmagasítva Caesar alakját. Bőrének ifjúkori fekete ragyogása már elmúlt, s valami kopottas, barnás szín vette át a helyét. Szemei elképesztő távolságra álltak egymástól, kicsik voltak és jóindulat sugárzott belőlük: ezt csak néha váltotta fel a kedves szolgától eltűrt ingerültség; most persze csaknem táncoltak a roppant boldogságtól. Orra feltűnően alkalmas lehetett a szaglásra, de végtelenül szerény módon: bármennyire tágak voltak ugyanis a cimpái, jócskán eltávolodtak egymástól, mintha egyik sem akarna beavatkozni a másik dolgába. Szájából két pompás gyöngysor villant elő, s csakis ez tette tűrhetővé óriási méreteit. Termete alacsony volt, s azt is mondhatnánk, hogy szögletes, ha minden hajlata és görbülete kiáltó ellentétben nem állott volna a matematikai szimmetriával. Hosszú, izmos karjai csontos kezekben végződtek, melyeknek a bőre kívül szürkésfekete volt, belül pedig halvány rózsaszínű. De a természet főként Caesar lábainak megalkotásában élte ki szeszélyes humorát: ésszerűtlenül sok anyagot használt fel erre a célra. A lábikrák nem hátul és nem is elöl foglaltak helyet, hanem inkább a lábszár külső oldalán, előrehajolva, oly közel a térdhez, hogy az emberben önkéntelenül is felmerült a gyanú: vajon ilyen körülmények között lehet-e egyáltalán használni ezt a fontos ízületet? A lábfejére, mint a test hordozását szolgáló talapzatra, Caesar igazán nem panaszkodhatott, legfeljebb csak azért, mert a lábszár túlságosan is a közepén nőtt vele össze, s a szemlélő néha nem tudta megállapítani, vajon előre megy-e vagy hátra. De bármilyen hibákat találhatott is volna ezen az alakon egy szobrász, a szíve a helyén volt Caesar Thomsonnak, s bizonyosak vagyunk benne, hogy méretei ellen sem lehetett kifogás.

Most tehát Caesar előrelépett öreg élettársával együtt, és kifejezte háláját. Sarah mindkettőjüket nagy szeretettel fogadta, s néhány bókot is mondott a férj ízlésére, valamint a feleség várható megszépülésére. Frances, aki örömtől ragyogó arccal tükrözte vissza a négerek mosolyát, felajánlotta, hogy varrótűjével közreműködik a megcsodált kartonanyag rendeltetésszerű elkészítésében.

Ajánlata roppant alázatos és hálás fogadtatásra talált.

Ahogy Caesar kikísérte feleségét és az árust a szobából, s éppen be akarta csukni az ajtót, egyszerre csak kitört belőle a hála monológja, és hangosan így szólt:

- Jóságos kicsi hölgy... Miss Fanny... gondját viselni apának... szívesen csinálni ruhát öreg Dinah-nak is. - Nem tudhatjuk, hogy érzései ezenkívül milyen felkiáltásokat löktek az ajkára, de a hangja még jó ideig hallatszott, bár a messziről érkező szavakat már nem lehetett pontosan kivenni.

Harper közben letette könyvét, és csodálkozva nézte a jelenetet, s Frances másodszor is jutalmat kapott jóságáért egy elismerő mosoly formájában: azon a mosolygó arcon ismét kiütközött a mélyenszántó gondolatok s az emésztő gondok takarója alól a jóindulat kifejezése, mely az emberi szív legnemesebb érzéseit jellemzi.

Negyedik fejezet

"Micsoda arc, micsoda szem,
micsoda délceg idegen!
Alakja izmos, férfias,
mint sziklabástya, oly magas,
de mégse torz ez az erő:
arányos, könnyed, megnyerő;
az edzett arcon mostoha
idők és harcok száz nyoma,
de azok a csodás szemek
micsoda tűzzel fénylenek!
Ha baj, ha gond, ha vész riaszt,
csak tőlük kérnék én vigaszt,
vagy rettegném sugarukat,
ha furdalna a bűntudat."
"Elég!" kiált a hercegnő,
"Skócia reménysége ő!"

                           Walter Scott

A társaság hosszú percekig csendben üldögélt a házaló távozása után. Mr. Wharton nyugtalansága megnőtt a hallottaktól, s még jobban aggódott a fiáért. A kapitány türelmetlen volt, s mindenütt szívesebben látta volna Harpert, mint éppen azon a helyen, melyet a vendég oly tökéletes nyugalommal foglalt el; Miss Peyton a reggeli edényeket szedte le az asztalról, s lényének megszokott derűje sugárzott róla, de az is látszott, hogy némi belső elégtételt érez, amiért olyan jelentős mennyiséghez sikerült hozzájutnia a házaló csipkéjéből; Sarah buzgón rendezgette új szerzeményeit, s Frances kedvesen segített neki, mit sem törődve a saját magának vásárolt holmival, amikor a vendég egyszerre csak megtörte a csendet, és így szólt:

- Ha Wharton kapitány énmiattam nem veti le álöltözetét, szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba: még ha okom lenne is arra, hogy eláruljam, az adott körülmények között úgysem tehetnék semmit.

A kisebbik leány holtsápadtan, megdöbbenve rogyott le a székre. Miss Peyton elejtette a teástálcát, amelyet éppen felemelt az asztalról; Sarah is megfeledkezett az ölében heverő holmiról, s az elképedés belefojtotta a szót. Mr. Whartonnak elállt a lélegzete, de a kapitány, miután egy pillanatig tétovázott meglepetésében, hirtelen a szoba közepén termett, s letépve álruhájának kellékeit, így kiáltott fel:

- Szívem mélyéből hiszek önnek, s nem gyötrődöm tovább ezzel a fárasztó komédiával. De azért el sem tudom képzelni, hogyan ismerhetett fel.

- Ön sokkal jobban fest így, Wharton kapitány, a természetes külsejével - mondta Harper egy kissé elmosolyodva - azt ajánlanám, hogy a jövőben sohase rejtse álruha mögé. S ha valaki egyébként nem ismerné fel, ebben a szobában megtalálja az áruló bizonyítékot - tette hozzá a kandalló fölött lógó képre mutatva, amely tiszti egyenruhában ábrázolta Henryt.

- Mindig is azzal hízelegtem magamnak - kiáltotta nevetve a fiatal Wharton -, hogy mundérban jobban festek, mint maskarában. Úgy látom, ön kitűnő megfigyelő, uram.

- A szükség tett azzá - mondta Harper, s felállt.

Ahogy ki akart menni, Frances odalépett hozzá, mindkét kezével megragadta a kezét, s nagyon komolyan így szólt, míg arca lángra lobbant legtüzesebb bíborától: - Ön nem olyan... nem is teszi meg... nem fogja elárulni a bátyámat.

Harper egy pillanatra megállt, úgy bámulta a bájos kérelmezőt, majd a mellére szorítva a leány kezeit, ünnepélyesen így felelt: - Nem vagyok olyan és nem is teszem meg. - Aztán elengedte Frances kezeit, a magáét szelíden a leány fejére tette, s azt mondta: - Ha segítségére lehet egy idegen áldása, fogadja el tőlem. - Meghajolt, és visszavonult szobájába: ezt a finom tapintatot mindannyian igen nagyra értékelték.

A társaságra mély hatást gyakorolt az utas nagylelkű és ünnepélyes viselkedése, s az apa kivételével valamennyien azonnal megnyugodtak a szavaitól. Előkeresték a kapitány régi ruháit, amelyeket magukkal hoztak a városból, s a fiatal Wharton, miután megszabadult kényelmetlen álöltözetétől, végre nyugodtan élvezhette a sok veszély ellenére megkockáztatott látogatását. Mr. Wharton visszavonult lakosztályába, hogy átadja magát szokásos teendőinek, s a hölgyek zavartalanul társaloghattak a fiatalemberrel bármiről, amihez éppen kedvük volt. Még Miss Peytont is felvillanyozta fiatal rokonainak a jókedve, s legalább egy óra hosszat folyt közöttük a bizalmas, fesztelen csevegés; senki sem gondolt arra, hogy a helyzetük esetleg veszélyessé is válhatik. Hamarosan szóba jött a város, az ismerősök; Miss Peyton ugyanis egy pillanatra sem feledkezett meg városi tartózkodásának kellemes óráiról, s többek között megkérdezte, mit csinál régi jó barátja, Wellmere ezredes.

- Ó - kiáltotta vidáman a kapitány -, ott van, s olyan csinos és elegáns, mint mindig.

A nők, még ha voltaképpen nem is szerelmesek, ritkán állják meg pirulás nélkül, ha egy olyan férfi nevét emlegetik, akit szerethetnének, s akit a könnyű pletyka, a pajkos szóbeszéd összefűzött velük. Így történt Sarah-val is: mosolyogva lesütötte szemét a szőnyegre, s ez a mosoly, valamint az orcáit befutó pír egyáltalán nem csökkentette vele született bájait.

Wharton kapitány úgy tett, mintha észre sem venné a húgában fellobbanó érdeklődést. - Néha nagyon mélabús - folytatta mindjárt - azt szokta mondani, hogy szerelmes. - Sarah felnézett bátyja arcára, majd izgatottan a többiek felé fordult, s amikor találkozott húga pillantásával, Frances jóindulatúan, vidáman felnevetett, és ezt kiáltotta: - Szegény feje! Csak nem gyötri a kétségbeesés?

- Nem, dehogy... igazán nem hinném: egy gazdag ember legidősebb fia, csinos férfi, ezredes...

- Éppen elég ok arra, hogy sikerei legyenek - mondta Sarah erőltetetten nevetve -, főleg az utóbbi.

- Meg kell mondanom - felelte a kapitány komolyan -, hogy ha valaki a gárda alezredese, az nagyon szép dolog.

- És Wellmere ezredes nagyon szép ember - tette hozzá Frances.

- Te csak hallgass, Frances - szólt rá a nővére -, te sohasem szeretted Wellmere ezredest: túlságosan hű a királyához, semhogy megnyerhetné a tetszésedet.

- És Henry talán nem hű a királyához? - vágott vissza gyorsan Frances.

- Nono - mondta Miss Peyton -, egyetlen rossz szót sem akarok hallani az ezredesről: tudjátok, hogy a kedvencem.

- Fanny jobban szereti az őrnagyokat - kiáltotta a fiatalember, s térdére vonta a húgát.

- Ugyan, eredj már! - mondta a leány elpirulva, s igyekezett kiszabadulni nevető bátyja öleléséből.

- Igazán meglep - folytatta a kapitány -, hogy Peyton, amikor elintézte apám szabadon bocsátását, nem próbálta meg ott tartani Fannyt a lázadók táborában.

- Azzal talán az ő szabadsága került volna veszélybe - felelte a lány mosolyogva, és visszaült a helyére. - Tudod, hogy Dunwoodie őrnagy a szabadságért harcol.

- A szabadságért! - kiáltotta Sarah. - Szép kis szabadság, ha egy úr helyett ötvennek engedelmeskedünk.

- Már az is szabadság, ha kicserélhetjük az urainkat.

- S ti nők néha szívesen élnétek is ezzel a szabadsággal - kiáltotta a kapitány.

- Azt hiszem, mi főleg ahhoz a szabadsághoz ragaszkodunk, hogy megválaszthassuk, ki legyen az első - felelte Frances nevetve. - Nem igaz, Jeanette néni?

- Én? - kiáltotta Miss Peyton elképedve. - Mit értek én az ilyesmihez, gyermek? Ha ilyen dolgokról akarsz felvilágosítást kapni, máshoz kell fordulnod.

- Ó, úgy teszel, mintha sohasem lettél volna fiatal! Hát az a sok história, amit a csinos Miss Jeanette Peytonról hallottam?

- Üres beszéd, drágám, üres beszéd - mondta a nagynéni, és igyekezett elfojtani a mosolyát. - Nem szabad elhinni minden butaságot.

- Üres beszéd, azt mondod? - kiáltotta vígan a kapitány. - Pedig Montrose tábornok még ma is Miss Peytonra szokta emelni a poharát; egy hete sincs, hogy hallottam Sir Henry vacsoráján.

- Ejnye, Henry, te is éppen olyan nyelves vagy, mint a húgod; de hogy véget vessek az ostobaságaidnak, gyere, megmutatom a legújabb háziszőtteseimet: bátran állítom, hogy vetekszenek Birch finom portékájával.

A fiatalok követték a nénit, s csak jó érzés volt bennük egymással és az egész világgal szemben. Hanem ahogy Miss Peyton házi készítményeinek raktára felé igyekeztek a lépcsőn, a néni azért szerét ejtette, hogy megkérdezze unokaöccsétől, vajon Montrose tábornokot mostanában is úgy kínozza-e a köszvény, mint amikor a néni legutóbb látta.

Amint előre haladunk az életben, fájdalmasan kell tapasztalnunk, hogy bizonyos gyarlóságoktól még azok sem mentesek, akiket a legjobban szeretünk. Amikor a szív fiatal, s a jövő képét nem árnyékolják be a múltbeli tapasztalatok, minden érzésünk magasztos; szívesen felruházzuk közeli barátainkat mindazon jó tulajdonságokkal, amelyekre magunk is törekszünk, s mindazon erényekkel, amelyeknek a tiszteletében nevelkedtünk. Ez a tiszteletadás, ez a bizalom mintha a lényünkből fakadna, s a hozzátartozóinkhoz fűző érzéseket olyan tisztaság veszi körül, amely későbbi életünk folyamán csak ritkán maradhat sértetlen. Mr. Wharton családja a nap hátralevő részében zavartalanul élvezte a régóta nem ízlelt boldogságot, melyet a legforróbb bizalom s a legőszintébb kedvesség teremtett meg a fiatalok között.

Harper csak az ebédnél jelent meg, s utána mindjárt vissza is vonult azzal az ürüggyel, hogy van valami elintéznivalója a szobájában. Bár viselkedése bizalmat keltett, a család mégis megörült távozásának; Wharton kapitány ugyanis csak néhány napig maradhatott közöttük, részben azért, mert szabadsága nemsokára lejárt, részben azért, hogy fel ne fedezzék ott-tartózkodását.

A kellemes együttlét azonban mindenkivel elfeledtette aggodalmait. Mr. Wharton ugyan egyszer-kétszer megjegyezte a nap folyamán, hogy azért talán mégis óvakodnia kellene az ismeretlen vendégtől: hátha mégis nyomra vezeti valami módon Henry ellenségeit; e gyanú azonban hangos tiltakozást váltott ki mindhárom gyermekéből; még Sarah is csatlakozott bátyjához és húgához, és hevesen védelmébe vette az utast, aki olyan őszintének látszott.

- A látszat nagyon gyakran megtévesztő, gyermekeim - felelte a csüggedt apa. - Ha már olyan emberek is vállalkoznak a csalásra, mint André őrnagy, akkor senkinek a jó tulajdonságaiban sem bízhatunk, legkevésbé pedig a külső megjelenésben.

- Csalásra! - kiáltotta hevesen a fia. - Ne feledje, apám, hogy André őrnagy a királyát szolgálta, és eljárását a háború törvényei szentesítették.

- S vajon a halálát nem szentesítették-e a háború törvényei, Henry? - kérdezte halkan Frances, aki nem szívesen mondott volna le hazája ügyének védelméről, ugyanakkor azonban azt sem titkolhatta, hogy sajnálja az áldozatot.

- Soha! - kiáltotta a fiatalember, felugorva székéről, és sebesen fel s alá kezdett járkálni. - Megdöbbent, hogy így beszélsz, Frances: tegyük fel, hogy én kerülnék a lázadók kezébe, éppen most; s te helyeselnéd a kivégzésemet... talán ujjongva üdvözölnéd Washington kegyetlenségét.

- Henry! - mondta Frances rendkívül komolyan: remegett az izgalomtól, és holtsápadt lett az arca. - Nagyon kevéssé ismered a szívemet.

- Bocsáss meg, húgom... bocsáss meg, kis Fanny - kiáltotta a fiú bűnbánóan; magához szorította húgát, s lecsókolta könnyeit, amelyek a leány minden erőfeszítésével dacolva kibuggyantak a szeméből.

- Tudom, hogy ostobaság megsértődni az ilyen hirtelen szavaktól - mondta Frances, kibontakozva bátyja öleléséből, s mosolyogva ráemelte még nedves szemeit -, de nagyon fáj, ha azoktól kapunk szemrehányást, akiket szeretünk; különösen akkor... ha úgy érezzük... ha tudjuk... - sápadtságát lassanként felváltotta a piros rózsa színe, s szemét lesütve a szőnyegre, így fejezte be a mondatot halk hangon: -, hogy nem érdemeltük meg.

Miss Peyton felállt, átült unokahúga mellé, szelíden megfogta a kezét, s így szólt: - Nem szabad ennyire a szívedre venned bátyád hevességét; tudod, milyen féktelenek a fiúk.

- S ha rólam ítélsz, hozzátehetnéd: milyen kegyetlenek - mondta a kapitány, és leült Frances másik oldalára. - De André halálát illetően mindannyian érzékenyebbek vagyunk a szokottnál. Ti nem ismertétek őt: példaképe volt a bátorságnak... a tehetségnek... a tisztességnek. - Frances halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét, de nem válaszolt. Bátyja észrevette hitetlen arckifejezését, s megkérdezte: - Kételkedsz benne, s helyesled a halálát?

- Nem kételkedem a kiválóságában - felelte szelíden a leány -, s abban sem, hogy boldogabb sorsot érdemelt volna; de Washington eljárásának helyességében sem tudok kételkedni. Nem nagyon ismerem a háború törvényeit, és szeretném még kevésbé ismerni őket; de hogyan remélhetnének sikert a harcoló amerikaiak, ha mindazon elveket, amelyek az évszázados gyakorlat folyamán gyökeret vertek, átengednék az angolok kizárólagos használatába?

- Miért harcolnak egyáltalán? - kiáltotta türelmetlenül Sarah. - Különben is, lázadók, tehát minden cselekedetük törvénytelen.

- A nők csak tükrök, s az előttük álló képet verik vissza - nevetett a kapitány. - Francesben Dunwoodie őrnagy képét látom, Sarah-ban pedig...

- Wellmere ezredesét - vágott a szavába a kisebbik leány nevetve és elpirulva. - Bevallom, érveimért nagymértékben az őrnagy a felelős... nem igaz, Jeanette néni?

- Csakugyan, azt hiszem, ráismerek a logikájára, gyermekem.

- Mindent elismerek: bűnösnek érzem magam; és te, Sarah, te sem felejtetted el Wellmere ezredes tudós előadásait.

- Remélem, nem is felejtem el soha, hogy mi a helyes - mondta Sarah, versenyezve húgával a pirulásban, s felállt, azzal az ürüggyel, hogy távolabb húzódik a tűztől.

A nap hátralevő részében semmi említésre méltó esemény nem történt; de estefelé Caesar jelentette, hogy hangokat hallott Harper szobájából: halkan beszélgettek. Az utas lakosztályát az épület szélső szárnya alkotta, míg a szalon, ahol a család rendszerint összegyűlt, a ház túlsó végében foglalt helyet; s úgy látszik, hogy Caesar szabályos kémhálózatot épített ki fiatal gazdájának biztonsága érdekében. A hír némi nyugtalanságot keltett a család minden tagjában; de amikor Harper megjelent, a tartózkodásán is átsütő jóindulat és őszinteség mindenkinek a kételyét eloszlatta, kivéve a Mr. Whartonét. Gyermekei és sógornője úgy vélték, hogy Caesar tévedett, s az este minden újabb ijedelem nélkül telt el.

Másnap délután a társaság ismét együtt ült a szalonban Miss Peyton teázóasztala körül, amikor fordulat állott be az időjárásban. A vékony felhőréteg, amely látszólag nem messzire lebegett a dombok csúcsai fölött, elképesztő gyorsasággal kezdett nyugatról kelet felé sodródni. Az eső még dühödten csapkodta a ház keleti ablakait: azon az oldalon sötét és borús volt az ég. Frances kibámult a tájra, fiatalos érdeklődéssel, hogy szabaduljon a szobafogság unalmától, amikor hirtelen, mintegy varázsütésre, minden elcsendesedett. A süvöltő szél elállt, a zuhogó eső abbamaradt, s a leány, amint örömtől sugárzó arccal az ablakhoz ugrott, láthatta, hogy egy diadalmas napsugár megvilágítja a szemközti erdőt. A fák koronáján felragyogott az októberi lombozat tarka szépsége, s nedves leveleik visszatükrözték az amerikai ősz legdúsabb pompáját. A ház lakói egy szempillantás alatt kint teremtek a dél felé nyíló tornácon. A levegő enyhe volt, balzsamos, üdítő; a keleti láthatár fölött ijesztő és sűrűsödő homályban függtek a felhők, mint egy legyőzött hadsereg visszavonuló tömegei. Egy kis magaslat körül, a háztól valamivel feljebb, a ritkás pára még mindig kelet felé száguldott, elképesztő sebességgel; de nyugaton már kibukkant a nap, s búcsúzó sugarait lebocsátotta a tájra, amelynek felüdült gyeptakarója amúgy is tündökölt a tiszta levegőben. Ilyen pillanatokat csakis az amerikai éghajlat alatt élhetünk át, s élvezetünket még inkább növeli a hirtelen ellentét és az öröm, hogy a dühöngő elemektől megszabadulva, váratlanul egy békés este nyugalmába csöppentünk, s beszívhatjuk a friss levegőt, amely olyan mozdulatlan, mint a legcsöndesebb júniusi reggeleken.

- Milyen nagyszerű látvány! - mondta halkan Harper. - Milyen hatalmas! Milyen fenséges! Bárcsak minél hamarább ilyen nyugalom váltaná fel a küzdelmet, amelyben hazám vergődik, s ilyen csodálatos este következnék szenvedéseinek napjára!

Szavait csak Frances hallotta meg, aki a legközelebb állt hozzá. Meglepődve nézett a tájról az idegenre, s látta, amint ott áll hajadonfőtt, egyenesen, szemét az égboltra emelve. Tekintetéből most hiányzott a rá jellemző nyugalom, valami lelkesedés izzott benne, s halvány pír futotta be arcvonásait.

Ilyen ember részéről semmilyen veszély sem fenyegethet, gondolta Frances; ilyen érzések csak az erényből fakadhatnak.

A társaság szemlélődése hirtelen félbeszakadt: váratlanul megjelent előttük a házaló. Úgy látszik, kihasználta az első napsugarat, és azonnal Whartonék házához sietett. Mit sem törődve azzal, hogy az út száraz-e vagy nedves, karjait ide-oda himbálva, s fejét jó néhány hüvelykkel a teste elé lógatva közeledett a tornác felé, sajátos járásával. A vándorló árusok járnak így, szaporán, nagyokat lépve.

- Szép este - mondta a házaló, miután köszöntötte a társaságot, s fel sem nézett rájuk. - Az évszakhoz képest egész meleg és kellemes.

Mr. Wharton rábólintott, majd kedvesen érdeklődni kezdett az árus apjának egészségi állapotáról. Harvey hallotta, mit mond, s mégis komoran és szótlanul állt egy ideig; de Mr. Wharton megismételt kérdésére így felelt, egy kissé remegő hangon:

- Gyorsan romlik az állapota; az öregség és a szenvedések megteszik a magukét. - Elfordult, úgyhogy a legtöbben nem láthatták az arcát; de Frances észrevette, hogy fénylik a szeme és remeg az ajka, s Harvey most másodszor is megnőtt a szemében.

A völgy, amelyben Mr. Wharton háza állt, északnyugat-délkeleti irányban húzódott, s a ház egy domb oldalán épült, amely északnyugatról zárta le a völgyet. A szemközti domb hajlata egy kis nyílást alkotott, s mivel a talaj itt a víz szintjéig ereszkedett alá, a hézag peremén feketéllő távoli erdők koronája fölött ki lehetett látni a tengerszorosra. A tenger, amely az imént még szilaj dühvel korbácsolta a partot, lassanként elvesztette haragos fodrait, s a délnyugatról támadt könnyű szellő is hozzájárult a maga csekély segítségével a vihar utáni hosszú, szabályos hullámok lecsitításához. Most néhány sötét folt tűnt fel a tenger színén: hol felemelkedtek, hol pedig ismét lebuktak a tekintet útjába álló, elnyúlt hullámok mögé. Senki sem vette észre őket, csak a házaló, aki leült a tornácon, nem messzire Harpertől, s mintha teljesen megfeledkezett volna látogatása céljáról. Fürkésző szeme azonban csakhamar meglátta ezeket az új tüneményeket; izgatottan felugrott és feszülten bámult a tenger felé. Odább lépett, látható nyugtalansággal pillantott Harperre, majd rendkívül nyomatékosan így szólt:

- Az angolok elindultak odalentről.

- Miből gondolja? - kérdezte Wharton kapitány felvillanyozva. - Adná Isten, hogy úgy legyen; szükségem van a kíséretükre, hogy visszatérhessek.

- Az a tíz bárka ott nem mozogna olyan gyorsan, ha nem volna a szokottnál nagyobb legénységük.

- Talán - kiáltotta Mr. Wharton ijedten -, talán... amerikaiak, akik a szigetről térnek vissza.

- Angoloknak nézném őket - jelentette ki a házaló sokatmondóan.

- Nézi! - mondta utána a kapitány. - Nincs ott mit látni, csak foltokat.

Harvey nem törődött a megjegyzéssel, s mintha valami monológba kezdene, halkan így szólt: - A vihar előtt keltek útra... két napig a szigeten vesztegeltek... az úton lovasok... nemsokára harc lesz a közelünkben. - E beszéd alatt Birch többször is Harper felé sandított, látható nyugtalansággal, de a vendégen egyáltalán nem látszott, mintha őt is érdekelné a jelenet. Némán szemlélte a távoli bárkákat, mintha csak a kellemessé vált levegőt élvezné. Mikor azonban Birch elhallgatott, Harper a házigazdához fordult, s közölte, hogy ügyei nem tűrnek fölösleges idővesztegetést; ennélfogva kihasználja a szép estét, s még aznap megtesz egypár mérföldet az útján. Mr. Wharton nem győzte bizonygatni, mennyire sajnálja, hogy el kell búcsúznia kellemes vendégétől; de azért az udvariasság szabályai szerint szerencsés utat kívánt neki, s azonnal ki is adta parancsait, hogy mindent készítsenek elő Mr. Harper távozására.

A házaló nyugtalansága nőttön-nőtt, bár minden látható ok nélkül; szeme minduntalan a völgy alsó vége felé fordult, mintha onnan várna valami új eseményt. Végül Caesar megjelent, az utas nemes paripáját vezetve. A házaló szolgálatkészen segédkezett a heveder megszorításában s a kék köpeny meg az útitáska felszíjazásában.

Miután az előkészületek megtörténtek, Harper hozzálátott a búcsúzkodáshoz. Fesztelenül és kedvesen köszönetet mondott Sarah-nak és nagynénjének; de amikor Frances-hez ért, megállt egy pillanatra, és arca még a szokottnál is jóságosabb kifejezést öltött. Szemei megismételték az áldást, amely ajkáról korábban elhangzott, s a leány érezte, hogy orcái izzanak, és a szíve hevesebben dobog, amint Harper búcsúszavait hallgatta. A házigazda és a távozó vendég kölcsönös udvariaskodással búcsúzott egymástól; de amikor Wharton kapitánynak nyújtotta a kezét, Harper igen komoly hangon így szólt:

- Ön rendkívül veszélyes lépésre vállalkozott, amelynek nagyon kellemetlen következményei lehetnek; ha ilyesmi történnék, talán módomban áll majd, hogy bebizonyítsam, mennyire hálás vagyok a családja szívességéért.

- Uram - kiáltott az apa, minden tapintatról megfeledkezve a fiú miatti aggodalmában -, remélem, titokban fogja tartani azt a felfedezést, amelyet annak köszönhet, hogy a házamban tartózkodott?

Harper gyorsan odafordult már-már elboruló arccal, de azután ismét felderült, s szelíden így válaszolt: - Semmit se fedeztem fel önöknél, uram, amiről azelőtt is ne tudtam volna; de a fia biztonságát csak növeli az a tény, hogy tudomást szereztem a látogatásáról.

Meghajolt az egész társaság felé; a házalónak éppen csak megköszönte a segítségét, nyeregbe ült, egyenes, előkelő tartással, kilovagolt a kiskapun, s csakhamar eltűnt a domb mögött, amely észak felől óvta a völgyet.

A házaló szemmel kísérte a lovas távolodó alakját, ameddig csak végleg el nem tűnt, s akkor egy hatalmasat sóhajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Whartonék közben az ismeretlen vendég személyén és látogatásán tűnődtek; végül az apa odalépett Birchhöz, s így szólt:

- Én még tartozom magának, Harvey, a dohányért, amit volt szíves elhozni a városból.

- Talán nem lesz olyan jó, mint a múltkori - felelte az árus, még egy utolsó, elrévedt pillantást küldve Harper után. - Mostanában elég nehéz hozzájutni.

- Nekem ízlik - mondta Mr. Wharton. - De még mindig nem mondta meg, hogy mi az ára.

A kereskedő arca hirtelen átalakult: a nyomasztó gondok kifejezését felváltotta a szokott ravaszság.

- Nehéz megmondani, mi legyen az ára - jelentette ki végül -, az hiszem, legjobb, ha Mr. Wharton nagylelkűségére bízom.

Mr. Wharton a zsebébe nyúlt, kivett egy maroknyi ezüstdollárt, amelyet III. Károly spanyol király arcképe díszített, s három darabot a hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva Birch felé nyújtotta a kezét. Harvey szeme felcsillant a jutalom láttára; aztán megforgatva a nyelvén egy jó adagot a szóban forgó árucikkből, hűvösen kinyújtotta kezét, s tűrte, hogy a dollárok igen kellemes csengéssel belehulljanak. Ez a rövid muzsika azonban, úgy látszik, nem elégítette ki, mert azután még külön-külön is megpengetett minden pénzdarabot a tornác kőlépcsőjén, mielőtt beszállásolta volna őket egy óriási szarvasbőr erszény biztos menedékébe: majd eltüntette az erszényt a szemlélők elől, de oly boszorkányos ügyességgel, hogy senki sem tudta volna megmondani, hova is került, bár kétségtelenül nála maradt.

Miután ilyen sikeresen lebonyolította üzleti ügyeinek ezt a nagyon is lényeges mozzanatát, a házaló felkelt a tornác földjéről, és közelebb lépett Wharton kapitányhoz; a fiatalember éppen mesélt valamit a két karjába kapaszkodó húgainak, akik szerető érdeklődéssel hallgatták.

Az előbbi események izgalma olyan nagy mennyiségben fogyasztotta ama nedveket, amelyek nélkül a házaló szája már nem is tudott meglenni, hogy egy újabb adagot kellett bevennie a virginiai növényből, mielőtt más, kisebb jelentőségű dologra fordíthatta volna figyelmét. Miután ez megtörtént, egyszerre csak így szólt:

- Kapitány úr, ma este visszamegy?

- Nem! - felelte kurtán a kapitány, és nagy szeretettel nézett karjainak bájos terhére. - Csak nem kívánja, Mr. Birch, hogy máris elbúcsúzzam ettől a társaságtól, amelyet talán soha többé nem élvezhetek?

- Bátyám! - mondta Frances. - Ilyesmiről még tréfálni is kegyetlenség.

- Most, hogy a vihar elmúlt - folytatta hűvösen az árus -, a skinnerek is valószínűleg útra kelnek; jobb lesz, ha megrövidíti a látogatását, kapitány úr.

- Ó - kiáltotta az angol katonatiszt -, azokat a gazfickókat bármikor megvásárolhatom egypár guineáért, ha találkoznám velük. Nem, nem, Mr. Birch, és bizony itt maradok reggelig.

- André őrnagyot nem szabadította ki a pénz - mondta szárazon az árus. A nővérek most riadtan fordultak a kapitány felé, s az idősebbik így szólt:

- Jobb lesz, ha megfogadod Harvey tanácsát; hidd el, bátyám, ilyen dolgokban nagyon is sokat ér a véleménye.

- Úgy van - tette hozzá a fiatalabbik. - Azt hiszem, az idejöveteledben is Mr. Birch segített: hát akkor a biztonságod, a mi boldogságunk, kedves Henry, megköveteli, hogy most is hallgass a szavára.

- Úgy, ahogy eljöttem a városból, vissza is tudok menni - mondta határozottan a kapitány. - Mr. Birchcsel csak abban állapodtunk meg, hogy ellát azzal az álruhával, és közli, mikor tiszta a levegő a parton; egyébként ebben az utóbbi dologban még tévedett is, Mr. Birch.

- Igaz - mondta a házaló egy kissé élénkebben -, s éppen ezért kellene még ma éjszaka visszatérnie; a passzus, amit adtam, csak egy alkalomra szolgált.

- Nem hamisíthatna egy másikat?

A házaló sápadt arca szokatlanul kigyúlt: de nem szólt semmit, és föl sem nézett a földről, amíg a fiatalember rendkívül határozottan hozzá nem tette: - Lesz, ami lesz: ma éjszaka itt maradok.

- Kapitány úr - mondta a házaló nagyon megfontoltan és nyomatékosan -, óvakodjék egy hatalmas pofaszakállú, magas virginiaitól; tudomásom szerint már az ön nyomában van; az ördög sem tévesztheti meg, nekem is csak egyszer sikerült.

- Hadd óvakodjék ő éntőlem - felelte gőgösen Wharton. - Önt pedig, Mr. Birch, felmentem minden további felelősség alól.

- Hajlandó ezt írásba adni? - kérdezte az óvatos Birch.

- Szíves örömest! - kiáltotta nevetve a kapitány. - Caesar! Tollat, tintát, papirost, hadd írom meg az obsitos cédulát: Harvey Birch, foglalkozására nézve házaló, ezennel elbocsáttatik a hűségesen teljesített szolgálatból, és a többi, és a többi.

Az írószerszámok csakhamar előkerültek, s a kapitány roppant vígan megfogalmazta a kívánt okmányt a maga stílusában; a házaló átvette, gondosan elhelyezte a katolikus király képmásai mellé, aztán mélyen meghajolt valamennyiük előtt, s eltávozott ugyanazon az úton, amelyen jött. Nemsokára látták a távolban, amint eltűnik szerény hajlékának ajtaja mögött.

Az apa és a leányok annyira örültek a kapitány maradásának, hogy egyetlen szóval sem említették aggodalmaikat, sőt, el is altatták őket, bár a fiatalember helyzete joggal adhatott okot az aggodalomra. Mikor azonban leültek a vacsora mellé, a kapitány józanabb belátásra tért, és szívesen megváltoztatta volna elhatározását. Mivel ő maga nem akart kimerészkedni apja birtokáról, átküldte Caesart Harveyhoz, hogy újabb megbeszélésre hívja az árust. A néger csakhamar visszatért azzal a kellemetlen hírrel, hogy elkésett. Katy közölte vele, hogy Harvey azóta mérföldekre járhat az északi úton, "mert az első gyertyagyújtáskor mindjárt elment hazulról a zsákjával". Nem volt más hátra: a kapitánynak türelmesen meg kellett várnia a reggelt, akkor talán majd eldöntheti, mi a leghelyesebb teendő.

- Nem szívesen vallom be, de ez a Harvey Birch meglehetősen nyugtalanná tett a jelentőségteljes pillantásaival és a nagyképű intelmeivel - mondta Wharton kapitány, felriadva tűnődéséből, amelyben a helyzetével járó veszélyek nem kis szerepet játszottak.

- Hogyan lehetséges, hogy ilyen nehéz időkben is zavartalanul járhat-kelhet mindenfelé? - kérdezte Miss Peyton.

- Hogy a lázadók miért engedik ki olyan könnyen a markukból, arra nem tudnék válaszolni - felelte a kapitány -, de Sir Henry nem tűrné, hogy akár a haja szála is meggörbüljön.

- Igazán? - kiáltotta Frances érdeklődve. - Hát Sir Henry Clinton ismeri őt?

- Legalábbis úgy látszik.

- Mit gondolsz, fiam - kérdezte Mr. Wharton -, lehetséges, hogy Birch elárul?

- Nem... nem hiszem; ez a kérdés már akkor felmerült bennem, mielőtt rábíztam volna magam - felelte a kapitány. - Üzleti ügyekben megbízhatónak látszik. S már csak azért is valószínűtlen, hogy ilyen aljasságot kövessen el, mert keservesen meg kellene lakolnia érte, ha visszatér a városba.

- Azt hiszem - mondta Frances, alkalmazkodva bátyja stílusához -, Harvey Birchben van valami jó érzés; legalábbis úgy látszik néha, mintha volna.

- Ó - kiáltotta a nővére -, van benne hűség az uralkodó iránt, és szerintem ez a legfőbb erény.

- Attól tartok - mondta nevetve a bátyja -, hogy a pénz szeretete sokkal erősebb szenvedély, mint a király szeretete.

- Akkor nem bízhatod rá magad - mondta az apa -, mert nincs az a szenvedély, amely egy kapzsi lélekben ellenállna a pénz kísértésének.

- Dehogy nincs, apám - kiáltotta a fiatalember, visszanyerve vidámságát -, van egy szenvedély, amely mindennek ellenáll... nem igaz, Fanny?

- Tessék, itt a gyertyád; ne tartsd fel apádat, ilyenkor már le szokott feküdni.

Ötödik fejezet

Solway, Taross - homok, mocsár;
ő mindenütt utat talál,
legjobb kopóit Percynek
fortélyos csellel ejti meg.
Nincs gázló, s mégis, hirtelen
átkel az Esken, Liddelen;
mindegy neki, hogy nyár vagy tél,
tikkasztó hő vagy metsző szél,
mindegy neki, hogy tél vagy nyár,
koromsötét vagy napsugár.

                                    Walter Scott

Aznap este a Wharton-család minden tagja baljós előérzettel hajtotta a fejét nyugovóra. A nővérek nem is tudtak úgy aludni, mint máskor, izgalmukban alig hunyták le a szemüket, s reggel fáradtan keltek.

Mikor azonban nyugtalanul és gyorsan kitekintettek a szobájuk ablakából, csak a völgy megszokott derűjét látták. Minden ragyogott: megejtő, szelíd nap virradt a tájra, mint lombhullás idején oly sokszor; az ilyen napok teszik az amerikai őszt más országok legpompásabb évszakainak méltó vetélytársává. Nekünk nincs tavaszunk: a növényzet mintha egyszeriben ugrana ki a napvilágra, s nem fokozatosan búvik elő, mint az Óvilág hasonló földrajzi szélességein; de milyen bűbájos a visszavonulása! Szeptember, október s még november és december is a szabad ég alatti élvezetek időszaka; igaz, viharok is előfordulnak ilyenkor, de csak elszigetelve, nem tartanak sokáig, s tiszta levegőt és felhőtlen égboltot hagynak maguk után.

Mivel semmi sem mutat arra, hogy a pompás nap derűjét bármi is megzavarhatná, a nővérek lementek a nappaliba, s már kevésbé féltették bátyjuk biztonságát és a maguk boldogságát.

A család korán összegyűlt a reggeliző asztal körül, és Miss Peyton, akit a magányos élet egy kissé rigolyásan szigorú pontosságra szoktatott, kedves makacssággal kijelentette, hogy nem várhatnak az unokaöccsére, és ma is rendes időben kezdik a reggelit; így azután a társaság már az asztalnál ült, amikor a kapitány megjelent; az érintetlen kávé azonban bizonyítékul szolgálhatott arra, hogy rokonai egyáltalán nem feledkeztek meg a távollétéről.

- Azt hiszem - kiáltotta, míg helyet foglalt húgai között, és viszonozta üdvözlésüket -, sokkal jobban tenném, ha kitartanék az itteni pompás ágy és bőséges reggeli mellett, semhogy ama hírneves alakulat, a cow-boy sereg vendégszeretetére bízzam magam.

- Ha jól aludtál - mondta Sarah -, szerencsésebb voltál, mint Frances meg én; az éjszakai szellő legkisebb neszében is a lázadó sereg közeledtét hallottam.

- Mi tagadás - mondta a kapitány nevetve -, egy kis nyugtalanság tőlem sem áll távol... no és te? - fordult kisebbik húgához, láthatólag a kedvencéhez, és megveregette az arcát. - Te talán zászlókat láttál a felhőkben, és Miss Peyton eol-hárfáját összetévesztetted a lázadók rezesbandájával?

- Nem, Henry - felelte a leány, és nagy szeretettel ráemelte a szemét -, bármennyire szeretem is a hazámat, csapatainak közeledése most nagy fájdalommal töltene el.

A kapitány nem válaszolt, de a testvéri gyöngédség pillantásával viszonozta a kedves tekintetet, s némán megszorította Frances kezét; Caesar, aki teljesen átérezte a család nyugtalanságát, s már hajnalban felkelt, hogy éberen szemmel tartsa a környéket, most is éppen kibámult az ablakon; egyszerre csak felkiáltott, s az arcszíne majdnem olyan lett, mint a fehér embereké:

- Futni... Harry úrfi... futni... ha szeretni öreg Caesart, futni... lázadó lovasok jönnek!

- Futni! - mondta utána a fiatal tiszt, és katonás büszkeséggel kihúzta magát. - Nem, Mr. Caesar, a futás nem kenyerem. - Közben óvatosan az ablakhoz lépett, de a rémült család már megelőzte.

Több mint egy mérföld távolságban vagy ötven dragonyos tűnt fel: éppen leereszkedtek a völgy egyik szélső bejáratának kanyargós útján. Az élen egy amerikai öltözetű tiszt lovagolt, s Whartonék háza felé mutatott. Erre néhányan kiváltak a csapatból, és sebesen megindultak a kijelölt cél irányában.

Amikor a völgy mélyén végighúzódó útra értek, északnak fordították lovaik fejét.

Whartonék lélegzetvisszafojtva, földbe gyökerezett lábbal figyelték őket; a csapat elért Birch lakóhelyéhez, sebesen körüllovagolta, s a tucatnyi katona egy szempillantás alatt gyűrűt vont a házikó köré.

Két-három katona leszállt a nyeregből, s eltűnt, de néhány pillanat múlva már vissza is tértek az udvarra, s velük együtt Katy: az asszony hevesen gesztikulált, ami arra vallott, hogy nem csekély jelentőségű dolgokról folyik a szó közöttük. Miután a csapat nagyobbik része is odaért, röviden közöltek valamit a bőbeszédű gazdasszonnyal, majd az előőrs nyeregbe szállt, az egész csapat vágtatva megindult az Akácos felé.

Eddig a család egyetlen tagjának sem volt elegendő lélekjelenléte, hogy kitaláljon valamit Wharton kapitány megmentésére: most azonban a veszély sürgetővé vált, nem tűrt késlekedést, s Whartonék különböző javaslatokkal álltak elő a kapitány elrejtését illetően; a fiatalember azonban gőgösen visszautasította valamennyit, mert méltóságán alulinak érezte. Ahhoz már késő volt, hogy az épület hátsó kijáratán az erdő fele meneküljön: kétségtelenül meglátták volna, s ha egy lovascsapat veszi üldözőbe, az is éppoly kétségtelen, hogy hamarosan el is fogják.

Végül a nővérek remegve feladták rá eredeti álöltözetének kellékeit, amelyeket az óvatos Caesar kéznél tartott, hogy váratlan szükség esetén meglegyenek.

Mindezt sebtében és tökéletlenül végezték el, mert a szélsebesen nyargaló dragonyosok már be is vágtattak a ház előtti pázsitra, a gyümölcsfák közé, s most Whartonék otthonát is bekerítették.

Nem volt mit tenni: a család felkészült rá, hogy a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetve fogadja a várható házkutatást. A lovasok vezetője leszállt, s két emberének kíséretében odament a bejárati ajtóhoz: Caesar lassan és kelletlenül kinyitotta. A tiszt kemény léptei, amint a néger nyomában a szalon ajtajához közeledett, egyre ijesztőbben csengtek a három nő fülében; arcukból minden cseppnyi vér a szívükbe tódult, s úgy megdermedtek, hogy szinte már nem is éreztek semmit.

Végül is belépett a szobába egy hatalmas ember - óriás alakja roppant erőre vallott -, levetette sapkáját, s a külsejéhez képest meglepő szelíden köszöntötte a családot. Hosszú fekete haja dús fürtökben hullott a homlokába, rizsporosan, a kor szokása szerint, arcát pedig csaknem elrejtette az éktelen pofaszakáll. Mindazonáltal, szúrós szemének a kifejezése egyáltalán nem volt rosszindulatú, s mély, öblös hangja sem csengett kellemetlenül. Frances egy félénk pillantást vetett rá, amikor belépett, s azonnal ráismert, hogy ez az az ember, akitől Harvey Birch annyira óvta őket.

- Nincs okuk az ijedségre, hölgyeim - mondta a tiszt egy pillanatnyi szünet után, látva maga körül a sápadt arcokat -, mindössze néhány kérdést kell feltennem, s ha megkaptuk a választ, azonnal távozunk az önök otthonából.

- Milyen kérdéseket, uram? - dadogta Mr. Wharton, s izgatottan felemelkedett a székéről, úgy leste a katona szavait.

- Itt tartózkodott-e önöknél a vihar alatt egy idegen úriember? - kérdezte élénken a lovastiszt, s bizonyos mértékig szemlátomást osztozott az apa izgalmában.

- Ez az úriember... itt... megtisztelt bennünket a társaságával, míg az eső tartott, s még nem távozott el.

- Ez az úriember! - ismételte a másik, Wharton kapitány felé fordulva, s egy pillanatig szemügyre vette alakját; végül az izgalom kifejezését valami hamiskás mosoly váltotta fel az arcán. Tréfás komolysággal közelebb lépett a fiatalemberhez, mélyen meghajolt előtte, s így folytatta: - Végtelenül sajnálom, uram, hogy olyan súlyos nátha kínozza a fejét.

- Nekem?! - kiáltotta meglepődve a kapitány. - Én egyáltalában nem vagyok náthás.

- Csak azért gondoltam, mert látom, hogy szép fekete fürtjeit eltakarta azzal a csúnya parókával; úgy látszik, tévedtem; remélem, megbocsát.

Mr. Wharton hangosan felnyögött, de a hölgyek, akik még nem tudták, mennyit sejt a látogató, reszketve is megőrizték a néma csendet. Ami a kapitányt illeti, önkéntelenül is a fejéhez kapott, és felfedezte, hogy húgainak remegő keze szabadon hagyott egy darabot természetes hajából. A dragonyos tiszt változatlanul mosolyogva nézte a mozdulatát, majd hirtelen felriadt a derűs szemlélődéséből, és újra Mr. Whartonhoz fordult:

- Úgy értsem, uram, hogy a hét folyamán nem járt itt egy Mr. Harper nevű úriember?

