“Oroszország - figyelmeztet Tyutcsev, a költő - ésszel nem fogható fel.” Hagyományos vizsgálódással a sztálingrádi csata sem érthető meg igazán. A tisztán katonai szempontú elemzés nem alkalmas arra, hogy egy ilyen titáni küzdelmet a maga valóságában ábrázoljon - ugyanúgy, ahogyan a szenvedő katonáitól távol tartózkodó Hitlert is elszigetelték, fantáziavilágba rekesztették a térképei a rastenburgi Wolfsschanzéban.

Ezzel a könyvvel az a célom, hogy a hagyományos történeti elbeszélés keretein belül megmutassam, mi mindenen mentek keresztül a két szembenálló oldal katonái. Számos, főleg oroszországi levéltárakból származó új forrást dolgoztam fel. A források sokfélesége fontos a küzdelem egyedülálló voltának, valamint annak az érzékeltetésében, hogy mindazoknak, akik kénytelenek voltak részt venni benne, alig volt esélyük a túlélésre.

A források közt szerepelnek hadműveleti naplók, tábori lelkészek jelentései, személyes beszámolók, az NKVD (Belügyi Népbiztosság) által a német és más nemzetiségű hadifoglyok kihallgatása során felvett jegyzőkönyvek, magánnaplók és résztvevőkkel készített interjúk. Az orosz védelmi minisztérium podolszki központi archívumában található legtanulságosabb források közé tartoznak azok az igen részletes napi jelentések, amelyeket a sztálingrádi frontról küldtek Moszkvába Alekszandr Scserbakovnak, a Vörös Hadsereg politikai osztálya vezetőjének. Ezek nemcsak hősi akciókról számolnak be, hanem “rendkívüli eseményekről” (a komisszárok eufemizmusa az árulásra) is, például szökésről, az ellenséghez való átállásról, gyávaságról, rátermettség hiányáról, öncsonkításról, “szovjetellenes agitációról”, sőt ittasságról is. A szovjet hatóságok Sztálingrádnál körülbelül 13.500¹ saját katonájukat végezték ki - több mint egy teljes hadosztálynyi létszámot. Mint hamarosan rájöttem, elsőrendű feladatom, hogy megpróbáljam mérlegre tenni a Vörös Hadsereg sok-sok katonájának valódi önfeláldozását, ellentétben a rendkívül brutális kényszerrel, amelyet az ingadozókkal szemben alkalmaztak az NKVD különleges osztagai (melyek kevéssel később betagozódtak a SzMERS-be - a kémelhárításba).

A szovjet rendszer alig hihető kegyetlensége nagyrészt - bár nem teljesen - a magyarázat arra, hogy miért harcolt a németek oldalán a Vörös Hadsereg ily sok egykori katonája. Sztálingrádnál a német 6. hadsereg harcoló hadosztályaiban több mint 50.000 német egyenruhát viselő szovjet állampolgár szolgált. Egyeseket brutális módszerekkel, fogolytáborokban való éheztetéssel kényszerítettek erre, mások önként jelentkeztek. Német jelentések tanúsítják, hogy ezek a “Hiwik” az utolsó csaták során bátran és híven harcoltak saját honfitársaik ellen. Mondanom sem kell, hogy amikor Berija NKVD-je felfedezte az illojalitásnak ezt a fokát, őrjöngő gyanakvás lett úrrá rajta.

Ez a téma Oroszországban még ma is tabu. Egy gyalogsági ezredes, akivel történetesen közös hálófülkében utaztunk Volgográdba (az egykori Sztálingrádba), először nem volt hajlandó elhinni, hogy akár egyetlen orosz is képes volt német egyenruhát ölteni. Végül azzal sikerült meggyőznöm, hogy beszéltem neki a 6. hadsereg összetételével kapcsolatos, német levéltárakban fellelhető statisztikákról. Ahhoz képest, hogy - mint kiderült - gyűlölte Sztálint a Vörös Hadseregben végrehajtott tisztogatások miatt, elég sajátosan reagált. “Azok már nem voltak oroszok” - mondta nyugodtan. Csaknem pontosan ugyanúgy fogalmazott, mint az ötven évvel korábban a Scserbakovnak Moszkvába küldött jelentések, amelyek “volt oroszokat”² emlegettek. A Nagy Honvédő Háborúval kapcsolatos érzelmek közt ma éppúgy nem szerepel a megbocsátás, mint egykoron.

Az egész história tébolyult, kegyetlen és tragikus volta számos meglepő módon nyilvánul meg. Ami a német oldalt illeti, a legmegdöbbentőbb nem annyira az, hogy Wehrmachtnak nyilvánvalóan köze volt háborús bűnök elkövetéséhez -, ami Németországban még ma is heves viták tárgya -, hanem az, ahogyan összekeverik az okot és okozatot, különösen a politikai nézeteket és következményeiket. Oroszországban a német csapatok - mint oly sok Sztálingrádból írott levél bizonyítja - a teljes morális káosz állapotába kerültek. Az olyan célok megjelölése, mint a szlávok leigázása, illetve Európa megszabadítása a bolsevizmustól preventív csapás útján, enyhén szólva is a szándékolttal ellenkező hatást váltott ki. A sztálingrádi csatát számos német túlélő a mai napig a szovjetek ügyes csapdájának tartja, amelybe szándékos visszavonulásokkal csalták be őket. Következésképpen hajlanak arra, hogy magukat ne e katasztrófa okozóinak, hanem áldozatainak tekintsék.

Egy dolog mindenesetre kétségbevonhatatlan tény. A sztálingrádi csata olyan ideológiai töltésű és szimbolikus jelentőségű esemény maradt, amellyel kapcsolatban még hosszú évekig nem mondják ki az utolsó szót.

*

Az e könyvhöz végzett kutatásokra fordított idő jó részét elvesztegettem volna, és értékes lehetőségeket szalasztottam volna el, ha nélkülöznöm kellett volna a levéltárosok és könyvtárosok tanácsait. Különösképpen hálás vagyok Irina Renz asszonynak (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart), Meyer úrnak és Ehrhardt asszonynak (Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg), Stang asszonynak és a potsdami Militärgeschichtliches Forschungsamt munkatársainak, Valerij Mihajlovics Rumjancevnek (Orosz Védelmi Minisztérium), valamint a Védelmi Minisztérium Központi Levéltára munkatársainak, dr. Kiril Mihajlovics Andersennek, a jelenkori történelmi dokumentumok konzerválására és tanulmányozására alakult moszkvai központ igazgatójának, dr. Natalja Volkovának, az Orosz Állami Irodalmi és Művészeti Levéltár igazgatójának, valamint dr. Dina Nyikolajevna Nohotovicsnak, az Orosz Föderáció Állami Levéltára munkatársának.

Végtelenül lekötelezett dr. Detlef Vogel (Freiburg), aki kutatásaim kezdetén sokféleképpen szolgált nélkülözhetetlen segítséggel, és rendelkezésemre bocsátotta a német és osztrák Stalingradbundok (veteránszövetségek) kiadványaiból álló gyűjteményét. Dr. Alexander Friedrich Paulus volt szíves hozzájárulni, hogy tanulmányozzam nagyapja, Friedrich Paulus vezértábornagy iratait, és átadta nekem a témával kapcsolatos későbbi családi tevékenységük dokumentumainak másolatait. Prof. Dr. Hans Girgensohn, aki a sztálingrádi katlanban - vagyis a Kesselben - a 6. hadsereg patológusa volt, részletesen beszámolt ottani munkájáról és tapasztalatairól, ismertetvén a körülzárt, éhségtől, hidegtől és a stressztől tizedelt német katonák pusztulásának okait. Ben Shepherd volt szíves megismertetni kutatásaival, amelyeket a második világháborús front-stresszel kapcsolatban végzett. Ugyancsak rendkívül hálás vagyok Kurt von Schweinitz grófnak Sztálingráddal kapcsolatos hadászati megállapításaiért, ugyanígy az 1942 novemberében, a rádióüzenetekben alkalmazott katonai terminológia jelentőségével kapcsolatos megjegyzéseiért.

Az orosz forrásokkal kapcsolatos tanácsaikért és egyéb javaslataikért lekötelezettje vagyok dr. Catherine Andreevnek, prof. Anatolij Alekszandrovics Csernobajevnek, prof. John Ericksonnak, dr. Viktor Gorbarevnek, Jon Hallidaynek, Lemar Ivanovics Makszimovnak (Orosz Védelmi Minisztérium Történeti Irodája), és Jurij Ovzijankónak. Ugyancsak mélységesen leköteleztek, akik lehetővé tették, hogy találkozzam Sztálingrád németországi és oroszországi túlélőivel, s akik mindkét országban oly nagylelkűen voltak segítségemre: Chris Alexander, Leopold von Bismarck gróf, Andrew Gimson, Joachim Freiherr von Maltzan őrnagy, Gleb és Harriet Sesztakov, dr. Marie-Christine von Stauffenberg grófnő és Christine van der Welde.

Nagyon hálás vagyok dr. Raisza Maratovna Petrunyovna volgográdi egyetem rektorhelyettese szíves segítségéért, valamint munkatársainak, prof. Nagyezsda Vasziljevna Dulinának, a történeti és kulturális kutatások irányítójának, Galina Boriszovnának a történeti tanszékről, Borisz Nyikolajevics Ulkónak, az egyetemi múzeum igazgatójának, valamint Nyikolaj Sztyepanovics Fjodorovnak, a Volgográd megyei háborús veteránbizottság elnökének, és Gennagyij Vasziljevics Pavlovnak.

Az orosz szövegeket dr. Galja Vinogradova és Ljubov Vinogradova fordította le nekem - utóbbi a tárgyalásokon, amelyeket a levéltári anyagokhoz való hozzáférésünk érdekében folytattunk, remek diplomáciai képességekről, kitartásról és jó humorról tett tanúbizonyságot. Közreműködésük – hogy barátságukat most ne is említsem - úgyszólván egész vállalkozásomat átformálta.

Nagyon hálás vagyok azoknak a résztvevőknek és szemtanúknak, akik készek voltak oly sok időt és erőfeszítést szentelni a múlt felidézésének. Sokan roppant nagylelkűen publikálatlan kéziratokat, leveleket és naplókat adtak kölcsön nekem. Az ő nevüket - hármukét kivéve, akik az anonimitást választották - a Függelékek után, a Hivatkozások közt sorolom fel.

Ez a könyv nem jöhetett volna létre Eleo Gordon (Penguin Books) - maga az ötlet is tőle származik - és Peter Mayer (USA), valamint Hans Ewald Dede (Németország) nélkül. Kutatásaimat az első pillanattól fogva az ő lelkesedésük és támogatásuk tette lehetővé. Különösen szerencsésnek érzem magamat, hogy Andrew Nurnberget tudhatom irodalmi ügynökömnek - emellett pedig barátomnak és tanácsadómnak.

Legelsősorban azonban feleségemnek és első számú szerkesztőmnek, Artemis Coopernak tartozom köszönettel, aki, miközben én hónapokon át külföldön tartózkodtam, rengeteget segített nekem, holott neki magának is bőségesen akadt tennivalója.

1941. június 21-én a berliniek ragyogó szombat nyári reggelre ébredtek. Sokan vonatoztak ki Potsdamba, hogy a napot a Sans Souci kastély parkjában töltsék. Mások a Wannsee vagy a Nikolassee partjára indultak, hogy ússzanak egyet. A kávéházakban a Rudolf Hess Angliába repülésével kapcsolatos viccek bőséges repertoárját már kiszorították a Szovjetunió küszöbönálló megtámadásával kapcsolatos mendemondák. Akadtak, akiknek nem tetszett a háború további kiterjesztésének gondolata: ők abban reménykedtek, hogy Sztálin az utolsó pillanatban lemond majd Ukrajnáról Németország javára.

Az Unter den Linden-i szovjet követségen a diplomaták a helyükön voltak. Moszkvából egy sürgős távirat “azonnali magyarázatot”¹ követelt a határok mentén a Baltikumtól a Fekete-tengerig folyó nagyarányú katonai előkészületekre. Valentyin Berezskov első titkár és főtolmács felhívta a német külügyminisztériumot a Wilhelmstrassén és találkozót kért. Közölték vele, hogy Joachim von Ribbentrop birodalmi miniszter nincs a városban, és Joachim von Weizsäcker államtitkár sem érhető el telefonon. A délelőtt folyamán újabb és újabb - híreket követelő - sürgető üzenetek érkeztek Moszkvából. A Kremlben a visszafojtott hisztéria légköre uralkodott: egyre sokasodtak a németek szándékairól árulkodó bizonyítékok (az előző nyolc hónap során több mint nyolcvan ilyen figyelmeztetés érkezett). Az NKVD helyettes vezetője csak az imént jelentette, hogy az előző napon nem kevesebb, mint “harminckilenc repülőgép sértette meg a Szovjetunió légterét”². A Wehrmacht sem sokat szemérmeskedett előkészületei során, a titkolódzás hiányát azonban Sztálin a maga körmönfont észjárásával úgy értékelte, hogy mindez alighanem egy tipikus Hitler-féle terv része: a Führer nagyobb engedményeket akar kicsikarni.

A berlini szovjet nagykövet, Vlagyimir Gyekanozov osztotta Sztálinnak azt a meggyőződését, hogy az egész nem más, mint dezinformációs kampány, amelyet eredetileg a britek kezdtek el. Még saját katonai attaséjának arról a jelentéséről sem volt hajlandó tudomást venni, amely szerint a határ mentén száznyolcvan német hadosztály fejlődött fel. Gyekanozov, Lavrentyij Berija pártfogoltja, ugyancsak grúz, és az NKVD magas rangú tagja volt. Külügyi jártassága nemigen ment túl más, valóban tapasztalt diplomaták kihallgatásán és likvidálásán. A szovjet misszió többi tagja, jóllehet nem merték túlságosan határozottan képviselni nézeteiket, nem kételkedtek abban, hogy Hitler támadni készül. Sőt bizonyítékképpen benyújtották egy orosz kifejezésgyűjtemény kefelevonatát is, amelyet egy kommunista német nyomdász vitt el titokban a szovjet konzulátusra. A hasznos kifejezések között az alábbiak orosz megfelelői szerepeltek: “Add meg magad!”, “Kezeket fel!”, “Hol a kolhoz elnöke?”, “Kommunista vagy?” és: “Lövök!”

Berezskov újból és újból telefonált a Wilhelmstrasséra, ahol mindannyiszor közölték: Ribbentrop “nincsen benn, és senki sem tudja, mikor tér vissza”.³ Délben másvalakivel, a politikai osztály vezetőjével próbálkozott. “Azt hiszem, valami történik a Führer főhadiszállásán. Valószínűleg mindenki ott van” - hangzott a válasz. Csakhogy a német külügyminiszter nem hagyta el Berlint. Ribbentrop ezekben az órákban “Sürgős! Államtitok!” jelzésű utasításokat fogalmazott a moszkvai német követség számára. Másnap korán reggel, körülbelül két órával azután, hogy az invázió megkezdődött, a nagykövet Friedrich Werner von der Schulenburg grófnak, ürügy gyanánt, sérelmek hosszú listáját kellett eljuttatnia a szovjet kormányhoz.

Ahogyan Berlinben a szombat délután estébe fordult, a moszkvai üzenetek egyre ingerültebbekké váltak. Berezskov minden fél órában felhívta a Wilhelmstrassét, de továbbra sem sikerült kapcsolatba lépnie egyetlen vezető tisztviselővel sem. Irodájának az ablakából látta a követséget őrző rendőrök ódivatú Schutzmann-sisakját. Távolabb berliniek korzóztak a szombat esti Unter den Lindenen. A háború és béke ellentéte szürrealisztikus módon keveredett egymással. A Berlin-Moszkva expressznek nem sokkal később kellett áthaladnia a várakozó német seregek között, hogy átlépje a határt, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

*

Moszkvában Molotov szovjet külügyminiszter a Kremlbe hívatta Von der Schulenburg grófot. A német nagykövet, miután ellenőrizte a követség iratainak megsemmisítését, elindult a fél tízre kitűzött találkozóra. Amikor szembesítették a német előkészületek bizonyítékaival, tagadta, hogy invázió volna készülőben. Mindössze megdöbbenését fejezte ki afelett, hogy a Szovjetunió nem képes a helyzet megértésére, és egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, amíg nem konzultál Berlinnel.

Schulenburgnak - aki régi vágású külügyér volt, és hitt a bismarcki szállóigében, miszerint Németországnak sohasem szabad háborúznia Oroszországgal - jó oka volt, hogy megütközzék a Kreml tájékozatlanságán. Több mint két hete magánebédre hívta az akkor éppen Moszkvában tartózkodó Gyekanozovot, és figyelmeztette Hitler terveire. Az idős gróf nyilvánvalóan úgy érezte, hogy - miután a Führer arcpirító módon hazudott neki, és azt állította, hogy nincsenek Oroszország-ellenes tervei - semmiféle lojalitással nem tartozik a nemzetiszocialista rezsimnek.

Gyekanozov azonban a meglepő közlés hallatán azonnal valamilyen trükkre gyanakodott. Sztálin reakciója ugyanez volt. “A dezinformáció immár nagyköveti szinten folyik!”⁴ - fakadt ki a Politbüróban. A generalisszimusz biztosra vette, hogy a legtöbb figyelmeztetés “anglijszkaja provokacija” - azaz része annak a cselszövésnek, amelyet Winston Churchill, a Szovjetunió ősellensége sző, hogy háborút robbantson ki Oroszország és Németország között. Amióta Hess Skóciába repült, Sztálin gondolataiban egyre nagyobb teret kapott egy bonyolult nemzetközi összeesküvés gyanúja.

Sztálin, aki egészen eddig a szombat délutánig nem volt hajlandó elfogadni az invázió lehetőségét, továbbra sem merte provokálni Hitlert. Goebbels némi joggal a kígyó által hipnotizált nyúlhoz hasonlította. A határőrcsapatoktól sorra jöttek a jelentések: a határ menti erdőkben harckocsik várakoznak járó motorral, a német műszaki csapatok hidakat vernek a folyókon, és eltávolítják a szögesdrótakadályokat állásaik elől. A Kijevi Különleges Katonai Körzet parancsnoka figyelmeztetett: órák kérdése, hogy megkezdődjék a háború. Jelentették, hogy a balti kikötőkben a német hajók hirtelen abbahagyták a rakodást, és hazaindultak. Sztálin, a totalitárius diktátor azonban még mindig nem tudta megemészteni a gondolatot, hogy a dolgok esetleg az ő akarata ellenére is történhetnek.

Aznap éjjel, miután dolgozószobájában sokáig tárgyalt a Vörös Hadsereg magas rangú parancsnokaival, beleegyezett, hogy valamennyi nyugati katonai körzet parancsnokságának küldjenek rejtjelezett táviratot: “1941. június 22-23. folyamán váratlan német támadásokra kerülhet sor a Leningrádi, a Balti Különleges, a Nyugati Különleges, a Kijevi Különleges és az Odesszai Különleges Katonai Körzet arcvonalán. Csapataink álljanak ellen mindenféle provokációnak, amely még nagyobb bonyodalmakat okozhat. Ugyanakkor katonailag... legyenek teljes harckészültségben, hogy feltartóztathassák a németek és szövetségeseik esetleges meglepetésszerű csapását.”⁵ A flotta, valamint a Vörös Hadsereg egyes magas rangú vezetői csendben elengedték a fülük mellett Sztálinnak a mozgósítást megtiltó parancsait. Sok egység számára azonban a figyelmeztető parancs, amelyet csak éjfél után adtak ki, már túlságosan későn érkezett.

*

Estére Berlinben Berezskov felhagyott minden reménnyel, hogy eljut Ribbentrop irodájáig. Körülbelül hajnali háromkor megszólalt a telefonja. “Herr Reichsminister von Ribbentrop - közölte egy ismeretlen hang - azonnal fogadni kívánja a szovjet kormány képviselőit a Wilhelmstrassén, a Külügyminisztériumban.” Berezskov magyarázkodott: időbe telik, míg felkeltik a nagykövetet, és rendelnek egy autót.

“A Reichsminister automobilja már az önök követsége előtt várakozik. A miniszter azonnal fogadni óhajtja a szovjet képviselőket.”⁶

A követség előtt, a járda szélénél Gyekanozov és Berezskov egy várakozó fekete limuzint pillantott meg. Ajtaja mellett a külügyminisztérium egy teljes díszbe öltözött képviselője állt, a sofőr mellett egy SS-tiszt ült. Amint elindultak, Berezskov észrevette, hogy a pirkadat a Brandenburgi kapun túl, a Tiergarten fái felett már megfesti az eget. Gyönyörű nyári hajnal volt.

Amikor eljutottak a Wilhelmstrassére, a minisztérium előtt nagy tömeget találtak. A kovácsoltvas ernyőjű bejáratot híradóstábok lámpái világították meg. A két szovjet diplomatát körülvették a sajtó emberei, és átmenetileg elvakították őket fényképezőgépeik villanófényeivel. A meglepő fogadtatás láttán Berezskov a legrosszabbtól tartott, úgy tűnt azonban, hogy Gyekanozov továbbra is rendíthetetlenül hiszi: Németország és Oroszország között még mindig béke van.

A szovjet nagykövet, akinek “a magassága alig érte el az öt lábat”⁷ (152,4 cm!), az orra kampós volt, és kopaszságát néhány, a koponyájára tapasztott hajtinccsel leplezte”, nem volt impozáns megjelenésű ember. Hitler, amikor először fogadta, két legmagasabb SS-testőrét adta mellé kíséretül - a kontrasztot hangsúlyozandó. A kurta grúz mindazonáltal veszélyes tudott lenni azokra, akik a hatalmába kerültek. Az orosz polgárháború után a Kaukázusban végrehajtott megtorló akcióival “a bakui hóhér” nevet vívta ki magának. A berlini követségen még kínzó- és kivégzőkamrát is berendeztetett az alagsorban: ide kerültek azok, akiket a szovjet közösség tagjai közül árulással gyanúsítottak.

Ribbentrop, mialatt várta őket, “ketrecbe zárt fenevad módjára” járkált fel-alá irodájában. Nem sok látszott rajta abból “az államférfiúi méltóságból, amelyet kiemelkedő alkalmakra tartogatott”.⁸

“A Führernek teljesen igaza van, hogy most támadja meg Oroszországot - ismételgette, mintha magát próbálná meggyőzni. - Ha mi nem támadnánk meg az oroszokat, ők bizonyosan megtámadnának bennünket.” Beosztottainak meggyőződése volt: képtelen belenyugodni, hogy megsemmisül, amit a legfontosabb alkotásának tartott, a Molotov-Ribbentrop-paktum. Az is lehet, hogy kezdte gyanítani: megeshet, hogy Hitler vakmerő játszmája a történelem legnagyobb katasztrófájába torkollik.

A két szovjet diplomatát bevezették a Reichsminister hatalmas irodájába. A tárgyalóasztal az intarziás parkettájú helyiség túlsó oldalán állt, a falakat állványokon elhelyezett bronz mellszobrok szegélyezték. Közelebb érvén Berezskovot megdöbbentette Ribbentrop külseje. “Arca skarlátvörös és puffadt volt, szeme üveges és gyulladt.”⁹ Azon tűnődött, vajon nem ivott-e a külügyminiszter.

Ribbentrop - a lehető legfelületesebb kézfogások után - odavezette őket az asztal egyik oldalára, ahol aztán leültek. Gyekanozov elkezdett felolvasni egy nyilatkozatot, amelyben biztosítékokat kért a német kormánytól, Ribbentrop azonban félbeszakította, és közölte: a találkozónak, amiért idehívták őket, egészen más a célja. Akadozva elmondott valamit, ami hadüzenetfélévé állt össze, bár a háború szót nem ejtette ki a száján: “A szovjet kormány ellenséges magatartása Németországgal szemben, s a komoly fenyegetés, amelyet a Németország keleti határain összevont szovjet erők jelentenek, a Reichet katonai ellenintézkedések megtételére késztette.”¹⁰ Ribbentrop különböző megfogalmazásban többször elismételte ezt, és mindenfélével megvádolta a Szovjetuniót, például azzal, hogy a Vörös Hadsereg katonái megsértették Németország területi szuverenitását. Berezskov előtt hirtelen világossá vált, hogy a Wehrmacht alighanem már meg is indította az inváziót. A Reichsminister egyszer csak felállt. Átadta Hitler memorandumának teljes szövegét Sztálin nagykövetének, aki szólni sem tudott. “A Führer megbízott engem, hogy hivatalosan tájékoztassam önt ezekről a védelmi intézkedésekről.”¹¹

Gyekanozov ugyancsak felállt. Alig ért Ribbentrop válláig. Most értette csak meg teljes jelentőségében, amit hallott. “Meg fogják bánni ezt a sértő, provokatív, és minden tekintetben zsákmányszerző jellegű támadást a Szovjetunió ellen. Nagy árat fizetnek majd érte!”¹² Megfordult, és nagy léptekkel az ajtó felé vonult, Berezskov a nyomában. Ribbentrop utánuk sietett. “Mondják el Moszkvában - suttogta nyomatékkal -, hogy én elleneztem ezt a támadást.”

Már hajnalodott, amikor Gyekanozov és Berezskov beszálltak a limuzinba, hogy megtegyék a rövid visszautat a szovjet követségre. Amikor az Unter den Lindenre értek, látták, hogy a tömböt már körülvette egy SS-különítmény. Odabent a személyzet tagjai várták őket, és közölték velük, hogy elnémultak a telefonok. Beállították rádiókészüléküket egy orosz állomásra. Moszkvában egy órával a német nyári időszámítás előtt jártak, azaz 1941. június 22-e vasárnap reggel hat óra volt. Meglepetésükre és megdöbbenésükre a hírblokk középpontjában a szovjet ipar és mezőgazdaság termelési mutatóinak növekedése állott, majd reggeli tornát sugároztak. A német támadásról szó sem esett. A követségen szolgálatot teljesítő magasabb rangú NKVD- és GRU- (katonai hírszerző-) tisztek azonnal felmentek a legfelső szintre, egy elzárt részbe, amelyet megerősített acélajtók és acélredőnyös ablakok zártak el a külvilágtól. A titkos dokumentumokat a vészhelyzet esetére beállított gyorségető kályhák nyelték el.

*

Az orosz fővárosban riadókészültségbe helyezték a légvédelmi erőket, a lakosság túlnyomó többsége azonban még mindig nem tudta, mi történik. A nómenklatúra tagjai, akiket berendeltek hivatalaikba, úgy érezték, megbénultak: nem volt, aki utasításokat adjon nekik. Sztálin hallgatott. Nem akadt, aki meghúzza a határvonalat a “provokáció” és a totális háború között, és senki sem tudta, mi történik a fronton. A támadás megbénította a kommunikációt.

Lassan még a legfanatikusabb kremlbéli optimisták reményei is összeomlottak. Hajnali 3 óra 15 perckor a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka megerősítette: a németek bombázták a szevasztopoli haditengerészeti bázist. A szovjet tengerésztiszteknek akaratlanul is az 1904-es, Port Arthur elleni meglepetésszerű japán támadás jutott eszükbe. Sztálin egyik legbizalmasabb embere, Georgij Malenkov nem hitt Nyikolaj Kuznyecov admirális jelentésének, ezért titokban ő maga is telefonált: meg akart bizonyosodni róla, vajon nem trükkről van-e szó, nem egyes magas rangú parancsnokok akarják-e manipulálni a generalisszimuszt. Fél hatkor - két órával azután, hogy a nyugati határon megkezdődött a támadás - Schulenburg átadta a náci Németország hadüzenetét Molotovnak. Egy jelenlévő szerint az öreg nagykövet szemében a harag könnyeivel beszélt, és saját nevében hozzátette, hogy úgy gondolja, Hitler őrültséget követett el. Molotov ezután Sztálin dolgozószobájába sietett, ahol ekkorra már összeült a Politikai Bizottság, a (Politbüró). Sztálin, értesülvén a fejleményekről, a székébe süppedt és hallgatott. Sorozatos baklövései és hibás helyzetértékelései miatt igencsak lett volna mit a szemére vetni. A vezér, aki kíméletlen ravaszságáról volt híres, olyan verembe esett, amelyet nagyrészt maga ásott magának.

A hírek, amelyek a következő néhány napon a frontról érkeztek, oly katasztrofálisak voltak, hogy Sztálin, akinek kíméletlen személyiségében jó adag gyávaság is volt, titkos megbeszélésre hívatta Beriját és Molotovot. Talán – akárcsak 1918-ban Breszt-Litovszkban, bármi áron, s nem törődve a megaláztatással - kössön békét Hitlerrel? Feladhatnák Ukrajna nagy részét, Belorussziát és a balti államokat. A Kremlbe hívatták Ivan Sztamenovot, a bolgár nagykövetet. Molotov megtudakolta tőle, hajlandó volna-e közvetíteni, ő azonban a házigazdái megdöbbenésére nemet mondott. “Önök akár az Urálig is hátrálhatnak, végül mégis győzni fognak.”¹³

*

A szovjet hátországban élő népesség túlnyomó többségének fogalma sem volt az országot ért csapásról. Munkaszüneti nap lévén Moszkva belvárosa kiürült. Kuznyecov admirális, a haditengerészet vezérkari főnöke miközben a Kreml felé haladt gépkocsiján, a békés utcákat nézte. “A főváros lakói még nem tudták, hogy a határaink lángokban állnak, s hogy első vonalbeli csapataink heves harcot vívnak.”

Végül, június 22-én délben nem Sztálin, hanem Molotov szólalt meg a rádióban. “Ma, hajnali négy órakor Németország csapatai, anélkül hogy [Berlin] a Szovjetunióval szemben bármiféle követelést megfogalmazott volna, vagy bármiféle hadüzenetet intézett volna hozzánk, megtámadták országunkat.” Bejelentése nem tartalmazott részleteket. “Az igazság a mi oldalunkon áll - jelentette ki szárazon. - Az ellenséget vereséget fog szenvedni. Győzedelmeskedni fogunk.”

Molotov laposan fogalmazott, és sután adta elő mondanivalóját, bejelentése mégis óriási visszhangot keltett az egész Szovjetunióban. A Volga menti Sztálingrád városa messze volt ugyan a küzdelem helyszínétől, ez azonban nem csökkentette a hatást. “Úgy megdöbbentünk, mintha egy bomba csapott volna le az égből”¹⁴ - emlékezett egy akkori diáklány, aki nyomban jelentkezett is ápolónőnek. Barátai, különösen a Komszomol-tagok, gyűjtésbe kezdtek a háboríts erőfeszítések támogatására.

A tartalékosok nem várták meg a mozgósítási parancsot, nyomban jelentkeztek szolgálatra. Viktor Goncsarov a Molotov beszédét követő fél órán belül elindult otthonából a gyülekezőhelyre. Vele tartott idős édesapja - Goncsarov azt gondolta, azért, hogy elbúcsúztassa. A felesége, aki a város szélén, a sztálingrádi villamos-forgalmitelepen dolgozott, nem jöhetett el, hogy istenhozzádot mondjon neki. Goncsarovnak sejtelme sem volt arról, hogy apja, a nyolcvanegy éves kozák, “aki négy háborúban harcolt”¹⁵, vele együtt be akar rukkolni önkéntesként. Az öreg Goncsarov dúlt-fúlt haragijában, amikor a sorozóközpontban nem voltak hajlandók bevenni.

A Sztálingrádi Műszaki Egyetemen - az intézmény a város hatalmas traktorgyára közelében helyezkedett el - a hallgatók egy hatalmas térképet akasztottak a falra: zászlócskákkal akarták jelölni rajta a Vörös Hadsereg előrenyomulását Németország belseje felé. “Azt gondoltuk - mesélte egyikük -, hogy egyetlen hatalmas, döntő csapással szétzúzzuk az ellenséget.”¹⁶ Számtalan, a harckocsigyártásról és a repülőtechnika eredményeiről szóló híradófilm arról győzte meg őket, hogy a Szovjetunió hatalmas ipari kapacitással és katonai erővel rendelkezik. Ezek a felvételek kétszeresen is hatottak egy olyan országban, amely egészen a legutóbbi időkig igencsak lemaradt a műszaki fejlődésben. Ráadásul alattvalói megdönthetetlennek látták a sztálinista rendszert határokon belüli mindenhatósága miatt. “A propaganda jól előkészített talajra hullott” - ismerte el egy másik sztálingrádi diák. - Valamennyien erősnek hittük a szovjet államot, ezért aztán az országot is legyőzhetetlennek hittük.” Egyikük sem sejtette, milyen sors vár a Szovjetunióra, még kevésbé azt, ami utóbb Sztálingráddal, a mintavárossal - ipartelepeivel, parkjaival, a széles Volga túlpartja felé néző magas, fehér lakóépületeivel - történt.

2.
“A német katona nem ismer lehetetlent!”¹

Aznap, június 21-én éjszaka a diplomaták Berlinben és Moszkvában legfeljebb találgathatták, mi történik a két országot elválasztó határon. Külügyminisztériumok még sohasem voltak ennyire feleslegesek. Finnországtól a Fekete-tengerig körülbelül 3 millió 50 ezer német katona várta a Szovjetunió elleni invázió kezdetét: a többi Tengely-barát hadseregekkel együtt összesen vagy négymillió ember. “A világ visszafojtja majd a lélegzetét!” - jelentette ki Hitler hónapokkal korábban egy tervezési értekezleten. A végső cél “védelmi vonal létesítése az ázsiai Oroszországgal szemben a Volga folyótól Arhangelszkig”². Az utolsó ipari területet, amely ezután az Urál hegységben még megmaradt volna Oroszországnak, aztán már megsemmisíthette volna a Luftwaffe.

Ez volt az év legrövidebb éjszakája. A Kelet-Poroszország és a megszállt Lengyelország nyír- és fenyőerdeiben rejtező sok százezer főnyi haderő teljes rádiócsendben várakozott. A tüzérezredek, amelyek hetekkel azelőtt állítólag hadgyakorlatra érkeztek a keleti határrégiókba, alaposan felkészültek. Kelet-Poroszországban a lövegek kezelőszemélyzete helyi civilektől kölcsönkért ócska ruhákban, parasztszekereken fuvarozta előre a tartalék lőszert az előre kijelölt tüzelőállások közelébe, ahol aztán álcázták a készleteket. A katonák többsége elhitte, hogy amit csinálnak, egy hatalmas elterelő akció része, amely a Nagy-Britannia elleni invázió előkészületeiről hivatott elvonni az ellenség figyelmét.

Sötétedéskor azonban kiadták a parancsokat, s a német katonák nem maradtak tovább bizonytalanságban. A lövegekről levették az álcahálót, vagy kivontatták őket a rejtekhelyükül szolgáló csűrökből-pajtákból. Lovakat fogtak eléjük, vagy eltakart lámpájú félhernyótalpas járművek, illetve tüzérségi vontatók után kapcsolták és tüzelőállásba vontatták őket. Az előretolt figyelők a gyalogsággal néhány száz méternyire megközelítették a szovjet határőrök pozícióit.

A második lépcső hadosztályainak egyes tisztjei a megszállt Franciaországból származó pezsgővel és konyakkal mondtak pohárköszöntőt a küszöbönálló hadművelet tiszteletére. Néhányan ismét belelapoztak De Caulaincourt tábornok emlékirataiba, akinek Napóleon 1812-ben, az invázió előestéjén ezt mondta: “Avant deux mois, la Russie me demandera la paix.” Egyesek megpróbálták elképzelni, mi következik, s azt az orosz kifejezésgyűjteményt forgatták, amelyet Gyekanozov követsége oly hiábavalóan küldött el Moszkvába. Jó néhányan a Bibliát olvasták.

A katonák, hogy távol tartsák a szúnyogokat, tüzeket raktak álcázott táborhelyeiken. Harmonikások érzelmes dalokat kezdtek játszani. Néhányan énekeltek, mások gondolataikba merültek. Sokakat rettegéssel töltött el a gondolat, hogy hamarosan átlépik annak az ismeretlen országnak a határát, amelyről addig csak borzalmakat hallottak. Elöljáróik figyelmeztették őket, hogy ha orosz házakban alszanak, rovarcsípésekre és betegségekre számíthatnak. Sokan mindazonáltal kinevették azokat a bajtársaikat, akik, hogy meg ne tetvesedjenek, kopaszra nyiratkoztak. Mindenesetre többségük elhitte a tiszteknek, hogy ami a téli kvártélyt illeti, nincs ok az aggodalomra. A 24. páncéloshadosztálynál például Von Rosenbach-Lepinski százados állítólag ezt mondta motorkerékpáros felderítő zászlóaljának: “Az Oroszország elleni háború mindössze négy hétig fog tartani.”³

Ez a magabiztosság több oknál fogva is érthető volt. Még a külföldi hírszerző szolgálatok is arra számítottak, hogy a Vörös Hadsereg összeomlik. A Wehrmacht minden idők legnagyobb támadó haderejét gyűjtötte össze: 3350 harckocsit, körülbelül 7 ezer tábori löveget, és több mint 2 ezer repülőgépet. A német hadsereg a francia hadsereg gépjárműveivel feljavította gépjárműparkját, annak a 305. gyalogsági hadosztálynak a teherautói, amely a következő évben Sztálingrádnál pusztult el, hetven százalékban Franciaországból származtak.⁴ A Wehrmacht azonban - bár villámháborúiról volt híres - igencsak rászorult arra a 600 ezer lóra, amelyek az ágyúkat, az elsősegély- és az élelmiszeres kocsikat vontatták. Mivel pedig a gyalogság legtöbb tagja a saját lábán menetelt, az előrehaladás átlagos üteme aligha volt sokkal gyorsabb, mint 1812-ben a Grande Armée-é.

Számos tiszt vegyes érzelmeket táplált a vállalkozással kapcsolatban. “Hihetetlenül optimistává tettek a lengyelországi, franciaországi és balkáni könnyű győzelmek”⁵, emlékezett annak a páncélosszázadnak a parancsnoka, amely tizennégy hónappal elsőként érte el a Volgát Sztálingrádnál. Csakhogy ő is olvasta Coulaincourt-t, ezért “Oroszország hatalmas térségei kellemetlen érzéseket keltettek” benne. Emellett úgy gondolta, hogy “ezt a nagyratörő hadjáratot” az év korábbi szakában kellett volna megkezdeni. A Barbarossa hadművelet az eredeti tervek szerint május 15-én kezdődött volna. A több mint öthetes késésben, amelyet gyakran kizárólag Hitler balkáni hadjáratának tulajdonítanak, valójában sok más tényezőnek is része volt: a kivételesen heves tavaszi esőzéseknek, annak, hogy a Luftwaffénak nem sikerült idejében megépítenie előretolt repülőtereit, és annak, hogy a motoros szállítójárművek késedelmesen érkeztek meg a hadosztályokhoz.

Aznap este az ezredek tisztjeivel bizonyos “különleges parancsokat” ismertettek az előttük álló konfliktussal kapcsolatban. Ilyenek voltak a partizántevékenység övezetében elhelyezkedő “falvakra érvényes kollektív kényszerítő intézkedések”, és a “komisszárparancs”. A szovjet politikai tiszteket, a zsidókat és partizánokat át kellett adni az SS-nek vagy a tábori titkosrendőrségnek. A törzstisztek többsége és bizonyosan minden felderítő- és hírszerzőtiszt hallott Von Brauchitsch tábornagy április 28-i parancsáról, amelyben meghatározta a hadsereg parancsnokai, illetve az SS Sonderkommando és a mögöttük fekvő területeken ténykedő biztonsági rendőrség viszonyának alapszabályait. Az utóbbiak “különleges feladatai”, úgymond, “a két szemben álló politikai rendszer végső összecsapásának”⁶ lesznek részei. Végül az úgynevezett “jogszolgáltatási parancs” megfosztotta az orosz civileket mindenfajta jogorvoslat lehetőségétől: a katonák gyakorlatilag büntetlenül bármilyen bűncselekményt - gyilkosságot, nemi erőszakot, rablást - elkövethettek ellenük. A parancs, amelyet Keitel tábornagy május 13-án írt alá, ezt azzal indokolta, hogy “az 1918-as összeomlás, a német nép szenvedésének erre következő időszaka, továbbá a nemzetiszocializmus elleni küzdelem - és a mozgalom rengeteg véráldozata - a bolsevik befolyásra vezethető vissza. Ezt egyetlen németnek sem szabad elfelejtenie”.⁷

Amikor Alexander Stahlberg hadnagyot unokatestvére, Henning von Tresckow - később a júliusi összeesküvés egyik kulcsszereplője - bizalmasan tájékoztatta a “komisszárparancsról”, így fakadt ki: “Ez egyszerűen gyilkosság!”⁸

“A parancs pontosan ezt jelenti” - felelte Tresckow. Stahlberg ezután megkérdezte, honnét származik a rendelkezés. “Attól az embertől, akinek az esküdet tetted – felelte az unokafivére. - Ahogyan én is” - tette hozzá átható pillantással.

Jó néhány tiszt nem volt hajlandó elfogadni vagy továbbítani effajta utasításokat. Ezek általában olyan katonák voltak, akik tisztelték a hadsereg hagyományos étkoszát, és ellenérzéseket tápláltak a nácik iránt. Sokan, bár nem mindnyájan, katonacsaládokból származtak: a tisztikar rohamosan csökkenő részét alkották. Legkevésbé a tábornokoknak volt kibúvójuk. Több mint kétszáz magas rangú katona hallgatta végig Hitlernek azt a beszédét, amelyben nem sok kétséget hagyott a küszöbönálló háború természetével kapcsolatban, amely, úgymond “két ellentétes világnézet csatája”⁹ lesz, “megsemmisítő küzdelem a bolsevik komisszárok és a kommunista értelmiség” ellen.

A Rassenkampf, a “faji háború” ideája előzmények nélküli jelleggel ruházta fel az oroszországi hadjáratot. Ma számos történész azt állítja, hogy a nemzetiszocialista propaganda oly sikeresen dehumanizálta a szovjet ellenséget a Wehrmacht szemében, hogy a katonák erkölcsi tekintetben az invázió kezdetétől “érzéstelenítve” voltak. Az agymosás sikerének átütő voltát leginkább talán a Wehrmachton belüli elhanyagolható mértékű ellenállás mutatja a zsidók tömeges kivégzésével szemben, amelyeket szándékosan összevegyítettek a hátországban foganatosított partizánellenes biztonsági intézkedések képzetével. Számos tiszt szembesült azzal, hogy az Ostfront-on (a keleti fronton) a Wehrmacht figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jogot, de csak elenyésző kisebbségük adott hangot felháborodásának a mészárlások miatt, még akkor is, amikor már egyértelművé vált, hogy azok egy fajirtási program részét képezik.

Meglehetősen nehéz elhinni, hogy sok tiszt, különösen pedig törzstiszt, oly mértékben tájékozatlan lett volna, ahogyan a háború után állították, saját korabeli dokumentumaik ugyanis számos bizonyítékkal szolgálnak az ellenkezőjére. A 6. hadsereg parancsnoksága például együttműködött a Sonderkommando 4a-val, amely Ukrajna nyugati határától egészen Sztálingrádig mindenhol a nyomában járt. A hadseregtörzs tisztjei nemcsak hogy pontosan tudták, mivel foglalkozik a Sonderkommando, hanem még katonákat is adtak segítségül a kijevi zsidók összegyűjtéséhez és a Babij-Jar szakadékhoz szállításához.

Visszamenőleg különösen nehéz megállapítani, hogy ezredszinten mennyire voltak tájékozatlanok a tényleges “programmal” kapcsolatban, amelynek eszköztárában mind közül a halálra éheztetés bizonyult a legkegyetlenebb fegyvernek. Csak kevés csapattiszt látta a május 23-i direktívát, amely felszólította a keleti német hadseregeket, hogy sajátítsanak ki bármit, amire csak szükségük van, továbbá, hogy emellett Németországba is küldjenek évente legalább hétmillió tonna gabonát; mindazonáltal a helyszíni rekvirálás mértékéből nem lehetett nehéz rájönni, mi az alapvető cél: az ország kizsigerelése. A nemzetiszocialista vezetőknek nem voltak illúzióik azzal kapcsolatban, milyen következményekkel jár a civilekre nézve Ukrajna kifosztása. “Sok tízmilliónyian fognak éhen halni”¹⁰ – jósolta meg Martin Bormann. A nép kénytelen lesz kozák nyergeket enni - gúnyolódott Göring.

Amikor 1941 márciusában a jogellenes Barbarossa-parancsokat kidolgozták, Franz Halder tábornok, a vezérkari főnök volt a felelős azért, hogy a hadsereg elfogadta a civilek ellen alkalmazandó kollektív megtorlásokat. Ezeknek a titkos parancsoknak a másolatait Helmuth Groscurth alezredes – aki csak kevéssel élte túl a sztálingrádi kapitulációt - már korán, 1941 áprilisának első hetében megmutatta két, a rezsimmel szemben álló személyiségnek, Ulrich von Hassell volt nagykövetnek és Ludwig Beck tábornoknak. “Égnek áll az ember haja - írta Hassell a naplójába -, ha az Oroszországban foganatosítandó intézkedésekről hall, meg arról, hogy szisztematikusan korlátlan despotizmussá alakítják át a meghódított lakosságra vonatkozó hadijogot. Ez valóságos karikatúrája a jognak. Az ilyesmi olyanféle lényekké változtatja a németeket, amilyenek eddig csak az ellenséges propagandában léteztek.”¹¹ “A hadsereg - mint ezután megállapítja - fel kell hogy mérje, milyen felelősséget rónak rá az olyan gyilkosságok és gyújtogatások, amelyeket eddig kizárólag az SS követett el.”¹² Hassel borúlátása indokolt volt. Jóllehet néhány katonai parancsnok habozott továbbítani az utasításokat, jó néhány más elöljáró olyan parancsokat adott ki, amelyek egyenesen Goebbels hivatalából is érkezhettek volna. A leghírhedtebb parancs Von Reichenau tábornagytól, a 6. hadsereg parancsnokától származott. Herman Hoth tábornok, aki a sztálingrádi hadjárat során a 4. páncéloshadsereget vezette, kijelentette: “Ugyanazoknak a zsidóknak a megsemmisítése, akik támogatják a bolsevizmust és annak gyilkos szervezetét, önvédelmi intézkedés.” Erich von Manstein tábornok, a porosz gárdatiszt, akit az egész második világháború legragyogóbb stratégájaként szokás csodálni, s aki bizalmas körben elismerte, hogy részben zsidó származású, kevéssel azután, hogy átvette a 11. hadsereg parancsnokságát, kiadott egy parancsot, amelyben kinyilvánította: “A zsidó-bolsevik rendszert egyszer s mindenkorra gyökerestül ki kell irtani.”¹³ Sőt ezután szentesíti “a zsidóság elleni kíméletlen intézkedések szükséges voltát” is. Erről nem tesz említést a háború után írott Elveszett győzelmek című emlékirataiban.

A nemzetiszocialista jelképek uniformisra kerülésének elfogadása, valamint a Hitlernek tett személyes hűségeskü még a látszatát is megszüntette annak, hogy a hadsereg független maradt a politikától. “A tábornokok e körülmények között is követték Hitlert - ismerte el sok évvel később a szovjet fogságban Paulus tábornagy -, s ennek eredményeképpen messzemenően belekeveredtek politikája és hadvezetése következményeibe is.”¹⁴

*

A német hadsereg 1941 júniusában - a nácik minden átalakítási kísérlete ellenére - ezredszinten korántsem volt oly monolitikus, mint némely szerzők beállítják. Azonnal észre lehetett venni a különbséget egy bajor és egy keletporosz, vagy egy szász, de főképpen egy osztrák hadosztály között. Még az egy bizonyos régióból sorozott hadosztályon belül is éles kontrasztok mutatkozhattak. Az utóbb Sztálingrádnál csapdába esett 60. gépesített gyalogoshadosztály önkéntes zászlóaljainak fiatal tisztjei közül például sokan a danzigi (Gdansk) műszaki főiskoláról érkeztek, ahol magával ragadta őket a város Németországhoz való visszatérésének mámorító hangulata. “Számunkra - írta egyikük - a nemzetiszocializmus nem pártprogram volt, hanem német mivoltunk leglényege.”¹⁵ Ugyanakkor a hadosztály felderítő zászlóaljának, a 160. Aufklärungs-Abteilungnak - ez afféle gépesített önkéntes lovasság volt - a tisztjei főképpen keletporosz földbirtokos családokból származtak. Közéjük tartozott zu Dohna-Schlobitten herceg is, aki 1918-ban Ukrajnában a császári gárdában szolgált.

A 16. páncéloshadosztály erősen ragaszkodott a régi porosz hadsereg hagyományaihoz. 2. páncélosezrede (Panzer Regiment 2), amely a következő nyáron a Sztálingrád elleni előretörést vezette, a legrégebbi porosz lovasezred, a “Nagy Választó Testőrvértesei” utóda volt. Az ezredben annyi nemes szolgált, hogy csak néhány tisztet szólítottak katonai rendfokozatán. “Herr Hauptmann vagy Herr Leutnant [százados úr, hadnagy úr] helyett - emlékezett egyik volt harckocsizó katonájuk - Herr Fürst vagy Herr Graf [herceg úr, gróf úr] járta.”¹⁶ Az ezred oly csekély veszteségeket szenvedett a lengyel és a francia hadjáratban, hogy békebeli állománya és hangulata gyakorlatilag változatlanul megmaradt.

Az egy régebbi korból származó tradíciónak megvoltak az előnyei. “Az ezreden belül - állapította meg egy másik páncéloshadosztály tisztje - nyugodtan lehetett beszélni. Berlinben senki sem űzhetett volna úgy tréfát Hitlerből, ahogyan mi tettük”.¹⁷ A vezérkar tiszti összeesküvői akár még be nem avatott tábornokok előtt is beszélhettek Hitler megbuktatásáról, nem kockáztatták, hogy feljelentik őket a Gestapónál. Dr. Alois Becknek, a 297. gyalogoshadosztály katolikus tábori lelkészének meggyőződése volt, hogy “a Wehrmacht három haderőneme közül legkevésbé a hadsereget hatotta át a nemzetiszocialista ideológia”.¹⁸ A Luftwaffénál azok, akik nem kedvelték a rendszert, inkább csendben maradtak. “Azokban az időkben az ember egyetlen németben sem bízhatott meg”¹⁹ - mondta a 9. légvédelmi tüzérhadosztály egyik Sztálingrádnál fogságba esett hadnagya. Mindössze egyetlen tiszttársával mert nyíltan beszélni, aki egyszer bevallotta, hogy a nácik meggyilkolták egy elmebeteg unokatestvérét.

Egy történész rámutatott, hogy habár “a Wehrmacht nem tekinthető homogén entitásnak”²⁰, az a mérték, amelyben különböző elemei “hajlandóak voltak részt venni a Szovjetunió elleni megsemmisítő háborúban - akár mint oroszellenes, akár mint antibolsevista, akár mint zsidóellenes keresztes hadjáratban - a kutatásnak olyan területe, amely további vizsgálódást igényel”. Dohna herceget (60. gépesített gyalogoshadosztály) “megdöbbentette saját érzéketlensége”²¹, amikor sok évvel később újraolvasta naplóját. “Ma felfoghatatlannak tűnik, hogy tiltakozás nélkül hagytam, hogy magával ragadjon ez a megalománia, de eluralkodott rajtunk az érzés, hogy egy hatalmas hadigépezet részei vagyunk, amely ellenállhatatlan erővel gördül kelet felé, a bolsevizmus ellen.”