- Mr. Harper - visszhangozta a másik, s úgy érezte, nagy kő esik le a szívéről - hogyne... róla megfeledkeztem; de már elment; s ha jellemében lett is volna valami kivetnivaló, mi egyáltalán nem sejtettük; számomra teljesen idegen volt.

- Egy csöppet sem kell tartania Mr. Harper jellemétől - felelte szárazon a dragonyos. - Szóval elment... hogyan... mikor... és merre?

- Úgy távozott ahogyan érkezett - mondta Mr. Wharton, aki a lovastiszt magatartását látva, ismét felbátorodott egy kissé -, lóháton, tegnap este, és az északi úton ment tovább.

A tiszt feszült érdeklődéssel hallgatta, arcára fokozatosan kiült a megelégedés mosolya, s mihelyt Mr. Wharton befejezte kurta válaszát, sarkon fordult, és kiment a szobából. Whartonék arra következtettek a viselkedéséből, hogy nyomon akarja követni azt a személyt, aki felől érdeklődött. Látták, amint a ház előtti pázsitra érve komolyan és láthatólag elégedetten beszélgetni kezd a két alantasával. Néhány pillanat múlva a csapat egyes tagjai parancsokat kaptak, s különböző utakon azonnal el is hagyták a völgyet, sebes vágtában.

A bentiek roppant izgatottan figyelték ezt a jelenetet, de feszült várakozásuk csakhamar feloldódott, mert a dragonyos súlyos léptei másodszor is megkoppantak, jelezve közeledtét. Benyitott a szobába, éppoly udvariasan hajolt meg, mint az előbb, majd Wharton kapitányhoz lépve tréfás-komolyán így szólt:

Miután legfontosabb feladatomat elvégeztem, szabadna kérnem, uram, hogy megvizsgálhassam annak a parókának a minőségét?

Az angol tiszt átvette a másik katona modorát, s amint a parókáját óvatosan leemelve átnyújtotta neki, így szólt: - Remélem, uram, tetszik önnek.

- Vétenék az igazság ellen, ha azt mondanám, hogy tetszik - felelte a dragonyos. - Nekem sokkal jobban tetszik az ön ébenszínű haja, amelyből, úgy látom, nagy szorgalommal kifésülte a rizsport. De bizonyára igen súlyos karcolást szenvedhetett az arcán, ha ilyen óriási fekete flastromot kell alkalmaznia.

- Ön olyan kitűnő megfigyelőnek mutatkozik, uram, hogy szeretném hallani róla a véleményét - mondta Henry, eltávolítva a selyemtapaszt, s megmutatva makulátlan arcát.

- Szavamra, az ön külseje rohamos javulást mutat - jegyezte meg a lovastiszt, s rendíthetetlenül komoly arcán meg sem rándultak az izmok. - Ha még sikerülne rábeszélnem, hogy cserélje fel ócska köpenyét azzal az elegáns kék kabáttal, amely ott hever a közelében, azt hiszem, olyan kellemes átalakulásnak lehetnék a tanúja, amilyet egyetlenegyszer sem tapasztaltam, amióta magam alakultam át főhadnagyból kapitánnyá.

A fiatal Wharton nagy méltósággal engedelmeskedett a kérésnek, s a látogató előtt csakhamar egy rendkívül csinos, jólöltözött fiatalember állt. A dragonyos szemügyre vette, ugyanabban a megjátszott komoly tartásban, majd így szólt:

- Új szereplő lépett a színre; úgy hírlik, hogy az idegenek bemutatkoznak egymásnak; Lawton kapitány vagyok, a virginiai lovasezredből.

- Én pedig, uram, Wharton kapitány vagyok, őfelsége 60-ik gyalogezredéből - felelte Henry mereven megbiccentve a fejét, immár természetes hangján.

Lawton arckifejezése abban a pillanatban megváltozott: nyoma sem maradt az incselkedő játéknak. Elnézte Wharton kapitány alakját, amint büszkén állt előtte, megvetően elutasítva minden további színlelést, s rendkívül komolyan felkiáltott:

- Wharton kapitány, szívből sajnálom önt!

- Ó - kiáltotta az apa rémülten -, ha sajnálja, drága uram, miért bántaná? Hiszen ő nem kém; csak azért hagyta el a seregét, s merészkedett ilyen messzire álöltözetben, mert látni akarta a hozzátartozóit. Hagyja itt velünk; nincs az a jutalom, nincs az az összeg, amit boldogan meg ne fizetnénk érte.

- Uram, ön aggódik azért, akit szeret, s ez mentségül szolgálhat a szavaira - felelte büszkén Lawton. - Ne feledje azonban, hogy virginiai vagyok, és úriember vagyok. - Majd a fiatalemberhez fordulva így folytatta: - Ön nem tudta, Wharton kapitány, hogy előőrseink már néhány napja az önök hátában vannak?

- Nem tudtam, amíg nem találkoztam velük, s akkor már késő volt, nem vonulhattam vissza - mondta komoran Wharton. - Mint apám említette, azért jöttem ide, hogy lássam a hozzátartozóimat; azt hittem, az önök csapatai Peekskill körül járnak, a hegyek felé, különben nem vállalkoztam volna erre az útra.

- Lehet, hogy mindez igaz; de André esete óta nyitva tartjuk a szemünket. Ha az árulás már a törzstisztek közé is behatol, Wharton kapitány, a szabadság híveinek éberebben kell vigyázniuk.

Henry egy tartózkodó biccentéssel, némán fogadta ezt a megjegyzést, Sarah azonban megpróbált szólni egy jó szót a bátyja érdekében. A dragonyos udvariasan végighallgatta, s láthatólag együtt érzett vele; de minthogy el akarta kerülni a fölösleges kéréseket, szelíden így válaszolt:

- Nem én vagyok a csapat parancsnoka, kisasszony; Dunwoodie őrnagy majd eldönti, hogy mi történjék a bátyjával; annyi mindenesetre bizonyos, hogy szíves és jóindulatú bánásmódban fog részesülni.

- Dunwoodie! - kiáltotta Frances, s arcán a rózsák harcra keltek az aggodalom sápadtságával. - Hála Istennek! Akkor Henry meg van mentve!

Lawton sajnálkozva, s ugyanakkor csodálva nézett rá, majd kétkedően megcsóválta a fejét, és azt mondta:

- Reméljük, hogy igaza van; tehát várjuk meg, szíves engedelmével, Dunwoodie őrnagy döntését.

Frances arcán a sápadt félelem a reménység izzásával váltakozott. Most már kétségtelenül sokkal kevésbé aggódott bátyja sorsáért; de azért még remegett minden porcikája, szaggatottan lélegzett, s egész lényéről lerítt a rendkívüli izgalom. Hol felnézett a dragonyosra, hol ismét lesütötte szemét a szőnyegre, nyilván mondani szeretett volna valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Miss Peyton, aki jól látta, milyen állapotban van az unokahúga, női méltósággal előrelépett, s így szólt:

- Azt jelentik-e szavai, uram, hogy nemsokára élvezhetjük Dunwoodie őrnagy társaságát?

- A lehető legrövidebb időn belül - felelte a dragonyos, bámuló pillantását elszakítva Frances személyétől. - Futáraink máris úton vannak, hogy közöljék vele tartózkodási helyünket, s mihelyt tudomást szerez róla, ide fog sietni, ebbe a völgybe; feltéve persze, hogy magántermészetű okok nem teszik különösen visszatetszővé a látogatását.

- Mindig a legnagyobb örömmel fogadjuk Dunwoodie őrnagyot.

- El is hiszem: ő mindenkinek a kedvence. Erre a rokonszenvre hivatkozva szabad-e engedélyt kérnem, hogy embereim, akik Dunwoodie őrnagy svadronjába tartoznak, lenyergelhessenek, és felfrissítsék magukat?

Volt valami a lovastiszt modorában, amitől Mr. Wharton nagyon szívesen vette volna, ha ez a kérelem nem hangzik el, de teljesen hatalmába kerítette az a vágy, hogy megbékítse a látogatót, másrészt úgy gondolta, nem érdemes megtagadni az engedélyt, hiszen amúgy is kikényszerítenék; ennélfogva beletörődött a változhatatlanba, és intézkedett, hogy Lawton kapitány óhaja minél előbb kielégítést nyerjen.

A tiszteket meghívták reggelizni a család asztalához; minden ceremónia nélkül el is fogadták a meghívást, miután odakint elintézték tennivalóikat. A körültekintő lovaskapitány nem mulasztott el egyetlen óvintézkedést sem, amelyet helyzetük megkövetelt. Mindenki láthatta, hogy a távoli dombokon járőrök cirkálnak, s oltalmazó gyűrűt vonnak bajtársaik köré, akik a veszélyek kellős közepén is élvezhették az éber figyelemből és a nyugodt elszánásból fakadó biztonságot.

Mr. Wharton asztaltársasága mindössze három fővel gyarapodott, s mindhármójukon érezni lehetett, hogy a nyers külszín, mellyel a mostani nehéz szolgálat vonta be őket, csupán takarója az úri modornak. Következésképpen a meghitt családi körbe való betörésük az illemszabályok legszigorúbb tiszteletben tartásával zajlott le. A hölgyek átengedték az asztalt vendégeiknek, s ezek minden fölösleges teketória nélkül hozzáláttak, hogy tettekkel mutassák meg, milyen nagyra értékelik Mr. Wharton vendégszeretetét.

Végül Lawton kapitány egy pillanatra felfüggesztette a hajdinalepények ellen intézett heves támadásait, s megkérdezte a házigazdától, vajon ismeri-e a Birch nevezetű házalót, aki időnként ebben a völgyben él.

- Magam is azt hiszem, uram, hogy csak időnként - felelte óvatosan Mr. Wharton. - Ritkán tartózkodik itt; mondhatnám, sohasem találkozom vele.

- No, ez furcsa - jegyezte meg a tiszt, s merően ránézett a roppant zavarral küszködő házigazdára -, tekintve, hogy ő itt a legközelebbi szomszéd; bizonyára rendkívül házias természetű ember, s ez a hölgyeknek is eléggé bosszantó lehet. Nem kétlem, hogy az a muszlin ott az ablakülésen, kétszer annyiba került, mint amennyit ő kért volna érte.

Mr. Wharton megdöbbenve odafordult, s látta, hogy a nemrég vásárolt holmi egy része szanaszét hever a szobában.

A két alacsonyabb rangú tiszt igyekezett elfojtani a mosolyát; de a kapitány már folytatta is a reggelizést, méghozzá olyan mohón, mintha attól tartana, hogy ez az utolsó alkalom, amikor terített asztal mellé ülhet. De nemsokára utánpótlást kellett kérni Dinah birodalmából, s Lawton felhasználta ezt az újabb szünetet.

- Szerettem volna leszoktatni zárkózott hajlamairól a szóban forgó Mr. Birchöt, s ma reggel bekopogtattam hozzá - mondotta. - Ha otthon találom, olyan helyre juttattam volna, ahol végre élvezhetné a társas élet örömeit, legalábbis rövid időre.

- S mi az a hely, uram? - kérdezte Mr. Wharton, szükségesnek érezve, hogy ő is szóljon valamit.

- A tömlöc - felelte szárazon a lovaskapitány.

- Mi a bűne szegény Birchnek? - kérdezte Miss Peyton, átnyújtva a tisztnek a negyedik csésze kávét.

- Szegény! - kiáltotta a kapitány. - Ha szegény, akkor György király nagyon rossz fizetőtiszt lehet.

- Csakugyan - mondta egyik alárendeltje -, őfelsége legalább egy hercegséggel tartozik neki.

- S a Kongresszus egy kötéllel - folytatta a vezénylő tiszt, lecsapva az újabb lepényszállítmányra.

- Sajnálom - mondta Mr. Wharton -, hogy olyan ember él a szomszédomban, aki magára haragította vezetőinket.

- Ha elcsípem - kiáltotta a kapitány, miközben megvajazta a soron következő lepényt -, egy nyírfáról himbálhatja majd a tagjait, hiszen a neve is erre a sorsra rendeli.

- Itt a ház előtt is alkalmas dísz lehetne valamelyik akácfa ágain - tette hozzá a főhadnagy.

- Sebaj - mondta a kapitány -, elcsípem én, mielőtt még megkapnám az őrnagyi rangomat.

Mivel úgy látszott, hogy a tisztek csakugyan indulatosak, és katonamódra nem is igen válogatják a szavaikat, Whartonék jobbnak vélték, ha másra terelik a beszélgetést. Különben a család egyetlen tagjának sem volt újság, hogy az amerikai sereg nem bízik Harvey Birchben, s minden módon üldözi. Az amerikaiak markából való sikeres megszökéseit, valamint gyakori bebörtönzéseit oly gyakran s oly titokzatos körülmények között emlegette a megye lakossága, hogy senki sem feledkezhetett meg róluk. Lawton kapitány is azért nyilatkozott oly keserűen a házalóról, mert ez valami érthetetlen módon egyszer megszökött a kapitány két leghűségesebb katonájának őrizetéből.

Egy esztendő sem telt még el azóta, hogy Birchöt rajtakapták, amint a hadseregparancsnok főhadiszállása körül ólálkodik, s éppen ez idő tájt minden órában fontos hadmozdulatokra lehetett számítani. Mihelyst az amerikai táborhoz vezető utak őrizetével megbízott tiszt tudomást szerzett erről a tényről, kiküldte Lawton kapitányt, hogy fogja el a házalót.

A kapitánynak, aki ismerte a dombok minden hajlatát, s fáradhatatlan buzgalommal teljesítette kötelességét, hosszas vesződség után végre sikerült elérnie célját. Csapata megállt egy tanyaépületnél, hogy némi frissítőt vegyen magához, s a foglyot egymagában zárták be az egyik szobába, de az imént említett két katona őrizete alatt; később csak annyi derült ki, hogy egy asszonyt láttak az őrök közelében, amint buzgón foglalatoskodik valami házimunkával, s különösen a kapitány igényeit óhajtja kielégíteni, míg a tisztet végül teljesen le nem kötötte a vacsorázás művelete.

Azután sem az asszonyt, sem a házalót nem látták többé. Harvey zsákját megtalálták, nyitva és csaknem üresen, s a fogdának használt helyiséggel szomszédos szobába nyíló kis ajtó tárva maradt utána.

Lawton kapitány nem tudta megbocsátani, hogy túljártak az eszén: az ellenség utálatában egyébként sem volt valami mértékletes, most pedig éleselméjűségét is sérelem érte, s ettől kétszeresen fájt a seb. Baljós csendben ült az asztal mellett, foglyának szökésén tűnődve, de azért gépiesen folytatta a falatozást is; s amikor éppen elegendő idő telt el, hogy kényelmesen befejezhesse a reggelit, a társaság hirtelen összerezzent egy trombita hangjára, amely a völgy mélyéből küldte feléjük harcias muzsikáját. A kapitány azonnal felállt az asztal mellől, s felkiáltott:

- Gyorsan, uraim, lóra: Dunwoodie közeledik - s tisztjei kíséretében kisietett a szobából.

A Wharton kapitány őrizetére hátrahagyott katonák kivételével valamennyien nyeregbe ültek, és előre lovagoltak, hogy fogadják bajtársaikat.

Az óvatos vezető rendkívül körültekintően járt el, mint ahogy kellett is ebben a háborúban, amelyben a harcoló felek nyelvének, külső megjelenésének és szokásainak azonossága kétszeresen szükségessé tette az elővigyázatot. Mikor azonban eléggé közel ért a saját alakulatánál kétszer nagyobb lovascsapathoz, s meg tudta különböztetni az arcokat, Lawton belevágta sarkantyúját a paripa véknyába, és egy pillanat múlva már ott volt a parancsnoka mellett.

A ház előtti térséget ismét elfoglalták a lovasok; s betartva az előbb is alkalmazott óvatossági intézkedéseket, az újonnan érkezett katonák sietve csatlakoztak bajtársaikhoz, hogy ők is részt kapjanak a készülő lakomából.

Hatodik fejezet

Hadd dicsekedjenek a hódítók:
egy ifjú szív, erény-vértes vitéz:
akit a bűvölő szépség igéz
s a rabságnak mégis ellenszegül,
a legdicsőbb hódító mind közül!

                                        Moore

A Wharton-család nőtagjai az egyik ablakhoz sereglettek, mélységes érdeklődéssel szemlélve a fentebb leírt jelenetet. Sarah a megvető közöny mosolyával nézte honfitársai közeledtét, mert a lázadás istentelen ügyéhez pártolt embereknek még a külső megjelenését is lebecsülte. Miss Peytont ujjongó büszkeség töltötte el a délceg lovasok láttán: arra gondolt, hogy e harcosok az ő szülőföldjének, Virginia gyarmatnak elitcsapatát alkotják; Francest pedig csak egyetlen dolog érdekelte, s ez minden egyéb gondolatot háttérbe szorított.

A két csapat még nem is találkozott, amikor a leány éles szeme máris megkülönböztetett egy lovast a többiek közül. Úgy látta, mintha e fiatal katonának még a paripája is tudná, hogy nem közönséges embert visz a nyergében: patái alig érintették a földet, s légies, hajladozó járása igazi telivérre vallott.

A tiszt oly szilárdan és könnyedén ült a nyeregben, hogy világosan látszott: egyaránt ura önmagának és lovának - alakja egyesítette az erő s a mozgékonyság legjobb arányait, magas volt, keménykötésű, izmos. Lawton jelentést tett neki, majd egymás mellett lelovagoltak a házzal szemközt elterülő térségre.

Frances csaknem fuldoklott a heves szívdobogástól, mikor a tiszt megállt egy pillanatra, és szemügyre vette az épületet: messziről is odalátszott csillogó fekete szeme. A leány elsápadt, s mikor a fiatalember leugrott lováról, kénytelen volt leülni, nehogy remegő tagjai felmondják a szolgálatot.

A tiszt néhány gyors parancsot adott helyettesének, sietve átjött a pázsiton, s elért a házhoz. Frances felállt, és eltűnt a szobából. A tiszt felment a tornác lépcsőin, s alig érintette meg a bejárati ajtót, az már ki is nyílt előtte.

Frances még nagyon fiatal volt, amikor eljött a városból, ez megóvta attól, hogy a kor szokásához igazodva minden természetadta szépségét feláldozza a divat oltárán. Tündöklő aranyhaja szabadon omolhatott alá gyermekkorának természetes csigáiban, árnyékot vetve arcára, amely az egészség, az ifjúság s a mesterkéletlenség együttes varázsától izzott; szemeiből kötetnyi mondanivaló sugárzott, de a nyelve néma maradt; két kezét összekulcsolta maga előtt, nádszáltermete kissé előrehajolt a várakozásban, s ez oly bájossá és vonzóvá tette alakját, hogy szerelmesének egy pillanatig földbe gyökerezett a lába, s egy árva szót sem tudott szólni.

Frances némán bevezette egy üres szalonba, szemben a másikkal, ahol családja várakozott, majd őszintén a katona felé fordult, mindkét kezét odaadta, s így kiáltott fel:

- Ó, Dunwoodie, mennyire boldog vagyok, s nem is egy okból, hogy láthatom! Azért vezettem ide, hogy előkészítsem egy váratlan találkozásra: a szemközti szobában egy barátja tartózkodik.

- Mindegy, mi volt az oka - kiáltotta a fiatalember, ajkához szorítva a leány kezeit -, én is boldog vagyok, hogy egyedül láthatom. Kegyetlen határidőt szabott rám, Frances; ki tudja, nem választ-e el bennünket örökre a háború s a távolság.

- Bele kell törődnünk a sorsunkat irányító erők kényszerébe. De most nem szerelmi vallomásokat szeretnék hallani: más, fontosabb ügyet kell megbeszélnem magával.

- Mi lehet fontosabb, Frances, mint az, hogy széttéphetetlen kötelékkel fűzöm magamhoz! Maga hidegen bánik velem... velem... akinek szívéből a szolgálat hosszú napjai s a virrasztás éjszakái egyetlen pillanatra sem tudták száműzni a maga képét.

- Drága Dunwoodie - mondta Frances, csaknem könnyekig meghatódva, s ahogy megint odanyújtotta kezét, lassanként arcába is visszatért a pirosság -, ismeri érzelmeimet... ha vége a háborúnak, ez a kéz örökre a magáé... de sohasem egyezhetném bele, hogy a meglévőnél szorosabb kapcsolat fűzzön össze bennünket, amíg egyetlen bátyám és maga fegyveresen néznek farkasszemet egymással. S ez a bátyám most a maga döntését várja: visszaadja-e a szabadságát, vagy pedig a valószínű halálba kíséri.

- A bátyja! - kiáltotta Dunwoodie összerezzenve, és elsápadt. - A bátyja! Magyarázatot kérek... miféle szörnyű értelem lappang a szavaiban?

- Nem közölte Lawton kapitány, hogy ma reggel letartóztatta Henryt? - kérdezte Frances alig hallhatóan, a legmélyebb nyugtalansággal pillantva szerelmesére.

- Közölte, hogy letartóztatta a 60-asok egyik álruhás kapitányát, de nem említette, hogy hol és kit - felelte az őrnagy hasonló hangon, s fejét a tenyerébe hajtva megpróbálta elrejteni érzéseit a leány elől.

- Dunwoodie! Dunwoodie! - kiáltotta Frances, s roppant aggodalmában minden előbbi önbizalma elszállt. - Mit jelent ez az izgalom? - S amint az őrnagy felemelte arcát, melyről nagyon is baljós sejtelmek ríttak le, a leány így folytatta: - Nem, nem, maga nem árulhatja el a barátját, a testvéremet... aki magának is a testvére lesz... nem küldheti a szégyenletes halálba.

- Frances - kiáltotta a fiatalember iszonyú kínok közepette -, mit tehetnék?

- Mit?! - ismételte a leány egy vad pillantással. - Dunwoodie őrnagy kiszolgáltatná az ellenségnek egy barátját... a jegyese fivérét?

- Ó, ne beszéljen velem ilyen barátságtalanul, drága Wharton kisasszony, édes Francesem. Most, e pillanatban is kész vagyok meghalni magáért... vagy Henryért... de nem feledkezhetem meg a kötelességemről... nem játszhatom el a becsületemet: maga lenne az első, aki megvetne érte.

- Peyton Dunwoodie - szólt Frances ünnepélyesen, hamuszürke arccal -, ön azt mondta nekem... megesküdött rá... hogy szeret...

- Szeretem - vágott a szavába hevesen a katona, de a leány egy mozdulattal csendre intette, s a félelemtől remegő hangon így folytatta:

- Azt hiszi, a karjaiba vethetem magam egy olyan embernek, aki egyetlen bátyám vérével mocskolja be a kezét?

- Frances, szét akarja tépni a szívemet? - Elhallgatott, hogy leküzdje érzéseit, majd igyekezve mosolyt erőltetni magára, hozzátette: - De talán fölösleges aggodalmakkal gyötörjük magunkat, s ha felvilágosítást kapok a körülményekről, Henry talán csak közönséges hadifogoly lesz, akkor pedig becsületszóra szabadon bocsáthatom.

Nincs a reménynél csalókább érzemény, s úgy látszik, a boldog ifjúkor kiváltsága, hogy minden virágot letéphessen, amely belőle fakad. Mikor a legméltóbbak vagyunk a bizalomra, nagyon kevéssé tudunk bizalmatlanságot érezni másokkal szemben, és szívesen összetévesztjük vágyainkat a valósággal.

Amint a fiatal katona inkább a szemével, semmint hangjával tudtára adta félig kialakult elképzeléseit Henry Wharton aggódó húgának, a leány arcába visszatért a vér, s így kiáltott fel:

- Óh, ebben semmiképp sem lehet kételkedni: tudtam... tudtam... Dunwoodie nem hagyhat el bennünket a végszükség órájában! - Heves érzései áttörtek minden gátat, s patakzó könnyei végre enyhülést nyújtottak az izgalomtól kimerült leánynak.

Megvigasztalni azt, akit szeretünk: mindennél drágább előjoga a szerető szívnek; s Dunwoodie őrnagy, bár őt magát alig nyugtatta meg az a lehetőség, amelyre az előbb célzott, úgy érezte, nem ábrándíthatja ki a vállára borult leányt, míg letörülte arcáról a heves érzelmi kitörés nyomait; Frances még remegett, de megújult hittel bízott fivére jó sorsában és a szerelmesétől várható oltalomban.

Miután sikerült összeszednie magát, a leány gyorsan előre sietett a szemközti szalonba, hogy közölje családjával a kedvező hírt, amelyet máris annyira biztosnak tartott.

Dunwoodie vonakodva követte, rossz sejtelmek kínozták; de néhány pillanat múlva már ott állt rokonai előtt, és minden erejét latba kellett vetnie, hogy szilárdan állja a próbát.

A két fiatalember szívélyesen és nyíltan üdvözölte egymást, s Henry Wharton olyan nyugodtnak mutatkozott, mintha semmi sem történt volna, ami megingathatná önuralmát.

Az a szörnyű gondolat azonban, hogy bármi módon is részessé válhatik barátja letartóztatásában; a Wharton kapitány életét fenyegető veszedelem, s végül Frances szívettépő szavai roppant nyugtalanságot idéztek elő Dunwoodie őrnagyban, s ezt minden igyekezetével sem tudta palástolni. A család többi tagja nyájasan és őszinte örömmel fogadta, hiszen régi barátjuk volt, s emlékeztek korábbi szolgálataira, másrészt azért, mert bennük is fel kellett támadnia a reménynek, amint az őrnagy mellett álló, elpirult leány beszédes szemeit meglátták. Dunwoodie sorra köszöntötte a család tagjait, majd intett az őrnek, akit az éber Lawton kapitány a fogoly őrizetével megbízott, hogy hagyja el a szobát. Végül Wharton kapitányhoz fordult, s szelíden így szólt:

- Henry... Wharton kapitány... szeretném, ha mindent elmondana arról az álöltözetéről, amelyben Lawton kapitány jelentése szerint itt találták, és ne feledje, hogy csak arra válaszol, amire akar.

- Valóban álruhát viseltem, Dunwoodie őrnagy - felelte komolyan az angol tiszt -, mert csak így kerülhettem el azt a veszélyt, hogy hadifogságba kerüljek, amikor meglátogatom hozzátartozóimat.

- De addig nem viselte, amíg Lawton közeledő csapatát nem látta?

- Nem, nem! - kiáltotta hevesen Frances, aki a bátyjáért aggódva minden egyéb körülményről megfeledkezett. - Mi magunk adtuk rá, Sarah meg én, amikor a dragonyosok feltűntek; a mi ügyetlenségünk miatt vallott kudarcot az álruha.

Dunwoodie arca felderült, míg szemeit gyöngéden a leány fele fordítva végighallgatta ez a magyarázatot.

- Bizonyára régi ruhadarabok lehettek - folytatta aztán -, éppen kéznél voltak, és felhasználták őket a nagy sietségben.

- Nem - mondta Wharton méltósággal -, a ruhát a városból hoztam magammal, utam céljaira szereztem be, s éppen ma szándékoztam újra felvenni, hogy visszatérhessek.

Frances, aki izgalmában előre lépett bátyja és szerelmese közé, most megdöbbenve hátrahúzódott, s lerogyott egy székre: hirtelen megértette a helyzetet, s rémülten nézte a két fiatalembert.

- De az előőrseink... a plainsi csapat? - kérdezte Dunwoodie elsápadva.

- Közöttük is álruhában jöttem át, ezzel a passzussal, amelyet pénzért vásároltam; mivel Washington neve áll rajta, azt hiszem, hogy hamisítvány.

Dunwoodie mohón kikapta kezéből a papírlapot, s egy ideig némán vizsgálgatta az aláírást: a katona fokozatosan legyőzte benne az embert; végül egy fürkésző pillantással ismét a fogolyhoz fordult:

- Wharton kapitány, honnan szerezte ezt a papirost?

- Azt hiszem, Dunwoodie őrnagynak nem áll jogában feltennie ezt a kérdést.

- Bocsánat, uram; érzéseim a felelősek, ha helytelenül viselkedtem.

Mr. Whartonnak, aki rendkívül izgatottan hallgatta őket, végre sikerült erőt vennie magán, s így szólt: - De hiszen az a papiros nem számít semmit, Dunwoodie őrnagy; ilyen fortélyok mindennap előfordulnak a háborúban.

- Az aláírás nem hamis - mondta halkan Dunwoodie a betűket tanulmányozva. - Hát még mindig vannak közöttünk le nem leplezett árulók? Nyilván visszaéltek Washington bizalmával, mert azt a nevet, amelyre a passzus szól, valaki más írta be a szövegbe. Wharton kapitány, kötelességem nem engedi, hogy becsületszóra szabadon bocsássam: velem kell jönnie a Felföldre.

- Nem is vártam egyebet, Dunwoodie őrnagy.

Dunwoodie lassan a nővérek felé fordult, amikor a pillantása ismét megakadt Frances alakján. A leány felállt székéről, s megint ott állt előtte, összetett kézzel, könyörgő tartásban: az őrnagy úgy érezte, nem bír tovább küzdeni az érzéseivel, s valami gyors tennivalóra hivatkozva kisietett a szobából. Frances követte, s a lány szeme irányának engedelmeskedve a katona visszament abba a helyiségbe, ahol az előbb beszélgettek.

- Dunwoodie őrnagy - mondta Frances alig hallhatóan, miközben hellyel kínálta meg; az előbb még dermesztően halvány arca most bíborvörösen lángolt; egy pillanatig még küszködött magával, majd így folytatta: - Dunwoodie őrnagy, én már bevallottam önnek, mennyire tisztelem, s ezt most sem akarom letagadni, bár ön roppant fájdalmat okoz nekem. Higgye el, Henry semmivel sem vádolható, legfeljebb meggondolatlansággal. Hazánkban nem érheti semmilyen bántalom. - Ismét elhallgatott, szinte lélegzetért kapkodva; arca megint fehér lett, majd újra kipirult; végül Frances gyorsan, fojtott hangon tovább beszélt: Megígértem, Dunwoodie, hogy mihelyt hazánk visszanyeri békéjét, a hitvese leszek; bocsássa szabadon becsületszóra a bátyámat, s én a mai napon az oltár elé lépek önnel, követem a táborba, s mint katonafeleség, vállalom a katonaélet minden megpróbáltatását.

Dunwoodie megragadta a kezet, melyet a piruló leány feléje nyújtott izgalmában, s egy pillanatig a melléhez szorította; azután felállt, s szinte magánkívül járkálni kezdett a szobában.

- Frances, könyörgök, ne szóljon többet, ha nem akarja, hogy megszakadjon a szívem.

- Úgy, hát visszautasítja felajánlott kezemet? - mondta a leány, s büszkén felállt: sápadt arca és remegő ajka azonban elárulta, micsoda szenvedélyek dúlnak benne.

- Hogy visszautasítom-e! Hát nem könyörögtem érte annyi szóval... és annyi könnyel? Mi egyébbel teljesülne be minden földi vágyam? De ha ilyen körülmények között fogadnám el, mindkettőnket megfosztanám a becsülettől. Henryt bizonyára felmentik, talán nem is kerül bíróság elé. Jól tudja, hogy én mindent megteszek, amit csak lehet, s higgye él, Frances, nem vagyok a híjával Washington jóindulatának.

- De éppen az a papiros az a tény, hogy visszaéltek a bizalmával, amire maga is célzott, nyilván hajthatatlanná teszi bátyám ügyében. Ha kérések vagy fenyegetések megingathatnák szigorú igazságérzetét, André miért nem kerülte el a halált? - S ahogy kiejtette e szavakat, Frances kétségbeesetten kifutott a szobából. Dunwoodie néhány pillanatig szinte kővé meredve állt ott, majd utána indult, hogy tisztázza magát, s amennyire lehet, megnyugtassa. Ahogy kilépett a két szalon közötti hallba, egy rongyos kisfiúba ütközött, aki egy pillanatig felnézett egyenruhájára, majd a kezébe nyomott egy papírdarabot, s azután mindjárt el is tűnt az épület bejárati ajtaján keresztül. Feldúlt lelkiállapotában, s mivel pillanatok alatt lezajlott az egész, az őrnagy alig figyelhette meg a küldöncöt: rosszul öltözött falusi gyerek volt, valami játékszert szorongatott, amilyet a városokban árusítanak; kifelé menet boldogan nézegette, nyilván azzal a jóleső tudattal, hogy teljesítve megbízatását, becsületesen rászolgált a jutalomra. Az őrnagy most szemügyre vette az üzenetet. Szakadozott, piszkos cédulára írták, alig olvashatóan; némi fáradsággal mégis sikerült kibetűznie a következőket:

"Az angol lovasok és gyalogosok útban vannak."

Dunwoodie összerezzent; katonai kötelessége száműzte minden egyéb gondolatát; azonnal kirohant a házból. Míg a csapat felé sietett, észrevette, hogy egy távoli dombon szélsebesen nyargal az egyik őrszem: néhány pisztolylövés dörrent gyors egymásutánban; a következő pillanatban meghallotta a csapat trombitáit, mint vérpezsdítő hangon "Fegyverbe" szólítják a katonákat. Mikor arra a helyre ért, ahol svadronja táborozott, az őrnagy lázas mozgolódást tapasztalt emberei között. Lawton már nyeregben ült, feszült izgalommal kémlelte a völgy szemközti végét, s így kiáltott a trombitások felé, alig valamivel gyengébb hangon, mint amely a hangszerekből áradt:

- Fújjátok, fiaim, hadd tudják meg azok az angolok, hogy mielőtt elérik az útjuk végét, találkozniuk kell a virginiai lovasokkal!

Az őrszemek és a járőrök most már egymás után befutottak, s mindegyik gyors jelentést tett a vezénylő tisztnek, aki roppant hidegvérrel osztogatta parancsait, s oly határozottan, hogy az engedelmesség nem lehetett kétes. Míg lovát megfordítva a csapat élére ugratott, Dunwoodie csak egyszer merészelt visszanézni a házra, s a szíve vadul megdobbant, amikor látta, hogy egy összetett kezű női alak áll annak a szobának az ablakában, ahol Francesszel beszélgetett. Túlságosan messze volt tőle, semhogy kivehette volna arcvonásait: de a katona biztosan tudta, hogy a kedvese az. Mégis, arca csak egy pillanatig maradt sápadt, s a szeme réveteg. Amint a kiszemelt csatatér felé lovagolt, napbarnította vonásait lassanként elfutotta a pír, s lovasai, akik mindig figyelmesen tanulmányozták vezetőjük arcát, mert a tulajdon sorsuk legbiztosabb előjeleit olvashatták le róla, ismét láthatták a szemek megszokott csillogását s a vidám izgalmat, amelyet közvetlenül csata előtt már annyiszor tapasztalhattak. Miután az őrszemek s a kiküldött járőrök valamennyien visszatértek, a lovasok száma csaknem kétszázra emelkedett. Volt közöttük egy kisebb csoport, amelynek tagjai rendszerint mint útikalauzok teljesítettek szolgálatot, de szükség esetén beosztották őket a seregbe, hogy gyalogosan harcoljanak; ezek most leszálltak a lóról, és Dunwoodie parancsára hozzáláttak, hogy eltávolítsák azt a néhány kerítést, amely akadályozhatta volna a lovasság tervezett hadmozdulatait. Mivel a háború következtében mindenütt elhanyagolták a gazdálkodást, feladatuk aránylag könnyűnek bizonyult. Azok a nehéz és tartós falak, amelyek manapság mindenütt keresztül-kasul szelik a földeket, negyven évvel ezelőtt ismeretlenek voltak. A gyenge és düledező kőkerítéseket inkább a művelhető földdarabok elkülönítésére használták, semmint állandó válaszfalnak, s a földművesnek szüntelenül vigyáznia kellett, hogy megóvja őket a viharok dühétől és a téli fagytól. Mr. Wharton házának közelében némelyik a szokottnál nagyobb gonddal épült, de azok, amelyek régebben a völgy alsó részét vágták darabokra, most többnyire romokban hevertek, s a virginiaiak lovai szélsebesen szökkentek át fölöttük. Néhol még állott egy-egy rövidebb szakasz, de mivel egyik sem ért el addig a területig, amelyen Dunwoodie az összecsapást tervezte, csak a gyengébb kerítéseket vagy korlátokat kellett ledöntenie. Az útikalauzok gyorsan, de eredményesen végezték el munkájukat, azután visszavonultak a várható harc esetén számukra kijelölt helyre.

Dunwoodie őrnagy kellő tájékoztatást kapott felderítőitől az ellenségre vonatkozóan, úgyhogy megtehette a szükséges intézkedéseket. A völgy alja sík terület volt, s a kétoldalt emelkedő dombok lábától lejtett a középső rész felé: itt egy kanyargó kis folyó vágott keresztül a tájon, gyakran elárasztva és megtermékenyítve a partjain elterülő természetes mezőt. E pataknak bármelyik pontján könnyűszerrel át lehetett gázolni; a lovasok csak ott találtak akadályra, ahol a meder a völgy nyugati részéből átfordult a keletibe, s ahol a partok a szokottnál meredekebbek, és nehezebben hozzáférhetőek voltak. Az országút itt egy durva fahíddal keresztezte a folyót, akárcsak még egy helyütt, fél mérfölddel az Akácos előtt.

A völgy keleti oldalán meredekek voltak a dombok, és sziklás kiszögelléseikkel sok helyütt a felére csökkentették a szélességet. Mikor a dragonyos svadron elhagyott egy ilyen kiszögellést, Dunwoodie utasította Lawton kapitányt, hogy két szakasszal vonuljon vissza a fedezék mögé. A tiszt mogorván s vonakodva engedelmeskedett, bár némileg megvigasztalta az a tudat, hogy váratlan megjelenése minden bizonnyal nagy hatást gyakorol majd az ellenségre. Dunwoodie ismerte az emberét, s két okból is őt szemelte ki erre a feladatra: egyrészt attól tartott, hogy a csatatéren elhamarkodott lépésekre ragadtatná magát, másrészt tudta, hogy szükség esetén biztosan számíthat a segítségére. Lawton kapitány csak az ellenséggel szemtől szembe viselkedett elhamarkodottan, egyébként tökéletes józanság és önuralom jellemezte, de harci vágyában néha megfeledkezett magáról. A Dunwoodie által kiválasztott csatatértől balra egy sűrű erdő szegélyezte a völgy oldalát, mintegy mérföldnyi hosszúságban. Ide húzódtak be az útikalauzok, s az erdő pereméhez közel foglaltak állást, hogy szórványos, de eredményes tüzet nyithassanak majd az ellenség előnyomuló hadoszlopára.

Nyilván senki sem képzeli, hogy a ház lakóit nem érdekelték mindezek az előkészületek; éppen ellenkezőleg, hevesen feltámadt bennük valamennyi érzés, amely egy ilyen jelenet szemlélése közben belemarkolhat az emberi szívbe. Egyedül Mr. Wharton nem fűzött semmilyen reményt az összeütközés kimeneteléhez. Ha az angolok győznek, fia kiszabadul; de milyen sors várna őrá, Mr. Whartonra! Mind ez ideig a legnehezebb körülmények között is megőrizte semlegességét. Az a tény, hogy fia a királyi, vagy amint általában nevezték, a reguláris hadseregben szolgált, kis híján árverésre juttatta birtokait. Csak az új államban magas politikai tisztséget viselő rokona erős befolyásának és a tulajdon éber óvatosságának köszönhette, hogy erre nem került sor. A szíve mélyén Mr. Wharton hűséges királypárti volt, s amidőn a múlt tavasszal, az amerikai táborból visszatérve, a piruló Frances közölte vele szerelmese kívánságát, nemcsak a leány boldogságának érdekében egyezett bele abba, hogy Frances házasságot kössön egy lázadóval, hanem azért is, mert a maga szempontjából egyre szükségesebbnek tartotta a republikánus kapcsolatokat. Ha a fia most kiszabadul, vele együtt ő is úgy szerepel majd a közvélemény előtt, mint aki az Egyesült Államok szabadsága ellen ármánykodott; ha viszont Henry fogoly marad, s vádlottja lesz egy várható pernek, még sokkal iszonyúbb következményekre lehet számítani. Bármennyire szerette is a vagyonát Mr. Wharton, a gyermekeit még jobban szerette: ezért azután kifejezéstelen, közömbös arccal bámulta a kinti eseményeket, ahogyan illett is együgyű természetéhez.

Egészen másféle érzések háborogtak a fiúban. Wharton kapitány őrizetére otthagytak két dragonyost; az egyik szabályos léptekkel járkált fel s alá a tornácon, a másik azt az utasítást kapta, hogy maradjon ugyanabban a szobában, mint a foglya. A fiatalember bámulattal figyelte Dunwoodie intézkedéseit, bár ugyanakkor féltette is a barátait e lépések következményeitől. Különösen az nem tetszett neki, hogy Lawton két szakasza lesben áll: a ház ablakából világosan látta a kapitányt, amint a nyeregből leszállva, türelmetlenül járkál katonái előtt. Henry Wharton több ízben is gyors, fürkésző pillantásokat vetett maga köré, valamilyen egérutat keresve, de mindannyiszor tapasztalnia kellett, hogy éber őre Árgus szemekkel figyeli. Ifjú vérének minden hevével arra vágyott, bárcsak részt vehetne a dicső küzdelemben, s az elégedetlen néző szerepére kényszerült, holott oly boldogan foglalta volna el helyét a színpadon. Miss Peyton és Sarah vegyes érzelmekkel figyelték az előkészületeket, mindenekelőtt a kapitány sorsáért aggódva, de amikor a vérontás pillanata már egészen közelinek látszott, a női félénkség erőt vett rajtuk, s az egyik belső szobában kerestek menedéket. Nem így Frances: ő visszament abba a helyiségbe, ahol Dunwoodie-tól elvált, s feszülten leste az egyik ablakból az őrnagy minden lépését. A csapatmozdulatokat, a halálos előkészületeket észre sem vette; csak a szerelmesét látta, s kis híján megdermedt a bámulattól vegyes félelemtől. Egyszer, amikor a fiatal tiszt végiglovagolt a sorok között, s életet és bátorságot öntött mindenkibe, akihez szólt, Frances-nek a szívébe tódult minden vére; a következő pillanatban csaknem elájult arra a gondolatra, hogy éppen ez a bátor magatartás, amely annyira lenyűgözi, talán egy sírhalommal választja majd el szerelme tárgyától. S Frances nézte az őrnagyot, míg azután nem bírta tovább nézni.

A háztól balra, a réten, nem sokkal a katonák háta mögött, egy kis csoport foglalatoskodott valamivel - úgy látszott, egészen mással, mint a többiek. Mindössze hárman voltak, két férfi és egy mulatt fiú. Vezetőjüket, egy igen magas embert, szikársága még hosszabbnak mutatta. Szemüveget viselt, fegyvere nem volt, leszállt a lováról, s figyelmét megosztotta egy szivar, egy könyv és a földön maga elé kitett szerszámok között. Frances elhatározta, hogy üzenetet küld Dunwoodie-nak ezen a csoporton keresztül. Ceruzával papírra vetette a következő szavakat: "Jöjjön hozzám, Peyton, ha csak egy pillanatra is"; Caesar azután kibújt az alagsori konyhából, és óvatosan továbbsurrant az épület háta mögött, hogy elkerülje a tornácon járkáló őrszemet, aki nagyon udvariasan bár, de mindenkire szobafogságot parancsolt. A néger átadta a cédulát a szemüveges úriembernek azzal a kéréssel, hogy továbbítsák Dunwoodie őrnagyhoz. Ez az úriember a lovascsapat sebésze volt, és Caesarnak összekoccantak a fogai, amint meglátta a földre kirakott műszereket, amelyeket az esetleges operációkra készítettek elő. A doktor viszont látható megelégedéssel mérte végig a szerszámait, amint felpillantott könyvéből, és szólt a fiúnak, hogy vigye el a cédulát a parancsnokhoz; azután nyugodtan folytatta az olvasást. Caesar éppen visszaindult, amikor a csoport harmadik tagja, aki öltözékéről ítélve valami alacsonyabb beosztású szanitéc lehetett, hűvösen megkérdezte tőle, hogy nem óhajtja-e amputáltatni a fél lábát. Ez a kérdés, úgy látszik, eszébe jutatta a négernek a szóban forgó végtagot; szaporán igénybe is vette, úgyhogy az ügető Dunwoodie őrnaggyal egy időben ért a tornáchoz. A tagbaszakadt őrszem vigyázzba vágta magát a posztján, és egy katonás mozdulattal kivonta kardját, amint parancsnoka elhaladt előtte; de amikor az ajtó becsukódott, a négerhez fordult, és éles hangon így szólt:

- Ide hallgass, te subickpofájú, ha még egyszer kilépsz a házból az én engedélyem nélkül, felcsapok borbélynak, és leszedem az egyik ébenfaszínű füledet ezzel a beretvával.

Miután egy másik testrészét is hasonló fenyegetéssel illették, Caesar sietve visszavonult a konyhába, nagy dünnyögés közepette, melyben a "skinner" és a "zsivány lázadó" szavak fordultak elő a legtöbbször.

- Dunwoodie őrnagy - szólt Frances szerelmeséhez, amikor ez belépett -, talán igazságtalan voltam önhöz; ha szívtelennek látszottam volna...

De nem bírta tovább visszafojtani az izgalmát, és eleredtek a könnyei.

- Frances - kiáltotta forrón a katona -, te sohasem vagy szívtelen, sohasem vagy igazságtalan, csak ha kételkedsz a szerelmemben.

- Ó, Dunwoodie - mondta a leány zokogva -, néhány pillanat múlva az életedet fogod kockáztatni a csatában; ne feledd, hogy van egy szív, amelynek a boldogsága a te jólétedtől függ; tudom, hogy bátor vagy: légy óvatos...

- A te kedvedért? - kérdezte az ifjú elragadtatva.

- Az én kedvemért - felelte Frances alig hallhatóan, s az őrnagy mellére borult.

Dunwoodie a szívéhez szorította, s éppen szólni akart, amikor a völgy déli végében felharsant egy trombita, így csak egy hosszú, szerelmes csókot nyomott a leány ajkaira, majd eltépte magát kedvesétől, és a küzdelem színterére sietett.

Frances leroskadt egy pamlagra, fejét a párnába temette, kendőjét az arca köré vonta, hogy a kinti lármából minél kevesebb hatolhasson el hozzá, s így feküdt mozdulatlanul, amíg a harcolók kiáltozása, a fegyverek ropogása és a mennydörgő lódobogás végleg abba nem maradt.

Hetedik fejezet

Talpon a vad,
kövesd heved.