*

Június 22-én német idő szerint hajnali 3 óra 15 perckor a tüzérség megnyitotta az első zárótüzeket. Mielőtt az NKVD határőrei reagálhattak volna, a folyók hídjait már el is foglalták. A határőrök családjai, akik az őrsök közelében éltek, velük együtt haltak meg. Egyes esetekben a rombolótölteteket hangtalanul támadó különítményesek távolították el. A “Sonderverband Brandenburg” (a különítmény Berlin külvárosában álló laktanyájáról kapta a nevét) már az orosz határőregységek hátában tevékenykedett, a telefonvezetékeket vágta el. Április vége óta folyamatosan szivárogtak be a határon kicsiny, rádiókészülékkel felszerelt antikommunista orosz és ukrán önkéntes csoportok. Beriját már április 29-én tájékoztatták, hogy a határon való átkelés közben elfogtak három kémcsoportot, amelyek tagjainál rádiókészülékeket találtak. Azokat, akik élve kerültek kézre, “további kihallgatás céljából átadták az NKGB-nek”.²²

Június 22-én, amikor a gyalogság előtt a keleti látóhatáron derengeni kezdett a hajnal, az első vonalba, a vízi akadályok partjára vezényelt egységek bemásztak rohamcsónakjaikba. Jó néhány gyalogezred katonái, miközben az utolsó néhány száz métert tették meg megindulási vonalaik felé, hallották a hátuk mögül hullámokban közeledő bombázók és vadászok zúgását. Alacsonyan szálló, sirályszárnyú Stukák az ellenséges vonalak mögött harckocsi-összevonásokat, parancsnoki harcálláspontokat és hírközlési központokat kerestek.

A Vörös Hadsereg egyik műszaki tisztjét, aki a 4. hadsereg parancsnokságán szolgált, repülőgépmotorok sokaságának a hangja ébresztette. A spanyol polgárháborúban ismerte meg ezt a fajta zajt, ahol tanácsadóként teljesített szolgálatot. “A bombák átható süvöltéssel hullottak - emlékezett. - A hadsereg-parancsnokság épületét, amelyet kevéssel azelőtt hagytunk el, füst és porfelhő borította be. A levegőt hatalmas robbanások reszkettették meg, a fülünk csengett. Megjelent a következő hullám. A német bombázók magabiztosan ereszkedtek a katonai létesítmények fölé. Amikor a támadás véget ért, jó néhány helyen sűrű fekete füstoszlopok emelkedtek az ég felé. A parancsnoki épület egy része romokban hevert. Valahol egy magas, hisztérikus női hang sikoltozott.”²³

A Luftwaffe a legnagyobb erőkkel a Vörös Hadsereg repülőezredeit támadta. A következő kilenc órában a megelőző légi csapások 1.200 szovjet repülőgépet semmisítettek meg, túlnyomó többségüket a földön. A Messerschmittek pilótái nem akartak hinni a szemüknek, amikor egy-egy repülőtér fölé kanyarodva, pontosan úgy, ahogyan a légi felderítés felvételein látták, megpillantották a több száz ellenséges gépet - szépen felsorakoztatva a kifutópályák mentén. Azok is könnyű célpontnak bizonyultak, akiknek sikerült felszállniuk, vagy akik keletebbre fekvő repülőterekről érkeztek. Sőt olyan szovjet pilóták is akadtak, akik, mivel vagy sohasem tanultak légiharc-eljárásokat, vagy pedig tudták, hogy elavult gépeikkel semmi esélyük, német gépeknek repültek neki. Egy Luftwaffe-tábornok ezeket a tapasztalatlan pilóták ellen vívott légi csatákat gyermekgyilkosságoknak minősítette.

A páncéloshadosztályok harckocsijai és féllánctalpasai járó motorral várakoztak, a katonák csak a fejhallgatók által közvetített hangokat hallották. Azt a parancsot kapták, hogy mihelyt a gyalogság biztosította a hidakat és átkelőhelyeket, nyomuljanak előre. A páncélosalakulatoknak az volt a feladatuk, hogy vágják el, aztán pedig kerítsék be az ellenséges hadsereg zömét, ejtsék csapdába egy Kesselben, azaz katlanban. A Wehrmacht így akarta megsemmisíteni a Vörös Hadsereg harcoló erőit, hogy aztán szinte ellenállás nélkül nyomuljon előre három fő célja: Leningrád, Moszkva és Ukrajna felé.

A Von Leeb tábornagy vezette Észak Hadseregcsoport fő feladata az volt, hogy Kelet-Poroszországból benyomuljon a balti államokba, és elfoglalja a kikötőket, majd tovább induljon Leningrád felé. A Közép Hadseregcsoportnak, amelynek élén Fedor von Bock állt, Napóleon útvonalát követve Moszkva felé kellett haladnia - miután bekerítette az útjába eső szovjet csapatösszevonásokat. Brauchitschot és Haldert azonban igencsak megzavarta, amikor Hitler úgy döntött, hogy meggyengíti ennek a központi csoportosításnak az erejét, hogy általuk járulékos jelentőségűnek ítélt hadműveleteket támogasson. A Führer úgy hitte, ha egyszer megkaparintotta Ukrajna dús mezőgazdasági tájait és a kaukázusi olajmezőket, a Birodalmat többé senki sem győzheti le. Ezzel a feladattal a Gerd von Rundstedt vezette Dél Hadseregcsoportot bízták meg, amelyet a jobbszárnyon egy kicsiny magyar hadsereg és két román hadsereg támogatott. Ion Antonescu marsall, a román diktátor örült, amikor tíz nappala Barbarossa kezdete előtt tájékoztatták a hadműveletről. “Természetesen kezdettől fogva ott leszek - mondotta.²⁴ - Ha a szlávok ellen kell harcolni, Romániára mindig számíthatnak.”

Napóleon wilkowski császári főhadiszállásán kelt proklamációjának évfordulóján Hitler hosszú nyilatkozatban magyarázta meg a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatok megszakítását. Az igazságot kiforgatva azt állította, hogy Németországot “körülbelül százhatvan, a határokon összevont orosz hadosztály fenyegette”.²⁵ Ekképpen a bolsevizmus elleni európai keresztes hadjáratot”²⁶ egy szemérmetlen hazugsággal kezdte. Hazudott saját népének, és hazudott saját katonáinak is.

3.
“Elég bezúzni az ajtót, hogy az egész korhadt építmény összeroskadjon!”

Kevés támadó élvezett olyan előnyöket, mint a Wehrmacht 1941 júniusában. A Vörös Hadsereg egységeinek többsége, amelyek parancsba kapták, hogy ne válaszoljanak a “provokációkra”, nem tudta, miképpen reagáljon. Sztálin még tizenkét óra elteltével is kétségbeesetten remélte, hogy lesz még egy utolsó esély a megbékélésre, és habozott, hogy engedélyezze-e csapatainak, hogy visszavágjanak. Egy tiszt D. G. Pavlov vezérezredesnek, a középső frontszakasz parancsnokának a szobájába lépve hallotta, hogy az idegesen és elgyötörten kiabálja a telefonba, amikor éppen egy újabb frontparancsnok tett jelentést a határ mentén zajló német tevékenységről: “Tudom! Már jelentették! Odafenn jobban tudják!”¹

A három szovjet hadseregnek, amelyeknek Sztálin parancsára a határ teljes hosszában kellett széthúzódniuk, kezdettől semmi esélyük sem volt, páncélosdandárjaikat pedig, amelyek mögöttük vonultak fel, a légitámadások elpusztították, még mielőtt szétbontakozhattak volna. Breszt-Litovszk nagy, tizennyolcadik századi erődje körül - 1918-ban a német császár vezérkara itt kényszerítette a megalázó békediktátumot Leninre és Trockijra - az első néhány órában bezárult a gyúrú. A Közép Hadseregcsoport két, Hoth és Guderian vezette páncéloscsoportja két gyors bekerítő hadmozdulattal nagy szovjet erőket zárt körül. Erőik öt napon belül a határtól mintegy háromszázharminc kilométernyire, Minszk közelében egyesültek. A Vörös Hadseregnek több mint háromszázezer katonája esett fogságba, 2.500 harckocsija semmisült meg vagy került német kézre.

Északon, Kelet-Poroszországból a Nyeman folyón át előretörve a 4. páncéloscsoport könnyűszerrel átgázolt az orosz vonalakon. Öt nappal később Von Manstein tábornok LVI. páncéloshadteste naponta csaknem nyolcvan kilométernyit nyomult előre, már majdnem a fele utat megtette Leningrádig, és biztosította a Dvina folyó átkelőjét. Ez a “lendületes roham - írta később Manstein - minden páncélosparancsnok legmerészebb álmainak beteljesülése volt”.²

A Luftwaffe közben folytatta a Vörös Hadsereg légierejének megsemmisítését. A küzdelem második napjának végére az elpusztított szovjet gépek száma kétezerre emelkedett. A Szovjetunió gyárthatott új gépeket és kiképezhetett újabb pilótákat, ám ez a villámgyors “gyermekgyilkosság” hosszú időre megtörte a haderőnem morálját. “Pilótáink már a felszálláskor halottnak érezték magukat³ - számolt be az egyik repülőszázad tisztje a politikai tisztnek tizenöt hónappal később, a sztálingrádi csata táján. - Igazából ez okozta a veszteségeinket.”

Délen, ahol a legerősebb szovjet erők álltak, a német előretörés nem ment ennyire gyorsan. Kirponosz tábornoknak sikerült mélységben tagolt védelmet kialakítania ahelyett, hogy egy vonalban sorakoztatta fel a seregeit a határ mentén. Jóllehet hadosztályai súlyos veszteségeket okoztak a németeknek, saját veszteségeik azonban összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. Kirponosz sebbel-lobbal harcba vetette páncélosalakulatait, még mielőtt azok hatékonyan felfejlődhettek volna. A második napon, június 23-án Ewald von Kleist 1. páncéloscsoportja a hatalmas KV harckocsikkal felszerelt szovjet páncéloshadosztályokkal csapott össze, s a német katonák most először láthatták a T-34-est, a második világháború során kifejlesztett legjobb közepes harckocsit.

A Pripjaty-mocsarak és a Kárpátok között húzódó déli front felszámolása a vártnál sokkal tovább tartott. Von Reichenau tábornagy 6. hadseregét folyamatosan zaklatták a balszárnyán, az erdős mocsarakban operáló elvágott orosz erők. Reichenau ragaszkodott hozzá, hogy a foglyokat, tekintet nélkül arra, hogy elfogásukkor viseltek-e még egyenruhát vagy sem, kivégezzék mint partizánokat. A Vörös Hadsereg itt harcoló csapatai ugyancsak agyonlőtték a maguk foglyait, különösen az ejtőernyővel földet ért Luftwaffe-pilótákat. Arra nemigen volt lehetőségük, hogy hátraküldjék őket, azt pedig nem akarták, hogy az ellenség előrenyomulása révén kiszabaduljanak.

Lvovban, Galícia fővárosában az NKVD lemészárolta a politikai foglyokat - elejét veendő, hogy a németek kiszabadítsák őket. Az akció kegyetlenségéhez egyértelműen hozzájárult, hogy a városban eluralkodott a zűrzavar és a gyanakvás légköre, sokan lerészegedtek, fosztogattak. Lvov nemcsak légitámadásokat élt át, hanem a németek által szervezett ukrán nacionalista csoportok szabotázsakcióit is. Az erőszak és félelem hangulatához hozzájárultak a nem orosz lakosság efféle megjegyzései: “Jönnek a németek, és elintéznek benneteket!”⁴

*

Hitler azon meggyőződését, hogy a Szovjetunió “korhadt építmény”, amely “össze fog roskadni”, számos külföldi megfigyelő és hírszerző szolgálat osztotta. A tisztogatásokat, amelyeket Sztálin 1937-től fogva hajtott végre a Vörös Hadseregben, utánozhatatlan gyúelegy robbantotta ki: paranoia, szadista nagyzási hóbort, továbbá gondosan ápolt bosszúvágy régi, még az orosz polgárháború és az orosz-lengyel háború idejében elszenvedett sérelmek miatt.

Összesen 36.671 tisztet végeztek ki, börtönöztek be vagy szereltek le, és a hétszázhat dandárparancsnoki vagy magasabb rangú tiszt közül mindössze háromszázháromnak nem esett bántódása. A lefogott tisztek elleni vádak rendszerint groteszk koholmányok voltak. K. K. Rokosszovszkij ezredes ellen - az ellen a parancsnok ellen, aki utóbb Sztálingrádnál megadta a kegyelemdöfést a németeknek - olyasvalaki tanúvallomását használták fel, aki akkor már csaknem húsz esztendeje halott volt.

A legnevesebb áldozat Mihail Tuhacsevszkij marsall, a mozgó hadviselés fő szószólója volt. Letartóztatása és kivégzése egyben a Vörös Hadsereg hadászati gondolkodásának szándékos felszámolását jelentette, az ugyanis súlyosan veszélyeztette Sztálin hadvezetési monopóliumát. Tuhacsevszkij vezetésével volt cári tisztek kifinomult “hadművészeti” elméletet dolgoztak ki, amely “a tömeges tűzerő és a mozgékonyság viszonyának tanulmányozásán” alapult⁵ és 1941-re ez már hitszegő eretnekségnek minősült, ami egyben arra is magyarázatot ad, hogy a Vörös Hadseregnek miért csak olyan kevés tábornoka merte tömegbe összevonva bevetni páncélosait a németek ellen.

Két és fél évvel a tisztogatás kezdete után a Vörös Hadsereg katasztrofálisan leszerepelt a Finnország elleni téli háborúban. Vorosilov marsall, Sztálin régi cimborája még az 1. lovashadseregből, a képzelőerő megdöbbentő hiányáról tett tanúbizonyságot. A finnek újra és újra túljártak ellenfeleik eszén. Géppuskásaik halomra kaszálták a hómezőkön bukdácsoló, tömegben rohamozó orosz gyalogságot. A Vörös Hadsereg csak akkor kezdett felülkerekedni, amikor már ötször annyi katonát vonultatott fel, mint a finnek, és hatalmas tüzérségi erőket vont össze. Hitler izgatottan figyelte az oroszok siralmas teljesítményét.

A japán katonai hírszerzés másként látta a dolgot. Ekkoriban ők voltak az egyetlen olyan külföldi titkosszolgálat, amely nem becsülte le a Vörös Hadsereget. Egy sor határvillongás a mandzsúriai határon, amelyek aztán 1939 augusztusában a Halhin Gol-i csatában érték el csúcspontjukat, megmutatta, mire képes egy agresszív fiatal parancsnok, ebben az esetben a negyvenhárom éves Georgij Zsukov tábornok. 1941 januárjában Sztálint rábeszélték, hogy léptesse elő Zsukovot vezérkari főnökké. Ezért aztán éppen a központban szolgált, amikor az invázió másnapján Sztálin létrehozott egy legfelsőbb vezérkart, amely a régi, cári időkből való Sztavka nevet kapta. (Tolsztoj is Sztavkának nevezi Kutuzov főhadiszállását a “Háború és béké”-ben - a ford. ) A Nagy Vezér ezek után kinevezte magát honvédelmi népbiztosnak és a szovjet fegyveres erők főparancsnokának.

*

A Barbarossa első napjaiban a német tábornokok, különösen a front középső szakaszán, nemigen tapasztaltak semmit, ami megváltoztatta volna a szovjet parancsnokokról alkotott nem éppen hízelgő véleményüket. Heinz Guderian tábornok, akárcsak bajtársainak többsége, megdöbbent, hogy a Vörös Hadsereg parancsnokai milyen könnyedén tékozolják el félelmetesen sok emberük életét. Egyik jelentésében megemlíti, milyen súlyosan akadályozzák őket “az állami vezetés politikai elvárásai”, és hogy “alapvetően rettegnek a felelősségvállalástól”.⁶ Ez a rossz koordinációval kombinálva oda vezet, hogy “túl későn adják ki a szükséges intézkedések, különösen pedig az ellenlépések megtételére vonatkozó parancsokat”. A szovjet páncélos erők “kiképzése elégtelen, és az offenzíva során sem intelligenciát, sem kezdeményezőkészséget nem mutattak”. Mindez igaz, de Guderian és a többi német tábornok nem számolt azzal, hogy a Vörös Hadseregben megvan az akarat, hogy tanuljon saját hibáiból.

Ez a folyamat természetesen sem könnyű, sem pedig gyors nem volt. Sztálin és mamelukjai, főképpen a magas rangú komisszárok, nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a kezdeti katasztrófákat az ő politikai indíttatású beavatkozásaik, rögeszmés korlátoltságuk okozták. A front- és hadseregparancsnokokat megbénították a Kreml katonai szempontból ésszerűtlen utasításai. A helyzetet csak súlyosbította a “kettős parancsnoklás” július 16-án újra bevezetett rendszere, amelynek értelmében a parancsokat a komisszároknak jóvá kellett hagyniuk. A Vörös Hadsereg politikai irányítói úgy próbáltak megszabadulni felelősségüktől, hogy árulással, szabotázzsal vagy gyávasággal vádolták a frontvonalbéli parancsnokokat és törzstisztjeiket.

Pavlov tábornokot, a középső arcvonal parancsnokát – aki a telefonba ordította volt, hogy a felsőbbség jobban tudja, mi történik - nem mentette meg, hogy teljesítette a parancsokat. Árulással vádolták meg, s ó lett a Vörös Hadseregben végzett második tisztogatási hullám legnevesebb áldozata. Elképzelhetjük a főhadiszállás bénító légkörét. Amikor egy aknaspecialista utásztiszt a terepet jobban ismerő NKVD-s határőrök társaságában érkezett egy parancsnoki harcálláspontra, rémült arcok fogadták. Egy tábornok szánalmasan hebegte: “Én a katonákkal voltam... megtettem mindent... nem követtem el semmit.”⁷ Az utásztiszt csak akkor értette meg, amikor pillantása saját kísérőinek zöld parolijára esett: a törzs tisztjei azt hitték, azért jött, hogy letartóztassa őket.

A felelősségáthárítás e hisztérikus légkörében kezdődött meg az újjászervezés megalapozása. Zsukov 1941. július 15-én kelt Sztavka-utasítása “a fasizmus elleni háború három hetének” számos tanulságát vonta le. Fő következtetése az volt, hogy a Vörös Hadsereget gátolta a rossz hírrendszer és a túlméretezett, nehézkes alakulatok, amelyek egyszerűen “a légitámadások legsebezhetőbb célpontjait jelentették”.⁸ A nagy, sok hadtestből álló hadseregek “megnehezítették a vezetés és ellenőrzés megszervezését az ütközetek során, különösen azért, mert tisztjeink közül sokan fiatalok és tapasztalatlanok”. (A tisztogatásokról Zsukov egy szót sem ejt, ezek következményeiről azonban akkor aligha feledkezett meg bárki is.) “A Sztavka ezért - írta - úgy gondolja, hogy változtatásra lesz szükség: kis, legfeljebb öt vagy hat hadosztályból álló hadseregek rendszerét kell kialakítani.” Ez az intézkedés, amikor végül is megvalósították, jelentősen felgyorsította a szovjet erők reagálását: többé-kevésbé azáltal, hogy kiküszöbölte a hadsereg és a hadosztály közti parancsnoki szintet, a hadtestet.

A német parancsnokok akkor követték el a legsúlyosabb hibát, amikor alábecsülték az “Ivánokat”, a Vörös Hadsereg közlegényeit. Hamarosan tapasztalhatták, hogy a bekerített szovjet katonák túlerővel szemben is tovább küzdenek, olyan helyzetben is, amikor a nyugati hadseregek közkatonái már megadták volna magukat. Az orosz katonák már a Barbarossa első reggelétől a rendkívüli bátorság és önfeláldozás számtalan példájával szolgáltak. Talán még ennél is többször került sor tömeges pánikra, ámbár ez nagyrészt a zűrzavarnak tulajdonítható. Az előbbit a breszt-litovszki citadella védelme példázza a legszembeszökőbben. A XVIII. századi erődöt a német gyalogság heves harcok árán egy hét alatt foglalta el, de a Vörös Hadsereg egyes katonái még egy teljes hónapig kitartottak anélkül, hogy ezalatt lőszer- vagy élelmiszer-utánpótlást kaptak volna. Az egyik védő ezt karcolta a falba: “Meghalok, de nem adom meg magam. Isten veled, hazám! ‘41. VII. 20.”⁹ Ezt a faldarabot ma is kegyelettel őrzik Moszkvában, a Fegyveres Erők Központi Múzeumában. Arról már kevesebb szó esik, hogy jó néhány, az erődben fogságba esett szovjet katonának sikerült életben maradnia a náci hadifogolytáborokban. Amikor azonban 1945-ben felszabadultak, ahelyett hogy hősökként bántak volna velük, a SzMERS egyenesen a gulágra küldte őket - Sztálin ama parancsa alapján, amely szerint árulónak kell tekinteni mindenkit, aki az ellenség fogságába esik. Sztálin még saját fiát, Jakovot is megtagadta, akit július 16-án, Vityebszk közelében fogtak el.

*

Ahogy a nyár folyamán az orosz oldalon csökkent a zűrzavar, úgy vált mind elszántabbá az ellenállás. Halder tábornok, aki július elején még úgy érezte, hogy a győzelem karnyújtásnyira van, hamarosan már nem volt ennyire biztos a dolgában. “Az oroszok mindenütt az utolsó emberig harcolnak - írja naplójában. - Csak ritkán adják meg magukat.” Guderian ugyancsak elismerte, hogy az orosz gyalogosok “szinte mindig elszántan védekeznek”¹⁰, s hozzátette: ügyesen harcolnak erdőben és éjszaka. Ez a két előny, mindenekelőtt az éjszakai harc, utóbb jóval fontosabbnak bizonyult, mint a németek gondolták.

A német parancsnokok úgy vélték, hogy az a társadalom, amelyet politikai terrorral kormányoznak, nem lehet képes megvédeni magát egy elszánt külső támadással szemben. Az, hogy a civilek meleg fogadtatásban részesítették őket, sok németet arról győzött meg, hogy a végső győzelem az övék lesz. Lelkes ukránok, akik a történelem egyik legrettenetesebb ember okozta éhínségét szenvedték el, a fekete kereszt felségjelével érkező katonai járműveket úgy fogadták, mint az Antikrisztus elleni új keresztes hadjárat első hírnökeit. Hitler hódító és kizsákmányoló tervei azonban hosszú távon csak erősítették a “korhadt építményt”, hiszen még azokat is a sztálinista rezsim támogatására szorították, akik gyűlölték azt.

Sztálin és a kommunista pártapparátus gyorsan felismerte, hogy retorikájukban ideje eltérniük a marxista-leninista kliséktől. “A Nagy Honvédő Háború” kifejezés már az invázió után először megjelenő Pravda egyik címsorában felbukkant, és hamarosan Sztálin maga is használni kezdte ezt a szándékos utalást a Napóleon elleni “Honvédő Háborúra”. Még ugyanebben az évben, az októberi forradalom évfordulóján már az orosz történelem olyan, igencsak nem proletár hőseit is felemlegette, mint Alekszandr Nyevszkij, Dimitrij Donszkoj, Szuvorov és Kutuzov.

Sztálin személyes tekintélyének megőrzéséhez nagyban hozzájárult a lakosság többségének politikai tudatlansága. A nómenklatúrán és a jó kapcsolatokkal rendelkező értelmiségieken kívül csak kevesen kapcsolták össze személyét a német fenyegetés felismerésének elmulasztásával és a június végi katasztrófával. Július 3-i rádióbeszédében Sztálin természetesen semmilyen felelősséget sem vállalt magára. “Fivéreim és nővéreim”-ként szólította meg az embereket, s elmondta nekik, hogy a haza nagy veszélyben van, mert a németek mélyen behatoltak a Szovjetunióba. Ennek elismerése - a bejelentés példátlan őszintesége folytán - a beszéd mindent összevéve használt az ország moráljának, hiszen a hivatalos kommünikék addig csak az ellenségnek okozott súlyos veszteségekről szóltak. Ezzel együtt sokakat mélyen megrendített, például a sztálingrádi műszaki egyetem diákjait is, akik már alig várták, hogy zászlócskáikkal jelölhessék a Vörös Hadsereg németországi előrenyomulását fali térképükön. Amikor fény derült a Wehrmacht “megdöbbentő és érthetetlen”¹¹ előretörésére, a térképet nagy sietve levették a falról.

Bármit gondoljunk is a sztálinizmusról, nemigen férhet hozzá kétség, hogy ideológiája a maga szándékosan manipulált alternatíváival kíméletlenül hatékony érvekkel szolgált a totális hadviseléshez. Minden tisztességes gondolkodású embernek el kellett ismernie, hogy a fasizmus rossz, és mindenképpen el kell pusztítani. A fasizmus teljes mértékben a kommunista párt elpusztításának szentelte magát, ezért a harcot ki más is vezethetné, mint a párt. Ez a logikai formula jelenik meg Vaszilij Groszman Élet és sors című regényében. “Az a gyűlölet, amelyet a fasizmus ébreszt bennünk – mondja Mosztovszkoj, a régi bolsevik, aki összeütközésbe került a sztálinizmussal -, ismét csak Lenin ügyének igazát bizonyítja, mégpedig roppantul meggyőző módon.”¹²

A politikai érvek azonban a lakosság túlnyomó része számára másodlagos jelentőségűek voltak. Az igazi ösztönzést a zsigeri hazafiság jelentette. A “Haza anyácska hív!”¹³ szövegű toborzóplakáton egy jellegzetes orosz asszony látható, amint, a háttérben szuronyok sorával, a katonai eskü szövegét tartja kezében. Nem valami kifinomult képzőművészeti alkotás, de akkoriban igen hatásosnak bizonyult. Hatalmas áldozatokra volt szükség. “Nem egyszerűen milliók életét akarjuk megvédeni - írta egy fiatal harckocsiparancsnok naplójában, pontosan egy hónappal az invázió után. - Nem a saját életemről beszélek. Egyetlen tennivalóm van vele, az, hogy valamiképpen feláldozzam a haza javára.”¹⁴

Négymillió ember jelentkezett a hadseregbe, vagy érezte úgy, hogy be kell lépnie az opolcsenci népfelkelő alakulatokba. A véráldozatok hihetetlen méreteket öltöttek: a mészárlás céltalanságát talán csak az az eset múlta felül, amikor a zulu király harcosainak egy egész ezredét (vagyis impijét) egy szakadék széléről a semmibe meneteltette, hogy demonstrálja fegyelmüket. Kiképzetlen, gyakran fegyvertelen, olykor még civil ruhás harcosokat küldtek a Wehrmacht páncélosalakulatai ellen. Leningrád ostroma még el sem kezdődött, és máris szinte teljesen megsemmisült négy teljes népfelkelő hadosztály. A családok - akik mit sem tudtak a fronton uralkodó káoszról és hozzá nem értésről, a részegeskedésről és a fosztogatásokról, az NKVD által végrehajtott kivégzésekről - gyászoltak, de szinte egyáltalán nem bírálták a rezsimet. Haragjukat az ellenségnek tartogatták.

Az azon a nyáron végrehajtott hőstettek legnagyobb része sohasem került nyilvánosságra: feledésbe merültek, mert akik szemtanúik voltak, azok is meghaltak. Egyes történetek azonban később mégiscsak napvilágra kerültek, részben azért, mert a legénység kezdte nagyon méltánytalannak érezni, hogy a sok bátor ember tette semmiféle elismerést sem kapott. Sztálingrádnál például egy bizonyos Malcev nevű sebészorvos holttestén találtak egy levelet, amellyel tanúsítani szerette volna egy bajtársának a szörnyű visszavonulás során tanúsított bátorságát. “Holnap vagy holnapután nagy ütközetre kerül sor - írta -, s engem valószínűleg megölnek, és én arról ábrándozom, hogy ezt a beszámolót közzéteszik, hogy az emberek tudomást szerezzenek Licskin tetteiről.”¹⁵

A bátorságról szóló történetek ekkoriban aligha jelenthettek vigaszt. Július közepére a Vörös Hadsereg kétségbeejtő helyzetbe került. A harc első három hetében 3.500 harckocsit, több mint 6.000 repülőgépet és körülbelül kétmillió embert veszítettek, köztük a tisztikar jelentős részét is.

A következő katasztrófát a július második felében lezajlott szmolenszki csata jelentette, amelynek során több szovjet hadsereget is bekerítettek. Bár legalább öt hadosztály egérutat nyert, augusztus elejéig mégis újabb háromszázezer szovjet katona esett fogságba. Odaveszett több mint 3.000 harckocsi és ugyanennyi löveg is. Utóbb számos további szovjet hadosztályt áldoztak fel, hogy megakadályozzák Von Bock tábornagy páncéloshadosztályait a jelvajai és jaroszlavli vasúti csomópontok elfoglalásában és egy újabb katlan bezárásában. Egyes történészek azonban meggyőzően állítják, hogy ezzel döntő pillanatban hátráltatták a német előrenyomulást, aminek később fontos következményei lettek.

Délen Von Rundstedt tábornagy hadseregcsoportja, amelyet immár román és magyar erők is támogattak, százezer foglyot ejtett azokból a hadosztályokból, amelyeket augusztus elején kerítettek be az umanyi katlanban. Úgy tűnt, a németek megállíthatatlanul nyomulnak előre Ukrajna tágas, füves pusztaságain, a napraforgó-, szója- és a még lábon álló kukoricatáblák közt. Csakhogy a legjelentősebb szovjet csapatösszevonást az ukrán főváros, Kijev körzetében hajtották végre. Az itteni főparancsnok Sztálin egy másik régi jó embere, Bugyonnij marsall, főkomisszárja pedig Nyikita Hruscsov volt - utóbbira elsősorban az ipari üzemek keletre menekítésének a felelőssége hárult. Zsukov tábornok figyelmeztette Sztálint, hogy a Vörös Hadseregnek, ha el akarja kerülni a bekerítést, sorsára kell hagynia Kijevet. A szovjet diktátor azonban, aki csak nemrég jelentette ki Churchillnek, hogy a Szovjetunió sohasem fogja feladni Moszkvát, Leningrádot és Kijevet, felháborodásában leváltotta Zsukovot vezérkari főnöki tisztéből.

Amikor Von Rundstedt mozgékony erői végeztek Umanynál, délre, Kijev déli oldala felé kanyarodtak. Ezután az 1. páncéloscsoport észak felé fordult, hogy egyesüljön Guderian hadosztályaival, akinek a középső frontszakaszról mért gyors csapása meglepetésként érte a szovjet vezérkart. Nyilvánvalóvá vált, hogy rettenetes csapda van készülőben, Sztálin azonban nem volt hajlandó lemondani Kijevről. Véleményét csak akkor változtatta meg, amikor már túlságosan késő volt.

Szeptember 21-én befejeződött az ukrán főváros bekerítése. A németek, állításuk szerint, újabb hatszázhatvanötezer foglyot ejtettek. Hitler “a történelem legnagyobb csatájáról”¹⁶ beszélt, Halder, a vezérkar főnöke pedig ugyanezt a keleti hadjárat legsúlyosabb baklövésének nevezte. Ahogyan Guderian, ő is úgy vélte, hogy a németeknek minden erejüket a moszkvai irányra kellett volna összpontosítaniuk.

Az előretörő hódítók, miközben egymás után rohanták le a szovjet védelmi pozíciókat, vegyes érzésekkel - zavarodottan, hitetlenkedve, megvetéssel és félelemmel - figyelték, ahogyan a kommunista ellenség a végsőkig kitart a harcban. A hegyekben álló hullák még kevésbé voltak emberszerűek, ha megszenesedtek, vagy egy gránát robbanása letépte róluk uniformisuk felét. “Nézzük meg jól ezeket a halottakat, ezeket a tatár, ezeket az orosz hullákat - írta egy újságíró, aki a német hadsereggel haladt Ukrajnában. - Ezek új holttestek, abszolúte vadonatújak. Most hozták őket a pjatiletka [ötéves terv] nagy gyárából. Mind egyforma. Tömegtermék. Egy új, kemény fajt testesítenek meg, ezek a holttestek egy sajátos ipari balesetben meghalt munkások tetemei.”¹⁷ Bármily hatásos azonban e tabló, hiba volt feltételezni, hogy a halottak életükben egyszerűen a kommunizmus modern robotemberei lettek volna. Olyan férfiak és nők voltak, akiket az esetek többségében egy részben zsigeri, részben spirituális patriotizmus mozgatott.

4.
Hitler hübrisze: megkésett csata Moszkváért

“Oroszország hatalmas. El fog nyelni bennünket”¹ - írta feleségének Von Rundstedt tábornagy közvetlenül azután, hogy hadseregei sikeresen befejezték az umanyi bekerítő hadműveletet. A német parancsnokok hangulata kezdett változékonnyá válni: hol az önelégültség, hol a nyugtalanság töltötte el őket. Hatalmas területeket hódítottak meg, a szemhatár azonban éppoly határtalannak tűnt. A Vörös Hadsereg több mint kétmillió embert veszített, mégis újabb és újabb szovjet hadseregek bukkantak fel. “A háború elején - írta naplójába Halder tábornok augusztus 11-én - körülbelül 200 ellenséges hadosztályra számítottunk. Mostanra 360-at számoltunk össze.” Az ajtót bezúzták, az épület azonban az istennek sem akart összedőlni.

Július közepére a Wehrmacht elveszítette kezdeti lendületét. Egész egyszerűen nem volt elegendő ereje, hogy egyszerre három irányban hajtson végre offenzívát. A veszteségek - augusztus végéig négyszázezer ember - meghaladták a tervezettet, és járműből is jóval több ment tönkre az előzetesen becsültnél. A motorok elszennyeződtek a felhőkben gomolygó portól, és újra meg újra leálltak, pótalkatrészből viszont nagyon kevés volt. A közlekedési és távközlési rendszer hiányosságai ugyancsak megbosszulták magukat. A vasúti pályákat, amelyek az európaiaknál valamivel szélesebb nyomtávúak voltak, át kellett alakítani. A hadseregek a térképeiken feltüntetett műutak helyén földutakat találtak, amelyeket már egy rövid nyári zivatar is ragadós sártengerré változtatott.

A német csapatoknak számos mocsaras helyen meg kellett építeniük saját “kordbársony” útjaikat - egymás mellé fektetett nyírfatörzsekből. Minél mélyebben nyomultak be Oroszországba, annál nehezebb volt előrejuttatni hozzájuk az utánpótlást. Előreszáguldó páncélososzlopok gyakran voltak kénytelenek megállni, mert elfogyott az üzemanyaguk. A gyalogoshadosztályok, amelyek a hadsereg zömét alkották, “naponta akár hatvannégy kilométert is meneteltek”² (többnyire azonban körülbelül harminckettőt). Csizmáik égették a lábat a nyári hőségben. A Landserek (`bakák’], azaz a gyalogos katonák - az acélsisakot, a puskát, a lőszert, a gyalogsági ásót is beleszámítva - körülbelül huszonkét-huszonhárom kilogrammnyi málhát cipeltek. Vászon és bőr hátizsákjukon lógott a csajka, benne egy étkezésre elegendő konzerv, egy Esbit tábori főző, egy villával kombinált alumíniumkanál, a fegyvertisztító készlet, tartalék ruhadarabok, sátorcövekek és rudak, tábori kötszercsomag, varrókészlet, borotva, szappan, Vulkan Sanex óvszerek - jóllehet civilekkel hivatalosan tilos volt a szexuális kapcsolat. Övükön lógott a kulacs, benne langymeleg, egyre rosszabb ivóvíz.

A gyalogos katonák a megerőltető, teljes felszereléssel végrehajtott menetben úgy elfáradtak, hogy sokan közülük jártukban elaludtak. Még a harckocsizók is kimerültek. Miután rendbe tették járműveiket - a legnehezebb munka a lánctalpak karbantartása volt -, és megtisztogatták a lövegeket, gyorsan megmosdottak egy vászon mosdótálban, kezükről azonban sosem tudták teljesen eltávolítani a bőrükbe ivódott piszkot és olajat. Ezután megborotválkoztak, közben-közben egy-egy pillantást vetve a géppuskaállványra akasztott tükörbe. Szemük bedagadt a kimerültségtől. A gyalogság fekete kezeslábasaik miatt die Schwarzénak, feketéknek hívta őket. A haditudósítók “a modern hadviselés lovagjaiként”³ emlegették őket, porban fuldokló harcjárműveik azonban monoton rendszerességgel romlottak el.

*

A kudarcok konfliktusokat idéztek elő a parancsnokok körében. A többséget - közülük Heinz Guderian tábornok adott hangot a legnyíltabban véleményének - kétségbe ejtették Hitler kitérői. Moszkva nemcsak a Szovjetunió fővárosa - érveltek -, hanem nagy közlekedési és hadiipari központ is. A támadás a főváros ellen a megmaradt szovjet hadseregek számára is a végpusztulást jelentette volna. A Führer azonban úgy tartotta féken tábornokait, hogy kihasználta vetélkedésüket és nézetkülönbségeiket. Nem tudnak semmit a gazdasági ügyekről, mondta nekik. Leningrádot és a Baltikumot, úgymond, biztosítani kell a létfontosságú svédországi kereskedelem megvédelmezése érdekében, Ukrajna mezőgazdasága pedig nélkülözhetetlen Németország számára. Mindazonáltal abban, hogy ösztönösen kerülte a Moszkvába vezető utat, részben Napóleon “nyomdokainak” babonás kerülését kell látnunk.

A Közép Hadseregcsoport, miután elfoglalta Szmolenszket, és július végén bekerítette a város mögött elhelyezkedő szovjet hadseregeket, parancsot kapott, hogy álljon meg. Hitler Hoth páncéloscsoportjának nagy részét északra küldte, hogy segédkezzék Leningrád lerohanásában. Ugyanekkor a “Panzerarmee Guderian”-t [‘Guderian-páncéloshadsereg’] - az elnevezés jellegzetes Hitler-féle konc volt egy kellemetlenkedő, de nélkülözhetetlen tábornoknak - dél felé fordították, hogy a nagy kijevi bekerítő hadművelet északi karját képezze.

Hitler szeptember elején ismét meggondolta magát, és végre hozzájárulását adta a Moszkva elleni Tájfun hadművelethez. További időveszteséget okozott, hogy Hoth páncéloshadosztályai még harcban álltak Leningrád külső körzeteiben. A Tájfun hadműveletre kijelölt erők végül is csak szeptember legvégén álltak készen. Moszkva valamivel több mint háromszázhúsz kilométernyire volt onnan, ahol a Közép Hadseregcsoport megállt, és már nem sok idő volt hátra a sáros őszi időjárás, aztán pedig a tél kezdetéig. Amikor Friedrich Paulus tábornok, Halder jobbkeze a Barbarossa megtervezésében, korábban szóba hozta a téli hadviselés problémáját, Hitler megtiltotta, hogy ezt a témát a későbbiekben egyáltalán felvessék.

A Wolfsschanzéban tartózkodó Hitlernek szokása volt, hogy olykor rápillantott a hadműveleti térképre, amely mutatta a seregei által névleg ellenőrzött óriási területeket. A fantasztában, aki éppen abban az országban szerezte meg a teljhatalmat, amely történetesen a világ legjobban kiképzett hadseregével rendelkezett, ez a látvány a legyőzhetetlenség érzetét keltette. Ez az íróasztal-stratéga sohasem rendelkezett valódi hadvezéri kvalitásokkal, mert nem vett tudomást a gyakorlati problémákról. A rövid lengyelországi, skandináviai, franciaországi és balkáni hadjárat során az utánpótlás olykor nehézségekbe ütközött, de sohasem jelentett legyőzhetetlen nehézséget. Oroszországban azonban a logisztika ugyanolyan döntő tényezővé lépett elő, mint amilyen a tűzerő, az élőerő, a mozgékonyság és a harci morál volt. Hitler alapvető felelőtlenséget követett el - lélektani szempontból érdekes lehet, hogyan hívhatta ki ennyire maga ellen a sorsot -, amikor elindította a történelem legnagyratörőbb invázióját, s ugyanakkor nem állította át a totális háborúra a német gazdasági életet és ipart. Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk: úgy cselekedett, mint egy kényszeres szerencsejátékos, aki tudat alatt állandóan a tétek emelésére törekszik. A milliókat érintő szörnyű következmények, úgy tűnik, csak fokozták megalomániás vágyait.

*

Von Bock tábornagy másfél millió katonának parancsolt, de páncéloshadosztályait meggyengítette, hogy pótlásul nem kaptak elegendő új harckocsit és pótalkatrészt. Amikor az offenzíva előestéjén összehívta parancsnokait, november 7-ét (az orosz forradalom évfordulóját) tűzte ki az orosz főváros bekerítésének határidejéül. A nagyravágyó Bock szerette volna, ha Moszkva meghódítójaként vonul be a történelembe.

A Sztavka eközben már azóta számolt a Moszkva elleni német offenzívával, hogy a Közép Hadseregcsoport augusztus közepén megtorpant. Sztálin Jeremenko tábornokot megbízta, hogy szervezzen hadseregeket egy új, Brjanszki Front számára; egyidejűleg két másik frontot - a Nyugatit és a Tartalékot - is a főváros védelmére irányítottak. Mindezen előkészületek ellenére azonban Jeremenko erőit mégis meglepték: szeptember 30-án reggel az őszi ködből rájuk törtek Guderian déli szárnyának páncélosai. A nap hamarosan kisütött, meleg, derült, az offenzíva szempontjából eszményi nap következett. A németeket a levegőből semmi sem fenyegette. Ekkorra az európai Oroszországban a Vörös Hadsereg légierejének már mindössze kevesebb mint öt százaléka maradt meg.

Október első napjaiban az offenzíva német szempontból kifogástalanul folytatódott, a páncéloscsoportok és Kesselring tábornagy 2. légiflottája szorosan együttműködtek egymással. Jeremenko engedélyt kért a Sztavkától a visszavonulásra, az engedélyt azonban nem kapta meg. Október 3-án Guderian előőrsei a jobbszárnyon elérték Orjolt: a város Jeremenko vonalai mögött 200 kilométernyire fekszik. A meglepetés tökéletesen sikerült. Amikor az első harckocsik a villamosok mellett végigszáguldottak a főutcán, a járókelők, azt hiuén róluk, hogy oroszok, integettek nekik. A Vörös Hadseregnek arra sem volt ideje, hogy tölteteket helyezzen el a fontos hadiüzemek felrobbantása céljából. Október 6-án kevéssel dél után Jeremenko és törzse hajszál híján a német páncélosok fogságába estek. Mindenfajta összeköttetésük megszakadt. A következő napok zűrzavarában Bugyonnij marsall, aki elvileg a Tartalék Front parancsnoka volt, még a főhadiszállását is elveszítette, Jeremenkót pedig, aki súlyosan megsebesült a lábán, légi úton kellett kimenteni.

A Kremlben a szovjet vezetők először nem voltak hajlandók elismerni, mekkora veszély fenyeget. Október 5-én egy vadászpilóta jelentette, hogy Moszkvától nem sokkal több, mint százhatvan kilométernyire, a juhnovi úton egy gyorsan közeledő, tizenkét kilométernyi hosszúságú német harckocsioszlopot látott. Kiküldtek felderítőútra egy másik pilótát is, aki megerősítette az előző jelentését, ám a Sztavka nem volt hajlandó hitelt adni a szavainak. Kiküldtek egy harmadik pilótát is, aki szintén megerősítette az észlelést. Még ez sem zavarta meg abban Beriját, hogy mint “pánikkeltőket” le akarja fogatni és ki akarja hallgatni a parancsnokukat, de a hír végre felrázta a Kremlt.

Sztálin összehívta az Állami Védelmi Bizottság rendkívüli ülését. Utasítást küldött Zsukov tábornoknak, aki éppen brutális intézkedéseket foganatosított Leningrád védelmére, hogy azonnal repüljön vissza. Miután Zsukov a maga szemével látta a káoszt, Sztálin utasította, hogy abból, ami a katasztrófa után megmaradt, szervezzen egy új nyugati frontot. Minden mozgósítható egységet bevetettek, hogy valamiképpen összeférceljék a frontot, amíg a Sztavka tartalékai felvonulnak. Most, hogy maga Moszkva volt veszélyben, népfelkelőként több mint százezer férfit mozgósítottak, és negyedmillió civilt, nagyrészt nőket vezényeltek ki harckocsiárkokat ásni.

Az első hó október 6-án éjjel esett le, aztán hirtelen elolvadt, és huszonnégy órára sártengerré változtatta az utakat. Bock páncéloscsoportjainak még így is sikerült végrehajtaniuk két nagy kettős bekerítést, egyet magánál Brjanszknál, és egy másikat Vjazmánál, a Moszkvába vezető legfontosabb útvonalon. A németek azt állították, hogy a Vörös Hadsereg hatszázhatvanötezer katonáját vágták el, és 1.242 harckocsit pusztítottak el vagy zsákmányoltak - többet, mint ahányból Bock három páncéloscsoportja összesen állt.

“Micsoda hatalmas elégtételt jelenthet Önnek, amikor látja, hogy tervei ilyen messzemenően teljesülnek!”⁴ - írta Von Reichenau tábornagy Paulus tábornoknak, aki korábban vezérkari főnöke volt, hamarosan pedig utóda lett a 6. hadsereg parancsnoki tisztében. Az orosz katonák egyes csoportjai azonban, habár körül voltak véve és a katlanokban semmiféle utánpótláshoz nem jutottak, csaknem a hónap végéig harcoltak. “Megerősített állásaikat egyenként kellett elfoglalnunk⁵ - jelentette Paulusnak egy hadosztályparancsnok. - Nagyon gyakran lángszórókkal sem tudtuk kipiszkálni őket, diribdarabra kellett szétrobbantanunk az egészet.”

E küzdelem során több német páncéloshadosztály is a rendhagyó fegyverek egy új fajtájával találkozott. Azt vették észre, hogy orosz kutyák futnak feléjük, testükön különös nyereggel. A nyergen valamiféle málha volt, amelyből rövid függőleges rúd állt ki. A harckocsizók először azt hitték, elsősegélydobozt visznek, utóbb azonban rájöttek, hogy a kutyákra robbanóanyagot, harckocsiaknákat erősítettek. Ezeket az “aknakutyákat” a pavlovi elvek alapján képezték ki, nagy járművek alá kellett beszaladniuk, hogy megkapják élelmüket. A rúd nekiütközött a harckocsi aljának, és felrobbantotta a töltetet. A kutyák többségét lelőtték, mielőtt elérhette volna célját, de a vérfagyasztó módszer demoralizáló hatást váltott ki.

A Wehrmachtot akadályozó tényezők legfontosabbikává azonban hamarosan az időjárás lépett elő. Az esős-sáros időszak, a raszputyica október közepe előtt kezdődött. A német élelmiszer-szállító teherautók gyakran elakadtak, úgyhogy a több száz kilométeres körzetben található falvakból és tanyákról egylovas parasztkordékat, úgynevezett panyje-kocsikat (a panyje a Wehrmacht szlengjében lengyel vagy orosz parasztot jelentett) vezényeltek a helyszínre. Egyes helyeken, ahol nem akadtak nyírfatörzsek, hogy “kordbársony” utat építhettek volna belőlük, oroszok holttesteit használták “pallóként”. A Landser gyakran elveszítette csizmáját, mert a térdig érő sár lehúzta azt a lábáról. Motorosok csak úgy tudtak előrejutni, hogy helyenként leszálltak, és maguk vonszolták át járműveiket a sáron. A parancsnokok, akik amúgy nem nélkülözték a segítőket, akik kitolták a kátyúból gépkocsijaikat, nem értették, hogy akarhat háborúzni bárki ilyen körülmények között. Mindannyian féltek azonban a hidegtől, amelynek hamarosan ugyancsak be kellett köszöntenie. Senki nem feledkezett meg arról, hogy minden nap számít.

Az előretörést vezető német alakulatok küzdöttek, ahogy csak tőlük telt. A centrumban, október 14-én a 10. páncéloshadosztály és az SS Das Reich hadosztálya elérte Napóleon borogyinói csataterét: a dombos tájat részben erdő borította, részben gazdag szántók és gyümölcsösök. Moszkva nyugati széle innét már csak száztizenkét kilométernyire volt. Ugyanezen a napon a fővárostól százhatvan kilométernyire Kalinyin városát, annak Volga-hídjával együtt, elfoglalta az 1. páncéloshadosztály, s ezzel elvágta a Leningrád-Moszkva vasútvonalat is. Közben a déli szárnyon Guderian páncélosai felkanyarodtak Tula mellett, hogy immár alulról, délről fenyegessék a szovjet fővárost.

A Moszkva ellen kibontakozó háromirányú támadás térnyerése pánikba ejtette a szovjet vezetést. Október 15-én éjszaka a külföldi követségeknek az tanácsolták, készüljenek fel a Volga menti Kujbisevbe költözésre. Berija is hozzálátott saját főhadiszállásának evakuálásához. Az NKVD vallatói legfontosabb foglyaikat is magukkal vitték. Ezek közt voltak magas rangú tisztek is, akiket, bár a fronton kétségbeejtően nagy szükség lett volna rájuk, továbbra is időről időre péppé vertek, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük. Háromszáz további foglyot csoportonként kivégeztek a Ljubjankában.

A hónap végén azonban Sztálin utasította az NKVD főnökét, hogy állítsa le azt, amit maga Berija “húsdaráló gépezetnek” nevezett. A szovjet diktátor nagyon is szívesen folytatta volna a “defetisták és gyávák” agyonlövetését, de pillanatnyilag elege lett Berija összeesküvés-elméleteiből, amelyeket ekkor “baromságnak”⁶ nevezett.

Sztálin pontos jelentéseket követelt a frontról, de mindenkit, aki meg merte neki mondani az igazat, azonnal pánikkeltéssel vádolt. Nehezére esett lepleznie saját nyugtalanságát. Úgy vélte, Leningrád el fog esni, legfontosabb gondja tehát az volt, hogyan vonhatná ki az ottani csapatokat, hogy segítsenek megmenteni Moszkvát. Az a tény, hogy a lakosság éhezik, éppúgy hidegen hagyta, mint Hitlert.

Ez idő tájt egyetlen biztató fejleményre került sor. A Vörös Hadseregnek a mandzsúriai határról érkező hadosztályai kezdték elfoglalni állásaikat Moszkva térségében. Sőt az elsőként érkező szibériai lövészezredek közül kettő néhány nappal korábban Borogyinónál útját állta az SS Das Reich hadosztályának, még több hétig tartott azonban, amíg a transzszibériai vasúton megérkezett az erősítés zöme. A legfontosabb tokiói szovjet ügynök, Richard Sorge kiderítette, hogy a japánok nem a szovjet Távol-Keletet akarják megtámadni, hanem az amerikaiak rovására terveznek déli irányú előretörést a csendes-óceáni térségben. Sztálin Sorgéban sem bízott meg teljesen, a kémjelentéseket azonban ezúttal lehallgatott rádióadások is alátámasztották.

Amikor október 16-án reggel Alekszej Koszigin, a Szovnarkom, a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyettese belépett a hivatalába, azt vette észre, hogy az épületet elhagyták. A huzat papírdarabokat sodort, az ajtók tárva-nyitva álltak, az irodákban csörgő telefonokat senki sem vette fel. Koszigin arra gondolt, hogy a telefonálók talán azt szeretnék megtudni, vajon a vezetőség elhagyta-e a várost. Egyik asztaltól a másikhoz ugrott, megpróbálván felvenni a kagylókat, de a vonal másik végén akkor is hallgattak, ha sikerült időben felkapnia a telefont. Mindössze egyetlen fontos hivatalos ember mert bemutatkozni, s nyíltan megkérdezte, vajon feladják-e Moszkvát.

Október 17-én Sztálin válságtanácskozást hívott össze a Kremlbe. Jelen volt Molotov, Malenkov, Berija és Alekszandr Scserbakov, a Vörös Hadsereg politikai osztályának új főnöke. Gyárak, hidak, vasutak, utak felrobbantásának terveit vitatták meg, sőt még a sztálinista kirakatberuházás, a moszkvai metró rombolása is szóba került. A maradék minisztériumok Kujbisevbe evakuálását nyilvánosan nem jelentették be, ám ahhoz képest, hogy milyen szigorúan büntették a defetista megnyilvánulásokat, a hírek megdöbbentő gyorsasággal terjedtek. Beszélték, hogy Sztálint egy kremlbéli puccs során letartóztatták, hogy német ejtőernyősök értek földet a Vörös téren, és más, szovjet egyenruhát viselő ellenséges katonák is beszivárogtak a városba. Attól való féltükben, hogy a várost át fogják engedni az ellenségnek, ezrek rohanták meg a vasútállomásokon a vonatokat, és próbáltak kijutni. Az élelmiszer-fejadag miatti zavargások, a fosztogatás és a részegeskedés sokaknak az 1812-es káoszt juttatta eszébe, amely végül Moszkva égéséhez vezetett.

Sztálin is távozni akart, de meggondolta magát. A “szenvtelen Buddha-arcú”‘, apró, pisze, gombszerű orrán vastag, szarukeretes szemüveget viselő Alekszandr Scserbakov, aki “egyszerű khaki gimnasztyorkáján mindössze egy kitüntetést - a Lenin-rendet - viselt”, jelentette be a Moszkvai rádióban, hogy Sztálin úgy döntött: marad.

Október 19-én bejelentették az ostromállapotot. Berija többezrednyi NKVD-csapatot rendelt a városba, hogy állítsák helyre a rendet. “Pánikkeltőket”, fosztogatókat, sőt részegeket is lőttek agyon. Az egyszerű emberek szemében egyvalami szolgálhatott cáfolhatatlan bizonyítékul arra, hogy megvédik vagy feladják-e a várost: “Vajon [az októberi forradalom évfordulóján] megtartják-e a katonai parádét a Vörös téren?”⁸ Úgy tűnt, a moszkvaiak nem várják meg, hogy vezetőik nyilatkozzanak, maguk adták meg a választ. A pontosan öt esztendővel azelőtti madridi eseményekhez hasonlóan a közhangulat a tömegpánikról az általános elszántságra váltott.

Sztálin a maga titokzatos ösztönével hamarosan felismerte a Vörös téri díszszemle szimbolikus jelentőségét – jóllehet Lenin mumifikált holttestét ekkorra már biztonságosabb helyre szállították. Molotov és Berija először őrültségnek tartották az ötletet, hiszen a közelbe települt Luftwaffe könnyűszerrel lecsaphatott, Sztálin azonban utasítást adott nekik, hogy minden rendelkezésre álló légvédelmi üteget vonjanak össze a város környékén. A ravasz vén rendező úgy gondolta, kölcsönveszi Madrid ostromának legdrámaibb effektusát: 1936. november 9-én a külföldi önkéntesekből álló 1. nemzetközi brigád végigvonult a Gran Víán, a lakosság pedig túláradó lelkesedéssel, bár a helyzetet némiképpen félreértve “Vivan los Rusos!” kiáltásokkal üdvözölte őket. Nyílegyenesen keresztülmasíroztak a városon, hogy annak nyugati peremén szembeszálljanak Franco Afrikai Hadseregével. Sztálin úgy döntött, hogy Moszkvában a Zsukov hadseregei számára küldendő erősítések átvonulnak a Vörös téren, tisztelegve elhaladnak Lenin mauzóleuma előtt, aztán továbbindulnak, hogy felvegyék a küzdelmet a támadókkal. Tisztában volt azzal is, hogy milyen hatással jár majd, ha az eseményről készülő híradófilm bejárja a világot. Azt is tudta, mi a megfelelő válasz Hitler beszédeire. “Ha irtóháborút akarnak - mennydörögte az évfordulós díszszemle előestéjén -, lesz benne részük!”⁹

*

A Wehrmachtot mostanra már komolyan akadályozta az időjárás. A Luftwaffe “repülő tüzérségét” a rossz látási viszonyok bénították. Bock tábornagy hadseregeit, amelyek október végén kénytelenek voltak megállni, hogy bevárják az utánpótlást és az erősítést, immár a kétségbeesés hajtotta előre, hogy még az igazi tél beállta előtt végezzenek az ellenséggel.

November második felében kíméletlen küzdelem folyt. Az ezredek létszáma mindkét oldalon már csak töredéke volt az eredetinek. Guderiant Tulánál, Moszvától délre heves ellenállás tartóztatta fel, így aztán hirtelen elkanyarodott jobbra. Hoth páncélosai előrenyomultak, hogy átkeljenek a Moszkva-Volga-csatornán. Moszkvától északra egy bizonyos magaslati pontról a német katonák távcsöveiken láthatták a Kreml köré telepített légvédelmi ágyúk torkolattüzeit. Zsukov utasította Rokosszovszkijt, hogy a 16. hadsereg maradékaival tartsa az állásait Krukovónál. “További visszavonulás nem lehetséges” - rendelkezett november 25-én. Rokosszovszkij tudta, hogy komolyan beszél.¹⁰

Az oroszok olyan elszánt ellenállást tanúsítottak, hogy a meggyengült német erők lassanként elakadtak. Von Kluge tábornagy november végén utolsó kísérletképpen egy nagyobb harccsoportot indított el egyenesen a Moszkvába vezető úton - a minszki országúton -, amelyen Napóleon katonái is meneteltek. Sikerült is áttörniük, de a dermesztő hideg és az orosz ezredek halálra szánt ellenállása megakasztotta a támadást.

Guderian és Kluge saját kezdeményezésükre elkezdték visszavonni a legveszélyesebb helyeken lévő ezredeiket. Guderian úgy döntött, meghúzódik a Jasznaja Poljana-i Tolsztoj-házban - ennek az épületnek a közelében volt a nagy író behavazott sírja. Találgatták, mi történik legközelebb a középső arcvonal egészén. Moszkva két oldalán a mély német kiszögellések sebezhetőek voltak, azoknak a csapatoknak a nekikeseredettsége és rossz felszereltsége azonban, akikkel eddig harcoltak, arról győzte meg őket, hogy az ellenség is erői végére jutott. Meg sem fordult a fejükben, hogy a szovjet vezetés titokban új hadseregeket gyűjt össze Moszkva mögött.

*

Teljes erejével beköszöntött a tél, esett a hó, süvöltött a szél, a hőmérséklet mínusz húsz fok alá zuhant. A német harckocsik motorjai befagytak. A frontvonalban a kimerült gyalogosok bunkereket vájtak - legalább annyira a hideg, mint az ellenséges tűz ellen. A föld úgy átfagyott, hogy először nagy tüzeket kellett gyújtaniuk rajta, s csak aztán próbálkozhattak ásással. A törzsek és a hadtáplépcsők katonái orosz parasztházakba húzódtak - miután lakóikat kikergették a hóba.

Az, hogy Hitler nem volt hajlandó téli hadműveletekkel számolni, szörnyű szenvedéseket hozott a német katonák számára. “A legénységből sokan papírba burkolt lábbal jönnek-mennek, s nagy hiány van kesztyűkben” - írta az egyik páncéloshadtest parancsnoka Paulus tábornoknak.¹¹ A német katonákról most mindössze szenesvödörforma rohamsisakjuk árulta el, hogy a Wehrmacht tagjai. Szoros, acélpatkós csizmáik még gyorsították is a fagyási folyamatot, ezért gyakran folyamodtak hadifoglyok és civilek ruháinak-csizmáinak elrablásához.

Jóllehet a Tájfun hadművelet újabb óriási károkat okozott a Vörös Hadseregnek, a kisebb méretű Wehrmacht azonban pótolhatatlan veszteséget szenvedett képzett katonáiban és tisztekben. “Ez már nem a régi hadosztály - írta a naplójában a 18. páncéloshadosztály tábori papja.¹² - Mindenfelé új arcok. Ha az ember érdeklődik valaki után, mindig ugyanazt a választ kapja: meghalt vagy megsebesült.”

*

Von Bock tábornagy december elején kénytelen volt elismerni, hogy nincs már remény “stratégiai sikerre”. Hadseregei kimerültek, és a fagysérülések száma - amely karácsonyra elérte a 100 ezret - hamarosan felülmúlta a sebesülésekét is. Egy csapásra szertefoszlott a németeknek az a reménye is, hogy a Vörös Hadsereg sem képes további offenzívára - mégpedig éppen akkor, amikor a hőmérséklet mínusz huszonöt fokra süllyedt.

A szibériai hadosztályok - köztük számos sízászlóalj – csak egy részét alkották annak az ellentámadásra összpontosított erőnek, amelyet a Sztavka utasítására állítottak össze. A Moszkvától keletre fekvő repülőterekre új gépeket és új repülőszázadokat vontak össze a Távol-Keletről. Bevetésre készen állt 1.700 harckocsi is, nagyrészt T-34-esek, melyeknek szokatlanul széles lánctalpa sokkal könnyebben boldogult a hóval és a jéggel, mint a német páncélosokéi. A Vörös Hadseregnek igen sok - bár korántsem minden - katonája rendelkezett a téli hadviseléshez szükséges felszereléssel: vattázott kabáttal és fehér rejtőöltözékkel. Fejüket usanka - fülvédővel ellátott kerek szőrmesapka -, lábukat valenki (nemezcsizma) védte a hidegtől. Védőtakarókat alkalmaztak fegyvereik mozgó alkatrészeire is, és speciális olajjal akadályozták meg, hogy a hideg működésképtelenné tegye őket.

December 5-én Konyev tábornok Kalinyini Frontja támadást intézett az északi német kiszögellés külső védelmi vonala ellen. A roham vérfagyasztó előhírnökei a német katonák által Sztálin-orgonáknak nevezett rakéta-sorozatvetők (a katyusák) össztüzei voltak. Másnap reggel Zsukov bevetette az 1. csapásmérő hadsereget, Rokosszovszkij 16. hadseregét, valamint két további hadsereget a kiszögellés belső oldala ellen. Moszkvától délre Guderian szárnyait különböző irányokból ugyancsak támadások érték. Összeköttetési vonalai három nap leforgása alatt súlyos veszélybe kerültek. A centrumban folyamatos támadások akadályozták meg Kluge tábornagyot abban, hogy 4. hadseregéből csapatokat küldjön a fenyegetett szárnyak megsegítésére.

A légi fölényt most először a Vörös Hadsereg birtokolta. A Moszkva mögötti repülőterekre vezényelt repülőezredek megóvták gépeiket a hidegtől, ugyanakkor a meggyengült Luftwaffe, amely rögtönzött kifutópályákról operált, kénytelen volt minden egyes gépét a motorok alatt rakott tüzekkel fagymentesíteni. Az oroszok roppant elégtétellel vették tudomásul, hogy fordult a hadiszerencse. Tudták, hogy a visszavonulás kegyetlenül meggyötri majd a hóviharokban és a fagyos hómezőkön bukdácsoló, gyatrán felruházott németeket.

A hagyományos ellentámadásokat hatásosan segítették a németek hátában végrehajtott, pánikot és zűrzavart okozó rajtaütések. Az NKVD határőrtisztjei által szervezett, az ellenséges vonalak mögé küldött partizánkülönítmények a befagyott mocsarakból, nyír- és fenyőerdőkből támadtak. A ködből hirtelen az 1. csapásmérő hadsereg szibériai sítalpas zászlóaljai bukkantak elő: megjelenésükre mindössze síléceik surranása figyelmeztetett a fagyott havon. A Vörös Hadsereg lovashadosztályai - apró, fürge kozák lovaikon - portyáik során ugyancsak mélyen behatoltak a német vonalak mögötti területekre. Hirtelen századok, sőt egész ezredek jelentek meg húsz-harminc kilométerrel a front mögött, hogy kivont szablyával és rémítő csatakiáltással tüzérségi ütegeket és utánpótlásraktárakat rohamozzanak meg.

A szovjet bekerítési terv gyorsan körvonalazódott. Tíz nap leforgása alatt Bock hadseregeit vagy százhatvan kilométernyi visszavonulásra kényszerítették. Moszkva megmenekült. A német erők, amelyek nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel a téli hadviseléshez, mostantól a szabad ég alatt szenvedtek.

A világ más részein is fontos eseményekre került sor. December 7-én, három nappal a fő ellentámadás kezdete után a japánok megtámadták Pearl Harbort. Négy nappal később Hitler a berlini Kroll Operában ülésező Nagyobb Német Birodalmi Gyűlésben bejelentette, hogy hadat üzent az Egyesült Államoknak. A jelenlévők éljenzésben törtek ki.

December második hetében az örömmámorban úszó Sztálinnak meggyőződésévé vált, hogy a német erők a széthullás szélére jutottak. A jelentések, amelyek szerint visszavonulásuk útját elhagyott ágyúk, lótetemek s megfagyott gyalogosok félig hóba süppedt holttestei jelezték, csak erősítették egy újabb 1812 vágyva vágyott képét. A német utóvéden néha a pánik is úrrá lett. A segédcsapatokat, amelyeknek járművei a rettenetes körülmények következtében gyakran váltak használhatatlanná, jóval a vonalak mögött váratlan támadások nyugtalanították. A németekben feltört a zsigeri félelem a barbár Oroszországtól. Úgy érezték, nagyon távol vannak otthonaiktól.

Sztálint lázba hozta a lehetőség, és maga is beleesett Hitler tévedésébe, azaz vakon hitt az akaraterőben, nem számolt viszont az utánpótlás valóságos hiányával, a rossz szállítási lehetőségekkel és a csapatok kimerültségével. A szovjet vezér ambíciója, ha a Sztavka “döntési térképére” pillantott, nem ismert határokat. Korántsem érte be a Közép Hadseregcsoport elleni offenzíva kiterjesztésével. 1942. január 5-én a Sztavka és az Állami Védelmi Bizottság közös tanácskozásán részletesen ismertették Sztálin általános ellentámadást előirányzó tervét. Nagy offenzívákat irányzott elő északon a Leningrádot ostromló német erők elvágására. Ugyanígy délen is - az elveszített Ukrajna és a Krím területén. Az utóbbi elgondolást Tyimosenko marsall határozottan támogatta. Zsukov és a többiek, akik megpróbálták felhívni Sztálin figyelmét a veszélyekre, teljes kudarcot vallottak.

*

A Führer, akit ugyancsak kísértett 1812 emléke, parancsok sokaságát adta ki, melyekben mindenfajta visszavonulást megtiltott. Meggyőződése volt, hogy ha ezen a télen kitartanak, sikerült elkerülniük mindazok sorsát, akik a történelem során megtámadták Oroszországot.

Közbelépése régóta vita tárgya. Egyesek azt állítják, Hitler döntése mentette meg a német hadsereget a megsemmisüléstől. Mások úgy gondolják, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy hadseregei mindenáron tartsák állásaikat, rengeteg jól képzett katona szükségtelen elvesztését okozta. Az oroszok viszonylagos gyengesége miatt a keleti front végül nem omlott össze, csak tovább fokozta Hitler - immár patologikus - makacsságát.

A küzdelem egyre kaotikusabbá vált, ahogyan Sztálin általános offenzívája tervszerűtlen összecsapások sorozatává züllött, s a frontvonalak már mindenféle irányokba kígyóztak. Jó néhány szovjet alakulatot elvágtak, mert kellő támogatás nélkül törték át a német vonalakat. Sztálin alábecsülte a német csapatokat, amelyek pedig nagyon is képesek voltak rá, hogy egy-egy vereség után talpra álljanak. Legtöbbször heves ellenállást fejtettek ki, hiszen jól tudták, milyen következményekkel jár, ha nyílt területen győzik le őket. A parancsnokok a helyszínen rögtönzött harccsoportokat állítottak össze, amelyekbe gyakran a kiszolgáló egységek tagjait is bevágták, védelmüket pedig minden lehetséges fegyverrel, elsősorban légvédelmi lövegekkel erősítették meg.

Moszkvától északkeletre, Holmnál Scherer tábornok parancsnoksága alatt kitartott egy ötezer főnyi egység, amelynek ejtőernyővel dobták le az utánpótlást. A sokkal nagyobb gyemjanszki Kesselt, amelyben százezren rekedtek, fehérre festéssel álcázott Junkers Ju-52-es szállítógépek látták el. Napi több mint száz szállítmány, összesen 60 ezer tonnányi utánpótlás és harmincötezer sebesült evakuálása tette lehetővé a védőknek, hogy hetvenkét napon át kitartsanak több szovjet hadsereggel szemben. A német katonák már félig éhen haltak, mire április végén megérkezett a felmentő sereg, a katlanban rekedt orosz civilek sorsa azonban összehasonlíthatatlanul rosszabb volt. Senki sem tudja, hányan haltak meg közülük. A katonák számára levágott lovak belein kívül semmilyen táplálék nem jutott nekik. Ez a hadművelet mégis megerősítette Hitlert abban a meggyőződésében, hogy a bekerített csapatoknak automatikusan ki kell tartaniuk. Nem egészen egy évvel később ez a rögeszme nagyban hozzájárult a sztálingrádi katasztrófához.

Sztálin közönyösen magára hagyta Andrej Vlaszov 2. csapásmérő hadseregét, amelyet a Gyemjanszktól százhatvan kilométernyire északnyugatra elterülő erdőkben és mocsarakban vágtak el a főerőktől. Az esetből azonban Hitler nem tanult, annak ellenére sem, hogy a fegyverletétel után az elkeseredett Vlaszov vállalta egy Sztálin-ellenes orosz hadsereg megalakítását. Ennek mintegy drámai ellenpárjaként Walther von Seydlitz-Kurzbach tábornok, a gyemjanszki felmentő sereg parancsnoka, miután Sztálingrádnál fogságba esett, Hitlerrel fordult szembe. Aztán 1943 szeptemberében, mint látni fogyjuk, felajánlotta, hogy létrehoz “egy kis hadifogoly-hadsereget”, amelyet légi úton juttatnának Németországba, hogy ott felkelést robbantson ki. Javaslatát a gyanakvó Berija elutasította.¹³

*

Most, hogy a német csapatoknak a szabad ég alatt kellett tűrniük az olykor negyvenfokos hideget, valamiképpen jóvá kellett tenni, hogy Hitler csupa babonából nem volt hajlandó rendelkezni téli ruházattal való ellátásukról. Goebbelsnek rövid úton sikerült ellepleznie a valóságot. Az otthoni lakossághoz intézett felhívás a nemzeti szolidaritás filmhíradókban megörökített példáit eredményezte: nők nemesszőrme-bundáikat adták be, még síbajnokok is lemondtak léceiktől az Ostfront javára. Ezek a reakciók arra indították Hitlert, hogy a Wolfsschanzéban ebéd közben kijelentse: “A német nép meghallotta hívó szavamat!”¹⁴ Amikor azonban a ruhák december végén kezdtek megérkezni a frontra, a katonák cinikusan vigyorogva vagy álmélkodva próbálták fel őket. A tiszta és gyakran naftalinszagú ruhadarabok furcsa hatást tettek az eltetvesedett címzettekre. “Az ember szeme előtt megjelenik a nappali, benne a szófával - írta egy hadnagy, vagy egy gyerekágy, esetleg egy fiatal lány szobája, ahonnan ezek a dolgok érkeztek. Mintha egy másik bolygóról származnának.”¹⁵

Az otthonnal kapcsolatos érzelmes gondolatok révén a katonák nemcsak a valóság férgei és szennye elől szerettek volna menekülni, hanem a környezet egyre fokozódó brutalitása elől is: ebben a közegben a hagyományos erkölcs elképesztő mértékben eltorzult. Német katonák, akik odahaza kétségkívül többségükben szerető apák és fiúk voltak, Oroszországban afféle perverz háborús turizmust űztek. Parancsot kellett köröztetni, amely megtiltotta “a [német] katonaszökevények kivégzésének fényképezését”¹⁶ - azokét az eseményekét, amelyek a morál rohamtus hanyatlása folytán igencsak gyakorivá váltak. És - a képeken látható közönség számából ítélve - még ennél is több Wehrmacht-egyenruhás amatőr fotográfust vonzottak az ukrajnai kivégzések, melyek során zsidókat és partizánokat öltek meg.

Egy német tiszt leírta, mennyire megdöbbentette őt és katonáit, amikor orosz civilek derűsen vetkőztették halott honfitársaikat. A német katonák azonban élő civilektől vettek el maguknak ruhadarabokat és csizmákat, aztán kizavarták őket a dermesztő pusztaságba, ahol többnyire a fagy- és éhhalál várt rájuk. Magas rangú tisztek arra panaszkodtak, hogy katonáik úgy festenek, mint az orosz parasztok, együttérzésükből azonban nem jutott az áldozatoknak, akiket a katonák kifosztottak, s akiknek az adott körülmények között reményűk sem maradt az életben maradásra. Egy lövés alighanem kevésbé kegyetlen lett volna.

A Moszkva alól való visszavonulás során a német katonák mindent, amit csak meg tudtak kaparintani - állatot és élelmiszert - elrekviráltak. Felszaggatták a lakószobák padlódeszkáit: hátha krumplit dugdosnak alattuk. A bútorokat és a házak egyes részeit feltüzelték. A lakosság még soha, egyetlen háborúban sem szenvedett ennyit - mindkét féltől. Sztálin november 17-én aláírt egy parancsot, amelyben utasította a Vörös Hadsereg egységeit - a légierőt, a tüzérséget, a sícsapatokat és a partizán-különítményeket -, hogy “a német vonalak mögött hatvan kilométernyi mélységben pusztítsanak el és égessenek porig” minden házat és tanyát, nehogy menedékül szolgáljanak az ellenség számára.¹⁷ Az orosz nők és gyerekek sorsával senki egy pillanatig sem törődött.

A harctéri stressz és a háborús borzalmak együttes hatására a német katonák körében megnőtt az öngyilkosságok száma. “Az öngyilkosság háborús körülmények között egyenértékű a szökéssel - figyelmeztette egy parancs a csapatokat - a katona élete a hazáé.”¹⁸ A legtöbben magányosan, őrszolgálatban lőtték agyon magukat.

A legénység a hosszú, sötét éjszakákat azzal töltötte, hogy hazagondolt vagy szabadságról ábrándozott. A szamizdatok, amelyeket az orosz katonák találtak halott németeknél, azt bizonyítják, hogy cinikusok éppúgy voltak köztük, mint szentimentális lelkek. “A karácsony - így egy parancsparódia¹⁹ - az idén elmarad, éspedig a következő okokból: Józsefet behívták katonának; Mária jelentkezett a Vöröskeresztbe; a Kisjézust a többi gyerekkel együtt vidékre küldték [a bombázások elől]; a Háromkirályok nem kaphattak vízumot, mert nem tudták igazolni árja származásukat; csillag az elsötétítés miatt nem lesz, a pásztorokat őrségbe vezényelték, az angyalok meg Blitzmädchenek [telefonos-kisasszonyok] lettek. Csak a szamár maradt, egy szamár pedig nem elég a karácsonyozáshoz.”

A katonai hatóságok attól tartottak, hogy a szabadságra hazautazó katonák az Ostfront-ról hozott rémtörténetekkel demoralizálják majd az otthoni lakosságot. “Katonai törvények vonatkoznak rátok - szólt az erélyes emlékeztető -, és most is büntethetőek vagytok. Ne beszéljetek fegyverekről, harcászatról vagy veszteségekről. Ne beszéljetek rossz ellátásról vagy méltánytalanságokról. Az ellenséges hírszerzés készen áll, hogy kiaknázza.”²⁰

Egy katona - vagy ami valószínűbb, katonák egy csoportja - megalkotta a “Tudnivalók szabadságra utazók számára” című sajátos útmutatót.²¹ Abbéli igyekezetük, hogy humorosak legyenek, sokat elárul az Ostfront brutalizáló hatásáról. “Ne feledjétek: egy nemzetiszocialista állam területére léptek, amelyben az életkörülmények nagyon különböznek az általatok megszokottaktól. Legyetek tapintatosak a helybéliekkel, vegyétek át szokásaikat, és őrizkedjetek attól a viselkedésmódtól, amelyet itt olyannyira megkedveltetek. Élelem: Ne szaggassátok fel a parkettát vagy a padlóburkolat egyéb fajtáit, a burgonyát ugyanis nem ott tartják. Kijárási tilalom: ha otthon felejtitek a kulcsotokat, először azzal a kerek fogantyúval próbáljátok kinyitni az ajtót. Kézigránátot csak rendkívül sürgős esetekben használjatok. Védekezés a partizánok ellen: Civilektől jelszót kérni, rájuk rossz válasz esetén tüzet nyitni nem ildomos. Védekezés állatok ellen: Az aknákkal felszerelt ebek a Szovjetunió faunájának különlegességei. A német kutyák a legrosszabb esetben harapnak, de nem robbannak. Előfordulhat, hogy ha minden, a szemed elé kerülő kutyát lelősz - bár a Szovjetunióban ez az ajánlatos eljárás -, esetleg kedvezőtlen benyomást keltesz. Kapcsolatok a polgári lakossággal: Az, ha Németországban valaki női ruhát visel, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy az illető partizán. Ennek ellenére az ilyen egyének veszélyesek minden, a frontról szabadságolt személy számára. Általában: Ha hazamégy a Vaterlandba, ne beszélj a szovjetunióbeli paradicsomi életről, hacsak nem akarod, hogy fű-fa ide akarjon jönni, és tönkretegye idillien kellemes viszonyainkat.”

A cinizmus némiképp még a kitüntetéseket is kikezdte. A következő évben kiadták a téli hadjárat résztvevőit jutalmazó kitüntetést: nem sokkal később már “Fagyasztotthús-rend” néven emlegették. Az ellenállás komolyabb módokon is megnyilvánult. Von Reichenau tábornagy, a 6. hadsereg parancsnoka majd felrobbant mérgében, amikor közvetlenül karácsony előtt a következő feliratok jelentek meg a főhadiszállásául lefoglalt épületeken: “Haza akarunk menni Németországba”; “Elegünk van ebből”; “Koszosak vagyunk, tetvesek vagyunk és haza akarunk menni”; “Nem akarjuk ezt a háborút!”²² Reichenau, bár elismerte, hogy az “ilyen gondolatokat és hangulatokat” nyilvánvalóan “a nagy feszültség és a nélkülözés okozzák”, mindazonáltal teljes mértékben a tisztikart tette felelőssé “katonáik politikai és morális állapotáért”.

Miközben pedig egy maroknyi jó családból való tiszt Henning von Tresckow vezetésével összeesküvést szőtt Hitler meggyilkolására, a legénység soraiban legalább egy kommunista sejt is tevékenykedett. Az alábbi felhívás a “Hármas Számú Frontlevél-ben”²³ jelent meg, amelyet egy orosz katona egy német katona köpenyének bélésében talált: “Bajtársak, ki az, aki nincsen nyakig a szarban itt, a keleti fronton...? Hitler elszabadított egy bűnös háborút, amely pokolra juttatja Németországot... Hitlertől meg kell szabadulni, s mi, katonák, végre tudjuk ezt hajtani. Németország sorsa a fronton lévők kezében van. Jelszavunk legyen: ‘Le Hitlerrel!’ Le a náci maszlaggal! Ez a háború a halált jelenti Németország számára.”

A totális háború során a hatalom dinamikája elkerülhetetlenül tovább erősítette az állami ellenőrzést. A rezsim ellen irányuló bármiféle bírálatot az ellenség által sugallt propagandának minősíthettek. Hitler fölényét a tábornokaival szemben senki sem kérdőjelezte meg: az egykori tizedes saját hóbortjainak következményeiért őket tette meg bűnbaknak. Azokat a parancsnokokat, akik 1941 decemberében nem értettek egyet vele abban, hogy mindenáron ki kell tartani, elmozdította. Távozásra kényszerítette Von Brauchitschot, és azon az alapon, hogy egyetlen tábornok sem rendelkezik a szükséges nemzetiszocialista akaraterővel, magát tette meg helyette főparancsnoknak.

A német hadseregnek Szmolenszktől keletre sikerült ismét létrehoznia egy erős védővonalat, de gyakorlatilag bizonyossá vált, hogy előbb-utóbb ez is elesik. A visszatekintés bölcsességével immár megállapíthatjuk, hogy 1941 decemberében, amikor a Wehrmachtnak nem sikerült elfoglalnia Moszkvát, Amerika pedig hadba lépett, az erőegyensúly - geopolitikai, ipari, gazdasági és demográfiai tekintetben - döntően megváltozott a tengelyhatalmak hátrányára. A háború döntő lélektani fordulatára azonban csak a következő télen, a Sztálingrád városáért vívott ütközettel került sor. A csata, részben a város neve miatt, személyes párbajjá vált, amelyben a két bajvívót tömegek helyettesítették.

Az eseményeknek az a különös láncolata, amelynek révén Friedrich Paulus tábornok a 6. hadsereg élére került, 1941. vége felé, Hitler dühös csalódottságával kezdődött - egy évvel később pedig egy nagyon hasonló frusztráció okozza majd Paulus és hadosztályai tragédiáját.

1941 novemberében, miközben a világ a Moszkva felé előrenyomuló német erőkre figyelt, Kelet-Ukrajnában a helyzet óráról órára változott. A Dél Hadseregcsoport előrenyomulásának végpontján Kleist páncéloscsoportjának első hadosztályai november 19-én - hófúvásban - elérték a Don menti Rosztovot. Másnap elfoglalták a nagy folyó hídját: immár semmi sem állhatta útjukat a Kaukázusig. Csakhogy a szovjet parancsnok, Tyimosenko, gyorsan reagált. A német támadó él balszárnyát gyengén biztosították: ezen a részen magyar csapatok helyezkedtek el. Az oroszok itt nyomultak előre, ugyanakkor pedig ellenlökéseket hajtottak végre a befagyott Donon át, ami hamarosan visszavonulásra késztette Kleistet.

Hitler dühös volt, hiszen csak az imént történt, hogy egyszerre érezte a markában Moszkvát és a kaukázusi olajmezőket. Mindennek tetejébe a német hadsereg a második világháború során most először vonult vissza. Nem hitte el, hogy Von Rundstedt tábornagy nem rendelkezik a szükséges erőkkel és utánpótlással. Azt sem ismerte el, hogy Kleistnek engedélyt kellene kapnia erői hátravonására a Mijusz folyó vonaláig: a tábornok katonái tömegesen szenvedtek súlyos fagysérüléseket.

Rundstedt november 30-án jelezte, hogy ha parancsnokként immár nem élvez bizalmat, szeretné, ha felmentenék beosztásából. Hitler másnap korán reggel leváltotta. Reichenaunak, a 6. hadsereg parancsnokának adott utasítást a megüresedett poszt betöltésére és a visszavonulás azonnali leállítására. Ezt Reichenau meg is kísérelte - vagy legalábbis úgy tett, mintha megkísérelné. Néhány órával később, botrányosan rövid idő elteltével, üzenetet küldött a Führer főhadiszállására, amely szerint elkerülhetetlenné vált a Mijusz mögé való visszavonulás. Reichenau hiperaktív, buldogszerű ember volt, akinek gutaütött arckifejezését monoklija is fokozta. Nem sikerült megkedveltetnie magát Rundstedttel, aki utóbb így jellemezte: “durva alak, aki félmeztelenül rohangálva végezte tornagyakoplatait”.¹

December 3-án a Führer Ukrajnába repült Focke-Wulf Condorján, hogy megállapítsa, mi történt. Először Sepp Dietrichhel, az SS Leibstandarte hadosztályának parancsnokával beszélt. Dietrich Hitler megdöbbenésére Rundstedt döntését támogatta: vissza kell vonulni.

Rundstedt és Reichenau főhadiszállása egyaránt Poftavában működött, ott, ahol XII. Károly svéd király, Oroszország első újkori megtámadója 1709-ben vereséget szenvedett Nagy Pétertől. Hitler kibékült Rundstedttel, aki még nem távozott.

Abban állapodtak meg, hogy az öreg tábornagy mégiscsak hazatér, csakhogy immár betegszabadságra. Kilenc nappal később születésnapi ajándékképpen egy 250 000 birodalmi márkás csekket kapott a Führertől. Hitler, aki még mindig gyanakodott kissé Reichenaura, kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy ő maradjon a 6. hadsereg és a Dél Hadseregcsoport parancsnoka is. A vacsora során azonban, miközben a Führer elmélyülten rágcsálta köles-, tök- és burgonyafelfújtját, Reichenau meggyőzte, hogy nem képes egyszerre két parancsnoki poszt betöltésére. Javasolta, hogy a 6. hadsereget korábbi vezérkari főnöke, Paulus tábornok vegye át. Hitler, bár nem túl lelkesen, de beleegyezett. Így aztán az 1942-es esztendő első napján Paulus, aki korábban még csak hadosztályt vagy hadtestet sem vezényelt, azon vette észre magát, hogy a páncéloscsapatok tábornokává léptették elő. Öt nappal később kinevezték a 6. hadsereg élére - közvetlenül azután, hogy Tyimosenko nagyszabású, ám nem eléggé összehangolt offenzívát indított Kurszk felé.

*

Friedrich Wilhelm Paulus hesseni kisbirtokoscsaládból származott. Apja, aki egy javítóintézet könyvelőjeként kezdte pályafutását, utóbb Hessen-Nassau főkincstárnokává emelkedett. Az ifjú Paulus 1909-ben jelentkezett a császári haditengerészethez, de elutasították. Egy ével később a hadsereg bővítése révén újabb lehetőség nyílt előtte. Paulus, aki származása miatt majdnem bizonyosan társadalmilag hátrányos pozícióban érezte magát a császár seregében, mindenáron szeretett volna kitűnni. Kortársai a “der Lord” titulust ragasztották rá. 1912-ben feleségül vette Elena Rosetti-Solescut, két tiszttársának a húgát, akik egy hercegi rokonokkal is rendelkező román családból származtak. Az asszony nem szerette a nácikat, viszont igen valószínű, hogy Paulus, aki az első világháború után, a bolsevizmus elleni küzdelem idején jelentkezett a Freikorpsba, osztotta Reichenau csodálatát Hitler iránt.

A 13. gyalogezred századparancsnokaként a magas, elegáns Paulus értette a dolgát, de a géppuskásszázad parancsnokával, Ervin Rommellel összevetve színtelen, hétköznapi egyéniség volt. Rommeltől, az energikus parancsnoktól eltérően, aki hajlamos volt arra, hogy semmibe vegye a feljebbvalóit, Paulus túlságosan is tiszteletben tartotta a hadseregbeli hierarchiát. Törzstiszti munkáját lelkiismeretesen és rendkívül alaposan végezte. Szívesen dolgozott késő éjszakáig, térképek fölé hajolva, kávézva, kezében cigarettával. Szabadidejében Nalpóleon oroszországi hadjáratának hadmozdulatait rajzolgatta térképre. Fia 3. páncéloshadosztály-beli tiszttársai szerint “Rommellel vagy Modellel összevetve inkább tudós volt, mint katona”.²

Paulust kitűnő modora népszerűvé tette feljebbvalói előtt. Még az érdes Reichenauval is jól kijött, mikor 1939-ben a vezérkari főnökévé nevezték ki. Együttműködésüket a többi magas rangú tiszt is méltányolta a háború első évében, amelynek legemlékezetesebb pillanata számukra Lipót belga király kapitulációjának fogadása volt. Nem sokkal Franciaország meghódítása után Halder tábornok Berlinbe hívta Paulust, hogy ott a vezérkar fő tervezőjeként dolgozzék. Itteni legfontosabb feladata a Barbarossa hadművelet lehetséges változatainak elemzése volt. Amikor pedig az invázió már teljes lendülettel folyt, Reichenau kérte Haldert, adja vissza neki vezérkari főnökét.

Paulus hadseregparancsnokká való “fantasztikus felemelkedését”, ahogyan barátai a gratuláló levelekben írták, pontosan egy héttel később elrontotta valami. Pártfogója, Von Reichenau tábornagy 1941. január 12-én reggeli futására indult Poltavában. A hőmérséklet mínusz húsz fok volt. Ebédnél a tábornagy nem érezte jól magát, majd összeesett: szívrohamot kapott. Hitler a hír hallatán utasította dr. Fladét, a 6. hadsereg főorvosát, hogy Reichenaut azonnal szállíttassa vissza Németországba. Az eszméletlen beteget egy Dornier fedélzetén, székbe szíjazva indították útnak.

A pilóta ragaszkodott hozzá, hogy Lembergben leszálljon üzemanyagot felvenni, csakhogy már a leszállópálya közelében kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani. Doktor Flade a lábát törte, de sikerült jelzőrakétákat kilőnie, hogy segítséget kérjen. Mire azonban a csoport a lipcsei kórházba ért, Reichenau meghalt. Flade utóbb azt jelentette Paulusnak, hogy a balvégzetű kényszerleszállásra filmbe illő körülmények közt került sor. “Még a tábornagy marsallbotja is kettétört.”³ Hitler állami temetést rendelt el, ő maga azonban nem vett részt rajta. Rundstedtet tüntette ki azzal, hogy helyettesíthette.

*

Bár Paulust meglehetősen tartózkodó modora hideg embernek mutatta, katonái hogyléte jobban foglalkoztatta, mint számos tábornoktársát. Állítólag ő érvénytelenítette Reichenau 1941. október 10-i parancsát, amely szerint “szigorúan” kell bánni a zsidókkal és a partizánokkal, amikor azonban a 6. hadsereg elérte Sztálingrádot, a tábori csendőrség nyilvánvalóan parancsot kapott, hogy fogja el a kommunista aktivistákat és a zsidókat, majd “büntető intézkedések céljából”⁴ adja át őket az SD Sonderkommandónak.

Bizonyos, hogy Paulus igen nehéz feladatokat örökölt. A zsidók és cigányok lemészárlását már a Barbarossa legelején is szándékosan és szívesen kapcsolták össze partizánok kivégzésével; főleg a zsidó szabotőrök frázis segített elleplezni e cselekedetek törvénytelen voltát, és alátámasztani a “zsidó-bolsevik összeesküvés” eszméjét. A partizán és a szabotőr fogalmát hamarosan jóval tágabb értelemben használták, mint a nemzetközi jog, amely csak megfelelő bírósági tárgyalás után engedélyezte a halálbüntetést. 1942. július 10-én a 6. hadsereg parancsnoksága figyelmeztette a katonákat, hogy bárki civil, aki kurtára nyírt hajat visel, szinte bizonyosan a Vörös Hadsereg katonája, s ezért agyon kell lőni. Ugyancsak agyon kellett lőni az ellenségesen viselkedő civileket is, továbbá azokat, akik élelemmel látták el a Vörös Hadsereg erdőkben rejtőző katonáit. Ahogyan a komisszárokat és a zsidókat, a tábori csendőrségnek vagy az SD Einsatzkommandónak kellett átadni általában minden “gyanús elemet”, így a szovjet tisztségviselőket is - a helyi párttitkártól a kolhozelnökig szinte minden állami alkalmazottat. Egy következő parancs “kollektív intézkedéseket” irányzott elő: szabotázs megtorlásául kivégzéseket vagy a falvak felperzselését. August Häfner⁵ SS Obersturmführer tanúvallomása szerint Reichenau tábornagy 1941. július elején maga adott parancsot háromezer zsidó megtorlásul történő agyonlövésére.

A Dél Hadseregcsoport számos katonája különösen kegyetlenül viselkedett. Reichenau 6. hadseregének parancsnoksága 1941 augusztusában a következő parancsot adta ki: “A hadsereg ellenőrzése alatt álló területek számos pontján az SD, a Reichsführer SS-e és a német rendőrség vezetői bűnöző, bolsevik és túlnyomórészt zsidó elemek kivégzéseit hajtották végre. Előfordult, hogy katonák szolgálaton kívül segédkeztek az SD-nek, vagy nézőkként voltak jelen, és fényképeket készítettek.”⁶ Az ilyesmiben való részvétel ettől fogva tilos minden katona számára, “aki erre nem elöljárójától kapott parancsot”, ugyanígy tilos e kivégzések végignézése és lefényképezése is. Utóbb Von Manstein tábornok vezérkari főnöke közölte a Krímben tartózkodó 11. hadsereg Offizierkorpsával [tisztikarával], hogy “a zsidók kivégzésén való jelenlét megszégyenítő a tisztekre nézve”.⁷ A német katonai logika, okot és okozatot ezúttal is összekeverve, szemlátomást nem ismerte el annak lehetőségét, hogy a tiszteknek már amúgy is minden okuk megvolt a szégyenkezésre, amiért egy effajta bűnökre képes rendszer céljait szolgálták.

Az atrocitásokat olykor leállították, bár csak rövid időre. Augusztus 20-án a 295. gyalogoshadosztály tábori lelkészei közölték Helmuth Groscurth alezredessel, a hadosztály vezérkari főnökével, hogy Belaja Cerkov városkában visszataszító körülmények közt tartanak fogva kilencven zsidó árvát, akik közül a legidősebbek hétesztendősek, a legkisebbek csecsemők voltak. Rájuk is golyó várt, akárcsak a szüleikre. Groscurth - protestáns lelkész fia és a nemzetiszocialisták meggyőződéses ellensége - volt az, aki tavasszal, még elhárítótisztként titokban eljuttatta Ulrich von Hassellnek a Barbarossához tartozó törvényellenes parancsokat. Groscurth azonnal megkereste a körzetparancsnokot, és követelte a kivégzések leállítását. Ezután kapcsolatba lépett a 6. hadsereg parancsnokságával - annak ellenére, hogy Blobel SS Standartenführer, a Sonderkommando vezetője megfenyegette, hogy az illetéktelen beavatkozásról jelentést tesz Himmlernek, az SS birodalmi vezetőjének. Von Reichenau tábornagy Blobel mellé állt. A kilencven zsidó gyereket, a Sonderkommando német tagjainak lelkivilágát kímélendő, másnap este ukrán milicisták lőtték agyon.

Groscurth részletes jelentést írt, amelyet közvetlenül a Dél Hadseregcsoport parancsnokságához küldött el. Irtózva és haragosan így írt feleségének: “Ezt a háborút nem tudjuk megnyerni, és nem is szabad megnyernünk.”⁸ Az első adódó alkalommal szabadságra utazott, hogy felkeresse Párizshan Von Witzleben tábornagyot, a Hitler-ellenes mozgalom egyik vezetőjét.

*

A Belaja Cerkov-i ártatlanok lemészárlása hamarosan eltörpült egy sokkal nagyobb vérengzés mellett. Kijev elfoglalása után a Sonderkommando 4a, valamint két rendőrzászlóalj szeptember utolsó napjaiban, a város közelében lévő Babij Jar szurdokban 33.771 zsidót mészárolt le. Ezt a Gross-Aktion-t ugyancsak a 6. hadsereg által ellenőrzött területen hajtották végre. Reichenaunak, aki néhány kulcspozícióban lévő tisztjével 1941. szeptember 27-én részt vett a városparancsnok tervező értekezletén, tudnia kellett arról, milyen sors vár a zsidókra - annak ellenére, hogy a katonáknak, akiket a begyűjtési akcióban segédkeztek, azt mondták, “evakuációban” működnek közre. A szovjet zsidóknak fogalmuk sem volt, mi vár rájuk. A náci antiszemitizmusról nemigen voltak ismereteik, mert a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében a szovjet sajtó nem bírálta a nemzetiszocializmus politikáját. A városparancsnok plakátokon kiragasztott kiáltványában ráadásul a következőképpen igyekezett elaltatni bármiféle gyanakvást: “Hozzák magukkal személyazonossági okmányaikat, pénzüket és értékeiket, továbbá meleg ruházatot.”⁹ A Sonderkommando, amely öt-hatezer zsidóra számított, megdöbbent, amikor több mint harmincezren jelentkeztek.¹⁰

Reichenau tábornagy hírhedt parancsa,¹¹ amelyet 1941. október 10-én intézett a 6. hadsereghez, s amelyet Rundstedt tábornagy is támogatott, meglehetős egyértelműséggel mutatja a Wehrmacht parancsnoki hierarchiájának közös felelősségét azokban a kegyetlenkedésekben, amelyeket Ukrajnában a polgári lakosság és a zsidóság ellen követtek el. “A keleti hadszíntéren a katona nem egyszerűen a háború szabályaival összhangban küzdő ember, hanem egy nemzeti eszme kíméletlen zászlóvivője, és a németek ellen elkövetett valamennyi bestiális tett megbosszulója is. Ezért a katonának teljes mértékben fel kell fognia a szigorú, de igazságos megtorlás szükségességét, amelyet az emberinél hitványabb [‘szubhumán’] zsidó faj ellen végre kell hajtani”. A katonák feladata, úgymond, hogy “mindörökre megszabadítsa a német népet a zsidó-ázsiai fenyegetéstől”.

A megtorlásul végrehajtott gyújtogatások és kivégzések nem értek véget Reichenau halálával és Paulus megérkezésével. 1942. január 29-én, három héttel a 6. hadsereg új parancsnokának hivatalba lépése után például Harkov közelében porig égették a százötven házból álló Komszomolszk falut.¹² E művelet során nyolc felnőttet lőttek agyon, két gyerek pedig, akik valószínűleg rémületükben elrejtőztek, halálra égett.

A német katonák a rezsim kilencesztendei szlávellenes és antiszemita propagandájának hatására hajlamosak voltak a civilek bántalmazására, még ha ez idő tájt közülük kevesen is igazodtak tudatosan a nemzetiszocialista értékrendhez. A háború, természeténél fogva, olyan érzelmeket váltott ki, melyek egyszerre voltak primitívek és bonyolultak. Bár előfordult, hogy katonák a parancs ellenére vonakodtak kivégzéseket végrehajtani, a civilek iránti tökéletesen természetes szánalmuk érthetetlen dühvé alakult, amelyet az az érzésük táplált, hogy nőknek és gyerekeknek semmi keresnivalójuk a hadműveleti területen.

A tisztek lehetőleg kerülték az erkölcsi állásfoglalást, ehelyett a megfelelő katonás rend fenntartására összpontosítottak.

Azokat, akik még hittek a hadviselés szabályaiban, gyakran elborzasztotta katonáik viselkedése, de a szabályok betartását szorgalmazó parancsok nem voltak különösebben hatásosak. “A kihallgatásoknak a fogoly elbocsátásával vagy táborba helyezésével kell véget érniük” - nyomatékosította a 371. gyalogoshadosztály törzsének egyik parancsa.¹³ “Senkit sem szabad kivégezni az illetékes tiszt parancsa nélkül.”

A tiszteket a fosztogatás arányai is kétségbe ejtették. Csupán kevés katona ajánlott fizetséget a helyieknek állataikért és terményeikért, elsősorban azért, mert a német kormányzat nekik sem adott elégséges fejadagokat. A Landserek egyszerűen bemennek a konyhakertekbe, és mindent összeszednek”¹⁴ - írta naplójába még ugyanezen a nyáron a Sztálingrád felé való előrenyomulás során a 384. gyalogoshadosztály egyik tisztje. “Még a háztartás kellékeit is elviszik, székeket, fazekakat. Botrány. Szigorúan megtiltottuk az ilyesmit, de az egyszerű katona nemigen fogja vissza magát. Az éhség viszi rá, hogy így viselkedjék.” A következmények egy olyan szélsőséges éghajlatú országban, mint Oroszország, különösen súlyosak voltak. Az élelmiszer-tartalékok elrablása a tél beköszöntével éhhalálra ítélte a polgári lakosságot. Még a méhészkedés is lehetetlenné vált, hiszen még azt a cukrot is elvették, amellyel a télen át életben lehetett volna tartani a méheket.

A rettenetes igazság, amelynek felismeréséhez csak nagyon kevés tisztnek volt lelkiereje, az volt, hogy a hadsereg, amelyet kivontak a hadi és nemzetközi jog hatálya alól – mivel megtűrte vagy támogatta a “faji háború” nemzetiszocialista doktrínáját a keleti fronton - elkerülhetetlenül kezdett félbűnöző szervezetté válni. A tábornokok tiltakozásának elmaradása az erkölcsi érzék vagy az erkölcsi bátorság teljes hiányára utalt. Fizikai bátorságra semmi szükségük nem lett volna. Ha egy magasabb rangú tiszt felemelte volna szavát, a legrosszabb, amit a nácik az orosz hadjárat kezdeti fázisában tenni mertek volna vele, hogy elmozdítják parancsnoki beosztásából.

Hitler hátborzongató módon értette a módját, miként manipulálja tábornokait. Bár a 6. hadseregben a tábornokuk többsége nem volt meggyőződéses nemzetiszocialista, lojálisak voltak Hitlerhez, vagy legalábbis úgy tettek, mintha azok lettek volna. Egy levél dátuma például, amelyet április 20-án adtak fel, így fest: “A Führer születésnapján”¹⁵, a proklamációkat pedig ezzel a mondattal fejezték be: “Éljen a Führer!” Úgy is maradéktalanul lehetséges volt azonban egy tábornok számára, hogy megőrizze függetlenségét és töretlenül folytassa karrierjét, ha inkább katonai, mint politikai beszédekkel buzdította katonáit. Karl Strecker, a XI. hadtest parancsnoka - veterán harcos, aki az ördögtől sem félt -, nagy súlyt helyezett arra, hogy sohasem ismerje el a rezsimet. Katonáihoz intézett felhívásait efféle mondatokkal zárta: “Előre Istennel! Hiszünk a győzelemben. Üdv, derék katonáim!” Ami ennél is fontosabb, személyesen érvénytelenítette a felülről érkező törvénytelen parancsokat; egy alkalommal autón járta sorra az egységeket, mert meg akart győződni arról, hogy a tisztek pontosan megértették. Groscurthot választotta ki törzse élére, Sztálingrádnál együtt irányították a legutolsó katlanrész ellenállását, hűen teljesítve, amit kötelességérzetük - nem pedig a Führer - diktált.

*

A hadviselés valamennyi szabályával ellentétben a megadás nem garantálta a Vörös Hadsereg katonáinak életét. Az ukrajnai invázió harmadik napján August von Kageneck, a 9. páncéloshadosztály egyik felderítőegységének parancsnoka felderítő járműve tornyából “azonos testhelyzetben fekvő halott emberek szabályos sorát”¹⁶ pillantotta meg “az országút mentén, a fák alatt - arccal lefelé”. Nyilvánvaló volt, hogy nem harcban estek el. A nemzetiszocialista propaganda, amely egyszerre provokálta az emberekben lappangó atavisztikus félelmet és gyűlöletet, arra uszította a katonákat, hogy mindkét okból gyilkoljanak, ugyanakkor emlékeztette is őket, hogy bátor német katonák. A lelkekben mindebből nagy hatású, pusztító elegy jött létre, hiszen a legerőszakosabb reakciók mindig abból fakadnak, amikor valaki gyávaságának külső jeleit igyekszik elleplezni. A nemzetiszocialista propaganda leginkább a fogságba eséstől vaki félelmet igyekezett beleplántálni a katonákba. “Féltünk - ismerte el Kageneck -, féltünk, hogy elkapnak bennünket az oroszok, akik kétségkívül bosszúért lihegtek, hiszen figyelmeztetés nélkül megtámadtuk őket.”¹⁷

A hagyományos értékeket valló tisztek még inkább elborzadtak, hallván, hogy katonáik célba lőnek a német hátország felé botorkáló szovjet hadifoglyok oszlopaira. Ezeket a végtelen sorokban vánszorgó, barna egyenruhás, pilotka (‘ködvágó’) sapkás legyőzött embereket, akik éhesen, de főképpen szomjasan vonszolták magukat, alig tartották többnek barmok csordáinál. Egy olasz újságíró, aki sok ilyen oszlopot látott, ezt írta: “Többségük sebesült. Nincsenek bekötözve, arcuk vértől és portól kérges, egyenruháik rongyokban lógnak, kezük fekete. Lassan haladnak, egyik a másikat támogatja.”¹⁸ A sebesültek általában nem kaptak orvosi ellátást, azokat pedig, akik nem tudtak továbbmenni, vagy összeestek a kimerültségtől, azonnal agyonlőtték. A szovjet katonákat tilos volt német katonai járműveken szállítani, nehogy tetűvel vagy bolhával fertőzzék meg a kocsikat. Ne feledjük, 1941. szeptember 3-án hatszáz szovjet hadifoglyot gázosítottak el Auschwitzban, ahol ez volt az első kísérlet a Zyklon B-vel.¹⁹

Azoknak, akik élve eljutottak a hadifogolytáborokba, a túlélési esélyük alig volt több egyharmadnál. Mindent összevéve a Vörös Hadsereg 5,7 millió katonájából több mint hárommillió halt meg a német táborokban: betegségek, fagyhalál, embertelen bánásmód végeztek velük. A hadifoglyokért maga a német hadsereg volt felelős - tehát nem az SS vagy bármely más nemzetiszocialista szervezet. A Wehrmacht viselkedése II. Vilmos császár szavait juttatja eszünkbe, aki 1914-ben kijelentette, hogy a Tannenbergnél foglyul ejtett 90.000 orosz foglyot “hagyni kell éhen halni”.²⁰

A déli fronton, a lozovajai német táborban, amely Tyimosenko januári előretörése során szabadult fel, elképesztő viszonyokra derült fény: a Vörös Hadsereg fogoly katonái “hidegtől, éhségtől, brutális bánásmódtól”²¹ haldokoltak. Jurij Mihajlovics Makszimov, a 127. lövészhadosztályból, aki 1941 őszén esett fogságba, egyike volt azoknak, akiket Novo-Alekszandrovszkba vittek.²² Az itteni úgynevezett táborban nem voltak barakkok, az egész mindössze egy szögesdróttal körülvett nyílt területből állt. A tizennyolcezer ember tizenkét kondérból kapott enni, amelyben lóhúscubákok főttek vízben. Amikor a szolgálatban lévő őrök ráparancsoltak az oroszokra, hogy lépjenek előre, és vegyék át az adagjukat, mindenkit, aki futni kezdett, géppisztollyal agyonlőttek. Holttesteiket figyelmeztetésképpen három napig a helyszínen hagyták.