                    Shakespeare: V. Henrik
                   (Német László fordítása)

A fellázadt gyarmatok elleni harcuk első szakaszában az angolok nem alkalmaztak nehéz lovasságot, részben az ország hátrányos terepviszonyai miatt, amelyek lépten-nyomon fedezéket nyújtottak az ellenségnek, részben azért, mert a küzdelem színhelye olyan távol esett hazájuktól; az óceán korlátlan urai lévén, vízi úton egyébként is könnyűszerrel megközelíthették a hadszíntér egyes pontjait.

Az anyaországból mindössze egyetlen reguláris lovasezredet szállították át a küzdelem folyamán. Helyenként azonban kisebb osztagokat és független csapatokat állítottak fel a királyi parancsnokok legjobb belátása szerint, vagy amiként éppen a szükség kívánta. E csapatok sokszor a gyarmatokon nevelkedett emberekből álltak, máskor pedig a sorkatonaságból toborozták őket, s a gyalogosnak félre kellett tennie muskétáját és szuronyát, hogy megbarátkozzék helyette a szablyával és a karabéllyal. A kisegítő seregek egyik csapata is ilyen megbízást kapott, s a hesseni vadászok nehéz és lomha lovassággá alakultak át.

Velük szemben Amerika legbátrabb szellemei álltak. A forradalmi hadsereg legtöbb lovasezredét a délvidékről származó úriemberek vezényelték. A parancsnokok határtalan és büszke bátorságát átvették a közlegények is, akiket különös gonddal és figyelemmel szemeltek ki a nekik szánt feladatra.

Míg az angolok, néhány nagyobb város birtokában, meddő hódításaik területére szorultak, vagy pedig olyan megyéken kellett átvonulniuk, ahonnan szinte kisepertek előlük mindennemű katonai készletet, az ellenfél könnyű csapatainak rendelkezésére állott az egész ország belterülete.

Az amerikai gyalogság elképzelhetetlenül sokat szenvedett, de a lovasság tisztjei mindent elkövettek, hogy kielégítsék csapataik szükségleteit: megvolt hozzá az erejük, s úgy érezték, jogosan lépnek fel a legnagyobb szigorral az ügy érdekében; így azután a lovaskatonák jó paripákat kaptak, jól táplálkoztak, s következésképpen rendkívül eredményesnek bizonyultak. Talán az egész világon nem akadt még egy olyan bátor, vállalkozó szellemű és ellenállhatatlan, könnyű lovasság, mint amilyen az amerikai hadsereg kötelékében harcolt történetünk idején.

Dunwoodie emberei már sokszor összemérték erejüket az ellenséggel, s most is türelmetlenül várták, hogy lecsaphassanak az angolokra, akik csak ritkán hiúsították meg rohamukat. Óhajuk hamarosan teljesült, mert alig ült vissza nyergébe a parancsnokuk, amikor dél felől, a szem útját elálló dombot megkerülve, ellenséges katonák vágtattak elő. Az őrnagy néhány pillanat alatt megállapította, hogy milyen alakulathoz tartoznak. Az egyik csapatban meglátta a cowboyok zöld kabátját, a másikban a vadászok bőrsisakját és favázú nyergeit. Létszámuk körülbelül egyenlő volt a Dunwoodie svadronjáéval.

Mikor elérte a Harvey Birch kunyhója előtti szabad terepet, az ellenség megállt, és vonalba fejlődött, nyilván rohamra készülődve. E pillanatban egy gyalogos oszlop is megjelent a völgyben, s az említett patak partja felé nyomult előre.

Dunwoodie őrnagyot legalább annyira jellemezte a hidegvér és a józan számítás, mint kellő alkalommal a rettenthetetlen bátorság. Azonnal átlátta helyzetének előnyét, s úgy döntött, hogy ki is használja. A vezetése alatt álló hadoszlop lassú visszavonulásba kezdett, mikor az ellenséges lovasok parancsnoka, egy fiatal német, attól tartva, hogy elszalasztja a könnyű győzelmet, kiadta a parancsot a rohamra. Kevés csapat volt olyan vakmerő, mint a cowboyoké; mohón űzőbe vették az amerikaiakat, önbizalmat merítve az ellenfél visszavonulásából s a tulajdon hátvédjük jelenlétéből; a hesseniek lassabban, de rendezettebben követték őket. A virginiaiak trombitái most hosszan és élesen felharsantak; a leshelyen várakozó különítmény olyan kürtjellel válaszolt, amely belehasított az ellenség szívébe. Dunwoodie hadoszlopa tökéletes rendben megfordult, vonalba fejlődött, s amint elhangzott a "rohamra!" vezényszó, Lawton katonái előbukkantak fedezékükből, az élen a vezetőjükkel, aki vadul forgatta kardját a feje fölött, s érces kiáltásával túlszárnyalta a trombiták harcias muzsikáját.

A cowboyok túlságosan veszélyesnek látták ezt a rohamot. Szét is szóródtak minden irányba, s oly gyorsan menekültek a csatatérről, ahogyan lovaiknak, e válogatott west-chesteri jószágoknak a lába bírta. Csak kevesen sebesültek meg: de akiket utolért honfitársaik bosszúja, nem élték túl a csapást, hogy elmondhassák, ki sújtott le rájuk. A támadás erejét a német zsarnok szegény hűbéreseinek kellett elszenvedniük. Ezek a vasfegyelemre szoktatott, balvégzetű katonák bátran állták a rohamot, de az ellenfél tüzes paripái és villogó kardjai úgy elsöpörték őket, mint pelyvát a szellő. Nagy részük a lovak patái alá került, s Dunwoodie nemsokára megállapította, hogy az utolsó ellenséges katona is eltűnt a csatatérről. A közeli gyalogság miatt nem lehetett folytatni az üldözést, s az a néhány hesseni, aki ép bőrrel megmenekült, a gyalogosok mögött keresett oltalmat.

A ravaszabb cowboyok kis csapatokban szóródtak szét, s különböző utakon igyekeztek visszajutni eredeti állomáshelyükre. Harlem alá. Sok ember marhája, felszerelése és testi épsége lett a menekülés áldozatává, mert egy-egy cowboy csapat szétszóratása mindig azt jelentette, hogy növekszik az a terület, amelyen garázda tevékenységüket kifejtik.

A Wharton-ház lakói természetesen nem nézhették heves érdeklődés nélkül ezt a jelenetet, amely a közvetlen közelükben zajlott le. Csakugyan, mindenütt a legnagyobb izgalom uralkodott, a konyhától egészen a szalonig. A rémület és a borzadály ugyan visszatartotta a hölgyeket attól, hogy végignézzék az eseményeket, de azért az ő szívük is vadul dobogott. Frances továbbra is úgy maradt, mozdulatlanul, ahogyan leírtuk, s forró és összefüggéstelen fohászokkal könyörgött honfitársainak életéért, bár a szíve mélyén most az egész nemzetet Peyton Dunwoodie vonzó képe személyesített meg. Nagynénje és nővére már nem volt olyan irigy, másokat is imáiba foglalt; de Sarah, amint közvetlen közelről érzékelhette a háború borzalmait, egyre kevesebb örömet talált a győzelem reményében.

Mr. Wharton konyhájában négyen tartózkodtak, nevezetesen Caesar és hitvese, unokájuk, egy húszéves, koromfekete kisasszony, s a szolgafiú, akit már említettünk. A négerek elődeit Mr. Wharton anyai ősei, akik az első holland gyarmatosoktól származtak, örökségképpen hagyták a birtokra. Az utódok száma háromra csökkent: a többieket elragadta az idő, a betegség és a halál; a fiút, aki fehér bőrű volt, Miss Peyton hozta a házba inasnak. Caesar végül kimerészkedett a konyhából, s a fal egyik szögletét használva fedezéknek az esetleg odatévedő golyók ellen, roppant élvezettel szemlélte az összecsapást. A tornácon posztoló őr mindössze néhány lépésre volt tőle, s egy vadászkutya türelmetlenségével figyelte a vágtató lovasokat; észrevette a végtelenül óvatosan közeledő négert, gúnyosan elmosolyodott, kihúzta magát, s az ellenség felé fordult, védtelen mellét kitárva minden várható veszedelemnek.

Miután határtalan megvetéssel végigmérte a lapuló Caesart, a dragonyos roppant fagyos hangon így szólt:

- Úgy látom, borzasztóan ügyel arra a gyönyörűséges személyre, Mr. Kékbőr.

- Színes bőrt éppen úgy kilukasztani a golyó, mint a fehért - morogta a néger barátságtalanul, s nagy megelégedéssel pillantott a fedezékére.

- Hadd lássam - mondta az őrszem; lassan kihúzott egy pisztolyt az övéből, és ráfogta a négerre. Caesarnak összekoccantak a fogai a dragonyos fenyegető külsejétől, bár nem hitte, hogy komoly a szándéka. E pillanatban Dunwoodie oszlopa megkezdte visszavonulását, és a királyi lovasság rohamra indult.

- Tessék, Mr. Könnyű Lovas - mondta izgatottan Caesar, aki azt hitte, hogy az amerikaiak csakugyan vissza akarnak vonulni -, maguk lázadók mért nem harcolni?... Nézze... nézze, György király katonái egykettőre megfutamítani Dunwoodie őrnagyot! Nagyon derék úriember, de még ő se szeretni harcot az angolokkal.

- Ördögbe az angoljaiddal! - kiáltotta hevesen a másik. - Várj egy csöppet, fekete pofa, s meglátod, ahogy Jack Lawton kapitány kijön onnan a domb mögül, és úgy szétszórja ezeket a cowboyokat, mint a vadkacsákat, ha vezérgúnár nélkül maradnak!

Caesar azt hitte, hogy Lawton csapata ugyanazért keresett menedéket a domb mögött, amiért ő maga is jobbnak látta, ha egy fal választja el a csatatértől; de az őrszem jóslata csakhamar beteljesült, s az elképedt négernek tapasztalnia kellett a királyi sereg teljes megfutamodását.

Bajtársainak győzelmét látva, az őrszem hangos kurjantásokkal fejezte ki elragadtatottságát, mire a szalon nyitott ablakában csakhamar megjelent a társa is, akire Wharton kapitány személyi őrizetét bízták.

- Odanézz, Tom, odanézz - kiáltotta az ujjongó őrszem -, Lawton kapitány leröpíti azt a hesseni bőrsapkát; most meg az őrnagy megölte a tiszt lovát... azt a kutya mindenségit, miért nem a némettel végzett inkább, s hagyta volna meg a lovat?!

Hallatszott, amint néhány pisztoly eldördül a menekülő cowboyok után, s egy kósza golyó betörte az egyik ablaküveget, alig néhány arasznyira Caesartól. Az emberiség nagy kísértőjének tartását utánozva, a néger az épület belsejében keresett oltalmat, s gyorsan befutott a szalonba.

Az Akácos előtti pázsitot sűrű bokrok takarták el az út felől, s a két dragonyos lovai e bokrok fedezékében várták, egymáshoz kapcsolva, hogy gazdáik rendelkezzenek velük.

E pillanatban két cowboy, akit elvágtak visszavonuló csapatától, vadul bevágtatott a kerti kapun, azzal a szándékkal, hogy a ház mögötti erdőbe menekül.

A győzelmes amerikaiak egészen addig űzték a megfutamított németeket, míg ezek oltalmat nem találtak a gyalogság tüze mögött; a két martalócot nem fenyegette közvetlen veszély a ház előtti rejtett térségen, így azután tűrték, hogy hatalmába kerítse őket a kísértés, melynek csapatuk egyetlen tagja sem igen tudott ellenállni - kedvező alkalom s a lovak csábító közelsége. Szinte ösztönösen indultak meg a kínálkozó zsákmány felé, olyan vakmerő céltudatossággal és lélekjelenléttel, amely csakis a hosszú gyakorlatból származhatott. Már javában oldozgatták a lovak kötőfékjét, amikor a tornácon álló őrszem elsütötte pisztolyait, és kivont karddal odarohant, hogy meghiúsítsa tervüket.

Miután Caesar belépett a szalonba, a kapitány őre ismét éberebben tartotta szemmel a foglyát; ez az újabb fordulat azonban visszacsalta az ablakhoz. Egész felsőtestét kidugta az épületből, s azt remélte, hogy iszonyú szitkaival, fenyegetéseivel és felbukkanásával sikerül elriasztania zsákmányuktól a martalócokat. A pillanat rendkívül csábító volt. Henry Wharton látta, hogy bajtársai egy mérföldre sincsenek a háztól, és gazdátlan lovak futkároznak mindenfelé; hirtelen elkapta a mit sem sejtő katona lábait, és fejjel előre kilódította a pázsitra. Caesar azonnal kiszaladt a szobából, és elreteszelte a bejárati ajtót.

A katona nem esett nagyot, s amikor talpra állt, az első pillanatban minden dühe a fogoly ellen fordult. Mégsem gondolhatott arra, hogy ilyen ellenséggel szemben visszamásszon az ablakon, a főbejáratot pedig zárva találta.

Bajtársa ekkor már hangosan kiáltozott utána, s a katona minden egyébről megfeledkezve, nyomban a segítségére sietett. Az egyik lovat azonnal kiszabadították, de a másikat már nyergéhez kötözte az egyik cowboy, s a négy harcos eltűnt az épület mögött, míg kardjaik dühödten csattogtak egymás felé; s a levegő visszhangzott káromkodásaiktól. Caesar feltépte a bejárati ajtót, s az ottmaradt lóra mutatva, amely békésen harapdálta a pázsit hervadt füvét, így kiáltott:

- Futni... most... futni... Harry úrfi, futni!

- Úgy van - kiáltotta a fiatalember, míg egyetlen lendülettel nyeregbe pattant -, most csakugyan elérkezett a futás pillanata, derék barátom. - Gyorsan búcsút intett apjának, aki a rémülettől némán állt az ablakban, és áldó mozdulattal nyújtotta kezeit a fia felé, majd hozzátette: - Isten áldjon, Caesar, csókoltatom a leányokat - s villámsebesen kiszáguldott a kapun.

A néger aggódva nézett utána; látta, hogy kiért az országútra, jobb kéz felé fordult, s eszeveszetten vágtatni kezd a merőleges sziklák orma alatt, míg egy kiszögellés el nem takarta a szem elől.

Caesar boldogan becsukta az ajtót, egymás után rátolt minden reteszt, és annyiszor fordította meg a kulcsot, ahányszor csak lehetett, s közben szüntelenül monologizált ifjú gazdájának szerencsés szökéséről:

- Milyen jól lovagolni... Caesar is sokat tanította... csókoltatni fiatal hölgyet... Miss Fanny nem engedné öreg színesbőrűt megcsókolni piros arcot.

A csata véget ért, hozzáláttak a holtak eltemetéséhez; még három elesett harcost találtak az Akácos mögött: két cowboyt és egy virginiait.

Henry Whartonnak szerencséje volt: az életben maradt lovas katona elővette látcsövét, és a gyalogos osztagot figyelte, amely még mindig tartotta magát a folyó partján, míg a hesseni vadászok maradványai oltalmat kerestek a háta mögött. Pompás virginiai paripája szélsebesen röpítette végig a völgy hosszában, s a fiatalember szíve már megdobbant a sikeres szökés örömétől, amikor a feje fölött egyszerre csak felharsant egy jól ismert hang:

- Bravó, kapitány úr! Ne kímélje a lovaglópálcát, és forduljon balra, mielőtt átkelne a patakon.

Wharton meglepetten odanézett s egy kiugró sziklán, amelyről madártávlatból át lehetett tekinteni az egész völgyet, meglátta múltkori kalauzát, Harvey Birchöt. Lábánál ott hevert a zsákja is, bár lényegesen megcsappanva, s a házaló ujjongva meglengette kalapját a fiatalember felé, aki elszáguldott alatta. Az angol kapitány hallgatott e titokzatos lény tanácsára, s csakugyan jó utat talált, mely a völgyet átszelő országútba torkollt; követte a megadott irányt, és hamarosan szemben állt bajtársaival. A következő pillanatban átrobogott a hídon, és lefékezte paripáját régi ismerőse, Wellmere ezredes előtt.

- Wharton kapitány! - fakadt ki az angol csapatok meglepett parancsnoka. - Civil ruhában és egy lázadó lovas nyergében! Talán az égből pottyant elénk ilyen külsővel s ilyen állapotban?

- Hála Istennek! - kiáltotta a fiatalember, amint lélegzethez jutott. - Meg vagyok mentve, kiszabadultam ellenségeim kezéből, de néhány pillanattal ezelőtt még fogoly voltam, s a bitófa fenyegetett.

- A bitófa, Wharton kapitány! Talán mégsem vetemednének a király árulói még egy hidegvérű gyilkosságra; nem elég, hogy kioltották André életét? Miért fenyegették önt is hasonló sorssal?

- Mert hasonló bűnökkel vádoltak - felelte a kapitány, s röviden elmagyarázta a hallgatók csoportjának, hogyan fogták el, miért kellett a legrosszabbtól tartania, s végül hogyan szabadult meg. Mire befejezte elbeszélését, a menekülő németek összegyűltek a gyalogos csapat háta mögött, és Wellmere ezredes hangosan felkiáltott:

- Szívem mélyéből gratulálok önnek, bátor barátom; ezek az árulók nem tudják, mi az irgalom, s ön kétszeresen szerencsés, hogy sikerült ép bőrrel kiszabadulnia a kezükből. Álljon mellém, s készüljön fel a csatára: hamarosan alkalmat adok önnek, hogy bosszút álljon az elszenvedett sérelemért.

- Nem hinném, ezredes úr, hogy bárkit is személyesen sérelem fenyegetett volna annak a csapatnak a részéről, amelyet Dunwoodie őrnagy vezényel - felelte az ifjú Wharton, és az arca kigyúlt egy kissé. - Dunwoodie jelleméről ilyesmit nem lehet feltételezni; egyébként pedig nem tartom ésszerűnek, hogy átkeljünk e patakon, a nyílt mezőre, szemben a virginiai lovasokkal, akiket nyilván felajzott az iménti sikerük.

- Úgy gondolja, hogy e szedett-vedett cowboyok és e lomha hesseniek megfutamítása hőstett, amellyel dicsekedni lehet? - kérdezte a másik megvető mosollyal. - Ön úgy beszél erről az ügyről, Wharton kapitány, mintha az ön által annyira felmagasztalt Dunwoodie úr, mert őrnagynak nem nevezhetem, királyunk testőrei ellen aratott volna diadalt.

- Engedtessék meg nekem az a kijelentés, ezredes úr, hogy ha királyunk testőrei állnának ott a mezőn, olyan ellenféllel kellene megvívniuk, akit nem tanácsos lebecsülni. Az általam annyira felmagasztalt Dunwoodie úr lovastiszt, és Washington hadseregének büszkesége - kiáltotta hevesen a fiatalember.

- Dunwoodie, Dunwoodie! - ismételte lassan az ezredes. - Mintha már találkoztam volna ezzel az úriemberrel.

- Úgy tudom, ezredes úr csakugyan láthatta őt egy pillanatra húgaim városi otthonában - mondta Wharton, elfojtva mosolyát.

- Ah, most már emlékszem, láttam az ifjút; hát ilyen harcosok vezetésére bízza katonáit a nagy tekintélyű kongresszus, amely e lázadó gyarmatok élén áll?

- Kérdezze meg, ezredes úr, a hesseni lovasok parancsnokát: mit gondol, méltó volt-e Dunwoodie őrnagy a bizalomra?

Wellmere ezredes éppen nem volt híjával annak a büszkeségnek, amely arra készteti az embert, hogy bátor magatartást tanúsítson az ellenséggel szemben. Régóta szolgált Amerika földjén, de mindig csak az újonnan toborzott alakulatokkal vagy a helybeli milíciával találkozott. E csapatok néha felvették ugyan a harcot, méghozzá rendkívül elszántan, de éppoly gyakran meg is futamodtak egyetlen puskalövés nélkül. Wellmere ezredes túlságosan is a külsőségek alapján ítélt, s nem tudta elképzelni, hogy bárki is megverhesse azokat a katonákat, akiknek oly tiszta a bokavédője, oly szabályos a járása, s akik oly pontosan hajtják végre a menetgyakorlatokat. Mindezeken felül pedig angolok, tehát a sikerük nem lehet kétséges. Wellmere nem töltött hosszabb időt a harctéren, különben már régóta szétfoszlottak volna ezek az elképzelései, amelyeket a helyőrségi városkák hetvenkedő szelleme még inkább megerősített. Dölyfös mosollyal hallgatta végig Wharton kapitány heves válaszát, majd azt kérdezte:

- Remélem uram, nem kívánja, hogy visszavonuljak e felmagasztalt lovasok elől, mielőtt igyekeznénk legalább részben megfosztani őket a babérjaiktól, amelyeket ön szerint learattak?

- Nem kívántam egyebet, ezredes úr, csak figyelmeztetni önt a fenyegető veszélyre.

- A "veszély" szó nem nagyon illik egy katona szájába - felelte gúnyosan az angol parancsnok.

- S a hatvanasok éppoly kevéssé félnek tőle, mint bármely másik alakulat, amely a királyi mundért viseli! - kiáltotta hevesen Henry Wharton. - Csak a vezényszót várjuk, hogy rohamra induljunk, s azután hadd beszéljenek a tetteink.

- Úgy, úgy, erről megint ráismerek az én fiatal barátomra - mondta Wellmere békéltetően. - De, ha bármit is közölni tudna velünk a harc előtt, ami hozzájárulhatna támadásunk sikeréhez, szívesen meghallgatjuk. Ön ismeri a lázadók erejét; nem állnak-e lesben másutt is?

- De igen - felelte a fiatalember, akinek még mindig forrt a vére az előbbi gúnyos szavaktól -, ott az erdő szélén, a jobb oldalunkon, egy kis létszámú gyalogos csapat rejtőzik: a lovasok mind ön előtt állnak.

- De nem állnak sokáig - kiáltotta Wellmere ezredes, a köréje sereglett tisztekhez fordulva. - Uraim, menetoszlopban átkelünk a folyón, és túloldalt csatárláncba fejlődünk, különben nem sikerül puskavégre csalogatnunk e hős jenkiket. Wharton kapitány, ön lesz a hadsegédem.

A fiatalember megcsóválta a fejét; látszott, hogy józan ésszel nem helyeselheti az elhamarkodott tervet, de azért elszántan készülődött ő is a várható összecsapásra.

Míg az angol tisztek ezt a beszélgetést folytatták, nem nagyon messzire a csapatuk előtt, úgyhogy az amerikaiak jól láthatták őket, Dunwoodie összegyűjtötte szétszóródott katonáit, őrizet alá helyezte a néhány foglyot, és visszavonult arra a helyre, ahol az ellenség megjelenését várta. Meg volt elégedve az addig elért sikerrel; az angolok most már nyilván óvatosabbak annál, semhogy tovább üldözhetné őket; ezért úgy tervezte, hogy visszahívja a gyalogosokat, otthagy megfigyelőnek egy erős csapatot, maga pedig néhány mérfölddel távolabb keres alkalmas helyet, ahol éjjeli szállását felüthetné. Lawton kapitány kelletlenül hallgatta a parancsnok érvelését, s közben szeretett messzelátóján keresztül azt kutatta, nincs-e mégis lehetőség valami előnyös támadásra. Egyszerre csak így kiáltott fel:

- Micsoda! Egy kék kabát a piros ruhás urak között? Ne lássam többé az öreg Virginiát, ha nem az én maskarás barátom az, a hatvanasok tisztje, a csinos Wharton kapitány! Úgy látszik, megszökött a két legjobb katonám őrizetéből!

Még be sem fejezte a mondatot, amikor odaért hozzájuk az életben maradt őrszem a cowboyok lovaival és a magáéval; jelentette, hogy bajtársa meghalt, s a fogoly megszökött. Minthogy az ifjú Wharton személyének közvetlen őrizetével a társát bízták meg, és neki elsősorban a lovakra kellett vigyáznia, nem érhette szemrehányás, amiért a jószágok védelmében harcba bocsátkozott, s kapitánya bosszúsan, de nem haragosan vette tudomásul a történteket.

Ezek a hírek teljesen megváltoztatták Dunwoodie őrnagy szándékait. Azonnal belátta, hogy a fogoly szökése miatt az ő tulajdon hírneve forog kockán. Érvénytelenítette a gyalogosokhoz küldött parancsát, s visszatérve a kapitány mellé, éppoly mohón leste, mint a heves vérű Lawton, hogy nem adódik-e valami kedvező alkalom az ellenség megtámadására.

Alig két órával azelőtt Dunwoodie még úgy érezte, hogy a véletlen sohasem sújtott le rá olyan kegyetlenül, mint amikor foglyává tette Henry Whartont. Most viszont égett a vágytól, hogy akár az életét is kockáztatva, ismét elfoghassa barátját. A sértett önérzet sajgása minden egyéb megfontolást a háttérbe szorított, és Dunwoodie csakhamar túltett volna Lawton vakmerőségén, ha Wellmere és katonái e pillanatban át nem kelnek a patak túlsó partjára, a nyílt mezőre.

- Nézze - kiáltotta boldogan a kapitány, ujjával az angolokra mutatva -, John Bull besétál az egérfogóba, méghozzá nyitott szemmel.

- Nem lehet - mondta Dunwoodie izgatottan -, nem fejlesztheti a katonáit csatárláncba azon a síkon: Wharton nyilván közölte vele, hogy útikalauzaink lesben állnak. De ha mégis...

- Akkor egy tucatnyi bőrt sem hagyunk épen a zászlóaljból - szakította félbe a másik, és lóra ugrott.

Csakhamar kiderült, hogy melyik volt a helyes feltevés: az angol hadoszlop előre jött egy kissé a sík terepen, majd csatárláncba fejlődött, oly szabályosan és pontosan, mintha csak parádén lett volna otthon, a Hyde Parkban.

- Lóra készülj... lóra! - kiáltotta Dunwoodie, s az utolsó szó Lawton ajkáról is elhangzott, de olyan hangon, hogy még Caesar is meghallotta, aki a ház nyitott ablakában állt. A néger ezután rémülten visszahőkölt: már nem bízott Lawton kapitány félénkségében; lelki szemeivel még most is látta, ahogy előtör a fedezékéből, vadul lengetve a kardját.

Amint az angol csatárlánc lassan és tökéletes rendben közeledett, az amerikai útikalauzok zavaró tüzet nyitottak rá. Golyóik már kezdték nyugtalanítani a királyi csapatoknak azt a részét, amely a legközelebb esett hozzájuk. Wellmere hallgatott a rangban utána következő veterán tanácsára, és két századának megparancsolta, hogy vesse ki rejtekhelyéből az amerikai gyalogságot. Ez a hadmozdulat némi kavarodással járt, és Dunwoodie megragadta az alkalmat a rohamozásra. Álmodni sem lehetett volna lovasok számára kedvezőbb hadműveleti terepről, s a virginiaiak ellenállhatatlanul támadtak. Rohamuk főleg az erdővel szemközti part felé irányult, hogy ne érje őket a fák között rejtőző bajtársaik tüze, és tökéletes sikerrel járt. Wellmere-t aki az angol vonal bal oldalán haladt, legázolta a támadók dühös fergetege. Dunwoodie éppen idejében ért oda, hogy megmentse egyik katonájának halálos csapásától, lóra ültette, és az ordonánc őrizetére bízta. Az amerikai gyalogság elleni támadást az a tiszt vezette, aki Wellmere figyelmét felhívta e lépés szükségességére, de már a fenyegetés is elegendőnek bizonyult, hiszen az amerikaiak csak útikalauzok voltak. Feladatukat amúgy is teljesítették, s most az erdő széle mentén visszavonultak a lovaik felé, melyeket a völgy felső részén hagytak őrizet alatt.

Az amerikaiak átkarolták az angol vonal bal szárnyát, hátulról is rátámadtak, s így fejvesztett menekülést idéztek elő ezen a szakaszon. Az angolok rangidős parancsnoka azonban felismerte a helyzetet, hirtelen megfordította csapatát, és heves tüzet nyitott a rohamozó lovasokra; ebben a csapatban volt Henry Wharton is, aki önként jelentkezett az útikalauzok elleni különítménybe: most golyó érte a bal karját, úgyhogy át kellett vennie a gyeplőt a másik kezébe. Amint a dragonyosok elszáguldtak mellettük, fülrepesztő kiáltozás és élénk trombitaharsogás közepette, a fiatalember paripája megvadult - megtorpant, felágaskodott, s Henry Wharton, aki sebesült karja miatt nem bírt a makrancos jószággal, egy fél perc múlva azon vette észre magát, hogy Lawton kapitány oldalán lovagol. A dragonyos tiszt egy szempillantás alatt megértette új társának kínosan mulatságos helyzetét, de mielőtt összecsaptak volna az angolokkal, csak ennyit kiáltott a fiatalember felé:

- A ló jobban tudja, melyik az igaz ügy, mint a lovas. Üdvözlöm, Wharton kapitány, a szabadságért harcolók soraiban.

A roham végeztével azonban Lawton egy pillanatnyi időveszteség nélkül ismét kézre kerítette foglyát, s látva, milyen állapotban van, intézkedett, hogy kísérjék a harcvonal mögé.

A virginiai lovasok egy csöppet sem gyengéd kézzel osztogatták ajándékaikat a királyi gyalogság között, amelynek egyik része most már kényükre-kedvükre ki volt szolgáltatva. Dunwoodie észrevette, hogy a megmaradt hesseniek ismét a síkra merészkedtek, üldözőbe vette őket, s miután könnyűszerrel utolérte a gyönge, rosszul táplált lovakat, hamarosan megsemmisítette a különítmény maradékát.

Közben igen sok angolnak sikerült kihasználnia a csatatéren terjengő füstöt és az általános kavarodást, s bejutott honfitársainak hátulsó vonala mögé, amely még mindig rendezetten állt az erdővel párhuzamosan, de nem tüzelhetett, mert golyói ellenségben és jó barátban egyaránt kárt tettek volna. A menekülőkből most egy másik vonalat alakítottak, már az erdőn belül, a fák oltalmában. Még javában folyt elhelyezkedésük, amikor Lawton kapitány átkiáltott egy fiatal tisztnek, aki a síkon maradt amerikaiak másik csapatának volt a parancsnoka, és azt ajánlotta, hogy rohamozzák meg az eddig még töretlen angol vonalat. A gyors ajánlatot éppoly gyorsan el is fogadták, s a katonák azonnal felsorakoztak. Vezetőjük azonban elmulasztotta a siker biztosításához szükséges előkészületeket, s miután pusztító tűz fogadta őket előnyomulásukban, a lovasok sorai teljesen felbomlottak. E támadás folyamán Lawton és fiatalabb társa is leesett a lováról. A virginiaiak szerencséjére Dunwoodie őrnagy épp e válságos pillanatban tért vissza az üldözésből; látta a zűrzavart katonái között; lábainál vértől borítva feküdt a fiatal George Singleton, akit annyira kedvelt számtalan jó tulajdonságáért, s a lovát vesztett Lawton is elterült a síkon. A parancsnok szemei villámokat szórtak. Azonnal a svadronja és az ellenség közé vágtatott, s olyan hangon, amely csontig hatolt, fegyelemre szólította fel dragonyosait. Jelenléte és szavai a varázslat erejével hatottak. Megszűnt az összevissza kiáltozás; a harcvonal pillanatok alatt és tökéletes pontossággal helyreállt; a trombiták rohamra fújtak; s parancsnokuk vezetésével a virginiaiak végigszáguldtak a síkon, lendületüket nem állíthatta meg semmi, az utolsó szál ellenséget is elsöpörték a csatatérről: aki nem pusztult el, az erdőben keresett menedéket. Dunwoodie lassan visszahúzódott, hogy az angolok ne tüzelhessenek rá a fák mögül, és hozzálátott a halottak és sebesültek összegyűjtésének fájdalmas munkájához.

Az az őrmester, akinek orvosi segélyhelyre kellett vezetnie Henry Whartont, sietve igyekezett végrehajtani a feladatát, hogy minél hamarább visszatérhessen a küzdelembe. Még el sem érték a síkság közepét, mikor a kapitány észrevett egy embert, aki megjelenésével és foglalatosságával egyaránt lekötötte a figyelmét. Kopasz volt és hajadonfőtt, de a nadrágzsebéből kikandikált egy rizsporos paróka. Kabátját levetette, ingujját könyökig feltűrte; ruhája nagy részén vérfoltok éktelenkedtek, s a keze, sőt, az arca is magán viselte hivatásának ezt a jelét; szájában szivar volt; jobb kezében különös formájú műszerek, s a baljában egy almacsutka, amely időnként átvette a fent említett szivar szerepét. Mély tűnődésben állt, s éppen egy hesseni katonát szemlélt, aki mozdulatlanul feküdt előtte. Nem messzire tőle az útikalauzok csapatának három-négy tagja pihent muskétájára támaszkodva, s feszülten kémlelve a távolban harcolókat, közvetlenül mellette pedig egy másik ember állt, aki a kezében tartott műszerekről, és véres ruhájáról ítélve csakis a segédje lehetett.

- Tessék, uram, itt az orvos - mondta Henry kísérője rendkívül fagyosan -, ő majd egy pillantás alatt megfoltozza a karját. - Intett az útikalauzoknak, hogy jöjjenek közelebb, a fogolyra mutatva súgott nekik valamit, majd veszettül száguldani kezdett a bajtársai felé.

Wharton odalépett a különös figurához, s mivel látta, hogy az nem veszi észre, éppen elő akarta adni a kérését, mikor az orvos a következő monológgal megtörte a csendet:

- Hát ezt az embert Lawton kapitány ölte meg, olyan biztosan tudom, mintha saját szememmel láttam volna a halálos csapást. Hányszor próbáltam megtanítani rá, hogyan teheti ártalmatlanná az ellenfelét, anélkül hogy az életét is kioltaná! Ez kegyetlenség: nem szabad fölöslegesen pusztítani az emberi fajt, meg aztán az ilyen kardcsapások szükségtelenné teszik az orvosi beavatkozást; aki így vagdalkozik, voltaképpen nem tiszteli a tudományt.

- Bocsánat, uram, ha ráér egy pillanatra - mondta Henry Wharton -, arra kell kérnem, hogy nézze meg ezt a kis karcolást.

- Hah! - kiáltotta a másik összerezzenve, s tetőtől talpig végigmérte a jövevényt. - Ön a csatatérről érkezik; sok a munka odalent, uram?

- Mi tagadás - felelte Henry, tűrve, hogy az orvos lesegítse róla a kabátját -, elég mozgalmas a helyzet, afelől biztosíthatom.

- Mozgalmas! - ismételte a sebész, míg buzgón foglalatoskodott kötszereivel. - Ennek roppantul örülök, uram, mert amíg mozog az ember, addig él; s amíg az élet tart, a remény is tart; de itt bizony semmire sem jó a tudományom. Pedig az egyik páciensnek visszatettem az agyvelejét a koponyájába, de valószínűnek tartom, hogy az illető meghalt, mielőtt hozzám került volna. Roppant érdekes eset, uram; szívesen meg is mutatom önnek... ott van mindjárt a kerítésen túl, ahol annyi hullát láthat egy rakáson. Ó, a golyó csak súrolta a csontot, de nem zúzta szét; ön igazán szerencsés, hogy egy tapasztalt orvos kezébe került, különben elveszthette volna a karját.

- Csakugyan? - kérdezte Henry egy kissé nyugtalanul. - Azt hittem, nem olyan súlyos a seb.

- Ó, nem, a seb egyáltalán nem súlyos, de önnek olyan pompás karja van, hogy élvezet operálni, s ez megkísérthetett volna egy újoncot.

- Az ördögbe is! - kiáltotta a kapitány. - Mi élvezetet találhatnak egy embertársuk megcsonkításában?

- Uram - felelte az orvos rendkívül komoly arccal -, egy tudományos amputáció igazán nagyon szép műtét, s méltán csábíthat arra minden fiatal sebészt, hogy az ügy hevében átugorjék a kóreset mellékes részletein.

A további párbeszédnek az vetett véget, hogy megjelentek a dragonyosok lassan vonulva korábbi állomáshelyük felé, s a könnyebben sebesült katonák egymás után lovagoltak oda gyors segélyért az orvoshoz.

Whartont az útikalauzok vették őrizetbe, s a fiatalember nehéz szívvel megindult vissza az apai ház felé.

Az angolok körülbelül a gyalogságuk egyharmadát veszítették el az összecsapások folyamán, de a többiek ismét csapatba verődtek az erdőben; Dunwoodie belátta, hogy állásuk túlságosan erős, nem célszerű rohamot indítani ellene; így hát otthagyott egy erős különítményt Lawton kapitány vezetése alatt azzal az utasítással, hogy figyeljék az ellenség mozdulatait, és zaklassák valahányszor csak lehet, mielőtt ismét tengerre szállna.

Az őrnagy értesülései szerint ugyanakkor egy másik angol csapat is közeledett a Hudson-folyó vízi útján; neki tehát készenlétben kellett várakoznia, hogy az újabb ellenség terveit is meghiúsíthassa. Lawton kapitány végighallgatta az utasításokat s a legszigorúbb parancsot, hogy csakis kedvező alkalom esetén induljon rohamra.

Lawton a fején sebesült meg, egy visszapattanó golyó elkábította; búcsúzáskor az őrnagy nevetve figyelmeztette, hogy ha legközelebb megfeledkezik magáról, nemigen ússza meg szárazon; azután ki-kiment a maga útjára.

Az angol csapat könnyű, málha nélkül portyázó különítmény volt, amelyet azzal a céllal küldtek ki, hogy semmisítsen meg bizonyos raktárakat, amelyek hír szerint az amerikaiak céljait szolgálták volna. Most tehát az erdőn keresztül könnyűszerrel felkapaszkodtak a magaslatokra, s útjukat mindvégig a csúcsokon folytatva, ahol a lovasság nem támadhatott rájuk, megkezdték visszavonulásukat a hajóik felé.

Nyolcadik fejezet

Dúlt mindenütt a tűz, a kard,
         dúltak a fegyverek;
elpusztult sok szülőanya
         és újszülött gyerek;
de az ilyesmi, ugyebár,
a győzelemmel együtt jár.

                             Southey

A Wharton-ház népe hallotta, hogy a csatazaj megszűnik, s azután a feszült várakozás csendje következett. Frances mindvégig külön maradt, füleit befogta, s hasztalanul igyekezett bátorságot gyűjteni a várható szörnyű hírek meghallgatására. Az a hely, ahol a gyalogság elleni roham lezajlott, alig egy mérföldnyire volt az Akácostól, s a muskétaropogás szüneteiben a bentiek még a katonák kiáltozását is jól hallották. Miután végignézte a fia szökését, Mr. Wharton csatlakozott sógornőjéhez és nagyobbik lányához, akik egy belső szobába vonultak vissza, s azután rettegve várták hármasban a csatatérről érkező híreket. Végül Frances is csatlakozott a nyugtalan társasághoz, nem bírva tovább a bizonytalanságot; Caesart kiküldték a házból, hogy nézzen körül, és jelentse, melyik félre mosolygott rá a győzelem. Közben az apa röviden elmesélte megdöbbent leányainak, hogyan szökött meg bátyjuk. Még fel sem ocsúdtak a hallottak után, amikor kinyílt az ajtó, s belépett Wharton kapitány, két útikalauz őrizete alatt s a néger kíséretében.

- Henry... fiam, fiam - kiáltotta az apa magánkívül, s kinyújtotta karjait, de képtelen volt felállni a székéről -, mit látok? Ismét fogoly vagy, s az életed veszélyben forog?

- A lázadóknak kedvezett a szerencse - mondta a fiatalember, vidám mosolyt erőltetve magára, s megfogta halálra rémült húgainak a kezét. - Elszántan küzdöttem a szabadságomért, de a lázadás álnok szelleme még a lovainkat is a hatalmába kerítette. Mi tagadás, nem bírtam a paripámmal, s egyszerre csak Dunwoodie seregének kellős közepén találtam magam.

- S újra elfogtak - tette hozzá az apa, ijedt pillantást vetve a fegyveres kísérőkre, akik szintén bejöttek a szobába.

- Ez bizony tagadhatatlan, apám; az éles szemű Mr. Lawton azonnal ismét őrizetbevett.

- Mért nem látni el a bajukat, Harry úrfi? - kiáltotta bosszúsan Caesar.

- Könnyű azt mondani, Mr. Caesar - felelte mosolyogva Wharton -, de nehezebb megtenni, különösen miután ezek az urak - (az útikalauzok felé vágott a szemével) - szükségesnek tartották, hogy megfosszanak a jobb karom használatától.

- Megsebesültél! - kiáltotta egyszerre a két nővér.

- Egy kis karcolás az egész, de a legválságosabb pillanatban tett harcképtelenné - folytatta szelíden a bátyjuk, s szavainak igazolására kinyújtotta sebesült karját. Caesar keserű haraggal pillantott az amerikai harcosokra, mintha ők személy szerint követték volna el a bűnt, s kiment a szobából. Wharton kapitány ezután néhány szóval elmondott mindent, amit a nap eseményeiről tudott. A végeredményt illetően még kételkedett, mert amikor eljött a csatatérről, a virginiaiak éppen visszavonultak.

- Felkergették a mókust a fára - szólt közbe váratlanul az egyik őr -, s ők maguk elmentek, de azért otthagytak egy jó vadászkutyát, hogy meghajszolja, ha lejön.

- Úgy bizony - tette hozzá szárazon a bajtársa -, azt hiszem, Lawton kapitány a két kezén is meg tudja majd számolni, hányan maradtak, mielőtt elérnék a bárkáikat.

Frances egy szék támlájának dőlve hallgatta ezt a párbeszédet, s lélegzetvisszafojtva figyelt minden egyes szóra; rohamosan elsápadt, minden ízében remegni kezdett; végül elszántan összeszedve magát, megkérdezte;

- A tisztek közül is megsérült valaki az... bármelyik oldalon?

- Meg - felelte udvariasan az őr -, ezek a délvidéki fiatalemberek olyan vakmerőek, hogy valahányszor csatába megyünk, egypáran mindig otthagyják a fogukat; egy sebesült katona, aki a csapat előtt ért oda hozzánk, azt mesélte, hogy Singleton kapitány elesett, és Dunwoodie őrnagy...

Frances egy szót sem hallott többet: ájultan hanyatlott le a székre. Hozzátartozói hamarosan magához térítették, bátyja éppen az őrhöz fordult, s ijedten kérdezte:

- Csak nem történt valami baja Dunwoodie őrnagynak?

- Sose féltse őt - felelte az őr, ügyet sem vetve a család izgalmára -, azt mondják, akinek akasztófát szánt a sors, nem fullad vízbe: ha az őrnagyon fogna a golyó, már régen meghalt volna. Csak azt akartam mondani, hogy az őrnagy nagyon odavan a kapitány miatt; ha tudom, hogy a kisasszony annyira reszket érte, jobban megválogatom a szavaimat.

Frances gyorsan felállt, arca izzott zavarában; nagynénjére támaszkodva éppen ki akart menni, amikor maga Dunwoodie lépett a szobába. A feldúlt leány az első pillanatban határtalan boldogságot érzett, de a következő pillanatban döbbenten húzódott vissza a férfi arcának szokatlan kifejezése elől. Dunwoodie homlokát még mindig ráncba vonta a harci szellem; szemei mereven és szigorúan néztek. Barna vonásaira, melyek mindig felderültek, ha kedvesével találkozott, most a szerető mosoly helyett borús gondfelhő telepedett; látszott rajta, hogy minden gondolata és érzése egyetlen cél felé irányul, s azonnal rá is tért a tárgyra.

- Mr. Wharton - kezdte komolyan -, olyan időket élünk, hogy sutba dobhatjuk a hiú formaságokat; az egyik tisztem, attól tartok, halálosan megsebesült; számítva az ön vendégszeretetére, idehozattam, s most kint van a ház előtt.

- Boldog vagyok uram, hogy így járt el - mondta Mr. Wharton, aki azonnal belátta, milyen fontos, hogy jóban legyen az amerikai katonákkal -, nálunk mindig szíves fogadtatásra találnak a rászorulók, hát még ha Dunwoodie őrnagy barátai.

- Uram, köszönöm önnek a magam és barátom nevében, aki most nem tud köszönetet mondani - felelte sietve az őrnagy. - Ha megengedi, bevisszük valahová, ahol az orvos megvizsgálhatja, és haladéktalanul kezelésbe veheti. - Ez ellen senkinek sem lehetett kifogása; s Frances úgy érezte, megdermed a szíve, mikor szerelmese kisietett, anélkül hogy akár csak rá is pillantott volna.

A nők szerelme oly odaadó és határtalan, hogy nem tűr semmilyen vetélytársat. A szív minden gyöngédsége, a képzelet minden ereje a zsarnoki szenvedély szolgálatára kényszerül; s aki mindent odaad, sokat vár cserébe. Frances órák hosszat remegett, gyötrődött Dunwoodie miatt, s most, hogy találkoztak, a férfi rá sem mosolygott, még csak nem is üdvözölte. A leány érzései mit sem veszítettek hevességükből, de reményeinek rugalmassága meggyengült. Amikor a katonák elhaladtak mellette Dunwoodie barátjának csaknem élettelen testével a számára kijelölt szoba felé, Frances-nek sikerült egy futó pillantást vetnie a vélt vetélytársra.

Sápadt, kísérteties arca, beesett szeme, nehéz lélegzése a halál legijesztőbb képét idézte. Dunwoodie is ott volt mellette, a kezét fogta, időnként szigorúan rászólt embereire, hogy vigyázzanak, egyszóval kifejezését adta a leggyengédebb baráti érzelmeknek, amelyek egy ilyen alkalommal feltámadhatnak az emberben. Frances velük tartott, arcát elfordítva kinyitotta a betegszoba ajtaját; csak akkor emelte fel szelíd, kék szemeit, amikor a belépő őrnagy hozzáért a ruhájához. De pillantása nem talált viszonzásra, és Frances önkéntelenül is felsóhajtott, amint a szobájába menekült, hogy a magányban keressen vigaszt.

Wharton kapitány önként a szavát adta őreinek, hogy nem kísérel meg újabb szökést, s így apja nevében hozzáláthatott a házigazdai feladatok elvégzéséhez. Amikor e célból kiment a folyosóra, találkozott a sebésszel, aki oly ügyesen bekötözte a karját; éppen a sebesült tiszt szobája felé igyekezett.

- Ah! - kiáltotta Aesculapius tanítványa - látom, jól van; de megálljon csak; van egy tűje? Nincs! No nem baj, nekem van itt egy; nem szabad, hogy hideg levegő érje a sebét, különben mégis az újoncok kése alá kerülhet.