A fronton szolgáló német tisztek praktikus okokból azt akarták, hogy bánjanak jobban a foglyokkal. “Használhatóbb információt kaphatunk tőlük az ellenség számáról, szervezetéről és szándékairól, mint a tulajdon hírszerző szolgálatainktól²³ - hangzik a 96. gyalogoshadosztály felderítőfőnökének egyik utasítása. - Az orosz katonák - folytatja - naiv módon válaszolnak a kihallgatások során.” Az OKW propagandaosztálya ugyanekkor utasításokat adott ki, melyek szerint az oroszokat bátorítani kell a dezertálásra, ezzel ugyanis német életek menthetők meg. A fronton dolgozó felderítő törzsek azonban jól tudták, hogy az ilyesmi “csak akkor hat, ha a dezertőröknek tett ígéreteket meg is tartják”.²⁴ A baj csak az volt, hogy rendszerint velük is ugyanolyan rosszul bántak, mint bármely más fogollyal.

*

Sztálin sem kedvelte a nemzetközi jogot, és ez illett Hitler megsemmisítő háborút előirányzó terveibe, úgyhogy amikor a Szovjetunió alig egy hónappal az invázió után szorgalmazta a hágai egyezményhez való kölcsönös ragaszkodást, a jegyzék megválaszolatlan maradt. Sztálin általában nem tulajdonított jelentőséget az efféle nüanszoknak, a német roham hevessége azonban még őt is megrázta.

A Vörös Hadseregben formálisan nem léteztek a Wehrmachtnál kiadott jogtipró parancsok megfelelő, de az SS tagjait, később pedig például a táborok őreit és a titkos tábori rendőrség tagjait fogságba esésük után szinte bizonyosan azonnal agyonlőtték. A Luftwaffe pilótáit és a harckocsik személyzetét is fenyegette a lincselés veszélye, foglyot azonban összességében ritkábban lőttek agyon, mint ahogy a németek eleinte gondolták. A szándékos kegyetlenség inkább helyi és véletlenszerű jelenség volt. A szovjet vezetés mindenáron foglyokat akart, elsősorban kihallgatható tiszteket.

A partizánok, köztük a Vörös Hadsereg különítményei, a kórházvonatokat legitim célpontoknak tekintették, és nemigen akadt pilóta vagy lövegirányzó, aki megkímélte volna a sebesültszállító autókat vagy a tábori kórházakat. A 22. páncéloshadosztály egyik orvosa mondta: “A mentőautóm tetején géppuska volt, az oldalán vörös kereszt. A vörös kereszt Oroszországban vicc volt, csak a mieink számára szolgált jelzésül.”²⁵ A legszörnyűbb incidensre 1941. december 29-én került sor, amikor a szovjet erők a krími partvidéken, Feodoszijában²⁶ lerohantak egy német tábori kórházat. A szovjet tengerészgyalogosok, akik közül jó néhányan szemlátomást ittasak voltak, körülbelül 160 német sebesültet öltek meg. Egy részüket az ablakokon dobálták ki, másokat kivittek a szabadba, vízzel öntötték le őket, majd hagyták, hogy megfagyjanak.

Azok az esetenkénti primitív atrocitások, amelyeket a Vörös Hadsereg katonái az első tizennyolc hónap során elkövettek - ha visszavonulásuk nem lett volna annyira gyors, szinte bizonyosan több effélére került volna sor - sok németet késztettek a harmincéves háborúval való összevetésekre. Az igazi párhuzamot azonban az orosz polgárháború jelentette volna, a huszadik század egyik legkegyetlenebb konfliktusa, amelyet Hitler bolsevizmusellenes keresztes hadjárata ismét lángra lobbantott. A háború előrehaladtával azonban az oroszok felháborodását és bosszúvágyát mindinkább feltüzelték azoknak a tetteknek a hírei, amelyeket a németek “megszállt területen” követtek el: falvak megtorlásképpen való porig égetése, civilek éhen veszejtése, lemészárlása vagy munkatáborokba deportálása. Az oroszok úgy érezték, szlávellenes népirtás folyik. Ez az érzés és a bosszúvágy legyőzhetetlen elszántsággá állt össze bennük.

*

Paulus tábornok nem könnyű pillanatban vette át a 6. hadsereget, s valószínű, hogy Reichenau halála is jobban megrendítette, mint amennyire mutatta. Első hadsereg-parancsnoki élménye Sztálin 1942. januári, átgondolatlan általános támadása volt - a Vörös Hadsereg Moszkva környéki sikerei után. A déli fronton harcoló minden német erő számára nehéz időszak volt ez. A Krímben Von Manstein 11. hadseregének még nem sikerült elfoglalnia Szevasztopolt, a Vörös Hadsereg pedig a Kaukázusból meglepetésszerűen előtörve december végén elfoglalta a Kercs-félszigetet. Hitler őrjöngött dühében, és hadbíróság elé állíttatta Von Spoeneck gróf tábornokot, az érintett hadtestparancsnokot.

Paulus előrehelyezte a 6. hadsereg törzsszállását Harkovba - ide tartott Tyimosenko. A hőmérséklet mínusz harminc fokra, néha ennél is alább süllyedt. A német vasúti és közúti szállítás “befagyott”, a lovas kocsik pedig csak a minimális élelmiszer-utánpótlást biztosíthatták.

Tyimosenko azt tervezte, hogy elvágja a Donyec-medence iparvidékét, és egy hatalmas bekerítő hadművelettel beveszi Harkovot, ám csak az olló déli szárával sikerült áttörnie a német vonalakat. Ezzel a sikeres előretöréssel több mint száz kilométeres kiszögellés jött létre az arcvonalon. A Vörös Hadseregnek azonban kimerültek az erőforrásai és elfogytak a pihent katonái, ezért két hónapi elkeseredett küzdelem után a szovjet csapatok megtorpantak.

A 6. hadsereg kitartott, Paulus mégis nyugtalan volt. Von Bock tábornagy, akit Hitler csak kelletlenül nevezett ki a Dél Hadseregcsoport parancsnokává, nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy Paulus túlságosan óvatos volt az ellentámadás során. Paulus protektora, Halder tábornok, támogatásával mégis megőrizte pozícióját. Helyette vezérkari főnökét, Ferdinand Heim ezredest mozdították el. Helyét Arthur Schmidt ezredes lépett, egy hamburgi kereskedőcsaládból származó karcsú, éles vonású és éles nyelvű vezérkari tiszt. Schmidt bízott saját képességeiben, és hír neki is megvoltak a maga támogatói, a 6. hadsereg parancsnokságán sokaknak szálka volt a szemében. Paulus sokat adott a véleményére, ennek eredményeképpen aztán jelentős, sőt egyesek szerint túlságosan is jelentős szerepet játszott az az évi események menetéhen.

*

1942 kora tavaszán azok a hadosztályok, amelyek utóbb Sztálingrádnál pusztultak el, nem foglalkoztak a vezérkarnál keringő pletykákkal. Pillanatnyilag sokkal inkább izgatta őket a létszám és a fegyverzet kiegészítése. Sokat elárul a német hadsereg szakmai rugalmasságáról (és jóval kevesebbet az életösztönéről), hogy mihelyt megérkezett a tavasz és az új felszerelés, a szörnyű tél emlékei úgyszólván elfelejtődtek. “A hangulat ismét javult. Jó formába lendültünk”²⁷ - emlékezett egy parancsnok, akinek százada ismét teljes volt: tizennyolc harckocsiból állt. Az sem nagyon zavarta őket, hogy még a Panzer III harckocsi hosszú csövű változatát is csak 50 milliméteres löveggel szerelték fel, amelynek gránátjai gyakran nem ütötték át a szovjet harckocsik páncélját.

Jóllehet a hadosztályok szintjén semmilyen bejelentésre nem került sor, mindenki tudta, hogy hamarosan újabb nagy offenzíva következik. Márciusban Pfeffer tábornok, a 297. gyaloghadosztály parancsnoka egy századosnak, aki vonakodott Franciaországba utazni zászlóalj-parancsnoki tanfolyamra, félig tréfásan ezt mondta: “Inkább örüljön, hogy kap egy kis szünetet. A háború éppen elég soká fog tartani, és elég szörnyű lesz, hogy alaposan belekóstoljon.²⁸

Március 28-án Halder tábornok Rastenburgba utazott, hogy bemutassa a Hitler utasítására elkészített terveket a Kaukázus és Dél-Oroszország (közelebbről a Volgáig terjedő területek) elfoglalására. Nem sejtette, hogy Moszkvában a Sztavka viszont Tyimosenko terveit tanulmányozza, amelyek szerint az oroszok Harkov térségében felújítanák az offenzívát.

Április S-én a Führer főhadiszállása kiadta a parancsot a hadműveletre, “amely meghozza a végső győzelmet Keleten”. Az Észak Hadseregcsoportnak az elképzelések szerint az Északi Fény hadművelet keretében sikeresen be kellett fejeznie Leningrád ostromát, majd pedig összeköttetést teremtenie a finnekkel. Az ezzel egy időben zajló fő hadművelet – a Kék hadműveletté átkeresztelt Siegfried hadművelet - színteréül Dél-Oroszországot jelölték ki.

Hitler még mindig szentül hitte, hogy a Wehrmacht “minőségi fölényben van a szovjetekkel szemben”²⁹, és nem látta szükségét tartalékok elkülönítésének. Mintha a hadseregcsoport-parancsnokok leváltása eltörölte volna a közelmúlt összes kudarcának emlékét. Von Bock tábornagy, aki a leghamarabb került vissza a posztjára, kételkedett abban, hogy a németeknek megvan az erejük a Kaukázus megszerzésére - a megtartásáról nem is beszélve. Attól tartott, hogy a Szovjetunió tartalékai nem fogyatkoztak meg annyira, mint a Führer és vezérkara hitte. “Az a komoly aggodalmam - írta

naplójába május 8-án -, hogy az oroszok a maguk támadásával esetleg megelőznek bennünket, semmit sem csökkent.”³⁰

Ugyanezen a napon Von Bock üdvözölte Walther von Seydlitz-Kurzbach tábornokot, akinek sikerült áttörnie a demjanszki gyűrűt. Az eredetileg tüzér Seydlitz Nagy Frigyes azon nagyszerű lovassági tábornokának leszármazottja volt, aki arról volt nevezetes, hogy fiatal korában lovával átugratott egy teljes sebességgel forgó szélmalom lapátjai között, leginkább azonban a hétéves háborúban aratott nagy rossbachi győzelem tette híressé, ahol az ő tömegben rohamozó lovasszázadai segítették diadalra a poroszokat. Walther von Seydlitz őséhez hasonlóan impulzív személyiség volt, de neki sem kedvezett a szerencse, és öregkorára ő is megkeseredett ember lett. Seydlitz aznap délután repülőgépen érkezett meg königsbergi szabadságáról, ahol, mielőtt átvette volna Paulus hadseregében az LI. hadtest parancsnokságát, néhány napot felesége társaságában töltött. Amikor Seydlitz a repülőtéren elbúcsúzott az asszonytól, egyikük sem sejtette, “hogy csaknem tizennégy esztendőre mondtak istenhozzádot egymásnak.”³¹

A tábornok másnap továbbindult Harkov felé. Mint megállapította, a város ostroma nem járt súlyos pusztítással. “Az épületek nagyrészt a cári időkből valók, kivéve a dagályos sztálinista stílusban megépített egyetemet és az amerikaiak által épített hatalmas traktorgyárat. A központban szinte minden építmény téglából van, a külső részeken viszont fából.”³² Mint megállapította, új hadteste két osztrák hadosztályból áll: a 44. gyaloghadosztályból (amely a régi Habsburg Hoch- und Deutschmeister ezred utóda volt), valamint Pfeffer tábornok 297. gyaloghadosztályából.

Május 10-én Paulus ismertette Von Bock tábornaggyal Fridericus fedőnevű tervét. Ez annak a barvenkovói kiszögellésnek a felszámolását irányozta elő, amelyet Tyimosenko alakított ki januári offenzívája során. Von Bocknak a szovjet támadástól való félelmei hamarabb bizonyultak indokoltnak, mint gondolta. Tyimosenko 640.000 embert, 1.200 harckocsit, és csaknem ezer repülőgépet vont össze. Május 12-én, a Fridericus hadművelet tervezett kezdete előtt a Vörös Hadsereg kettős támadást indított Volcsanszk térségéből és a barvenkovói kiszögellésből, hogy elvágyja Harkovot a német főerőktől. Von Bock figyelmeztette Paulust: nehogy túlságosan korán vagy légi támogatás nélkül indítson ellentámadást, csakhogy a szovjet harckocsidandárok aznap estére Walther Heitz tábornok VIII. hadtestének szakaszán áttörték a frontvonalat, és még aznap estig 20 kilométernyire megközelítették Harkovot.

Másnap reggel Von Bock felismerte, hogy az ellenség Volcsanszk környéki áttörése nagyobb gondot okoz, mint hitte. Paulus 6. hadseregét egyszerre több irányból keményen támadták. Hetvenkét órai, nagyrészt szakadó esőben vívott harcban tizenhat zászlóalj pusztult el. Paulusnak meggyőződése volt, hogy a megoldást csak az jelentheti, ha - ahol szükséges, visszavonulva - tartják állásaikat. Von Bocknak azonban más elképzelései voltak. Rábeszélte Haldert: győzze meg Hitlert, hogy Kleist 1. páncéloshadseregének támogatásával indított bátor ellentámadás győzelemmé változtathatja a visszavonulást. A Führer, aki az efféle pillanatokért élt-halt, nyomban felismerte a lehetőséget. Az elgondolást kisajátítva feltüzelte Kleistet, hogy az az 1. páncéloshadsereggel gyorsan vonuljon támadóállásba, és mérjen csapást az ellenség déli szárnyára. Parancsot adott, hogy a Luftwaffe vonja össze minden rendelkezésre álló támadó kötelékét, és kösse le Tyimosenko alakulatait, míg csak Kleist fel nem készül.

Kleist május 17-én hajnalban, a barvenkovói kiszögellés déli oldalán indult rohamra. Délre támadó éle tizenhat kilométert jutott előre, annak ellenére, hogy páncéloshadosztályainak kis távolságra kellett megközelíteniük a T-34-eseket, másként “gránátjaik úgy pattantak le róluk, mint a tűzijátékpetárdák.”³³

Aznap este Tyimosenko üzenetet küldött Moszkvába, amelyben erősítést kért, hogy feltartóztathassa Kleistet. Zsukov szerint Tyimosenko nem figyelmeztette Moszkvát, hogy seregeit valószínűleg bekerítik, de a front főkomisszárja, Nyikita Hruscsov szerint Sztálin makacsul elzárkózott az elől, hogy engedélyezze számára a veszély előli visszavonulást. (Utóbb, a XX. pártkongresszuson elmondott híres beszédében ezt az esetet ugyancsak felrótta Sztálinnak.) Végül, május 19-én Tyimosenko, immár Sztálin beleegyezésével, leállította az offenzívát, csakhogy ekkor már késő volt.

Von Bock úgy határozott: eljött a pillanat, amikor Paulus észak felől támadva bezárja a csapdát. A kialakuló küzdelem, amelynek során fokozatosan szorítottak mind kisebb területre negyedmillió szovjet katonát, szokatlan helyzeteket idézett elő. A 389. hadosztály egyik tiszthelyettese szerint gránátosezrede egyszer csak heves harcba keveredett egy katonanőkből álló “banditazászlóaljjal”, amelyet egy vörös hajú nő vezényelt. “Ezek a női fenevadak alattomos és veszedelmes harcmodort alkalmaztak. Szalmakazlakban bújtak meg, s akkor lőttek hátba bennünket, miután elhaladtunk mellettük.”³⁴

Ugyanakkor, amikor a gyűrű bezárult, a 2. páncélosezred és néhány önjáró löveg is elszakadt a főerőtől, és az összepréselt orosz erők közé keveredett. Parancsnokuk a “harckocsizó-lovastiszt”-ként emlegetett legendás gróf, Hyazinth von Strachwitz volt. A negyvenkilenc esztendős Strachwitz az első világháborúban lovastisztként szerzett hírnevet - szakaszával az 1914-es előrenyomulás során olyan messzire tört előre, hogy a távolból már látták Párizst. Sötét bajusza és hódító megjelenése még mindig egy 20-as évekbeli filmsztárhoz tette hasonlatossá. Ami azonban ennél fontosabb, még mindig csalhatatlan ösztönnel érezte meg a veszélyt, ezért aztán szerencsés parancsnok hírében állt.

Mivel a 16. páncéloshadosztály e kis részénél alkonyatkor még mindig semmit sem tudtak saját helyzetükről, Strachwitz virradatig körkörös védelemre rendezkedett be. Kevéssel pirkadat előtt egyik századparancsnoka, báró Bernd von Freytag-Loringhoven százados, valamint két tüzértiszt kíséretében felment egy kis magaslatra, hogy körülnézzen. Miközben távcsöveiket állítgatták, Strachwitz hirtelen megragadta Freytag-Loringhoven karját, és lerántotta a lejtőn. Egy kiáltással a tüzéreket is figyelmeztette, azok azonban nem voltak elég gyorsak, és mindkettőjükkel végzett a szemközti dombocskán beásott orosz üteg első gránátja. Strachwitz késedelem nélkül parancsot adott a vezetőknek az indulásra, a harckocsik és egyéb járművek pedig egy tömegben robogtak ki a hatalmas küzdőtérről, hogy csatlakozzanak a hadosztályhoz.

A nyirkos tavaszi időben a Vörös Hadsereg katonái több mint egy hétig elkeseredett ellenállást tanúsítottak. Néha kétségbeesett éjszakai rohamokat hajtottak végre - olykor kart karba fonva - a német vonalak ellen, a csapda azonban szilárd volt, őket pedig ezerszámra mészárolták le a világítórakéták kísérteties fényében. Öngyilkos bátorságukról a német állások előtt heverő holttesthalmok tanúskodtak. A túlélők csodálkoztak, hogyan sikerült egyáltalán kijutniuk. Egy ismeretlen, a katlanban rekedt szovjet katona “a felhőkön villódzó reflektorfényeket figyelve”³⁵ egy darab papírra jegyezte fel: ugyan látja-e még valaha kedvesét?

Százból kevesebb mint tíz embernek sikerült megmenekülnie. A “barvenkovói egérfogóban” rekedt 6. és 57. hadsereget úgyszólván teljesen megsemmisítették. Paulus és Kleist hadseregei közel kettőszáznegyvenezer hadifoglyot ejtettek és kezükbe került 2.000 löveg, valamint Tyimosenko páncéloserejének túlnyomó része is. Saját veszteségük nem sokkal haladta meg a húszezer főt. Mindenfelől özönlöttek a gratulációk. A nemzetiszocialista sajtó a reakciós arisztokratákat általában nem sokat méltatta, ünnepelte viszont Paulust, és nagy hűhót csapott a tábornok alacsony származása körül. A Führer a Lovagkereszttel tüntette ki, és üzenetében kifejtette, hogy nagyra értékeli “a 6. hadsereg sikerét a nyomasztó számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben”.³⁶ Schmidt, Paulus vezérkari főnöke évekkel később állította, hogy ennek a csatának a legfontosabb hatását Paulus Hitlerrel kapcsolatos magatartásán lehetett lemérni. A Führernek az a döntése, hogy támogatja az ambiciózus ellentámadást, meggyőzte Paulust vezére ragyogó képességeiről, s arról, hogy az OKW kiválóan képes megítélni a stratégiai helyzetet.

A körülményeket tekintve groteszk, hogy Paulus egy szokatlanul érzelmes elismerő levelet is kapott. Egy gróf Claus von Stauffenberg nevű őrnagy írta, aki a vezérkarnál teljesített szolgálatot, s aki a csata során egy ideig Paulusszal maradt. “Milyen üdítő - írta Von Stauffenberg - elszabadulni ebből az atmoszférából olyan körülmények közé, ahol a katonák gondolkodás nélkül megtesznek minden tőlük telhetőt, életüket is odaadják morgás vagy panasz nélkül, miközben a vezetők és azok, akiknek példát kellene mutatniuk, panaszkodnak és saját tekintélyük megmentése érdekében kibúvókat keresnek, vagy nincs bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan állást foglaljanak olyan kérdésekben, amelytől embertársaik ezreinek élete függ.”³⁷ Paulus vagy nem vette észre, vagy ami még valószínűbb, nem vette tudomásul e rejtjeles üzenetet.

Paulus nyilvánvalóan nem szívesen foglalkozott Hitler hibáival, azután azonban, ahogyan az előző évben a Führer szeszélyére megváltoztatták a Barbarossa menetét, fel kellett hogy mérje, mennyire valós veszélynek vannak kitéve a fronton szolgálatot teljesítő parancsnokok: annak, hogy a saját csalhatatlanságának eszméjétől megittasult Hitler a távolból az összes hadműveletet megpróbálja majd maga irányítani.

6.
“Mennyi föld kell egy embernek?”

Július 1-jén a hajnali órákban Hitler saját Focke-Wulf Condorján a levegőbe emelkedett a Rastenburg melletti repülőtérről. Úti célja a Dél Hadseregcsoport poftavai főhadiszállása volt, ahol a nagy nyári offenzíváról készült értekezletet tartani. Kitűnő hangulatban üdvözölte Von Bock tábornagyot és főbb beosztott parancsnokait, köztük Kleistet az 1. páncéloshadsereg, Hothot, a 4. páncéloshadsereg, és Paulust, a 6. hadsereg parancsnokát. A Luftwaffét báró Wolfram von Richthofen vezérezredes képviselte.

Richthofen, annak “Vörös Báró”-nak az unokafivére, akinek a repülőszázadához 1917-ben maga is bevonult, markáns arcú, intelligens, ugyanakkor arrogáns férfi volt. Könyörtelen tetteinek listája önmagáért beszélt. Ő volt a parancsnoka Spanyolországban a Condor Légiónak, amikor kidolgozták a szőnyegbombázás technikáját, és közvetlen felelősség terhelte Guernica 1937-es elpusztításáért: ez az esemény vált utóbb a modern háború szörnyűségeinek jelképévé. Richthofen VIII. repülőhadteste rombolta le 1941 áprilisában Belgrádot. Tizenhétezer civil halt meg - a jugoszlávok a háború után e miatt az akció miatt végezték ki Von Richthofen főparancsnokát, Alexander Löhr tábornokot. A következő hónapban a krétai invázió során Richthofen repülői döntötték romba Canea és Heraklion velencei építészeti emlékeit.

Az értekezlet során Hitler nemigen említette Sztálingrádot. Ami tábornokait illeti, nekik a város aligha jelentett többet, mint egy nevet a térképen. Hitlert kényszeresen foglalkoztatták a Kaukázus olajmezői. “Ha nem foglaljuk el Majkopot és Groznijt - jelentette ki tábornokainak -, be kell fejeznem a háborút.”¹ Ez idő szerint Sztálingrád csak egyetlen szempontból bírt jelentőséggel: ki kellett iktatni az ottani hadiüzemeket, és jó állásokat kellett foglalni a Volga mellett. Magának a városnak az elfoglalását nem tekintették lényegesnek.

A Kék hadművelet első szakasza során Voronyezst akarták elfoglalni, a második fázisban a szovjet erők zömét szerették volna csapdába ejteni a Dontól nyugatra egy nagy bekerítő hadmozdulattal. A 6. hadseregnek ezután Sztálingrád alá kellett vonulnia, hogy biztosítsa az északkeleti szárnyat, miközben Kleist 1. páncéloshadserege, valamint a 17. hadsereg elfoglalja a Kaukázust. Miután Von Bock befejezte a tervek ismertetését, Hitler emelkedett szólásra. Az ő szájából minden roppant egyszerűnek tűnt. A Vörös Hadsereggel a téli harcok során végeztek, és a harkovi győzelem ismét megerősítette a német fölényt. Hitler olyannyira biztos volt a délen elérhető sikerben, hogy miután Szevasztopol elesett, máris azt tervezte, hogy északra küldi Manstein 11. hadseregét. Mansteinnek még arról az álmáról is beszélt, hogy szeretne páncélososzlopokat küldeni a Kaukázuson keresztül a Közép-Keletre és Indiába.

Mielőtt azonban teljes erővel megindulhatott volna a Kék hadművelet, két kisebb offenzívát is végre kellett hajtani a frontvonal kiegyenesítése és a startvonal előkészítése - Donyec-túlparti hídfők létesítése - céljából. Június 5-én délután búcsúzóul a 6. hadsereg jó néhány tisztje és katonája nézte meg a Harkovi Balett előadását. A táncosokat, akik fizetést nem kaptak, a télen Wehrmacht-fejadagokkal tartották életben. Aznap a Hattyúk tavá-t táncolták, és a feldgrau (‘csukaszürke’) egyenruháiban verejtékező közönség roppant élvezettel figyelte, miképpen interpretálják a gonosz Rothbart által tőrbe csalt Siegfried herceg tragikus történetét. (A két fedőnév e különös összekapcsolódása - Siegfried a Kék hadművelet eredeti neve volt, a Rothbart pedig a Barbarossa német megfelelője - teljességgel a véletlen műve volt.) Az előadás után a nézők sietve visszatértek egységeikhez. A meleg, holdtalan éjszakában a 6. hadsereg első egységei elindultak északkelet, Volcsanszk térsége felé.

Június 10-én hajnali 2-kor a 297. gyalogoshadosztály élszázadai rohamcsónakjaikon megkezdték a Donyecon való átkelést. Mihelyt megvetették a lábukat a túlsó parton, munkához láttak a hidászszázadok, és megkezdték egy hatvanméteres pontonhíd építését. Estére már csörömpölve gördültek át rajta a 14. páncéloshadosztály harckocsijai. Másnap reggel kicsit északabbra egy meglévő hidat is sikerült elfoglalni, még mielőtt azt szovjet őrsége felrobbanthatta volna. Ez az átkelőhely azonban olyan szűk volt, hogy másnap összetorlódtak a járművek az útvonalat mindkét felől szegélyező, fehér szalaggal jelölt aknamezők között. A földutat egy felhőszakadás sártengerré változtatta. Azután, sárszökőkutakat fakasztva, fekete füstoszlopot támasztva felrobbant két akna, mire megbokrosodtak egy trénszekér lovai. Hátrálni kezdtek, letértek az útról, át a fehér szalagon. Felrobbant még egy akna. Az egyik lovat darabokra tépte, a másikat elöntötte a vér, és a földre rogyott. A kocsi lángra kapott, s a tűz átterjedt a szomszédos, lőszerrel megrakott fogatra is. Hirtelen, mintha csata bontakozott volna ki, ropogni kezdtek a kézifegyvertöltények, és robbantak a gránátok.

A csetepaték, sikerek és viszonylag jelentéktelen balesetek sora másnap is folytatódott. Egy svábföldi hadosztály egyik vezérkari őrnagya tábornoka mellett ült egy vasúti töltésen, éppen az egyik élegység előremozgását figyelték. Egy közeli bozótosban rejtőző szovjet mesterlövész váratlanul végzett a tiszttel, sőt a sofőrjét is eltalálta a bal vállán. A tábornok, miután gyalogságot és két rohamlöveget rendelt oda, kocsijába tétette törzstisztjének holttestét, és elhagyta “a végzetes helyet”.² Aznap este a parancsnokság étkezősátrában az alacsonyabb rangú tisztek a hirtelen halál előnyeit latolgatták. Egyesek irigylésre méltónak, egy katona számára egyenesen eszményinek ítélték az őrnagy halálát, mások le voltak sújtva, úgy vélték, hogy amikor megfosztották az életétől, megrabolták, egy tiszt testét méltatlanul céltáblává fokozták le. A tábornok egész idő alatt dühösen hallgatott. Szemlátomást felkavarta beosztottja halála, akivel alighanem a neki magának szánt golyó végzett.

Mialatt a 6. hadsereg és az 1. páncéloshadsereg biztosította a június 28-ra tervezett Kék hadművelet megindulási körleteit, hirtelen az összes érintett parancsnokságon eluralkodott a zűrzavar. Június 19-én Reichel őrnagy, a 23. páncéloshadosztály hadműveleti tisztje egy könnyű Fieseler Storch repülőgépen elindult, hogy megszemléljen egy első vonalbeli egységet. Minden biztonsági előírásnak fittyet hányva magával vitte a teljes hadműveletre vonatkozó összes részletes parancs egyegy példányát. A gépet lelőtték, közvetlenül a német vonalak mögött zuhant le. Kiküldtek egy járőrt a holttestekért és a dokumentumokért: a katonák megállapították, hogy az oroszok már megelőzték őket. Hitler a hír hallatán majd eszét veszítette dühében, követelte, hogy Reichel hadosztály parancsnokát és hadtestparancsnokát állítsák hadbíróság elé.

A legbizarrabb az volt a dologban, hogy Sztálin, amikor beszámoltak neki a zsákmányolt iratokról, azonnal kijelentette: azok hamisítványok. Visszatért tavalyi mániákus gyanakvása, semmit sem volt hajlandó elhinni, ami ellene mondott annak a saját meggyőződésének, hogy Hitler ismét Moszkvára támad. A Délnyugati Front parancsnoksága légi úton elküldte a Kremlnek a Reichel-féle iratokat. Sztálin azonban, amikor június 26-án Golikov tábornokkal, a fenyegetett Brjanszki Front parancsnokával tanácskozott, látván, hogy a tábornok a parancsokat valódiaknak tartja, dühösen félretolta őket. Golikovot rövid úton visszaküldték főhadiszállására, azt a parancsot kapta, hogy készítsen elő gyors megelőző támadást Orjol visszafoglalására. Másnap egész nap és az éjszaka nagy részében is egy előzetes terven dolgozott törzsével, erőfeszítéseik azonban hiábavalóak voltak. A német offenzíva néhány órával később megindult.

Június 28-án a 2. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg, amelyeket Kurszk közelében vetettek he, kelet felé indítottak támadást Voronyezs irányába - nem pedig északra, Orjol és Moszkva felé, ahogyan Sztálin várta. A Luftwaffe egy-egy előretolt légi irányítóját - ezt a posztot két tiszthelyettes segítségével rendesen egy hadnagy töltötte be - a legkorszerűbb rádiókészülékekkel telezsúfolt féllánctalpas járművel az élen haladó páncéloshadosztályok törzséhez vezényelték, készen álltak arra, hogy bármikor légi támogatást kérjenek. Mihelyt az első áttörés bekövetkezett, Hoth páncélosai gyorsan haladtak előre, mert Richthofen Stukái szétverték az útjukban álló megerősített állásokat és harckocsi-összevonásokat.

Moszkvában Hoth 4. páncéloshadseregének áttörése nagy riadalmat keltett. Sztálin eleget tett az újabb harckocsikat igénylő Golikov kérésének, és többdandárnyi páncélost vezényelt át a Sztavka tartalékából, valamint Tyimosenko Délnyugati Frontjától. A rossz utak és a hiányos hírlánc következtében azonban sokáig tartott, amíg felfejlődtek az ellencsapáshoz. Egy közelben állomásozó német felderítőszázad egyik Focke-Wulf 189-ese felfedezte gyülekezési területeiket, és július 4-én Richthofen VIII. légihadteste ismét lecsapott.

Június 30-án Paulus 6. hadserege elhagyta a Donyec keleti partján berendezett megindulási állásait. Balszárnyán a 2. magyar hadsereg, a jobbon az 1. páncéloshadsereg helyezkedett el. A vártnál erősebb ellenállásba ütköztek: beásott T-34-esek és a Stukák elől gondos álcázással elrejtett páncéltörő lövegek várták őket. Ez a harcmodor azonban hátrányos helyzetbe hozta a szovjet páncélosegységeket, mert a sokkalta tapasztaltabb német harckocsicsapatok könnyűszerrel kijátszották őket. A szovjet kezelőszemélyzet vagy a végsőkig küzdött ugyanazon a helyen, vagy az utolsó pillanatban megfutamodott. “Az orosz tankok úgy másztak elő fedezékeikből, mint a teknősbékák - írta egy szemtanú -, és cikcakkban próbáltak elmenekülni. Némelyiken, mint valami zöld paróka, még rajta lógott az álcaháló.”³

A német hadosztályok hatalmas napraforgó- és kukoricatáblákban haladtak előre. Az egyik legnagyobb rájuk leselkedő veszélyt a gyors előrenyomulás során a főerőtől elvágott orosz katonák jelentették, akik hátulról támadtak rájuk, vagy oldalba kapták őket. Sok esetben, amikor a németek visszalőttek, az oroszok a földre rogytak, és mozdulatlanul hevertek, mintha meghaltak volna. Amikor pedig a Landserek közelebb mentek hozzájuk, hogy szemügyre vegyék őket, szinte az utolsó pillanatig vártak, aztán “közvetlen közelről tüzet nyitottak”.⁴

*

Bár rendületlenül nyomultak előre, a német törzstiszteket továbbra is nyugtalanították a Reichel őrnagy-féle, az oroszok kezébe került tervek. Bizalmas körben korábban már arról vitatkoztak, hogy Harkov elfoglalása vajon nem döntő győzelem volt-e, most azonban cseltől tartottak. Nem tudták, vajon az ellenség nem készít-e elő tartalék hadseregeket egy meglepetésszerű ellentámadáshoz, vagy nem tervez-e stratégiai visszavonulást a hátországba - utóbbival még inkább megnyújtották volna a hatalmas távolságokon át húzódó német utánpótlási vonalakat. (E területeken ráadásul az út- és vasúthálózat is siralmas volt, már ahol volt egyáltalán.) Ebben az időszakban azonban félelmeik túlzottak voltak. A szovjet oldalon a szállítás és a hírközlés összeomlása következtében akkora volt a káosz, hogy a törzstiszteknek és parancsnokoknak a Messerschmitteket kicselezve kétfedelű repülőgépeken kellett ide-oda röpködniük, hogy megtalálják saját csapataikat.

A Reichel-esetről nem volt könnyű megfeledkezni. A ravasz orosz csapdával kapcsolatos elképzeléseket a sztálingrádi csata túlélői és a hidegháború időszakának német történészei életben tartották, sőt tovább színezték, s közben figyelmen kívül hagytak egy igencsak szembeszökő tényt: Sztálin legnagyobb baklövése az invázió kezdete óta az volt, hogy általában nem engedte visszavonulni a szovjet erőket. Az, hogy a Vörös Hadsereg 1942 júliusában meghátrált a németek elől, nem egy ördögi terv részlete volt. Meglehetősen egyszerű dolog történt. Sztálin végül is belátta: bölcsebben teszi, ha engedi parancsnokainak, hogy elkerüljék a bekeríttetést. Ennek volt az eredménye, hogy a Dontól nyugatra végrehajtott német bekerítő hadművelet hiábavalónak bizonyult.

Azzal azonban a Sztavka is egyetértett, hogy Voronyezst, amely létfontosságú közlekedési és hírközlési csomópont, mindenáron meg kell védeni. Tudták, hogy ha itt nem tartanak ki, és nem akadályozzák meg, hogy a németek átkeljenek a Felső-Donon, akkor azok Tyimosenko egész Délnyugati Frontját átkarolhatják.

Voronyezs volt az első csatája a nemrégiben gépesített 24. páncéloshadosztálynak: egészen az előző évig ez volt a Wehrmacht egyétlen lovashadosztálya. Két oldalán a Grossdeutschland és a 16. gépesített hadosztályokkal egyenesen Voronyezs irányába támadott. Páncélgránátosai július 3-án elérték a Dont, és hídfőt hoztak létre a túlsó parton. Másnap este a Grossdeutschland páncélgránátosai vakmerő coup de main-nel (‘rajtaütéssel’], mielőtt az oroszok egyáltalán felfoghatták volna, mi történik, elfoglalták a Voronyezs felé vezető főút hídját. Hitler július 3-án kíséretével együtt ismét Poltavába repült, hogy Von Bock tábornaggyal tanácskozzék. Szevasztopol elfoglalása miatt ezúttal is diadalittas hangulatban volt, a minap léptette elő tábornaggyá Mansteint. “A megbeszélés során⁵ – írta naplójába Von Bock - a Führert roppantul mulattatta, hogy az angolok, ha a dolgok rosszra fordulnak, akármelyik tábornokukat elcsapják, s így aztán elejét veszik, hogy hadseregükben bárki bármit is kezdeményezzen!” A jelen lévő német tábornokok kényszeredett, hízelgő nevetésre fakadtak. Bár a Führer szemlátomást ragyogó formában volt, aggódott is. Nem akarta, hogy hagyják elmenekülni a szovjet hadseregeket, különösen azokat, amelyek Voronyezstől délnyugatra a Don kanyarulataiban helyezkedtek el. Úgy tűnt, a város rövid időn belül elesik.

Hitler ezután katasztrofális következményekkel járó kompromisszumos döntést hozott. Hozzájárult, hogy Von Bock a már harcban álló páncéloshadtesttel folytassa a voronyezsi ütközetet, Hoth hadseregének többi részét azonban délre küldte. A hátrahagyott német csapatok azonban nem voltak elég erősek, hogy gyors eredményt érjenek el. A szovjet védők kitartottak, a németek pedig a heves utcai harcokban elveszítették fő előnyüket, a gyorsaságot.

A voronyezsi küzdelem - inkább a véletlen folytán, semmint stratégiai megfontolások eredményeképpen - annak a folyamatnak jelentette az egyik szakaszát, melynek során a Vörös Hadsereg a térképeken önkényesen meghúzott vonalak helyett a városok védelmére kezdett összpontosítani. Az új keletű rugalmasság lehetővé tette Tyimosenko hadseregei számára a visszavonulást és így a bekeríttetés elkerülését, ekkorra azonban már olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy július 12-én a Sztavka egy direktívával új hadseregcsoport-parancsnokságot hozott létre - a Sztálingrádi Frontot. Bár annak a defetista elgondolásnak senki sem mert hangot adni, hogy a Vörös Hadsereget akár a Volgáig is visszaszoríthatják, azt azért kezdték gyanítani, hogy ez lesz az a hely, ahol a döntő ütközetet megvívják majd. Ennek legbeszédesebb jele az volt, hogy Szaratovból azonnal átvezényelték az NKVD 10. lövészhadosztályát, amelynek öt ezrede az Urálból és Szibériából érkezett. A hadosztály parancsnoksága átvette valamennyi helyi NKVD-egység és népfelkelő zászlóalj irányítását, létrehozott egy páncélvonatos különítményt és két harckocsizó kiképzőzászlóaljat, továbbá ellenőrzése alá vonta a volgai átkelőforgalmat.

***

Úgy tűnt, ezek a napok tovább öregbítik a német frontezredek dicsőségét. “Ameddig a szem ellát - írta egy szemtanú -, páncélozott járművek és féllánctalpasok gördülnek előre a sztyeppen. A remegő délutáni levegőben lobognak a zászlók.”⁶ A parancsnokok rettenthetetlenül feszítettek a lövegtornyokban, egyik kezüket a magasba emelve jelezték századaiknak: előre. A járművek láncai által felvert por füstfelhőként gomolygott fel nyomukban.

Ezek a napok különösen a Don-parti Rosztov visszafoglalására száguldó fiatal tiszteket részegítették meg. Harci kedvük a tavaszi időjárással együtt javult, fokozta az új felszerelés és a harkovi nagy siker. Mindez együtt feledtette a lidércnyomásszerű telet. “Mintha csak két lelkünk lett volna”⁷ - mondta Clemens von Kageneck gróf, a 3. páncéloshadosztály egyik főhadnagya, aki nem sokkal ezután megkapta a Lovagkeresztet a Tölgyfalombokkal. “Diadalmasan robogtunk előre, de tudtuk, hogy az ellenség a télen ismét támadni fog majd.” Félig-meddig tehát megfeledkeztek arról, hogy Oroszország a maga hatalmas távolságaival, szélsőséges időjárásával és rossz útjaival képes tönkretenni modern technikájukat, visszakényszerítve őket az első világháború harcászatához és viszonyaiba.

A hadjárat első hónapjaiban a gyalogság gondosan számon tartotta, mennyit menetelt előre, mióta a Barbarossa hajnalán átlépte a határt. Most már nem törődtek vele. Miközben arcukon kéreggé állt össze a veríték és a por, megpróbálván lépést tartani a gépesített alakulatokkal “Zehnkilometer-tempó”-ban [óránként tíz kilométeres ütemben] meneteltek előre. Úgy tűnt, a páncélosparancsnokok arról is megfeledkeztek, hogy a legtöbb német hadosztály tüzérségét még mindig nem gépesítették. A tüzérlovak egyfolytában köhögtek a porfelhőkben, a hátukon fáradt lövegkezelők zötykölődtek. Az előrenyomulás során megsebesülteket sürgősen elszállították a “Sanitäts-Ju”-kkal, azaz légi mentővé alakított Junkers-52-esekkel.

Akik nagyobb képzelőerővel voltak megáldva, felderítetlen tengernek látták a sztyeppet, talán azért is, mert a járművek, akárcsak a hajók az erős hullámverésben fel-le bukdácsoltak a hepehupás talajon. Strecker tábornok egy levelében az orosz pusztát “óceánnak - nevezte -, amely elnyelheti a betolakodót”⁸. A falvak a szigetek megfelelőivé lettek.

A napégette sztyeppen ezek voltak a legvalószínűbb víznyerő helyek is. Megeshetett azonban, hogy egy harckocsizó-parancsnok észrevett a távolban egy hagymakupolás templomot, amikor azonban odaért, esetleg azt tapasztalta, hogy a falu többi részét elpusztították, esetleg még a faházak helyén is csak gerendák füstölögtek, s már csak a téglakémények álltak. Körös-körül a hőségben felpuffadt hasú ló- és marhatetemek hevertek, lábuk furcsán meredt az ég felé. Az élet egyetlen jele gyakran csak a romokon nyávogó macska volt.

Megtörténhetett, hogy egy faluban, amelyet a harcok megkíméltek, egyszer csak előbukkant egy öreg paraszt, lekapta a sapkáját, akárcsak egy barin (`uraság’] jelenlétében, a forradalom előtt, és sietett vizet húzni a jövevényeknek. Lehet, hogy ugyanekkor a falu asszonyai egy közeli vízmosásba vagy bozótosba hajtották a libáikat, hogy elrejtsék őket, hamarosan tapasztalhatták azonban, hogy a német katonáknak is van olyan szimatuk, mint a kommunista párt begyűjtő csoportjainak.

A katonák nemcsak a tarlórépát és a hagymát vitték el a földekről, kifosztottak szinte minden veteményes- és konyhakertet, amely mellett elhaladtak. Kedvenc hadizsákmányuk a könnyen szállítható és elkészíthető csirke, a kacsa és liba volt. Clemens Podewils, a 6. hadsereghez vezényelt egyik haditudósító naplójában leírja egy harcoló csapat megérkezését egy faluba egy heves összecsapás után, június 30-án. “Fekete alakok ugrottak le a harckocsikról és féllánctalpasokról.⁹ Pillanatokon belül tömegvérengzésre került sor: a katonák véres nyakú, szárnyaikkal kétségbeesetten vergődő baromfiakat vittek vissza járműveikhez. Visszaugrottak a helyükre, a lánctalpak belekapaszkodtak a talajba, s a páncélosok már indultak is tovább.” Az egyetlen dolog, amelyet nem akartak elvenni a helyi lakosságtól, a napraforgómag volt, amit a német katonák “orosz pralinénak” csúfoltak.

Sok beszámolóban nyugtalanító aránytalanság érvényesül: szerzőik nem ismerik fel a szörnyű események és saját szerepük összefüggését. “Egy nagyon apró fiúcska állt elénk”¹⁰ – írta haza egy húszéves teológushallgató. - Már nem is kért, csak motyogott: »Pan [‘uram’], kenyeret!« Iszonyatos, mennyi bánatot, szenvedést és apátiát tükrözhet egy gyermek arca.” Kevéssel ezután, röviddel a halála előtt ugyanez a teológushallgató katonává változott, és a kora tizenkilencedik századi romantikus költészet tónusában írta: “Németország, aki a nagy, erős szívek hazája vagy: még nem használtam ezt a szót. Te vagy a hazám, amely megérdemli, hogy az ember odavesse érte az életét.”

A németek szövetségesei azon paradox erkölcsi felfogásuk értelmében fosztogattak, mely szerint kommunistáktól lopni szükségképpen derék dolog. “Legényeink loptak három köcsög tejet¹² - írta naplójában egy magyar tizedes. - A nők épp levitték a tejet a pincébe, amikor a fiúk megjelentek, és úgy tettek, mintha gránátokat akarnának közéjük dobni. A nők megrémültek és elszaladtak, a fiúk elhozták a tejet. Imádkozunk Istenhez, hogy eztán is segítsen bennünket.”

*

Júliusban Hitlert egyre türelmetlenebbé tették a késések, amelyekről lényegében ő maga tehetett. A páncéloshadosztályok hirtelen áttöréseket végrehajtva száguldottak előre, ha azonban elfogyott az üzemanyaguk, a döntő pillanatokban megtorpantak. Az ilyesmi a Führert, akinek tekintete újra és újra a térkép másik szélén ábrázolt olajmezőkre tévedt, kétszeresen is sarkallta.

Lázas izgalmában rendkívül súlyos következményekkel járó változtatást hajtott végre a terven, amivel valójában még több időt és értékes üzemanyagot pazarolt el, amikor visszafordította és átirányította alakulatait. A Kék hadművelet főcsapását a 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg gyors előrenyomulása jelentette Sztálingrád felé, amelynek az volt a célja, hogy elvágja hátországuktól Tyimosenko hátráló csapatait - még mielőtt megindul az offenzíva Rosztov, illetve a Don alsó szakaszán át a Kaukázus ellen. Hitler azonban oly kétségbeesetten szerette volna meggyorsítani a Kaukázus elleni támadást, hogy úgy döntött, a két szakaszt egyszerre hajtatja végre. Ez természetesen igencsak csökkentette az erőkoncentrációt. Halder tanácsával homlokegyenest ellenkező módon dél felé irányította Hoth 4. páncéloshadseregét, és a 6. hadsereget is megfosztotta a 51. páncéloshadtesttől, lassú, frontális támadássá mérsékelve ezzel előretörését Sztálingrád felé.

Von Bock tábornagy képtelen volt leplezni elkeseredését a Führer önkényes döntése felett, amellyel a Kék hadműveletet egy összefüggő, kétszakaszos egészből két tökéletesen elkülönülő részre osztotta. Hitler ezenkívül úgy döntött, hogy a Dél Hadseregcsoportot is kettéosztja. Az A hadseregcsoportot a bajor List tábornagynak kellett a Kaukázusba vinnie, báró Von Weichs tábornagy pedig a B hadseregcsoportot kapta, amelynek legnagyobb alakulata a 6. hadsereg volt.

*

A Führer, aki nagyon is tudta, hogy Von Bock nem ért egyet vele, őt tette felelőssé a voronyezsi késedelemért és leváltotta. Hitler a Kék hadműveletnek ekképpen nemcsak a szervezetét, hanem logikus menetrendjét is megváltoztatta. Következő lépése két héttel később az volt, hogy miközben tovább csökkentette a résztvevő erők mennyiségét, jelentékenyen megnövelte feladataik számát.

Figyelmét elsősorban a Kaukázus megközelítésére összpontosította, közben pedig türelmetlenül várta, hogy megkezdődjön a nagy bekerítő hadművelet, amellyel Rosztovtól északra, a sztyeppen csapdába ejtik Tyimosenko erőit. Ennek ellenére mindössze egy viszonylag kisebb átkaroló hadmozdulatra került sor, amelyet az 51. páncéloshadtest hajtott végre július 17-én Millerovónál. A páncéloshadosztályok nem vesztegették az idejüket, miután a bekerített erőket más német csapatokra bízták, továbbindultak délkelet felé. Első egységeik másnap elérték Morozovszk várost és vasútállomást. A következő napon eljutottak az Alsó-Donhoz: mindössze valamivel több mint három nap alatt kétszáz kilométert tettek meg.

A szovjet foglyokra ezúttal is rettenetes sors várt. Sztyepan Ignatyevics Ogyinyikcsev, a 60. lovashadosztály egyik írnoka egyike volt azoknak, akik július 17-én Millerovónál fogságba estek. Más orosz foglyok ezreivel együtt egy rögtönzött morozovszki karámba terelték, amely a keletre Sztálingrád, nyugatra pedig Ukrajna felé haladó vasúti fővonal közelében helyezkedett el. Egyes foglyokat a következő hetekben más, sebtében létrehozott táborokba szórtak szét, és Ogyinyikcsev is Golubaja falu mellett, egy másik szögesdrót karámban találta magát. “Halálra éheztettek bennünket¹³ - mesélte, miután három hónappal később rátaláltak a Vörös Hadsereg katonái. - A legjobb napokon is csak egy kis forró vízben főtt zabot kaptunk. A döglött lovak húsa csemegének számított. Állandóan puskatussal vertek bennünket, olykor minden ok nélkül. Nap mint nap emberek tucatjai haltak meg az éhség vagy a bántalmazások következtében.” Jóllehet az NKVD szemében felettébb gyanús volt a Vörös Hadsereg minden német fogságba esett katonája, kihallgatója elhitte Ogyinyikcsev történetét. “Ez az ember - írta ceruzával a gépelt jelentés aljára - úgy fest, mint egy bőrrel bevont csontváz.”

A német hadsereg ekkortájt olyan gyorsan nyomult előre, hogy július 19-én Sztálin személyesen utasította a Sztálingrádi Védelmi Bizottságot, hogy azonnal készüljön fel a harcra. A Sztavka attól tartott, hogy Rosztov már nem sokáig tart ki. A 17. hadsereg a Fekete-tenger felőli parton, egy helyben állva várta, hogy átkeljen a Donon, az 1. páncéloshadsereg észak felől közeledett a város felé, a 4. páncéloshadsereg pedig kelet felől, a Donon át készült lecsapni rá. Július 23-án a 13. és 22. páncéloshadosztály az SS Wiking hadosztály páncélgránátosainak támogatásával a legfontosabb Don-hídig tört előre Rosztov szívében. A városban heves küzdelem dúlt, különösen az NKVD-sek védték elszántan főhadiszállásukat; a következő nap végére azonban egy szisztematikus tisztogató akcióval, épületről épületre haladva az ellenállás utolsó nagyobb központjait is szétzúzták. A Führer ujjongott. Rosztov visszafoglalása feledtette vele előző téli rossz emlékeit.

*

Hitler július 16-án érkezett meg új előretolt főhadiszállására az ukrajnai Vinnyicába. A rastenburgi Wolfsschanzétól való megkülönböztethetőség végett ez utóbbi a Werwolf fedőnevet viselte. (A Wolf szó az Adolf régi német változata a Führerből alighanem atavisztikus borzongást váltott ki.) Kétségkívül biztosították arról, hogy Vinnyica “Judenrein” (‘zsidómentes’) - miután az előző ősszel egy rendőrzászlóalj tömeges kivégzésekkel “megtisztította a zsidóktól”. A város, mint később kiderült, 1938-ban sztálinista kegyetlenkedéseknek is színhelye volt, amikor NKVD-sek több mint tízezer ukránt mészároltak le - a németek azonban csak 1943-ban fedezték fel a sírokat.

A Werwolf nagy és kényelmes gerendaépületekből állt, amelyeket a várostól északra, egy fenyőerdőben emeltek. A megtévesztően egyszerű “Führer-házat” egy külön udvar köré emelték. Hitlernek, akit ellenséges területen a paranoia környékezett, saját betonbunkere is volt. Testőre, Rattenhuber¹⁴ a háború után nem sokkal beszélt az őt kihallgató SzMERS-tiszteknek a vinnyicai biztonsági intézkedésekről. Sztálin, aki megszállottan érdeklődött a Hitler személyével kapcsolatos minden részlet iránt, erről külön jelentést kapott Abakumovtól, a SzMERS főnökétől.

Az igyekezet és aprólékosság, amellyel a Führer igényeinek kielégítéséről, illetve a Vezér személyes biztonságáról gondoskodni igyekeztek, egy bizánci udvar viszonyaira emlékeztetett. Érkezése előtt Gestapo-osztagok vizsgálták meg, nem rejtenek-e a falak robbanószerkezetet vagy mikrofonokat. A nagy veteményeskertet, amely egy Zeidenspiner nevű német cég alkotása volt, a “Todt-szervezet művelte. Hitler személyes szakácsának, Fater Hauptsturmführernek magának kellett kiválasztania a főzelékféléket. Minden más, a Führer tányérjára szánt zöldséget egy ezzel megbízott futár szeme láttára kellett felszedni, aki azután azt egyenesen a konyhára szállította. A főzés előtt minden élelmiszert vegyelemeztek, mielőtt pedig az asztalára került volna, egy kóstoló megízlelte. Az ivóvizet ugyancsak napjában többször meg kellett vizsgálni. Az ásványvizet futárok jelenlétében palackozták és szállították házhoz. Még a tiszta ruhát is megröntgenezték, hogy meggyőződjenek róla: nem rejtettek el benne pokolgépet. A bunkeren kívül oxigéntartályokat helyeztek el, amelyek bármikor pótolhatták a levegőt: Hitler tudniillik félt a vasbeton ártalmas kipárolgásaitól. A Gestapo ellenőrizte, amikor ezeket a tartályokat feltöltötték, és rendszeresen kipróbálta őket.

A Führer itteni tartózkodásakor, július második felében nagy volt a hőség. A hőmérséklet megközelítette a negyven fokot. Hitler, akiről szakadt a víz, kényelmetlenül érezte magát, különösen amikor a rosztovi előretörés idején lázas izgalom kerítette hatalmába. Türelmetlenségében állandóan ösztökélte Haldert, hogy gyorsítsa meg a hadműveletet. Olyannyira elhitette magával, hogy a Vörös Hadsereg a végső összeomlás közelébe jutott, hogy július 23-án 45-ös számú hadparancsában átalakította a Kék hadműveletet. “Egy hadjárat során, amely alig több mint három hétig tartott, nagyrészt elértük a Keleti Front számára általam kitűzött távoli célokat. Csak gyenge ellenséges erők kerülték el a bekerítést, és jutottak el a Don túlsó partjára.”

Hitler, miután már félredobta azokat a hadászati megfontolásokat, amelyeken az egész terv alapult, most az elérendő célokat sokasította meg egy csapásra. A 6. hadseregnek el kell foglalnia és meg kell szállnia Sztálingrádot. Már nem érte be az eredeti elgondolással, amely szerint csak a Volgáig nyomultak volna előre, s csak a fegyvergyárakat semmisítették volna meg. Paulusnak ezután a Volga mentén gépesített alakulatokat kellett volna a Kaszpi-tenger melletti Asztrahánba küldenie. A List tábornagy vezette A hadseregcsoport most azt a parancsot kapta, hogy foglalja el a Fekete-tenger egész keleti partját és a Kaukázus többi területeinek nagy részét.

Amikor List két nappal később megkapta ezt a parancsot, nem akart hinni a szemének. Nem tudott másra gondolni, mint hogy Hitler rendelkezik a Vörös Hadsereg összeomlását alátámasztó hírszerzési adatokkal, amelyeket neki nem továbbított. A hadseregparancsnokok arról is tudomást szereztek, hogy Manstein 11. hadserege, amely most fejezte be a Krím-félsziget elfoglalását, elindult a leningrádi frontra, és hogy a Grossdeutschland, valamint az SS Leibstandarte páncélgránátoshadosztályokat hamarosan visszaküldik Franciaországba. “Az ellenség erejének állandó alábecslése¹⁵ – írta naplójában Halder - mindinkább groteszk formát ölt, s egyre veszélyesebbé válik.”

Hitler ezt a roppant kockázatos játékot a szövetségeseik által küldendő erősítésekkel próbálta igazolni. Lehet, hogy a Führer roppant meggyőző, felemelő propagandaszónoklatokat - ahogyan Rommel cinikusan nevezte őket: “napkúrákat”¹⁶ - tudott tartani, de ebben a bizonyos ügyben csak kevés tábornokot tudott meggyőzni. Miközben szuperlatívuszokban emlegette a 3. és a 4. román, a 2. magyar és a 8. olasz hadsereget, tökéletesen tudatában volt annak, hogy össze sem vethetők egy hadilétszámú német hadtesttel, egy hadseregről nem is beszélve - elsősorban azért, mert harckocsitámadással szemben nem tudják megvédeni magukat. A német tábornokok Von Rundstedt tábornagy véleményét is osztották ezzel az “abszolúte népszövetségi hadsereggel”¹⁷ kapcsolatban, amely románokat (tisztjeik és tiszthelyetteseik nézete szerint “leírhatatlanok” voltak), olaszokat (“rémes népség”) és magyarokat (“egyebet sem akarnak, mint mielőbb hazakerülni”) foglalt magában. Rundstedt és a többi német parancsnok a szövetséges erőket néhány kivételtől - a szlovákoktól (“kitűnő, rendkívül szerény katonák”) és a román hegyi csapatoktól - eltekintve hiányosan felszerelt és felfegyverzett, rosszul kiképzett alakulatoknak tartották, amelyek tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy az Ostfronton harcoljanak.

Bár Rundstedt gorombán fogalmazott, számos megállapítását más források is megerősítették. A naplókban, levelekben és a szovjet kihallgatási jegyzőkönyvekben feltárul a szövetséges katonák és tisztesek-tiszthelyettesek keserves és néha megrendítő sorsa. Balogh István tizedes az 1. gépkocsizó gyalogdandárral június 18-án, vasúton hagyta el Budapestet. Az “Oroszország véráztatta földjére” indulókat “néma emberek és szomorú kürtszó”¹⁸ búcsúztatták. “A Szűzanya óvja Magyarországot” - írta aprólékos naplójába, amelyre három hónappal később, miután meghalt, a Don partján, a ruhájában bukkantak rá, s amelyet utóbb Moszkvába küldtek. “Imádkozzál érettünk, és oltalmazz meg bennünket minden bűntől és bajtól! Amen.” A harctérre indulók hangulata igen különböző volt, egyesek elszomorodtak, másokon erőt vett az orosz sztyepptől való ősi rettegés, olykor viszont a lázas optimizmus. A katonák vagonjaiból néhol “énekszó hallatszott” - mondták el más magyar katonák később, kihallgatásuk során. “A katonák és tisztek bort ittak, jókedvűek voltak. Senki sem tudta, valójában milyen is a háború.”

Öt nappal később Baloghék szerelvénye elhaladt az előző évi csataterek egyike-másika mellett. “Még mindig mindenütt szovjet tankok roncsai láthatók. Néztük őket, és félelemmel töltött el bennünket, hogy ez a vörös pokol Magyarországot fenyegette. Istennek legyen hála, hogy ennek gátat vetettek.

Erősen bízunk benne, hogy eltiporjuk az Európát fenyegető vörös veszedelmet.” Július 1-jén Ivanovkánál először hallottak tüzérségi tüzet. “Mindenütt kiégett német járművek maradványait láttuk. Vajon a németeket kezdi cserbenhagyni hadiszerencséjük? Hiszek Istenben, hogy a jó szerencse a néhány vereség ellenére is a pártunkon marad.”

A szövetséges hadseregeket túlnyomórészt sorozott bakák alkották, akiknek legalább ötven százaléka írástudatlan volt. Nem ismerték a műszaki fejlődés újabb eredményeit, ezért légi- vagy harckocsitámadás esetén könnyen pánikba estek. Napi illetményükön, mint ezt egy román lovassági tiszt fogságba esése után elmondta, mindössze “egy liter tejet vehettek”.¹⁹ Egészségügyi szolgálataik, úgy tűnt, keveset változtak az előző évszázad óta.

A magyar egységek hangulatának nem használt, ahogyan a tisztek embereikkel bántak. A harctéri büntetések olykor önkényesek, néha egyenesen ésszerűtlenek voltak. “Egy katona a parancsnoka engedélye nélkül kereste fel egy bajtársát”²⁰ - jegyezte fel Balogh tizedes július 3-án. Fel akarták akasztani, de a büntetést nyolcórai éjszakai őrségre változtatták, ezt viszont elhalasztották. Három másik katonát azonban felakasztottak. Sajnálom, mert olyan ez, mintha még mindig a tizennegyedik században élnénk.” A román tisztek még botozással is büntethették katonáikat. A fegyelmi intézkedésekre még nagyobb szükség lett, miután 1941 késő nyarán Ogyessza ostroma során a román erők kilencvennyolcezer embert veszítettek.²¹ Kevesen értették meg közülük, miért kell folytatniuk az előrenyomulást a Dnyesztertől keletre is, ha egyszer Besszarábiát már visszafoglalták.

A háborúhoz való primitív, balkáni hozzáállás más módokon is megnyilvánult. Számos katona adott hangot csalódottságának az oroszországi zsákmány szűkössége miatt - ahhoz képest, amit a tisztjeik ígértek nekik. “A fosztogatás a németeknek és a magyaroknak egyaránt a vérükben van”²² - vallotta egyikük fogságba esése után NKVD-s kihallgatójának.

Ezeknek a szövetséges hadseregeknek az igazi gyengéje először ezen az őszön derült ki. Mire Hitler végre fel-, de el nem ismerte tévedését, a katasztrófát már nem lehetett elkerülni. Ha megvizsgáljuk Hitlernek ebben az időszakban táplált túláradóan optimista ambícióit, megállapíthatjuk, hogy nyilvánvalóan nem olvasta, vagy ha olvasta is, nem emésztette meg Lev Tolsztoj “Mennyi föld kell egy embernek?” című, 1886-ban írott meséjét. Ebben egy Pahom nevű gazdag parasztnak valaki beszél a Volgán túli baskír vidék termékeny földjéről, s azt állítja, az ottani együgyű néptől ki-ki könnyűszerrel annyi földet szerezhet, amennyit csak akar. Amikor Pahom eljut a baskírok földjére, azok azt mondják neki, ezer rubelért annyi földet kap, amennyit egyetlen nap alatt körül tud járni. Pahom, aki lenézi őket egyszerűségükért, majd kibújik a bőréből örömében. Biztos abban, hogy hatalmas területet tud körüljárni. Csakhogy majdnem azonnal az indulás után sorra pillantja meg a vonzóbbnál vonzóbb dolgokat, és minden alkalommal úgy dönt, hogy még ezt is, azt is megszerzi - itt egy tavat, amott egy földdarabot, amely éppen jó volna lentermesztésre. Aztán észreveszi, hogy a nap immár ereszkedőben van, és megérti: már azt kockáztatja, hogy mindent elveszít. Egyre gyorsabban fut, hogy időben visszaérjen. “Túl sokat markoltam - gondolja -, és mindent elrontottam.” Az erőfeszítés végez vele. A célnál hal meg, itt is temetik el. “Fejétől a sarkáig mindössze hatlábnyira volt szüksége” – vonja le a következtetést Tolsztoj. A hatvan évvel későbbi történet mindössze annyiban más, hogy a sztyeppen nem egyetlen embert temettek el, hanem a Hitlert helyettesítő százezreket.

7.
“Egy lépést sem hátrálni!”

1942. július 28-án, miközben Hitler még javában ünnepelte Rosztov elfoglalását, Sztálin megérezte, hogy elérkezett a végveszély pillanata. A szovjet erők, amelyek a Dontól nyugatra Paulus 6. hadserege elől hátráltak, megsemmisülés fenyegetett. Ha a németek azon a frontszakaszon átkelnek a Volgán, további hatvanöt kilométert megtéve kettévágyják az országot. A PQ-17 konvoj csak a minap semmisült meg a Barents-tengeren, s megeshet, hogy hamarosan veszélybe kerül a Perzsián át vezető angol-amerikai utánpótlási vonal is. A tengelyhatalmak megfojtani készültek a Szovjetuniót.

Azon a napon Sztálin fel-alá járkált a szobájában, és Vasziljevszkij tábornok jelentését hallgatta. Hirtelen megállt. “Megfeledkeztek¹ a Sztavka-parancsomról!” - tört ki. Ez a parancs, amelyet az előző év augusztusában adtak ki, leszögezte, hogy “bárki, aki harc közben meghátrál és megadja magát, aljas szökevénynek tekintendő. Családját, mint esküszegőét és hazaárulóét, le kell tartóztatni. Az ilyen dezertőröket a helyszínen agyon kell lőni. Azokat, akiket bekerítenek... és akik inkább megadják magukat, mindenképpen el kell pusztítani, családjaikat pedig az állam teljes hozzájárulásával és közreműködésével meg kell fosztani javaiktól”.²

“Megfeledkeztek róla! - mondta ismét Sztálin. - írjon egy újat, ugyanazzal a tartalommal!”

“Mikor jelentkezzem az új paranccsal?” – kérdezte Vasziljevszkij.

“Még ma. Mihelyt elkészült vele, azonnal jöjjön vissza.”

Vasziljevszkij aznap este visszatért a 227. számú, ismertebb nevén az “Egy lépést sem hátrálni!” parancs vázlatával. Sztálin jó néhány változtatást hajtott végre a szövegben, majd aláírta. A parancsot a Vörös Hadsereg minden egységénél fel kellett olvasni. “A pánikkeltőkkel³ és a gyávákkal⁴ a helyszínen végezni kell. A meghátrálás szellemiségét egyszer s mindenkorra fel kell számolni. Azokat a parancsnokokat, akik megengedték az állások önkényes elhagyását, el kell mozdítani, és azonnal hadbíróság elé kell állítani.” Bárki, aki megadta magát, “hazaárulónak”⁵ minősült. Minden egyes hadseregnek fel kellett állítania “három-öt jól felfegyverzett különítményt (melyek akár kétszáz emberből is állhattak)”. Ezeknek, mintegy második vonalat alkotva, agyon kellett lőniük minden katonát, aki megfutamodni próbált. Zsukov ennek a parancsnak a Nyugati Frontnál tíz napon belül eleget tett: ő harckocsikat alkalmazott, melyek legénysége válogatott tisztekből állt. Követték a támadások első hullámát, készen arra, hogy “felvegyék a küzdelmet a gyávasággal”⁴, azaz hogy hátulról tüzet nyissanak, ha bármelyik katona meginogna.

Három tábort hoztak létre, amelyekben a bekerítésből vagy német fogságból szökötteket hallgatták ki. Azokat a parancsnokokat, akik engedélyezték a visszavonulást, megfosztották rendfokozatuktól, és büntetőszázadokba vagy zászlóaljakba vezényelték őket. A Sztálingrádi Frontnál az első ilyen három hét múlva, augusztus 22-én jött létre. A németek másnap érték el a Volgát.

A büntetőszázadoknak - a strafrotáknak - öngyilkossággal felérő feladatokat kellett végrehajtaniuk, például aknát szedtek egy-egy támadás során. A Vörös Hadseregnek összesen mintegy 422.700 katonája⁶ “fizetett vérével⁷ a haza ellen elkövetett bűneiért”. Az ötlet olyannyira megtetszett a szovjet hatóságoknak, hogy a gulágokról polgári foglyokat is beosztottak a straf-egységekbe - egyesek szerint csaknem egymilliót, ez azonban alighanem túlzás. Megígérték nekik, hogy ha bátran viselkednek, amnesztiát kapnak, az ilyen ígéretek azonban a bürokrácia közönye miatt többnyire nem teljesültek. Az embereket hagyták ott meghalni, ahol harc közben sebesülten összeestek. A Sztálingrádi Fronton az 51. hadsereg azt az utasítást kapta, hogy gyűjtse össze azokat a tiszteket, akik megmenekültek valamelyik bekerítésből. Az első, ötvennyolc fős csoport úgy hallotta, hogy egy bizottság elé küldik, amely új egységekbe osztja be őket, de senki sem vette a fáradságot, hogy kihallgassa őket. Ehelyett figyelmeztetés és bírósági ítélet nélkül büntetőszázadokban találták magukat. Amikor csaknem két hónappal később fény derült a hibára, “már mindannyian vagy megsebesültek, vagy meghaltak.”⁸

Megerősítették az NKVD Különleges Osztályainak rendszerét, amelyet az előző évben azért hoztak újból létre, hogy elbánjon “az árulókkal, dezertőrökkel és gyávákkal”. A Különleges Osztály - azaz az OO (Oszobij Otgyel) - 1919-ben alakult meg, amikor Lenin és Feliksz Dzerdzsinszkij, a CSEKA főnöke meg akarta szerezni a teljhatalmat a fegyveres erők felett. 1943 áprilisában, alig két hónappal azután, hogy véget ért a sztálingrádi csata, a Viktor Abakumov vezette Különleges Osztályokból létrejött a SzMERS: a szó a szmerty spionam - halál a kémekre - kifejezés rövidítése.

Minden lövészhadosztálynál az NKVD Különleges Osztályának egy-egy csoportja működött, amely akár húsz főből is állhatott. Minden zászlóalj mellett működött egy “hadműveleti megbízott”, a parancsnokságot pedig egy húsz-harminc főnyi külön szakasz őrizte, ők vigyáztak a foglyokra, s ők végezték ki a “gyávákat és árulókat” is. A Különleges Osztály tisztje saját ügynököket és informátorokat toborzott. Egy volt SzMERS-informátor szerint az ilyen tisztek “gyakran voltak sápadtak, hiszen éjszaka dolgoztak⁹, és a szemléken olyan közelről az arcunkba bámultak, mintha mindegyikünkről tudnának valami terhelőt”.

Az NKVD Különleges Osztályai nagyon komolyan vették a feladatukat: a kémek és árulók kiirtását. Egy tiszt Brunnij aláírással levelet küldött Ilja Ehrenburg író-újságírónak, amelyben panaszkodott, hogy a lapok nem méltatják kellő terjedelemben a Különleges Osztályokat. “Nagyon nehéz dolog leleplezni egy tapasztalt fasiszta kémet, komoly intelligenciát és éles szemet igényel. Az NKVD katonájának nagyon ébernek kell lennie, és ismernie kell ennek a játéknak a speciális szabályait. A sajtó sokat ír a németek rémtetteiről, és erre szükség is van. Az is fontos azonban, hogy katonáinkkal meggyűlöltessük az árulókat.”¹⁰

A Wehrmacht megpróbált tőkét kovácsolni a hűség sztálinista felfogásából. Egy német utasítás szigorúan előírta: az orosz foglyokat figyelmeztetni kell arra “milyen bánásmód

vár rájuk, ha az NKVD kezébe kerülnek”, amennyiben sikerül megszökniük “a német fogságból és visszatérniük a Vörös Hadsereghez”.¹¹

Az NKVD egy másik osztálya, amelyet Berija 1939 őszén hozott létre, az ellenséges hadifoglyokkal foglalkozott. Első jelentősebb feladatuk tizenötezer fogoly lengyel tiszt likvidálása volt a katyńi erdőben. 1942 nyarán azonban az osztály embereinek nem jutott elég munka, mert a tengelyhatalmak előretörése során csak igen kevés német esett fogságba. A Délnyugati Front parancsnokságának politikai osztályán működő Lepinszkaja hadnagy egyenként hallgatta ki egy kis különítmény elfogott katonáit, akik a 4. páncéloshadsereg 29. gépesített hadosztályának kötelékében teljesítettek szolgálatot. A hadnagy a katonák moráljával kapcsolatban kérdezősködött, de amit hallott, nemigen lehetett kedvére. “A katonák többsége mindhalálig harcolni akar¹² - volt kénytelen jelenteni. - Szökés vagy öncsonkítás nem fordul elő. A tisztek szigorúak, de tisztességesek.”

A román foglyokkal már több szerencséje volt Lepinszkajának. Egy tiszt elmondta, hogy emberei gyűlölik Antonescu marsallt, mert “eladta hazájukat Németországnak”. A román közkatonák még ennél is tovább mentek. “Németekkel vívott ökölharcokról” számoltak be a szovjet hadnagynak, sőt elmondták, hogy egy német tisztet, aki lelőtte két bajtársukat, megöltek. Saját tisztjeik “nagyon durván bántak velük”, gyakran pofozták őket. Sokan követtek el öncsonkítást, annak ellenére, hogy a tisztek erről mint “a haza és Isten elleni bűnről”¹³ beszéltek. Lepinszkaja megállapította, hogy a románok “politikai és morális tekintetben siralmas állapotban vannak”. Jelentését sürgősen továbbították Moszkvába.

*

Az első havas tél végigszenvedése után a doni sztyeppen előrenyomuló 6. hadsereget nyáron változatos benyomások érték. Strecker tábornok, a XI. hadtest parancsnoka ügy vélte, “afrikai forróság, óriási porfelhők gomolyognak”.¹⁴ Július 22-én vezérkari főnöke, Helmuth Groscurth “a napon 53 fokos” hőmérsékletet regisztrált.

A hirtelen lezúduló esők, bár az utakat sártengerré változtatták, alig enyhítették a vízhiányt: a német Landser-eket (bakákat) akkoriban leginkább ez foglalkoztatta. A Vörös Hadsereg a visszavonulás során megmérgezte a kutakat, lerombolta az állami gazdaságok épületeit, az állatokat és a traktorokat pedig a hátországba küldte. Azokat a készleteket, amelyeket nem tudtak időben elszállítani, használhatatlanná tették.

“Az oroszok petróleumot öntöttek a felhalmozott gabonára”¹⁵ - írta haza augusztus 10-én egy tizedes. “Szovjet bombázók éjszakánként foszforbombákat szórnak, hogy felgyújtsák a sztyeppet”¹⁶ - jelentette az egyik páncéloshadosztály. A szemhatáron emelkedő fekete füstoszlopok közül azonban jó néhány a tüzérségi állások körül, a torkolattüzekből keletkezett.

A rövidnadrágra vetkőzött, bronzszínűre sült, a lövedékek emelésétől megizmosodott német tüzérek úgy festettek, mint egy náci propagandafilm atlétái, a viszonyok azonban egyáltalán nem voltak olyan egészségesek, mint amilyennek látszottak. Mind gyakoribbá váltak a dizentéria-, tífusz- és paratífusz-esetek. A tábori kórházak, konyhák c:s különösen a mészárszékek környékén, mint egy orvos jelentésében olvasható, “iszonyatos légytömeg”“ hemzsegett. A legnagyobb veszélyt azokra jelentették, akiknek nyílt sebeik voltak - például az égési sérült harckocsizókra. A folyamatos előrenyomulás nagyon megnehezítette a betegekről és sebesültekről való gondoskodást. A legtöbb reménnyel a “Sanitäts-Ju” mentőrepülőgépeken történő elszállítás kecsegtetett, Hitler azonban mindenáron erőltette a gyors előretörést, s ezért majdnem az összes szállítógépet az elakadt páncéloshadosztályok üzemanyag-ellátására állították be.

A 6. hadsereg katonáinak 1942 nyara kínálta az utolsó háborús idilleket. A kollektivizált falvak szokásos nyomorúságához képest vonzó változatosságot jelentett a doni kozák vidék, ahol a fehérre meszelt, zsúptetős házakat kis cseresnyéskertek és fűzfák vették körül, a réteken pedig lovak legelésztek. Azoknak a polgári lakosoknak a többsége, akik a kommunista kiürítési paranccsal dacolva helyben maradtak, barátságosan viselkedett. Az idősebb férfiak közül sokan harcoltak a bolsevikok ellen az orosz polgárháborúban. Csak az előző tavaszon, a német invázió előtt néhány héttel történt, hogy kozák felkelés robbant ki Rosztovtól északra, Sahtiban, s a felkelők kikiáltottak egy önálló köztársaságot, amit az NKVD csapatai gyorsan és a tőlük megszokott brutalitással tiportak el.

A 384. gyalogoshadosztály egyik századparancsnoka meglepve állapította meg, hogy a kozákok azután is barátságosak maradtak, hogy katonái kifosztották őket: tojást, tejet, sós uborkát, sőt egy egész sonkát is a kezükbe nyomtak ajándékba. A parancsnok ezután megállapodott velük, hogy darabonként két birodalmi márkáért libákat vásárol tőlük. “Az az igazság, hogy ha rendesen bánunk velük, ezek az emberek odaadják mindenüket, amijük csak van¹⁸ - jegyezte naplójába. - Sohasem ettem annyit, mint itt. A rosszullétig kanalazzuk a mézet, este pedig főtt sonkát falatozunk.”

***

A gyors német térnyerés idején Sztálin igyekezett tábornokaira hárítani a felelősséget. Abban a hiú reményben, hogy egy kíméletlen új vezető képes megacélozni az ellenállást és megfordítani a helyzetet, állandóan váltogatta a parancsnokokat. Még az is megesett, hogy amikor felhívott egy hadseregparancsnokot, hogy közölje vele, ezennel leváltja, utána még vele hívatta oda a telefonhoz az egyik hadtestparancsnokát, hogy azt nevezze ki az utódjává. Az embereken mindinkább úrrá lett a kudarc érzése és a katasztrófahangulat, szertefoszlottak a remények, amelyek a Moszkva előtt vívott csata nyomán támadtak bennünk. A Vörös Hadsereg, amely még mindig nem heverte ki Sztálin elhamarkodott év eleji offenzíváinak következményeit, nem rendelkezett sem elegendő kiképzett katonával, sem a kellő számú tapasztalt tiszthelyettessel és tiszttel. A harctérre hajtott sorállomány jó része gyakran alig több mint tizenkét napi kiképzést kapott, egyesek még annyit sem. A kolhozokból a besorozott fiatal parasztok szánalmasan keveset értettek a modern hadviseléshez és fegyverzethez. Egy lovas katona alumíniumtubust talált a földön és fölvette, mert úgy vélte, jó lesz lókefetartónak.¹⁹ Mint kiderült, a tárgy gyújtóbomba volt, amely letépte mindkét kezét.

A németeket nem szűnő csodálkozással töltötte el, milyen tékozló módon bánnak az orosz tisztek embereik életével. Ennek egyik legrémítőbb példájára a Dontól nyugatra vívott védelmi harcok idején került sor. Három zászlóaljnyi tisztjelöltet küldtek fegyver és élelem nélkül a 16. páncéloshadosztály ellen. Parancsnokuk, aki a vérfürdőt túlélve megadta magát, elmondta foglyulejtőinek, hogy amikor “tiltakozott ez ellen az értelmetlen feladat ellen”²⁰, a hadseregparancsnok - aki nyilvánvalóan részeg volt - ráordított, hogy azonnal hajtsa végre.

A Vörös Hadsereget még mindig gyötörte a tisztogatások keltette félelem a kezdeményezéstől. A délen bekövetkezett legutóbbi katasztrófák nyomán azonban, amelyek végre megsemmisítették Sztálin boszorkányüldözőinek reputációját, mind gyakrabban jelent meg egy új, energikus és kíméletlen parancsnoktípus, amelynek képviselői már nem féltek annyira a komisszároktól és az NKVD-től. Zsukov sikerei a remény lángját jelentették sok más, emelkedőben lévő tiszt számára is, akiket dühítettek a Vörös Hadsereget ért megaláztatások.

Vaszilij Csujkov, akit hamarosan Sztálingrád katonai parancsnokává neveztek ki, ennek az új generációnak az egyik legkönyörtelenebb képviselője volt. Indulatkitöréseit Zsukovéihoz hasonlították. Jellegzetes parasztarcával, sűrű hajával az orosz embert testesítette meg. Vaskos humora volt és haramianevetése: ha nevetett, kivillantak aranyfogai. A szovjet propaganda később mint az októberi forradalom eszményi produktumát festette le.

Csujkov elszalasztotta a háború első hat katasztrofális hónapját: Kínában mint a Csang Kaj-sek mellé akkreditált katonai attasé teljesített szolgálatot. Miután visszahívták a Szovjetunióba, Tula közelében egy tartalék hadsereg parancsnokhelyettese lett. Július elején - amikor még egy csigolyasérülésből lábadozott - parancsot kapott, hogy mozgósítsa hiányos hadosztályait, amelyekből most szervezték meg a 64. hadsereget, és a Dontól nyugatra tartóztassa fel a németeket.

Csujkov főkomisszárja, Konsztantyin Kirkovics Abramov társaságában július 16-án érkezett meg a Sztálingrádi Front parancsnokságára. Hallották, hogy az ellenség gyorsan közeledik a Donhoz, részleteket azonban senki sem tudott. A 62. hadsereg a Don keleti kanyarjának felső szakaszán fejlődött fel legyezőszerűen, Csujkovnak pedig az alsó, a Csir folyótól délre fekvő szakaszra kellett felvonultatnia hadosztályait. Érthető módon aggasztotta a balján elhelyezkedő hadsereg harci morálja: emberei elfogtak egy teherautót, amely tisztekkel zsúfolva és tartalék üzemanyaggal megrakva engedély nélkül menekült a hátország felé.

Tőle közvetlenül jobbra, a Csir folyónál az osztrák legénységű 44. gyalogoshadosztály súlyos küzdelmet vívott a 62. hadsereg három hadosztályával. A harc különösen kegyetlen volt. Egy foglyul ejtett tizedes elmondta kihallgatójának, hogy egyik tisztjük rájuk parancsolt: lőjék agyon a Vörös Hadsereg két sebesült katonáját, akik “egy árokban lapultak.”²¹ Északabbra azonban a németek nagy erővel áttörtek, s amikor Kamenszkijnél elérték a Dont, számos orosz ezredet vágtak el a főerőtől.

A német légi felderítés gyorsan rábukkant a gyenge pontokra a Don mentén, és észlelték Csujkov élhadosztályainak felfejlődését is. Július 25-én a németek nagy erejű támadást indítottak. A tűzkeresztséget a 64. hadsereg számára nem könnyítették meg sem a porviharok, sem az a tény, hogy fontos egységei akadtak el Tula mögött. Másnap reggel német páncélostámadásra került sor, s bár a német harckocsik úgy megrémítették a könnyű T-60-asok személyzetét, hogy azok a vízmosásokban próbáltak elbújni, a KV nehézharckocsikban azonban gránátjaik nem sok kárt tehettek. “Messzebbre hordtak a lövegeik²² - magyarázta egy német páncélosparancsnok. - Nyílt terepen nem támadhattuk meg őket. Így hát a tankjaimat egyenesen hátra, látótávolságon kívülre vontam - mintha hadihajók lettek volna kinn a nyílt tengeren -, aztán csináltam egy nagy kerülőt, és hátba támadtam őket.” Az orosz nehézharckocsik szétszóródtak, kivéve egyet, amelyik elveszítette egyik lánctalpát; a torony forgatószerkezete megszorult, a löveg nem tudott elfordulni. “Felsorakoztunk mögötte, és lőni kezdtük. Számoltuk, hányszor találjuk el, de egyik lövedékünk sem ütötte át a páncélzatát. Aztán láttam, hogy megmozdul a nyílásfedél. Gondoltam, meg akarják adni magukat, úgyhogy rádión szóltam a századomnak: hagyják abba a tüzelést. Az oroszok ezután teljesen kinyitották a fedelet és kimásztak.” A harckocsi személyzete teljesen összezavarodott, látszott, hogy megrázta őket, ami velük történt. Hallani ugyan nem hallottak, de még csak sebesült sem volt köztük. “Nyomasztó érzés volt rádöbbenni, mennyivel hitványabbak a mi harckocsilövegeink.”

A németek a 62. hadsereg jobbszárnyát áttörve kijutottak a Donhoz, ami hamarosan óriási zűrzavart idézett elő. Július 26-án Csujkov 64. hadseregének hátsó lépcsőiken rebesgetni kezdték: német harckocsik el akarják vágni őket a főerőtől. A katonák fejvesztve rohantak át a Don pontonhídján. A pánik később az első vonalbeli csapatokra is átterjedt. Csujkov törzstiszteket küldött a folyó partjára, hogy helyreállítsák a rendet, a német légierő azonban már felfedezte a kínálkozó lehetőséget. Hullámokban jelentek meg Richthofen Stukái, s támadásaiknak Csujkov több magas rangú tisztje is áldozatul esett.

A 62. hadsereg még ennél is rosszabb helyzetben vergődött. Az Alekszandr Utvenko ezredes vezette 33. gárda-lövészhadosztályt a Don nyugati partján két német hadosztály ejtette csapdába. “Ha nem ássuk be olyan mélyen magunkat, gyorsan elintéztek volna bennünket”²³ - mesélte Utvenko nem sokkal később Konsztantyin Szimonov írónak. Háromezer főnyire apadt hadosztálya éjszaka kordékon és tevéken volt kénytelen hátraküldeni a sebesültjeit. A németek ugyancsak súlyos veszteségeket szenvedtek. Egyetlen zászlóalj körzetében ötszáztizenhárom holttestet vonszoltak be egy balkába, vízmosásba. Az oroszoknál olyan súlyos volt a lőszerhiány, hogy az ellenség fegyvereit és munícióját megszerzendő, támadniuk kellett. Annyira szűkében voltak az ennivalónak, hogy a környező mezőkről összeszedett gabonát főzték meg. Augusztus 11-én a hadosztály maradványai kis csoportokra váltak, hogy átverekedjék magukat a Donhoz. “Én magam ötször töltöttem újra a pisztolyomat - mesélte Utvenko. - Több parancsnok agyonlőtte magát. Vagy ezer ember esett el, de nem adták olcsón az életüket. Egy katona röpcédulát vett elő a zsebéből, és elindult a németek felé. Galja, törzsünk egyik tolmácsnője felkiáltott: ‘Nézzétek! Az a kígyó meg akarja adni magát!’, s azzal pisztolyával agyonlőtte.”

Az ellenállás utolsó fészkét, miután a védőknek elfogyott a páncéltörő lőszerük, a német harckocsik lerohanták. Utvenko és maradék társai egy alacsonyabb partfalról egy mocsárba vetették magukat, ahol az ezredes gránátszilánktól megsebesült a lábán. Csak kúszva tudott továbbhaladni. A következő napot körülbelül húsz katonával egy napraforgótáblában rejtőzve töltötte. Aznap éjjel további túlélőket szedtek össze, majd átúsztak a Donon. Nyolcan közülük a folyóba fulladtak. Utvenkót Hudobkin, az adjutánsa húzta magával, egy volt nőgyógyász, aki közvetlenül azután, hogy elérték a túlsó partot, epilepsziás rohamot kapott. Utvenko utóbb megjegyezte: szerencse, hogy a roham nem a folyóban érte. “Ha itt nem halunk meg - felelte Hudobkin -, túl fogyjuk élni a háborút.” Hudobkinnak jó oka volt hinni, hogy életben marad. Anyját értesítették, hogy meghalt a Krímben, pedig csak súlyos sebet kapott. Az asszony misét mondatott érte. Az orosz babona szerint ha valakiért már életében elmondják a gyászmisét, akkor sokáig fog élni. Szimonov 1942 szörnyű nyarán világosan érezte, hogy ennek a hiedelemnek az egész ország szempontjából szimbolikus jelentése van.

*

A fronton elszenvedett kudarcok és a kommunikációs hibák okozta káosz ellenére a Vörös Hadsereg egységei folytatták az ellenállást. Többnyire éjszaka hajtottak végre támadásokat, mert a nappali rohamokat a Luftwaffe azonnal megtorolta. Egy német századparancsnok, aki a 384. gyalogoshadosztálynál naplót vezetett, augusztus 2-án feljegyezte: “Az oroszok keményen ellenállnak. Ezek friss erők, és fiatalok.” Másnap ismét: “Az oroszok keményen védekeznek. Állandóan kapnak erősítéseket. Egyik műszaki századunk kitért az ütközet elől. Szégyenletes.”²⁴ Saját katonái ezután erős gyomorfájásra kezdtek panaszkodni, talán a fertőzött víztől. “Szörnyű itt - írta néhány nappal később. - Micsoda rémes éjszakák. Mindnyájan feszültek vagyunk. Az ember idegei előbb-utóbb tönkremennek.”

A Vörös Hadsereg, megpróbálva ellensúlyozni a Luftwaffe légi fölényét, sietve repülőezredeket csoportosított át a középső és az északi arcvonalról. A Sztálingrádi leront támogatására kialakított egyik új légi támaszpontra elsőként egy éjszakai vadászrepülő-ezred²⁵ szállt le. Kénytelenek voltak megállapítani, hogy új repülőterük nem egyéb, mint egy jókora görögdinnyeföld, melyet paradicsomültetvények vesznek körül. A helyi parasztok továbbra is buzgón szedték a paradicsomot, akkor is, amikor a vadászgépek fel- vagy leszálltak. Az ezred jelenlétére hamarosan felfigyelt egy Focke-Wulf felderítőgép is, s amikor megjelentek a csaknem a földfelszínhez tapadva támadó Messerschmittek, a szomszédos piac is kapott sorozataikból. A falusi idill helyét egy pillanat alatt teljes zűrzavar vette át: megbokrosodott lovak ágaskodtak a kocsirudak mellett, gyerekek sikoltoztak, a sátrak ponyváit géppuskasorozatok szaggatták, árusok zuhantak holtan zöldségeik-gyümölcseik közé. A kimerítő bevetési ütemterv szerint tevékenykedő éjszakai vadászrepülő-ezredet a kofáknál jóval kevesebb veszteség érte. A hajózóknak gyakran arra sem volt idejük, hogy a kifutópálya szélére telepített tábori konyha mellett álldogálva egyenek, úgyhogy a földi személyzet vitte ki a tányérokat a repülőgépekhez, a pilóták pedig a fülkéikben ettek. A komisszárok által a földi kiszolgáló személyzetbe sulykolt biztonsági előírások olyannyira abszolút módon érvényesültek, hogy a szerelők sohasem számolták meg, hány gép tartózkodik a repülőtéren, vagy éppen hány nem tért vissza egy adott bevetésből.

Az ekkoriban vívott kaotikus légi harcok egyikében az ezred parancsnokát, Kondrasov őrnagyot lelőtték a német vonalak mögött. Bal lába, amelyet később el is veszített, összezúzódott a földet éréskor, egy közelben lakó parasztasszonynak azonban sikerült kihúznia a pilótát a roncsból. Hazavitte, és saját házában viselte gondját. Kondrasov bajtársai megjegyezték a helyet, ahol parancsnokuk lezuhant, és alkonyat után ketten is leszálltak a ház közelében. Kicipelték Kondrasovot, beszíjazták az egyik repülőgép hátsó ülésébe, s aztán elrepültek vele egy katonai kórházba.

A Don felett vívott légi párbajokat azokban a július végi napokban lentről, a harctérről mindenki figyelemmel kísérte. A német gyalogosok és a harckocsizók egyaránt a kék eget figyelték, szemüket a kezükkel árnyékolva lesték a kondenzcsíkokat. Az orosz repülők rendszerint délben támadták a földi célpontokat, mégpedig olyan szabályszerűen mindig ugyanakkor, hogy a Messerschmitt-109-esek viszont menetrendszerűen lesben álltak a magasban, hogy aztán rájuk vessék magukat. Minden egyes ellenséges gép lelövését örömujjongás fogadta, miközben az eltalált repülőgép füstcsíkot húzva, dugóhúzóban zuhant a földre, és felrobbant. Nőttön-nőtt a vadászpilótasztárok - az ászok - reputációja a német hadsereg és a Luftwaffe katonái körében.

Ebben a mozgóháborúban a páncélos- és gépesített hadosztályok katonái ritkán fárasztották magukat a parancsnoki harcálláspontok álcázásával. Sietősen felállított sátraikban éjszakáról éjszakára újabb és újabb parancsokat dolgoztak ki, ellenőrizték a lőszerkészletet és a veszteséglistákat. Spirituszlámpáik nem ellenséges golyókat, hanem rovarrajokat vonzottak oda. Nappal hozták be, amit éjszaka elmulasztottak, le-lebiccenő, ide-oda billenő fejjel ültek a következő helyszín felé tartó parancsnoki járműveken.

A 16. páncéloshadosztály parancsnoka, Hans Hube tábornok, olykor az ütközet kellős közepén, törzse szeme láttára szundított egyet, imigyen sugallván nekik: nyugalmát semmi sem rendítheti meg. “Hube papa”²⁶, ahogyan katonái nevezték, mindenkire nyomban mély benyomást tett markáns, kemény arcával és fekete műkezével - egyik karját tudniillik elveszítette az első világháborúban. A tábornok olyan ember volt, aki hitt a szokásokban és a rendben, s meg is szervezte őket maga körül. Csata ide vagy oda, gondja volt rá, hogy rendszeresen, háromóránként harapjon valamit, s hogy ilyenkor “jó sok kalóriát és vitamint”²¹ vegyen magához. Bár nem volt entellektüel, számos tiszt, aki jól ismerte, “éles eszű, világos gondolkodású embernek” tartotta. Hitler roppantul csodálta mint katonát, mivel azonban ez “a vén csataló”²⁸ realista volt, aki ki is mondta, amit gondolt, a sztálingrádi csata vége felé a Führer már “túlságosan borúlátónak”²⁹ minősítette.

Hube páncélosparancsnokai közül többen is fitymáló megjegyzésekben emlegették az oroszok ostobaságát, akik gyakran a nyílt terepen állították le harckocsijaikat, amelyek így tökéletes célpontot nyújtottak a Stukák és a földi célok ellen pokolian hatásos 88 milliméteres légvédelmi lövegek számára. Tudták, hogy a T-34-es alapjában véve sokkal jobb harckocsi, mint bármelyik addig gyártott német ellenfele, csakhogy az irányzókészüléke nem túlságosan jó. Csak kevés orosz parancsnoknak volt megfelelő távcsöve, még kevesebbnek rádiója. A Vörös Hadsereg legnagyobb fogyatékossága azonban primitív, fantáziátlan, sematikus harcászatában rejlett. Páncéloscsapatai képtelenek voltak kellőképpen kihasználni a terepet, s úgy látszott, nemigen ismerik a mozgás és a tüzelés összehangolásának alapszabályait. Ráadásul, mint Csujkov is elismerte, képtelenek voltak összehangolni támadásaikat a Vörös Hadsereg légierejével.

Önelégültségükben a németek ébersége olykor alábbhagyott. Július 30-án pirkadatkor egy csoport T-34-es, amely a sötétség leple alatt lopakodott oda, rajtaütött azon a falun, amelyben Hube törzse működött. A tisztek lázasan kapkodták magukra ruháikat, közben a parancsnokság és a hadtáp járművei között gránátok robbantak. Podewils, a haditudósító, aki akkoriban a hadosztálynál dolgozott, kikukkantott szállása ablakán. “Nem valami szívderítő látvány³⁰ - jegyezte fel naplójában. - Járművek vad összevisszaságban próbálják megelőzni egymást, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjenek innét!” A németeket az előző napon is érte meglepetés: egy váratlan összecsapás, amelyet Hube szárazon csak “huszárcsínynek” nevezett.

Az első döbbenet gyorsan elmúlt. Megérkezett a 2. páncélosezred egy százada, és a nyílt, mélyen fekvő mocsaras területen pillanatokon belül hat T-34-es lángolt. Az egyik orosz tank kamikázestílusban rárontott a hadosztálynak a faluban parkoló szállító járműveire, de hirtelen szembetalálta magát egy német harckocsival, amely közvetlen közelről telibe találta: szó szerint a levegőbe röpítette a tornyát. Hube, miután végignézte a hajnali ütközetet, így szólt Podewilshez: “Jobban tenné, ha kimenne a frontvonalba. Ott biztonságosabb.” Podewils és a társa később el is indultak, gépkocsijukkal a mocsaras területen átvezető dorongúton haladtak. Az egyik kiégett T-34-es még mindig füstölgött. “Égett hús szagát” árasztotta.

A hadtestparancsnokságon azt hallotta, hogy az utóbbi nyolc napban a Vörös Hadsereg csaknem ezer harckocsit küldött át a Donon: több mint a felét már ki is lőtték. Ezek az adatok jócskán túloztak. A Vörös Hadseregnek mindössze 550 harckocsit sikerült összeszednie, és ezek közül jó néhánynak a Donon sem sikerült átkelnie. A veszteséglista túlzásáért a szertelenül optimista frontjelentések tehetők felelőssé. Egy német harckocsizó megállapítása szerint “valahányszor találatot kapott egy orosz tank, az ütközetben részt vevő szinte mindegyik panzer magának tulajdonította a sikert.”³¹ A számtalan kilőtt szovjet harckocsi látványa mindazonáltal mindenkit lenyűgözött, aki csak látta őket. Von Seydlitz tábornok megállapítása szerint a kilőtt KV-k messziről “óriási elefántcsordához”³² hasonlítottak. Bármekkora volt is az elpusztított ellenséges páncélosok száma, sok német bizonyosra vette, hogy hamarosan teljes győzelmet aratnak. Az orosz hidra nem növeszthet a végtelenségig újabb fejeket a levágottak helyébe.

*

A Führer, aki ezúttal is bosszankodott az előrenyomulás lassúsága miatt, visszatért az eredeti tervhez, amely szerint Sztálingrád elfoglalásában a 4. páncéloshadseregnek segítenie kell a 6. hadsereget. Az időveszteséget és a járulékos üzemanyag-felhasználást senki sem hozta szóba. Hoth páncéloshadosztályai gyorsan reagáltak. Előretörtek észak felé, s eközben csak gyönge ellenállásba ütköztek. Hamarosan már Kotyelnyikovót fenyegették, ez a település pedig délnyugati irányban alig százhatvan kilométerre fekszik Sztálingrádtól. A legfontosabb kérdés azonban az volt, vajon tudják-e kompenzálni azokat a változtatásokat, amelyeket Hitler a terven végrehajtott. Richthofen tábornok légi felderítési jelentések nyomán augusztus 2-án ezt írta naplójába: “Az oroszok minden irányból erőket csoportosítanak át Sztálingrád térségébe.”³³

Paulus, Richthofen szerint optimista hangulatban, a 16. és 24. páncéloshadosztályok vezetésével, és Richthofen Stukáinak támogatásával átkaroló támadásokat indított. Kétnapi harc után bekerítettek nyolc lövészhadosztályt, valamint a Don nyugati partján hagyott egész szovjet tüzérséget. A gyűrű végül Kalacsnál zárult be. Az első német harckocsik személyzete a violaszín alkonyi fényben egy Don-parti halomról megpillantotta a folyó túloldalán Kalacs városát. Tankjaik a hátuk mögött lenyugvó nap fényében hosszú árnyékokat vetettek maguk elé, keletre. A távolban, a Kalacs mögötti sztyeppen Sztálingrád várt rájuk. Maga Kalacs főképpen apró műhelyekből, egy kopott vasútállomásból, és “höchst primitív”³⁴ fakunyhókból állt.

A siker e pillanatában a német katonák a harc feszültségétől megszabadulván megkönnyebbülten, boldogan tréfálkoztak. Parancsnokaik azonban hamarosan védelmi, “sündisznó”-állásba vonták vissza őket. Sötétedés után a nyugati parton körülzárt sok ezer orosz támadásba lendült. Az éjszaka csendjét újra és újra géppuskasorozatok törték meg, tűzpárbajt vívó gyalogosok puskái ropogtak, torkolattüzek és világító rakéták lobbantak.

Másnap a németek hozzáláttak, hogy szisztematikusan megtisztítsák az erdőket, amit több tiszt is nagyszabású szarvasvadászathoz hasonlított. Beosztottaival - nagyrészt nőkkel - együtt fogságba esett egy magas rangú szovjet híradótiszt is. Aznap éjjel a német állások körül - ezúttal holdfénynél - ismét fellángolt a harc. Másnap reggel a németek felgyújtották a száraz aljnövényzetet, hogy kiűzzék az erdőből a megmaradt oroszokat. A területet végül “ellenségmentesnek” nyilvánították. Elmenekülni csak keveseknek sikerült. A 62. hadsereg 181. lövészhadosztályából, amely a harc kezdetén tizenháromezer emberből állt, a Donon át mindössze százötnek sikerült visszajutnia a szovjet csapatokhoz.³⁵

A küzdelem igencsak kemény volt. Sok német katona nem osztozott Paulus magabiztosságában, és Hitler ama nézetével sem értett egyet, hogy az ellenség a végét járja. Az első napon a 371. gyalogoshadosztály páncéltörő zászlóalja huszonhárom embert veszített. A 6. hadsereg katonái – például a 389. gyaloghadosztályéi - mind gyakrabban hallották a rohamozó szovjet gyalogság “Hurrá!”-ját. Egy katona megírta az otthoniaknak, mennyire lesújtja “a sok-sok kereszt és sír, és mind tegnapról”³⁶, valamint az, amit ezek a jövőre nézve jelentenek. Úgy látszik, a súlyos veszteségek más hadosztályoknál is kikezdték a harci szellemet. A 76. gyalogoshadosztálynál további katonákkal kellett megerősíteni a temetőkülönítményeket. Az egyik ilyen sírásó katona egy hónappal később, miután fogságba esett, elmondta orosz kihallgatójának, hogy neki és két társának egyetlen napon hetvenkét halottat³⁷ hoztak. Ugyanakkor egy tüzér tizedesnek, aki huszonkilenc órán át úgyszólván pihenés nélkül tette a dolgát, kétsége sem volt afelől, hogy a Wehrmachtra győzelem vár. “Az oroszok lőhetnek, amennyit csak akarnak, mi akkor is többet lövünk majd, mint ők. Remek mulatság, amikor pár százan támadnak. Egyetlen rohamlöveg elég, hogy megfutamodjanak.”³⁸

Egyes egységek erőfeszítéseit extra csokoládé- és cigarettaadagokkal jutalmazták, amit a katonák a viszonylagos esti hűvösben élveztek ki. A harc kemény volt. “Egyetlen vigaszunk - írta haza egy utász -, hogy Sztálingrádban majd megpihenhetünk, ott vonulunk téli szállásra, s akkor, gondoljátok csak el, esetleg még szabadságot is kapunk.”³⁹

***

Ha volt hely, ahol szó szerint értelmezték Sztálin “Egy lépést sem hátrálni!” parancsot, akkor a nevét viselő, fenyegetett város volt az. A polgárháború itt vívott csatájának emlékét - akkor a várost még Caricinnek hívták (tatárul a név a Carica = ‘sárga folyó’ menti helységet jelent) - azzal a mítosszal együtt elevenítették fel, hogy Sztálin veretésével itt fordították meg a fehérek elleni küzdelem menetet, itt mentették meg a forradalmat. A helyi védelmi bizottsag semmilyen intézkedés elrendelésétől sem riadt vissza, hogy erőddé alakítsa a várost. A feladat távolról sem volt könnyű. Sztálingrád hosszú szalagként harminckét kilométeren át követte a Volga magas nyugati partját. A védők mögött széles, nyílt vízfelület húzódott, ezen át kellett eljuttatni hozzájuk minden anyag- és emberutánpótlást.