- Isten őrizz - morogta halkan a kapitány, figyelmesen megigazítva kötését, amikor Dunwoodie megjelent az ajtóban és türelmetlenül odakiáltotta:

- Gyorsan, Sitgreaves, gyorsan, mert George Singleton mindjárt elvérzik.

- Micsoda! Singleton! Isten őrizz! No de ilyet... hát George az... a szegény kis George? - kiáltotta a sebész, és látható aggodalommal szedte a lábát, míg az ágy mellé nem ért. - De látom, él, s amíg az élet tart, a remény is tart. Ma ez az első komoly esetem, amikor a páciensem még nem halt meg. Lawton kapitány olyan tapintatlan vágásokra tanítja az embereit... szegény George... Istenem, ez muskétagolyó.

A fiatal sebesült felnézett a tudomány emberére, halvány mosollyal ki akarta nyújtani a kezét. Volt valami e tekintetben és mozdulatban, ami meghatotta a sebész szívét. Levette szemüvegét, kitörült a szeméből valami szokatlan nedvességet, majd óvatosan hozzálátott feladata teljesítéséhez. Míg az előkészületek folytak, azért némileg szabadjára engedte érzéseit, s így filozofált:

- Ha csak egy golyóról van szó, mindig vannak reményeim; megvan a lehetősége annak, hogy nem talált el semmilyen életfontosságú szervet; de Lawton kapitány emberei, bizony isten, olyan meggondolatlanul vagdalkoznak... többnyire átvágják a vena jugularis-t, meg a carotis-t, kiloccsantják az agyvelőt, mindezt oly nehéz helyrehozni... a páciens rendszerint meghal, még mielőtt a kezembe kerülne. Csak egyetlenegyszer sikerült összeraknom egy ember agyvelejét, pedig éppen ma is háromszor próbáltam. Rögtön látni, hogy Lawton csapata merre járt a csatában, oly meggondolatlanul vagdalkoznak.

A Sigleton kapitány ágya köré gyűlt tisztek már régen megszokták sebészük modorát, tehát nem nagyon figyeltek a monológjára, s nem is válaszoltak rá; csendben várták, mikor kezdi már el a vizsgálatot. Erre is sor került, és Dunwoodie közben szívig ható pillantással leste az orvos arcát. A páciens megvonaglott, mikor a szonda hozzáért, s a doktor halványan elmosolyodva azt dünnyögte:

- Erre a helyre semmi se hatolt be a műszer előtt: - Most már a legkomolyabban munkához látott, levette szemüvegét, és félredobta a parókáját. Dunwoodie mindvégig feszült csendben állt mellette, két tenyerébe fogta a sebesült kezét, s lázasan figyelte dr. Sitgreaves arcát. Végül Singleton halkan felnyögött, az orvos pedig azonnal kiegyenesedett, és hangosan így szólt:

- Határozottan van valami élvezet abban, amikor nyomon követünk egy golyót, mert a golyó, hogy úgy mondjam, bekóborolja az emberi testet, s megkímélheti az életfontosságú központokat; ezzel szemben Lawton kapitány emberei...

- Beszéljen - szakította félbe Dunwoodie -, van remény? Meg tudja találni a golyót?

- Nem nehéz megtalálni azt, amit az ember a kezében tart, Dunwoodie őrnagy - felelte hűvösen a sebész, előkészítve a kötést. - Persze, csak vargabetűvel jutottam hozzá, ahogy Lawton kapitány mondaná, a maga nyers modorában, vagyis olyan úton, amilyet az ő emberei sohasem követnek a kardjukkal, hiába próbáltam százszor is megtanítani a vagdalkozás tudományos módszerére. Ma például láttam egy lovat, amelynek a fejét félig leválasztották a törzsről.

- Azt hiszem - mondta Dunwoodie, amint arcába lassanként visszaszökött a vér, és szemében felcsillant a reménysugár - az az én kezem munkája lehetett; én magam öltem meg azt a lovat.

- Ön! - kiáltotta az orvos, meglepetésében elejtve a kötést. - De hiszen ön tudta, hogy egy lóval áll szemben!

- Mi tagadás, voltak ilyen sejtelmeim - felelte az őrnagy mosolyogva, s egy poharat tartott barátja ajkához.

- Az ilyen csapások végzetesek, ha emberi testet érnek - mondta az orvos, folytatva munkáját. - Megfosztják értelmétől mindazt az áldást, ami a tudományból fakadhatna, s még fölöslegesek is a csatában, hiszen bőven elegendő, ha az ellenséget harcképtelenné tesszük. Tűkön ültem, Dunwoodie őrnagy, órák hosszat, míg Lawton kapitány hadakozott, s annyi várakozás után egyetlen említésre méltó eset sem fordult elő... csupán karcolás vagy halálos seb; ó, a szablya nagyon gyászos fegyver, ha tudatlanul forgatják! Bizony, őrnagy úr, rengeteg időm veszett kárba azzal, hogy megpróbáltam a fejébe verni ezt az igazságot John Lawton kapitánynak.

A türelmetlen őrnagy szótlanul a barátjára mutatott, s az orvos gyorsabban folytatta munkáját.

- Ó, szegény George, hajszálon függ az élete, de azért... - A mondat félbeszakadt, mert belépett egy futár, és közölte, hogy odakint szükség van a parancsnokra. Dunwoodie megszorította barátja kezét, intett az orvosnak, hogy kövesse, és kiment.

- Mit gondol: életben marad? - súgta kint a folyosón.

- Igen.

- Hála Istennek! - kiáltotta a fiatalember, és elsietett.

Dunwoodie egy pillanatra még benézett a családhoz, amely közben visszatért a szalonba. Arcáról most már nem hiányzott a mosoly, s bár gyorsan, de szívélyesen üdvözölt mindenkit. Henry Wharton szökéséről és másodszori elfogatásáról nem akart tudomást venni; úgy viselkedett, mintha azt hinné, hogy barátja el sem mozdult onnan, ahol a csata előtt látta. Ők ketten nem találkoztak a csatatéren. Henry Wharton büszkén és hallgatagon az ablakhoz húzódott, úgy várta, hogy az őrnagy közölje szándékait.

A nagy izgalmak után a két nővér fáradtan és szótlanul üldögélt, s így Dunwoodie csak Miss Peytonnal beszélgethetett.

- Van-e valami remény, kedves rokon, hogy a barátja túléli a sebesülését? - kérdezte a nagynéni, jóindulatú mosollyal közeledve az őrnagyhoz.

- Van, van, minden remény megvan rá - felelte vidáman a katona. - Sitgreaves azt mondja, hogy életben marad, s eddig még egyszer sem csapott be.

- Ennek a hírnek maga sem örülhet sokkal jobban, mint én. Ha valaki ennyire élvezi Dunwoodie őrnagy rokonszenvét, természetes, hogy barátai is a legmelegebben érdeklődnek iránta.

- Mondja úgy: aki ennyire megérdemelten élvezi a rokonszenvemet - felelte az őrnagy meleg hangon. - Ő a csapat jó szelleme, valamennyien egyformán szeretjük: nyájas, közvetlen, igazságos, nagylelkű; szelíd, mint a bárány és kedves, mint a galamb... Singleton csak a csatatéren olyan, mint az oroszlán.

- Úgy beszél róla, őrnagy úr, mintha a kedvese volna - mondta a vénkisasszony mosolyogva, s unokahúga felé pillantott, aki a szoba sarkában ült, és sápadtan hallgatta őket.

- Úgy szeretem, mint ahogy a kedvesünket szeretjük - kiáltotta lelkesen a fiatalember -, de most a legfigyelmesebb gondozásra van szüksége; minden attól függ, milyen ápolásban részesül.

- Higgye el, uram, hogy e fedél alatt semmiben sem fog hiányt szenvedni.

- Bocsásson meg, drága hölgyem: ön maga a megtestesült jószívűség, de Singleton ápolása olyan munkát kíván, amelyet sok férfi is fárasztónak erezne. A katona ilyen pillanatokban s ilyen szenvedések közepette érzi a legjobban a női gyengédség hiányát. - E szavak közben Frances-re nézett, de úgy, hogy kedvesének ismét megdobbant a szíve; a leány égő arccal felállt, s azt mondta:

- Boldogan el fogjuk látni a barátját mindazzal, amit az illendőség határán belül egy idegennek nyújthatunk.

- Ó - kiáltotta az őrnagy, megrázva a fejét -, illendőség. Ez a fagyos szó megölné; őt most simogatni, dédelgetni, babusgatni kell.

- Mindez egy nővér vagy egy asszony feladata volna.

- Egy nővér! - ismételte a katona, s hirtelen az arcába szökött a vére. - Egy nővér! Igen, van egy nővére, aki holnap reggel talán már itt is lesz. - Elhallgatott, csendben tűnődött egy darabig, zavartan Frances-re pillantott, majd halkan ezt mormolta: - Singletonnak szüksége van rá, meg kell tenni.

A hölgyek némi meglepetéssel szemlélték az arcán végbement változást, s Miss Peyton így szólt:

- Ha Singleton kapitány nővére a közelben tartózkodik, mind én, mind pedig unokahúgaim rendkívül örvendenénk, ha eljönne hozzánk.

- El kell jönnie; ez ellen nincs mit tenni - felelte Dunwoodie kissé bizonytalanul; előbbi kijelentései után ez nagyon furcsán hatott. - Még ma este sürgősen érte küldök valakit. - Azután, mintha szeretné másra fordítani a szót, Wharton kapitányhoz lépett, és szelídebben folytatta:

- Henry Wharton, nekem drágább a becsületem, mint az életem, de tudom, hogy a becsületemet is nyugodtan rábízhatom önre; maradjon itt őrizetlenül, amíg el nem hagyjuk a megyét, vagyis egy-két napig.

Az angol tiszt viselkedéséből eltűnt minden tartózkodás; megszorította az őrnagy kinyújtott kezét, s meleg hangon így felelt: - Nagylelkű bizalmaddal, Peyton, nem fogok visszaélni, még akkor sem, ha a bitófa, melyre a te Washingtonod Andrét felakasztotta, most az én kivégzésemet várja.

- Henry, Henry Wharton - mondta szemrehányóan Dunwoodie -, látszik, milyen kevéssé ismered azt a férfit, aki seregünket vezeti, különben nem vádolnád igazságtalanul; de most elszólít a kötelesség. Itt hagylak, ahol magam is szívesen maradnék, s ahol nem lehetsz egészen boldogtalan.

Ahogy elhaladt Frances mellett, a leány ismét kapott egy szerelmes mosolyt, amilyentől mindig boldog lett: most is elfeledte a fájdalmas hatást, melyet a csatából visszaérkező férfi megjelenése tett rá.

E nehéz idők számos veteránt arra késztetett, hogy nyugalmát feladva a haza szolgálatába álljon - ezek közé tartozott Singleton ezredes is. Georgiában született, s fiatalabb éveiben hivatásos katonatiszt volt. Mikor kitört a szabadságharc, felajánlotta szolgálatait hazájának, s ajánlatát a jelleme iránti tiszteletből el is fogadták. Idős kora és egészségi állapota azonban nem tette lehetővé, hogy tényleges harctéri szolgálatot teljesítsen, ezért különböző bizalmi posztokra állították, ahol éberségével és hűségével az ország javán munkálkodhatott, s mégis kímélhette önmagát. Immár egy éve a Felföldre vezető hegyszorosok ellenőrzését irányította, s most leányával együtt fönt tartózkodott a hegyekben, alig egynapi járásra a völgy fölött, ahol Dunwoodie megvívta csatáját. Még egy gyermeke volt: a sebesült tiszt, akiről már szó esett. Az őrnagy tehát elhatározta, hogy futárt küld hozzá a kapitány állapotának szomorú hírével és a hölgyek meghívásával - Singleton nővére nyilván elfogadja, s amilyen gyorsan csak lehet, ott lesz a sebesült ágya mellett.

Bár az imént még annyira aggódott Singleton sorsáért, Dunwoodie csodálatosképpen nagyon kelletlenül intézkedett a futár ügyében, majd kiment a terepre, ahol katonái állomásoztak. A fák koronája fölött már látszott, amint az angol sereg maradéka zárt sorokban és rendkívül elővigyázatosan vonul bárkái felé a magaslatok gerincén. Lawton dragonyosai nem messzire, az angolok egyik oldalán haladtak, mohón lesve a kedvező pillanatot, amikor lecsaphatnak. Ily módon mindkét sereg hamarosan eltűnt a szem elől.

Nem sokkal az Akácos fölött volt egy kis tanya, ahol több út keresztezte egymást, innen tehát könnyen el lehetett jutni a környék bármelyik pontjára. A lovasok mindig szívesen pihentek meg ezen a helyen, s az amerikai hadsereg könnyű csapatai gyakran ütöttek itt tábort, ha kirándulást tettek a megye alsó részébe. A hely előnyeit Dunwoodie fedezte fel, s mivel további parancsig a megye területén kellett maradnia, természetes, hogy most sem feledkezett meg róluk. Katonáit tehát ide irányította; a sebesülteket magukkal vitték, míg egy másik osztag már hozzá is látott a halottak eltemetésének szomorú munkájához. Ahogy az elvonulás felől intézkedett, a fiatal parancsnok újabb problémába ütközött. Ide-oda jártában egyszerre csak észrevette Wellmere ezredest: magányosan üldögélt, balsorsán tűnődve, csak az arra járó amerikai tisztek fordultak hozzá időnként egy-egy barátságosabb szóval. Dunwoodie eddig teljesen megfeledkezett róla, hiszen Singleton minden gondolatát lekötötte; most odalépett, és bocsánatot kért a mulasztásért. Az angol parancsnok hűvösen fogadta az udvarias szavakat, s elpanaszolta, hogy megsebesült, amikor a lova - ő legalábbis ezt mondta - véletlenül megbotlott vele. Dunwoodie, aki látta, hogy egy amerikai harcos döntötte le a lováról, méghozzá éppen nem kesztyűs kézzel, halványan elmosolyodott, s felajánlotta neki a katonaorvos szolgálatait, így azután mindketten megindultak a Wharton-ház felé.

- Wellmere ezredes! - kiáltotta elképedve az ifjú Wharton, amikor beléptek.

- Hát önnel is ilyen kegyetlenül bánt a hadiszerencse? De hadd üdvözöljem apám házában, bár őszintén szerettem volna, ha ez a látogatás kedvezőbb körülmények között zajlik le.

Mr. Wharton a rá jellemző óvatossággal fogadta legújabb vendégét, Dunwoodie pedig kiment a szobából, és sebesült barátjához sietett. Elég biztatónak találta az állapotát, s közölte a sebésszel, hogy egy másik páciens várja a földszinti szobában. A doktor e szóra azonnal felpattant, s magához véve hivatásának eszközeit, az új beteg keresésére indult. A szalon ajtajában találkozott az éppen kilépő hölgyekkel. Miss Peyton megállította egy pillanatra, s Singleton kapitány állapota felől érdeklődött. Frances arcán ismét felcsillant egy kissé a természetéből fakadó huncut mosoly, amint szemügyre vette a kopasz doktor groteszk megjelenését, Sarah azonban rá sem hederített, annyira feldúlta az angol ezredessel való hirtelen találkozás. Már említettük, hogy Wellmere ezredes a család régi ismerőse volt. Mivel olyan hosszú idő telt el a városbeli találkozásaik óta, az ezredes jobbára megfeledkezett Sarahról; a leány viszont sokkal élénkebben emlékezett rá. Minden nő életében van egy korszak, amikor, hogy úgy mondjuk, hajlamos a szerelemre: a gyermekkor s a kezdődő érettség határvonalán - amikor az ártatlan szíve tele van reményekkel, amelyeket az élet nem valósít meg soha -, amikor a képzelet tökéletes ábrándokat rajzol, illetve másol a tulajdon patyolattiszta látomásairól. Sarah ebben a boldog korban hagyta el a várost, s magával hozta jövőjének ábrándképét, amelyet élményei ugyan nem véshettek mélyen bele, de a magány csak kiszínezett; s e képben Wellmere főszerepet játszott. A váratlan találkozás szinte kirántotta lába alól a talajt; s Sarah, miután fogadta az ezredes üdvözlő szavait, az éles szemű nagynéni intésére felállt, hogy visszavonuljon.

- Így tehát, uram - mondta Miss Peyton, miután végighallgatta a sebész jelentését fiatal pácienséről -, így tehát reménykedhetünk a felépülésében.

- Az teljesen bizonyos - felelte az orvos, aki a hölgyek iránti tiszteletből buzgón igyekezett feltenni a parókáját. - Egészen bizonyos, ha kellő ápolásban és gondozásban részesül.

- Nem lesz oka a panaszra - mondta szelíden a vénkisasszony. - Mindenünk a rendelkezésére áll, s Dunwoodie őrnagy már el is küldött valakit a nővéréért.

- A nővéréért! - visszhangozta a doktor egy sokatmondó pillantással. - Ha az őrnagy érte küldött, akkor el is fog jönni.

- Gondolom, fivérének veszélyes állapota mindenképpen rábírja az idejövetelre.

- Ez kétségtelen, tisztelt hölgyem - felelte kurtán az orvos, és mélyen meghajolva utat engedett a hölgyeknek. A fiatalabbik leány felfigyelt szavaira és különös hangsúlyára: Dunwoodie nevét nem ejthették ki előtte úgy, hogy feszülten oda ne figyeljen.

- Uram - kiáltotta dr. Sitgreaves, amint belépett a szalonba, s az egyetlen ott található vörös kabát felé fordult -, úgy értesültem, hogy rászorul a segítségemre. Adja Isten, hogy ne Lawton kapitány lett légyen az, akivel összeakadt: ebben az esetben valószínűleg máris későn érkezem.

- Valami tévedésről van szó, uram - felelte Wellmere ezredes gőgösen. - Dunwoodie őrnagy azt ígérte, hogy egy sebészt küld hozzám, nem pedig egy vénasszonyt.

- Ez itt dr. Sitgreaves - mondta gyorsan Henry Wharton, nehezen fojtva el nevetését. - Ma rengeteg munkája volt, s ez megakadályozta abban, hogy olyan gondot fordítson az öltözékére, mint máskor.

- Bocsánat, uram - morogta Wellmere ezredes, és roppant kelletlenül hozzálátott, hogy levesse kabátját, és megmutassa karját, amely szerinte megsebesült.

- Uram - mondta szárazon a sebész -, ha az edinburghi egyetem oklevele, az önök londoni kórházaiban szerzett gyakorlat, sok száz végtag amputálása, a felvilágosult tudomány szabályai szerint elvégzett műtétek, amelyek az emberi szervezet minden porcikáját feltárják, továbbá a tiszta lelkiismeret, s az amerikai kongresszus megbízása orvossá tehet valakit, akkor én az vagyok.

- Bocsánat, uram - ismételte mereven az ezredes. - Wharton kapitány megmagyarázta, miért tévedtem.

- S ezért én hálás köszönetet mondok Wharton kapitánynak - felelte a sebész, majd fagyos arccal rendezgetni kezdte amputáló műszereit, de oly céltudatosan, hogy az ezredesben megfagyott a vér. - Hol sebesült meg, uram? Micsoda?! Ez a kis karcolás a vállán? Kíváncsi vagyok, hogyan kapta ezt a sebet, uram?

- Egy lázadó dragonyos kardjától - mondta az ezredes nyomatékosan.

- Ezt? Soha. Még a szelíd George Singleton sem lehelt volna önre ilyen ártalmatlanul. - Kivett egy tapaszt a zsebéből, s ráillesztette a szóban forgó helyre. - Tessék, uram; ez meg fog felelni az ön céljainak, s azt hiszem, egyebet nem is kíván tőlem.

- Miért, uram, mit gondol, mik a céljaim?

- Hogy a jelentéseiben beszámolhasson a sebesüléséről - felelte a doktor rendkívül mereven. - Megírhatja, hogy egy vénasszony látta el a sebét... mert csakugyan, egy vénasszony is elláthatta volna.

- Nagyon furcsa beszéd ez - morogta az angol.

Wharton kapitány itt közbelépett; megmagyarázta, hogy Wellmere ezredes tévedése részben ingerült lelkiállapotából, részben testi fájdalmaiból eredt, s ezzel sikerült is többé-kevésbé kibékítenie a sértett orvost: Sitgreaves most már hajlandó volt megnézni az ezredes sebeit. Jobbára az esésből származó zúzódásokat talált, gyorsan ellátta a sebeket, és távozott.

A lovasok némi pihenő és táplálkozás után készen állottak arra, hogy elinduljanak kijelölt táborhelyük felé, s így Dunwoodie őrnagynak döntenie kellett a foglyok sorsáról. Sitgreavest Mr. Wharton házába akarta hagyni Singleton kapitány mellett. Henry megkérte, hogy Wellmere ezredes is ott maradhasson, becsületszóra, míg a csapat távolabbi vidékre nem vonul. Az őrnagy ebbe szívesen beleegyezett; a többi fogoly közember volt, hamarosan összeterelték őket, s egy erős őrcsapat útra kelt velük az ország belseje felé. Nem sokkal ezután a dragonyosok is elindultak; az útikalauzok kisebb csapatokra váltak szét, s egy-egy lovas járőr társaságban szétszóródtak a vidéken, arrafelé őrláncolatot alkotva a tengerszorostól egészen a Hudson vizéig.

Miután elbúcsúzott mindenkitől, Dunwoodie még sokáig ott maradt a ház előtt: nem szívesen vágott neki az útnak, s ezt azzal magyarázta, hogy aggódik sebesült barátaiért. A szív, ha még nem vált érzéketlenné, hamarosan megcsömörlik az olyan dicsőségtől, amelyért emberi életek kioltásával kellett fizetni. Ahogy magára maradt, s nem látta többé a lelkesítő látomásokat, amelyeket az ifjonti hév egész nap a szemei elé varázsolt, Peyton Dunwoodie érezni kezdte, hogy a katonai becsület szigorú szabályain kívül egyéb kötelékek is fogva tarthatják az embert. Kötelességérzete nem ingott meg, de tapasztalnia kellett, milyen erős a csábítás. Vére már nem lüktetett oly hevesen, mint a csata mámorában. Szigorú nézése lassanként ellágyult; a győzelem tudata már nem kárpótolta az áldozatokért, amelyeket megkövetelt. Még egy utolsó, borongó pillantást vetett az Akácosra, s eszébe jutott, hogy e házban együtt van mindaz, ami neki a legdrágább a világon. Gyermekkori jó barátja fogoly, méghozzá olyan körülmények között, amelyek életét és becsületét egyaránt veszélyeztetik. Legkedvesebb bajtársa, akinek társaságában a legdurvább katonai élményeket is a béke szelíd levegője vette körül, most az ő győzelmének áldozataként vérzik sebeiből. S a leány képe, amely a nap folyamán csak másodmagával uralkodhatott az őrnagy szívén, most ismét feltündökölt, száműzve vetélytársát, a dicsőséget.

Mikor a csapat utolsó, lemaradt katonája is eltűnt az északi domb mögött, az őrnagy is kelletlenül arra fordította lovát. E pillanatban lépett ki a ház tornácára Frances, nyugtalanságtól űzetve. Egész nap derűs, kellemes idő volt, s a nap sugározva ragyogott a felhőtlen égen. A lármát, mely nemrég oly dühödten tombolt a völgyben, halott csend követte, s a szépséges táj úgy terült el a leány szemei előtt, mintha sohasem dúlták volna fel emberi szenvedélyek. Egyetlen magányos felhő árnyékolta be a síkot: a küzdelem összeállt füstje; s ez is oszladozott, hogy a viszály utolsó nyoma is eltűnjön az áldozatok békés sírjai fölül. Úgy rémlett, mintha az összecsapó érzések, a mozgalmas nap viharos eseményei csupán egy lázas elme csalóka látomásai lettek volna. Frances oldalt fordult, meglátta a nap főszereplőjének távolodó alakját, s az illúzió szétfoszlott. Felismerte szerelmesét, s ugyanakkor más emlékek is feltámadtak benne - a szobájába menekült, éppoly szomorú szívvel, mint ahogyan Dunwoodie lovagolt a völgy kijárata felé.

Kilencedik fejezet

Egy pillanat: körültekint;
egy pillanat: fülel megint;
egy pillanat: az üldözők
ott csörtetnek a fák között.
Vezérüket ilyen közel
érezve, fürgén felszökell,
száguld, röpül, s elrejti már
a vad-bozótos Uam-Var.

              Walter Scott: A Tó Hölgye

Lawton kapitány csapata lankadatlan éberséggel figyelte a bárkái felé visszavonuló ellenséget, de egyetlenegyszer sem talált megfelelő alkalmat a támadásra. Wellmere ezredes tapasztalt utóda nagyon is jól ismerte az ellenfél erejét, s nem volt hajlandó megválni az egyetlen hegyi tereptől, amíg végül is alá nem kellett ereszkednie a tengerhez. Mielőtt e kockázatos lépést megkísérelte volna, tömör négyszögben állította fel embereit, s a négyszög minden oldalából szuronyok tüskéi csillogtak. A türelmetlen dragonyostiszt belátta, hogy ilyen alakulatba rendeződött bátor katonák ellen nem lehet eredményes lovassági rohamot indítani; hiába maradt mellettük, nem sikerült megakadályoznia lassú, de biztos előrenyomulásukat a tengerpart felé. Egy kis szkúner, amely a városból idáig kísérte őket, ott horgonyzott a közelben, ágyúit a behajózás helyére irányítva. Lawtonban győzött a józanság: belátta, hogy az erőnek s a fegyelemnek ezt a szövetségét őrültség volna megtámadni, s az angolok zavartalanul hajóra szállhattak. A dragonyosok az utolsó pillanatig ott maradtak a parton, azután vonakodva megkezdték visszavonulásukat a csapatuk zöme felé.

Az esti árnyak már homályba burkolták a völgyet, amikor Lawton különítménye ismét megjelent a déli bejáratnál. A katonák lassan, kényelmesen lovagoltak, messziről elnyúló oszlopban. Az élen a kapitány haladt, mellette a rangban utána következő tiszt, akivel szemlátomást igen buzgó eszmecserét folytatott; sereghajtó egy fiatal kornétás volt, vígan dúdolt valami nótát, s arról ábrándozott, milyen édes lesz a szalmaágy e mozgalmas nap fáradalmai után.

- Hát te is felfigyeltél rá? - kérdezte a kapitány. - Én rögtön tudtam, ki az, amint a szemem elé került; azt az arcot nem lehet elfelejteni. Biz'isten, Tom, ez a leány becsületére válik az őrnagy ízlésének.

- Az egész csapatnak becsületére válnék - felelte némi hévvel a főhadnagy. - Azok a kék szemek könnyen rávehetnék az embert, hogy valami szelídebb foglalkozással cserélje fel ezt a mi mesterségünket. Mi tagadás, el tudom képzelni, hogy egy ilyen leányért még én is ott hagynám a szablyát meg a nyerget, s inkább a stoppolótűt, meg a díványpárnát választanám.

- Lázadás, főhadnagy úr, lázadás! - kiáltotta nevetve a másik. - Micsoda, te, Tom Mason, szerelmi vetélytársa akarsz lenni a vidám, közkedvelt, s ráadásul még gazdag Dunwoodie őrnagynak! Te, egy dragonyos főhadnagy, akinek csak egyetlen lova van, és az se valami remek! S nemigen juthatsz feljebb, mert a kapitányod olyan szívós, mint a tuskó, és hét élete van, mint a macskának!

- Nono - felelte mosolyogva a főhadnagy -, a tuskót is fel lehet hasogatni, és Kacor úr is elvesztheti mind a hét életét, kivált, ha még sokszor indítasz olyan őrült rohamokat, mint ma délelőtt. Mit szólnál, ha még egypárszor megcsípne az a darázs, amelyik ma is két vállra fektetett?

- Ne is beszélj róla, kedves barátom; már a gondolatára is megfájdul a fejem - mondta Lawton vállat vonva. - Úgy éreztem, mindjárt leszáll az éjszaka.

- A halál éjszakája?

- Nem, főhadnagy úr, a nappalra következő éjszaka. Millió csillagot láttam, pedig a fenséges nap jelenlétében el kellett volna bújniuk. Azt hiszem, hét élet ide, hét élet oda, csakis ennek a kemény sapkának köszönheted, hogy még egy kis ideig a társaságodban maradok.

- Valóban, nagyon hálás vagyok a sapkának - felelte szárazon Mason. - Bizonyára roppant kemény lehet vagy ő, vagy a fej.

- Jó, jó, Tom, tőled mindenki eltűri a tréfát, én se teszek úgy, mintha megsértődtem volna - mondta kedélyesen a kapitány. - De hallod-e, attól tartok, hogy Singleton főhadnagy jobban jár, mint te: őt bizony előléptetik a mai nap után.

- Talán egyikünk sem jut abba a fájdalmas helyzetbe, hogy egy jó bajtárs és jó barát halála révén kapja meg a magasabb rangot - felelte Mason szelíd hangon.

- Sitgreaves állítólag azt mondta, hogy életben marad.

- Őszintén remélem! - kiáltotta Lawton. - Csupasz arcú embernél még sohasem tapasztaltam olyan bátor szívet, mint ennél a fiúnál. Hanem azért meglep, hogy a katonák olyan derekasan viselkedtek, pedig egyszerre buktunk le a lóról mind a ketten.

- Ezt a bókot megköszönhetném - nevetett a főhadnagy -, de szerénységem tiltja; én mindent elkövettem, hogy megállítsam az embereket, de sikertelenül.

- Hogy megállítsd őket! - fakadt ki a kapitány. - A roham kellős közepén akartad megállítani a katonákat?

- Úgy láttam, éppen nem a helyes irányban haladnak - felelte a főhadnagy.

- Ó, szóval megijedtek az esésünktől és hátraarcot csináltak?

- Lehet; de talán attól ijedtek meg, hogy ők is eleshetnek; mindenesetre bámulatos volt a zűrzavar, amíg az őrnagy rendbe nem szedett bennünket.

- Dunwoodie?! De hiszen ő a németek hátulját porolta.

- Igen, de hamarosan kiporolta, és visszajött a másik két csapattal. Odavágtatott közénk meg az ellenség közé, és néhány ellenállhatatlan vezényszóval... tudod, milyen, ha felingerlik... egy szempillantás alatt rendbe szedte a harcvonalunkat. Akkor aztán bekergettük a bokrok közé John Bullt - tette hozzá lelkesen a főhadnagy. - Micsoda egy roham volt! Mint a szélvész, míg el nem értük őket.

- Kutyafáját! Mit mulasztottam!

- Átaludtad az egészet.

- Bizony - felelte sóhajtva Lawton -, én meg a szegény George Singleton semmit se láttunk belőle. De ide hallgass, Tom, mit szól majd George nővére, ha meglátja azt az aranyhajú leányt ott abban a fehér házban.

- Felköti magát a harisnyatartójára - mondta a főhadnagy. - Én igazán őszintén tisztelem a feljebbvalóimat, de mégiscsak igazságtalanság, hogy két ilyen angyal jusson egy embernek, hacsak nem török vagy hindu az illető.

- Igaz, igaz - mondta gyorsan a kapitány -, az őrnagy mindig erkölcsi prédikációkat tart a fiataloknak, de azért ő is megéri a pénzét. Észrevetted, mennyire kedveli azt az útkereszteződést itt a völgy fölött? Ha én választanám kétszer egymás után ugyanazt a pihenőhelyet, mindannyian megesküdnétek rá, hogy szoknya van a dologban.

- Téged nagyon is jól ismer az egész csapat.

- Hiába, Tom, a rágalmazási szenvedélyből senkit sem lehet kigyógyítani... de mi az? - tette hozzá előrehajolva, hogy jobban megfigyelhessen valamit a homályban. - Miféle állat mozog ott a réten, tőlünk jobbra?

- Ember - mondta Mason, aki szintén szemügyre vette a gyanús pontot.

- Talán teve, mert púpja van - tette hozzá a kapitány, a szemét meresztve. Hirtelen lekanyarodott az országútról, és elkiáltotta magát: - Harvey Birch!... Fogjátok el, élve vagy holtan!

A váratlan kiáltást csak Mason s még egypár közelebbi dragonyos értette meg, de az egész csapat meghallotta. Egy tucatnyi katona, élén a főhadnaggyal, követte az indulatos Lawtont, és sebes száguldásuk azzal fenyegette az üldözöttet, hogy hamarosan véget ér a hajsza.

Miután a menekülő Henry Wharton megpillantotta a sziklán, Birch óvatosságból még sokáig ott maradt, s csak akkor indult el, amikor leszállt az alkonyi homály. Onnan föntről végignézte a nap minden eseményét. Dobogó szívvel figyelte, amint a lovasok útra kelnek Dunwoodie vezetése alatt, s csak nehezen sikerült legyűrnie türelmetlenségét, és bevárnia az esti sötétséget, amikor veszélytelenül mozoghat. Alig tette meg azonban a kunyhójához vezető út negyedrészét, amikor éles fülét megütötte a közeledő lódobogás. Mégis, bízott a sűrűsödő homályban, és folytatta útját. Görnyedten, a föld színéhez lapulva sietett, s remélte, hogy nem veszik észre. Lawton kapitány annyira elmerült a fentebbi beszélgetésben, hogy szemei nem végezhették szokásos fürkésző munkájukat; s a házaló, miután legrettegettebb ellensége továbbhaladt mellette, engedett a türelmetlenségnek, és kiegyenesedett, hogy gyorsabban menekülhessen. Abban a pillanatban, hogy alakja kiemelkedett az árnyékból, már észre is vették, és elkezdődött a hajsza. Birch egy pillanatig elvesztette a fejét, a veszély közvetlen közelségétől meghűlt benne a vér, s lábai felmondták a szolgálatot. De ez csak egy pillanatig tartott. A házaló ledobta zsákját, ösztönösen rántott egyet a nadrágszíján, és futásnak eredt. Tudta, hogy ha az üldözők és az erdő közé kerül, alakja belevész a homályba. Ez hamarosan sikerült is neki, s éppen azon igyekezett minden erejével, hogy magát az erdőt elérje, amikor néhány lovas tovaszáguldott mellette, a bal oldalán, és elvágta menekülését. Mikor a közelébe értek, a házaló levetette magát a földre, s így nem vették észre. Most azonban minden perc drága volt, s nem maradhatott azon a helyen. Felállt, és az erdő árnyékában maradva hihetetlenül sebesen tovább futott, párhuzamosan a dragonyosokkal, de az ellenkező irányba - közben hallotta, hogy az erdő szélén az üldözők harsány kiáltásokkal figyelmeztetik egymást.

A lovasok valamennyien megértették, hogy hajtóvadászat indult valaki ellen, de Lawton vezényszavát csak a közvetlenül mögötte állók hallották világosan. A többiek nem nagyon tudták, mit kell tenniük, s az imént említett kornétás éppen izgatott kérdésekkel fordult a mellette lévő katonához, amikor a háta mögött, egészen közel, valaki egyetlen ugrással átrepülte az utat. Ugyanabban a pillanatban felharsant Lawton sztentori hangja, betöltve a völgyet:

- Harvey Birch... fogjátok el, élve vagy holtan!

Ötven pisztoly villant fel a tájon, s a golyók minden irányból röpködtek a sors üldözte házaló feje körül. A kétségbeesés a szívébe markolt, s kitört belőle a keserűség:

- Űztök, mint az erdei vadat!

Úgy érezte, az élet és minden egyéb, ami vele jár, csak teher, s már-már azon volt, hogy megadja magát. A természet azonban mégiscsak felülkerekedett. Ha elfogják, nagyon valószínű, hogy még bírósági eljárással sem tisztelik meg, s holnap reggel a felkelő nap tanúja lehet szégyenteljes kivégzésének: egyszer ugyanis már halálra ítélték, s csak a fortély mentette meg az akasztófától. Ezek a gondolatok, valamint az üldözők közeledő léptei újra felszították erejét. Ismét futásnak eredt. Szerencsére útjába akadt egy falrészlet, amelyet a háború még nem pusztított el, mint a többi erdőszéli kerítést. Alig dobta át kimerült tagjait ezen az akadályon, amikor legalább húsz üldözője a fal másik oldalára ért. Lovaik nem mertek vakon beleugrani a sötétbe, felágaskodtak, a lovasok káromkodtak, s míg e zűrzavar tartott, Birchnek sikerült meglátnia a domb lábát: fent a csúcson tökéletes biztonság várja. Szívében fellángolt a remény, s ekkor ismét meghallotta Lawton hangját: a kapitány messziről figyelmeztette katonáit, hogy álljanak félre. A lovasok szót fogadtak, a vakmerő Lawton teljes sebességgel vágtatott felfelé, megsarkantyúzta paripáját, s épen és sértetlenül átröpült az akadály fölött. A katonák diadalmas hurráit, s a mennydörgő lódobogást hallva, Birch nagyon is jól tudta, milyen közel a veszély. Alig maradt benne erő, s úgy látszott, a sorsa immár nem lehet kétséges.

- Állj vagy meghalsz! - hallatszott a feje fölött, ijesztően közelről.

Harvey hátrapillantott a válla fölött, s egy ugrásnyira meglátta azt az embert, akitől a leginkább rettegett. A csillagfényben jól kivehette felemelt karját, s a fenyegető kardot. A félelem, a kimerültség és a kétségbeesés megtette a magáét, s a kiszemelt áldozat lerogyott a dragonyos lába előtt. Lawton paripája beleütközött a földön heverő házalóba, s ló és lovas hirtelen felborult.

Birch villámsebesen talpra állt, és felkapta a pórul járt dragonyos kardját. A bosszú nagyon is természetes emberi szenvedélynek tetszik. Kevesen vannak, akik nem érezték a gyönyörűséges csábítást, amikor fölébe kerekedtek bántalmaik okozójának; de olyanok is akadnak, akik tudják, mennyivel édesebb érzés, ha jóval fizetünk a rosszért.

Birch agyán végigcikázott mindaz, amit a kapitánytól elszenvedett. Egy pillanatig diadalmaskodott benne a bosszú démona: a súlyos fegyver a magasba lendült - a következő pillanatban ártalmatlanul hullott le az ocsúdó, de harcképtelen dragonyos mellé. A házaló eltűnt a barátságos szikla lejtőjén.

- Itt a kapitány, segítsetek! - kiáltotta Mason, a mintegy tucatnyi katonájával odaért. - Ketten-hárman pedig szálljanak le a lóról: átkutatjuk ezeket a sziklákat; a gazember valahol itt rejtőzik.

- Állj! - süvöltötte a baleset áldozata, s nagy nehezen feltápászkodott. - Aki leszáll a lóról, halál fia. Tom, kedves barátom, segíts, hadd kapaszkodjam vissza Roanoke nyergébe.

Az elképedt főhadnagy szótlanul engedelmeskedett, a csodálkozó dragonyosok pedig oly szilárdan ültek tovább a nyeregben, mintha összenőttek volna a lovukkal.

- Attól tartok, csúnyán megütötted magad - mondta Mason némi együttérzéssel a hangjában, mikor visszaértek az országútra; jobb bagó híján éppen leharapta egy szivar végét.

- Magam is azt hiszem - felelte a kapitány akadozó hangon; láthatólag nehezére esett a beszéd. - Most kellene ide a felcserünk, hogy megvizsgálja a bordáim állapotát.

- Sitgreaves ott maradt Mr. Wharton házában, Singleton kapitány mellett.

- Akkor én ott szállók meg éjszakára, Tom. Ilyen nehéz időkben nem sokat törődhetünk a formalitásokkal; de különben is, ne feledd, milyen szívélyesen vendégelte meg csapatunkat az öregúr. Nem tehetem meg, hogy elhaladjak egy ilyen jó barát háza mellett, s ne nézzek be hozzá.

- Én meg tovább vezetem a csapatot a Négy Sarokig; ha mindannyian itt maradnánk, éhínség ütné fel a fejét ezen a tájon.

- Amitől pedig Isten őrizzen. Ha a kedves vénkisasszony lepényeire gondolok, már nem is bánom olyan nagyon, hogy huszonnégy órát kórházban kell töltenem.

- Ó, ha már az evésre tudsz gondolni, biztos, hogy nem halsz meg! - kiáltotta nevetve Mason.

- Ha viszont nem tudnék, kétségtelenül meghalnék - felelte Lawton.

- Kapitány úr - mondta a csapat ordonánca, aki most odalovagolt a parancsnok mellé -, éppen itt van a kém háza, Harvey Birché; nem óhajtja, hogy felgyújtsuk?

- Nem! - bömbölte a kapitány olyan hangon, hogy a csalódott őrmester megrezzent. - Mi vagy te, gyújtogató? Képes lennél hidegvérűen felgyújtani egy házat? Aki csak egy szikrát is hozzáérint, fogadom, soha többé nem gyújt tüzet.

- Az angyalát! - morogta az álmos kornétás, aki hátul bóbiskolt a lován. - Ha fel is bukott, azért még van élet a kapitányban.

Lawton és Mason szótlanul lovagolt tovább: az utóbbi váltig tűnődött, vajon mitől változott meg ilyen csodálatos módon a parancsnok; végül elértek Mr. Wharton kerti kapujához. A csapat továbbügetett, de a kapitány és a főhadnagy leszállt a lováról, s Lawton tisztiszolgájával együtt lassan megindult a ház bejárata felé.

Wellmere ezredes már nyugovóra tért; Mr. Wharton és fia bezárkózott egy szobába; a hölgyek pedig teával kínálgatták a dragonyosok sebészét, aki szívesen velük tartott, miután egyik páciensét ágyba küldte, s meggyőződött arról, hogy a másik is édes álomba merült. Miss Peyton néhány egyszerű kérdéssel megnyitotta a doktor szívét: Sitgreaves mindenkit ismert a hölgy kiterjedt virginiai rokonságából, sőt azt sem tartotta lehetetlennek, hogy Miss Peytonnal is találkozott már valahol. A kedves vénkisasszony erre csak mosolygott: nem tudta elképzelni, hogy megfeledkezett volna egy ilyen csodabogárról. De a jég legalább megtört közöttük, s a társalgás többé-kevésbé akadálytalanul csörgedezett, bár a két unokahúg egy szót sem szólt, s a nagynéni se sokkal többet.

- Vagyis, mint említettem, Miss Peyton, az ön fivérének az ültetvényét csupán a lapály ártalmas párái tették emberi településre alkalmatlanná; a négylábúak viszont...

- Jaj, Istenem, mi ez? - mondta Miss Peyton elsápadva: éppen eldördültek az üldözők pisztolyai.

- E hang feltűnően hasonlított arra, amelyet a légkör megrázkódtatása idéz elő, ha lövőfegyvereket sütnek el - felelte a sebész, rendkívüli közönnyel szürcsölgetve a teáját. - Azt mondanám, hogy Lawton kapitány csapata tért vissza, ha nem tudnám, hogy Lawton sohasem használ pisztolyt, viszont roppant ésszerűtlenül bánik a karddal.

- Irgalmas Isten! - kiáltotta a rémült vénkisasszony. - Remélem, senkit sem sebesít meg vele.

- Megsebesít?! - mondta az orvos. - Az a kard maga a biztos halál; a legféktelenebb csapások, csak úgy, vaktában; s hiába könyörgök neki, nem fog rajta a jó szó.

- De hiszen Lawton kapitány az a tiszt, aki ma reggel itt járt, s önnek kétségtelenül jó barátja - szólt közbe gyorsan Frances, látva, hogy nagynénje igazán megijedt.

- Jó barát, hogyne, ilyen szempontból nem lehet kifogásom ellene; nincs is vele semmi baj, csak tanulná meg a tudományos vagdalkozást. Úgy illik, hogy minden szakmát élni hagyjunk, kisasszony; de mi lesz a sebésszel, ha a pácienseit holtan szállítják hozzá!

A doktor ezután hosszas előadásba kezdett, vajon a visszatérő katonák tüzeltek-e, vagy sem; végül hangosan megzörgették az ajtót, s a hölgyeken ismét erőt vett a félelem. A sebész ösztönösen felkapott egy kis fűrészt - egész nap ezt szorongatta, abban a hiú reményben, hogy mégiscsak sikerül amputálnia valamit; megnyugtatta a hölgyeket: ne féljenek, csak az ő testén keresztül érheti őket bántódás; azután kiment ajtót nyitni.

- Lawton kapitány! - kiáltott fel a doktor, megpillantva a lovastisztet, aki a főhadnagy karjára támaszkodott, s csak nehezen tudta átlépni a küszöböt.

- Maga az, kedves felcserem? Nagy szerencse, hogy itt van: megvizsgálhatja a porhüvelyemet; de tegye félre azt az átkozott fűrészt!

Mason néhány szóval elmagyarázta, mi baja a kapitánynak, s Miss Peyton készségesen felajánlott minden segítséget. Lawtont felkérték, hogy pihenjen meg a szalonban, míg a szobája elkészül. Az asztalon a szokásos vacsoránál komolyabb ételek sorakoztak, s a dragonyosok ezt azonnal észrevették. Miss Peytonnak eszébe jutott, hogy vendégei aznap talán csak egyszer ettek ugyanannál az asztalnál, s kedvesen meghívta őket, üljenek le mellé újra. A tisztek nem nagyon kérették magukat, kényelmesen elhelyezkedtek, s csakhamar munkához láttak; nem is hagyták abba egy ideig, csak a kapitány vágott néha szörnyű fintorokat, mert minden mozdulata szemlátomást nagy kínokba került. Ez azonban alig akadályozta lázas tevékenységében; s a kapitány szerencsésen be is fejezte rendkívül fontos tennivalóját, mikor a sebész visszatért, és jelentette, hogy az emeleti szobában mindent előkészítettek a számára.

- Eszik? - kiáltotta megdöbbenve az orvos. - Lawton kapitány, maga meg akar halni?

- Nem ragaszkodom hozzá feltétlenül - mondta a lovastiszt, amint felállt az asztaltól, és meghajolt a hölgyek felé -, éppen ezért magamhoz vettem az élet fenntartásához szükséges anyagokat.

A sebész elégedetlenül dörmögött, miközben kikísérte Masont és a kapitányt a szobából.

Abban az időben minden amerikai háznak megvolt az úgynevezett "legjobb szobája", s csakis Sarah titkos befolyásának magyarázhatjuk, hogy Wellmere ezredes itt kapott szállást. Az angol tiszt ágyát pehelypaplan takarta, amiért fagyos éjszakákon különösen hálás lehet az ember, ha előzőleg horzsolásokat szenvedett. Egy súlyos ezüstkupa, melyet a Wharton-címer domború ábrái díszítettek, megfelelő itallal szolgált, ha a vendég éjszaka felébred; a két amerikai kapitány mellett szép porcelánkorsók töltötték be ugyanezt a szerepet. Egészen bizonyos, hogy Sarah öntudatlanul részesítette ilyen előnyökben az angol tisztet; s éppoly bizonyos, hogy zúzódásai nem fájnak annyira. Lawton könnyen lemondott volna a puha ágyról, a kupáról s mindenről, kivéve az italt, hisz minden második éjszakát a ruhájában töltötte el, és nem is egyet a nyeregben. Miután bevonultak a kapitány kicsiny, de igen kényelmes szobájába, dr. Sitgreaves hozzálátott, hogy megvizsgálja sebeit. Már rá is tette a kezét, mikor a páciens türelmetlenül felkiáltott:

- Sitgreaves, legyen olyan szíves, tegye már félre azt az istenverte fűrészt, különben jogos önvédelemből a kardomhoz kell folyamodnom; meghűl bennem a vér, ha csak látom is.