Az egész környéken mozgósították a lakosságot. Minden rendelkezésre álló tizenhat és ötvenöt év közti – összesen csaknem kettőszázezer - férfit és nőt “munkás-hadoszlopokba”⁴⁰ soroltak, amelyeket a járási pártbizottságok szerveztek meg. Miként az előző évben Moszkvában, fejkendős asszonyokat és nagyobbacska gyerekeket vezényeltek ki, hogy hosszú nyelű ásókkal és kosarakkal felszerelve több mint száznyolcvan centiméter mély harckocsiárkokat ássanak a homokos talajba. Miközben a nők ástak, a hadsereg műszaki csapatai nehéz harckocsi-elhárító aknákat raktak le az akadályok nyugati oldalán.

A kisebb iskolás gyerekekkel ezalatt a Volga-parti olajtárolók⁴¹ köré építtettek földsáncokat: tanáraik felügyeletével, fasaroglyákon szállították a földet. Váratlanul megjelent egy német repülőgép. A lányok nem tudtak hová elbújni, és egy bomba robbanása két lányt betemetett. Amikor osztálytársaik kiásták őket, kiderült, hogy egyikük, Nyina Grebennyikova gerinctörés következtében megbénult. Döbbent, síró barátnői megtisztogattak egy saroglyát, és elcipelték Nyinát abba a sztálingrádi kórházba, amely a Carica-torkolat közelében állt.

A légvédelemnek elvben nagy fontosságot tulajdonítottak, de a lövegek többségének egyelőre nem jutott lőszer. A legtöbb üteg kezelő személyzetét fiatal nőkből szervezték meg, jórészt Komszomol-tagokból, akiket áprilisban ezzel az elháríthatatlan kérdéssel toboroztak: “Akarod-e megvédelmezni szülőhazádat?”⁴² A Volga mindkét partjára ütegeket telepítettek a legfontosabb létesítmények - a délen elhelyezkedő beketovkai erőmű, a város északi részében lévő nagy gyárak - védelmére. A fegyvergyártó gépsorok munkásai alapszintű katonai kiképzést kaptak - például azok, akik a T-34-esek gyártására átállított Sztálingrádi Traktorgyárban dolgoztak.

A Sztálingrádi Védelmi Bizottság sorra adta ki a rendeleteket. A kolhozokat és szovhozokat utasították, hogy adják át gabonakészleteiket a Vörös Hadseregnek. Bíróságokat állítottak fel, hogy elítéljék azokat, akik nem tesznek eleget hazafias kötelezettségeiknek. Tíz év járt azért, ha valaki nem jelentette fel egy hozzátartozóját, aki dezertált, vagy nem tett eleget a behívóparancsnak. Egy középiskola igazgatóját bíróság elé állították, mert amikor utasították, hogy besorozás céljából vigye el hatvanhat tizenhét éves növendékét⁴³ a körzeti katonai bizottságra, útközben harmincegyen megszöktek.

A bíróságok in absentia [a vádlott távollétében] is tárgyalták civil “dezertőrök” ügyeit, akiknek többségét a hátráló menekültek jelentették fel. Aki bűnösnek találtatott, azt mint “a Párt és a szovjet állam árulóját”⁴⁴ ítélték el. A bűnösség rendkívül gyakran kizárólag időpont kérdése volt. J. Sz.-t, aki elmenekült, amikor a faluját bombázták, hat hónap munkatáborra ítélték, amiért “elhagyta munkahelyét”, ugyanakkor A. Sz.-t, aki a németek közeledésekor nem volt hajlandó elhagyni otthonát, in absentia “hazaárulónak” nyilvánították. Őrá legalább tíz év gulág várt.

A Sztálingrádi Front politikai osztálya nem sokkal később “különös figyelmet szentelt a Vörös Hadsereg által 1941-42 telén felszabadított ukrajnai körzetekből származó férfi sorköteleseknek”.⁴⁵ Azokat, akik “nem voltak hajlandók elhagyni” városaikat és falvaikat, per definitionem azzal gyanúsították, hogy “szovjetellenes elemek”, s hogy együttműködtek a németekkel.

A vallásszabadsággal kapcsolatos szép moszkvai nyilatkozatoknak Sztálingrád környékén nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Az egyik kerület mezőgazdasági bankjának vezetőjét “pártellenes akcióért” ítélték el - fivérének, a Vörös Hadsereg tisztjének imádságokat küldött, “azt tanácsolva, hogy ütközet előtt mondja el őket.”⁴⁶ A civileknek a német előretörés gyorsaságáról is tanácsos volt roppant óvatosan nyilvánítaniuk véleményt, az orosz védők hozzá nem értése pedig tabu témának minősült. A. M.-et, egy volgai halfeldolgozó üzem munkását “politikai és erkölcsi elfajulással és ellenforradalmi propagandával”⁴⁷ vádolták, mivel állítólag “dicsérte a németeket, rágalmazta a Párt vezetőit, a kormányt és a Vörös Hadsereget”.

Sztálint figyelmeztették a front mögött uralkodó pánikhangulatra, mire ismét a parancsnokok cseréjéhez folyamodott. Miután július 21-én leváltotta Tyimosenkót, és helyébe V N. Gordov tábornokot nevezte ki, akit Vasziljevszkij tartott szemmel, augusztus elején úgy döntött, hogy a frontot két parancsnokságra osztja, melyek közül a déli a Carica folyótól. (l. a 6. térképet) a városközponton át a kalmük sztyeppig terjed. Amikor Andrej H. vezérezredes, aki még nem gyógyult fel teljesen lábsebéből, értesült róla, hogy kinevezték a déli rész parancsnokává, tiltakozott az ellen, hogy a frontot Sztálingrád központjában osszák ketté, ezen azonban a legfőbb főparancsnok mindössze bosszankodott, a sávhatár helyének jelentőségét nem fogta fel.

Jeremenko augusztus 4-én egy Douglas szállítógépen érkezett, és a város északnyugati peremén, a kis repülőtéren szállt le. Hruscsov fogadta, majd együtt a parancsnokságra hajtattak. Jeremenko elkeserítőnek tartotta, hogy nem rendelkeznek információkkal az ellenségről. Öt nappal később Sztálin ismét átszervezte a frontparancsnokságokat, és mindkettő élére Jeremenkót nevezte ki. Minthogy azonban Sztálin továbbra is nyugtalan maradt, odaküldte Zsukovot is, hogy nézzen körül, s utóbb küldjön jelentést a tapasztalatairól.

Mint Jeremenko azonnal felismerte, a legnagyobb veszélyt az jelentette, ha Paulus 6. hadserege (a Donon átkelve, nyugat felől), valamint Hoth 4. páncéloshadserege (délnyugatról) egyszerre indít támadást. A Volga teljes alsó szakasza veszélyben volt, Asztrahánban pedig egy német légitámadást követően pánik uralkodott. A folyó Kaszpi-tengeri torkolatánál lévő kőolajfinomítók egy hétig égtek sűrű, fekete füsttel. A sorozatos bombázások káoszt okoztak, mert a kikötők zsúfolásig megteltek menekülőkkel, a rakpartokon pedig gyári berendezések tömege várta, hogy keletre evakuálják. Mostanra az egyetlen menekülési útvonal - a sivatagot nem számítva - a Kaszpi-tengeren át vezetett.

A szovjet fél Hoth ellenében csak szerény erőket tudott felvonultatni a félsivatagos kalmük sztyeppen, amelyet az északi területekről származó oroszok “a világ végének”⁴⁸ tartottak. Lev Lazarev, aki itt egy tengerészgyalogos-különítményt vezetett, ezt mondta erről a vidékről: “Az ott nem Oroszország, az már Ázsia. Nehéz volt megértenünk, minek harcolni egy ilyen környékért, mégis mindnyájan tudtuk, hogy ott kell helytállunk vagy meghalnunk.” A szovjet katonai hatóságok, minthogy katonák nem álltak rendelkezésükre, a haditengerészethez fordultak. A tengerészdandárokat Szibérián keresztül, vasúton hoztak a Távol-keleti Flottától. Tisztjeik tizennyolc éves kadétok voltak - eredetileg a haditengerészeti akadémia hallgatói Leningrádból, akik maguk is harcoltak a város ostromának korai szakaszában. Augusztusban, miközben a tengerészek még úton voltak a Távol-Keletről, a kadétok háromhetes gyalogsági kiképzést kaptak a kalmük sztyeppen. Ezek a tizennyolc éves fiúk aggódva várták a kemény tengerészek érkezését, akiket nekik kellett harcba vezetniük. A csatában azonban mégsem vallottak szégyent. A fiatal hadnagyok közül félelmetesen sokan estek el. Lazarev huszonegy fős kadétosztályából a következő évben már csak ketten voltak életben.

A németekben győzelmeik ellenére is erősödött valami furcsa, rossz érzés. “A Don után a Volga felé vonulunk majd”⁴⁹ - írta naplójába a 384. gyalogoshadosztály egyik századparancsnoka. Felismerte azonban a veszélyt. Németországnak, írta, egyszerűen “nincs annyi katonája, hogy a front egész szélességében előrenyomuljon”. Gyanítani kezdte, hogy a háború önállósította magát, és nem biztos, hogy amikor elérik a folyamot, amelyről úgy vélték, hogy hadjáratuk végső célja, véget ér.

8.
“Elértük a Volgát!”

1942. augusztus 21-én hajnalban Von Seydlitz tábornok LI. hadtestének gyalogosszázadai felfújható rohamcsónakokon átkeltek a Donon. Villámgyorsan hídfőt hoztak létre Lucsinszkij falu közelében. Egyre több és több század evezett át veszett ütemben a széles vízfelületen. Néhány mérföldnyivel lejjebb Vertyacsinál alig hetven perc alatt egy teljes zászlóalj kelt át.

Mihelyt elfoglalták a hídfőket, munkához láttak az utászok: pontonhidakat építettek a Von Wietersheim vezette XIV. páncéloshadtest harckocsijai és más járművei számára. A német műszakiak, akiket elbűvöltek a “csendes Don” titokzatos szeszélyei, mint “a patakot” emlegették a folyót. A doni kozák vidéknek ez a sávja a 6. hadsereg sok tisztjének és katonájának megtetszett. Egyesek közülük arról ábrándoztak, hogy miután megnyerik a háborút, itt szereznek majd birtokot.

Augusztus 22-én nem sokkal dél után elkészült a híd, és Hube tábornok 16. páncéloshadosztálya, “a hadtest faltörő kosa” megkezdte az átkelést. A harckocsik, féllánctalpasok, rohamlövegek, nyolckerekű felderítő páncélkocsik és a teherautók fülsiketítő dübörgéssel haladtak át a pontonhídon.

Aznap éjjel, mihelyt felkelt a hold, az orosz repülők megkezdték bombatámadásaikat. Mindkét parton találtak el járműveket, amelyek fényes lánggal égtek és bevilágították a célterületet, a bombázók azonban magát a hidat sorra elvétették. Hube hadosztályának törzse jelentést kapott, hogy a hídfők peremvonalán összecsapásokra került sor. Időről időre felsüvítettek a “Sztálin-orgonák” Katyusa rakétái. A hang nyugtalanító volt, de az ellenséges ütegek vaktában kittek. A gyalogság előőrsei mögött a páncélos erők “szekértáborában” a katonák vagy az utolsó ellenőrzéseket végezték járműveiken, vagy élve az alkalommal szundítottak egy keveset. Négy óra 30 perckor, amikor keleten pirkadni kezdett előttük, gróf Strachwitz 2. páncélosezrede páncélgránátos századokkal megerősítve megindult a Volga felé. A harckocsik legénysége tudatában volt, hogy történelmi esemény részesei, úgy érezték, “rendkívül izgalmas”¹ pillanatokat élnek át.

A Don és Volga közötti sztyeppet kőkeményre szikkasztotta az aszályos nyár, a páncélosok gyorsan haladhattak. A porszemüveges harckocsiparancsnokok a lövegtornyokban álltak, figyelték, nincs-e előttük a vezető számára láthatatlan, rejtett balka (vízmosás). Az első húsz kilométeren alig mutatkozott ellenség. A száraz, durva fűvel borított hullámzó vidék kísértetiesen üresnek tűnt.

A nap még alacsonyan járt, amikor Hube tábornok egy sor, gyors egymásutánban érkező rádióüzenet vétele nyomán hirtelen megállította törzsét. A motorok alapjáraton működtek tovább. A parancsnokság járművei a perzselő napon várakoztak. Rövidesen felhangzott egy kis repülőgép berregése, és megjelent egy Fieseler Storch futárgép. Leírt egy kört, majd leszállt a páncélosok mellett. A pilóta kiszállt, és odament hozzájuk: Von Richthofen tábornok volt. Richthofen, aki ekkor a 4. légiflotta parancsnoka volt, nemigen titkolta a szárazföldi erőkkel szemben érzett türelmetlenségét. “Paulus tábornok aggódik a balszárnya miatt”² - jegyezte naplójába mindössze három nappal korábban. Az sem tetszett neki, amikor közölték vele, hogy a légierő legfontosabb feladata “tankok kilövése!”

A földi célok elleni támadást a vadászpilóták veszélyes, emellett lealázó feladatnak tartották. Egyáltalán nem igényelte a légi harchoz szükséges ügyességet, ugyanakkor azzal a veszéllyel járt, hogy a gépet odalentről véletlenül eltalálja a hanyatt fekve lövöldöző gyalogság egy puskagolyója.

Richthofen ingujjban volt, sapkáját feltolta homlokán, kilátszott borotvált koponyája. Kurtán üdvözölte Hubét, és közölte vele, hogy a Führer főhadiszállásának utasítására a 4. légiflotta valamennyi gépét átirányítják a Sztálingrádi Frontra, “hogy végleg megbénítsák az oroszokat”.³ “Használja ki a mai napot!”⁴ - mondta Hubénak. “Ma 1.200 repülőgép fogja támogatni, de holnapra már egyet sem ígérhetek.”

Amikor délután a harckocsizók a napfényben hunyorogva az égre pillantottak, láthatták a Junkers-88-as, valamint Heinkel-111-es bombázók Sztálingrád felé tartó hullámait, továbbá az “egymástól karnyújtásnyira repülő”⁵ Stuka-kötelékeket. Árnyak sokasága kúszott előre a sztyeppen. Visszatérőben a Stukák pilótái “felbőgették szirénáikat”, így üdvözölték előrenyomuló földi bajtársaikat. A harckocsizók vidáman integettek nekik. A távolból már látták a városból felszálló füstoszlopokat – a városból, amelyet a Vörös Hadsereg parancsnoksága eltúlzott, propagandisztikus lelkesedéssel így emlegetett: “Sztálingrád, Sztálin városa, a vörös forradalom bölcsője”.⁶

*

Ez a vasárnap, augusztus 23-a “örökre emlékezetessé”⁷ vált Sztálingrád lakói számára. Ezen a napon változott pokollá a mintaváros, amelyre oly büszkék voltak -- a Volga-parti kertekkel és modern, a kubista összbenyomást keltő nagy fehér lakóépületekkel együtt.

Az utcákon a lámpaoszlopokra szerelt hangszórók ismételni kezdték: “Elvtársak, a városban légiriadó van érvényben. Figyelem, elvtársak, légiriadó...”⁸ A helybelieket már annyiszor riasztotta minden ok nélkül ugyanaz a monoton hang, hogy először csak kevesen vették komolyan. Csak akkor eredtek futásnak, hogy fedezéket keressenek, amikor a légvédelmi ágyúk tüzet nyitottak. A legvédtelenebbek azok voltak, akik éppen a Mamajev-kurgánon, a város központja fölé magasodó hatalmas tatár sírdombon piknikeztek. A külső kerületekből jött menekülők a Volgával párhuzamosan futó hosszú, széles utcákon nemigen tudtak hová elbújni - legfeljebb az árkokba, amelyeket a tömbmegbízottak ásattak az udvarokon és a kertekben azok számára, akik nem értek időben valamelyik pincébe.

Richthofen gépei hullámokban kezdték el a szőnyegbombázást. Egy diák, aki aznap maga is jelen volt, elmondta: “nemcsak az ipari célpontokat támadták, hanem mindent”.⁹ A nagy erejű rombolóbombák sorozatai imbolygó oszlopokban hullottak a Heinkelek törzséből. A városban történtekről szóló beszámolókat olvasva nehéz elhinni, hogy bárki is életben maradhatott, aki nem tartózkodott óvóhelyen. A Sztálingrád délnyugati peremének faházaira gyújtóbombák záporoztak. Az épületek porig égtek, de a füstölgő hamuból az állva maradt hórihorgas kémények sorai mint valami abszurd temető sírkövei meredtek felfelé. A Volga-parti magas, fehér háztömbök külső falai akkor is állva maradtak, ha az épületet találat érte, belsejükben azonban nagyrészt összeroskadtak az emeletek. Számos épület összeomlott vagy kigyulladt. Anyák halott csecsemőket szorítottak magukhoz, gyerekek holt szüleiket próbálták felkelteni, akik mellettük hasalva haltak meg. Családok százait temették maguk alá a romok.

Egy német pilótának, miután gépét eltalálta az egyik női légelhárító üteg, sikerült kiugrania, amikor azonban ejtőernyője kinyílt, egyenesen egy lángoló tűzfészekbe sodródott. Azokat a sztálingrádiakat, akik tanúi voltak pusztulásának, ekkorra olyan megrázkódtatások érték, hogy még a “költői igazságszolgáltatásnak” ez a formája sem töltötte el őket elégtétellel.

Találatot kaptak a hatalmas Volga-parti kőolajtárolók is. Felettük tűzgömb emelkedett négyszázötven méter magasságba, és a fekete füstoszlop az elkövetkező napokban háromszázhúsz kilométer távolságból is látszott. A Volga felszínére lángoló olaj ömlött. A bombák elpusztították a telefonhálózatot és a vízműveket, a legnagyobb sztálingrádi kórházat is bombasorozat érte. Az ablakok betörtek, a gyerekek kizuhantak az ágyakból. Köztük volt Nyina Grebennyikova, az a tizennégy éves kislány is, aki egy héttel korábban az egyik üzemanyagtárolónál, bombarobbanás következtében szenvedett gerinctörést. A kórház elleni légitámadás úgy megrémítette a személyzet tagjait, hogy betegeiket sorsukra hagyva elmenekültek. A páciensek közül egyeseket öt napig senki sem látott el, még enni sem kaptak.

Egy anyának, akit a szabadban ért a támadás, a lánya egy robbanás okozta sokk következményeképpen mozdulatlanná dermedt. A bombazáporban “szó szerint hazáig kellett vonszolnia”¹⁰ a kislányt. Egyetlen gépkocsivezető sem vállalta, hogy hazavigye őket. Az apák és férjek szinte kivétel nélkül a fronton voltak, így a légitámadás rettenetes következményeivel a nőknek kellett megbirkózniuk. Viktor Goncsarov felesége tizenegy éves Nyikolaj fia segítségével temette el apja holttestét a telitalálatot kapott lakótömbjük udvarán. “Mielőtt a sírba tettük volna¹¹ - emlékezett a fiú -, még kerestük a fejét, de nem találtuk meg.” Goncsarov anyósa, egy kozák veterán felesége, elkeveredett a káoszban, de valamiképpen sikerült túlélnie az egész csatát. Több mint öt hónapot töltött egy bunkerben. A családtagok nem is találták meg egymást egészen a háború végéig, vagyis még csaknem három esztendeig.

A Sztálingrád elleni légitámadás volt a legnagyobb, amelyet a keleti hadszíntéren (az Ostfronton) végrehajtottak: Richthofen Guernicában indult pályafutásának magától értetődő módon ez volt a csúcspontja.

A 4. légiflotta ezen a napon 1.600 bevetést teljesített, 1.000 tonnányi bombát dobott le, és mindössze három gépet veszített.¹² Sztálingrádban egyes becslések szerint aznap hatszázezer ember tartózkodott, és a bombázás első hetében negyvenezren haltak meg.

Az, hogy miért maradt továbbra is olyan sok városi és menekült a Volga nyugati partján, jellemző a rendszerre. Csaknem minden folyami hajóval az NKVD rendelkezett, a polgári lakosság kimenekítésének pedig alig tulajdonítottak jelentőséget. Sztálin sokszor kijelentette, hogy semmiféle pánikot nem engedhetnek meg, és nem járult hozzá, hogy Sztálingrád lakóit a Volgán túlra evakuálják. A szovjet vezető úgy okoskodott, hogy ez rákényszeríti majd a katonákat, különösen a helybéliekből álló milíciákat, hogy még elszántabban védelmezzék a várost. “Az emberekkel senki sem törődött - állapította meg valaki, aki gyerekként - mint annyi más gyerek – anyjával együtt rekedt a városban. - Mi is csak ágyútölteléknek számítottunk.”¹³

*

Mialatt Richthofen bombázói Sztálingrádot rombolták, a 16. páncéloshadosztály támadó éle több mint negyven kilométeren át szinte akadálytalanul nyomult előre a sztyeppen. “Gumrak táján¹⁴ - jegyezték fel a hadosztálynál - megerősödött az ellenség ellenállása. Sztálingrád északnyugati széle felől páncélosainkra légvédelmi ágyúk zúdítottak heves tüzet.”

A légvédelmi ütegekben, amelyek felvették a harcot a páncélosokkal, fiatal önkéntes nők szolgáltak, akik épp hogy kinőttek a középiskolás korból. Sokan közülük - a lőszerszűke miatt - most lőttek először ágyúval, és egyiküket sem képezték ki földi célok leküzdésére. Amikor megpillantották a harckocsikat, “amelyeknek személyzete szemlátomást mintha sétakocsikázáson lett volna”,¹⁵ S a bombázók helyett ezeket vették célba. A fiatal szovjet kezelők kapkodva forgatták a fogantyús kerekeket, hogy vízszintes állásba eresszék, és az élen haladó páncélosokra irányozzák a lövegek csöveit. (A szovjet 37 milliméteres légvédelmi gépágyú a Bofors meglehetősen kezdetlegesre sikerült utánzata volt.)

A német harckocsik személyzete gyorsan túltette magát a kezdeti meglepetésen, felfejlődtek és megtámadtak néhány üteget. Hamarosan megjelentek a Stukák, hogy elbánjanak a többivel. Az egyenlőtlen küzdelmet aggódva figyelte Szarkiszjan százados, egy szovjet nehézaknavető-osztály parancsnoka, aki utóbb Vaszilij Groszmannak számolt be a látottakról. Valahányszor a légvédelmi lövegek elnémultak, Szarkiszjan felkiáltott: “Ó, hát végeztek velük! Elpusztították őket!”¹⁶ Az ágyúk azonban némi szünet után mindig újra kezdték a tüzelést. “Ez volt Sztálingrád védelmének első fejezete” - állapította meg Groszman.

A német támadó él tovább nyomult, hogy megtegye a hátralévő néhány kilométert. Délután négy óra tájban, amikor már enyhült az augusztusi nap heve, Sztálingrádtól északra elérték Rinokot, ahol “a 16. páncéloshadosztály katonái megpillantották a Volgát, mely ott folyt el közvetlenül az orruk előtt”¹⁷. Alig akartak hinni a szemüknek. “Kora reggel indultunk a Dontól - emlékezett Strachwitz egyik századparancsnoka -, és egyszeriben a Volgánál voltunk.”¹⁸ Valaki a zászlóaljból elővette a fényképezőgépét is, a katonák lefényképezték egymást járműveiken állva, amint távcsővel a túlpartot fürkészik. Ezeket a képeket utóbb “Elértük a Volgát!”¹⁹ képaláírással mellékelték a 6. hadsereg főhadiszállásának jelentéseihez. A fényképész ezután dél felé fordult, és készített néhány további felvételt emlékbe. Az egyiken a Luftwaffe támadásai nyomán az égre emelkedő füstfelhők látszottak. Ezt a kommentárt fűzték hozzájuk: “Látkép Sztálingrád lángban álló külvárosaiból”.

Kurt Ebener vadászrepülő ász és kísérője - mindketten az “Udet” vadászrepülő-ezred pilótái - Sztálingrádtól északra kanyarodtak a Volga fölé. Meglátták maguk alatt a harckocsikat és a páncélgránátosokat, “földi bajtársaik láttán túláradó öröm és megkönnyebbülés”²⁰ kerítette hatalmába őket, és diadalorsókat és más műrepülő-figurákat mutattak be tiszteletükre.

Más páncélosparancsnokokhoz hasonlóan Freytag-Loringhoven százados is a harckocsiján állt, és távcsövén át figyelt a széles folyó túlpartját. A sokkal magasabb nyugati partról remek kilátás nyílt. “Néztük a hatalmas, végtelen, Ázsiáig nyúló sztyeppet. Le voltam nyűgözve”²¹ - emlékezett. “Ezen azonban nem sokáig tűnődhettem, mert egy újabb légvédelmi üteg nyitott ránk tüzet, és támadást kellett indítanunk ellene.”

A légvédelmi ütegek tüzérei megdöbbentően szívósak voltak. Szarkiszjan százados szerint “a lányok nem voltak hajlandóak lemenni a bunkerekbe”.²² Egyikükről, bizonyos Másáról azt mesélték, hogy négy napon át maradt a helyén anélkül, hogy leváltották volna, és állítólag kilencszer talált célba.²³ Még ha ez - más akkori számokhoz hasonlóan - túlzás is: a 16. páncéloshadosztály beszámolói nem hagynak kétséget a szovjet tüzérnők bátorsága felől. Az egyik jelentésben ez áll: “Késő délutánig, lövést lövés után leadva kellett harcolnunk a harminchét ellenséges légvédelmi állás ellen, melyeknek személyzete vakmerő katonanőkből állt, mire valamennyit elpusztítottuk”.²⁴

A harckocsizó katonák elborzadtak, amikor rájöttek, hogy nőkre tüzeltek.

Az oroszok a mai napig különösnek és logikátlannak találják ezt a finnyásságot, hiszen Richthofen bombázói ugyanezen a délután ezerszám ölték meg a nőket és gyerekeket Sztálingrádban. A német tisztek Sztálingrádnál nem sokáig őrizhették meg lovagias illúzióikat. “Tökéletesen elhibázott dolog az orosz nőkről mint ‘szoknyás katonákról’ beszélni” - írta később egyikük.²⁵ “Az orosz nő régóta tökéletesen alkalmas minden olyan harci feladat végrehajtására, illetve pozíció betöltésére, amelyet nő egyáltalán végrehajthat, illetve betölthet. Az orosz katonák az ilyen nőkkel rendkívül óvatosan bánnak.”

*

Sztálingrád szovjet védői veszélyes helyzetben voltak, részben azért, mert Jeremenko tábornok a rendelkezésére álló erők nagy részét Hoth délnyugatról Sztálingrád felé nyomuló 4. páncéloshadseregének lefékezésére vonta össze. Nem hitte, hogy jobbszárnyán ilyen gyorsan és vakmerően áttörnek Paulus erői.

A mélyen a Carica torkolatának partjába ásott föld alatti főhadiszállásán csatlakozott hozzá Nyikita Hruscsov is. A veszély nagyságát mutatja, hogy amikor megérkezett két műszaki tiszt, akik jelentették, hogy embereik az imént készültek el egy pontonhíddal a Volgán, azt az utasítást kapták, hogy nyomban rombolják is azokat le. A két utász elszörnyedve, hitetlenül bámult főparancsnokára. Tiltakoztak, de Jeremenko elhallgattatta őket. Nem nehéz elképzelni, mekkora pánikot okozott volna Sztálingrádban - a moszkvai reakciókról nem is beszélve -, ha a németeknek sikerül egy lendülettel átkelniük és hídfőállást foglalniuk a Volga keleti partján - miként ezt Strachwitz csakugyan tervezte.

Sztálin dühöngött, amikor megtudta, hogy a német csapatok elérték a Volgát. Megtiltotta az üzemek aláaknázását, a berendezések elszállítását, és bármilyen akciót, “amely Sztálingrád feladására utaló döntésként” értelmezhető. A várost a végsőkig kell védelmezni. A Védelmi Bizottság a városszerte kiragasztott plakátokon kihirdette az ostromállapotot: “Sohasem fogjuk feladni szülővárosunkat. Barikádozzunk el minden utcát! Alakítsunk bevehetetlen erőddé minden kerületet, minden háztömböt, minden épületet!”²⁶ Sokan persze pánikba estek - még a sztálingrádi Komszomol-bizottság titkára is, aki “dezertált posztjáról”²⁷, és engedély nélkül a keleti partra menekült.

Azokat a munkásokat, akik nem azonnal Nevethető fegyverek előállításán dolgoztak, sietve a milícia “különleges brigádjaiba” sorozták, amelyek élért Szarajev ezredest, a 10. NKVD-hadosztály parancsnokát állították. Lőszert és puskákat osztottak ki, sokan azonban csak azután jutottak fegyverhez, hogy annak első gazdája elesett. Szpartakovkában, az északi ipari elővárosban rosszul felfegyverzett munkásmilicista-zászlóaljakat küldtek harcba a 16. páncéloshadosztály ellen. Az eredmény eleve nem lehetett kétséges. A műszaki egyetem hallgatói, akik a város északi részén ástak árkokat, azután is folytatták a munkát, hogy a 16. páncéloshadosztály közvetlen irányzással tűz alá vette őket. Egyetemük épületeit, amelyek a Sztálingrádi Traktorgyár közelében álltak, még az első légitámadások romba döntötték. A tanári kar közreműködésével a diákokból létrejött egy, a helyi védelmet szolgáló “romboló zászlóalj” magva. Az egyik század parancsnoka egy professzor lett. A zászlóaljkomisszár, egy fiatal nő, a T-34-esek gyártására átállított traktorgyárból jött. Az üzemben önkéntesek ugrottak a harckocsikba, még mielőtt azokat befestették volna. Mihelyt - a gyárban felhalmozott készletből – a lőszert is berakták, lehajtottak a tankokkal a gyártósorról, és egyenesen az ütközetbe vezették őket. Ezekben a harckocsikban nem volt irányzék, és lövegeikkel kizárólag szó szerint közvetlen irányzással lehetett célozni: miközben az irányzó a tornyot mozgatta, a töltő-kezelő a cső belsején végignézve kereste a célt.

Hube útnak indította motorkerékpáros-zászlóalját, hogy felderítsék az északi szárnyat. “Tegnap elértük a vasútvonalat²⁸ - írta haza másnap egy tizedes -, és elfogtunk egy vonatot, rajta fegyverekkel és utánpótlást szállító járművekkel, amelyet még ki sem raktak. Sok foglyot is ejtettünk. Sok “szoknyás katona” is volt köztük, az arcuk olyan visszataszító, hogy az ember alig bír rájuk nézni. Remélem, nem tart már soká ez a hadművelet.” A zsákmány, amely az amerikai lend-lease szállítmányok keretében érkezett az országba, igen népszernek bizonyult. A 16. páncéloshadosztály tisztjei különösen a dzsipeket értékelték, amelyeken még szinte meg sem száradtak az új orosz jelzések, s amelyeket sokkal jobbnak tartottak a Wehrmacht megfelelő járműveinél – a Kübelwageneknél.

Augusztus 24-én a Vörös Hadsereg repülőezredeit is harcba vetették, a Jakoknak azonban alig volt esélyük a Messerschmitt 109-esekkel szemben. A Sturmovik vadászbombázó hasa páncélozott volt ugyan, ha azonban egy ügyes pilóta a hátába került, rendkívül sebezhetőnek bizonyult. A német katonák a földön éljeneztek, amikor a Luftwaffe pilótái “mit Eleganz” [elegánsan]²⁹ végeztek ellenfeleikkel - mintha csak a légiháború afféle bikaviadal lett volna, amelyet az alant sorakozó nézők kedvéért rendeznek.

*

A város elleni német bombatámadások augusztus 25-én egy újabb “nagy légitámadással” folytatódtak. A beketovkai erőmű súlyosan megrongálódott, ám hamarosan helyrehozták. A Luftwaffe kötelékei amúgy egy pillanatra sem hagyták abba a város módszeres tönkrebombázását. Sokan mindenüket elveszítették, de a családok mindent, amijük csak megmaradt, teljes természetességgel megosztottak egymással. Jól tudták, hogy másnap esetleg ők kerülnek ugyanilyen helyzetbe, és semmi sem rombolja le olyan sebesen az emberek magántulajdonról alkotott elképzeléseit, mint az ilyen égből lezúduló pusztulás.

A szovjet hatóságok végül engedélyezték, hogy a sztálingrádi nők és gyerekek az NKVD fennhatósága alá rendelt hajókon átkeljenek a Volga keleti partjára. Csakhogy mindössze néhány gőzöst bocsátottak a rendelkezésükre, mert a hajók többségét sebesültek evakuálására, illetve lőszer és erősítés Sztálingrádba szállítására használták. Az átkelés ugyanolyan veszélyes volt, mint a nyugati parton maradni, a Luftwaffe ugyanis folyamatosan támadta a Volgán ingázó vízi járműveket. A Carica-torkolat feletti révhez vezető töltést többször is eltalálták. A közvetlenül efelett található Sangháj vendéglőből, amely békeidőben népszerű találkozóhely volt, s amely egy folyóparti parkban állt, csak a kiégett falak maradtak meg. Az átkelő családok elszenesedett gerendákra emlékeztető égett holttesteket láttak a vízen úszni, s a folyó egyes részein még mindig lángolt a tartályokból kiömlött olaj. A városi kórházban fekvő gyerekeket, köztük Nyina Grebennyikovát augusztus 28-án hordágyra kötözve vitték át a Volgán, egy tábori kórházba a keleti parton.

A 16. páncéloshadosztály ágyúi az óta az első vasárnap este óta ugyancsak folyamatosan dolgoztak: egy tehergőzös elsüllyesztésével és egy ágyúnaszád szétlövésével jelezték, hogy jelen vannak a Volga partján. Szétlőtték a vasúti kompot is, csak a kiégett vagonroncsok maradtak belőle, a következő néhány nap során pedig hét folyami hajót süllyesztettek el. A harckocsik személyzete azt állította, hogy ezek “ágyúnaszádok”³⁰ voltak, szemlátomást eszükbe sem jut, hogy a hajók esetleg polgári lakosokat is menekíthettek.

A harmadik estén a német harckocsik elsüllyesztettek egy lapátkerekes gőzöst, amely nőket és gyerekeket szállított a városból a keleti partra. Amikor a katonák meghallották a sikolyokat és segélykiáltásokat, megkérdezték parancsnokukat, hogy néhány felfújható utászcsónakkal kimenthetik-e őket. A főhadnagy azonban elutasította a kérést: “Tudjuk, hogyan vívja az ellenség ezt a háborút.” Alkonyat után a harckocsizók a fejükre húzták a takaróikat, hogy ne kelljen tovább hallgatniuk a sikolyokat. Néhány nőnek sikerült kiúsznia a nyugati partra, a legtöbben azonban egy homokzátonyra vergődtek ki, és egész nap ott is maradtak. Amikor másnap éjjel kimenekítették őket, a németek nem lőttek - mintegy annak igazolásául, hogy különböznek az oroszoktól mondván: »mi ilyesmit nem akadályozunk meg«“.³¹

A legelső Volga-parti német állások mögött dinnye- és paradicsomföldekkel, szőlő- és gyümölcsfaültetvényekkel határolt, úgy-ahogy rendben tartott park húzódott, benne tölgyekkel, dió- és szelídgesztenyefákkal, valamint oleanderekkel. A növényzetet fedezékül használva itt ásták be magukat a 16. páncéloshadosztály étegységei. Az utászzászlóalj parancsnokságát egy nagy körtefa alatt rejtették el. Az ágyúzás szüneteiben a harckocsizó és a rohamutászok sapkákba, sisakokba és kosarakba szedték az érett gyümölcsöt. Amikor a kiégett sztyeppen töltött hetek után a lombok árnyékából a széles, “nyugodt tóra emlékeztető”³² Volgára pillantottak, valamiképpen még inkább úgy érezték, hogy útjuk végállomására, Európa határára értek. Úgy érezték, nagy kár, hogy az oroszok még mindig folytatják az ellenállást. Az első lehetséges alkalommal levelet írtak az otthoniaknak a Volga mellől, büszkék voltak rá, hogy az elsők között vetették meg a lábukat a német Reich új végvidékén. Néhány katona, aki egy évvel korábban a balkáni hadjáratban is részt vett, megállapította, hogy a magas nyugati parton álló fehér bérházak emlékeztetnek Athénra. A korántsem találó hasonlat nyomán aztán egyesek mint az “Akropoliszt” emlegették Sztálingrádot.

A 6. hadseregnek azokat az egységeit, amelyek még mindig a Donon való átkelésre vártak, féltékenységgel töltötte el az előőrs dicsősége. Egy légvédelmi tüzér így írt haza: “Hamarosan nekünk is jogunk lesz énekelni: »Katona áll a Volga-parton«“³³. Egy tüzér ugyancsak a Wolgaliedet emlegette levelében: “A dal hamarosan ránk is igaz lesz”³⁴. (A szöveget egy Lehár-melódiára énekelték.)

Sokuknak meggyőződése volt, hogy a győzelem már nem lehet messze. “El sem tudjátok képzelni, milyen gyorsak a mi motorizált bajtársaink³⁵ - áll a 389. gyalogoshadosztály egyik katonájának a levelében. - És ehhez jönnek még légierőnk támadó hullámai. Micsoda biztonságérzetet ad, ha pilótáink itt vannak felettünk, hiszen orosz repülőgépet sohasem látunk. Szeretnék megosztani veletek egy kis reménysugarat. Hadosztályunk, mihelyt Sztálingrád elesik, teljesítette kötelességét. Akkor, ha Isten is úgy akarja, még ebben az évben viszontlátjuk egymást. Ha Sztálingrád elesik, délen vége az orosz hadseregnek.”

***

Hube hadosztályának helyzete mindazonáltal korántsem volt stabil. A volgai hajózás fenyegetettsége, hogy a Kremlből érkező dühös telefonhívásokat ne is említsük, mind sürgősebbé tették Jeremenko számára, hogy ellentámadásokat rendeljen el az északi szárnyon, és eltiporja a németek keskeny korridorját. Az orosz tüzérség mindkét oldalról be tudott lőni ebbe a sávba, amely alig volt szélesebb hét és fél kilométernél, a németek pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy érdemben válaszoljanak nekik. Ekkorra nemcsak Hube 16. páncéloshadosztályának, hanem a Wietersheim-hadtest többi részének is alig maradt üzemanyaga.

Augusztus 25-én Richthofen a 76. gyalogoshadosztály főhadiszállására repült, hogy csatlakozzék Paulus és Von Seydlitz tábornokhoz. Paulus bal arcának ideges rángása a megnőtt terhelés hatására még feltűnőbbé vált, ráadásul dizentéria is gyötörte - ezt a németek “orosz betegségnek” nevezték -, ami nem tette nyugodtabbá. A türelmetlen Richthofen észrevette, hogy a 6. hadsereg parancsnokát “nagyon nyugtalanítja a helyzet”³⁶. Aznap éjszaka a Luftwaffe ejtőernyővel utánpótlást dobott le Wietersheim XIV. páncéloshadtestének, a szállítmány nagy része azonban a senki földjén ért földet, vagy az ellenség kezébe került. Másnap reggel a német légi felderítés jelentette, hogy északon szovjet páncéloserők gyülekeznek.

Richthofen Hitlerhez hasonlóan azt vallotta, hogy a Sztálingrádnál aratott gyors győzelem a Vörös Hadsereg végleges összeomlása révén a túlságosan hosszúra nyúlt balszárny minden gondját is egy csapásra megoldaná. A legnagyobb veszélyt most az jelentette volna, ha ez tovább gyengül – mint amikor a kötéltáncos alatt meglazul a kifeszített kötél. Paulus tökéletesen tudatában volt ennek. Továbbra is bízott Hitler ítélőképességében, és ő is hitt abban, hogy a szovjet csapatok erejük végén járnak. Amikor ezután Von Wietersheim tábornok a XIV. páncéloshadtest egy részének hátravonását javasolta, Paulus leváltotta, és Hube tábornokot léptette elő a helyére.

Sok múlt azon, hogy a 4. páncéloshadsereg elég gyorsan tud-e előrenyomulni dél felől, Hitler azonban arra utasította Hothot, hogy egy páncéloshadtestet hagyjon a Kaukázusban. A tábornok így kénytelen volt beérni a XLVIII. és a IV. páncéloshadtesttel. Mint ekkortájt Strecker tábornok is megállapította, “minél közelebb jutnak a városhoz a támadó német erők, annál kisebb napi területnyereséget érnek el”³⁷. A front túloldalán pedig még hevesebb védekezésre készültek. A Sztálingrádi Védelmi Bizottság parancsba adta: “Nem adjuk át városunkat a németeknek! Mindnyájan alakítsatok brigádokat, menjetek, építsetek barikádokat. Barikádokat minden utcára... gyorsan és ügyesen, hogy a Sztálingrádot védő katonák irgalom nélkül elpusztíthassák majd az ellenséget!”³⁸

Augusztus 25-én öt hét óta először eső esett, Hoth jobbszárnyát azonban valójában azoknak a szovjet erőknek az ellenállása késleltette, amelyek a Szarpa-tó környékén és a Sztálingrád alatti Volga-kanyartól délre, Tundutovónál szegültek szembe velük. Ezen a napon például a 91. lövészhadosztály kötelékében működő büntetőszázad a fölényben lévő ellenség számos támadását verte vissza. A Sztálingrádi Front politikai osztálya később jelentette Scserbakovnak: “Sok katona tette jóvá bűneit bátorsággal. Rehabilitálni kellene őket, majd visszaküldeni ezredeikhez.”³⁹ Csakhogy, mint szinte mindig, legtöbbjük rég meghalt, mielőtt bármi is történt volna az ügyében.

Két nappal később az előretörés már valamelyest felgyorsult: Hoth hirtelen átvezényelte a XLVIII. páncéloshadtestet hadserege balszárnyára a kalmük sztyeppre. A német hadsereg legnagyobb előnye a páncéloshadosztályok és a légierő együttműködésében rejlett. A harc állandó változásai közepette a német gyalogság a horogkeresztes vörös zászlót a földre terítve gondoskodott arról, hogy ne bombázzák őket saját gépeik. Leginkább azonban a gyors páncélos-hadmozdulatok jártak azzal a veszéllyel, hogy a Stukák saját földi erők ellen intéznek támadást.

Max Plakolb főhadnagyot, aki a Luftwaffe egy kis előretolt légtérellenőrző alegységének volt a parancsnoka, átvezényelték a 24. páncéloshadosztály parancsnokságára. A főhadnagy a rádiókészülék mellett ült, amikor a 14. és a 24. páncéloshadosztály, valamint a 29. gépesített gyalogoshadosztály megindult, hogy délnyugat felől Sztálingrád alá kanyarodjék. A 24. páncéloshadosztály élen haladó egységei sokkalta gyorsabban törtek előre, mint a szomszédos hadosztály, Plakolb pedig egyszer csak egy német repülő jelentését hallotta rádiójában: “Ellenséges járműösszevonás...”⁴⁰ A pilóta ezután megadta a 24. páncéloshadosztály pozícióját. Minthogy a Stukák már közeledtek a páncélosokhoz, Plakolb magát a zuhanóbombázó-századot hívta, és a “Bonzo” vészjelszó alkalmazásával rábeszélte őket, hogy még időben tegyenek le a támadásról.

A XLVIII. páncéloshadtest olyan iramban tört előre dél felől, hogy augusztus 31-én este étegységei elérték a Sztálingrád-Morozovszk vasútvonalat. Hirtelen úgy tűnt, mintha alkalom adódnék a 62. és a 64. szovjet hadsereg maradványainak elvágására. Paulus gyalogoshadosztályai, amelyek lassan vonultak kelet felé a Dontól, sohasem kerülhettek a szovjetek hátába. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy a XIV. páncéloshadtestet küldik le a rinoki folyosóból, hogy az fejezze be a bekerítést - miként ezt a hadseregcsoport parancsnoksága erősen sürgette is. Ez bizony igencsak kockázatos vállalkozás volt, és Paulus a terv ellenében döntött. Hubének meg kellett volna fordítania üzemanyag- és lőszerszűkében lévő páncélosait, ki kellett volna válnia az éppen folyó harcokból, és figyelmen kívül kellett volna hagynia az északon felvonulóban lévő ellenséges hadseregeket. Jeremenko felfigyelt a veszélyre, és kivonta maradék erőit a bekerítésből. Egyes esetekben a visszavonulás ütemét inkább a pánik, mint a tervszerűség diktálta. A 64. hadsereg 748. légvédelmi ütegének legénysége a lövegeit hátrahagyva menekült el. Az esetet az állandóan gyanakvó komisszárok hamarosan már összeesküvés következményének tekintették, s azt is állították, hogy az üteg egyik katonája kalauzolt “egy német géppisztolyos zászlóaljat”⁴¹ a szomszédos 204. lövészhadosztály elleni támadásuk során.

*

Paulus északi szárnyán a XIV. páncéloshadtestnek bőségesen akadt tennivalója. Az oroszok állandó elterelő támadásokat indítottak a folyosó mindkét oldaláról. Hube tábornok gyors, kemény ellenlökésekkel sikeresen visszaverte ezeket a rosszul összehangolt rohamokat. Augusztus 28-án Hube átköltöztette főhadiszállását egy szűk vízmosásba, amely jobb védelmet kínált az éjszakai légitámadások ellen. Gondja volt rá, hogy álma zavartalan legyen: harckocsija alatt, egy szalmával bélelt üregben aludt.

Az orosz bombázók a Volga felett mélyrepülésben áthúzva immár éjjel is, nappal is támadtak. Érkezésüket a német légvédelmi ágyúk gránátjainak fekete pamacsai jelezték a reggeli égen. Egy alkalommal Hube vízmosása felett mennydörögve, mélyrepülésben szállt el egy német vadászgép, hogy aztán felemelkedjék, és megtámadja a felhőtlen égbolton közeledő bombázókat. Azokat, akik a főhadiszállásról figyelték, a vadász ragyogó páncélt viselő teuton lovag varázsos képére emlékeztette. “Ez az ezüstös csík - írta a jelenlévők egyike lelkesen a naplójában - a folyó felett kanyarodott keletre, az ellenség területe fölé, mint egy kristály, a hajnal előfutára.”⁴²

Augusztus 28-án az orosz vadászok is megpróbálták támadni a kalacsi új német repülőteret, de egy csoport Messerschmitt-109-es elkergette őket. A napbarnított fiatal pilóták büszkén gyülekeztek jelentéstételre a bevetés után, de komor parancsnokuk - akit, mivel középkori katedrálisok szobraira emlékeztetett, “a herceg” becenéven emlegettek - nem dicsérte meg őket. Ehelyett közölte velük a parancsot, amely Richthofent is olyannyira bosszantotta. “Uraim, véget kell vetni a sportbevetéseknek! Ne azzal foglalkozzanak, ki lövi le a legtöbb ellenséges gépet! Minden gép, minden csepp üzemanyag, minden repülési óra pótolhatatlan. A vidám élet, amelyet idelent a földön élünk, nem más, mint teljes felelőtlenség, a levegőben pedig még inkább az. Ha nincsen légi célpont, minden lövedékünkkel a gyalogságot kell támogatnunk.”⁴³ Szavait a nemtetszés moraja fogadta.

Mint augusztus végén oly gyakran, az időjárás hirtelen megváltozott. Szeptember 29-én, szombaton csaknem egész nap és éjszaka esett az eső. A katonák átáztak, a lövészárkok megteltek vízzel. A hazaküldött levelekben gyakran ismétlődött: “Ez a szar Oroszország!”⁴⁴ Négy hónapi szinte szakadatlan előretörés után úgy látszott, nagyon közel vannak ahhoz, amit útjuk végcéljának tekintettek.

A Rinoknál, a Volga partján álló 16. páncéloshadosztályban már nem a korábbi túláradó optimizmus uralkodott. A veteményeskerteket és gyümölcsösöket, amelyekben elrejtették járműveiket, szétverte a szovjet tüzérségi tűz: helyükön aknatölcsérek tátongtak, repesz szaggatta fatörzsek meredeztek. Mindenkit aggasztott, hogy északon egyre nagyobb erők gyülekeztek. Hubéra már korábban nagyobb nyomás nehezedett volna, ha a vasútvonal frolovói végpontja közelebb lett volna a fronthoz, s a szovjet gyalogságot korábban vethették volna be. A 24. hadsereg csatlakozott a 66. hadsereghez és az 1. gárdahadsereghez: ellentámadásra készültek. Mihelyt az alakulatokat kivagonírozták, különböző irányokban indultak el, és a zűrzavarban senki sem tudta, hol tartózkodnak pillanatnyilag. A 22. lövészhadosztály még csak azt se tudta biztosan, melyik hadsereghez tartozik, parancsnoka pedig sem az ellenség elhelyezkedéséről, sem pedig erejéről nem kapott információt.

Szeptember 1-jén parancsot adott a felderítőszázadnak, hogy tízes csoportokban vonuljanak előre, és állapítsák meg, hol állnak a németek. A katonák helyben szerzett lovakra ültek, és dél felé, a Sztálingrád-Szaratov vasútvonal mentén indultak el. A hadosztály egy tömegben követte őket. Az előrenyomuló osztagot egyszer csak észrevette egy német pilóta, aki egy Sztálingrád elleni bevetésről tért vissza. Néhány kétmotoros Messerschmitt-110 kivált a kötelékből, hogy megtámadja őket, a többi pedig visszarepült a támaszpontjára, hogy újabb bombaterhet vegyen fel. Déltájban tértek vissza, akkorra azonban a hadosztály már széthúzódott a terepen: a kívánatos célpont részeire szóródott szét.

A visszaérkező felderítő járőrök jelentették, hogy láttak német egységeket, azt azonban nem tudták megmondani parancsnokuknak, hogy hol húzódik a frontvonal – ilyesmi ugyanis felismerhető formában egyszerűen nem létezett. Az orosz parancsnokok “aggódtak és dühöngtek”⁴⁵. Bár gyalogságuk létszámban jóval felülmúlta a szemben álló német erőket, sem a harckocsijaik, sem a tüzérségük nem érkezett meg - mindössze néhány páncéltörő löveggel rendelkeztek.

Még katasztrofálisabb helyzet alakult ki a 64. lövészhadosztálynál, amely a mögöttes területen gyülekezett. A német légitámadások, amelyek során a hadosztály tábori kórházának számos orvosa és nővére is életét vesztette, megtörték a katonák harci morálját. A harcok színhelyéről hátravitt sebesültek rémtörténeteket meséltek, amelyek megijesztették a tapasztalatlan újonc egységeket, akik tartalékban várták, hogy előreküldjék őket. Előbb egyes katonák, majd egész csoportok oldottak kereket. A hadosztályparancsnok megparancsolta, hogy a legingatagabb egységeket zárt alakzatban sorakoztassák fel. Hosszú beszédben hordta le őket, amiért ilyen gyáván viselkednek és kudarcot vallanak, amikor a hazájukat kellene védelmezniük, majd a római légióknál szokásos megtizedelést alkalmazta. Pisztollyal a kezében, hangosan számolva elhaladt az első sor előtt, és minden tizedik katonának közvetlen közelről az arcába lőtt, míg csak az egész tár ki nem ürült.

Zsukov, akit frissiben neveztek ki főparancsnokhelyettessé, s aki így közvetlenül Sztálin után következett a ranglétrán, augusztus 29-én érkezett Sztálingrádba, hogy ellenőrizze a hadműveleteket. Nyomban szemet szúrt neki, hogy az ellentámadásra kijelölt három hadsereg fegyverzete hiányos, az egységek öreg tartalékosokból állnak, és nincsen elegendő lőszerük, valamint megfelelő tüzérségük. A titkosított, közvetlen vonalon (a távközlési jeleket csak a vevő fél számára megfejthető módon összekeverő készülék közbeiktatásával rábeszélte Sztálint, hogy a támadást feltétlenül halassza el egy héttel. Az beleegyezett, szeptember 3-án azonban újra megriadt, mert arról értesült, hogy miután Seydlitz hadteste csatlakozott a 4. páncéloshadsereghez, a németek elérték a város nyugati peremét. Felhívta Vasziljevszkij tábornokot, a vezérkar főnökét, és pontos helyzetjelentést követelt tőle.

Amikor Vasziljevszkij elismerte, hogy a német harckocsik elérték a külvárosokat, Sztálin dühösen kifakadt Zsukov és a többi tábornok ellen: “Mi a bajuk ezeknek? Nem értik meg, hogy ha feladjuk Sztálingrádot, az ország déli részét elszakítják a középső résztől, és valószínűleg nem tudjuk megvédelmezni?! Hát nem értik, hogy ez nemcsak Sztálingrád számára katasztrófa? Elveszítenénk a fő vízi utunkat és hamarosan az olajunkat is!”⁴⁶

“Mindent, ami csak harcképes, a fenyegetett területekre küldünk - felelte Vasziljevszkij a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. - Azt hiszem, van még rá esély, hogy ne veszítsük el a várost.”

Rövid idő múlva Sztálin ismét telefonált, majd táviratot diktált Zsukov számára. Utasította, hogy azonnal indítsa meg a támadást, attól függetlenül, hogy felfejlődött-e valamennyi hadosztály, illetve hogy megkapták-e a tüzérségüket. “A késlekedés ebben a pillanatban bűncselekménnyel ér fel”⁴⁷ - szögezte le. Sztálingrád akár már másnap is eleshetett. Zsukov felhívta, hosszasan érvelt, s végül sikerült rávennie Sztálint, hogy várjon még két napot.

Nehéz eldönteni, vajon Sztálinnak vagy Zsukovnak volt-e igaza. Paulusnak volt ideje megerősíteni a XIV. páncéloshadtestet, a Luftwaffe pedig maradéktalanul kihasználta erőfölényét a nyílt sztyeppen kínálkozó célpontokkal szemben. Az 1. gárdahadseregnek mindössze néhány kilométert sikerült megtennie, a 24. hadsereget pedig visszaszorították indulási vonalára. A legkritikusabb pillanatokban azonban ennek a sikertelen támadásnak is sikerült elvonnia Paulus tartalékait - jóllehet a 62. és 54. hadsereg megtépázott maradványai a város pereméig szorultak vissza.

A németek is ennek a nyárnak az egyik legsúlyosabb veszteségét szenvedték el ekkor. Egyetlen napon nem kevesebb, mint hat zászlóaljparancsnok esett el, jó néhány századból mindössze negyven-ötven ember maradt életben. (Az Ostfronton az összes német veszteség ekkor érte el a másfél milliót.) A szovjet hadifoglyok kihallgatása során kiderült, micsoda elszántsággal került szembe itt a Wehrmacht. “Egy századból - áll egy jelentésben - mindössze öten maradtak életben. Azt kapták parancsba, hogy Sztálingrádot sohasem szabad feladni.”

A Vörös Hadsereg katonái érezték, hogy a csata első tíz napján keményen és vitézül harcoltak. “Szervusztok, kedveseim!⁴⁹ - írta egy katona a családjának. Augusztus 23-a óta folyamatosan kemény küzdelmet vívtunk a kegyetlen és ravasz ellenséggel. A szakaszparancsnok és a komisszár súlyosan megsebesült. Át kellett vennem a parancsnokságot. Körülbelül hetven tank jött ellenünk. Megbeszéltük a helyzetet a bajtársakkal, és úgy döntöttünk, hogy az utolsó csepp vérünkig harcolunk. Amikor a tankok átgördültek a lövészárkok fölött, gránátokat és benzines palackokat dobtunk rájuk.” Az orosz katonák többségét igen rövid időn belül lángoló büszkeséggel töltötte el, hogy Sztálingrádnál harcol. Tudták, hogy lélekben az egész ország velük van, a rájuk váró elkeseredett küzdelmet illetően azonban nemigen tápláltak illúziókat. E pillanatban alig negyvenezer védőnek kellett távol tartania a várostól a 6. hadsereget és a 4. páncéloshadsereget. Valamennyi parancsnok tudta, hogy “egészen az Urálig a Volga az utolsó védővonal”.⁵⁰

A németek szeptember első hetében teli voltak önbizalommal. Bár a küzdelem kemény volt, írta haza egy katona, “de Sztálingrád a következő néhány napban elesik”.⁵¹ “Aszerint, amit a parancsnokaink elmondanak nekünk⁵² - írta a 305. gyalogoshadosztály egyik tüzére -, Sztálingrád bizonyosan el fog esni.” Leplezetlen győzelmi hangulat uralkodott a 6. hadsereg főhadiszállásán is, amikor szeptember 3-án a törzs egyik tisztje feljegyezte: az LI. hadtest déli szárnya és a 4. páncéloshadsereg balszárnya elérték egymást. “A Volga nyugati partján bezárult a gyűrű Sztálingrád körül!”⁵³ Azóta, hogy augusztus 23-án átkeltek a Donon, a 6. hadsereg katonái szeptember 8-áig a jelentések szerint “huszonhatezer-ötszáz foglyot ejtettek, és 350 löveget, valamint 830 harckocsit zsákmányoltak”.

Paulus levelet kapott Wilhelm Adam ezredestől, egyik vezérkari tisztjétől, aki betegszabadságát töltötte Németországban, és keservesen bánta, hogy nincs jelen egy ilyen történelmi pillanatban. “Itt mindenki Sztálingrád elestét várja⁵⁵ – írta főparancsnokának. Az ember azt reméli, a háború ezzel fordulópontjához érkezik.” Sztálingrád környékén azonban az éjszakák hirtelen hidegebbé váltak, reggelente már zúzmara borította a talajt, és jéghártya nőtt a lóitató vászonvödrökben. A németek számíthattak rá, hogy hamarosan ismét nyakukon az orosz tél.

Ezzel együtt csak nagyon kevesen látták előre a 6. hadsereg előtt tornyosuló legnagyobb akadályt. Richthofen bombázóinak nemcsak hogy nem sikerült megtörniük az ellenfél akaraterejét, hanem még a bombáik szabadjára engedett rombolóerejével pompás küzdőtérré is alakították a várost az oroszok számára, amelynek minden romhalmazát a németek ellen használták fel utóbb.

Sztálingrádról mint katonai célpontról Németország népe először egy augusztus 20-i kommünikéből hallott. Mindössze két héttel később Hitler, aki azt sohasem akarta, hogy katonái utcai harcokat vívjanak Moszkvában vagy Leningrádban, eltökélte, hogy ezt a várost mindenáron elfoglalja.

A kaukázusi front eseményei - feltehetőleg ezeket tartotta a legfontosabbnak - nagy szerepet játszottak Sztálingrád iránti lázas érdeklődésében. Szeptember 7-én, aznap, amikor Halder “Sztálingrádnál megfelelő előrehaladást”² jelentett, Hitler szabad folyást engedett bosszúságának, amiért a német csapatoknak nem sikerült előretörniük a Kaukázus felé. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy List tábornagynak e cél megvalósításához nincsen elegendő ereje. Alfred Jodl tábornok, aki éppen ekkor tért vissza a List főhadiszállásán tett látogatásáról, vacsoránál megjegyezte, hogy List kizárólag a Führer parancsait követte. “Hazugság!”³ - üvöltötte Hitler, és kirohant. Mintha igazolni akarta volna, hogy rosszul idézték, telexüzenetet küldetett Németországba, amelyben elrendelte, hogy küldjék Vinnyicába a Reichstag gyorsíróit, hogy ettől fogva a napi helyzetértékelő értekezletek minden szavát lejegyezzék.

A lengyelországi, skandináviai és franciaországi győzelmek után Hitler hajlott arra, hogy ne tulajdonítson jelentőséget az olyan földhözragadt dolgoknak, amilyen az üzemanyag-utánpótlás vagy az emberhiány - mintha ő immár felülemelkedett volna a háborúval járó prózai materiális kérdéseken. Kitörése ezúttal mintha valamiféle lélektani határra juttatta volna el. Warlimont tábornokot, aki egyheti távollét után tért vissza, úgy megdöbbentette Hitler “merev, gyűlölettől lángoló tekintete”⁴, hogy ezt gondolta: “Ez az ember megzavarodott; rájött, hogy a sorsdöntő játéknak vége, hogy Szovjet-Oroszországot e második próbálkozásra sem fogja legyőzni”. Nicolaus von Below, a Führer Luftwaffe szárnysegédje visszatérvén ugyancsak “teljességgel új helyzetet”⁵ talált. “Hitler egész környezete úgy, ahogy volt, depressziós benyomást keltett. Hitler egyszerre teljesen magába fordult.”

Hitler valószínűleg ráérzett az igazságra, hiszen végül is ő volt az, aki azt mondta tábornokainak, hogy ha a Kaukázust nem sikerül elfoglalni, akkor be kell fejezni a háborút - belenyugodni azonban nem tudott. A Volgát elzárták, Sztálingrád hadiiparát pedig nagyrészt elpusztították - a Kék hadművelet mindkét célt tartalmazta -, de még el kellett foglalnia a Sztálin nevét viselő várost, mintha az önmagában is az ellenség más eszközökkel való leigázását jelentette volna. A veszedelmes álmodozó szimbolikus győzelemben keresett kárpótlást.

Még hátravolt néhány látványos siker, amelyek fenntartották azt az illúziót, hogy Sztálingrád lesz az a nagy próbatétel, amely igazolja majd a német erő magasabbrendűségét. Az északi arcvonalon tovább folytatódó harcok során gróf Strachwitz, a 16. páncéloshadosztály sztárparancsnoka bebizonyította, hogy elhúzódó páncéloscsatában a siker a hideg fejtől, a pontos célzástól és a tűzgyorsaságtól függ. Az oroszok egymást követő hullámokban vetették be a T-34-eseket és a kölcsönbérleti szerződés keretében kapott amerikai harckocsikat. Kiderült, hogy a magasabb, ugyanakkor pedig vékonyabb páncélzatú amerikai tankokkal könnyebb végezni. Szovjet személyzetük nem is szerette őket. “A tankok nem jók - közölte egy fogságba esett vezető. - A szelepek darabokra törnek, a motor túlmelegszik, a sebváltó semmit sem ér.”⁶

“Az oroszok egy dombon át támadtak⁷ – emlékezett Freytag-Loringhoven -, mi pedig a túlsó lejtőn mozogtunk. Két napon át jöttek, mindig ugyanúgy, a horizont hátterével célnak kínálkozva fenn a gerincen.”

Több mint százat lőttek ki. “Ameddig a szem ellátott⁸ - írta haza egy hidász tizedes -, mindenfelé számtalan kilőtt és kiégett harckocsi.” A negyvenkilenc éves Strachwitz megkapta Lovagkeresztje mellé a Tölgyfalombokat, kevéssel ezután pedig kora miatt visszahelyezték Németországba. A parancsnokságot Freytag-Loringhovennek adta át.

*

Meglehet az oroszok ekkori támadásai félelmetesen pazarlóak és tökéletlenek voltak, afelől azonban senkinek sem lehetett kétsége, hogy elszánták magukat: Szálingrádot mindenáron megvédik. Elszántságuk messze felülmúlta a betolakodókét. “Ütött a bátorság órája...” - írta versében Anna Ahmatova, amikor úgy látszott, Oroszország puszta léte került halálos veszélybe.

Rosztov eleste óta az ellenállás fokozásának minden eszköze megengedhetővé vált. A Sztalinszkoje znamjában, a Sztálingrádi Front lapjában szeptember nyolcadikán megjelent egy kép: rémült, megkötözött lányt ábrázolt. “És ha a fasiszták a te kedvesedet is ugyanígy megkötözik?⁹ - szólt a képaláírás. Először szégyenletes módon megerőszakolják, aztán egy tank alá dobják. Előre, harcos. Lődd le az ellenséget. Kötelességed megelőzni, hogy megerőszakolják a kedvesed!” Az efféle propaganda - amely úgyszólván Konsztantyin Szimonov “Öld meg!” című versét variálja – kétségtelenül otromba volt, de szimbolikája pontosan tükrözte azoknak a napoknak a hangulatát. Hasonlóan dühödt hangot ütött meg Alekszej Szurkov “Gyűlölök” című verse, amely szerint a haza elleni német erőszakot csak véres bosszú követheti.

Szeptember 9-én a 4. páncéloshadsereg egyik ékének katonái a Krasznaja Zvjezda példányaira bukkantak, benne Ilja Ehrenburg felhívásával a szovjet katonákhoz, amelyet ezekkel a szavakkal zár: “Ne számoljátok a napokat, ne számoljátok a kilométereket: csak a megölt németeket számoljátok. Öljétek őket - ezért imádkozik édesanyátok. Öljétek a németeket - ezt sikoltja orosz földetek. Ne inogjatok meg, ne hagyjátok abba. Öljetek!”

Jeremenko és Hruscsov legfontosabb feladata ebben a válságos pillanatban az volt, hogy utódot találjanak a 62. hadsereg parancsnokának a helyére, mert az addigi parancsnok nyilvánvalóan nem hitt abban, hogy Sztálingrád megtartható. Szeptember 10-én a 62. hadsereg harcolva visszavonult a város belsejébe. Délen elvágták a 64. hadseregtől: a német 29. gépesített gyalogoshadosztály Kuporosznojénál, a város déli csücskénél áttört a Volgáig. Szeptember 11-én Jeremenkónak a Carica torkolata mellé települt főhadiszállását erős tűz alá vették. Ekkor érkezett oda Konsztantyin Szimonov. Megdöbbentette “az égett vas szomorú szaga”¹¹ amikor átkelt a Volgán a még mindig füstölgő városba. Levegőtlen bunkerében “a rosszkedvű Hruscsov egyszótagú válaszokat adott... elővett egy doboz cigarettát, és egyik gyufát a másik után próbálta meggyújtani, az alagút szellőzése azonban annyira rossz volt, hogy a láng mindig azonnal kialudt”.

Szimonov és kísérője a köpenyükre feküdtek le a Carica torkolatánál lévő alagútrendszer egyik zugában, közel a bejárathoz. Mire másnap reggel felébredtek, a bunkerrendszer elnéptelenedett. “Eltűntek a vezérkari tisztek, a gépírónők, mindenki.” Végül rábukkantak egy híradó katonára, aki éppen az utolsó vezetékeket csévélte fel. Tőle tudták meg, hogy a front főparancsnokságát a Volgán túlra evakuálták. Mivel a bombázások idején a földi kábelek újra és újra szétszakadtak, Jeremenko és Hruscsov engedélyt kértek Sztálintól, hogy a parancsnoki harcálláspontot visszavonják a folyó keleti partjára. A nyugati parton csak egyetlen magasabb parancsnokság maradt, a 62. hadseregé.

Másnap reggel Csujkov tábornokot Jamiba, a Sztálingrádi és a Délnyugati Front egyesített főparancsnoksága közös katonai tanácsának új főhadiszállására hívatták. Egy álló napba és az éjszaka nagy részébe tellett, mire átkelt a Volgán és odatalált. A sztálingrádi épületek olyan erős lánggal égtek, hagy még a széles Volga folyam keleti partján sem kellett bekapcsolnia a lend-lease keretében kapott dzsipjének fényszóróit.

Amikor Csujkov másnap reggel végre találkozott Hruscsovval és Jeremenkóval, azok ismertették a helyzetet. A németek, közölték, mindenáron be akarják venni a várost. Megadásról szó sem lehet: visszavonulni nincs hová. Javasolták, hogy a Sztálingrádban harcoló hadsereg új parancsnoka Csujkov legyen.

“Csujkov elvtárs - kérdezte Hruscsov -, hogyan értelmezi a feladatát?”¹²

“Meg fogjuk védeni a várost, vagy elesünk a védelmében” - hangzott a válasz. Jeremenko és Hruscsov ránéztek és közölték vele: pontosan megértette, mi a dolga.

Aznap este Csujkov Krasznaja Szlobodából egy komphajón két T-34-es társaságában átkelt a folyón, és a Carica-torkolat felett, a központi kikötőnél szállt partra. Amikor a hajó a part közelébe ért, bombatölcsérekből sok száz ember bújt elő néma csendben - többségükben civilek. Azt remélték, elmenekülhetnek. Mások sebesülteket készültek a fedélzetre szállítani. Csujkov és kísérői elindultak, hogy megkeressék a tábornok főhadiszállását.

Miután többször is eltévedtek, egy utászegység komisszárja elvitte ókat a Mamajev-kurgánhoz, a hatalmas tatár halomsírhoz, amelyet 102-es dombnak is neveztek (méterben ennyi volt a magassága). Csujkov itt rátalált a 62. hadsereg parancsnokságára, és találkozott vezérkari főnökével, Nyikolaj Ivanovics Krilov tábornokkal. A nyers és szókimondó Csujkov igencsak különbözött Krilovtól, aki precíz, elemző elme volt, egymást és a helyzetet azonban jól megértették. Csak egy módon tarthattak ki: emberéletekkel kellett fizetniük érte. Amint Csujkov brutális egyszerűséggel később meg is fogalmazta: “az idő vér”.¹³

Krilov és Kuzma Akimovics Gurov hadseregkomisszár támogatásával - az utóbbinak baljós külsőt kölcsönzött tarra nyírt koponyája és bozontos szemöldöke - Csujkov hozzálátott, hogy megfélemlítsen minden parancsnokot, aki akárcsak fontolgatta is a visszavonulást. Egyes magasabb rangú tisztek embereiket magukra hagyva kezdtek átszivárogni a folyó túlsó partjára. A katonák többsége is, mint Csujkov megállapította, “a lehető leggyorsabban át akart jutni a Volga túloldalára, el ebből a pokolból”.¹⁴ Gondoskodott róla, hogy az összes révet és átkelőhajót NKVD-csapatok tartsák ellenőrzésük alatt. A szökevényekre, rendfokozatukra való tekintet nélkül, azonnali kivégzés várt.

A csapatok megbízhatóságával kapcsolatban számos más riasztó jelentés is érkezett. Ugyanezen a napon a 6. gárda harckocsizódandárnál egy tiszthelyettes megölte a századparancsnokát, aztán pisztolyt fogott a vezetőre és a rádiósra, és rájuk parancsolt, hogy szálljanak ki a tankból. Mihelyt megtették, elindult a járművel a 76. gyalogoshadosztály vonalai felé.

Mivel az őrmester nyomban kitűzött egy kis fehér zászlót a lövegtoronyra, a vizsgálók arra következtettek, hogy ez a “hétpróbás áruló”¹⁵ minden részletét előre kitervelte ennek “az ocsmány hitszegésnek”. Úgy ítélték meg, hogy a két katona, akit az őrmester fegyverrel kényszerített a harckocsi elhagyására, “gyáván viselkedett”. Utóbb mindkettőt hadbíróság elé állították, és valószínűleg agyonlőtték.

A 62. hadsereg ekkorra húszezer főnyire olvadt, kevesebb mint hatvan harckocsija maradt, és ezek közül jó néhány csak álló “kiserődnek” felelt meg. Csujkovnak azonban több mint 700 aknavetője és ágyúja maradt, s azt akarta, hogy az összes nagyobb löveget vonják vissza a keleti partra. Leginkább az foglalkoztatta, hogy csökkentse a Luftwaffe nyomasztó légi fölényének hatását. Már észrevette, hogy a német katonák, különösen sötétben, nem szívesen bocsátkoznak közelharcba. Hogy a zaklatástól kimerüljenek, “minden némettel éreztetni kell, hogy egy orosz fegyver csőtorkolata előtt él”¹⁶

Legsürgősebb feladatának azt tekintette, hogy szilárdan kézbe vegye a rábízott igencsak vegyes csapatok irányítását, amelyeket nem ismert, s amelyek számára ismeretlen állásokban tartózkodtak - éppen abban a pillanatban, amikor a németek első nagyobb rohamuk megindítására készülődtek. Csujkov kijelentette, hogy az általa látott rögtönzött védművek legfeljebb jobbfajta barikádok, amelyeket akár egy teherautó is a védőkre dönthet a lökhárítójával. A 6. hadsereg parancsnoksága ugyanekkor az ellenkező előjelű túlzásba esett, és “erős állásokról, mély fedezékekről, beton tüzelőállásokról”¹⁷ tett jelentést. A támadók útjában, mint hamarosan kiderült, maga a romba dőlt város jelentette az igazi akadályt.

*

Ugyanezen a napon, szeptember 12-én Paulus Halder tábornokkal és Von Weichs tábornokkal, a B-hadseregcsoport parancsnokával együtt Vinnyicán, Hitler Werwolf-főhadiszállásán tartózkodott. Az értekezletről több, eltérő beszámoló maradt fenn. Paulus azt állítja: felvetette a Don mentén egészen Voronyezsig nyúló balszárny kérdését, és hiányolta az olasz, magyar és román hadseregeket megtámasztó “fűzőt”. Paulus szerint Hitler tervei azon a feltételezésen alapultak, hogy az oroszok erőforrásai kiapadóban vannak, és hogy a doni szárnyat újabb szövetséges alakulatokkal erősítik majd meg. Hitler, akit igazából csak Sztálingrád érdekelt, afelől érdeklődött, mikor esik már el a város. Paulus vélhetőleg megismételte becslését, amelyet az előző napon Halderral is közölt: tíznapi küzdelem, “aztán tizennégy napi rendcsinálás és átcsoportosítás”.¹⁸

A német támadás első szakasza másnap reggel német idő szerint 4 óra 45 perckor, orosz idő szerint háromnegyed hétkor kezdődött. (Hitler továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az oroszországi hadműveletek során a Wehrmacht ugyanahhoz az időzónához igazodjék, amelyhez az ő kelet-poroszországi főhadiszállása, a Wolfsschanze tartozott.) Az LI. hadtest balszárnyán a 295. gyalogoshadosztály a Mamajev-kurgán felé indult, a jobbszárnyon a 76. és 71. gyalogoshadosztályok indítottak támadást a főpályaudvar és a legfontosabb volgai kikötő felé. A 295. gyalogoshadosztály tisztjei azzal tüzelték katonáikat, hogy egy lendülettel elérhetik majd a Volgát.

Az előző napon heves tüzérségi és légitámadásokat indítottak a szovjet állások ellen. “Stukák tömegei zúdultak ránk¹⁹, írta haza a 389. gyalogoshadosztály egyik tizedese - a támadásukat, az ember úgy gondolta, egy egér sem élhette túl.” Az ágyúzás és bombázás 13-án egész nap folytatódott.

Csujkov Mamajev-kurgáni harcálláspontjáról, periszkóptávcsövön figyelte az eseményeket. A téglaépületek romjaiból felszálló porfelhő világosbarnára színezte az eget. A bunker belsejében ugyancsak finom por pergett a mennyezet gerendái közül - akár egy homokórában -, s belepte a törzstiszteket és a híradósokat. Az aknák és a bombák szétszaggatták a tábori telefonok kábeleit is. Telefonosokat küldtek ki, hogy megkeressék és kijavítsák a hibát - a szabadban alig volt esélyük az életben maradásra. A vonalak olyan gyakran sérültek meg, hogy még a fiatal női telefonkezelőknek is ki kellett merészkedniük. Csujkovnak a nap folyamán mindössze egyetlenegyszer sikerült összeköttetésbe kerülnie Jeremenkóval, késő délutánra pedig minden kapcsolatát elveszítette a nyugati parton lévő hadosztályaival. Kénytelen volt küldöncöket alkalmazni, akiknek életkilátásai a lövedék szaggatta városban még a telefonistákéinál is rosszabbak voltak.

A németek ugyan előretörtek a város nyugati szélén, elfoglalták a kis repülőteret és a laktanyákat, az északi kiszögellés szétzúzására tett kísérleteik azonban kudarcot vallottak. Mint kiderült, a vártnál keményebb küzdelem várt rájuk. Sokan ekkor döbbentek rá, hogy alighanem Sztálingrádban töltik majd a telet.

Csujkov úgy döntött, hogy aznap éjszaka átköltözik a régi főhadiszállás-alagútba, amely a Carica-torkolatnál indult, és volt egy hátsó kijárata a Puskinszkaja ulicára, egy, a Volga-parthoz közel eső utcára. Ugyanakkor Paulus és Hoth is a kézenfekvő megoldást választotta: a Carica medrénél vonták meg hadseregeik sávhatárát. Miközben Seydlitz hadosztályai északon a Mamajev-kurgán és a főpályaudvar felé küzdötték előre magukat, Hoth 124. és 24. páncéloshadosztálya, valamint a 94. gyalogoshadosztály harcra készen nyomult előre délen, a Sztálingrád fölé magasodó beton gabonaelevátor szögletes építménye felé.

A Führer főhadiszállásán kitörő örömmel fogadták a hírt, hogy a 71. gyalogoshadosztály a Caricától közvetlenül északra benyomult Sztálingrád központjába. Ugyanez az információ a Kremlbe aznap este jutott el. Sztálin Zsukovval és Vasziljevszkijjel egy nagy sztálingrádi hadászati ellencsapás lehetőségét vitatta meg éppen, amikor belépett titkárságának vezetője, Poszkrebisev, és jelentette, hogy Jeremenko van a telefonnál. Sztálin, miután beszélt vele, közölte a hírt a két tábornokkal. “Jeremenko azt mondja, az ellenség páncélos erőket vonultat fel a város közelében. Holnap támadásra számít.”²⁰ Vasziljevszkijhez fordult: “Azonnal utasítsa Rogyimcev 13. gárdahadosztályát, hogy keljen át a Volgán. Annak is nézzen utána, mit tud még odaküldeni.” Egy óra múltán Zsukov már repülőgépen ült, visszatérőben Sztálingrádba.

*

Szeptember 14-én a hajnali órákban Csujkov és törzse két járművön elindult a lerombolt városon át dél felé, a caricai bunker irányába. Az utcákat törmelék borította, éppen csak hogy közlekedni lehetett rajtuk, rövid útjuk során gyakran elakadtak. Csujkov türelmetlen volt, mert ellentámadást rendelt el, és már neki is készen kellett volna állnia az új főhadiszálláson. Csapatai számos helyen meglepték a németeket, azok azonban, mihelyt napkeltekor a Stuka-századok beavatkozhattak a harcba, visszaszorították őket. Aznap reggel egyetlen biztató hírt kapott: a 13. gárda-lövészhadosztály még azon az éjszakán átkel a folyón. Az ellenség azonban ezen a napon olyan erővel és lendülettel nyomult előre, hogy sokan kételkedni kezdtek, vajon Rogyimcev csapatainak sikerül-e partra szállniuk a nyugati parton.

A 295. német gyaloghadosztálynak sikerült átverekednie magát a Mamajev-kurgán túlsó lejtőjéig, Sztálingrádot azonban a legközvetlenebbül délről fenyegette a pusztulás. “Egy-egy támadó ékkel délig mindkét hadosztálynak [a 71.-nek és a 76.-nak) sikerült előrenyomulnia²¹ - hangzott a 6. hadsereg túlságosan is optimista jelentése - a központi vasútállomásig, majd délután 3 óra 15 perckor, miután elfoglalták a vízművet, elérték a Volga partját!” A főpályaudvar valójában a délelőtt során háromszor is gazdát cserélt, délután pedig visszafoglalta egy NKVD-lövészzászlóalj.

Alekszandr Rogyimcev tábornok egyenruhája alaposan bepiszkolódott, mire aznap kora délután eljutott Csujkov főhadiszállására. Mióta csak a Volga nyugati partjára tette a lábát, az állandó légitámadások rákényszerítették, hogy újra és újra gránát- és bombatölcsérekbe hasalva keressen menedéket. A kedélyes, vidám Rogyimcev leginkább lelkes diákra emlékeztetett, inkább nézhették moszkvai entellektüelnek, mint a Vörös Hadsereg tábornokának és a Szovjetunió hősének. Oldalt kurtára nyírt, korán őszülő, a feje tetején felfelé meredő haja hosszúkás formát kölcsönzött koponyájának. A harminchét esztendős Rogyimcev az emberi nem azon törpe kisebbségéhez tartozott, amelyről valóban elmondható, hogy nem ismeri a félelmet. A spanyol polgárháborúban “Pablito” fedőnéven vett részt. Szovjet tanácsadó volt a guadalajarai csatában, ahol a spanyol köztársaságiak megfutamították Mussolini expedíciós hadtestét. Katonái hősként tisztelték, és azt vallották, leginkább attól tartanak, hogy ha megsebesülnek, felépülésük után más alakulathoz vezénylik őket.

Amikor eligazította Rogyimcevet Csujkov nem is titkolta, mennyire veszélyes a helyzet. Most vetette harcba legutolsó tartalékát, azt a tizenkilenc harckocsit, amely egy páncélosdandárból megmaradt. Azt tanácsolta Rogyimcevnek, hagyjon hátra minden nehéz felszerelést a keleti parton, embereinek mindössze kézifegyverekre van szükségük, géppuskákra és páncéltörő puskákra, valamint annyi kézigránátra, amennyit csak elbírnak.

Csujkov magához hívatta A. A. Szarajev ezredest, az NKVD 10. lövészhadosztályának parancsnokát, aki egyben Sztálingrád helyőrségparancsnokának tisztét is betöltötte. Az ezrede július óta ötezrednyi (több mint hétezer-ötszáz) belügyi katonával tartózkodott a városban, s jelentősen kiterjesztette birodalmát. Több mint tizenötezer fős magánhadsereget hozott létre a Volga két partján, továbbá ő ellenőrizte az átkelőhelyeket és a folyami forgalmat is. Csujkov, akinek e pillanatban nemigen volt veszítenivalója, azzal fenyegetőzött, hogy ha Szarajev nem engedelmeskedik a parancsainak, azonnal felhívja a front főparancsnokságát. Jóllehet Berija azzal fenyegetőzött, hogy “kitöri a nyakát” egy Kaukázusban szolgáló parancsnoknak, mert az illető azt merte javasolni, hogy az NKVD-erőket a hadsereg parancsnoksága alá kellene rendelni, Szarajev megértette: ebben a helyzetben jobban teszi, ha engedelmeskedik. A Kreml kegye mindinkább a hadsereg felé fordult.

A parancsnoksága alatt álló népfelkelő zászlóaljak parancsot kaptak, hogy szállják meg és a végsőkig védelmezzék a legfontosabb épülteket. A Mamajev-kurgánra felküldtek egy reguláris NKVD-zászlóaljat, két lövészezredet pedig utasítottak, hogy hiusítsa meg az ellenség kijutásit a folyóhoz. Mindenáron biztosítani kellett, hogy Rogyimcev gárdalövészei partra szállhassanak. Az NKVD-csapatok bátran harcoltak, súlyos veszteségeket szenvedtek, a hadosztály pedig utóbb megkapta a Lenin-rendet és a “Sztálingrádi” címet. A küzdelem során Szarajev a posztján maradt, birodalmát azonban hamarosan elveszítette. Az NKVD-csapatok parancsnokaként október második hetében Rogatyin vezérőrnagy lépett a helyébe, aki új parancsnoki harcálláspontot alakított ki - a keleti parton.

Azon az estén egy másik kellemetlen találkozásra is sor került. A Volga túlsó partján Sztálin civil küldötte, Georgij Malenkov, a front parancsnokságára hivatta a 8. légihadsereg vezető tisztjeit. Amikor a parancsnokok megérkeztek, azt hitték, azért kellett megjelenniük, mert kitüntetéseket kapnak. A háttérben ott állt Jeremenko és Zsukov. Malenkov, aki a háború első napján nem adott hitelt Kuznyecov admirális jelentésének, amely szerint a németek légitámadást hajtattak végre Szevasztopol ellen, most a Vörös hadsereg légierejének tisztjeire zúdította elégedetlenségét. Tudni akarta, mely egységek mely napon teljesítettek bevetéseket, aztán megvádolta őket, hogy nem tettek eleget kötelességüknek. Hadbírósági ítéleteket diktált parancsnokaik számára. Azért, hogy nyomatékosítsa szavait, magához szólított egy tisztet, egy alacsony termetű, hátrafésült hajú őrnagyot, akinek arca püffedt volt a túlhajtott élvezetektől. “Sztálin őrnagy²² - szólt Joszif Visszarionovics fiához. - A pilótái harci teljesítménye felháborító.

A legutolsó összecsapásban a maguk huszonnégy vadászpilótája közül egy sem lőtt le egyetlen németet sem. Elfelejtettek harcolni? Hogy értsük ezt?” Malenkov ezután Hrjukin tábornokot, a 8. légihadsereg parancsnokát alázta meg. A dolognak csak Zsukov közbelépése vetett véget. Emlékeztetett rá, hogy Rogyimcev hadosztálya átkelni készül a Volgán. A vadászezrednek, amelynek fedeznie kell őket, ideje gondoskodnia arról, hogy egyetlen német bomba se hullhasson rájuk. A repülőtisztek kivonultak - túlságosan is meg voltak döbbenve ahhoz, hogy bármit is mondjanak.

***

A Sztavka három nappal ezelőtt rendelte előre Sztálingrádhoz a 13. gárda-lövészhadosztályt, amely több mint tízezer emberből állt ugyan, egytizedüknek azonban nem volt fegyverük. A hadosztályt Krasznaja Szloboda körül szilfák, ukrajnai nyárfák és füzek alatt elszórva rejtették el a német légi felderítés elől. Miután megérkeztek délről, Kamisinből, alig kaptak időt a felkészülésre. Rogyimcev, aki tudta, hogy sietniük kell, egyfolytában sürgette őket. A teherautók hűtővize felforrt, a málhás tevék nyugtalankodtak, a járművek pedig akkora port vertek, hogy “a sürgönypóznákon ülő vörös kányák szürkére változtak”²³. A katonák többször is szétfutottak: sárga orrú Messerschmittek csaptak le rájuk, hogy mélyrepülésben géppuskázzák menetoszlopaikat.

Amikor a Volga közelébe értek, véget ért a száraz, poros sztyepp, juharfák jelezték a víz közelségét. Az egyik fán egy nyíl alakú táblán egyetlen szó állt: “Rév”. A katonák meglátták a sűrű fekete füstöt a túloldalon, és megbökték szomszédjukat a sorban: ez volt az első jel, amely a nagy folyó túlsó partján rájuk váró küzdelemre utalt.

A parton gyorsan kiosztották nekik a lőszert, a gránátokat és az élelmet - kenyeret, kolbászt, valamint cukrot a teához. Rogyimcev, miután találkozott Csujkovval, úgy döntött, nem várja meg, míg teljesen besötétedik. A gárdisták első hullámának már szürkületkor el kellett indulnia: a volgai flottilla ágyúnaszádjai és katonai vezénylet alá helyezett civil hajók - sajkák, dereglyék, halászhajók, sőt evezős csónakok szállították őket. Akiknek a keleti parton kellett várniuk a sorukra, igyekeztek kiszámítani, mikor jönnek vissza értük a vízi járművek.

Az átkelés alighanem az evezős csónakok utasai számára volt a leghátborzongatóbb. A víz halkan paskolta az orrtőkéket, az evezővillák egyszerre csikorogtak. A távoli puskaropogás és az aknadörej végigvisszhangzott a folyó felett. Aztán a német tüzérség, aknavetők és néhány kellően közeli géppuska újabb célpontot keresett magának: a folyam közepén vízoszlopok emelkedtek a levegőbe, bőrig áztatva az átkelőket. A felszínt hamarosan ezüstösen csillogó, kábult halak borítottak. A volgai flottilla egyik naszádja telitalálatot kapott, a fedélzetén utazó különítmény tagjai közül húszam meghaltak. Néhányan az őket körülvevő vizet bámulták, hogyne kelljen a másik partra pillantaniuk - ahogyan a hegymászók sem néznek maguk alá -, mások azonban le sem vették a szemüket a nyugati parton lángoló épületekről. Rohamsisakos fejüket ösztönösen a válluk közé húzták.

*

A pokol szakasztott mása várt rájuk. Ahogyan egyre sötétebb lett, a hatalmas lángok megvilágították a parton föléjük magasodó épületcsontvázakat, amelyek kísérteties árnyakat vetettek. Az éjszakában szikrák szálltak. A katonák előtt a parton vad összevisszaságban “kiégett gépek, partra vetett bárkák roncsai” hevertek. Ahogyan egyre közelebb értek, megérezték a leégett épületek szagát és a törmelék alatt oszló holttestek émelyítő bűzét.

Rogyimcev gárdalövészeinek első hulláma nem tűzte fel szuronyait. A folyó sekély parti részén kiugrottak a vízi járművekből, és azonnal rohanni kezdtek felfelé a meredek, homokos lejtőn. Egy helyütt a németek alig több mint százméternyire voltak. A gárdistákat senkinek sem kellett felvilágosítania, hogy minél tovább várakoznak egy helyben, annál valószínűbb, hogy meghalnak. Szerencséjükre a németeknek nem volt idejük, hogy beássák magukat vagy állásokat építsenek ki. A balszárnyon a 42. gárdaezred csatlakozott az NKVD-csapatokhoz, s együtt visszaszorították a németeket a főpályaudvar környékén. A 39. gárdaezred egyik zászlóalja a jobbszárnyon rohamot intézett egy malom nagy, vörös téglás épülete ellen (a golyó verte építmény ma is áll, megtartották emlékhelyül), és könyörtelen közelharcban megtisztították az ellenségtől. Amikor megérkezett a második hullám, a megerősödött ezred előretört a Mamajev-kurgán lábánál elhaladó vasútvonal felé.

A 13. gárda-lövészhadosztály az első huszonnégy órában harmincszázalékos veszteséget szenvedett, a Volga-partot azonban megtisztították. A csekély számú túlélő (a sztálingrádi csata végére az eredeti tízezer katonából mindössze háromszázhúszan maradtak életben) máig esküszik rá, hogy “elszántságuk forrása Rogyimcev volt”.²⁴ Példáját követve ők is fogadalmat tettek: “A Volga mögött nincs a számunkra föld.”

*

A németek kezdetben úgy gondolták, Rogyimcev ellentámadása legfeljebb átmenetileg vetette vissza őket. Szentül hitték, hogy előrenyomulásuk a város központja felé visszafordíthatatlan. “Tegnap óta a Harmadik Birodalom zászlója lobog a városközpont felettes - írta másnap a 29. gépesített gyalogoshadosztály egyik tagja. - A központ és a [fő]pályaudvar környéke német kézen van. El sem tudjátok képzelni, hogyan fogadtuk ezt a hírt.” A katonák azonban, akik meg-megborzongtak a hidegebbre forduló időben, “már a föld alatti téli szállásokról, izzó Hindenburg-kályhákról és kedves otthonainkból érkező levelek sokaságáról ábrándoztak”.

A Carica mély bevágásában német gyalogosszázadok nyomultak előre. Már a 62. hadsereg főhadiszállásának bejáratát is rendszeresen lőtték, a caricini bunker megtelt sebesültekkel. A meleg, nyirkos levegő hamarosan elviselhetetlenné vált. A törzs tisztjei szédelegtek az oxigénhiánytól. Csujkov úgy döntött, ismét új helyre költözik vezérkarával. Ezúttal átkelt a folyón, egy darabig haladt észak felé, majd ismét visszatért a nyugati partra.

A Mamajev-kurgánért folyó küzdelem mind hevesebbé vált. Ha a németek elfoglalják, lövegeikkel tűz alatt tarthatták volna a Volgát. Az egyik NKVD-lövészezrednek sikerült megtartania a domb egy csekély részét, majd szeptember 16-án közvetlenül virradat előtt megérkezett az erősítés: Rogyimcev 42. gárda-lövészezredének maradéka és egy másik hadosztály egyes részei. Az újonnan jöttek még aznap kora reggel megrohamozták a dombtetőt és a dombvállakat. A Mamajev-kurgán mostanra tökéletesen felismerhetetlenné vált, pedig itt még néhány hete is park volt, amelyben szerelmesek sétáltak. Egyetlen szál fű sem maradt a földön, amelyet mostanra mélyen felszántottak az akna-, bomba- és gránátrepeszek. Az egész domboldalon kráterek tátongtak, amelyek az elkeseredett küzdelem, a támadások és ellentámadások során alkalmi lövészárkok gyanánt szolgáltak. Egy Kentya nevű gárdista azzal vált híressé, hogy ő tépte le és taposta meg a német zászlót, amelyet a 295. gyalogoshadosztály katonái tűztek ki a dombtetőre. Sokkal kevesebb szó esett a korántsem heroikus epizódokról. Egy orosz ütegparancsnok a Mamajev-kurgánon állítólag azért dezertált, mert “félt, hogy felelősségre vonják majd a harcban tanúsított gyávasága miatt”.²⁶ A lövegek kezelőin pánik lett úrrá, amikor egy csoportnyi német gyalogos áttört, és megrohanta az üteget. M. főhadnagy “határozatlannak” mutatkozott, vagyis nem ölte a németeket, ami pedig “ilyen időben főbenjáró bűn”.

Szeptember 16-án éjszaka tizenegy órakor K. hadnagy, a kurgántól északi irányban körülbelül kilenc kilométernyire elhelyezkedő 112. lövészhadosztály egyik szakaszparancsnoka felfedezte, hogy hiányzik négy katonája és az őket vezető tiszthelyettes. “Ahelyett hogy intézkedett volna, hogy előkerítsék őket, és gátat vetett volna árulásuknak, mindössze jelentette a dolgot századparancsnokának.”²⁷ Körülbelül éjjel egy órakor Kolabanov komisszár elindult a szakaszhoz, hogy kivizsgálja az ügyet. Amikor lövészárkuk közelébe ért, hallotta, amint a német állásokból valaki oroszul kiabál, név szerint szólítja a szakasz katonáit, és biztatja őket, hogy menjenek át a vonalakon. “Szökjetek meg mindnyájan, rendesen kaptok majd enni, és jól fognak bánni veletek. Az orosz oldalon mindenképpen halál vár rátok.” A komisszár több alakot is látott, amint a senki földjén a német állások irányába haladtak. Felháborodására a szakasz többi tagja nem lőtt rájuk. Megállapította, hogy tízen eltűntek, köztük egy őrmester is. A szakaszparancsnokot letartóztatták, és hadbíróság elé állították. Feltehetőleg halálra vagy straf-századra (büntetőszázad) ítélték, maga az ítélet azonban elveszett. Ugyanannak a hadosztálynak egy századosa állítólag megpróbált rávenni két másik tisztet, hogy vele együtt dezertáljanak, egyikük azonban “nemet mondott, és végzett az árulóval”.²⁸ Utólag persze nem állapítható meg, hogy az eseményeknek ez az ábrázolása nem valamiféle személyes konfliktust takar-e.

A németek a következő napokban újabb és újabb ellentámadásokat hajtottak végre, Rogyimcev gárdistái és az NKVD-lövészezred maradványai azonban kitartottak a Mamajev-kurgánon. A 295. gyalogoshadosztály előrenyomulását megakasztották, s a német magasabb egység olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy századait összeolvasztották. A támadók különösen sok tisztet veszítettek, nagyrészt az orosz mesterlövészek tevékenysége nyomán. A 295. gyalogoshadosztály Korfes ezredes vezette ezredének egyik százada alig két hetet töltött az arcvonalban, s már a harmadik parancsnok, egy ifjú hadnagy vezette.

A Mamajev-kurgánon folytatódtak a “halálos csatározások”, a német nehéztüzérség pedig a következő két hónap során folyamatosan lőtte a szovjet állásokat. Vaszilij Groszman, az író, figyelte, ahogyan a becsapódó gránátok magasra fröcskölik a földet. “Ezek a földfelhők aztán áthullottak a gravitáció rostáján, a súlyosabb rögök azonnal lezuhantak, a por az ég felé emelkedett.”²⁹ A megállás nélkül zuhogó gránátok hullákat fordítottak ki a megfeketedett lejtők földjéből, hogy aztán ismét eltemessék őket. Évekkel a háború után romeltakarítás során állítólag egy német és egy orosz katonára bukkantak: holttestüket szemlátomást közvetlenül azután temette el egy gránátrobbanás, hogy szuronyaikkal ledöfték egymást.

*

Zsukov szándékosan visszafogottan fogalmaz, amikor kijelenti, “nagyon nehéz napok voltak ezek Sztálingrád számára”. A moszkvai amerikai követségen biztosra vették, hogy a varosnak vége, a Kremlben pedig rendkívül ideges hangulat uralkodott. Szeptember 16-án vacsora után Poszkrebisev némán belépett, és Sztálin íróasztalára tett egy iratot, amely a vezérkar hírszerzési főosztályától érkezett, s amely egy lehallgatott berlini rádióadás szövege volt. “A dicső német seregek elfoglalták Sztálingrádot, s ezzel egy északi és egy déli részre vágták Oroszországot, amely haláltusáját vívja, és hamarosan összeomlik.”³⁰ Sztálin többször is elolvasta az adás szövegét, majd néhány pillanatra megállt az ablak előtt. Szólt Poszkrebisevnek, hogy kapcsolja neki a Sztavkát. Telefonon távmondatot diktált Jeremenko és Hruscsov számára. “Jelentsenek valamit értelmesen arról, mi folyik Sztálingrádban. Igaz, hogy Sztálingrádot elfoglalták a németek? Adjanak egyenes és az igazságnak megfelelő választ. Azonnali választ várok.”

A közvetlen válság ekkorra valójában már véget ért. Rogyimcev hadosztálya éppen időben érkezett. A német parancsnokok már ezen a napon tudták, hogy az oroszok újabb erőket dobtak át a folyón, így például Gorisnij 95. lövészhadosztályát és egy dandárnyi tengerészgyalogost, hogy a Caricától délre velük erősítsék meg a nagyon meggyengült 35. gárda-lövészhadosztályt. A Lufwaffe is észrevette, hogy a 8. légihadsereg több gépet vet be ellenük, jóllehet a szovjet vadászpilóták továbbra is ösztönösen féltek az ellenségtől. “Valahányszor feltűnik egy Me-109-es³¹ - panaszkodott jelentésében egy komisszár -, kitör a zűrzavar, és mindenki a saját hátát próbálja fedezni.”

A Luftwaffe emberei elsősorban a légvédelmi tüzérség tüzének megerősödésére figyeltek fel. “Mihelyt Stuka-századok jelennek meg³² - állapította meg egy, a 24. páncéloshadosztálynál működő összekötő tiszt - az eget máris elborítja a flak tüzének számtalan fekete pamacsa.” Odalent, az orosz állásokban nagy örömujjongás támadt, ha egy-egy Stuka füst és tűzgolyóban, lángoló roncsdarabokat szórva szétrobbant a levegőben. Még a sokkal gyorsabb vadászok dolgát is megnehezítette a Volga túloldaláról érkező mind hevesebb ágyútűz. Szeptember 16-án Jürgen Kalb, a Luftwaffe tiszthelyettese a Volga felett kénytelen volt kiugrani eltalált Me-109-eséből. Ejtőernyőjével a folyóba ereszkedett és a partra úszott, ahol a Vörös Hadsereg katonái várták.

A Luftwaffe bombázóinak személyzete alig pihenhetett. Az ingajáratban újra és újra megismételt támadásokhoz minden gépre szükség volt. Szeptember 19-én egy pilóta kiszámolta, hogy az utóbbi három hónapban 228 bevetést teljesített, ugyanannyit, mint az előző három év során “Lengyelország, Franciaország, Anglia, Jugoszlávia és Oroszország felett összesen”. Személyzetével naponta hat órát töltött a levegőben.

A német légierő többnyire a sztyeppen rögtönzött repülőtereket használt. Ha a hajózók a földön tartózkodtak, életük tábori telefonok csörömpöléséből, kapkodó étkezésekből, térképek és a légi felderítés fotóinak beható tanulmányozásából állt. Miután ismét a levegőbe emelkedtek, nem volt könnyű azonosítaniuk a célpontokat, hiszen odalent csak “romok és tüzek hihetetlen káosza” látszott, a lángoló olajtartályokból pedig hatalmas, egyre terjedő, fekete, olykor 3.400 méter magas füstfelhők gomolyogtak, és elsötétítették a napot.

A hadsereg folyamatosan kérte az újabb és újabb támogató bevetéseket: “Támadási célpont az A11 terület, északnyugati szektor, a nagy háztömb. Erős ellenséges ellenállás tapasztalható”.³³ A Luftwaffe pilótái úgy érezték, nincs értelme a “szétvert, kiégett üzemcsarnokok alkotta rommező” további bombázásának, ahol “egyetlen fal sem maradt állva”.

A földi személyzet tagjai - “a szerelők, fegyverzeti, bomba- és rádiós szakemberek”, akik “naponta háromszor, négyszer, ötször készítették elő bevetésre a gépeket”- egy percnyi pihenőt sem kaphattak. Ami a hajózószemélyzetet illeti, nekik csak alkonyatkor és hajnalban volt némi nyugtuk, de még ilyenkor sem tétlenkedhettek sokáig a kifutópálya mellett, nem nézegethették hosszasan az eget e felett a “határtalan ország” felett, mert szeptember harmadik hetében már foga volt a fagynak. Szeptember 17-én hirtelen hidegre fordult az idő. Az emberek gyapjúholmikat húztak zubbonyaik alá, amelyek többnyire máris foszladoztak. “A katonák ruházata - állapította meg egy orvos - olyan elnyűtt, hogy gyakran az orosz egyenruha egyes darabjait voltak kénytelenek viselni.”³⁴

*

Miközben folytatódott az elkeseredett küzdelem a Mamajev-kurgánért, hasonlóan heves harc alakult ki a hatalmas beton gabonasilóért, amely délebbre, a Volga partján állt. Hoth XLVIII. páncéloshadteste gyakorlatilag elvágta ezt a természetes erősséget. Védői, a 35. gárdahadosztály katonái örvendeztek és tréfálkoztak, amikor szeptember 17-én éjszaka erősítés érkezett hozzájuk Andrej Hozjainov hadnagy tengerészgyalogos szakaszából. A jövevények két öreg Maxim-géppuskát és két hosszú orosz páncéltörő puskát hoztak magukkal, amelyekkel aztán éppen akkor lőttek rá egy német harckocsira, amikor fehér zászlóval egy tiszt és egy tolmács jelent meg, hogy megadásra bírja őket. A német tüzérség ezután tűz alá vette a hatalmas épületet, előkészítve a terepet a szász 94. gyalogoshadosztály számára, amelynek jelvénye a meisseni porcelán emblémája, a két keresztbe tett kard volt.

Az ötven-egynéhány védő szeptember 18-án tíz rohamot vert vissza. Tudták, hogy utánpótlásra nem számíthatnak, takarékoskodtak a lőszerrel, az élelemmel és a vízzel. A következő két napban rettenetes körülmények között folytatták a küzdelmet. Fulladoztak a porban és a füstben, még a tárolt gabona is begyulladt, nekik pedig hamarosan szinte semmi innivalójuk nem maradt. A vízhűtésű Maxim-géppuskák csőköpenyét is alig tudták megtölteni. (A tengerészgyalogosok, mint az első világháborúban oly sokszor történt, valószínűleg saját vizeletüket használták erre a célra, a szovjet beszámolók azonban nem térnek ki az effajta részletekre.)

Mire szeptember 20-án újabb német harckocsik érkeztek, hogy végezzenek velük, már minden gránátjuk és páncéltörő lőszerük elfogyott. Üzemképtelenné vált a két Maxim is. A védők, akik az elevátor belsejében semmit sem láttak a portól és a füsttől, rekedt ordításokkal kommunikáltak. Ha a németek behatoltak, nem alakokra, hanem hangokra tüzeltek. Aznap éjjel a védők, akiknek ekkorra már csak maréknyi lőszerük maradt, kitörtek. Sebesültjeiket kénytelenek voltak hátrahagyni. A heves küzdelemben a németek kerekedtek felül, mindazonáltal nem arattak imponáló, igazán jelentős győzelmet. Paulus ennek ellenére a hatalmas gabonatárházat választotta Sztálingrád jelképéül arra a karjelvényre, amelyet a győzelem megörökítése céljából terveztetett a hadsereg főhadiszállásán. (Valószínűleg a Manstein 11. hadseregének krími győzelmét megörökítő Krimschild - a krími pajzs - inspirálta. A szerkesztő.)