- Meglepő, Lawton kapitány, hogy ön, aki oly sokszor kockáztatta életét és testi épségét, ennyire fél egy ilyen hasznos műszertől.

- Isten óvjon meg attól, hogy egyszer rajtam is kipróbálják - mondta a kapitány megborzongva.

- Remélem, nem vetné meg a tudomány vívmányait, és nem utasítaná vissza a sebészi segítséget pusztán azért, mert ez a fűrész szükségessé válnék?

- De bizony visszautasítanám.

- Ugyan!

- Vissza én; engem nem fog felszeletelni, mint egy marhafartőt, amíg van bennem egy csöppnyi élet, hogy védekezhessen! - kiáltotta elszántan a dragonyos.

- De kezdek álmos lenni; eltört valamelyik bordám?

- Nem.

- És a többi csontom?

- Az sem.

- Áldjon meg az Isten ezért a korsóért, Tom. - Miután felhajtotta az italt, a legnagyobb nyugalomban hátat fordított társainak, s még jókedvűen odakiáltotta:

- Jó éjszakát, Mason; jó éjszakát, Galenus.

Lawton kapitány mélységesen tisztelte a doktor sebészi képességeit, de nem nagyon hitte, hogy bármiféle belső gyógyszer jótékonyan hatna az emberi test fájdalmaira. Gyakran hangoztatta, hogy teli gyomorral, bátor szívvel és tiszta lelkiismerettel fittyet hányhatunk a világnak és minden viszontagságainak. E három kellék közül a másodikat ajándékba kapta a természettől, s meg kell adni, minden igyekezetével azon volt, hogy a másik kettőnek se érezze hiányát. Azt is gyakran mondogatta, hogy a halál utoljára az ember szemeit zárja le, de az utolsó előtti áldozat az állkapocs. Úgy vélte, ebből világosan kitűnik a természet szándéka: mindenki szabadon dönthesse el, hogy mit bocsát be a szájüreg szentélyébe, s ha a vendég rossz ízűnek bizonyul, a gazda csak saját magát okolhatja. A doktor, aki jól ismerte páciensének ilyen irányú felfogását, szánakozó megvetéssel nézte, amint gőgösen hátat fordít neki meg Masonnak; óvatosan, sőt, csaknem áhítatosan visszarakta bőrtáskájába az elővett üvegcséket, még egyszer utoljára diadalmasan meglengette a fűrészt, s kivonult, anélkül hogy figyelemre méltatta volna Lawton búcsúszavait. Mason, aki a kapitány szabályos lélegzéséből megállapította, hogy ő már hiába kívánna jó éjszakát, lesietett elköszönni a hölgyektől - aztán nyeregbe pattant, megsarkantyúzta lovát, s a csapat után vágtatott.

Tizedik fejezet

Szív szívre vágyik várva a halált.
          rokon-könnyet kíván a hunyó szem;
a természet a sírból is kiált,
          tűzünk még hamvainkban sem pihen.

                    Thomas Gray: Elégia egy falusi temetőben

Mr. Wharton háza elég nagy kiterjedésű birtok közepén állott, s a földek legnagyobb részén nem lakott senki. Néhány elszórt kunyhó ugyan látszott erre-arra, de elhagyatottan roskadozott valamennyi. A szemben álló seregek közelsége csaknem megszüntette a mezőgazdaságot azon a vidéken. A gazda nem fordította idejét és keze munkáját a csűr megtöltésére, hiszen tudta, hogy az első portyázó csapat úgyis kiürítené. A földet általában csak a legelemibb szükségletek kielégítése végett művelték, kivéve ott, ahol eléggé közel voltak az egyik hadviselő félhez, hogy ne kelljen tartani a másik fél könnyű csapatainak betörésétől. Az ilyen szerencsés helyzetű gazdákat dús aratással ajándékozta meg a háború, kivált azokat, akik valami módon utat találtak a királyi sereghez. Mr. Whartont a létfenntartás nem kényszerítette földjeinek megművelésére; ennélfogva szívesen alkalmazkodott az akkori óvatos szokásokhoz: csak olyasmit termelt, ami azonnal fogyasztásra került a tulajdon házában, vagy amit könnyen el lehetett rejteni a portyázók éles szeme elől. Következésképp azon a területen, ahol a csata lezajlott, nem volt egyetlen lakott épület sem, kivéve Harvey Birch apjának az otthonát. Ez a ház körülbelül egyenlő távolságra esett attól a helytől, ahol a lovasok összecsaptak, s a másiktól, ahol az amerikaiak megrohamozták Wellmere csapatát.

Katy Haynes rendkívül eseménydús napot élt át. Az óvatos gazdasszony szigorúan semleges maradt politikai érzéseiben; barátai az ország ügye mellé álltak, de ő sohasem feledkezett meg arról, hogy elkövetkezhetik egy fontos pillanat, amikor szebb reményű hölgyekhez hasonlóan, esetleg fel kell áldoznia hazaszeretetét a családi egyetértés oltárán. A derék vénleányt azonban, bármennyire éles szemű volt is, néha fájdalmas kétségek kínozták: nem tudta, melyik oldalt támogassa pergő nyelvével, hogy megnyerje a házaló tetszését. Harvey Birch olyan kétértelműen viselkedett és nyilatkozott, hogy Katy, amikor meghitt együttléteik alkalmával dörgedelmes filippikákat akart intézni Washington ellen, óvatosságból sokszor meggondolta magát, s a kétség belemarkolt szívébe. Egyszóval, hiába figyelte a házalót, Birch oly titokzatosan viselkedett, hogy a gazdasszonynál sokkal szélesebb látókörű embereket is zavarba ejtette volna.

A plainsi csata után a körültekintő Washigton belátta, milyen előnyökkel rendelkezik az ellenfél szervezettség, felszerelés, valamint fegyelem tekintetében. Mindezt éberséggel és óvatossággal kellett ellensúlyoznia. Csapatait visszavonta a magaslatokra, a megye északi részébe, itt sikeresen ellenállt a királyi sereg támadásainak, s így Sir William Howe csupán meddő hódítását élvezhette - az elhagyott várost. A harcoló felek ezután sohasem mérték össze erejüket West-Chester területén; de a nap ritkán múlott el portyázó csapataik betörése nélkül, s alig virradt fel olyan reggel, melyen a lakosok ne az elmúlt éjszaka leple alatt végbement szörnyűségekről beszéltek volna. A házaló többnyire olyankor járta útjait, mikor mások az ágyban feküdtek. A lenyugvó nap sokszor a megye egyik végén találta, s a reggel a másikon. Zsákja hűségesen elkísérte mindenhová; s akik az üzletkötés pillanataiban közelebbről szemügyre vették Birchöt, azt hihették, hogy egyetlen célja az arany gyűjtés. Gyakran látták a Felföld vidékén, amint görnyedten cipeli terhét; máskor a Harlem-folyó közelében vándorolt, könnyebb léptekkel, arcát a lenyugvó nap felé fordítva. De ezek csupán bizonytalan és tünékeny képek voltak. Útjának közbülső részét senki sem ismerte. Néha hónapokra eltűnt és sohasem derült ki, hogy merre járt.

A harlemi magaslatokat erős csapatok tartották megszállva, s a Manhattan-sziget északi csücskén sűrűn csillogtak az angol őrszemek szuronyai, de a házaló észrevétlenül és sértetlenül surrant át közöttük. Az amerikai vonalakat is gyakran megközelítette, többnyire úgy, hogy nemigen sikerült űzőbe venni. A hegyszorosokba állított őrszemek sokat meséltek egy titokzatos alakról, aki elsiklott mellettük az esti ködökben. E históriák a tiszteknek is a fülébe jutottak, s mint említettük, az amerikaiaknak két ízben sikerült elfogniuk a házalót. Az első alkalommal megszökött Lawton markából, nem sokkal az elfogása után; másodszor azonban halálra ítélték. A kivégzés reggelén üresen találták kalitkaját: a madár elrepült. Birchöt ezúttal Washington egyik kedves tisztje őrizte, olyan katonák társaságában, akikre a főparancsnok személyének oltalmát is rá merték bízni. Ilyen embereket még gondolatban sem vádolhatott senki megvesztegethetőséggel vagy árulással, s a közkatonaság körében olyan mendemondák kezdtek terjedni, hogy a házaló az ördög cimborája. Katy azonban mindig felháborodva utasította vissza ezt a nézetet; amint ugyanis alaposan meghányta-vetette magában a dolgokat, arra a következtetésre jutott, hogy a Gonosz nem fizethet arannyal. De Washington sem, folytatta elmélkedéseit a ravasz leányzó; az amerikai csapatok vezetője csak papírpénzzel és ígéretekkel tudja megjutalmazni híveit. A francia szövetség megkötése után gyakoribb lett az országban az ezüstpénz, de Katy vizsla szemének egyetlenegyszer sem sikerült felfedeznie Lajos király arcképét III. György jól ismert képmásai között, bár minden alkalmat megragadott, hogy betekinthessen a szarvasbőr bugyelláris mélyébe. Egyszóval, Harvey titkos kincsei nem származhattak máshonnan, csak az angoloktól.

Birch házát többször is megfigyelés alá vették az amerikaiak, hogy elfoghassák gazdáját, de mindig eredménytelenül; az állítólagos kém valami rejtett módon mindig értesült szándékaikról és kijátszotta őket. Egyszer, amikor egy erős amerikai különítmény az egész nyáron át megszállva tartotta a Négy Sarkot, magától Washingtontól érkezett parancs, hogy egy pillanatra se tévesszék szem elől Harvey Birch ajtaját. A parancsot szigorúan betartották, s e hosszú idő alatt egyetlenegyszer sem látták a házalót; aztán a különítmény elvonult, s Birch másnap este hazatért. Harvey apjának sok zaklatásban volt része a fiát érintő gyanú miatt. De bármilyen alapos vizsgálatnak vetették is alá az öreg viselkedését, semmilyen terhelő bizonyítékot nem találtak ellene, vagyona pedig túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy ébren tartsa a melldöngető hazafiak buzgalmát. Elkobzása és elárverezése nem érte volna meg a fáradságot. Idős kora s az elszenvedett bántalmak egyébként azt ígérték, hogy hamarosan véget ér a zaklatás, mert élete mécsesében már fogytán volt az olaj. Mikor apa és fia legutóbb elbúcsúzott egymástól, mindkettőjüknek fájt a szíve, de úgy érezték, hogy a kötelesség kívánja tőlük ezt az áldozatot, s engedelmeskedtek. Az öreg eltitkolta haldokló állapotát a szomszédai elől, azt remélve, hogy mégiscsak viszontláthatja fiát az utolsó pillanatban. A nap zűrzavaros eseményei, valamint az öreg félelme, hogy Harvey esetleg későn érkezik, csak siettették a véget, amely amúgy sem késhetett volna sokáig. Mikor leszállt az este, állapota olyan súlyosra fordult, hogy az ijedt gazdasszony átküldött az Akácosba egy csavargó fiút, aki náluk keresett oltalmat a csata idején: hívjon oda valakit, mert fél egyedül maradni. Az Akácosban csak Caesart nélkülözhették; a jószívű Miss Peyton ellátta ennivalóval és szíverősítőkkel, s átküldte Birchékhez. A haldokló öreg már nem vehette hasznát semmilyen gyógyszernek, szemlátomást csakis azért aggódott, hogy viszontláthassa a fiát.

A hajsza lármáját Harvey Birch házában is jól hallották, de nem tudták mire vélni, a néger és Katy is tudott azonban az amerikai lovasok kiküldetéséről, és sejtették, hogy most térnek vissza. Hallották, amint a dragonyosok lassan elhaladtak a ház előtt, de az óvatos néger rábeszélésére Katy hajlandó volt megfékezni a kíváncsiságát. Az öreg lehunyta szemét; azt hitték, elaludt. A ház két nagyobb és két kisebb szobából állott. Az egyik nagyobb szoba konyhának és nappalinak szolgált; a másikban Birch apja feküdt; a kisebbek közül az egyik a vénlánynak volt a szentélye, a másikban pedig a készleteket tartották. A két nagyszobát egy hatalmas kőkémény választotta el középen egymástól; mindkét oldalából megfelelő méretű kandallók nyíltak. A nappali szoba kandallójában magasan lobogott a láng, s Caesar és Katy ott ült e hatalmas tűzokádó száj közvetlen közelében. A néger éppen arról tartott előadást a gazdasszonynak, hogy az ember legyen óvatos, mert a hiú kíváncsiság könnyen veszélybe döntheti.

- Jobb, ha sohase kísérti a sátánt - mondta Caesar, s a szeme fehérjén, ahogy forgatta, megcsillant a tűzfény. - Én is majdnem elveszteni a fél fülemet egy kis levél miatt; kíváncsiság nagyon sok bajt hozni. Ha sohase nem kíváncsi senki Afrikára, akkor a színes emberek most mind otthon lenni a hazájukban; de csak lenne már itten Harvey.

- Nagyon nem szép dolog tőle, hogy ilyenkor nincsen idehaza - jelentette ki nyomatékosan Katy. - Mi lesz, ha az apja meg akarja csinálni a végrendeletét? Ki végzi el neki ezt az ünnepélyes és szép dolgot? Harvey nagyon könnyelmű és tapintatlan ember!

- Talán öregember meg is csinálni.

- Nem csodálnám, ha megcsinálta volna - felelte a gazdasszony -, naphosszat a Bibliát bújja.

- Akkor nagyon is jó könyvet olvasni - mondta ünnepélyesen a néger. - Néha Miss Fanny is olvasni belőle Dinah-nak.

- Igazad van, Caesar. A Biblia a legjobb könyv a világon, és aki olyan gyakran olvassa, mint Harvey apja, annak jó oka is lehet rá. Ez világos.

Felállt, belopózott a haldokló szobájába egy fiókos szekrényhez, kivett belőle egy vastag kötésű, jókora rézkapcsokkal ellátott Bibliát, majd odahozta a négerhez. Mohón kinyitották a könyvet, és azonnal tanulmányozni kezdték a lapjait. Katy nem volt valami képzett tudós, Caesar pedig egyáltalán nem ismerte a betűket. A gazdasszony egy ideig azzal fáradozott, hogy kibetűzze a Máté szót; mikor ez sikerült nekik, diadalmasan megmutatta a figyelmes Caesarnak.

- Nagyon jó, most olvasni végig - mondta a néger a gazdasszony válla fölött kukucskálva; kezében egy hosszú, sárga faggyúgyertyát tartott, hogy a gyér világosság a kötetre essék.

- Igen ám, de a könyv legelején kell kezdeni - felelte Katy, s óvatosan visszafelé forgatta a lapokat, kettőt egyszerre, míg egy kézírással telerótt oldalra nem bukkant. - Ez az - mondta remegve az izgalomtól -, itt van leírva szó szerint; nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, hogy kire hagyta a nagy ezüst cipőcsatokat.

- Olvasni - mondta kurtán Caesar.

- Meg a fekete diófa szekrényt; Harveynak úgyse kell olyan finom bútor, amíg agglegény!

- Mért nem kellene éppen úgy neki is, mint apjának?

- Meg a hat ezüst evőkanalat; Harvey mindig vaskanállal eszik!

- Talán meg lenni írva, kár a sok beszéd - felelte bölcsen a néger, görbe és fekete ujjával a nyitott kötetre mutatva.

Ily módon, többrendbéli biztatás után, és a saját kíváncsiságától hajtva Katy olvasni kezdett. Mivel alig várta, hogy eljusson ahhoz a részhez, amely a legjobban érdekelte, mindjárt a közepébe kapott bele.

- "Chester Birch, született 1755. szeptember 1-jén" - olvasta a leányzó olyan körülményes lassúsággal, amely nem vetett valami jó fényt a tudományára.

- No, mit hagyni rá?

- "Abigail Birch, született 1757. július 12-én" - folytatta a gazdasszony ugyanolyan hangon.

- Remélem, hagyni rá egy kanalat.

- "1760. június 1. E szörnyűséges napon a megsértett Isten büntetése lesújtott házamra," - A szomszéd szobában felnyögött a haldokló; Katy ösztönszerűen becsapta a könyvet, és Caesar megborzongott félelmében. Egyikőjükben sem volt annyi bátorság, hogy bemenjen, és megnézze az öreget, de azután megint hallották nehéz lélegzését. Katy mégsem merte ismét kinyitni a Bibliát; gondosan ráerősítette a kapcsokat, s úgy hagyta az asztalon. Caesar visszaült a helyére, félénken körülnézett a szobában, s végül megszólalt:

- Én gondolni, már itt a vége!

- Nem - jelentette ki ünnepélyesen Katy -, élni fog az első kakasszóig, ahogy a planétacéduláján meg volt írva.

- Szegény öreg! - folytatta a néger, még jobban behúzódva a sutba. - Én remélni, hogy nyugodtan aludni a halál után.

- Nem lepődnék meg, ha nem aludna nyugodtan; azt mondják, nyugtalan embernek szűk a koporsó is.

- Johnny Birch nagyon jó ember, ha meggondolni. Egész világ nem lehet pap; ha mindenki lelkipásztor, ki maradna a nyájban?

- Jaj, Caesar, csak az a jó ember, aki jót is tesz... Azt mondd meg nekem, miért kell a becsületesen szerzett aranyat a föld mélyébe rejteni?

- Miért! Én gondolni: hogy skinner meg ne találni; ha tudni, hol az arany, biztos kiásni!

- Vannak dolgok, amiket te talán nem értesz meg, Caesar - mondta Katy, s odább húzta a székét, hogy ruhája ráboruljon a bűvös kőkockára, amely a házaló titkos kincseit rejtegette; Katy a világért sem árulta volna el a titkot, de beszélni kellett róla. - Hidd el gyakran megesik, hogy a durva külső nagyon is finom belsőt takar. - Caesar, aki nem volt képes behatolni a gazdasszony szavainak rejtett értelmébe, maga köré bámult; vándorló pillantása egyszerre csak megmerevedett, és a fogai összekoccantak félelmében. Katy azonnal észrevette a néger arcának elváltozását, ő is odafordult, s a szoba küszöbén meglátta a házalót.

- Él? - kérdezte Birch remegve; láthatólag félt a választól.

- Hogyne - mondta Katy azonnal, és szolgálatkészen felajánlotta a székét -, élnie kell reggelig, ahogy a planétája ígérte.

A házalót azonban csak az érdekelte, hogy az apja még él: halkan belépett az öreg szobájába. Ezt az apát s ezt a fiút nem mindennapi szálak fűzték egymáshoz. Egyiknek a másikon kívül senkije sem volt széles e világon. Ha Katy néhány sorral tovább olvassa a bejegyzést, megismerkedhetett volna balsorsuk szomorú történetével. Egyetlen csapás megfosztotta őket a jóléttől és hozzátartozóiktól, s azóta egészen mostanáig bántalmak és fájdalmak jártak nyomukban, bármerre is vándoroltak. Harvey az ágyhoz lépett, s az érzéseitől csaknem fuldokló hangon ezt súgta a beteg ember fülébe:

- Apám, megismer?

Az apa lassan felnyitotta a szemét; sápadt vonásain egy pillanatra kigyúlt a megnyugvás mosolya, hogy azután, az ellentét hatására, még szörnyűbb legyen a halál képe. Harvey valami szíverősítőt hozott magával; odatartotta a haldokló szikkadt ajkához, s csakugyan, az öreg néhány pillanatig mintha megerősödött volna. Beszélni kezdett, de lassan, erőlködve. Katyt megnémította a kíváncsiság, Caesart az áhítatos félelem; Harvey pedig szinte nem is lélegzett, ahogy a távozó lélek utolsó szavait hallgatta.

- Fiam - mondta az apa kongó hangon - Isten éppoly irgalmas, mint amilyen igazságos; ha fiatal koromban ellöktem ajkamtól az üdvözülés kelyhét, ő most kegyesen ismét felém nyújtja vénségemben. Azért büntetett, hogy megtisztuljak, s most sietek elpusztult családunk szellemeihez. Csak egy kis idő, fiam, s magadra maradsz. Jól ismerlek, tudom, hogy holtod napjáig vándor leszel. A megroppant nádszál életben maradhat, de soha ki nem egyenesedhetik. Benned megvan az erő, Harvey, amely nem engedi, hogy letérj az igaz útról; folytasd úgy, ahogy elkezdted, mert az élet kötelességeit nem szabad semmibe venni... és... - a szomszéd szobából valami zörej hallatszott, félbeszakítva a haldokló szavait; a türelmetlen házaló kisietett, hogy megnézze, mi történt; Katy és a néger követte. Amint meglátta a küszöbön álló alakot, Harvey máris tudta; miért jött s milyen végzet küldte. A betolakodó még fiatal ember volt, de vonásai elárulták, hogy hosszú ideje rabja gonosz szenvedélyének. A leghitványabb anyagú ruhát viselte, olyan rongyosat és visszataszítót, mintha szándékosan fitogtatni akarná a szegénységét. Haja időnek előtte megőszült, s fenyegető, beesett szeme kerülte az ártatlanok bátor, egyenes pillantását. Izgékony mozdulatai, nyugtalan tartása a benne működő gonosz szellemről árulkodtak, s másokat éppannyira visszataszítottak, mint amennyire őt magát megviselték. Ez az ember jól ismert főnöke volt az egyik martalócbandának; ezek a hazafiság leple alatt garázdálkodtak a megyében, s az egyszerű lopástól egészen a gyilkosságig nem volt olyan bűntett, amely a lelkükön ne száradt volna. Mögötte még egypár hasonló külsejű alak állott, de arcuk csak durva érzéketlenséget fejezett ki, semmi egyebet. Valamennyien jól fel voltak fegyverkezve muskétákkal, szuronyokkal és a gyalogos katonák többi kellékével. Harvey tudta, hogy minden ellenállás hasztalan, és csöndesen engedelmeskedett parancsaiknak. Egy szempillantás alatt mind őt, mind Caesart megfosztották tiszta, rendes öltözékétől, s ruhát kellett cserélniük a banda két legmocskosabb tagjával. Azután a szoba távol eső sarkaiba terelték őket, s muskétát szegezve a mellüknek, rájuk parancsoltak, hogy őszintén válaszoljanak minden kérdésre.

- Hol a zsákod? - így szólt az első kérdés, amelyet a házalónak tettek fel.

- Hallgassatok rám - mondta Birch, remegve az izgalomtól -, a szomszéd szobában apám haldoklik; hadd menjek be hozzá, s ha megáldott és lezártam a szemét, mindent megkaptok... igen, mindent.

- Felelj a kérdésemre, ahogy felteszem, különben ezzel a muskétával küldelek útitársnak a vén bolond mellé: hol a zsákod?

- Semmire sem válaszolok, csak ha beengedtek az apámhoz - felelte elszántan a házaló.

A martalóc gonoszul vigyorogva felemelte a kezét, s éppen be akarta váltani a fenyegetését, amikor egyik társa meglökte:

- Mit akarsz csinálni? Ne feledd a jutalmat. Mondd meg, hol a vagyonod, akkor bemehetsz az apádhoz.

Birch azonnal szót fogadott; egy embert kiküldtek, hogy keresse meg a zsákot; csakhamar vissza is jött, ledobta a földre, s káromkodott, hogy olyan könnyű, mint a pehely.

- Az ám - kiáltotta a vezérük -, most már könnyű, mert aranyra cserélte ki azt, ami benne volt. Ide az arannyal, Mr. Birch; tudjuk, hogy itt valahol aranynak is kell lenni; nem olyan ember vagy te, aki az amerikai pénzt is elfogadja.

- Megszegitek az eskütöket - mondta Harvey.

- Ide az arannyal - kiáltotta dühösen a másik, és szuronyával megbökte a házalót úgy, hogy vércsík buggyant elő a hátán. E pillanatban valami halk nesz hallatszott a szomszéd szobából, és Harvey rimánkodva felkiáltott:

- Engedjetek... hadd menjek be az apámhoz, és mindent megkaptok.

- Mehetsz az apádhoz, esküszöm, ha előbb ideadod a pénzt - mondta a skinner.

- Nesztek, itt az egész szemét - kiáltotta Birch ledobva pénztárcáját, melyet a ruhacsere ellenére is sikerült elrejtenie. A rabló pokoli kacajjal kapta fel a földről.

- Úgy, most már mehetsz, de csak a mennyei atyádhoz.

- Szörnyeteg! Nincs benned érzés, istenfélelem, becsület?

- Úgy szónokol, mintha nem volna máris a nyakában a kötél - mondta nevetve a másik. - Kár izgulni, Mr. Birch; az öreg talán megelőz egy-két órával az úton, de holnap déli tizenkét óra előtt te is futhatsz már utána.

E goromba közlés semmi hatást nem gyakorolt a házalóra, aki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi hallatszik a szomszéd szobából; végül meghallotta a tulajdon nevét, a halál kongó, síri hangján. Birch nem bírta tovább, s felsikoltott:

- Apám! Máris... apám! Megyek... megyek! - Elugrott pribékjei mellől, de a következő pillanatban egy másik martalóc szuronya a falhoz szögezte. Szerencsére a gyors mozdulat megmentette a haláltól: csak a ruháját kapta el a fegyver.

- Nem, Mr. Birch - mondta a skinner -, tudjuk, milyen csalafinta gazember vagy, s egy pillanatra se tévesztünk szem elől... add az aranyad, az aranyad!

- Már megkaptátok - felelte a házaló, iszonyú kínokban vergődve.

- Hogyne, megkaptuk az erszényt, de van még neked egypár erszényed. György király rögtön szokott fizetni, s te sok jó szolgálatot tettél neki. Hol a kincs? Különben sohase látod az apádat.

- Emeljétek ki azt a követ, amelyiken a nő áll - kiáltotta vadul a házaló -, emeljétek ki!

- Félrebeszél! Félrebeszél! - mondta Katy, s ösztönszerűleg odább lépett, hogy egy másik kövön álljon. A skinnerek egy pillanat alatt feltépték a kőkockát, de csak földet találtak alatta.

- Félrebeszél! Addig kínoztátok, míg megháborodott - folytatta remegve a leányzó -, van-e olyan épelméjű ember, aki a tűzhely alatt tartja az aranyát?

- Hallgass, bolond fecsegő! - kiáltotta Harvey. - Emeljétek ki a sarokkövet, s megtaláljátok azt, amitől gazdagok lesztek, én pedig ágrólszakadt koldus.

- Akkor pedig méltó leszel a megvetésre - mondta keserűen a gazdasszony. - Az olyan házaló, akinek se portékája, se pénze, igazán méltó a megvetésre.

- Annyi még marad neki, hogy megfizethesse a kötelét - kiáltotta a skinner, aki nyomban követte Harvey utasításait, s csakhamar ki is bányászott egy rakás angol guineát. A pénz villámgyorsan eltűnt egy táskában, hiába tiltakozott a vénlány, hogy ő még nem kapta meg a járandóságát, s az aranyak közül tíz guinea jog szerint őt illeti.

A banda el volt ragadtatva a zsákmánytól, amely jóval felülmúlta várakozásukat; most már távozásra készültek, a házalót magukkal akarták vinni, hogy átadják a hegyekben állomásozó amerikai katonáknak, s felvegyék a fejére kitűzött jutalmat. Minden készen volt már, s éppen nekigyürkőztek, hogy felkapják Birchöt, aki egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni, mikor egy váratlan jelenéstől a legbátrabbnak is összezsugorodott a szíve. Az apa felkelt az ágyból, s fiának kiáltásait hallva betámolygott a szobába. Alakját lepedő takarta, s meredt szemével és dúlt arcával olyan volt, mintha a másvilágról érkeznék. Még Katy és Caesar is azt hitte, hogy az öreg Birch szelleme jelent meg közöttük, s kirohant a házból; a rémült skinnerek csapatostul követték őket.

A felindultság, amely erőt adott a betegnek, csakhamar elmúlt; a házaló ölbe vette, és visszavitte az ágyába. A nagy megerőltetésre kimerültség következett, még inkább siettetve a vég pillanatát.

Az apa rámeresztette üveges szemét a fiára; ajkai mozogtak, de a hangja nem hallatszott. Harvey fölébe hajolt, s érezte, hogy apja utolsó leheletével a haldokló áldása is reá száll. A házalónak még sok nélkülözést és bántalmat kellett elviselnie az életben, amely többnyire csak keserű pillanatokat tartogatott a számára. De bárhogyan sújtotta is a szenvedés, a balsors, s nyomor és a gyalázat - ennek az áldásnak az emléke nem hagyta el többé soha; mindig átvilágított a múlt képein, mennyei sugárkörbe foglalta a csüggedés legszomorúbb óráit, egy jámbor lélek fohászaival reményt adott a jövendőre, s Harvey érezhette az édes megnyugvást, amely a fiúi szeretet megszentelt kötelességének hű és igaz teljesítéséből fakad.

Caesar és a vénlány oly sebesen menekült ki a házból, hogy nemigen fontolhatta meg, mit csináljon; mégis ösztönszerűen elszakadtak a skinnerektől. Némi futás után megálltak, s a leányzó ünnepélyes hangon így szólt:

- Jaj, de borzasztó, Caesar, ahogy kísérteni kezdett, pedig még el sem temették! Biztos a pénz izgatta föl; azt mondják, Kidd kapitány is visszajár arra a helyre, ahol a régi háborúban az aranyát elásta.

- Én sohase hinni, hogy Johnny Birchnek ilyen óriás a szeme! - mondta a néger, s még mindig vacogtak a fogai az ijedségtől.

- Hát nincs is az a teremtett lélek, aki meg ne veszne, ha ennyi pénzt gombolnak le róla. Mi lesz Harvey ezentúl? Egy utolsó senki, egy nyomorult éhenkórász. Azt hiszi, talál még gazdasszonyt, ha semmije sincs?

- Talán egy kísértet elvinni Harveyt is - vélte Caesar, közelebb húzódva a leányzóhoz. Katynak azonban most egy új gondolata támadt. Nem tartotta lehetetlennek, hogy a fejvesztetten menekülő skinnerek eldobták a zsákmányt; egy ideig meghányta-vetette Caesarral ezt a feltevést, majd elhatározták, hogy visszamerészkednek, nyomozni próbálnak az arany után, s ha lehet, azt is kitudják, mi lett a házaló sorsa. Sokáig tartott, amíg óvatosan megközelítették a félelmetes helyet, s a leányzó, aki gondosan követte a skinnerek visszavonulási útját, minden követ megvizsgált, hogy nem fekszik-e mellette az eldobott arany. A martalócok azonban, bár a jelenéstől és Caesar kiáltásától megrémülve hanyatt-homlok menekültek, oly makacsul szorongatták a zsákmányt, hogy ezt a görcsöt még a halál sem oldotta volna fel. Látva, hogy odabent minden csendes, Katy végül is elszántan belépett a házba; ott találta Harveyt, aki nehéz szívvel foglalatoskodott a halott körül. Katy néhány szóból megértette, hogy tévedett; Caesar azonban holta napjáig rémítgette a konyha fekete népét a kísértetekről szóló tudós értekezéseivel, s nem győzte emlegetni, milyen iszonyatos volt Johnny Birch szellemének a megjelenése.

Az amerikai szokások csak igen rövid időre hagyják közöttünk a halottakat, Harveynak azonban a veszély miatt még ezt a kis időt is meg kellett rövidítenie; a néger és Katy segítségével hamarosan elvégezte szomorú feladatát. Caesar vállalta, hogy elmegy néhány mérföldnyire a koporsókészítőhöz; addig a holttestet felöltöztették rendes ruhájába, és tisztességesen letakarták egy lepedővel.

A skinnerek ész nélkül befutottak az erdőbe, amely nem volt messzire Birch házától; az árnyékos fák oltalmában végül megálltak és számba vették halálra rémült erőiket.

- Mi az ördög ütött belétek, nyúlszívűek? - kiáltotta dühösen a vezérük, aki még lihegett a futástól.

- Ugyanezt tőled is meg lehetne kérdezni - felelte mogorván az egyik martalóc.

- Úgy be voltatok gyulladva, hogy azt hittem, De Lancey egyik csapata ütött rajtunk. Mondhatom, nagy hősök vagytok a futásban.

- Csak a vezérünket követjük.

- Akkor gyertek velem vissza, fogjuk el a gazembert, és vegyük fel a jutalmat.

- Hogyne, és amíg odaérünk a házhoz, a fekete zsivány ránk hozza azt az őrült virginiait; biz'isten, inkább találkozzak ötven cowboy-jal, mint azzal az egy emberrel.

- Ostoba! - kiáltotta dühödten a vezér. - Nem tudod, hogy Dunwoodie lovasai a Négy Saroknál vannak, jó kétmérföldnyire innét?

- Nem érdekel, hol vannak a dragonyosok, de arra a fejemet teszem, hogy láttam Lawton kapitányt, amint bement az öreg Wharton házába: éppen ott voltam, s lestem, hogyan lehetne elkötni az angol ezredes lovát.

- És ha idejönne is: az amerikai dragonyost nem intézi el a golyó éppen úgy, mint az angolt?

- Az lehet, de én nem nyúlok a darázsfészekbe: ha csak megkarcolsz valakit abból a csapatból, soha nem lesz egy nyugodt éjszakád, amikor szabadon portyázhatnál.

- No jó - morogta a vezér, amint beljebb vonultak az erdőbe -, az a félkegyelmű házaló úgyis itt marad, amíg el nem temeti a vén zsiványt; a temetésen ugyan nem nyúlhatunk hozzá (mert akkor magunk ellen bőszítenénk Amerika minden vénasszonyát és papját), de utána még dolga lesz az ingóságokkal, s holnap éjszaka majd újra kezelésbe vesszük.

Miután ez a fenyegetés elhangzott, visszavonultak egyik rejtekhelyükre, s ott várták, hogy ha ismét leszáll a sötétség, veszélytelenül folytathassák a lakosság ellen indított rablóhadjáratukat.

Tizenegyedik fejezet

Ó, szörnyűség, ó, szörnyű, szörnyű gyász:
irtóztatóbb nap nem virradt reám
még soha, soha, soha életemben.
Jaj, átkozott nap, éjfekete nap!
Szakadt-e ránk ilyen vak éjszaka?
Ó, szörnyű nap! ó, szörnyű gyász!

                       Shakespeare: Rómeó és Júlia
                       (Mészöly Dezső fordításából)

Az Akácos lakóinak, akár aludtak, akár virrasztottak, sejtelmük sem volt a Birch házában végbemenő eseményekről. A skinnerek mindig úgy hajtották végre támadásaikat, hogy senki se tudjon róluk; az áldozat nem kaphat segítséget, sőt, gyakran még szánakozó együttérzést sem, mert a szomszédok féltek a megtorlástól. Megszaporodott tennivalóik miatt a hölgyek a szokottnál valamivel korábban keltek fel; s Lawton kapitány, minden fájdalma ellenére, most is betartotta azt a szigorú szabályt, hogy legfeljebb hat órát alszik egy végtében. A tiszt és a lovasok sebésze ritkán értett egyet az emberi szervezetre vonatkozó dolgokban, de ezt az egy szabályt mind a ketten elfogadták. A doktor átvirrasztotta az éjszakát Singleton kapitány ágya mellett; egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Időnként felkereste a sebesült angolt, aki inkább lelki, semmint testi bajoktól szenvedett, s így nagyon is kelletlenül fogadta e látogatásokat; egyszer, egyetlen pillanatra Sitgreaves doktor halkan odamerészkedett makacs bajtársa ágyához, s már-már sikerült is megérintenie pulzusát, amikor a lovaskapitány egy retteneteset káromkodott álmában - az óvatos sebész összerezzent, s eszébe jutott, mit szoktak mondogatni a katonák: "Lawton kapitány álmában is mindig nyitva tartja a fél szemét." Mikor a nap megjelent a keleti domb fölött, eloszlatva a völgy mélyét beburkoló ködgomolyokat, már valamennyien lent voltak az egyik szalonban.

Miss Peyton egy ablakból nézett Birch háza felé, s kedves szavakkal fejezte ki nyugtalanságát a beteg ember állapota miatt, amikor Katy alakja egyszerre csak kibukkant egy föld menti felhőből, amelynek páráit már kezdték szétszórni a derűs napsugarak. Siető léptekkel közeledett az Akácoshoz. Valami szokatlanul erős fájdalom rítt le róla, s az Akácos jólelkű úrnője azzal a gyöngéd szándékkal nyitotta ki a szoba ajtaját, hogy amennyire csak lehet, igyekszik enyhíteni e határtalannak látszó bánatot. Közelebbről is megpillantva a látogató feldúlt vonásait, Miss Peyton érezte, hogy nem tévedett; elfogta az a megdöbbenés, amely a gyengéd lelkeken mindig erőt vesz, ha hirtelen és végérvényesen el kell búcsúzniuk valamely ismerősüktől, bármennyire alacsonyrendű is az illető, s mindjárt a következő szavakkal fordult a jövevényhez:

- Katy, ő már nincs közöttünk?

- De igen, nagysád - felelte rendkívül keserűen a feldúlt leányzó -, még itt van, de most már elmehet, amikor akar, mert a legrosszabb úgyis megtörtént. Bizony isten, Miss Peyton, azt hiszem, annyi pénzt se hagytak neki, hogy egy új ruhát vásároljon a csupasz testére; ami most rajta van, igazán nem a legfinomabb gúnya, elhiheti.

- Micsoda! - kiáltotta megdöbbenve Miss Peyton. - Volt szívük kifosztani egy embert ilyen szörnyű bánatában?

- Szívük! - ismételte Katy zihálva. - Nemhogy szívük: az ilyeneknek semmilyen belső részük sincsen. Mit kifosztották, mit bánat! Kérem, nagysád, a vasfazék tetején világosan látszott ötvennégy arany guinea, s még mi lehetett alatta! Nem tudtam megszámolni, mert nem volt a kezemben, s nem is akartam hozzáérni, mert azt mondják, az idegen arany hozzáragad az emberhez... de csak úgy, messziről nézve is meglehetett legalább kétszáz guinea, s hozzá még ami a szarvasbőr bugyellárisban volt. Harvey most már koldus vagy nem sokkal több; s a koldus, Miss Jeanette, a legutolsó minden földi teremtmény közül, azt mindenki megveti.

- A szegénységet sajnálni kell, nem pedig megvetni - mondta Miss Peyton, aki még mindig nem értette, mekkora csapások érték szomszédját az éjszaka folyamán. - De hogy van az öreg? Nagyon a szívére vette ezt a veszteséget?

Katy arcán az őszinte fájdalmat a mesterkélt bánat kifejezése váltotta fel, úgy felelte:

- Őt szerencsére már nem gyötrik az e világi gondok; a pénz csörgése kiugrasztotta az ágyából, s túlságosan erős volt neki a csapás. Két órával és tíz perccel a kakasszó előtt meghalt; azt hiszem, elég pontosan mondom... - Katyt most félbeszakította az orvos, aki közelebb lépett, s nagy érdeklődéssel tudakozódott az elhunyt bajáról. A gazdasszony végigmérte új ismerősét, ösztönszerűen megigazította a ruháját, s így felelt:

- Ezek a zavaros idők, meg hogy elvesztette a vagyonát, ez vitte a sírba; napról napra sorvadt, hiába vigyáztam, hiába izgultam, mert Harvey most már koldus, semmi más; ugyan ki fizeti meg nekem, amit tettem?

- Isten majd megjutalmazza mindazért a jóért, amit tett - mondta szelíden Miss Peyton.

- Igen - vágott a szavába gyorsan a leányzó, s egy pillanatig áhítatos lett az arca, majd ismét elborult a világi természetű gondoktól -, de az elmúlt háromévi béremet otthagytam Harveynál, s most hogy jussak hozzá? Váltig mondogatták a testvéreim, hogy kérjem el a pénzemet, de én mindig úgy gondoltam, hogy rokonok között könnyű az elszámolás.

- Miért, maga rokona Birchnek? - kérdezte Miss Peyton, miután a leányzó elhallgatott egy kissé.

- Hát - felelte Katy némi tétovázás után -, gondoltam, úgy vagyunk, mintha rokonok volnánk. Nem is tudom, nincs-e jogom a házra meg a kertre; bár azt mondják, most hogy a Harveyé lett, biztos el fogják kobozni. - Lawtonhoz fordult, aki némán ült egy helyben, s tömött szemöldöke alól rámeresztette szúrós tekintetét. - Talán ez az úr tudja... úgy látom, érdeklődik a históriám iránt.

- Tisztelt hölgyem - mondta a kapitány mélyen meghajolva -, mind ön, mind pedig a története rendkívül érdekes - Katy önkéntelenül is elmosolyodott -, de az én szerény tudományom mindössze abból áll, hogy fel tudok vonultatni egy svadront a csatatérre, s amikor ott van, tudom, hogy mit csináljak vele. Engedje meg, kérem, hogy Dr. Archibald Sitgreaveshez utasítsam, aki a legegyetemesebb képességű úriember, s minden ízét áthatja a filantrópia; minden emberi szimpátiák legpompásabb virága ő, s halálos ellensége a megfontolatlan vagdalkozásnak.

A sebész kihúzta magát, s az asztalon heverő üvegcséket bámulva valami halk nótát fütyörészett; Katy azonban feléje fordult, s megbiccentve a fejét, így szólt:

- Ugye, uram, egy asszony csak akkor örökölhet a férje után, ha tényleg össze vannak házasodva?

Dr. Sitgreaves azt az elvet vallotta, hogy semminemű tudást nem szabad lebecsülni; következésképp empirikus volt mindenben, kivéve a maga hivatását. Az első pillanatban nem szólt semmit, mert sértette a kapitány gúnyos hangja, most azonban hirtelen gondolt egyet, s jóindulatúan mosolyogva fordult a kérdezőhöz:

- Nem vagyok bíró. Amennyiben a halál anticipálta volna az ön frigyét, attól tartok, nincs mód, amely a keserves következményeket orvosolhatná.

Katy fülében mindez eléggé szépen hangzott, bár semmit sem értett belőle, a "halál" és a "frigy" szavak kivételével. Válaszát tehát ehhez a két szóhoz kapcsolta.

- Azt hiszem, csak az öregúr halálát várta, hogy megnősüljön -, mondta, lesütve a szemét -, de most ágrólszakadt senki lett belőle, mert minek is mondjam az olyan házalót, akinek se háza, se portékája, se pénze? Nem hinném, hogy ilyen szituációban könnyű feleséget találni... nem igaz, Miss Peyton?

- Nem szoktam ilyen kérdéseken töprengeni - felelte komolyan a hölgy.

Míg a párbeszéd tartott, Lawton kapitány rendkívül mulatságos fintorokat vágva igyekezett megőrizni komolyságát, amint a gazdasszony arcát és viselkedését szemlélte; végül attól tartva, hogy a beszélgetés elakad, roppant érdeklődő képpel megkérdezte:

- Ön úgy gondolja, hogy az öregurat végül is idős kora és legyöngült állapota vitte a sírba?

- Meg ezek az izgalmas idők. Ha az izgalom odaül a betegágy mellé, erősen lehúzza az embert; de hát azt hiszem, ütött az órája, s ha üt az óra, édes mindegy, hogy miféle doktornak a kotyvalékát szedjük.

- Szabadjon kiigazítanom ebben a kérdésben - szakította félbe a sebész. - Mindannyiunknak meg kell halnunk, az kétségtelen, de a tudomány fénye megvilágíthat előttünk olyan módozatokat, amelyek feltartóztathatják a veszélyt, míg...

- Secundum artem megyünk a másvilágra! - kiáltotta a kapitány.

Az orvos nem méltatta válaszra ezt a megjegyzést, de mivel úgy érezte, hogy hivatásbeli méltósága megköveteli a beszélgetés folytatását, így szólt:

- Az ésszerű kezelés talán ezúttal is meghosszabbíthatta volna a páciens életét. Kinek a rendelvényeit alkalmazták a szóban forgó esetben?

- Eddig még senkiét - mondta gyorsan a gazdasszony. - Azt hiszem, rendelkezett ő mindenről a testamentumában.

A sebész nem vett tudomást a hölgyek mosolyáról, s folytatta kérdéseit:

- Kétségtelenül bölcs dolog, ha felkészülünk a halálra. De ki vette át a kóreset felügyeletét?

- Én magam - felelte Katy egy kissé fontoskodó arccal -, s mondhatom, kárba veszett minden fáradságom, mert Harvey most olyan nyomorult, hogy semmit se várhatok tőle.

A kölcsönös félreértések nem nagyon akadályozták a párbeszédet, mert mindegyik fél azt hitte, hogy jól érti a másikat. Sitgreaves így folytatta:

- És hogyan kezelte a beteget?

- Gyöngéden, arra mérget vehet - felelte Katy eléggé csípős hangon.

- A doktor úr úgy érti, hogy orvosi szempontból - szólt közbe Lawton kapitány olyan arccal, amely a megboldogult temetésén se keltett volna feltűnést.

- Inkább csak füvekkel kúráltam - mondta a gazdasszony szégyenlősen mosolyogva.

- Vagyis háziszerekkel - állapította meg a sebész. - Iskolázatlan kézben csakugyan kevésbé veszélyesek, mint a hatékonyabb orvosságok; de miért nem vették igénybe egy szaktekintély segítségét?

- Éppen eleget szenvedett Harvey, amiért annyi dolga volt a tekintélyes angol tisztekkel - felelte a gazdasszony. - Most mindenét elvesztette, földönfutó csavargó lett belőle; igazán megátkozhatnám azt a napot, amikor először léptem át a küszöbét,

- Dr. Sitgreaves nem az angol tisztek tekintélyét, hanem az orvosi tekintélyt érti, kedves hölgyem - mondta a kapitány.

- Ó - kiáltotta a leányzó, ismét kiigazítva magát -, hát csak azért, mert úgyis hiába kerestük volna a doktort; errefelé nem találni egyet se, így azután én magam kúráltam. Ha lett volna, szívesen elhívtuk volna, mert ami engem illet, én odavagyok minden orvosi dologért; igaz, Harvey azt mondja, megölöm magam azzal a sok orvossággal; de hát bánja is ő, hogy én élek-e vagy halok!

- Kegyed nagyon értelmesen beszél, s okos és józan asszonynak látszik - mondta a sebész, közelebb lépve a vénleányhoz, aki buzgón melengette tenyerét és talpát a kellemes tűznél, hogy azért sok gondja-baja között is legyen valami öröme. - Azok, akiknek lett volna alkalmuk, hogy kiműveljék gondolkodásukat, szégyellhetnék magukat, amikor látják, mennyire tiszteli kegyed a medicinát és a tudomány fényét.

Bár a gazdasszony nemigen fogta fel az orvos szavait, annyit megértett, hogy valami bókról van szó, és el volt ragadtatva tőle; így aztán az eddiginél is hevesebben kiáltotta: - Mindig mondták, hogy igazi orvos válhatott volna belőlem, csak az alkalom hiányzott hozzá; mielőtt odaköltöztem Harvey apjához, szoknyás felcsernek hívtak az emberek.

- Bizonyára helyes, bár nem éppen udvarias meghatározás - mondta a sebész, aki a gazdasszony egyéniségéből csak egyvalamit látott: hogy tiszteli a gyógyítás művészetét. - Pallérozottabb tanácsadók hiányában egy jó érzékű matróna tapasztalata sokszor igen hathatósan hozzájárulhat a kórfolyamat megfékezéséhez; ilyen körülmények között, asszonyom, roppant fájdalmas, ha meg kell küzdenünk a tudatlansággal és a makacssággal.

- De még mennyire: a magam tapasztalatából tudom! - kiáltotta diadalmasan Katy. - Harvey az ilyesmiben olyan csökönyös, mint egy öszvér; pedig abból, ahogy a szegény beteg apját gondoztam, igazán láthatná, hogy a jó ápolást nem szabad megvetni. De egyszer majd rájön, mit ér egy gondos asszony a háznál, bár most őt magát éri olyan megvetés, hogy nemigen lesz többé háza az életben.

- Könnyen meg tudom érteni, milyen kínos volt kegyednek, hogy egy ilyen önfejű személlyel kellett összeütközésbe kerülnie - felelte a sebész, s közben szemrehányóan bandzsított a kapitányra. - Legjobb, ha felülemelkedik az efféle nézeteken, és szánakozva tekint szülőanyjukra, a tudatlanságra.

A gazdasszony tétovázott egy pillanatig: nem tudta pontosan, mit akart mondani az orvos, de érezte, hogy szavai hízelgőek és kedvesek; ennél fogva, miután egy kissé megtartóztatta szapora nyelvét, így szólt:

- Sokszor mondom Harveynak, hogy nem viselkedik helyesen; tegnap éjszaka láthatta, mennyire igazam volt; de hát az ilyen hitetlenek véleménye nem sokat számít; mégis, szörnyű, hogy néha miket csinál: például amikor kidobta azt a tűt...

- Micsoda! - vágott a szavába a sebész. - Még a műszereket is képes megvetni? De hiszen magam is naponta találkozom olyan emberekkel, akik éppily ferdén gondolkoznak, sőt, még bűnösebb tiszteletlenséget tanúsítanak a tudomány fényében megvilágosodott tényekkel szemben.

E szavak közben a doktor Lawton felé fordult, de olyan magasan tartotta a fejét, hogy pillantása elsiklott a kapitány változatlanul komoly arca fölött. Katy bámuló odaadással figyelte, s mikor a sebész elhallgatott, így szólt:

- Meg aztán Harvey nem hisz a planétákban.

- Nem hisz a planétákban! - visszhangozta az emberi testek reparálója. Hiszen a holdat meg az árapályt például puszta szemmel is láthatja! Talán csak a hold hatóerejében kételkedik.

- De még mennyire! - kiáltotta Katy, valósággal elolvadva az örömtől, hogy kedvenc nézetei egy tudós embernél találnak támogatásra. - Csak tessék meghallgatni egyszer: úgy beszél, mintha azt se hinné el, hogy a hold odafent van az égen.

- A tudatlanságnak és a hitetlenségnek az a legfőbb átka, asszonyom, hogy kölcsönösen táplálják egymást. Ha a szellem elutasítja magától a hasznos felvilágosításokat, észrevétlenül hajlamossá válik a babonára s a természet rendjének téves felfogására, amely éppannyira hadilábon áll az igazsággal, mint amennyire összeegyeztethetetlen az emberi tudás alapelveivel.

A vénleányt annyira lenyűgözte a tisztelettudó áhítat, hogy nem mert meggondolatlanul válaszolni erre a kis szónoklatra; a sebész megvető arccal elmerült filozófiai tűnődéseiben, majd így folytatta:

- Sohasem hittem volna, hogy épeszű ember kételkedhetik a planéták létezésében s az árapályban, még ha nem ismeri is fel a befolyásukat; de a makacsság igen veszedelmes vendég, s ha beengedjük a házba, még a legotrombább tévedéseket is elfogadtatja velünk.

- Hát a folyást is megmondja a planéta? - kérdezte a gazdasszony.

Miss Peyton felállt, s intett unokahúgainak, hogy némi házimunkák elvégzése céljából kövessék a szomszédos tálalószobába, míg a figyelmes Lawton komor arcán átvillant némi élénkség, de azután éppoly gyorsan el is tűnt, igaz, nem kis erőfeszítés árán.

A sebész néhány pillanatig eltűnődött a gazdasszony szavainak értelmén, majd kellőképp értékelve a tudásszomjat, amelyet ez az iskolázatlan lény tanúsít, így felelt:

- Ön nyilván a hold befolyására gondol; valóban, sok filozófus nem ismerte fel pontosan a planéta kihatását az árapály jelenségére; de azt hiszem, aki manapság is kételkedik a gravitációban, tudatosan elutasítja magától a tudomány s a filozófia fényét.

Mivel Katy még sohasem találkozott olyan nyavalyával, amely a "gravitáció" nevet viselte volna, jobbnak látta, ha nem szól semmit; de azután eszébe jutott valami, s a kíváncsiságtól égve megkérdezte:

- Arról a fényről tetszik beszélni, amit errefelé északi fénynek mondanak?

A sebész elnéző mosollyal fogadta a tudatlanságnak ezt az újabb megnyilvánulását, és hosszas magyarázatokba bocsátkozott volna, ha Lawton kitörő jókedve félbe nem szakítja. A lovas tiszt mindeddig rendkívül fegyelmezetten hallgatta a párbeszédet, de most úgy nevetett, hogy belesajdultak az eséstől még fájó csontjai, s a szeméből akkora könnyek potyogtak, mint még soha. Végül a sértett doktornak sikerült kihasználnia egy pillanatnyi szünetet, s így szólt:

- Önt talán valamiféle diadalérzettel tölti el az a tény, Lawton kapitány, hogy egy iskolázatlan nő téved a szóban forgó tárgyban, amelyen a legnagyobb tudósok is sokáig vitatkoztak: ugyanakkor azonban tapasztalhatja, hogy ez a tiszteletre méltó matróna nem veti el a tudomány fé... a tudomány eszközeit, melyek az emberi test sérelmeinek kezelésére szolgálnak. Talán emlékszik rá, uram, hogy a hölgy csak az imént utalt a tű alkalmazására.

- Hogyne - kiáltotta széles jókedvében a lovastiszt -, azzal a tűvel szokta foltozgatni a házaló nadrágját.

Katy szemmel láthatóan megbántva kihúzta magát, s hogy tanúságot tegyen felsőbbrendű szellemességéről, azt mondta:

- Én nem olyan közönséges dolgokra használtam azt a tűt... sokkal különlegesebb céljaim voltak vele!

- Magyarázza el részletesebben, asszonyom - mondta türelmetlenül a sebész -, hadd lássa ez az úr, mennyire alaptalanul hahotázik.

Katy egy pillanatig hallgatott, hogy azután kellő ékesszólással foghasson elbeszélésébe. A történet röviden így szólt: a szegények gondnokai Harveyra bízták egy gyermek felnevelését, s míg a házaló távol volt, a gyermek súlyosan megsebezte a lábát egy tűvel. Az ártalmas szerszámot Katy gondosan bezsírozta, gyapjúba bugyolálta, és elhelyezte a kéménynek egy bizonyos varázserejű hornyában; a sebesült lábhoz egyáltalán nem nyúlt, nehogy megtörje a varázslat erejét. Harvey megérkezése azután véget vetett e bámulatos kezelésnek; következményeit Katy ezzel a felkiáltással adta a hallgatók tudtára, befejezve elbeszélését:

- Nem csoda, hogy a gyerek merevgörcsöt kapott, és meghalt!

Dr. Sitgreaves kinézett az ablakon, mintha a gyönyörű reggeli tájat bámulná, s minden erejét megfeszítve igyekezett elkerülni a kapitány szemeinek sárkánypillantását. Egyszer azonban akaratlanul is Lawton felé fordult, s az arcára nézett. A lovastiszt minden arcizmával azt akarta kifejezni, mennyire fájlalja a szegény gyermek sorsát; de a szeméből sugárzó határtalan vígság az elevenébe vágott tudósunknak; dr. Sitgreaves néhány szót motyogott a páciensei állapotáról, és gyorsan elvonult.

A gyengéd érzésű Miss Peyton őszinte szánalommal vette tudomásul a házalóék sorsának legújabb fordulatát; türelmesen hallgatott, míg Katy részletesebben beszámolt az elmúlt éjszaka eseményeiről. A leányzó nem mulasztotta el megfelelőképpen kidomborítani Harvey anyagi veszteségét, s a szemrehányásokkal sem fukarkodott, azzal vádolva Harveyt, hogy elárulta a titkát, noha könnyűszerrel megőrizhette volna.

- Mert én, Miss Peyton - folytatta a gazdasszony egy lélegzetvételnyi szünet után -, én inkább az életemet adtam volna oda, mint azt a titkot. Harvey legfeljebb az életét veszthette volna el, így meg, mondhatni, odavan a teste is, a lelke is; vagy más szóval, földönfutó senkiházi lett belőle, ami ugyanaz. Szeretném tudni, mit képzel, ki megy hozzá feleségül, vagy ki lesz a gazdasszonya ezek után. Mert ami engem illet, énnekem drágább a jó hírem, semhogy kettesben éljek egy nőtlen emberrel; habár az is igaz, hogy soha sincs otthon. El is határoztam, hogy megmondom neki még a mai napon: én a temetés után egy órát sem maradok nála hajadon leányként; s a felesége sem igen lennék, csak ha megnyugszik, és ezentúl többet ül otthon.

Az Akácos szelíd úrnője nyugodtan végigvárta a gazdasszony érzelmi kitörésének lezajlását, majd feltett egy-két lényegre tapintó kérdést, amely elárulta, hogy jobban ismeri a szerelem útvesztőiben bolyongó emberi szív rejtelmeit, semmint azt egy vénkisasszonyról feltételezhetnénk; Katy válaszaiból azután sikerült kivennie, hogy Harvey ebben a tönkrement állapotában amúgy sem fog Katharine Hayes kezére pályázni. Közölte tehát, hogy jelenleg magának is segítségre volna szüksége a háztartásban, s Katy áttehetné székhelyét az Akácosba, ha a házaló nem tart igényt a szolgálataira. Miután az óvatos gazdasszony előrebocsátotta feltételeit, meg is egyeztek; Katy még sopánkodott egy darabig a tulajdon vesztesége és Harvey ostobasága miatt, majd eltávozott, részben azért, mert kíváncsi volt a házaló további sorsára, másrészt azért, hogy előkészítse a temetést, amelynek még aznap le kellett zajlania. A két nő beszélgetése alatt Lawton tapintatosan visszavonult. Singleton kapitány állapota is aggasztotta; felment hozzá. Ez a fiatalember, mint említettük, a csapat minden tisztjének megnyerte a szívét. Számtalanszor bebizonyította már, hogy rendkívül szelíd magatartása nem erélytelenségből fakad, s ezért viselkedésének és külső megjelenésének szinte nőies volta még e marcona hadfiakból sem váltott ki ellenérzést.

Az őrnagy úgy szerette, mintha testvére volna; dr. Sitgreavesnek pedig első számú kedvence volt, mivel szó nélkül alávetette magát minden orvosi utasításnak. A merész támadások bizony nem kímélték a csapatot, s így sorra mindegyik tiszt a sebész kezei alá került több-kevesebb ideig. Dr. Sitgreaves e tapasztalatok alapján Singleton kapitányt tüntette ki az engedelmesség pálmájával, Lawton kapitányt viszont a lista legaljára helyezte. Többször is közölte, utolérhetetlen egyszerűséggel és rendkívül őszinte modorban, hogy akkor a legboldogabb, ha a svadron valamennyi tisztje közül éppen Singletont szállítják hozzá sebesülten, és akkor a legboldogtalanabb, ha Lawton a sebesült; ezt a bókot, illetve rosszallást, az előbbi katonatiszt jóindulatú, csendes mosollyal fogadta, az utóbbi pedig komoly főhajtással és köszönetnyilvánítással. Most azonban a leforrázott sebész és a diadalmas lovastiszt a kölcsönös megértés jegyében találkozhatott Singleton kapitány betegágya mellett. Egy ideig mindketten a sebesült körül szorgoskodtak, majd a doktor visszavonult saját lakosztályába, s néhány perc múltán meglepődve tapasztalta, hogy nyílik az ajtó, és Lawton lép be hozzá. A kapitány úgy érezte, igazán nagylelkű lehet az előbbi diadal után; önként ledobta kabátját, s könnyedén felkiáltott:

- Sitgreaves, legyen szíves, világítson rám egy csöppet a tudomány fényével.

A sebész úgy érezte, hogy ez már több a soknál, de aztán a tisztre sandított, és meglepetten látta, milyen komolyan készülődik a vizsgálatra, noha máskor nem szokott ilyen őszinte arcot vágni hozzá. Elfojtotta hát kitörni készülő sértődöttségét, s udvarias hangon megkérdezte:

- Lawton kapitány netalán rászorul a segítségemre?

- Győződjék meg róla a saját szemével, kedves doktorom - felelte szelíden a dragonyos. - Itt a vállam tájékán megtalálhatja a szivárványnak csaknem minden színét.

- Csakugyan oka lehet a panaszra - mondta a másik, rendkívül gyöngéden és tökéletes szakértelemmel nyúlva a kérdéses helyhez. - Szerencsére nem tört el semmije. Csodálatos, hogy ennyivel megúszta!

- Kiskoromtól fogva hozzászoktam a bukásokhoz, s ma már nem nagyon aggaszt, ha egyszer-kétszer lepottyanok a lóról; hanem, Sitgreaves - tette hozzá melegebb hangon, egy sebforradásra mutatva a testén -, emlékszik még, amikor ezen a helyen megfoltozott?

- De még mennyire, Jack; az is szép munka volt, amikor kapta, s az is, amikor kiszedtem; de nem gondolja, hogy jó lenne, ha bedörzsölném olajjal ezeket a zúzódásait?

- Feltétlenül - mondta Lawton váratlan engedelmességgel.

- No látja, kedves fiam - kiáltotta a doktor ujjongva, miközben rákente gyógyszerét a sérült helyre -, hát nem lett volna jobb, ha mindezen még tegnap este átesünk?

- De, valószínűleg.

- Igen, Jack, de ha azt is eltűrte volna, hogy némi köpölyözésnek vessem alá, mindjárt, amikor találkoztunk, most összehasonlíthatatlanul jobban erezné magát.

- Semmi köpöly - jelentette ki határozottan a másik.

- Azzal már úgyis elkéstünk; de ha bevenne egy kis olajat, igen könnyen megszabadulhatna a káros nedvektől.

Erre a kapitány semmit sem válaszolt, csak a fogát csikorgatta, mintegy jelezvén, hogy aki be akar hatolni a szájába, annak előbb igen makacs ellenállást kell leküzdenie: a tapasztalt orvos azonnal témát változtatott, s így szólt:

- Nagy kár, Jack, hogy nem sikerült elcsípnie a zsiványt, miután annyi veszélybe és bajba került miatta.

A dragonyos kapitány nem szólt semmit; a sebész pedig, miközben a sebesült vállat kötözgette, tovább beszélt:

- Én igazán nem vagyok híve az emberi élet kioltásának, de még nekem is örömet szerezne, ha lógni látnám azt az árulót.

- Azt hittem, magának a gyógyítás a mestersége, nem pedig az öldöklés - mondta szárazon a kapitány.

- Úgy van, de ez a kém már többször is olyan súlyos veszteségeket okozott nekünk, hogy néha meglehetősen gyengédtelen érzések támadnak fel bennem, ha rá gondolok.

- Jobb lenne, ha egyetlen embertársával szemben sem táplálna efféle gyűlölködő érzéseket - felelte Lawton olyan hangon, hogy a sebész kiejtett a kezéből egy tűt, amellyel a kötést akarta megerősíteni. Arcába nézett páciensének, mintha azt kutatná, csakugyan ő-e az, régi bajtársa, Lawton kapitány; majd amikor minden kételye eloszlott, és sikerült felocsúdnia meglepetéséből, így szólt:

- Az elv helyes, és általában magam is elfogadom. De mondja csak, Jack, drága barátom, nem szorítja a kötés?

- Csöppet sem.

- Általánosságban teljesen egyetértek magával; de mivel az anyag a végtelenségig osztható, semmi sincs kivétel nélkül. Jól érzi magát, Lawton?

- Tökéletesen.

- És nemcsak a szenvedő alannyal szemben járunk el kegyetlenül, de néha rajta kívül másokhoz is igazságtalanok vagyunk, ha kioltjuk egy ember életét, amikor kevésbé súlyos büntetés is megfelelne a célnak. Egyszóval, Jack, ha volna magában... mozgassa csak egy kicsit a karját... ha volna magában... remélem, jobban érzi magát, kedves barátom?

- Sokkal.

- Ha tehát, kedves Jack, hajlandó volna kioktatni az embereit, hogy körültekintőbben vagdalkozzanak, maga éppúgy elérné a célját, nekem pedig örömet szerezne.

A doktor nagyot sóhajtott: végre sikerült túladnia azon, ami leginkább nyomta a szívét; a kapitány pedig visszabújt kabátjába, s közben végtelenül higgadtan azt mondta:

- Tudtommal egyetlen alakulat sem vagdalkozik olyan körültekintően, mint az én katonáim; feje búbjától az álláig meg szokták borotválni az ellenséget.

A csalódott sebműves összeszedte műszereit, és nehéz szívvel szedelőzködött, hogy átmenjen Wellmere ezredes szobájába.

Tizenkettedik fejezet

E tündértestben oly erős a lélek,
Hogy óriásokét megszégyeníti;
mint nyárfalomb, ha esti szellő éri,
e gyönge alkat úgy remeg, de lelke
az égig tör, ha izzik indulatban,
s arcának kettős fénylő ablakába
az ég tüzet állítja lámpaként.

                                              Duo

A vendégek száma és személyisége nagymértékben megnövelte Miss Jeanette Peyton házi gondjait. Reggelre többé-kevésbé valamennyien visszanyerték testi egyensúlyukat, a fiatal dragonyos kapitány kivételével, akiért Dunwoodie annyira aggódott. A fiatalember sebe súlyos volt, de az orvos váltig hangoztatta, hogy veszélytelen. Bajtársa, mint említettük, nem szeretett sokáig ágyban maradni; Henry Wharton is felébredt, miután azt álmodta, hogy egy sebésztanonc kipróbálta rajta újonnan szerzett tudományát. Szerencsére csak álom volt az egész, s amikor felocsúdott belőle, elég frissnek érezte magát az éjszakai pihenés után; dr. Sitgreaves pedig minden további nyugtalanságát eloszlatta azzal a határozott kijelentéssel, hogy két héten belül nem lesz semmi baja.

Eközben Wellmere ezredes egyszer sem jelent meg a többiek között; a szobájában reggelizett, s mit sem törődve az orvostudor sokatmondó mosolyával, kijelentette, hogy sérülése miatt képtelen elhagyni az ágyat. A sebész tehát hagyta, hadd ápolgassa sértett önérzetét a szoba rejtekében, és kellemesebb feladatot választott magának: átment George Singleton betegágya mellé egy órácskára. A páciens arca bágyadtan felderült, amikor az orvos belépett; egyenest odament hozzá, megfogta pulzusát, intett neki, hogy maradjon csendben, s közben ilyesféléket motyogott maga elé:

- A pulzus mindinkább a láz tüneteit mutatja... nem, nem, kedves George, maradjon csak mozdulatlan és néma; habár a szeme valamivel jobban csillog, s a bőrén is észlelek egy kis nedvességet.

- Nem, kedves Sitgreaves - mondta a fiatalember -, láthatja, hogy egyáltalán nem vagyok lázas; nézze meg a nyelvemet: ugye, nem olyan deres, mint a Jack Lawton berizsporozott feje?

- Nem, csakugyan - felelte a sebész, miután beledugott egy kanalat a fiatalember szájába, kifeszítette, s úgy bámult a garatja felé, mintha személyesen akarna odalátogatni - a nyelv rendben van, s a pulzus is kezd alábbhagyni. Ó, a vérvétel nagyon jót tett! A délvidéki alkatok számára nincs jobb gyógymód a köpölyözésnél. S az az eszelős Lawton a világ minden kincséért sem engedte volna, hogy tegnap este a vérét vegyem, miután leesett a lováról. Szavamra, George, a maga esete egyre különösebb lesz - folytatta az orvos, egy ösztönszerű mozdulattal ledobva a parókáját -, egyenletes, nem túlságosan lüktető pulzus, kellőképpen nedves bőr, de a szeme izzik és az arca piros. No, ezeket a tüneteket közelebbről is meg kell vizsgálnom.

- Csak lassan, drága barátom, csak lassan - mondta a fiatalember; visszahanyatlott párnájára, és arcáról részben eltűnt a pír, amely az orvost aggasztotta. - Azzal, hogy kivette a golyót, azt hiszem, minden szükségeset megtett. Semmi sem fáj, csak gyenge vagyok, higgye el nekem.

- Singleton kapitány - felelte hévvel az orvos -, nagyfokú beképzeltségre vall, ha maga akarja megmondani az orvosának, hogy mikor nem fáj semmije: ha e kérdés eldöntése nem a mi feladatkörünkbe tartoznék, mire lenne jó a tudomány fénye? Szégyellje magát, George, szégyellje magát! Még az az eszeficamodott alak, John Lawton, még ő sem viselkedhetnék makacsabbul.

A páciens mosolygott; gyengéden elhárította magától az orvost, aki már hozzá is látott volna a sebkötés levételéhez; majd arcát ismét elfutotta a pír, s megkérdezte:

- Kérem, Archibald - ez a bizalmas megszólítás ritkán tévesztette el a hatást a sebész szívére -, mondja meg nekem: miféle mennybéli szellem suhant ide-oda a szobámban, míg én alvást színlelve feküdtem?

- Ha bárki beavatkozik a pácienseim ápolásába - kiáltotta az orvos -, akár szellem, akár nem, majd én megtanítom rá, hogy ne üsse bele az orrát a mások dolgába.

- Nyugodjék meg, kedves barátom, senki nem avatkozott bele semmibe, még csak meg se kísérelte; nézze - tette hozzá a kötésre mutatva -, minden pontosan úgy van, ahogyan ön elrendezte... de valaki mégiscsak itt suhant a szobában, olyan kecsesen, mint egy tündér, és olyan gyengéden, mint egy angyal.

Miután meggyőződött róla, hogy minden úgy van, ahogyan ő hagyta, a sebész rendkívül megfontoltan visszaült a helyére, ismét felvette a parókáját, és olyan tömörséggel, amely Mason főhadnagynak is a becsületére vált volna, megkérdezte:

- Szoknya volt rajta, George?

- Semmit se láttam belőle, csak a két mennyei szemét... rózsás arcát... fenséges járását... kecsességét - felelte a fiatalember olyan hévvel, hogy az orvos ezt már túlzásnak tartotta gyönge testi állapotához képest; rátette kezét a beteg szájára, s inkább maga beszélt helyette:

- Valószínűleg Miss Jeanette Peyton volt az... igen finom modorú hölgy, és... ö... csakugyan van a járásában valami olyasféle, amit maga mondott... a szeme is nagyon nyájas; ami pedig a rózsákat illeti, azt hiszem, a jóságos szolgálatok neki is éppolyan üde színt varázsolhatnak az orcájára, mint amilyennel az unokahúgai ékeskednek.

- Unokahúgai! Hát unokahúgai vannak? Az az angyal, akit láttam, talán a leánya, a húga, vagy az unokahúga lehet valakinek... de semmiképpen sem nagynéni!

- Csitt, George, csitt; ettől a sok beszédtől már megint felgyorsult a pulzusa. Maradjon nyugodtan; készüljön fel arra, hogy nemsokára találkozik a saját húgával: egy órán belül itt lesz.

- Isabella! És ki üzent érte?

- Az őrnagy.

- Dunwoodie! Milyen figyelmes - mormolta kimerülten Singleton kapitány, és visszahanyatlott a párnájára; az orvos szigorú tilalma ezután nem engedte megszólalni többé.

Amikor Lawton kapitány megjelent a reggelinél, a család minden tagja udvariasan érdeklődött egészségi állapota felől; az angol ezredes jólétéről azonban egy láthatatlan szellem gondoskodott. Sarah határozottan tartózkodott attól, hogy belépjen a szobájába, de pontosan ismerte minden tárgy elhelyezését, s a tulajdon kezével töltött meg minden poharat, amely az ezredes asztalára került.

Történetünk idején népünk két táborra oszlott, és Sarah a legtermészetesebb kötelességének érezte, hogy azt az országot szeresse intézményeivel együtt, amelyből ősei származtak; ezenkívül nyomósabb okai is voltak arra, hogy szótlanul bár, de előnyben részesítse az angol katonatisztet. Az ő képe töltötte be először a fiatal leány szabad képzeletét, s ez a kép nem volt híján ama vonásoknak, amelyek le tudnak igázni egy női szívet. Sarah egész reggel ide-oda járkált a házban, gyakori és sóvár pillantásokat vetve az ezredes szobájának ajtajára; szerette volna tudni, hogyan gyógyulnak a sebei, de szégyellt kérdezősködni, érzelmei megkötötték a nyelvét, szerencsére a húga, akit semmi sem feszélyezett ebben a tekintetben, nyíltan feltette a kérdést dr. Sitgreavesnek.

- Véleményem szerint, kisasszony - felelte komolyan a sebész -, Wellmere ezredes a szabad akarat állapotában leledzik. Ha akarja, beteg; ha nem akarja, nem az. Wellmere kóresete felülmúlja a tudományomat, kedves hölgyem; azt hiszem, Sir Henry Clintonhoz kellene fordulnia kezelésért; igaz, Dunwoodie őrnagy megnehezítette számára, hogy érintkezésbe lépjen ezzel a doktorral.

Frances mosolyogva elfordította az arcát, Sarah pedig egy sértett Juno méltóságával kivonult a helyiségből. De a saját szobájában sem lelhetett vigaszt, s amint végighaladt a hosszú folyosón, amelyről az épület valamennyi helyisége nyílott, észrevette, hogy Singleton ajtaja nyitva van. Úgy látszott, a fiatalember alszik, s nem volt mellette senki. Sarah halkan bemerészkedett a szobába, s néhány percig azzal foglalatoskodott, hogy elrendezze az asztalkákat, meg a beteg számára odakészített ennivalót; nem is igen tudta, mit csinál, s talán arról álmodozott közben, hogy valaki másnak a kedvéért hajtja végre ezeket az apró női szolgálatokat. Az orvos iménti megjegyzésétől még mindig piros volt az arca, s a szeme csillogása sem lett tompább. Sitgreaves közeledő lépteinek hangjára gyorsan kiszökött a szobából, s egy melléklépcsőn lesietett a húgához. Azután mindketten kimentek friss levegőt szívni a ház körül futó tornácra, s míg karonfogva sétálgattak, a következő párbeszéd zajlott le közöttük:

- Dunwoodie orvosában van valami ellenszenves vonás - mondta Sarah -, és szívből kívánom, bárcsak megszabadulhatnánk tőle.

Frances a nővér felé fordult nevető szemével; nem szólt semmit, de Sarah a pillantásából is kiolvasta, mit akar mondani, s gyorsan hozzátette: - Jaj, elfelejtettem, hogy ő is a te híres virginiai lovasaid közé tartozik, tehát nagyon tisztelettudóan kell beszélni róla.

- Amilyen tisztelettudóan csak akarsz, drága nővérem; nem kell attól tartani, hogy eltúlzod az igazságot.

- Szerinted nem - mondta Sarah egy kissé hevesen -, de azt hiszem, Mr. Dunwoodie visszaélt a rokoni kapcsolatok előjogaival; kórházat csinált apánk házából.

- Inkább örüljünk, hogy nem a szívünkhöz legközelebb állók lettek a kórház betegei.

- A bátyád is itt van.

- Igaz, igaz - vágott a szavába Frances, a haja tövéig elpirulva -, de ő már nincs a szobájához kötve, s maga is úgy hiszi, érdemes volt azt a sebet kapnia, hogy együtt lehessen hozzátartozóival. Engem csak az a szörnyű gyanú aggaszt - tette hozzá remegő ajakkal -, amely a látogatáshoz fűződik; ehhez képest jelentéktelennek tartom a sebét.

- Most legalább magad is megkóstolhatod a lázadás gyümölcseit: a bátyád sebesült és fogoly, talán vádlott is; apád kétségbe van esve, nyugalma feldúlva, s könnyen meglehet, hogy elveszik a birtokait, amiért hű maradt a királyához.

Frances szótlanul folytatta a sétát. Amíg szemben voltak a völgy északi bejáratával, egy pillanatra sem vette le a szemét arról a pontról, ahol az út hirtelen eltűnik egy kiugró domb mögött; s minden fordulónál, amikor el kellett szakadnia ettől a látványtól, vonakodva megállt, míg a nővére egy türelmetlen mozdulattal gyorsabb járásra nem kényszerítette. Végül feltűnt egy egylovas kocsi; óvatosan hajtott a völgybeli országúton szétszórt kövek között az Akácos felé. Minél közelebb ért, annál inkább elváltozott Frances arcszíne; s amikor sikerült kivennie egy női alakot meg egy libériás négert, olyan remegés fogta el, hogy Sarah-ra kellett támaszkodnia. A jövevények néhány perc múlva elérték a házat. A kocsi mögött az a dragonyos lovagolt, akit Dunwoodie mint futárt menesztett Singleton kapitány apjához; most kinyitotta a kaput, hogy a kocsi behajthasson. Miss Peyton odasietett, és a nővérek követték a példáját, a legszívélyesebb üdvözletekkel fogadva vendégüket; Frances azonban csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta elfordítani róla fürkésző, zavart tekintetét. A vendég fiatal, karcsú és törékeny, de rendkívül arányos termetű hölgy volt; a szeme nagy, kerek, fekete és átható, néha egy kissé vad; haja dús, hollófekete, az akkoriban divatos rizspor nélkül. Néhány fürtje az arcába hullott, s az ellentét hatásával még fehérebbé tette halálos sápadtságát. Dr. Sitgreaves kisegítette a kocsiból, s a fiatal hölgy, amint a tornác padlójára lépett, kifejező szemmel fordult az orvos felé.

- A fivére már túl van a veszélyen, és látni szeretné kegyedet, Miss Singleton - mondta a sebész.

A vendégnek hirtelen eleredtek a könnyei. Frances mindeddig valamiféle vonakodó bámulattal nézte Isabella arcát és mozdulatait, de most testvéri együttérzéssel odaugrott hozzá, szelíden belekarolt, s magával vonta egy oldalsó szoba felé. Oly őszinte, oly gyengéd és oly tapintatos volt a viselkedése, hogy Miss Peyton nem is avatkozott bele, s csak a szemével követte a két fiatal leányt, meghatódottan mosolyogva. A többiek ugyanazt érezték, mint ő, és szétszéledve ki-ki a maga foglalatossága után látott. Isabella minden ellenállás nélkül követte Frances gyöngéd vezetését, s miután beértek a szobába, addig sírt a figyelmes, csitító leány vállán, míg Frances úgy nem érezte, hogy könnyeit már nem igazolja egyébként természetes felindultsága. Miss Singleton egy ideig hevesen, feltartóztathatatlanul zokogott; végül azonban, látható erőfeszítéssel, engedett Frances szelíd szavának, és sikerült elfojtania könnyeit. A szemébe nézett társnőjének, felállt, arca felsugárzott gyönyörű mosolyától; néhány szóval mentegetőzött túláradó érzelmeinek kitöréséért, majd azt kérte, hogy vezessék a betegszobába.

A fivér és a nővér találkozása érzelmes légkörben zajlott le, de hála az ifjú hölgy erőfeszítésének, sokkal fegyelmezettebben, semmint előbbi felindultsága után várni lehetett volna. Isabella tapasztalhatta, hogy fivére jobb színben van, és állapota kevésbé veszélyes, mint ahogy ő azt kiszínezte érzékeny képzeletében, így azután csakhamar jobb kedvre derült; a kétségbeesés átadta helyét valamiféle vidámságnak: Isabella szeme újult fénnyel csillogott, s olyan elbűvölő mosolygás sugárzott róla, hogy Frances, aki a vendég buzgó kérésére vele ment a betegszobába, most lenyűgözve bámulta ezt a csodálatosan változékony arcot. A fiatalember kibontakozott húga karjaiból, egy komoly pillantást vetett Francesre, s talán most történt meg először, hogy valaki csalódottan elfordult, miután hősnőnk szép vonásaira tekintett, Singleton kapitány zavartnak látszott, a homlokát dörzsölte, mint aki most ébred fel valami mély álomból.

- Hol van Dunwoodie, Isabella? - kérdezte. - Milyen remek ember! sosem fárad bele a kedvességbe. A tegnapi fárasztó nap után még azzal tölti az éjszakát, hogy ápolónőt hoz nekem, de olyat, aki a puszta jelenlétével is kigyógyít minden bajomból!

Az ifjú hölgy arckifejezése elváltozott; körülnézett, s a szemében valami vadság csillant meg: az aggódó Frances, aki lankadatlan figyelemmel kísérte minden mozdulatát, szinte megijedt tőle.

- Dunwoodie! Hát nincs itt? Azt hittem, hogy a fivérem betegágya mellett találkozom vele.

- A kötelesség nyilván máshová szólítja: az angolok állítólag erre tartanak a Hudsonön, s nem sok pihenőt engedélyeznek a magunkfajta könnyű lovasságnak; bizonyos vagyok benne, hogy más semmi sem választhatta volna el ilyen sokáig egy sebesült jó baráttól. De úgy látom, Isabella, téged nagyon megviselt a találkozás: reszketsz.

Isabella nem válaszolt; kezét kinyújtotta az asztal felé, amelyen a kapitány ennivalója állott, s a figyelmes Frances azonnal megértette, mit kíván. Miss Singleton némiképp visszanyerte erejét egy pohár víztől, s így szólt:

- Csakugyan a kötelességről lehet szó. Hallottam, hogy egy királyi csapat közeledik a folyón; bár én csak kétmérföldnyire innét találkoztam a virginiaiakkal. - A mondat végét alig hallhatóan ejtette ki, mintha monologizálna, s nem a többiekhez intézné a szavait.

- Lóháton voltak? - kérdezte élénken a fivére.

- Nem, nem úgy látszott, mintha pihenőt tartanának - hangzott a válasz.

Singleton kíváncsian nézett a nővére arcába, de arról nem olvashatott le semmit. Isabella lesütötte a szemét, s öntudatlanul, elmerülve bámulta a szőnyeget. A fiatalember most Frances felé fordult; ezt megütötte pillantásának komolysága, felállt, s azonnal megkérdezte, hogy miben lehetne segítségére.

- Ha nem haragszik meg a követelőzésemért - mondta a sebesült tiszt, s igyekezett felemelkedni, amennyire csekély erejéből tellett -, arra kérném, hívja ide Lawton kapitányt egy pillanatra.

Frances nyomban közölte ezt az óhajt a szóban forgó úriemberrel, majd az akaratánál erősebb érdeklődéstől űzve maga is visszatért, és ismét elfoglalta helyét Miss Singleton mellett.

- Lawton - kérdezte türelmetlenül a fiatalember, amikor a kapitány belépett -, hallottál valamit az őrnagyról?

Isabella most tágra nyílt szemmel nézett a dragonyosra, aki fesztelenül, katonás egyenességgel üdvözölte.

- Az embere kétszer is itt járt érdeklődni, hogy s mint megy a sorunk az ispotályban - felelte Lawton.

- S miért nem jött ő maga?

- Erre csak az őrnagy adhatna pontos választ; de tudod, hogy a vöröskabátosok útban vannak, és Dunwoodie a megye gazdája: gondoskodnia kell az angolokról.

- Igaz - mondta lassan Singleton, végiggondolva és elfogadva a magyarázatot -, de te hogyan lehetsz tétlen, amikor vár ránk a munka?

- A kardforgató karom nincs a legjobb állapotban, meg Roanoke is inkább csak csoszog, mint jár ma reggel; azonkívül még egy okot is felhozhatnék, ha nem tartanék attól, hogy Miss Wharton örökké megharagszik rám.

- Csak nyugodtan, tőlem nem kell félnie - mondta Frances, arcának kedvesen huncut kifejezésével viszonozva a dragonyos tiszt derűs mosolyát.

- Hát a konyhájuk illata - kiáltotta Lawton kertelés nélkül -, az sem engedi, hogy elhagyjam ezt a tájat, amíg kellő tapasztalatok alapján nem nyilatkozhatom az itteni bőségről!

- Ó, Jeanette néni mindent elkövet, hogy apám vendégszerető hírneve ne szenvedjen csorbát - mondta nevetve a leány -, én pedig munkakerülő vagyok, és minden bizonnyal ki is esem a kegyeiből, ha nem sietek azonnal felajánlani a segítségemet.

Frances tehát kiment, s megkereste nagynénjét; közben pedig azon tűnődött, milyen különös teremtés, milyen rendkívül érzékeny leány az új ismerős, akit a véletlen az Akácosba hozott.

A sebesült tiszt csak nézte, amint gyermekien kecses mozdulatokkal kisietett a szobából s amikor az ajtó becsukódott mögötte, így szólt:

- Szavamra, Jack, ilyen nagynénivel és ilyen unokahúggal ritkán találkozik az ember; az unokahúg valósággal tündér, de a nagynéni angyal.

- Látom, jobban vagy: ismét feltámadt benned a szépnem iránti lelkesedés.

- Hálátlan volnék s ráadásul még érzéketlen is, ha nem vallanám őszinte szívvel, hogy milyen gyönyörű hölgy Miss Peyton.

- Csakugyan kedves, anyaian gyöngéd hölgy, de ami a szépségét illeti, az már ízlés dolga. Készséggel elismerem eszét és élettapasztalatát, de ha néhány évvel fiatalabb volna, nekem jobban megfelelne.

- Még nem lehet húszéves - vágta rá a másik.

- Attól függ, merről nézed. Ha az élet vége felől kezded a számolást, talán csakugyan nincs annyi; de az elején kezdve, ahogy általában szokásos, azt hiszem, közelebb jár a negyvenhez.

- Összetévesztetted Frances nővérét a nagynénjével - mondta Isabella, szép kezét rátéve a beteg szájára -, de maradj csendben! Érzéseid máris ártalmára vannak az állapotodnak.

E szavakat mindjárt azután Dr. Sitgreaves is megerősítette: éppen belépett a szobába, s némi nyugtalansággal tapasztalta, hogy páciense az emelkedő láz tüneteit mutatja; a dragonyos tiszt pedig kivonult, hogy részvétlátogatást tegyen Roanoke-nál, aki éppoly szenvedő szereplője volt az előző esti bukásnak, mint ő maga. Nagy örömére a legénye közölte, hogy a paripa is követi gazdáját a gyógyulás útján; néhány órányi szakadatlan dörzsölés eredményeként ismét úgy tudta rakni a lábait, amint azt Lawtonnak a szabályszerű mozgásról vallott nézetei megkövetelték. A kapitány el is rendelte a készülődést, hogy mihelyt lezajlik a nagy érdeklődéssel várt lakoma, nyomban elindulhasson a többiekhez, a Négy sarok felé.

Időközben Henry Wharton bement Wellmere-hez, és együttérző szavaival sikerült is helyrebillentenie az ezredes lelki egyensúlyát. Ennek következtében Wellmere most már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felkeljen és találkozzék ellenfelével, akiről korábban oly fölényesen, s amiként az eredmény megmutatta, oly alaptalanul nyilatkozott. Wharton tudta, hogy balszerencséjük (mindketten így emlegették a vereségüket) elsősorban az ezredes meggondolatlanságának köszönhető; de tapintatos lévén, nem beszélt másról, mint a szerencsétlen balesetről, amely megfosztotta vezérüktől az angolokat, s amelyet hajlandó volt a későbbi teljes felbomlás okául elfogadni.

- Egyszóval, Wharton - mondta az ezredes, kidugva fél lábát az ágyból -, sajnálatos események sorozatának nevezhetjük az egészet; az ön makrancos lova miatt nem jutott el parancsom az őrnagyhoz, különben oldalba kaphattuk volna a lázadókat.

- Nagyon is igaz - felelte a kapitány, az ágy felé rúgva a papucsot -, ha sikerül megpörkölni egy kicsit az oldalukat, a derék virginiaiak kétségtelenül hátra arcra kényszerültek volna.

- Méghozzá egy szempillantás alatt! - kiáltotta az ezredes, a másik lábát is társítva az előbbihez. - És ne feledje, hogy vissza kellett vetnünk az útikalauzokat, s ez a mozdulatunk remek alkalmat adott nekik a támadásra.

- Úgy van - mondta a kapitány, s a másik papucsot is odaröpítette -, s ez a Dunwoodie őrnagy sohasem szalasztja el a kedvező alkalmat.

- Azt hiszem, ha elölről kezdhetnénk az egészet - folytatta az ezredes, már talpra állva - egészen más színezete lenne a dolognak, bár a lázadók így is legfeljebb az én elfogatásommal dicsekedhetnek: látta ugyebár, hogy visszavertük őket, amikor ki akartak űzni bennünket az erdőből.

- Legalábbis visszavertük volna őket, ha támadást indítottak volna - mondta a kapitány, a többi ruhadarabot is az ezredes közelébe dobva.

- Az mindegy - felelte Wellmere, és öltözködni kezdett. - A háborúnak éppen az a legnagyobb művészete, ha félelmetes magatartásunkkal sikerül visszariasztani az ellenséget.

- Kétségtelen, s azt se feledjük, hogy az egyik rohamunk után hanyatt-homlok futottak vissza.

- Igaz, igaz - kiáltotta lelkesen az ezredes -, s ha én ott vagyok, minden bizonnyal ki is használjuk azt az előnyt, és a jenkik ellen fordítjuk a hadiszerencsét. - E szavak után még nagyobb buzgalommal folytatta az öltözködést; most már nem húzódozott a társaságtól, teljesen visszanyerte önmagáról alkotott jó véleményét, és szentül meg volt győződve róla, hogy elfogatása olyan körülményeknek tudható be, amelyeket senki halandó ember nem befolyásolhatott volna.

A hír, hogy Wellmere ezredes meg fog jelenni az asztalnál, éppen nem lankasztotta a máris folyamatban levő előkészületeket, és Sarah, miután fogadta a gentleman bókjait, s viszonzásul gyengéden érdeklődött sérüléseinek állapota felől, eltávozott, hogy tanácsaival és ízlésével személyesen is elősegítse ama bonyolult munkálatokat, amelyek abban az időben oly gyakori jelenségei voltak a vidéki életnek, s még ma sincsenek teljesen száműzve háztartásainkból.

Tizenharmadik fejezet

          Nos, megyek
S eszem, habár utolsó vacsorám.

                     Shakespeare: A vihar
                     (Babits Mihály fordításából)

A ház levegőjében mindinkább érezhetővé váltak azok az előkészületek, amelyeket Lawton kapitány már észlelt: Caesar föld alatti birodalmából bizonyos édes illatok kezdtek felfelé szállni, s a kapitány boldog elégtétellel állapította meg, hogy szaglóidegei, amelyek ilyen alkalmakkor éppoly élesen működtek, mint más esetekben a szemei, most is híven teljesítették a kötelességüket; semmit sem akart elmulasztani a kellemes fuvalmakból, s ezért úgy helyezkedett el az épület egyik ablakában, hogy a keleti fűszerek illatával terhes párák közül egy se szökhessen meg az égbolt felé, amíg le nem rótta adóját az ő orrának. Mielőtt azonban átadta volna magát e földön túli élvezetnek, illőképpen felkészült a lakomára, már amennyire szerény ruhatárától tellett. Dragonyos tiszti egyenruhája mindig is belépőt biztosított a legelőkelőbb asztalokhoz; igaz, meglátszottak rajta a hűséges szolgálat s a gyengédtelen bánásmód nyomai, de Lawton most alaposan kikefélte és rendbe szedte, hogy megfeleljen az alkalomnak. Természettől hollófekete haja most hófehér volt a rizsportól; csontos keze, amelybe olyan jól illett a kard, most szinte leányos szeméremmel bújt ki a kézelő fodrai közül. Lawton kicsinosodásáról többet nem is igen mondhatunk, legfeljebb annyit még, hogy csizmája több mint ünnepi fénnyel ragyogott, és tiszta rézsarkantyúja szikrázva verte vissza a nap sugarait.

Caesar szorgosan járkált a házban, olyan komoly és jelentőségteljes arckifejezéssel, amilyet még reggeli szomorú kötelességének teljesítése közben öltött magára. A házalótól kapott megbízásnak kora reggel eleget tett, s miután visszatért, nyomban munkába állt a maga rendes működési területén, úrnője parancsaihoz híven; súlyos feladatai mindinkább igénybe vették, s legfeljebb egy-egy pillanatra sikerült érintkezésbe lépnie azzal a szurokszínű testvérével, aki Miss Singleton kíséretében érkezett az Akácosba. E ritka pillanatokat azonban Caesar nem hagyta kihasználatlanul, s így sikerült is közölnie az elmúlt éjszaka szörnyűséges történetéből egy-két fontosabb részletet, amelytől a fekete hallgatóság minden egyes tagjának karikára meredt a szeme. A csodák iránti fogékonyság vele született hajlama volt minden fekete bőrű személynek; s Miss Peyton végül is arra kényszerült, hogy tekintélyi szóval vágja ketté az elbeszélést, s a fennmaradó részt egy későbbi alkalmas időpontra halasztassa.

- Ah, Miss Dzsinit - mondta Caesar a fejét csóválva, és arcjátékával tökéletesen kifejezve minden érzését -, szörny dolog volt látni, hogy Johnny Birch két lábon járni, amikor pedig meghalva feküdni!

Ezzel véget ért a beszámoló; de a néger azért nem adta fel a reményt, hogy egyszer még alaposan kipletykázhatja magát a borzalmas tárgyról, s ebben a reményben utóbb nem is csalatkozott.

Miután a kísértetet ilyen módon nyugalomba küldték, Miss Peyton birodalma felvirult, s két órával azután, hogy a nap túljutott a delelőjén, az ünnepélyes menet meg is indult a konyhából a nappali felé, Caesar felügyelete alatt: ő vezette a felvonulást, fonnyadó kezének tenyerén egy pulykát egyensúlyozva, oly ügyesen, mintha hivatásos zsonglőr volna.

Utána Lawton kapitány legénye következett, merev tartásban és széles léptekkel, mintha most is a lován ülne; egy igazi virginiai illatú sonkát hozott, Accomacból küldte ajándékba a vénkisasszony fivére. Az ízes étel hordozója menet közben katonás szigorral bámulta a tálat, s mire eljuttatta rendeletetési helyére, nehéz lett volna megmondani, mi a nedvdúsabb; az ő szája, vagy az accomaci sonka.

A harmadik helyet Wellmere ezredes tisztiszolgája foglalta el: egyik kezében becsinált csirke, a másikban osztrigás pástétom.

Utána jött dr. Sitgreaves segéde, egy óriási levesestállal, melyet ösztönszerűleg kapott fel, minthogy ez emlékeztette leginkább szakmájának egyes kellékeire; szabályszerűen menetelt a sorban, míg a leves gőzei teljesen el nem homályosították a szemüvegét, amelyet hivatásának jelvényéül viselt; így azután a tett színhelyén le kellett raknia terhét a padlóra, hogy megszabadulhasson a szemüvegétől, és utat keressen a különböző porcelánok és tányérmelegítők halmazai között.

Azután egy másik dragonyos következett, Singleton kapitány legénye; úgy látszott, mintha étvágy tekintetében is alkalmazkodni akarna gyengélkedő gazdájához, mert nem hozott egyebet, csak két sült kacsát; a szárnyasok orrcsiklandó illata azonban végül is megbánást támasztott a szívében: sajnálni kezdte, hogy csak az imént fogyasztotta el a kapitány nővérének villásreggelijét - a saját reggelijén felül.

A házhoz tartozó fehér fiú zárta le a sort, hangosan nyögdécselve különböző zöldséges tálak alatt, melyeket a szakácsnő meggondolatlanul rárakott, hogy betetőzze az összképet.

Mindez azonban távolról sem merítette ki a lakoma előkészületeit; Caesar épp csak letette a madarát, amely egy héttel azelőtt még vígan röpdösött Dutchess megye dombvidékén, nem is álmodva, hogy rövid időn belül egy ilyen méltóságteljes felvonulásnak lesz első számú szereplője - s egy gépies mozdulattal máris sarkon fordult, és megint a konyha felé kezdett menetelni. Ezt a menetirányt sorra követték a többiek is, majd kisvártatva ismét megjelentek, az előbbi rendben. E bámulatos szervezés lehetővé tette, hogy rövid időn belül egész galambrajok, fürjcsapatok, lepényhal-tömegek, sügérek és erdei szalonkák kerüljenek az ebédlőbe.

A harmadik roham eredményeként kellő mennyiségű burgonya, vöröshagyma, cékla, káposztasaláta és rizs foglalta el helyét az asztalon, nem is említve a többi apróságot, amely hozzátartozik egy valamirevaló lakomához.

Az asztal tehát roskadozott a dús Amerika termékei alatt, Caesar a lehető legnyugodtabb lelkiismerettel vehette szemügyre a látványt, s miután tulajdon kezével módosított minden egyes tál elhelyezésén, amelyet nem ő maga tett oda, úrnőjéhez vonult, és jelentette az örömhírt, hogy feladata immár szerencsésen teljesítve van.

Mintegy félórával a fentebb leírt konyhai felvonulás előtt a hölgyek valamennyien eltűntek, éppoly rejtélyesen, mint a fecskék, ha megérzik a tél közeledtét. De csakhamar eljött visszatérésük tavasza, s az egész társaság egybegyűlt abban a helyiségben, amelyet fogadószobának neveztek, mert benne tálalóasztal nem volt, viszont volt egy kartonhuzatú kanapé.

A jólelkű vénkisasszony nemcsak a nagyszabású konyhai műveletekkel készült fel erre az alkalomra, de úgy érezte, öltözködésével is kifejezésre kell juttatnia, milyen öröm és megtiszteltetés a számára, hogy vendégül láthatja a társaságot.

Miss Peyton rendkívül finom batiszt-főkötőt viselt, elöl széles csipkeszegéllyel, amely úgy foglalta keretbe az arcát, hogy a szép homlok fölött helyet hagyott egy kis csokornyi művirágnak.

Hajának színét elrejtette a rengeteg rizspor; oldalt azonban néhány göndör fürt enyhítette egy kissé a szertartásos összhatást, s lágyabb, nőies jelleget adott az arcának.

Ruhája fénylő, súlyos, ibolyaszínű selyem volt, mélyen szabott derékkal és ugyanolyan anyagú testhez álló pruszlikkal, amely természetes arányban mutatta törzsét, válltól derékig. A dús redőjű szoknya ékesen bizonyította, hogy öltözködés tekintetében a kor nem ismeri a zsugoriságot. Keskeny merevítője még inkább kiemelte a kelme szépségét s az alak méltóságát.

Cipője ugyanabból az anyagból készült, mint a ruha, és sarka több mint egy hüvelykkel megmagasította az amúgy is magas termetű hölgyet.

Rövid és szoros ujja könyökig ért, itt kezdődött a bő fodor, amely minden mozdulatra meglebbent; s a drezdai csipkével szegélyezett, kétszeres és háromszoros batiszt még kecsesebbnek mutatta a kezet s a kart, amely semmit sem veszített fehérségéből és gömbölyűségéből. Nyakát nagy gyöngyök háromszoros fűzére díszítette; egy csipke-zsebkendő nagyjából eltakarta azt a részt, amelyet a selyem szabadon hagyott: negyven esztendőjének tapasztalata intette Miss Peytont erre az óvatosságra.

Ezzel az öltözékkel s az akkori időkre jellemző bájosan fennkölt tartásával a kisasszony sok mai szép hölgyet túlragyogott volna.

Sarah egy csöppet sem maradt el ízlésben a nagynéni mögött; ugyanolyan szabású, de más anyagú és színű ruhája éppúgy előnyére vált büszke alakjának. Halványkék szaténruhát viselt, de húszéves lévén, nem kellett a negyvenéveseknél már célszerű bújócskához folyamodnia, s éppen ezért csak egy irigy csipkeszegély pompás sávja rejtette el, legalábbis részben, amit a szatén már nem tudott elrejteni. Nyaka és finom hajlatú válla szabadon tündökölhetett természetes szépségében; előbbit hármas gyöngysor díszítette, akárcsak a nagynéniét, színben és minőségben megegyezett a fülbevalókkal. Főkötőt nem viselt, s a haja fel volt tűzve, hogy a márványsima, hófehér homlok méltóképp ragyoghasson a gyönyörű szempár fölött. Néhány rakoncátlanabb fürtje bájosan a nyakára hullott, s a művirágok csokra igazi koronaként övezte homlokát.

Miss Singleton rábízta fivérét Dr. Sitgreavesre, s az orvosnak sikerült is mélyen elaltatnia páciensét, miután lecsillapította a találkozás izgalmából eredő lázas tüneteket. A ház figyelmes úrnője rábeszélte Isabellát, hogy tartson velük; a leány most csakugyan ott ült Sarah mellett s külső megjelenésében nem is igen különbözött tőle; legfeljebb annyiban, hogy nem rizsporozta be hollófekete fürtjeit, s hogy szokatlanul magas homloka és nagy, ragyogó szeme különösen tűnődővé tette az arcát, amit egyébként a sápadtsága még inkább hangsúlyozott.

A női bájaknak ebben a felsorolásában utolsó helyen szólunk Mr. Wharton kisebbik leányáról, de nem azért, mintha ő lett volna a legkevésbé szép mindannyiuk közül. Frances, mint már említettük, a városból való távozásakor még nem volt elég idős ahhoz, hogy alkalmazkodnia kelljen a női divat törvényeihez. Néhány merészebb szellem különben is kezdett már eltérni a divatszokásoktól, amelyek oly hosszú időn át korlátozták a szép nem kényelmét; s a fiatal leányban volt annyi bátorság, hogy bízzék a természettől kapott szépségének erejében. Nem büszkélkedhetett sok ékességgel, de amivel büszkélkedhetett, az tökéletes volt. A délelőtt folyamán Frances többször is elhatározta, hogy a szokottnál nagyobb figyelmet fordít személyének kicsinosítására. Valahányszor ilyesféle elhatározásra jutott, tűnődve nézett észak felé néhány percig, s azután minden alkalommal megváltoztatta szándékát.

Amikor a megbeszélt időpontban belépett a fogadószobába, hősnőnk halványkék selyemruhát viselt, amelynek szabása és összeállítása alig különbözött a nővéréétől. Hajának természetes, vad zuhatagát csak egy hosszúkás, keskeny teknőcfésű fegyelmezte, színével úgyszólván beleolvadva a fürtök aranyába. Ruhája, melyen nem volt se ránc, se redő, oly pontosan simult alakjára, hogy a szemlélőnek arra kellett gyanakodnia; ez a huncut leány nagyon is jól tudja, mitől ilyen szép. Drezdai-csipkés nyaksálja lágyan idomult körvonalaihoz. A fején nem viselt díszt, csak a nyaka körül egy aranyláncot, melyet egy szép karneol fogott össze.

Lawton később csak egyszer, egyetlenegyszer pillanthatta meg a lábát, amint a terített asztal felé menet kibukkant a szoknya alól, parányi kék selyemcipellőben, melyet a briliánsos csat pontosan ráfeszített a formás lábfejre. A dragonyos tiszt önkéntelenül is felsóhajtott, s arra gondolt, hogy ez a láb ugyan kengyelben nem sokat érne, de annál bájosabban járhatná a menüettet.

Mikor a néger megjelent a szoba küszöbén s hosszú évszázadok szokásához híven mély meghajlással jelezte, hogy "tálalva van", a drapp ruhába öltözött, hatalmas gombokkal ékeskedő Mr. Wharton szertartásosan odalépett Miss Singletonhoz, rizsporos fejével csaknem a kinyújtott kezéig hajolt, s a hölgy el is fogadta a kezét.

Dr. Sitgreaves ugyanilyen hódoló mozdulattal ajánlotta fel a karját Miss Peytonnak, s őt sem utasították vissza, bár a hölgy előbb felhúzta a kesztyűjét.

Wellmere ezredes hasonlóképpen járt el Sarah előtt, aki egy mosollyal jutalmazta udvariasságát; Frances pedig leányos szeméremmel nyújtotta karcsú ujjainak hegyét Lawton kapitány felé.

Sok időbe és némi vesződségbe tellett, míg végül Caesar roppant boldogan megállapíthatta, hogy a társaságnak sikerült kényelmesen elhelyezkednie az asztal körül, az etikett és az elsőbbségi jogok szigorú betartásával. A néger ugyanis csak annyit tudott, hogy az ételnek nem tesz jót, ha áll, s hogy a kihűlt falatok sokkal kevésbé ízletesek; filozófiai képességei azt már nem súgták meg neki, milyen súlyos következményekkel járhat a társasági illemszabályok megsértése az egész társadalomra nézve.

Az első tíz percben mindenki meg volt elégedve helyzetével, kivéve a dragonyos kapitányt. Még Lawton is tökéletesen boldog lett volna, ha a házigazda és Miss Peyton túlzó udvariaskodásai nem feszélyezik annyira: tudniillik a számára kevésbé kívánatos ételek elhárításával kellett foglalkoznia, ahelyett, hogy nekiláthatott volna a kívánatosabb ételek fogyasztásának. Végül is azonban minden akadály elhárult a lakoma megkezdése elől, s az a buzgalom, amellyel a vendégek a tálak felé fordultak, a legszebb szavaknál is ékesebben dicsérte Dinah képességeit.

Azután a hölgyekkel való koccintgatás következett; de mivel a bor kitűnő volt s a poharak öblösek, a dragonyos tiszt ezt a zavaró mozzanatot már sokkal derűsebben viselte el. Sőt, abbéli félelmében, hogy esetleg megsért valakit, s még véteni talál az etikett kifinomultabb szabályai ellen, nemcsak a mellette ülő hölggyel koccintott, hanem a többieket is sorra megtisztelte, úgyhogy a szépnem tagjai közül igazán senki sem vádolhatta részrehajlással ebben a tekintetben.

Lawton kapitány mentségére felhozhatjuk, hogy hosszú idő óta nem kóstolt csakugyan elsőrangú bort, most pedig nem mindennapi kísértést kellett volna leküzdenie. Mr. Wharton bizonyos New York-i politikusok társaságába tartozott, akik a háború előtt főleg azzal tüntették ki, hogy gyakorta összegyűltek, és bölcs nézeteket hangoztattak egymás között az idők romlásáról; az ihletet mindehhez a Madeira-sziget déli részén termelt szőlő nedve szolgáltatta, amely Nyugat-Indián keresztül jutott el az észak-amerikai gyarmatokra, útközben megpihenvén a nyugati szigetvilágban, hogy alkalmazkodhassék az éghajlathoz. Városi házának pincéjéből Mr. Wharton magával hozta e szíverősítő italkészletének tekintélyes részét, s a drága nedű most ott csillogott egy üvegben a kapitány előtt, ámbraszínűvé válva a délutáni nap ferdén beeső sugarától.

Bár a húsételek és a zöldségek bevonulása tökéletes rendben és minden követelménynek megfelelően zajlott le, távozásuk inkább a katonai segédcsapatok menekülésére hasonlított. A mesebeli hárpiák sem takaríthatták volna le másként az asztalt, s némi tülekedés, lökdösődés, tányértörés, valamint italkiöntés után a fejedelmi lakoma utolsó maradványai is eltűntek. Most újabb felvonulások sorozata következett, aminek eredményeként különböző édességek lepték el az asztalt, derekas mennyiségben és szokásos kísérőikkel együtt.

Mr. Wharton kitöltött egy pohár bort a jobbján ülő hölgynek, majd továbbadva az üveget, mély főhajtással így szólt:

- Reméljük Miss Singleton megtisztel minket egy tószttal.

Bár ez a felszólítás semmiképpen sem volt különleges és naponként elhangzott ilyen alkalmakkor, a hölgy mégis remegve fogadta: elpirult, aztán elsápadt, láthatólag igyekezett összeszedni magát, nyugtalanságával felkeltette az egész társaság figyelmét; végül roppant erőfeszítéssel s mintha hiába törte volna a fejét valami más ötleten, ezt rebegte:

- Dunwoodie őrnagy egészségére.

Mindannyian jókedvvel ürítették poharukat az őrnagy egészségére, kivéve Wellmere ezredest: ő csak megnedvesítette az ajkát, és különböző ábrákat rajzolt az italba, melyet az előbb az asztalra loccsantott.

Végül az ezredes megtörte a csendet, és Lawton kapitányhoz fordult:

- Azt hiszem, uram, ezt a Dunwoodie urat most bizonyára előléptetik a lázadók seregében, jutalmul a csapatommal szemben elért sikeréért, amelyet balszerencsémnek köszönhet.

Testi vágyainak kielégítettsége a teljes megelégedés állapotába ringatta a lovas tisztet; s talán Washingtonon és közvetlen feljebbvalóján kívül nem volt földi halandó, akinek a bosszúságával egy szikrát is törődött volna, így hát nyugodtan töltött magának egy kicsit kedvenc borospalackjából, s csak azután felelt, bámulatra méltó hidegvérrel:

- Engedelmet, ezredes úr: Dunwoodie őrnagy az Észak Amerikai Egyesült Államoknak tett hűségesküt, s akinek hűséget fogadott, azt nem is hagyta cserben. Az ilyen ember nem lázadó. Magam is remélem, hogy előléptetik, részben azért, mert megérdemli, másrészt azért, mert utána én vagyok csapatunk rangidős tisztje; ami pedig az ön balszerencséjét illeti, igazán nem tudom, mit ért ezen, hacsak azt nem tartja balszerencsének, hogy egyáltalában találkozott a virginiai lovasokkal.

- Ne vitatkozzunk a szavakon, uram - mondta gőgösen az ezredes. - Én csak úgy beszéltem, ahogy az uralkodóm iránti kötelesség megkövetelte; de abban talán egyetért velem, hogy a parancsnok elvesztése bármely csapat balszerencséjének nevezhető?

- Bizonyos esetekben kétségtelenül - felelte a lovas tiszt, megnyomva a szavait.

- Miss Peyton, szabad lenne kegyedet is felkérnem egy tósztra? - kiáltotta a ház ura, aki mindenáron szeretett volna véget vetni ennek a párbeszédnek.

A hölgy méltóságteljesen biccentett, s miközben kiejtette "Montrose tábornok" nevét, arcára halványan visszatért a pír, mely már régóta nem jelentkezett rajta.

- Nincs bizonytalanabb kifejezés, mint az a szó, hogy balszerencse - mondta a sebész, mit sem törődve a házigazda ügyes mesterkedéseivel. - Egyesek balszerencsének tartanak valamit, mások éppen ellenkezőleg: a balszerencse balszerencsét szül: az élet balszerencse, mert esetleg nem áll egyébből, mint különféle balszerencsék elviseléséből; de a halál is balszerencse, mert megrövidíti az élet örömeit.

- Az például kétségtelenül balszerencse, hogy a mi tiszti étkezdénkben nem mérnek olyan bort, mint ez - szólt közbe a kapitány.

- Ha csakugyan ízlik, uram, akkor felkérjük, hogy ezzel a borral igyék arra, amit jónak talál - mondta Mr. Wharton.

Lawton színig töltötte poharát, s mielőtt felhajtotta volna, így szólt:

- Hamari békére vagy derekas háborúra.

- Erre én is iszom, Lawton kapitány, bár a hadászatról vallott nézeteivel egyáltalán nem értek egyet - mondta a sebész. - Szerény véleményem szerint a lovasságot a hátsó vonalakban kell felhasználni a győzelem biztosítása érdekében, nem pedig előreküldeni, hogy kivívja a győzelmet. Úgy is mondhatnám, ez a lovasok természetes hivatása, ha szabad ezt a kifejezést alkalmaznom egy mesterséges alakulatra; de az egész történelem bizonyítja, hogy a lovasok akkor váltak be a leginkább, amikor a tartalékban teljesítettek szolgálatot.

Ebben az oktató hangú előadásban némi célzások rejlettek, amelyek nem is kerülték el Miss Peyton figyelmét. A ház úrnője felállt, és a fiatalabb hölgyek kíséretében elhagyta a szobát.

Csaknem ugyanabban a pillanatban Mr. Wharton és a fia is bocsánatot kért, amiért egy közeli szomszédjuk halála elszólítja őket, s szintén kivonult.

A hölgyek távozása mintegy jelt adott a sebész szivarjának megjelenésére: rendkívül ügyesen helyezte el a szája egyik szögletében, hogy azért minden akadály nélkül szónokolhasson tovább.

- Ha van, ami enyhítheti a fogságot és a sebeket, e hölgyek társasága feltétlenül ilyen dolog: az ő körükben még a szenvedés is boldogság - mondta gálánsan az ezredes, miután becsukta az ajtót, és visszaült a helyére.

- A rokonszenv és a nyájasság minden bizonnyal hatást gyakorol az emberi szervezetre - felelte a sebész, miközben kisujja hegyével leverte szivarjáról a hamut, roppant szakértő módon. - Közismert, milyen szoros kapcsolat áll fenn a lelki és a fizikai állapotok között; mindazonáltal, ha a természetes egészség sérelmet szenvedett valami kórfolyamat vagy baleset következtében, a rokonszenves, de képzetlen eljárások nem vihetnek teljes sikerre semmilyen kúrát, s nem állíthatják vissza a jó közérzetet. Ilyen esetben a tudomány fénye... - a sebész véletlenül elkapta Lawton pillantását s elhallgatott. Gyorsan szippantott kettőt-hármat, s megpróbálta befejezni a mondatot: - ilyen esetekben az az útmutatás, amelyet a tudomány...

- Igen, uram? - kérdezte Wellmere ezredes, a borát szürcsölgetve.

- Lényegében azt akartam mondani - folytatta Sitgreaves, hátat fordítva Lawtonnak -, hogy a forró kenyérpépből készült borogatások nem gyógyítják meg a törött karokat.

- Nagy kár - kiáltotta a dragonyos tiszt -, mert ártatlanabbul nem is lehetne felhasználni azt a pépet, kivéve persze, amikor megesszük.

- Azt hiszem, nyugodtan fordulhatok önhöz, Wellmere ezredes, mint művelt emberhez - mondta a sebész. Az ezredes meghajtotta a fejét. - Bizonyára megfigyelte, milyen szörnyű pusztítást vittek véghez az önök soraiban azok az emberek, akiket ez az úr vezetett; - az ezredes megint elkomorult - megfigyelhette, hogy minden csapásuk egy-egy élet fonalát vágta ketté végérvényesen, lehetetlenné téve bárminemű tudományos segítséget; megfigyelhette a tátongó sebeket, amelyek a legtapasztaltabb orvostudor művészetét is megfoszthatták volna létjogosultságától; mármost önhöz fordulok, uram, s diadallal kérdem, vajon nem lett volna éppoly tökéletes a csapatának a veresége, ha emberei mondjuk csak a fél karjukat veszítik el, s nem a fejüket?

- Kissé korainak érzem az ön diadalát, uram - mondta Wellmere.

- Vajon az efféle szertelen hadakozás előbbre viszi-e a szabadság ügyét akár csak egy lépéssel is? - folytatta a sebész, tovább pengetve kedvenc húrját.

- Nem tudom, hogy a lázadó seregben teljesített szolgálatok egyáltalán előbbre vihetik-e a szabadság ügyét - mondta az ezredes.

- Nem?! De hát az Isten szerelmére, miért harcolunk, ha nem a szabadságért?

- A rabszolgaságért, uram; úgy van: a rabszolgaságért; önök a csőcselék zsarnokságát ültetnék egy szelíd és elnéző fejedelem trónjára; hol van az önök híres szabadságának a következetessége?

- A következetessége?! - ismételte a sebész, s egy kissé zavartan nézett maga köré, mivel sohasem hallotta még, hogy ilyen súlyos vádakkal illették volna azt az ügyet, amelyet ő mindennél szentebbnek tartott.

- Igen, uram, a következetessége. Az önök bölcs kongresszusa közzétett egy kiáltványt, amelyben leszögezi a politikai jogok egyenlőségét.

- Úgy van, ezt tette, méghozzá nagyon is ésszerűen.

- Nem firtatom az ésszerűségét; de ha úgy van, miért nem szabadítják fel a rabszolgáikat? - Ez az érv, amely az ezredes legtöbb honfitársa szerint csattanós választ ad az ékesszóló tények ezreire, most is a megfelelő nyomatékkal hangzott el.

Minden amerikait elfog a szégyen, amikor arra kényszerítik, hogy megvédje hazáját a fentebb említett törvények látszólagos következetlenségének és igazságtalanságának vádjaival szemben. Körülbelül úgy érzi magát ilyenkor, mint egy becsületes ember, akinek szégyenletes vádak alól kell tisztáznia magát, noha tudja, hogy a vád hamis. Sitgreaves alapjában véve nem volt híján a józan észnek, tehát elfogadta a kihívást és fenntartás nélkül belevetette magát a vitába.

- Mi azt tartjuk szabadságnak, ha döntő szavunk lehet azokban a testületekben, amelyek kormányoznak bennünket. Fájdalmas tehernek érezzük, ha egy olyan király uralkodik fölöttünk, akinek a népe háromezer mérföldnyire él tőlünk, és egyetlen politikai kérdésben sem gondolkozik úgy, mert nem is gondolkozhatik úgy, mint mi. Nem akarok az elnyomásról beszélni; a gyermek felnőtt, s megilletik a nagykorúság jogai. Ilyen esetekben egy nemzet csak egyetlen bírósághoz fordulhat a jogaiért: az erőhöz, s mi is ezt tesszük, semmi egyebet.

- Az ilyen elvek talán megfelelnek az önök jelenlegi céljainak - felelte Wellmere gúnyos mosollyal -, de attól tartok, ellentétben állnak minden civilizált nemzet felfogásával és gyakorlatával.

- Ellenkezőleg: megegyeznek minden nemzet gyakorlatával - mondta a sebész, viszonozva Lawton bólintását és mosolyát: a kapitány ugyanis éppen annyira élvezte a doktor józan okfejtését, mint amennyire idegenkedett "orvosi fecsegésétől", ahogy mondani szokta. - Ki tűrné el, hogy uralkodjanak rajta, amikor maga is uralkodhatik? Az egyetlen ésszerű álláspont azt sugallja, hogy minden közösségnek jogában áll kormányozni önmagát, amíg nem vét az isteni törvények ellen.

- S vajon nem vétenek-e az isteni törvények ellen, amikor rabszolgasorban tartják embertársaikat? - kérdezte nyomatékosan az ezredes.

A sebész újabb pohárért nyúlt, hümmögött egyet, majd visszatért a porondra.

- Uram - mondta -, a rabszolgaság igen régi eredetű intézmény, s úgy látszik, nem valamely felekezetnek vagy kormányzati formának sajátságos velejárója; a civilizált Európa valamennyi országában alkalmazzák vagy alkalmazták az emberek.

- Tegye hozzá, uram: Nagy-Britannia kivételével - kiáltotta büszkén az ezredes.

- Nem, uram - folytatta a sebész, akinek erőt adott az a tudat, hogy most már nem az ő hazája területén folyik a küzdelem -, nem tehetem hozzá. Éppen Nagy Britannia fiai, Nagy-Britannia hajói és törvényei hozták el a rabszolgaságot ezekbe az államokba; mindezért tehát Nagy-Britannia intézményeinek kell viselniük a felelősséget. Minden talpalatnyi földön, amely Angliáé s ahol a néger hasznos lehet, megtaláljuk a rabszolgát. Magában Angliában nincs ugyan rabszolga, de Anglia telítve van önnön fizikai erejével, melynek egy részét a nincstelen lakosok nyomorának abroncsába kell szorítania. Ugyanez érvényes Franciaországra s a többi európai ország java részére is. Ameddig hajlandók voltunk megmaradni gyarmatnak, egyetlen szó sem hangzott el belső rabszolgaságunk rendszere ellen; most azonban, mikor elhatároztuk, hogy kivívunk magunknak annyi szabadságot, amennyi a gyarmati uralom átkos rendszerében még lehetséges, Anglia kiváltságait vádként hangoztatják ellenünk. Vajon az ön uralkodója, ha sikerülne levernie az új államokat, felszabadítaná-e alattvalóinak rabszolgáit, vagy pedig a fehéreket is ugyanerre a szolgaságra ítélné, amelyet a feketék esetében oly sokáig szemlélt teljes megnyugvással? Igaz, most még fenntartjuk a rabszolgaságot; de fokozatosan el kell jutnunk e baj orvoslásához, különben szükségképpen még a mostaninál is kórosabb helyzetbe kerülnénk: nem kétséges, hogy további előrehaladásunkkal együtt fog járni a rabszolgák felszabadítása is, míg végül e szép haza földjén a Teremtő egyetlen képmása sem marad olyan állapotban, amely lehetetlenné teszi számára a Teremtő jóságának felismerését.

Ne feledjük, hogy dr. Sitgreavesnek ezek a szavai negyven évvel ezelőtt hangzottak el, és Wellmere akkor még nem cáfolhatta meg e profetikus kijelentéseket.

Miután úgy érezte, hogy a vita egyre fogasabb kérdések elé állítja, az angol úriember visszavonult abba a szobába, ahol a hölgyek tartózkodtak, s helyet foglalva Sarah mellett, sokkal kellemesebb időtöltésnek találta a nagyvárosi divatos életről való csevegést, valamint a régi közös ismerősökre vonatkozó ezernyi történetecske felelevenítését. Miss Peyton mindezt kedvtelve hallgatta, miközben a teázóasztalkával foglalkozott, Sarah-nak pedig gyakran kellett mélyen a kézimunkája fölé hajolnia, hogy elrejtse az ezredes bókjaitól piruló arcát.

A fentebb leírt párbeszéd tökéletes fegyverszünetet hozott létre a sebész és a kapitány között; s miután a doktor meglátogatta Singletont, mindketten elbúcsúztak a hölgyektől és lóra ültek; Sitgreaves a táborbeli sebesültekhez igyekezett, Lawton pedig a csapatához. Az Akácos külső kapuja előtt azonban feltartóztatta őket egy esemény, amelyről a következő fejezetben fogunk beszámolni.

Tizennegyedik fejezet

A tisztességben fénylő koponyát
S körötte gyérülő fehér haját
Nem látom többé, sem kérő szemét,
S mi szemének erőt adott: hitét -
De áldott ember ez a bölcs öreg,
Nem siratom: szegény s elégedett.

                                         Crabbe

Már említettük, hogy az amerikai szokások csak rövid ideig hagyják a halottat a gyászolók között: s a házalónak még ezt a rövid időt is meg kellett rövidítenie, hogy gondoskodhassék a maga életbiztonságáról. Az ismertetett események nyomában támadt zűrzavarban és izgalomban az idősebbik Birch halála nem keltett feltűnést; mindazonáltal a legközelebbi szomszédok kellő számban gyűltek össze, hogy elkísérjék utolsó útjára a megboldogultat. Ez a szerény menet tartóztatta fel a dragonyos tisztet és társát. Négy ember hozta a holttestet, valamiféle kezdetleges Szent Mihály lován, négy másik haladt előttük, hogy útközben felválthassa őket. A koporsó után a házaló következett, mellette Katy Haynes, rendkívül elszántan gyászoló arccal, mögöttük pedig Mr. Wharton és az angol kapitány. Két-három öregember és asszony s néhány csavargó gyerek zárta le a sort. Lawton kapitány mereven és némán ült nyergében, míg a koporsóvivők el nem haladtak előtte; Harvey ekkor emelte fel a szemét először, hogy ilyen közelről pillantsa meg rettegett ellenségét. Első, ösztönszerű gondolata csakis a menekülés lehetett, de összeszedte magát, s szemét apjának koporsójára függesztve, szilárd léptekkel, bár dobogó szívvel haladt el a dragonyos tiszt mellett. A kapitány lassan megemelte sapkáját, s födetlen fővel várt, amíg Mr. Wharton és a fia is tovább nem halad; ekkor a sebésszel együtt lépésben csatlakozott a menet végéhez, sziklamereven és egyetlen szó nélkül.

Ugyanakkor Caesar is előkerült a ház pince-konyhájából, s nagyon alázatos arccal beállt a gyászmenetbe, gondosan ügyelve arra, hogy azért tisztes távolban maradjon a lovasoktól. Az öreg néger egy makulátlan fehér kendőt viselt a karjára kötözve, valamivel a könyöke fölött: amióta idekerült a városból, ez volt az első alkalom, hogy magára ölthesse a szolgák gyászjelvényét. Caesar a világért sem feledkezett volna meg az illendőségnek erről a követelményéről, meg aztán szerette volna megmutatni georgiai fekete barátjának, hogy milyen egy hamisítatlan New-York állambeli temetés; kitörő buzgalma el is érte a kívánt hatást, bár visszatérése után tudomásul kellett vennie Miss Peyton szelíden feddő szavait arról, hogy mikor mi a helyénvaló. A vénkisasszonynak nem volt kifogása az ellen, hogy a néger csatlakozzék a gyászolókhoz, de a fehér kendőt már fölösleges pompának tartotta egy olyan ember temetésén, aki életében maga végzett el minden szolgai munkát.

A temető Mr. Wharton birtokához tartozott; területét néhány évvel ezelőtt ajánlotta fel erre a célra, és kőkerítéssel vétette körül. Családjának halottai közül azonban egy sem pihent ezen a helyen. Amíg az angol csapatok be nem vették New-Yorkot, s az ebből az alkalomból kitört tűzvész el nem pusztította a Szentháromság templomát, e templom falain hirdette egy díszes aranyozott tábla Mr. Wharton elhunyt szüleinek erényeit, s csontjaik egy márványból faragott zászló alatt porladhattak arisztokratikus nyugvóhelyükön az egyik templomhajóban. Amikor a gyászmenet letért az országútról, s a szerény halottak sírkertje felé fordult, Lawton kapitány ösztönszerűleg követni akarta, de társa még idejében figyelmeztette, hogy az ő útjuk másfelé vezet.

- Mondja csak, Lawton kapitány, maga melyik módszert részesíti előnyben mindazok közül, amelyek az ember földi maradványainak eltakarítására szolgálnak? - kérdezte a sebész, miután elváltak a kis menettől. - Egyes országokban a holttestet kiteszik a vadállatok martalékául; másutt felfüggesztik a levegőben, hogy a bomló anyagok elpárologhassanak belőle; ismét másutt halotti máglyán hamvasztják el, s van, ahol a föld mélyébe temetik; minden népnek megvan a maga sajátos szokása. Maga melyiket részesíti előnyben?

- Valamennyi rendkívül kellemes - felelte a dragonyos tiszt, egy ideig szemmel követve még a csoportot, amelytől elszakadtak -, bár minél gyorsabb a temetés, annál hamarabb tisztul a levegő. És maga melyik módszernek a híve?

- Az utolsónak, amelyet mi is alkalmazunk, a másik három ugyanis semmi lehetőséget nem ad a boncolásra; a negyedik módszer azonban lehetővé teszi, hogy a koporsó minden tiszteletet megkapva békében nyugodjék, míg a földi maradványok a tudomány hasznos céljait szolgálják. Oh, Lawton kapitány, ezen a téren sokkal kevesebb szerencsés fogásban van részem, mint amennyire katonaorvosi pályám megkezdésekor számítottam.

- És számszerűleg mennyire rúgnak ezek a szerencsés fogások évente? - kérdezte a kapitány, végül is elfordulva a temetőtől.

- Szavamra, alig érik el a tucatot; a legtöbbet még akkor szüretelem, amikor a csapatunk különváltan működik, mert ha együtt vagyunk a fősereggel, olyan sok ifjoncot kell kielégíteni, hogy ritkán jutok egy tisztességes hullához. Ezek a fiúk pedig rendkívül tékozló természetűek, és olyan mohók, mint a keselyűk.

- Egy tucatot sem! - visszhangozta meglepődve a kapitány. - De hiszen én magam szállítok annyit a kése alá, a tulajdon két kezemmel.

- Oh, Jack - felelte a doktor, s roppant tapintatosan igyekezett rátérni a tárgyra -, a maga pácienseinek nagyon ritkán vehetem hasznát; mindig olyan szánalmasan összekaszabolja őket: higgye el nekem, John, barátilag mondom, hogy teljesen hibás a módszere; fölöslegesen pusztítja az életet, s ráadásul még a porhüvelyt is úgy tönkreteszi, hogy arra az egyetlen célra sem használható többé, amelyre a halottak még alkalmasak.

A dragonyos tiszt nem szólt semmit, gondolván, hogy a legvalószínűbben így tarthatja fenn kettőjük között a békét; a sebész pedig még egy utolsó pillantást vetett a temetésre, mielőtt kifordultak volna a domb mögé, amely végleg elzárta szemük elől a völgyet, s elfojtva sóhaját, így beszélt tovább:

- Ha idő és alkalom lenne rá, most hozzájuthatnék egy természetes halotthoz abból a temetőből! A páciens nyilván az apja volt annak a hölgynek, akivel reggel találkoztunk.

- A szoknyás felcsernek? Akinek úgy ragyogott az arca, mint az északi fény? - kérdezte a dragonyos, és mosolyától a sebész kezdte nagyon kínosan érezni magát. - Nem, az a hölgy nem a leánya volt a megboldogultnak, csupán szoknyába bújt doktora; s az a Harvey, akit unos-untalan emlegetett, nem más, mint a hírhedt kém, a házaló.

- Micsoda?! Aki magát is kibillentette a nyeregből?

- Engem még soha senki nem billentett ki a nyeregből, dr. Sitgreaves - mondta sötét arccal a dragonyos. - Roanoke botlása miatt zuhantam le; ló és lovas egyszerre csókolta meg a földet.

- Vad, szerelmes csók lehetett: legalábbis a bőrén található nyomok erről tanúskodnak; nagy kár, hogy nem sikerült kiderítenie, hová bújt el az a nyelves gazember.

- Ott volt a gyászmenetben, az apja koporsója mögött.

- S maga továbbengedte! - kiáltotta a sebész, megállítva a lovát. - Azonnal forduljunk vissza, fogjuk el; holnap már fel is köttetheti, Jack, én pedig felboncolom, a kutyafáját.

- Csak lassan, kedves Archibald; képes lenne letartóztatni valakit, miközben halott apjának adja meg a végtisztességet? Bízza csak rám, s én fogadom, hogy szembekerül még az igazsággal.

A doktor elégedetlenül morgott, nem szívesen vette tudomásul a bosszú elhalasztását, de bele kellett törődnie, mert illemtudó embernek ismerték, s nem akart rácáfolni a hírnevére; így azután tovább lovagoltak az alakulat táborhelye felé, az emberi test jólétének különböző kérdéseiről társalogva.

Birch mindvégig megőrizte azt a komor és ünnepélyes tartást, amelyet ilyen alkalmakkor el szoktak várni a férfinemhez tartozó gyászolóktól, s a női gyöngédség külső jeleinek felmutatása Katynak jutott feladatul. Némely embernek olyan az érzelmi világa, hogy csak megfelelő társaságban tud sírni, s ez a közösségi hajlam igen nagymértékben jellemezte a vénleányt. Miután körüljáratta pillantását a kis létszámú gyülekezeten, a gazdasszony tapasztalhatta, hogy az a néhány nő, aki jelen van, ünnepélyes várakozással mered rá, s a hatás nyomban be is következett; a leányzó csakugyan elsírta magát, s ezáltal kivívta a szemlélők nem csekély rokonszenvét, valamint a tulajdon gyöngédszívűségének általános elismerését. A házaló arcán megrezzentek az izmok, s amikor az első göröngy ráhullott apja koporsójára, azzal a tompán kongó hanggal, amely olyan szívbemarkolóan beszél az emberi halandóságról, egész teste görcsösen megrándult. Előrehajolt, mint akibe belenyilallt a fájdalom, karja élettelenül csüngött az oldalán, ujjai begörbültek, s arcán megjelent a vonagló lélek képe; de Harvey nem hagyta el magát, s mindez csak egy pillanatig tartott. Kiegyenesedett, teleszívta a tüdejét, s emelt fővel körülnézett: a sikeres erőfeszítés szinte mosolyra késztette. A sírgödör hamar megtelt: két végére egy-egy durva követ állítottak jelnek, visszahordták a gyepkockákat, s a halmocskát eltakarta a sárguló fű, amely nagyon is illett a halottak szomorú sorsához. A szomszédok szolgálatkészen vettek részt az ünnepélyes feladat elvégzésében, majd megálltak, és kalapjukat levéve néztek a megboldogult fiára, aki most csakugyan egyedül érezte magát a világon. Ő is levette a kalapját, várt egy pillanatig, hogy erőt gyűjtsön, aztán így szólt:

- Barátaim és szomszédaim, köszönöm nektek, hogy segítségemre voltatok a halottam elföldelésében.

E szokásos szavakat ünnepélyes csend fogadta, majd a csoport némán szétoszlott; néhányan elkísérték a gyászolókat a házuk küszöbéig, s ott tisztelettudóan elváltak tőlük. Egy ember azonban, akit az egész környék ismert és sokatmondó szóval "spekulánsnak" nevezett, utánuk ment a házba. Katy látta ezt, és balsejtelemtől kezdett dobogni a szíve, de Harvey hellyel kínálta meg az idegent, udvariasan, mint aki szemmel láthatóan felkészült erre a látogatásra. Azután az ajtóhoz ment, óvatosan körülnézett a völgyben, gyorsan visszatért, s elkezdte a következő beszélgetést:

- A napsugarak éppen elhagyták a keleti dombtetőt; sietnem kell, sürget az idő: itt a szerződés a házról és a telekről; minden részletében megfelel a törvénynek.

A látogató átvette a papirost és tanulmányozni kezdte; igen sok időt töltött el vele, részben óvatosságból, másrészt azért, mert fiatal korában nagyon is elhanyagolták a nevelését. Harvey ezt a hosszú időt arra használta fel, hogy összeszedje mindazt a holmit, amit magával akart vinni, miután elhagyja a házat. Katy már megkérdezte tőle, nem maradt-e végrendelet az apja után, s most látnia kellett, hogy a házaló a lehető legsztoikusabb közönnyel elhelyezi a Bibliát az új zsák alján, amelyet ő, Katy előkészített a számára. Mikor azonban Harvey a hat ezüstkanalat is gondosan odatette a zsák mellé, Katy lelkében hirtelen tiltakozás lobbant fel a vagyonnak e bűnös elkótyavetyélése ellen; s megtörte a csendet:

- Ha megnősül, Harvey, még szüksége lehet azokra a kanalakra.

- Nem nősülök meg soha.

- Jó, de nem szabad elhamarkodott ígéreteket tenni, még önmagának sem. Az ember sohasem tudhatja mi vár rá ilyen helyzetben. Kíváncsi vagyok, miért kell egy magányos férfinak annyi kanál: szerintem az olyan ember, akinek mindene megvan, nősüljön meg és tartsa el a feleségét és a családját: ez a kötelessége.

Azokban az időkben, amikor Katy ennek az érzésnek hangot adott, az ő osztályához tartozó nők vagyona ennyiből állt: egy tehén, egy ágy, a maguk keze munkájával elkészített párnahuzatok, takarók és lepedők, s ha különlegesen kegyes volt a sors, egy féltucatnyi ezüstkanál. A vénleány az utóbbin kívül az összes többit megszerezte szorgalmával és takarékosságával, érthető tehát, hogy amikor a szóban forgó tárgyak, amelyeket már régóta a sajátjának tekintett, eltűntek a hatalmas zsákban, nagyon kellemetlenül érezte magát, s ezt a rossz érzést csak növelte a kanalak eltűnését megelőző nyilatkozat. Harvey azonban mit sem törődött a leányzó érzéseivel és nézeteivel, s tovább gyömöszölte holmiját a zsákba, amely csakhamar kezdte megközelíteni a házaló szokásos terhének méreteit.

- Nem találom valami megnyugtatónak ezt az adásvételi szerződést - mondta a spekuláns, miután végre sikerült átlábalnia az okirat paragrafusain.

- Miért?

- Attól tartok, a törvény nem ismerné el. Tudomásom van arról, hogy két szomszéd holnap reggel a hatósághoz készül, és el akarja koboztatni ezt az ingatlant; ha most kifizetnék érte negyven fontot, s azután elveszteném az egészet, tönkremennék bele.

- Csak engem foszthatnak meg a jogaimtól - mondta a házaló. - Adjon kétszáz dollárt, s a ház a magáé: magáról mindenki tudja, hogy a whig-párthoz tartozik, nem fogják zaklatni. - Harvey körültekintő ravaszságába, mellyel a ház eladásáról tárgyalt, most valami furcsa keserűség vegyült.

- Legyen száz dollár, és megkötjük az alkut - felelte a vevő torz vigyorral, amelyet nyájas mosolynak szánt.

- Megkötjük! - visszhangozta meglepetten a házaló. - Azt hittem, hogy már megkötöttük.

- Egyetlen alku sincs megkötve - kuncogta a vevő -, amíg a pénz meg az írás gazdát nem cserélt.

- Ott az írás a kezében.

- Úgy van, és el is fogadom, ha a pénzben meg tudunk egyezni; jó, hát legyen százötven, nem makacskodom; tessék, itt a pénz.

A házaló kinézett az ablakon és elszoruló szívvel látta, milyen gyorsan esteledik; tudta, ha sötétedés után is a házban marad, az életét teszi kockára, de mégsem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy most így becsapják, miután egyszer már tisztességesen megalkudtak; tétovázott.

- Kérem - mondta a vevő, és felállt -, talán mással is meg tud egyezni holnap reggelig, de ha nem, azután már aligha érnek valamit a jogai.

- Fogadja el, Harvey - mondta Katy, aki nem bírt ellenállni a kísértésnek, miután meglátta a csalétket: a spekuláns ugyanis angol guineákban készítette ki a vételárat. A házaló felriadt a hangjára, s mintha egyszeriben eszébe jutott volna valami.

- Elfogadom az árat - mondta, s a vénleány felé fordulva a kezébe tette a pénz egy részét. - Ha másképpen is kifizethettem volna magát - folytatta -, inkább mindent elveszítek, de nem tűröm, hogy bármit is kicsaljanak a zsebemből.

- Még elveszíthet mindent - dünnyögte vigyorogva az idegen, miközben felállt és kiment a házból.

- Igaza van - monda Katy utána nézve, - ismeri a gyengéjét, Harvey, és velem együtt úgy gondolja, hogy most, az öregúr halála után, kellene valaki maga mellé, aki a gondját viselje.

A házaló némán folytatta úti előkészületeit, s nem vett tudomást erről a célzásról, Katy azonban újabb támadásra indult. Hosszú éveken át várta reményeinek beteljesülését, s most, amikor a végéhez közeledett minden, roppant csalódást érzett: maga sem hitte volna, hogy ennyire nehezére esik majd elválnia egy ilyen ágrólszakadt, egyedülálló embertől.

- Talán másik háza is van, ahová elmehet? - kérdezte Katy.

- Bízom abban, hogy kapok otthont a Gondviseléstől.

- Lehet - mondta a gazdasszony -, de talán nem lesz elragadtatva tőle.

- A szegény ember ne legyen finnyás.

- Engem aztán igazán nem mondhat finnyásnak senki - kiáltotta gyorsan a vénleány -, de szeretem, ha minden olyan, amilyennek lennie kell, és ott is van a maga helyén. Különben engem is könnyen rá lehetne beszélni, hogy elmenjek innét. Nem nagyon tetszik nekem az idevalósiak viselkedése.

- A völgy gyönyörű - mondta hevesen a házaló -, az emberek pedig olyanok, amilyen az emberi fajta. De nekem most már mindegy: nekem minden hely egyforma, és minden arc egyformán idegen. - E szavak közben elejtette azt a tárgyat, amelyet éppen be akart csomagolni, s arcán a csüggedt nyomorúság kifejezésével leroskadt egy ládára.

- Nem, ne beszéljen így - mondta Katy, közelebb húzva székét a házalóhoz -, ez nem igaz, Harvey, hiszen engem legalább jól ismer, az én arcom nem lehet idegen magának.

Birch lassan ránézett: eddig még sohasem látott Katy arcán ennyi érzést és ilyen kevés önzést; szelíden megfogta a kezét, s az ő vonásai is megenyhültek valamelyest, amint így szólt:

- Igen, Katy, magában legalább nem kell idegent látnom; tudom, hogy velem érez egy kicsit; ha mások meggyaláznak is, magát talán mellém állítja a szíve, és szól egy-két szót a védelmemben.

- Hát hogyan szólnék! - mondta buzgón Katy. - Én megvédeném, Harvey, az utolsó csepp véremig; hadd hallom, ki meri gyalázni előttem! Úgy van, Harvey, én nem ítélem el magát: mit bánom én, hogy szereti-e a királyt vagy sem? Sokszor hallottam róla, hogy alapjában véve jó ember; csakhogy az óhazában nincs már semmiféle vallás: mindenki tudja, milyen gonoszak ott a papok!

A házaló most fel s alá járkált, szemmel látható lelki gyötrelmek között; Katy még sohasem látta ilyen vadnak a tekintetét, s kimért lépteiben volt valami méltóság, amelytől a gazdasszony valósággal megdöbbent.

- Amíg élt az apám - mormolta Harvey hasztalan igyekezvén visszafojtani az érzéseit -, volt egy ember a világon, aki belelátott a szívembe, és óh! milyen boldogságot jelentett a számomra, hogy amikor megtértem titkos és veszélyes útjaimról, annyi bántalom és igaztalan sérelem után, vigaszt találhattam az ő áldásában és dicséretében; de ő már nincs többé - tette hozzá; megállt és zavaros szemmel bámult a sarok felé, ahol apja szokott üldögélni -, ki ad nekem igazat ezentúl?

- Ugyan, Harvey! Harvey!

- Csak egy embertől várhatok elismerést, s neki feltétlenül belém kell látnia, mielőtt meghalnék! Óh, szörnyű gondolat, hogy meghalok, és ilyen nevet hagyok magam után!

- Ne beszéljen a halálról, Harvey - mondta a vénleány; körülnézett a szobában, s megpiszkálta az égő hasábokat, hogy a fellobogó tűz fényénél jobban láthasson.

A házaló érzelmi kitörése már el is múlt. A tegnapi események s a mélyen átélt fájdalom szakították át a zsilipet, de a szenvedély nem gyűrhette le sokáig e különös ember józan értelmét. Látván, hogy a kinti tárgyak már kezdenek beleolvadni az esthomályba, gyorsan a vállára vetette zsákját, és búcsúzóul szelíden kezet fogott Katyvel:

- Még magától is fájdalmas elválnom, kedves Katy - mondta -, de ütött az óra, s mennem kell. Ami a házban maradt, a magáé; én már úgysem vehetném hasznát, s magának talán örömet szerez. Isten vele... még találkozunk.

- A pokol birodalmában! - kiáltotta egy hang, de úgy, hogy Harvey kétségbeesetten visszarogyott a ládára, amelyen az előbb ült.

- Mi az, Mr. Birch, máris szert tett egy újabb zsákra, és sikerült ilyen jól megtömnie?

- Még nem műveltél elég gonoszságot? - kiáltotta a házaló, visszanyerve önuralmát, s nagy erővel talpra ugorva. - Nem elég, hogy megkeserítetted egy haldokló utolsó perceit? Hogy engem koldusbotra juttattál? Mit akarsz még?

- A véredet! - mondta a skinner gonosz hidegvérrel.

- Pénzért! - kiáltotta keserűen Harvey. - Mint Júdás a régi időkben, vérdíjon akarsz meggazdagodni!

- Bizony, tisztelt uram, mert nagyon is szép árat kapok a véredért: ötven guineát; az a madárijesztő porhüvelyed nem nyom sokkal többet, mint amennyi aranyat fizetnek érte.

- Tessék - mondta azonnal Katy -, itt van tizenöt guinea, s ezek a szekrények meg ez az ágy is az enyém; ha csak egy órányi egérutat hagy Harveynak, minden a magáé.

- Egy órát? - mondta utána a skinner, kivillantva a fogát, és mohón a pénzre meredve.

- Csak egy órát; tessék, vegye el a pénzt.

- Nem! - kiáltotta Harvey. - Ne adjon hitelt a gazember szavának.

- Őnagysága azt csinál a hitelével, amit akar - mondta a skinner gonoszul vigyorogva - a pénzt mindenesetre eltettem. Ami pedig magát illeti, Mr. Birch, szívesen lenyeljük a sértéseit, ha ötven guinea fájdalomdíjat kapunk érte, amikor majd az akasztófán tetszik lógni.

- Gyerünk - mondta büszkén a házaló -, vezess Dunwoodie őrnagyhoz; ő legalább emberséges, még ha szigorú is.

- Nem vagyok hajlandó olyan messzire gyalogolni a kegyed szégyenletes társaságában; ez a Mr. Dunwoodie már futni hagyott egy-két toryt; de Lawton kapitány csapata vagy fél mérfölddel közelebb táborozik, s az ő nyugtájára éppúgy megkapom a jutalmat, mint az őrnagyéra; mit szól ahhoz a kellemes lehetőséghez, Mr. Birch, hogy ma este Lawton kapitány asztalánál vacsorázhatik?

- Adja vissza a pénzem, vagy engedje szabadon Harveyt - kiáltotta rémülten a vénleány.

- Ilyen olcsón nem hagyom magam megvesztegetni, jó asszony; talán akad ebben az ágyban egy kis pótlás. - Beledöfte szuronyát a huzatba, feltépte egy darabon, s kárörvendve szétszórta tartalmát a szobában.

- Ha van törvény ebben az országban - kiáltotta a gazdasszony, aki újonnan szerzett vagyonáért aggódva még a saját személyét fenyegető veszélyről is megfeledkezett -, akkor igazságot szolgáltat nekem!

- A semleges területen csak az erősebb törvény uralkodik; de vigyázzon, a maga nyelve nincs olyan hosszú, mint a szuronyom; hát jobb lesz, ha nem akarja összemérni a kettőt, mert könnyen pórul járhat.

Az ajtó mellett ott állt valaki, az árnyékba húzódva, mintha nem szívesen mutatkoznék a skinnerek társaságában; de amikor a tűz fellobbant néhány tárgytól, amelyet a betörők odahajítottak, a házaló felismerte csekély kis birtokának vevőjét. Ez az ember néha összesúgott a mellette álló skinnerrel, amiből Harvey arra következtetett, hogy az aljas féreg összejátszott üldözőivel és tőrbe csalta. De most már késő volt a bánat, s Harvey olyan szilárd és nyugodt léptekkel hagyta el a házát, a rablóktól körülvéve, mintha a megdicsőülés színhelyére sietne s nem a bitófa alá. Ahogy átvágtak az udvaron, a banda vezére megbotlott egy tuskóban, és alaposan megütötte magát; forrt benne a méreg, amikor talpra ugrott, és veszettül káromkodni kezdett.

- Az isten verje meg ezt a tönköt! - kiáltotta. - Ilyen sötétben egy lépésre se látunk; dobjátok azt a csóvát arra a kóchalomra, hadd világítsa meg az utat.

- Megállj! - ordította a spekuláns. - Felgyújtjátok a házat.

- Akkor legalább még messzebbre látunk - mondta a másik, s a gyúlékony anyag közé hajította a csóvát. Egy pillanat múlva lángban állt az egész épület. Gyerünk; hadd érjük el a dombokat, amíg világos az út.

- Gazember! - üvöltötte a spekuláns kétségbeesetten. - Ez a ti barátságotok? Ez a hála, amiért a kezetekre játszottam a házalót?

- Ha gorombáskodni akarsz, jobb lesz odébb állni a fénytől, mert ilyen világosban nemigen téveszthetjük el a célpontot - kiáltotta a bandavezér. A következő pillanatban be is váltotta fenyegetését, de nem sikerült eltalálnia a halálravált spekulánst, sem az éppannyira rémült leányzót, akit ez az újabb csapás a viszonylagos jólétből ismét visszavetett a szegénységbe. Gyorsan elmenekültek mind a ketten: s másnap reggelre Birchék hajlékából nem maradt egyéb, mint a hatalmas kémény, amelyről már szólottunk.

Tizenötödik fejezet

           Az ilyen légnemű
kis csacsiság a féltékenynek oly
erős bizonyság, mint a biblia.

              Shakespeare: Othello
              (Kardos László fordításából)

A vihar óta változatlanul szelíd és tiszta idő hirtelen megváltozott: mi sem jellemzőbb az amerikai éghajlatra. Estefelé hideg szél kezdett fújni a hegyek közül, s némi havat is hozott magával, annak jeléül, hogy beköszöntött a november; e hónapban a rekkenő nyári hőség és a téli hideg között ingadozik a hőmérséklet. Frances a szobája ablakából nézte végig a gyászolók lassú elvonulását, de már eleve olyan mélabúsan, hogy a látvány nem kavarta fel érzéseit. Hangulata és a szeme előtt lejátszódó szertartás valamiképp összhangban volt egymással. Azután körültekintett, s látta, hogy a fákat meghajlítja a szél, amely végigsöpört a völgyön, s vad erejével még az épületeket is megrázta; az erdő, amely az imént csodásan ragyogtatta ezernyi színét a napfényben, most hirtelen megcsúnyult, amint a szélrohamok leszakították, és szeszélyesen kergették maguk előtt a leveleit. Messze, a magaslatokon, ki lehetett venni egy-két délvidéki dragonyos katonát, aki a csapat táborhelyéhez vezető hegyszorosok körül teljesített őrszolgálatot: a nyeregkápa fölé hajolva dacoltak az éles levegővel, amely csak nemrég száguldhatott át a nagy édesvizű tavak felett, és szorosabbra vonták testükön a köpenyt.

Frances látta, amint a megboldogult szomszéd faháza eltűnik a föld színéről, s ez még borzongatóbbá tette a szemei elé táruló látványt. Singleton kapitány aludt, legénye őrizte álmát, s nővérét sikerült rábeszélni, hogy vonuljon vissza a szobájába, és pihenje ki magát az előző éjszakai fárasztó kocsizás után. Miss Singleton szobájába nemcsak az egész házat kettéosztó folyosón át lehetett bejutni, hanem a Wharton-leányok szobájából közvetlenül is, egy kis ajtón keresztül; ez az ajtó most félig nyitva volt, és Frances megindult feléje, azzal a jóakaratú szándékkal, hogy utánanéz a vendég kényelmének. Mikor azonban odaért, meglepődve tapasztalta, hogy tévedett: Isabella nem alszik, sőt, nemcsak hogy ébren van, de nem is pihen, annyira foglalkoztatja valami. A fekete hajfonatok, melyeket a lakoma alatt szorosan a fejére csavarva viselt, most kibontva omoltak le a vállára és a mellére, s egy kissé vaddá tették egész megjelenését; amúgy is ijesztően sápadt arca még fehérebbnek látszott a szénfekete szemektől: egy képet tartott a kezében, azt nézte önfeledten. Egy mozdulatára Francesnek csaknem elállt a lélegzete: láthatta, hogy a kép egy férfit ábrázol a virginiai lovasok jól ismert egyenruhájában; ösztönszerűleg a szívéhez kapott, s igyekezett visszafojtani a dobogását, mert azt az arcot vélte felfedezni, amely az ő gondolataiba is oly mélyen bele volt vésve; Frances érezte, hogy nem volna szabad kilesnie a másik leány titkát, de izgalmában megbénult a nyelve; hátralépett, leroskadt egy székre, s tovább figyelt: nem bírta levenni a szemét Isabella arcáról. Isabellát annyira feldúlták a maga érzései, hogy nem vette észre a jelenet remegő szemtanúját; hirtelen az ajkához szorította a képet, olyan hévvel, amely a legféktelenebb szenvedélyről tanúskodott. A szép idegen arcán villámsebesen váltakoztak az indulatok; Frances jóformán meg sem állapíthatta, milyen volt az előbbi, s máris egy újabb érzés tűnt fel rajta, ugyanolyan erővel és éppoly vonzóan. Mégis, e sokféle szenvedély közül a csodálat és a bánat bizonyult a legtartósabbnak; utóbbira vallottak a szeméből kibuggyanó könnycseppek, szabálytalan időközökben peregve alá a képre, mintha a fájdalom súlyosabb volna annál, semhogy a szokott módon juthasson kifejezésre. Isabella minden mozdulatáról lerítt a rá annyira jellemző lelkesültség, s a szívén sorra eluralkodott minden szenvedély. Az épület sarkai körül süvöltő szél mintha összhangban lett volna érzéseivel; Isabella felállt s az egyik ablakhoz ment. Alakja most el volt rejtve Frances elől, aki már éppen át akart menni a vendéghez - egy szívbemarkoló dallamtól azonban elakadt a lélegzete, és földbe gyökerezett a lába. Nyers dallam volt, s az énekhang nem nagyon erős, de az előadásmód olyan, amilyet Frances még soha életében nem hallott; mozdulatlanul várt, visszafojtva gyönge lélegzését, amíg be nem fejeződött a következő dal:

Frances teljesen átadta magát a fojtott muzsikának, bár a dal szövege, valamint a napközben és előző nap lezajlott események olyan nyugtalansággal töltötték el érző szívét, amilyet eddig még sohasem ismert. Lenyűgözve állt, s a dal utolsó hangjai még a fülében csengtek, amikor Isabella visszafordult az ablaktól, és végre meglátta a hívatlan hallgató sápadt arcát. Ugyanabban a pillanatban pirultak el mind a ketten, s Frances kék szeme csak egy másodpercig találkozott a vendég szemének lobogó feketeségével, mert egyszerre hajtották le a fejüket, és zavartan a szőnyegre meredtek; mégis, előreindultak mind a ketten, de csak akkor mertek ismét felnézni, miután szemtől szemben állva megfogták egymás kezét.

- Ez a hirtelen időváltozás, Miss Wharton, s a fivérem állapota együttes erővel ringatott ilyen bánatos hangulatba - mondta Isabella halkan, remegő hangon.

- Úgy tudom, most már nem kell aggódni a fivéréért - felelte Frances éppoly zavartan. - Ha látta volna, amikor Dunwoodie őrnagy lehozta...

Frances elhallgatott, roppant szégyent érzett, bár maga sem tudta, miért; azután felnézett, s látta, hogy Isabella hihetetlenül komolyan fürkészi az arcát, ettől megint csak dobogni kezdett halántékában a vér.

- Dunwoodie őrnagyról kezdett beszélni - rebegte Isabella.

- Ő kísérte ide Singleton kapitányt.

- Ismeri Dunwoodie-t? Sokszor találkozott vele? - Frances ismét összeszedte a bátorságát, hogy a vendég arcába nézzen, és ismét találkozott azzal az átható pillantással, amely rászegeződött, mintha a szíve legmélyebb rejtekében akarna kutatni. - Feleljen, Miss Wharton: ismeri Dunwoodie őrnagyot?

- A rokonom - mondta Frances, megdöbbenve a másik leány hangjától.

- A rokona! - visszhangozta Miss Singleton. - Mennyire közeli? Feleljen, Miss Wharton, esdve kérem, hogy feleljen.

- A szüleink unokatestvérek voltak - mondta Frances alig hallhatóan.

- És ő lesz a férje! - kiáltotta hevesen Isabella.

Francest mintha szíven ütötték volna; az érzelmeit ért közvetlen támadástól felébredt a büszkesége, s egy kissé gőgösen emelte szemét a másikra, de látva Isabella sápadt arcát és remegő ajkát, nyomban elmúlt a haragja.

- Igaz! Jól sejtettem! Feleljen, Miss Wharton; könyörgök, nézze az érzéseimet, mondja meg... szereti Dunwoodie-t? - Miss Singleton hangjának őszintén fájdalmas csengése lefegyverezte Francest; nem tudott haragudni rá; válasz helyett a kezébe temette lángoló arcát, s leroskadt egy székre, hogy elrejtse zavarát.

Isabella néhány percig szótlanul járkált a szobában; végül sikerült valamennyire lecsitítania viharzó érzéseit, odalépett Franceshez, aki még mindig kerülte a pillantását, nehogy arcáról leríjon a szégyen; a fekete leány kézenfogta, és így szólt, láthatólag megfeszítve minden erejét, hogy nyugodt maradjon:

- Bocsássa meg nekem, Miss Wharton, ha lebírhatatlan érzéseim erejétől olyasmire ragadtattam magam, amit nem szabad... de az ok olyan erős... olyan kegyetlen... - Frances most felnézett, pillantásuk ismét találkozott; egymás karjaiba hullottak, s égő arcuk egymáshoz simult. Hosszú, forró, őszinte ölelés volt, de egyikük sem szólt semmit, s miután szétváltak, Frances minden további magyarázkodás nélkül vonult vissza a szobájába.

Mialatt Miss Singletonnál ezt a rendkívüli jelenetet játszották szereplői, a fogadószobában igen nagy jelentőségű ügyek zajlottak. Gondoskodni kellett a fentebb leírt ebéd maradványainak további sorsáról, s ez a probléma nem kis energiát és elmemunkát követelt. Bár az apróbb szárnyasok egyes részei már puha fészket találtak Lawton kapitány tisztiszolgájának zsebében, s még Sitgreaves doktor segéde is biztosította magát arra az időre, amikor már nem tanyázik ilyen kellemes táborhelyen, még mindig sok volt az elfogyasztatlan falat, sokkal több, mint amennyit a beosztó Miss Peyton célszerűen el tudott volna helyezni. Caesar és úrnője tehát hosszú, bizalmas megbeszélésbe bocsátkozott e fontos tárgyról, aminek eredményeképpen Wellmere ezredes magára maradt Sarah-val. Miután a szokásos társalgási témákat mind kimerítették, az ezredes könnyedén megemlítette az előző nap eseményeit; hangját némileg elfátyolozta az a feszélyezettség, amely többé-kevésbé szükségszerűen rátör az emberre, ha hibásnak érzi magát.

- Amikor először találkoztam ezzel a Dunwoodie úrral, a kegyedék Queen Street-i házában, Miss Wharton, egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen nevezetes katona lesz belőle - mondta Wellmere, s mosollyal igyekezett palástolni bosszúságát.

- Azért lehet nevezetes, mert ilyen ellenféllel szemben bizonyult szerencsésnek - felelte Sarah, aki végtelenül tisztelte az ezredes érzéseit. - Csakugyan rendkívüli balszerencse volt, minden tekintetben, hogy önt az a baleset érte; különben a királyi fegyverek kétségkívül diadalmaskodtak volna, mint mindig.

- És mégis, éppen e balesetnek köszönhetem, hogy olyan társaságba kerültem, amely kárpótol minden lelki és testi fájdalomért - tette hozzá az ezredes, különösen lágy hangon.

- Remélem, az utóbbi fájdalom egyáltalán nem súlyos - mondta Sarah, és a kézimunkája fölé hajolva elharapott egy szálat, nehogy feltűnjék a pirulása.

- Nem, az előbbihez képest nem az - felelte az ezredes, ugyanolyan hangon. - Ah, Miss Wharton, csak az ilyen pillanatokban érezzük át igazán, hogy mit ér a barátság és a rokonszenv.

Aki még nem tapasztalta, nem is tudja elképzelni, hogy egy érző szívű hajadon milyen gyors előmenetelt tanúsíthat a szerelemben mindössze félórányi rövid idő alatt, kivált ha megvan benne a hajlam erre a belső rendellenességre. Miután barátságra és rokonszenvre terelődött a szó, Sarah túlságosan érdekesnek kezdte találni a beszélgetést, és nem válaszolt: félt, hogy a hangja elárulja. De azért felnézett, s minden szónál beszédesebbnek és jólesőbbnek érezte az ezredes hódoló pillantását, amely szép arcára irányult.

Ez a tęte-a-tęte egy óra hosszat tartott, zavartalanul; s bár a gentleman semmi olyat nem mondott, amit egy tapasztalt matróna döntő nyilatkozatnak minősített volna, mégis ezernyi apró megjegyzéssel bűvölte el társnőjét; Sarah végül is úgy tért nyugovóra, hogy sokkal könnyebb volt a szíve, mint bármikor, amióta fivérét letartóztatták az amerikaiak.

Tizenhatodik fejezet

Csendítsünk csillogó kupát,
Csendítsünk csillogó kupát.
          Hiába vagy hős katona,
          Az élet fürgén fut tova -
Igyunk, igyunk, jó katonák!

                   Shakespeare: Othello
                  (Kardos László fordításából)

Mint már említettük, a dragonyos csapat olyan helyen ütötte fel a táborát, ahol parancsnoka máskor is szívesen szokott megpihenni. Vagy féltucatnyi apró és roskatag épület állt itt, két út derékszögű kereszteződésénél, melyről a Négy Sarok nevet kapta a település. Mint általában másutt is, a derekasabb házak egyike, hogy az akkori idők kifejezését idézzük, "embernek és állatnak derítője" volt. A cégérül szolgáló régi deszkadarabon azonban, amely egy bitóforma oszlopról lógott, a következő vörös krétás felirat díszelgett: "Elizabeth Flanagan, vagyis a hotelje", nyilván egy jókedvű katona mázolta oda ráérő idejében. Az asszony, akinek a neve a meglepően előkelő hangzású intézménnyel társult, rendszerint a markotányosnő, a mosónő és - Katy Haynes szavával élve - a szoknyás felcser szerepét töltötte be a dragonyosok mellett. Özvegy volt, férje a harcmezőn esett el; mindketten egy távoli szigetről jöttek szerencsét próbálni az észak-amerikai gyarmatokra, már nagyon régen. Az asszony mindenhová elkísérte a csapatot, s ha a katonák tábort ütöttek valahol, nemigen fordult elő, hogy két napig kelljen várniuk, amíg a fürge Betty kis kocsija behajt közéjük, megrakva mindama árucikkekkel, amelyek a legszívélyesebb fogadtatást biztosíthatták a számára. Betty szinte természetfölöttinek látszó gyorsasággal vetette meg lábát a terepen, és tüstént működésbe lépett. Néha maga a kocsi volt a boltja; máskor a katonák összetákoltak neki valami kezdetleges bódét az éppen kéznél levő anyagokból; most azonban sikerült elfoglalnia egy üres épületet, a törött ablakokat betömte a dragonyosok piszkos nadrágjaival és félig száradt fehérneműjével, hogy ne hatolhasson be a hideg, amely időközben nagyon erőssé vált; ezek után, mint mondotta, tökéletesen meg volt elégedve az "elegáncs szállással". A katonák a szomszédos csűrökbe kvártélyozták be magukat, a tisztek pedig a "Hotel Flanagan"-ben pihentek - tréfásan így nevezték főhadiszállásukat. Bettyt jól ismerte az alakulat minden egyes dragonyosa, ő is a keresztnevén vagy a csúfnevén szólította valamennyit, ahogy éppen jólesett neki; s bár azok, akik még nem szokták meg a természetét, elviselhetetlen nőszemélynek tartották, általában mégis közkedveltségnek örvendett a gerillahadsereg tagjai között. Hibái a következők voltak: némi hajlam az ivásra, rendkívül mocskos külső, az illedelmes beszéd abszolút megvetése; erényei: határtalan szeretet új hazája iránt, feltétlen becsületesség, amikor bizonyos közismert elvek alapján ügyleteket kötött a katonákkal, s nagyfokú jóindulat. Ráadásul még azzal is büszkélkedhetett, hogy ő találta fel ama szeszesitalt, amelyből a hazafiak ma is oly gyakran kortyolgatnak, ha télidőben útra kelnek e hatalmas ország kereskedelmi és politikai központjai között, s amely a "koktél", vagyis kakasfarok elnevezést viseli. Elizabeth Flanagant mind a nevelése, mind a körülményei különösen alkalmassá tették arra, hogy újításokat vezessen be ezen a téren, hiszen zsenge korától fogva élt a szóban forgó ital legfőbb alkatrészeivel, később pedig eltanulta virginiai fogyasztóitól a menta használatát, s azután nemcsak a "julepet" fűszerezte vele, hanem a koktélban is hozzájuttatta nevezetes szerepéhez. Ezzel be is mutattuk a hotel úrnőjét; pirospozsgás arcával most éppen kiállt az épület ajtajába, fittyet hányva a hideg északi szélnek, hogy üdvözölje kedvencét, Lawton kapitányt, s ennek társát, aki sebészi kérdésekben Betty főnökének volt mondható.

- Előléptetési reményeimre mondom, drága Elizabeth, szívből örülök, hogy újra láthatom! - kiáltotta a kapitány, leugorva a nyeregből. - Ez az átkozott édesvízi szél éppen rám talált Kanadából jövet, s addig fütyült körülöttem, amíg a csontjaim meg nem fájdultak a hidegtől, de a maga pirosló arca jobban felderít, mint karácsonykor a kandallóban lobogó tűz.

- Hát maga aztán sohasem fukarkodik a bókokkal, Jack kapitány - felelte a markotányosnő, átvéve a kantárszárat -, de siessen csak be, szívem, ha kedves az élete; errefelé nem olyan erősek a kerítések, mint a felföldön, s meglátja, odabent egykettőre felmelegszik a teste meg a lelke.

- Értem: vagyis elrekvirálta a kerítéseket - mondta hűvösen a kapitány. - Igaza van, a test külső igényeit ezzel kielégítheti, csakhogy én nemrégiben belekóstoltam egy ezüstfenekű kristályüveg tartalmába, s most azt hiszem, legalább egy hónapig nem tudom majd élvezni a maga whiskyjét.

- Ha ezüstre vagy aranyra gondol, azzal nemigen szolgálhatok, legfeljebb egy kis papírpénz akad a háznál - felelte Betty, s a szeme tréfásan megcsillant. - Hanem odabent mégis olyat fog találni, aminek gyémántedényekben sem kellene szégyenkeznie.

- Vajon mit akarhat ezzel, Archibald? - kérdezte Lawton. - Olyan a képe, mintha nem a levegőbe beszélne.

- Valószínűleg az agyműködés pillanatnyi kihagyásával állunk szemben, aminek magyarázatát az alkoholtartalmú italok gyakori fogyasztásában kereshetjük - jegyezte meg a sebész, miközben óvatosan átemelte lábát a nyeregkápán, s a ló jobb oldalán lecsúszott a földre.

- Jaj, édes egy doktorom, nem azon az oldalon vártam, hanem itt: az egész csapat errefelé szokott leszállni, csak maga a kivétel - mondta Betty a kapitányra kacsintva. - De tudja meg, hogy amíg távol volt, én mindenféle finomsággal elláttam a sebesülteket.

- Barbár ostobaság! - kiáltotta rémülten az orvos. - Teletömni olyan emberek gyomrát, akiket amúgy is eléggé igénybe vesz a láz! Asszony, asszony: maga mellett még Hippokratész is hiába gyógyítana.

- Pfű! - mondta Betty végtelen nyugalommal - kár olyan nagy hűhót csapni egy kis whiskyért; alig egy gallonnal jutott a több mint két tucat maródira, s csak azért adtam a fiúknak, hogy szépen aludjanak; úgy bizony, nem kellett azoknak másféle altatócsepp.

Lawton és társa most belépett az épületbe, s a szemük elé táruló látvány nyomban megmagyarázta Betty sokat ígérő kijelentéseinek rejtett értelmét. A legnagyobb helyiséget, vagyis az ivót, szinte kettéosztotta egy hosszú asztal, amelyet valami melléképület oldaldeszkáiból szögeztek össze, s az asztalon különböző edények foglaltak helyet, nagyon szegényes seregben. - A szomszédos konyhából ételszag érződött, de a legfőbb attrakció egy tekintélyes méretű demizson volt, amelyet Betty a legmagasabb helyen állított fel, hogy a vendégek méltóképp megcsodálhassák. Lawton csakhamar megtudta, hogy a szőlő hamisítatlan, ámbraszínű nedűje foglaltatik benne, az Akácosból küldték: Dunwoodie őrnagyot lepte meg vele a barátja Wharton kapitány, a királyi sereg tisztje.

- S csakugyan királyi adomány - fejezte be a magyarázatot egy dragonyos hadnagy. - Az őrnagy most vendégül lát bennünket a győzelem tiszteletére, s mint láthatod a költségek java részét az ellenség viseli, ahogy illik is. Teringettét! Arra gondolok, hogy ha ilyen muníciót veszünk magunkhoz, akár sir Henry főhadiszállását is megtámadhatnánk, s neki magának is elkapnánk a frakkját.

A dragonyos kapitányt egyáltalán nem szomorította el az a lehetőség, hogy ilyen kellemesen fejezheti be a napot, amelynek a kezdete sem volt kellemetlen. Bajtársai csakhamar körülvették, kérdezősködtek a kalandjai felől, a sebész pedig némi szívdobogással kiment, hogy utánanézzen a sebesültjeinek. A ház kandallóiban óriási tüzek pattogtak, s a lángoló hasábok fénye fölöslegessé tette a gyertyagyújtást. A bentiek - fiatal, de tapasztalt katonák - több mint egy tucatnyian lehettek, s viselkedésükben és beszélgetésükben furcsamód keveredett a gerillaharcos nyersesége az úri ember modorával. Ruházatuk tiszta volt, bár egyszerű, s legfőbb témájuk a lovaik minősége és képessége. Egyesek aludni próbáltak a fal melletti lócákon, mások ide-oda járkáltak a helyiségekben, ismét mások letelepedtek valahol, és rendkívül komolyan tárgyaltak a hivatásukkal összefüggő dolgokról. Néha kinyílt a konyhaajtó, s a serpenyők sistergése és az étel csábító illata mindenkit megakasztott foglalatosságában; ilyenkor még az alvók is kinyitották a szemüket és feltápászkodtak, hogy megállapítsák, hol tart az előkészület. Dunwoodie az egész idő alatt külön ült, a tűzbe bámulva, gondolataiba merülve - egyetlen tisztje sem merte megzavarni. Sitgreavestől, amikor megérkezett, aggódó hangon érdeklődött Singleton állapota felől; a felvilágosítást mélységes és tisztelettudó csendben hallgatta végig az egész szoba, de mihelyt Dunwoodie leült a helyére, mindannyian visszazökkentek a szokásos könnyed, fesztelen hangulatba.

Mrs. Flanagan a legcsekélyebb teketória nélkül végezte a tálalást, és Caesar őszintén megbotránkozott volna, ha látja, hogy az egyes ételek, amelyek csodálatos módon hasonlítottak az összes többihez, minden szertartási előírást megcsúfolva kerülnek az előkelő urak elé. Igaz, amikor helyet foglaltak az asztalnál, a tisztek szigorúan követték a rangsort, mert annak ellenére, hogy a csapatukban meglehetősen fesztelen volt a modor, a katonai etikett szabályait mindig betartották, szinte vallásos áhítattal. A legtöbb vendég már oly régóta koplalt, hogy minden finnyásság kiveszett belőlük; nem így Lawton kapitányból, aki Betty főztjének láttára valami öntudatlan viszolygást érzett, s nem bírta megállni, hogy ne tegyen egy-két futó megjegyzést a kések állapotára, valamint a tányérok felhős küllemére. A jóindulatú Betty, aki egyébként is szívébe zárta a kapitányt, egy ideig mit sem válaszolt a rosszmájú célzásokra; végül Lawton rászánta magát, hogy szájába dugjon egy falatot a fekete húsból, és affektálva, mint az elkényeztetett gyerekek, megkérdezte:

- Ugyan miféle jószág volt ez, Mrs. Flanagan, amikor még élt?

- Miféle! Hát az öreg tehenünk! - felelte hevesen a markotányosnő, s érződött a hangján, hogy kedvencének szemrehányásai már-már bosszantani kezdik, ugyanakkor pedig a megboldogult állatot is sajnálja.

- Micsoda! - hördült fel a kapitány, s a torkán akadt a falat. - Az öreg Jenny?!

- Hogy az ördögbe! - kiáltotta egy másik tiszt, elejtve kését és villáját. Amelyik végigcsinálta velünk a jersey-i hadjáratot?

- Éppen, hogy az - felelte a hotel úrnője, rendkívül bánatos hangon. - S micsoda derék jószág volt: a semmiből is megélt, ha úgy adódott. Bizony, uraim, nagyon is rossz érzés, hogy meg kell enni egy ilyen régi jó barátot.

- És odáig süllyedt szegény, hogy csak ennyi maradt belőle? - kérdezte Lawton, késével a tehén földi maradványaira mutatva.

- Nem, kapitány úr - vágott vissza Betty -, két combját eladtam a katonáinak, de a világért sem árultam volna el nekik, hogy milyen régi jó barátjukat vásárolták meg: attól féltem, még elromlik az étvágyuk.

- Mennydörgős mennykő! - kiáltotta a dragonyos színlelt haraggal. - Ilyen koszton még kásává puhulnak a fiaim; úgy fognak félni az angoloktól, mint egy virginiai néger a hajcsárától.

- Nahát - mondta Mason főhadnagy, tréfásan kétségbeesett arccal letéve a kését és a villáját -, az én állkapcsomban több az érzés, mint sok ember szívében: tudniillik nem hajlandó megszentségteleníteni egy régi ismerős tetemét.

- Igyék rá egy kis mérget - mondta Betty; jókora adagot töltve a borból egy kupába, s mindjárt bele is kóstolt, mint a csapat pohárnoka. - Micsoda lötty! Tiszta víz, semmi más!

A jég azonban megtört; Dunwoodie-nak is átnyújtottak egy tiszta poharat; ő meghajolt a többiek felé, és a társaság néma csendjében kiitta a bort. Az első poharak kiürítése ilyen szertartásban ment végbe, s különböző hazafias tósztok és nyilatkozatok hangzottak el. Az ital azonban csakhamar megtette a magáét, s az ajtó előtt még a második őrszemet sem váltották le, amikor a tisztek már tökéletesen elfelejtették a vacsorát és minden gondjukat, s átadták magukat az ünnepi hangulatnak. A visszatérő dr. Sitgreaves már lekésett Jennyről, de még idejében érkezett, hogy Wharton kapitány borából kivehesse méltányos részét.

- Nótát, nótát: halljuk Lawton kapitányt! - kiáltotta egyszerre két-három tiszt; úgy érezték, hogy fölöttesük nem alkalmazkodik eléggé a bajtársiasság követelményeihez. - Csend legyen: halljuk Lawton kapitány nótáját.

- Uraim - felelte Lawton, akinek fekete szeme csillogott a felhajtott italoktól, bár a feje rendületlen maradt, mint a cövek -, nem vagyok valami nagy fülemüle, de a világért sem szeretném elveszíteni a jóindulatukat, tehát engedek a kérésnek.

- Helyes, Jack - bólintott Sitgreaves -, ne feledje azt a dalt, amelyre én tanítottam... várjon, itt van a szövege a zsebemben.

- Hagyja csak, doktorom - mondta a kapitány, nagy gonddal megtöltve a poharát -, úgysem boldogulnék soha azokkal a kacskaringós nevekkel. Uraim, legyen szabad felajánlanom a magam szerény kísérletét.

Csendet! Lawton kapitány nótája következik! - süvöltötték öten vagy hatan is; a kapitány szép öblös hangja pedig egy jólismert kocsmai nóta dallamára fújni kezdte a következő szöveget; a refrént még egypáran vele zengték, de olyan hévvel, hogy belerázkódott a rozoga épület:

Valahányszor a tisztek kórusa megemlítette a nevét, Betty csakugyan előlépett, és híven engedelmeskedett a dalban foglalt felszólításnak, roppant gyönyörűséggel töltve el a nótázókat, s önmagáról sem feledkezve meg a művelet közben. A markotányosnő olyan itallal is el volt látva, amely jobban megfelelt az ő edzett ínyének, mint Wharton kapitány íztelen ajándéka; így azután eléggé könnyen sikerült lépést tartania a vendégek harsogó jókedvével. Lawton kapitányt mindenki megtapsolta, a sebész kivételével, aki már az első refrén alatt felállt a padról, s azután klasszikus felháborodásban járkált fel s alá. A "bravók" és "bravisszimók" egy ideig minden egyéb zajt elfojtottak; de amikor végül is csend lett, a doktor az énekeshez fordult, és hevesen kifakadt:

- Csodálom, Lawton kapitány, hogy egy úri embert, egy vitéz katonatisztet nem ösztönöz egyébre a múzsája, méghozzá e nehéz időkben, mint a tábor hírhedt kísérőjéhez, a mocskos Elizabeth Flanaganhez intézett alantas invokációkra. Véleményem szerint a Szabadság istennője nemesebb ihletet, s a haza szenvedései méltóbb tárgyat szolgáltathattak volna önnek.

- Hohó! - süvöltötte a markotányosnő, fenyegető tartásban közeledve hozzá. - Ki merészel engem mocskosnak nevezni? Klistér úr! Puttogó úr!

- Csend! - mondta Dunwoodie a szokottnál csak valamivel emeltebb hangon, amelyre mégis síri csend támadt. - Menjen ki, jó asszony. Dr. Sitgreaves, kérem, üljön vissza a helyére, és alkalmazkodjék a mulatság menetéhez.

- Csak folytassák, csak folytassák - felelte az orvos, méltóságteljesen kihúzva magát. - Azt hiszem, őrnagy úr, nem vagyok járatlan az illem szabályaiban, sem pedig a bajtársiasság íratlan törvényeiben. - Betty egy kis kanyargós úton, de sietősen visszavonult a maga birodalmába, mivel nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vitatkozzék az őrnagy parancsaival.

- Remélem, Dunwoodie őrnagy megtisztel bennünket egy érzelmes dallal - mondta Lawton, meghajtva fejét a parancsnok felé, és olyan komoly kifejezést erőltetve az arcára, amilyet csak bírt.

Az őrnagy tétovázott egy pillanatig, majd kellemes hangján elkezdte a következő dalt:

Dunwoodie hangja sohasem tévesztette el hatását az alárendeltjeire; s bár a dalt nem kísérte olyan vad tapsvihar, mint a kapitányét, mégis hízelgőbb volt a fogadtatás.

- Őrnagy úr - mondta a doktor, miután csatlakozott a többiek tetszésnyilvánításához -, ha még klasszikus utalásokkal is társítaná finom képzeletét, igen jó műkedvelő poéta válhatnék önből.

- Aki bírál, maga is álljon ki a porondra - felelte mosolyogva Dunwoodie. - Felszólítom Sitgreaves doktort, hogy adjon kóstolót abból a stílusból, amelynek oly lelkes bámulója.

- Dr. Sitgreaves dalát! Dr. Sitgreaves dalát! - visszhangozta kedvtelve az asztaltársaság. - Egy klasszikus ódát dr. Sitgreavestől!

A sebész készségesen meghajolt, kiitta poharából a maradék italt, s bevezetésképpen köszörült egyet-kettőt a torkán, ami végtelen gyönyörűségére szolgált az asztal végén ülő fiatal kornétásoknak. Ezek után repedt hangon s a legcsekélyebb zenei érzék nélkül rázendített a következő nótára:

- Hurrá! - bömbölte Lawton. - Archibald magukat a múzsákat is elhomályosítja; szavai úgy csörgedeznek, mint a holdfényben az erdei patak, s a hangját legfeljebb úgy utánozhatnánk, ha kereszteznénk a csalogányt a bagollyal.

- Lawton kapitány - kiáltotta kétségbeesetten a sebész -, van, aki hiába veti meg a klasszikus tudomány fényét, mégis őt vetik meg a tudatlanságáért!

E pillanatban hangosan megzörgették az épület kapuját, a nagy hűhó nyomban elhallgatatott, s a dragonyosok ösztönszerűleg a fegyvereikhez kaptak, felkészülve a legrosszabbra. Az ajtó kinyílt, s a skinnerek jöttek be, magukkal vonszolva a házalót, aki meggörnyedt súlyos zsákja alatt.

- Ki volna itt Lawton kapitány? - kérdezte a bandavezér, s egy kissé meghökkenve nézett körül.

- Én magam, szolgálatára - felelte szárazon a lovastiszt.

- Akkor ezennel átadok a kezébe egy elítélt árulót: ez itt Harvey Birch, a házaló, a kém.

Lawton összerezzent, amint az arcába nézett régi ismerősének, majd megsemmisítő pillantással a skinner felé fordult:

- És maga kicsoda, uram, hogy ilyen könnyedén beszél a felebarátairól? De bocsánatot kérek - tette hozzá, meghajolva Dunwoodie felé -, itt a parancsnok; hozzá kell fordulnia, uram.

- Nem - felelte mogorván a rabló -, magának adom át a házalót, és magától követelem a jutalmat.

- Maga csakugyan Harvey Birch? - kérdezte Dunwoodie, és előrelépett, annyira tiszteletet parancsoló tartásban, hogy a skinner tüstént visszahúzódott a szoba sarkába.

- Én vagyok - felelte büszkén Birch.

- Aki elárulta hazáját - folytatta szigorúan az őrnagy. - Tudja-e, hogy jogomban állna elrendelni a kivégzését, még ma éjszaka?

- Isten nem kívánhatja, hogy olyan hamar megjelenjek előtte - felelte ünnepélyesen a házaló.

- Igaz - mondta Dunwoodie. - Néhány rövid óráig még nem kell az élettől elbúcsúznia. De mivel a bűne mindennél visszataszítóbb egy katona előtt, bizton számíthat a katonai bosszúra; holnap meghal.

- Ahogy Isten akarja.

- Jó sok időt elvesztegettem a gazemberrel, amíg tőrbe csaltam - mondta a skinner, egy kissé előbbre lépve a sarokból. - Remélem, megkapom az igazolást, amivel jelentkezhetünk a jutalomért. Aranyban ígérték.

- Őrnagy úr - szólt közbe az ügyeletes tiszt, aki éppen belépett a szobába -, járőreink azt jelentik, hogy a tegnapi csatatér mellett leégett egy ház.

- A házaló kunyhója - morogta a bandavezér -, nem akartuk, hogy akár egy zsindely is megmaradjon a feje fölött; már hónapokkal ezelőtt felgyújtottam volna, de kellett az odva, hogy megfoghassam benne a ravasz rókát.

- Ön csakugyan fölöttébb ötletes hazafinak látszik - mondta Lawton. - Őrnagy úr, magam is csatlakozom e tiszteletre méltó gentleman kéréséhez, és boldog lennék, ha én adhatnám ki neki és társainak az illő jutalmat.

- Csak tessék; maga pedig, szerencsétlen, készüljön fel a végzetre, amely kétségkívül utoléri, mielőtt a nap még egyszer lenyugodnék.

- Az élet úgysem csábít valami sok jóval - felelte Harvey; lassan felnézett, és riadtan körbejártatta pillantását az idegen arcokon.

- Gyerünk, Amerika dicső fiai! - mondta Lawton. - Kövessetek, s mindjárt megkapjátok a jutalmat.

A banda mohón engedelmeskedett a felszólításnak, s követte Lawtont, aki megindult arrafelé, ahol a szakasza táborozott. Dunwoodie hallgatott egy pillanatig: nem szívesen éreztette diadalát a legyőzött ellenséggel; végül így szólt:

- A bíróság már megtárgyalta az ügyét, Harvey Birch, s kiderült az igazság: maga olyan veszélyes ellensége Amerika szabadságának, hogy nem maradhat életben.

- Az igazság! - visszhangozta a házaló; összerezzent s kihúzta magát, mintha nem is terhelné a zsák súlya.

- Úgy van, az igazság. A vád szerint az amerikai sereg közelében ólálkodott, igyekezett értesüléseket szerezni a hadmozdulatainkról, s ezeket közölte az ellenséggel, hogy meghiúsíthassák Washington szándékát.

- Gondolja, hogy Washington is így vélekedik a dologról?

- Minden bizonnyal; magát még Washington igazságossága is elítéli.

- Nem, nem, nem! - kiáltotta a házaló olyan hangon és olyan arccal, hogy Dunwoodie meghökkent tőle. - Washington messzebbre lát, mint a sekélyes felfogású, állítólagos hazafiak. Nem tett-e ő is kockára mindent? Ha engem bitófa vár, nem ácsoltak-e neki is egyet? Nem, nem, nem... Washington sohasem mondaná: "Vezessék a bitó alá."

- Fel tud-e hozni valamit, maga nyomorult, amitől a főparancsnok megmásítaná a halálos ítéletét? - kérdezte az őrnagy, magához térve a meglepetésből, amelybe a fogoly viselkedése taszította.

Birch megremegett: heves indulatok küzdöttek a mellében. Arca halálsápadt lett; előhúzott ingéből egy kis bádogdobozt, kinyitotta: látszott, hogy egy cédula van benne - egy pillanatig meredten nézte ezt az iratot, már oda is nyújtotta Dunwoodie felé, de hirtelen visszakapta a kezét és felkiáltott:

- Nem... szálljon a sírba velem együtt! Tudom, milyen feltételek mellett vállaltam a szolgálatot, s nem akarom szószegéssel megvásárolni az életemet... szálljon a sírba velem együtt.

- Adja ide azt a papirost: talán kegyelmet kap! - kiáltotta Dunwoodie, arra számítva, hogy valami jelentős felfedezést tehet az üggyel kapcsolatban.

- Szálljon a sírba velem együtt - ismételte meg Birch, miközben sápadt vonásait elfutotta a pír: valósággal ragyogott az arca.

- Fogjátok meg az árulót! - kiáltotta az őrnagy. - Tépjétek ki a kezéből a titkát!

A többiek azonnal engedelmeskedtek parancsának, de a házaló gyorsabb volt náluk: egy szempillantás alatt lenyelte a papírlapot. A tisztek elképedve megtorpantak, csak a sebész kiáltotta lelkesen:

- Tartsátok fogva: hozom a hánytatót!

- Nem kell - mondta Dunwoodie, s egy kézmozdulattal leintette. - Amilyen nagy a bűne, olyan súlyos lesz a büntetése is.

- Vezessetek - kiáltotta a házaló, ledobva válláról a zsákot, s érthetetlen méltósággal megindult az ajtó felé.

- Hová? - kérdezte Dunwoodie elámulva.

- A bitó alá!

- Nem - mondta az őrnagy, maga is irtózva az igazságos büntetéstől, amelyet neki kellett végrehajtatnia. - Kötelességem megkívánja, hogy elrendeljem a kivégzését, de nem ilyen gyorsan; holnap reggel kilenc óráig felkészülhet a szörnyű végre.

Dunwoodie súgva közölte parancsait egy alárendeltjével, majd intett, hogy vezessék ki a házalót. E váratlan jelenet után az asztali mulatság természetesen nem folytatódhatott, s a tisztek szétszéledtek, ki-ki a maga nyugvóhelyére. Kis idő múlva nem is hallatszott más, csak az őrszem súlyos léptei, amint megdobbantak a fagyott földön, a Hotel Flanagan előtt.