Ezekben a napokban a város központjában sok német esett el hasonló félig-meddig megerősített épületek ostroma során, amelyeket az oroszok szívósan védelmeztek. A Vörös Hadsereg különböző hadosztályaiból való katonáknak ezek a “helyőrségei”, noha rettenetesen szenvedtek az éhségtől és a szomjúságtól, makacsul ellenálltak. Heves küzdelem bontakozott ki a Vörös téri Unyivermag nagyáruház birtoklásáért, ahová a 42. lövészezred 1. zászlóaljának parancsnoki harcálláspontja is települt. Erőd szerepét töltötte be a “szöggyár” néven ismertté vált kis raktár is. Egy közeli, háromszintes épületben öt napig tartottak ki a gárdisták, közben orrukat és kiszáradt torkukat a szétlőtt falak téglapora ingerelte. Sebesültjeik meghaltak a pincében: miután fiatal ápolónőjükkel végzett egy mellseb, nem volt, aki gondjukat viselje. Az eredetileg fél zászlóaljnyi katonából hatan maradtak – nekik azonban, mielőtt a német harckocsik ledöntötték volna a falakat, az utolsó pillanatokban sikerült kimenekülniük.

A németek belvárosi területnyereségei közül a központi kikötő megszerzése érintette a legérzékenyebben a Vörös Hadsereget, mert ez lehetővé tette a 6. hadsereg egységeinek, hogy ejtőernyős magnéziumfáklyák fényénél tüzérséggel, Nebelwerferekkel, sőt géppuskákkal is tűz alá vegyék a legfontosabb éjszakai átkelési pontokat. A németek eltökélték, hogy nem engedik eljutni a védőkhöz az erősítéseket és az utánpótlást.

A főpályaudvar öt nap alatt tizenötször cserélt gazdát, s romjai végül a németek kezére kerültek. Rogyimcev Csujkov elgondolásával egyetértve elrendelte, hogy a frontvonalnak mindig kevesebb mint ötvenméternyire kell húzódnia a németektől, hogy ezzel is nehezítsék az ellenséges tüzérség és légierő dolgát. Hadosztályának katonái büszkék voltak lövésztudományukra. “Minden gárdista a mesterlövészek színvonalán lőtt”, így aztán “járás helyett kúszásra kényszerítenék a németeket”.³⁵

A német katonák kimerültek a kemény küzdelemben, szemük vöröslött a fáradtságtól. Jóval több bajtársukat gyászolták, mint valaha is hitték volna. Mindössze néhány hét előtti diadalmas hangulatuknak nyoma sem maradt. Minden zavarba ejtően másmilyennek tűnt. A tüzérségi tüzet a városban sokkal rémítőbbnek érezték. Nem maga a gránát robbanása jelentette az egyetlen veszélyt. Valahányszor találat ért egy magas épületet, felülről záporozott a repesz és a kőszilánk. A Landser (`baka’] ebben a romok és törmelék alkotta idegen világban már kezdte elveszíteni az időérzékét. Az állandó porfátyol még a déli verőfénynek is furcsa, kísérteties színezetet kölcsönzött.

Ilyen zsúfolt helyen a katonának fokozottabban tudatosítania kell magában, hogy háromdimenziós háborúban harcol: életét a magas épületekben rejtőző mesterlövészek is fenyegetik. Figyelnie kell az eget is. Ha a Luftwaffe támadott, a Landser pontosan ugyanúgy kuporodott a földre, mint az oroszok. A németek állandóan tartottak attól, hogy a Stukák esetleg nem veszik észre a földre terített vörös-fehér-horogkeresztes zászlókat, amelyekkel állásaikat azonosították. A nyomaték kedvéért gyakran jelzőrakétákat is fellőttek. Az orosz bombázók ugyancsak mélyrepülésben érkeztek, elég alacsonyan ahhoz, hogy a farkukon lássék a vörös csillag. Fenn az égen, jóval magasabban, vadászok csillantak meg a napfényben. Egy szemtanú feljegyezte, hogy inkább tengeri halak, semmint madarak módjára forgolódtak, csapongtak a levegőben.

A zaj szüntelenül tépázta a katonák idegeit. “A levegőt megtölti³⁶ - írta egy páncélos tiszt - a lecsapó Stukák pokoli vijjogása, a légvédelem és a tábori tüzérség lövegeinek dörgése, a motorok bőgése, a harckocsik lánctalpainak csörömpölése, a rakétavetők és Sztálin-orgonák süvöltése, a géppisztolyok feleselő kereplése, ráadásul az ember egész idő alatt érzi a minden pontján égő város hevét”. A katonákat leginkább a sebesültek ordítása viselte meg. “Ez nem is emberi hang - írta naplójában egy német -, ez csak a szenvedő vadállat tompa üvöltése”.³⁷

Ilyen körülmények között a katonákat még inkább gyötörte a honvágy. “Az otthon oly messze van - ó, szépséges otthonom!³⁸ - írta valaki elkeseredetten. - Csak most tudom, milyen szép is valójában.” Az orosz védők viszont a honvágyat nyilvánvalóan olyan fényűzésnek tekintették, amelyet nem engedhetnek meg maguknak. “Szervusz, édes Palinám!³⁹ – írta feleségének szeptember 17-én egy ismeretlen katona. – Jól vagyok, semmi bajom. Senki sem tudja, mi fog történni, de életben maradunk és majd meglátjuk. A háború kemény dolog. Az újságokból tudod, mi történik a fronton. Az egyes katonák feladata egyszerű: a lehető legtöbb Fritzet kell megölni, azután pedig visszaszorítani őket nyugat felé. Nagyon hiányzol, de mit tegyünk: több ezer kilométer választ el bennünket.” Szeptember 23-án egy Szergej nevű katona egyszerű szavakat vetett papírra Ljolja nevű feleségének: “A németek nem fognak bírni velünk.”⁴⁰ Az otthonáról nem tett említést.

*

Szeptember 18-án az északi fronton három szovjet hadsereg ismét támadást indított a 6. hadsereg balszárnya ellen, de kudarcot vallottak. A Luftwaffe gyorsan felbukkanó századai és a XIV páncéloshadtest ellenlökései a nyílt sztyeppen igen hatékonynak bizonyultak. Másnap egy újabb próbálkozás is meghiúsult. A három hadsereg jókora véráldozatok árán mindössze annyit ért el, hogy kevesebb mint két napon át elvonta a Luftwaffe támadásait a 62. hadseregről.

Csujkov tudta, hogy a nyomás nem fog csökkenni, ezért elkezdte átdobni a Volga nyugati partjára Batyuk ezredes főleg szibériaiakból álló 284. lövészhadosztályát. Tartalékot képzett belőlük a Mamajev-kurgán lábánál arra az esetre, ha a németek szilárdan megvetik lábukat a központi kikötőnél, s aztán onnan megindulnak felfelé a parton, hogy hátulról elvágják hadseregét. Szeptember 23-án reggel, néhány órával azután, hogy Batyuk szibériai katonái közül az utolsó is átért a Volga nyugati partjára, a hadosztályt támadásra küldték - megpróbálták kiverni a németeket a központi kikötőből, és egyesülni a Caricától délre elszigetelődött szovjet csapatokkal. A német hadosztályok azonban, bár súlyos veszteségeket szenvedtek, visszaszorították őket. Azon a napon, amely történetesen Paulus ötvenhatodik születésnapja volt, a németek végül elfoglalták azt a széles folyosót, amely elvágta a 62. hadsereg Caricától délre bekerített balszárnyát a főerőtől.

A németek kiszámítható alapossággal folytatták kísérleteiket a Sztálingrád déli részén megmaradt ellenállás felszámolására. Két nappal később sikerült áttörést kierőszakolniuk, ami pánikba kergetett két népfelkelő dandárt, amelyeknek már úgyszólván se lőszerük, se élelmiszerük nem volt. Az összeomlás azonban - amint azt a Sztálingrádi Front jelentette Scserbakovnak, Moszkvába - felül kezdődött. A 42. különleges dandár parancsnoka “elhagyta a védelmi vonalat. Úgy tett, mintha a hadseregtörzshöz indulna, tanácskozásra”.⁴¹ Ugyanez történt a 92. különleges dandárnál is, pedig őket tengerészgyalogosokkal is megerősítették. Szeptember 26-an a parancsnok és a komisszár törzsükkel együtt magára hagyták beosztottaikat. Ők is úgy tettek, mintha a magasabb parancsnokságra indulnának, hogy megvitassák a helyzetet, valójában azonban visszahúzódtak a Volga közepén fekvő nagy Golodnij-sziget biztonságába. Másnap reggel, “amikor a katonák megtudták, hogy parancsnokaik elhagyták őket, többségük lerontott a Volga partjára, ahol hozzáláttak, hogy tutajokat készítsenek maguknak”. Mások fatörzseken és uszadékfadarabokon próbáltak kievezni Golodnijra, egyesek egyszerűen úsztak. Az ellenség észrevette kétségbeesett menekülési kísérletüket, aknavető- és ágyútüzet zúdított rájuk, és sokukkal végzett a vízben.

“Amikor Jakovlev őrnagy, a géppuskászászlóalj parancsnoka, aki ekkor a nyugati parton maradt tisztek közül a rangidős volt, megtudta, hogy a dandárparancsnok dezertált, s ezzel pánikba kergette az állományt, átvette a védelem irányítását.” Hamarosan rájött, hogy nem tud összeköttetésbe lépni a többi egységekkel, mert a híradókatonák is a szigetre menekültek. Szolucev hadnagy segítségével Jakovlev összegyűjtötte a megmaradt harcosokat, és kialakított egy védvonalat, amelyet a következő huszonnégy óra folyamán az ember- és lőszerhiány ellenére hét rohammal szemben is megvédelmezett. A dandárparancsnok ezalatt végig a szigeten maradt. Még csak meg sem próbált lőszerutánpótlást küldeni a cserbenhagyott védőknek. Megkísérelte eltitkolni a történteket, fiktív jelentéseket küldött a harcokról a 62. hadsereg parancsnokságának. Letartóztatták, és “a 227-es parancs bűnös megtagadásáért” vádat emeltek ellene. Bár a Moszkvába küldött jelentés nem tartalmaz részleteket a NKVD-bíróság által hozott ítéletről, nehéz elképzelni, hogy a dezertőr kegyelmet kapott volna.

10.
Rattenkrieg

Hitlernek a várt kaukázusi és sztálingrádi siker elmaradása miatti elégedetlensége szeptember 24-én tetőzött: ezen a napon leváltotta Halder tábornokot, a hadsereg vezérkari főnökét. Kölcsönösen egymás idegeire “mentek”. Haldert elkeserítette, hogy Hitler, akit kapkodó műkedvelőnek tartott, folyton a dolgába avatkozik, a Führer viszont a vezetői működésével kapcsolatos mindenféle kritikát a reakciós tábornokok ellenérzéseinek tulajdonított, akik nem akarják annyira a győzelmet, mint ő. Hitlert, írta aznap éjjel a naplójába Halder, “leginkább az foglalkoztatta, hogy a vezérkarba bele kell oltani az Eszmébe vetett fanatikus hitet”.¹ A Führer igyekezete, hogy maga alá gyűrje a vezérkart, önmagában is afféle pótháborúvá nőtte ki magát. A következményeket nem nehéz elképzelni. A veszélyes helyzet könnyen torkollhatott katasztrófába.

Miután Hitler összetűzött Jodllal és Listtel is, Paulus azt hallotta, hogy Jodl helyére őt nevezik ki a Wehrmacht vezérkarának élére. Sokan tippeltek arra, hogy utóda a 6. hadsereg élén Von Seydlitz tábornok lesz. Hitler azonban úgy döntött, továbbra is ragaszkodik az általa jól ismert arcokhoz. Jodlt visszahelyezte pozíciójába, a talpnyaló Keitel tábornagy pedig a helyén maradt, hogy legyen, aki közreműködik a hadsereg elnáciasításában és bármikor biztosítja a Führert arról, hogy valódi katonai géniusz. A hivatásos tisztek csak “Lakeitel”-ként, vagy a “bólogató szamár”-ként emlegették, de sok más tábornokot is megvetettek erkölcsi gyávaságáért. “A nagyvezérkar egyenesen rohan a saját pusztulásába - írta Groscurth Beck tábornoknak, a júliusi összeesküvés későbbi fejének.² - Immár szikrányi becsület sincsen bennük.” Groscurth egyedüli vigasza az volt, hogy a XI. hadtest törzsének többi tisztje ugyanígy érzett. “Igazán öröm ilyen emberekkel együtt lenni.”

Halder leváltása, valamint az a tény, hogy a vezérkar megszűnt önálló tervezőtestület lenni, Paulust kritikus pillanatban fosztotta meg egyetlen megmaradt protektorától. Titokban alighanem bántotta, hogy elesett az újabb előléptetéstől. Hitler korábban kijelentette, hogy a 6. hadsereggel az egeket is képes megvívni, Sztálingrád viszont még mindig nem esett el. A város elfoglalását a propagandaminisztérium egy forgatócsoportja is a helyszínen várta, “készen, hogy filmre vegye a zászlók kitűzését”³, a sajtó pedig könyörgött, hogy bejelenthesse “Stalingrad gefallen!” [`Sztálingrád elesett’), hiszen szeptember 26-án Paulus főhadiszállása maga közölte: “a sztálingrádi pártközponton a Reich hadilobogója leng”!⁴ Még Goebbelst is aggasztani kezdte, hogy a német sajtó “túlságosan is optimista színben”⁵ mutatja be az eseményeket. A szerkesztőknek utasítást adott, hogy hangsúlyozzák a küzdelem súlyos és bonyolult voltát. Egy hét múlva azonban már bizonyos volt abban, hogy “Sztálingrád rövid időn belül okvetlenül elesik”. Hangulata újabb három nap múltán ismét változott, és úgy rendelkezett, hogy egyéb témákat kell az előtérbe állítani a lapokban és a rádióban.

Groscurth szerint Paulust “rendkívül idegessé” tették a bírálatok, amelyeket “reggeltől estig” kapott, amiért még mindig nem vette be Sztálingrádot.⁶ Belső feszültsége dizentériája újabb és újabb visszatérésében nyilvánult meg. Vezérkarának tisztjei észrevették, hogy bal arcának rángása feltűnőbbé vált. A 6. hadsereg golubinszkiji főhadiszállásán - a falu a Don nyugati partján fekszik - szinte állandóan Sztálingrád részletes, nagy léptékű térképre meredt. A város nagy részét a németek már elfoglalták és a felderítés szerint az oroszok veszteségei nagyjából kétszer akkorák voltak, mint a németekéi. Paulus immár csak abban reménykedhetett, hogy: Hitlernek igaza volt, és az ellenség tartalékai bármelyik pillanatban tényleg elfogyhatnak. Saját erői gyorsan apadtak, az ellenség elképesztő szívóssága pedig mindenkit elcsüggesztett.

A tábornokot főképpen amiatt bírálták, hogy a 6. hadsereg - a 4. páncéloshadsereg két hadtestével megerősítve – a Wehrmacht legnagyobb, közel egyharmadmillió katonából álló seregtestévé nőtt. A kívülállók, akik maguk sohasem harcoltak Sztálingrádnál, képtelenek voltak megérteni a probléma lényegét. Paulus bizonyosan jobban is felhasználhatta volna csapatait, bírálói azonban mintha elfelejtették volna, hogy miközben a városban körülbelül nyolc hadosztálya harcolt, másik tizenegy egy csaknem kétszáztíz kilométer hosszú frontszakaszt tartott, amely a kisebb és a nagyobb Don-kanyaron, továbbá a sztyeppen keresztül egészen a Volgáig nyúlt (a folyót Rinoktól északra érte el). Ezenkívül egy Sztálingrádtól délre elhelyezkedő, Beketovkával szemben fekvő sávot is a 6. hadsereg védett. (Lásd a 4. térképet.) Tartalékban mindössze egyetlen hadosztály maradt.

Az északi szárnyon, a mind dermesztőbb sztyeppen Strecker XI. hadtestét, Walther Heitz VIII. hadtestét és Hube XIV. páncéloshadtestét állandóan támadta négy szovjet hadsereg: így próbálták csökkenteni a városra nehezedő nyomást. A jobbszárnyon Jaenecke tábornok (Sumilov 64. hadseregével szemben álló) IV. hadteste a gyenge román 4. hadsereggel érintkezett: a túlságosan hosszúra nyújtott védelmi vonal az Észak-Kaukázusban ért véget vagy inkább halt el. Jeremenko parancsnoksága alá tartozott Csujkov 62. hadserege, a Beketovka környékén álló 64. hadsereg, a Szarpa-tó mögé nyúló arcvonalat őrző 57. hadsereg, a többi tó vonalát tartó 51. hadsereg, valamint a 28. hadsereg, amelynek állásai a kietlen kalmük pusztaságig értek.

A déli szárnyon küzdő német, román és orosz seregek számára a sztyeppi háború lényegében nem különbözött az első világháborútól, legfeljebb abban, hogy kicsit jobb fegyverekkel vívták, és hogy időnként megjelent néhány modern repülőgép. A két szárnyon elhelyezkedő páncéloskötelékek a napégette síkságokat, amelyeken alig néhány hete még hadihajók módjára száguldoztak, immár mélységesen nyomasztónak találták. A fák és hegyek hiánya honvágyat ébresztett a délnémetekben és az osztrákokban. A raszputyica esői utálatos viszonyokat eredményeztek. A fedezékekben a katonák az esőt figyelték, nézték, ahogyan a víz a bokájuknál is magasabbra emelkedik. Nemigen akadt más dolguk, mint hogy a “lövészároklábra” gondoljanak, és figyeljék a csapzott patkányokat, amint a senki földjén a hullákat rágcsálják. Mindkét oldal számára csak a felderítő járőrözés, a rajtaütések és a puhatolódzó támadások jelentettek változatosságot. Kis csoportok kúsztak előre az ellenséges vonalakig, és gránátokat hajítottak maguk elé az árkokba. Egyetlen változás következett be: szeptember 25-én az 51. és 57. hadsereg Sztálingrádtól délre, a sós tavak vonalában megtámadta és visszaszorította a román hadosztályokat, ezzel azonban nem sikerült német hadosztályokat kicsalniuk a városból.

A magában Sztálingrádban folyó küzdelmet mintha egy másik planétán vívták volna. A civil élet romjai között újfajta hadviselés született, és példátlan intenzitással tombolt. A háború hulladéka - kiégett harckocsik, gránáthüvelyek és gránátosládák, tábori telefonvezetékek - elkeveredett a családi otthonok maradványaival - vaságyak vázaival, lámpákkal, háztartási eszközökkel. Vaszilij Groszmannál olvashatunk a küzdelemről, amely “a téglák borította, félig romba dőlt szobákban folyt, amelyekben esetleg még ott állta váza, hervadt virágokkal, az asztalon kinyitva egy kisfiú füzete, benne a lecke”.⁷ Egy magas épületben elhelyezett tüzérségi figyelő egy megfelelő belövés ütötte falnyíláson át, kényelmesen, konyhaszéken ülve tarthatta szemmel a célokat sokszoros nagyítású periszkópjával.

A német gyalogosok gyűlöltek házról házra haladva harcolni. Úgy érezték, lelkileg őrli fel őket a közelharcnak ez a fajtája, amely szétfeszítette a hagyományos hadviselés kereteit és dimenzióit. A szeptemberi harcok utolsó szakaszában mindkét fél igyekezett elfoglalni egy raktár nagy téglaépületét a Volga-parton, a Carica-torkolat közelében. A háznak a folyó felől négy, a szárazföld felől három szintje volt. Egyszerre nagyon hasonlatossá vált a nápolyihoz: legfelül oroszok védekeztek, alattuk németek voltak, őalattuk ismét oroszok, legalul megint csak németek⁸. Az ellenséget gyakran lehetetlen volt felismerni, minden egyenruhát ugyanaz a szürkésbarna por lepett be.

Úgy tűnik, a német tábornokok elképzelni sem tudták, mi vár hadosztályaikra a romvárosban. Elvesztették a villámháború során szerzett jelentős előnyüket, sok szempontból első világháborús módszerekhez voltak kénytelenek visszatérni, noha katonai teoretikusaik fennen hirdették, hogy a lövészárok-hadviselés “a hadművészet tévútja volt”.⁹ A 6. hadseregnek például egyszer csak azzal kellett szembenéznie, hogy a szovjet taktikusok ismét feltalálták az 1918 januárjában bevezetett “rohaméket”: a tíz emberből álló, egy könnyű aknavetővel, egy géppuskával és egy, a bunkerek, pincék, szennyvízcsatornák megtisztítására alkalmazott lángszóróval támadó rohamcsoportot.

Sztálingrádban a harc a maga módján még a verduni személytelen mészárlásnál is szörnyűbb volt. A romos épületekben, bunkerekben és csatornákban folyó küzdelmet a német katonák hamarosan “Rattenkriegként” [‘patkányháború’] emlegették. Volt ebben valami brutális nyíltság, ami megdöbbentette tábornokaikat - utóbbiak úgy érezték, az események irányítása amúgy is mindinkább kicsúszik a kezükből. “Az ellenség láthatatlan - írta Strecker tábornok egy barátjának.¹⁰ Pincékben, falmaradványok mögött, álcázott bunkerekből és üzemek romjai közül támadnak katonáinkra, súlyos veszteségeket okozva nekik.”

A német parancsnokok nyíltan elismerték, hogy az oroszok mesterei az álcázásnak, de csak kevesen vallották be, hogy éppen a Luftwaffe gépei teremtettek eszményi körülményeket a védők számára. “Egyetlen ép ház sem maradt – írta haza egy hadnagy -, kiégett pusztaság vesz körül bennünket, törmelék- és romvadon, amely jószerivel járhatatlan.” “A város déli végén, írta a 24. páncéloshadosztálynál szolgáló Luftwaffe-összekötőtiszt, “a védők a támadásainknak kitett városrészekben gyűltek össze és alakítottak ki megerősített állásokat. A parkokban harckocsikat vagy csak harckocsi-lövegtornyokat ástak be, a pincékben elrejtett páncéltörő ágyúk pedig nagyon megnehezítik előrenyomuló harckocsijaink haladását.”¹²

Csujkov terve az volt, hogy “hullámtörőkkel tereli szűkületbe” és forgácsolja szét a nagy verőkkel végrehajtott német támadásokat. A támadókat megerősített épületeknek - bennük páncéltörő puskákkal és géppuskákkal - kellett csatornákba terelniük, amelyek partjain félig törmelékbe temetett T-34-esek és páncéltörő ágyúk várták őket. Ha a német harckocsik gyalogsággal együtt támadtak, a védők feladata az elkülönítésük volt. Az oroszok aknavetőket használtak, amelyekkel közvetlenül a harckocsik mögé lőttek, hogy megijesszék a gyalogságot, s ezalatt a páncéltörő tüzérek magukat a harckocsikat vették célba. A “kijelölt” megközelítési útvonalakat előzetesen az utászok is elaknásították - valamennyi szakszolgálat közül az ő veszteségeik voltak a legnagyobbak. “Egyszer hibázz, és nincs több vacsora” – hangzott nem hivatalos mottójuk.¹³ Mihelyt leesett a hó, álcázóruházatot öltöttek, éjszakánként kikúsztak, harckocsiaknákat raktak le, és álcázták őket. Egy gyakorlott utász egy éjszaka akár harmincat is tudott telepíteni. Híresek voltak arról is, hogy kiugrottak a fedezékből, és aknát dobtak a közeledő német tank elé.

A küzdelem nagyrészt nem nagy rohamokból, hanem állandó kisebb, kíméletlen összecsapásokból állt. A harcot rohamcsapatok vívták, amelyek általában hat-nyolc főből álltak, kiképzésüket “az utcai harc sztálingrádi akadémiáján” kapták. A zajtalan gyilkoláshoz késekkel és élesre fent ásókkal fegyverkeztek fel, de voltak géppisztolyaik és gránátjaik is. (Az ásóknak olyannyira szűkében voltak, hogy a fanyélbe belevésték a nevüket, ha pedig lefeküdtek aludni, a pengére hajtották le a fejüket, nehogy valaki ellopja az értékes eszközt.) A csatornákba küldött rohamcsapatok lángszórókat is kaptak, és robbanótöltetekkel felszerelt utászokkal erősítették meg őket. Rogyimcev gárdahadosztályának hat utásza még egy német erődítésbe vezető alagútra is rábukkant: százhúsz kilogramm robbanóanyaggal repítették levegőbe az egészet.

Amikor az oroszok rájöttek, hogy a német hadseregek tartalékai fogytán vannak, új, általánosan alkalmazott harcmodor alakult ki. Csujkov elrendelte, hogy gyakrabban hajtsanak végre éjszakai támadásokat, főként abból a gyakorlati megfontolásból, hogy ezekre a Luftwaffe nem reagálhatott, de azért is, mert meggyőződése volt, hogy a németek a sötétség óráiban jobban félnek, és még inkább kimerülnek. A német Landserek körében különösen félelmetes hírnévre tettek szert Batyuk ezredes 284. lövészhadosztályának szibirjákjai, akikről úgy tartották, mind született vadászok, akik bármilyen prédát elejtenek. “Hogy megértsétek, mi a félelem - írta egy német katona levelében, amely az oroszok kezébe jutott -, én a legkisebb neszre is meghúzom a ravaszt, és leadok egy nyomjelző sorozatot a géppuskámból.”¹⁴ Az a késztetés, hogy éjszaka mindenre tüzeljenek, ami mozog, bizonyosan hozzájárult, hogy a németek csak szeptemberben összesen 25 millió mindenféle lőszert lőttek el.¹⁵ (Gyakran megesett, hogy egy ideges őr leadott egy sorozatot, amire aztán sorra tüzelni étek a környéken őrködő nem kevésbé ideges bajtársai, és végül zengett az egész arcvonal.) Az oroszok igyekeztek is fenntartani a feszültséget: az éjszakai égbolton időről időre fellobbantak jelzőrakétáik, hadd higgye az ellenség, hogy támadás készül. A Vörös Hadsereg repülőgépei - részben azért, hogy elkerüljék a Messerschmittekkel való nappali találkozást - minden éjjel könyörtelenül támadták a német állásokat. Ez is a németek felőrlését és állandó feszültségben tartását szolgáló szovjet taktika része volt.

Az oroszok egyaránt alkalmazták kétmotoros éjszakai bombázóikat, amelyek magukra vonták az arcvonal valamennyi német légvédelmi ütegének tüzét, és nagyszámú, mozgékony U-2-es kétfedelűjüket, amelyek az éjszakai rajtaütések során apró bombákat szórtak. “A ruszkik egész éjszaka itt zümmögnek felettünk”, írta haza egy utászkáplár.¹⁵ A legkellemetlenebb a gépek hangjának hátborzongató változása volt. Az U-2 berregése messziről a varrógépére emlékeztetett: számos becenevének egyikét is emiatt kapta. Aztán amikor a pilóta megközelítette a célpontot, kikapcsolta a motort, és ragadozómadár módjára siklórepülésbe ment át. Amíg ki nem oldotta a bombáját, csak a levegő süvítése hallatszott a gép merevítőhuzaljai között. Jóllehet bombarakománya mindössze 400 kilogrammnyi volt, ez a repülőgép figyelemreméltó lélektani hatást fejtett ki. “Fekszünk kimerülten a lyukainkban, és várjuk őket”, írta egy másik katona.” Az U-2-es több ragadványnevet kapott, mint bármely más Sztálingrádnál alkalmazott gép vagy fegyver. Zajtalan közeledése miatt hívták többek közt “ellenőrző elöljárónak”, továbbá “éjféli bombázónak”, “kávédarálónak” és “helyiérdekű hollónak” is. A 6. hadsereg kérte a hadseregcsoport parancsnokságát, hogy a Luftwaffe gyakoroljon folyamatos nyomást az orosz repülőterekre, és a nap huszonnégy órájában támadja őket. “Az oroszok megkérdőjelezetlen éjszakai légi fölénye elviselhetetlen szintet ért el. A katonák nem tudnak pihenni, így hamarosan minden erejük odalesz.”¹⁸

A megmaradt dokumentumokban nem maradt fenn nyílt utalás a harctéri stressz eseteire. A német egészségügyi hatóságok, akárcsak a britek, szívesen folyamodtak a “kimerültség” eufemizmusához, előírásaik azonban közelebb álltak a Vörös Hadsereg brutális szabályaihoz, mint a nyugati szövetségesekéhez. A német hadsereg még a jelenség puszta létezését sem volt hajlandó elismerni. 1926-ban, hét évvel Hitler hatalomátvétele előtt a háborús neurózist mint olyant törölték a háborús sérülések jegyzékéből, s megszűnt a rokkantjainak járó nyugdíj is. Ha megszüntetjük a betegséget, hangzott az érvelés, a frontvonal elhagyásának indokát is megszüntetjük. Az idegösszeomlást gyávaságnak minősítették, s így már akár főbenjáró bűnnek is tekinthették. Ilyeténképpen lehetetlen megállapítani, hogy Sztálingrádnál a mindkét oldalon elkövetett fegyelmi vétségek, elsősorban a szökések mekkora részét idézte elő harctéri sokk és az általános túlterhelés. A hasonló helyzetek tanulmányozása nyomán mindössze egyvalamiben lehetünk bizonyosak: abban, hogy szeptemberben, amikor a mozgóháború úgyszólván álló megsemmisítő háborúvá alakult át, alighanem hirtelen megugrott a harctéri sokk esetek száma. Erre a következtetésre kell jutnunk, amennyiben azokból a vizsgálatokból indulunk ki, amelyeket a britek az anziói és normandiai események nyomán végeztek: mihelyt a csapatokat mozdulatlanságra kényszerítették vagy bekerítették, szükségképpen meg kellett szaporodniuk a pszichiátriai jellegű “sebesüléseknek”.

*

Csujkov a frontparancsnokság magas rangú tisztjeivel elsősorban a tüzérség - a hadosztály, hadsereg és frontközvetlen tüzérezredek - elhelyezését illetően nem értett egyet. A vitát az döntötte el a hadseregparancsnok javára, hogy mindenképpen a Volga keleti partján kellett elhelyezni őket, mert a nyugatin Csujkov csapatai mellett és mögött már egyszerűen nem fértek el. Mind nagyobb nehézségekbe ütközött volna az is, hogy kellő mennyiségű tüzérségi gránátot szállítsanak át a folyón, márpedig “Sztálingrádban egy tábori löveg gránátok nélkül nem ért semmit”,¹⁹

“Az egyik házat az oroszok tartják megszállva, a másikat a németek - írta sebtében jegyzetfüzetébe közvetlenül megérkezése után Vaszilij Groszman. - Mi haszna a nehéztüzérségnek az ilyen csatában?” Hamarosan rájött a válaszra. A szovjet tüzérség, amelyet Csujkov követelésének megfelelően a Volga túlsó partján összpontosítottak, nem próbálta tűz alá venni a német peremvonal állásait. Az volt a feladata, hogy rombolja az ellenség utánpótlási és távközlési vonalait, mindenekelőtt pedig hogy szétzúzza a támadásra felálló német zászlóaljakat. E célból szovjet tüzérségi megfigyelőtisztek sokasága rejtőzött el mesterlövész módjára, romos épületek tetejére. A németek, akik nagyon jól tudták, hogy a megfigyelők mekkora veszélyt jelentenek, saját mesterlövészeik és páncéltörő lövegeik legfontosabb célpontjai közé sorolták őket.

Valahányszor felfigyeltek egy német csapatösszevonásra, és rádión vagy tábori telefonon továbbították a cél koordinátáit a keleti parti ütegeknek, a megadott helyre gyilkos tűz zúdult. “A Volga túlsó oldalán - írta Groszman - úgy tűnt, mintha a nehéz lövegek dörejétől az egész világegyetem rázkódna. Remegett a föld.”²⁰

A nyugati parton csak egyféle tüzérségi ütegek maradtak: a katyusákból, teherautóra szerelt rakétasorozatvetőkből állók. A Volga magas partja alatt rejtőzködtek, majd kitolattak csaknem a víz széléig, gyors egymásutánban kilőtték tizenhat rakétájukat, aztán ismét előregurultak vissza, a takarásba. A Vörös Hadsereg nagyobb hatótávolságú fegyverei közül lélektanilag ez volt a leghatásosabb. Tizenhat darab 130 milliméter átmérőjű, csaknem másfél méter hosszú rakétáját a vető fülsiketítően süvöltő, gyors sorozatokban indította. Azok közül, akik először hallottak katyusa-sortüzet, sokan azt hitték, légitámadás érte őket. Az orosz katonák azért adták ezt a nevet a rakétának, mert a hang, amelyet hallatott, az egész háború legnépszerűbb katonanótájának a címét juttatta eszükbe. Ebben a dalban Katyusa azt ígéri kedvesének, hogy szívében őrzi szerelmüket, amíg a fiú a fronton a hazát védelmezi.

Az orosz katonák szívesen gúnyolták a fegyver német megfelelőjét, a Nebelwerfer nevű hatcsövű rakétavetőt. Nevezték “gatyázónak”, harsány, ordító hangja miatt “szamárnak”, továbbá “Vanyusának”²¹ (ami az Ivan kicsinyítőképzős alakja volt, miképpen a Katyusa a Katyerináé). A 62. hadsereg katonái eltréfálkoztak azzal, mi történne, ha “Vanyusa megpróbálná feleségül venni Katyusát”.

Csujkov hamar rájött, hogy Sztálingrádban alighanem a géppisztoly, a gránát és a mesterlövészpuska a legfontosabb gyalogsági fegyverek. A Téli Háború, a menetből tüzelő finn sítalpas lövészek pusztító rajtaütései után a Vörös Hadsereg is meghonosította a nyolcfős géppisztolyos rajokat, amelyek szükség esetén T-34-esekre kapaszkodva indultak a harcba. A sztálingrádi utcai harcok során a rajméretű kötelékek ideálisan beváltak a közelharcban. A házak és bunkerek megtisztítása során a kézigránát létfontosságúnak bizonyult: a Vörös Hadsereg katonái a “zsebtüzérség” nevet adták neki. Védelemben is hatásos volt. Csujkov parancsára az árok oldalába ásott üregekben kézigránátokat helyeztek készenlétbe valamennyi lövészárokban. A képzetlen és gyakorlatlan katonák korántsem meglepő módon számos balesetet okoztak. Egy század parancsnokhelyettese meghalt, több katonája pedig súlyosan megsebesült, amikor egy frissiben érkezett újonc ügyetlenségében felrobbantott egy gránátot. Mások akkor haltak meg, amikor - főként közép-ázsiai katonák - megpróbálták sajátjaikba átszerelni a zsákmányolt német gránátok detonátorait. “További fegyvergyakorlatokra van szükség” - jelentette a politikai osztály főnöke a Sztálingrádi Front haditanácsának.²²

Egy másik fegyver is gyakran éppúgy veszélyeztette használóját, mint az ellenséget: a lángszóró. Hatásos megfélemlítőeszköz volt csatornák, pincék, megközelíthetetlen rejtekhelyek megtisztítása, kezelője azonban mindig tudta, hogy mihelyt az ellenség meglátja, elsősorban őt veszi majd célba.

A Vörös Hadsereg katonái nagy kedvüket lelték olyan leleményes eszközök kitalálásában, amelyekkel pusztíthatták a németeket. Újfajta, ártatlan külsejű robbanó tárgyakat gondoltak ki, egyre szellemesebbeket és szellemesebbeket, egyre meglepőbb hatásúakat. Bosszantotta őket, hogy tehetetlenek a Stukák támadásaival szemben, így aztán egy bizonyos Ilgacskin százados zászlóaljparancsnok és Repa nevű közkatonája úgy döntöttek, hogy megkonstruálják saját külön légvédelmi fegyverüket. Egy páncéltörő puskát kocsikerék küllőire erősítettek, a kereket pedig egy földbe vert, hosszú rúd végére szerelték. Ilgacskin bonyolult számításokat végzett a lövedék kezdősebessége és a zuhanóbombázó becsült sebessége alapján, más kérdés azonban, hogy “a langaléta, mogorva” Repa²³ egyáltalán odafigyelt-e ezekre a számokra. Összefogásuk mindenesetre bizonyos eredménnyel járt, hiszen Repának sikerült lelőnie három Stukát.

Az igazi légvédelmi ütegek is módosították taktikájukat. A Stukák 1200-1500 méteres magasságban érkeztek, aztán oldalukra fordulva körülbelül hetvenfokos szögben, üvöltő szirénákkal zuhanni kezdtek. A pilóták alig 600 méteren emelték ki gépeiket a zuhanásból. A légvédelmi tüzérek megtanulták, hogy vagy arra a pontra összpontosítsák a tűzfüggönyt, ahol átmennek zuhanásba, vagy arra, ahol emelkedni kezdenek. Zuhanótámadás közben színtiszta lőszerpocséklás volt tüzelni rájuk.

Egy másik eszközt egy bizonyos Vaszilij Ivanovics Zajcev ötlött ki: hamarosan ő lett a sztálingrádi hadsereg leghíresebb mesterlövésze. Zajcev átszerelte mesterlövészpuskájának céltávcsövét egér páncéltörő lövegre, amellyel azután géppuskafészkekre vadászott: a gránát egyenesen a bunkerek lőrésébe csapódott. Hamarosan rájött azonban, hogy a sorozatban gyártott gránátok töltete nem kellően egyenletes sűrűségű a precíziós lövésekhez. Hírnevet hagyományos fegyverrel is lehetett szerezni. Bezgyiko, a Batyuk-hadosztály egyik aknavető-kezelő sztárja arról volt nevezetes, hogy egyidejűleg hat gránátja is repült az ellenség felé. Ezeket a történeteket ki is aknázták: minden katonát meg akartak nyerni a “profi” kultuszának. A 62, hadsereg jelmondata így hangzott: “Úgy vigyázz a fegyveredre, mint a szemed fényére!”²⁴

*

A megerősített épületeket védelmező “helyőrségek”, amelyek oly központi szerepet kaptak Csujkov stratégiájában, s amelyekben felcserként vagy híradósként fiatal nők is szolgáltak, ha olykor napokra elvágták őket, súlyos nélkülözéseknek voltak kitéve. Tűrniük kellett a port, a füstöt, az éhséget, s ami a legkeservesebb volt, a szomjúságot. A városnak azóta nem volt tiszta ivóvize, amióta az augusztusi légitámadások során elpusztult a vízmű szivattyútelepe. A katonák tudták, milyen következményekkel jár, ha szennyezett vizet isznak, ezért a csövekbe lőttek, azt remélve, hogy így szert tehetnek néhány cseppnyi ivóvízre.

Az első vonalbeli állások ellátása állandó gondot okozott. Egy páncéltörő különítménynek volt egy kazanyi tatár szakácsa, aki megtöltött egy nagy katonai termoszt teával vagy levessel, a hátára kötötte, és kikúszott az ellenséges tűzben álló peremvonalig. Ha a termoszt eltalálta egy golyó vagy repesz, a boldogtalan bőrig ázott. Később, amikor már igazán kemény fagyok jöttek, a kiömlött folyadék megfagyott, rajta épedig, “mire visszajutott, jégcsapok lógtak”.²⁵

A bizonytalan frontvonalak és a helyenként mindössze néhány száz méter mélységű védelem miatt a parancsnoki harcálláspontok csaknem ugyanolyan sebezhetőek voltak, mint a legelső állások. “Mindennapos dolog volt, hogy tüzérségi gránátok robbantak a fedezékünk felett²⁶ - írta Tyimofej Naumovics Visnyevszkij ezredes, a 62. hadsereg tüzérhadosztályának parancsnoka egy barátjának a kórházból. - Amikor kijöttem a bunkerből, mindenfelől géppisztolysorozatokat hallottam. Olykor úgy tűnt, minden irányból németek vesznek körül bennünket.” Egy német tank egészen a bunker bejáratáig jött, s “a teste elzárta az egyetlen kijáratot”. Visnyevszkij és bajtársai, hogy mentsék életüket, kiásták magukat a túloldali csatornába. Az ezredes súlyosan megsebesült. “Az arcom teljesen eltorzult - írta -, ennélfogva a nők a legalacsonyabb rendű élőlénynek tartanak majd.”

Szeptemberben és októberben a német bunkereket kevésbé fenyegette a lerohanás veszélye, de a fagerendákra lapátolt előírásos méternyi földréteg legfeljebb a katyusák ellen nyújtott kellő védelmet. A fő veszélyt a Volga túlsó partjáról tüzelő nehéztüzérség telitalálatai jelentették. A hadosztály és ezredparancsnokoknak ugyanúgy gondjuk volt személyes kényelmükre, mint a célszerűségre. A felhúzott gramofon mellett gyakran állt egy láda Franciaországból hozott konyak vagy bor. Egyes tisztek föld alatti fedezékeik nyirkos, fojtó levegőjében sportnadrágot, sőt teniszsortot viseltek, mert harcban viselt egyenruhájukat ellepték a tetvek.

Még inkább feje tetejére állott világban éltek katonáik. Ahelyett hogy “Jó éjszakát!”-tal köszöntek volna, a sötétség veszedelmes óráira “Nyugodt éjszakát!” kívántak egymásnak. A fagyos reggeleken minden tagjukban elgémberedve keltek és egy foltnyi napfényt kerestek a lövészárok alján: gyíkok módjára szívták magukba a meleg sugarakat. A világossággal a bátorságuk is megnőtt, sértéseket és fenyegetéseket kiabáltak állásaikból: “Hej, rusz, bul-bul, szdavajszja!”, ami a Landserek tört oroszságával ezt jelentette: “Adjátok meg magatokat, vagy végetek!” Újra és újra kórusban kilátásba helyezték az oroszoknak, hogy a Volgába szorítják őket, ahol megkergült birkanyáj módjára fulladnak majd meg.

A harc szüneteiben az orosz katonák is olyan napsütötte helyeket kerestek maguknak, ahol az ellenség mesterlövészei nem vehették célba őket. A lövészárkok olykor “bádogosműhelyhez” váltak hasonlatossá: rongydarabokat kanócnak használva gránáthüvelyeket alakítottak olajlámpákká, kisebb lőszerek hüvelyeiből öngyújtókat készítettek. A rossz minőségű mahorkadohány vagy annak hiánya állandó témát jelentett. Az ínyencek állították, hogy a vastag, göcsörtös mahorkacigarettát vétek finom papírból sodorni, csakis az újságpapírból az igazi. Úgy tartották, a nyomdafesték adja meg a bukéját. Az orosz katonák harc közben állandóan dohányoztak. “Ütközetben a dohányzás megengedhető - mondta egy nehézpuskás katona Szimonovnak -, az azonban nem, hogy mellélőj. Csak egyszer hibázd el, és többé nem gyújtasz rá.”

Még a dohánynál is fontosabb volt azonban a vodkaadag, elméletileg napi száz gramm. Ha a vodka előkerült, a katonák elhallgattak, s a szemek a palackra tapadtak. A küzdelem akkora feszültséggel járt, hogy a fejadag mindig kevésnek tűnt. A katonák hatalmas távolságokat voltak hajlandók megtenni, hogy kielégítsék ezt a szükségletüket. Az orvosi alkoholt igen ritkán használták fel rendeltetésszerűen. Az ipari alkoholt, sőt még a fagyálló folyadékot is megitták, csak előbb átszűrték a gázálarc aktívszén-szűrőjén. Az előző évi visszavonulások során sokan elhajították gázálarcukat, akik viszont nem, most előnyös alkupozícióba kerültek. Előfordult, hogy ezek a folyadékok sokkal veszedelmesebb következményekkel jártak, mint egy kegyetlen fejfájás. A legtöbben felgyógyultak, mert fiatalok és egészségesek voltak, és mert nem ittak túlságosan gyakran ilyesmit, akik azonban túlzásba vitték, nemritkán megvakultak.

Odakint a sztyeppen a hadseregek katonái télen gyakran napi egy liter tömény szeszes italt is megittak. A hivatalos fejadagot meghaladó szükségletre úgy tettek szert, hogy nem jelentették veszteségeiket, és a halottak adagjait is szétosztották, vagy pedig a front mögött egyenruhájuk és felszerelésük darabjait cserélték italra a parasztokkal. Így szereztek házi főzésű szeszféléket a kalmük pusztában, “minden elképzelhető alkoholneműt, még tejből készültet is”.²⁷ “Az NKVD egyik haditörvényszéke” két nőt tíz-tízévi gulágra ítélt, amiért alkoholt és dohányt cseréltek ejtőernyőselyemre, hogy alsóneműt készítsenek belőle.²⁸

*

A Vörös Hadsereg parancsnokai ritkán tulajdonítottak nagy jelentőséget az egészségügyi szolgálatnak. Ha egy katona súlyosan megsebesült, nem harcolhatott tovább, a feljebbvalói tehát inkább azzal törődtek, miként helyettesíthetnék. Ez a hozzáállás azonban nem riasztotta el a sztálingrádi csatatér legbátrabb hőseit, az egészségügyi katonákat, akik többnyire diáklányok vagy érettségizett fiatal nők voltak, s akik mindössze a legelemibb elsősegély-kiképzést kapták.

A 62. hadsereg százfős egészségügyi századának parancsnoka, Zinaida Georgijevna Gavrielova tizennyolc éves orvostanhallgató volt, akit azért neveztek ki erre a posztra, mert a lovasezredtől, amelyben addig szolgált, jó ajánlást kapott. Szanitéceinek, akik közül csak néhányan voltak sokkal idősebbek, mint ő maga, le kellett győzniük rettegésüket, hogy - gyakran heves tűzben - előrekússzanak a sebesültekhez. Félrevonszolták, majd amikor biztonsággal megtehették, a hátukon cipelték hátra őket. Mint parancsnokuk fogalmazott: “testileg-lelkileg erőseknek” kellett lenniük.”²⁹

Az egészségügyi személyzet nem harcoló státusa szóba sem jöhetett. A szép Gulja Koroljeva, egy közismert moszkvai irodalmárcsalád húszesztendős lánya a fővárosban hagyta csecsemő kisfiát, és önként jelentkezett ápolónőnek. Az északi szárnyon, a 24. hadsereg 214. lövészhadosztályánál szolgált, úgy mondták, “több mint száz sebesült katonát hozott ki a tűzvonalból, és maga is tizenöt fasisztát ölt meg”.³⁰ Halála után Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. Natalja Kacsnyevszkaja - korábban moszkvai színinövendék – az egyik gárda-lövészhadosztálynál teljesített szolgálatot. Egyetlen napon húsz sebesültet hozott hátra, és “gránátokat dobott a németekre”. A Sztálingrádi Front főparancsnoksága halála után egy másik felcsernőt is kitüntetett, egy bizonyos Kocsnyevszkaját, aki önként jelentkezett a frontra, és több mint húsz katonát hozott ki a tűzvonalból.³¹ Bár két sebet is kapott, tovább kötözte a tiszteket és katonákat.

Ezeknek az egészségügyieknek az áldozatait gyakran hiábavalóvá tette a bánásmód, amelyben a sebesültek később részesültek. Ha már levitték vagy levonszolták őket a Volga partjára, senki sem látta el a sebesülteket. Ott hevertek jóval sötétedés utánig, amikor krumpliszsákok módjára rakták őket a visszatérő bárkákra, amelyek idejövet utánpótlást szállítottak. Ahogy a légierő egy tiszthelyettesnője megállapította, mikor kirakták őket, a keleti parton még rosszabb helyzetbe kerülhettek.

Egy feloszlatott repülőezred túlélői, akik az éjszakát a Volga keleti partján, a fák alatt töltötték, hajnalban különös hangokra ébredtek. Nem értvén a dolgot a fák között kikúsztak a partra, hogy utánajárjanak. A homokos parton “ameddig a szem ellátott, ezerszámra”³² hevertek a magukra hagyott sebesültek, akiket az éjszaka hoztak át a Volgán. A sebesültek vízért könyörögtek, “vagy sikoltoztak és sírtak”. Kezüket vagy lábukat veszítették el. A földi kiszolgáló személyzet tagjai [ti. az említett repülőezredből] ahogyan tudtak, segítettek rajtuk. Klavgyija Szterman, az egykori szülésznő megesküdött, hogy mihelyt eljut Moszkvába, áthelyezését kéri egy frontvonalbeli egészségügyi egységbe.

Az életben maradás akkor is felettébb bizonytalan volt, ha valakinek sikerült eljutnia a Volga keleti partjára települt számos tábori kórház valamelyikébe. A Vörös Hadisereg kórházait a bennük uralkodó viszonyok - a legkitűnőbb orvosok jelenléte ellenére - inkább húsfeldolgozó üzemekhez tették hasonlatossá. A várostól körülbelül kilenc kilométernyire lévő balasovi tábori kórház, amely láb- és karműtétekre szakosodott, igen szegényes felszereléssel működött. Rendes kórházi ágyak helyett háromemeletes priccseken helyezték el a pácienseket. Az egyik nemrég érkezett fiatal sebésznőt nemcsak a sebesültek fizikai állapota aggasztotta. “Gyakran magukba zárkóztak, és senki mással nem akartak érintkezni.”³³ Először arra számított, hogy a sebesült katonák, akiket a Volgán át kihoztak Sztálingrád “poklából”, sohasem akarnak majd visszatérni oda. “Éppen ellenkezőleg: nyilvánvalóvá vált, hogy a katonák és tisztek egyaránt vissza akarnak térni a frontra.” Az amputáltak számára nem hozott megkönnyebbülést, hogy nem kellett tovább harcolniuk. Sőt a rokkantak többsége, például az a tüzérezredes, akinek arcát széttépte egy repesz, úgy érezte, többé nem is teljes értékű ember.

A rossz élelmezés sem segítette a gyógyulást - és a morálnak sem használt. Groszman egy érzelmes pillanatában komolyan úgy vélte, hogy akkoriban ez volt Oroszország sorsa. “A kórházban - firkantotta jegyzetfüzetébe - a sebesülteknek a nővérek apró sósheringdarabokat adnak, amelyeket nagy gonddal vágnak fel nekik. Íme, ilyen szegények vagyunk.”³⁶

Azokban a napokban, mielőtt kinyílt volna a szeme, ügy tűnik, nem volt képes felismerni az igazságot. A kíméletlen szovjet logika azt diktálta, hogy a legjobb élelmezést a harcoló csapatok kapják. A sebesültek, ha szerencséjük volt, naponta három adag kását, esetleg hajdinalevest kaptak. A Groszman által látott sós hering kivételes fogás volt.

Az, hogy miféle szellemiség hatotta át a Sztálingrádi Front egészségügyi szolgálatát, még egyértelműbben kiderül a kórházakban folyó “szocialista munkaverseny”³⁷ eredményeik, amelyeket jelentettek Scserbakovnak, Moszkvába. Az első helyezést a konyhások érték el, a másodikat a sebészek, harmadikat a gépkocsivezetők. Ez a hivatalos hozzáállás elhallgatta és megcsúfolta az egészségügyiek valóságos önfeláldozását. Például oly sok saját vért adtak vérátömlesztés céljára - néha egy estén kétszer is -, hogy gyakran összeestek a gyengeségtől. “Ha nem adnak vért - állott egy jelentésben -, katonák halnak meg.

A nagy anyagcsatában a keleti partra szállított sebesültek helyébe a Volgán át folyamatosan friss “ágyútölteléket” kellett a városba vinni. A Sztavka újabb hadosztályok formájában erősítésinjekciókat adott a 62. hadseregnek – nagyjából abban az ütemben, ahogy elődeiket szétlőtték. Az új zászlóaljak sötétedés után, az NKVD felügyelete alatt vonultak a hajókhoz. Látták a szemközti horizonton az égő város körvonalait, és próbálták nem érezni az égés szagát. A folyó felszínén foltokban néhol még lángolt az olaj. Számos hajón NKVD-különítmények utaztak, készen arra, hogy bárkit agyonlőjenek, aki átveti magát a korláton, hogy utoljára megpróbálja elkerülni azt, ami a nyugati parton vár rá. Előttük német gránátok csapódtak a vízbe: már ez is elegendő volt, hogy sokan elveszítsék a fejüket. Ha bárki pánikba esett, az őrmestere vagy a tisztje esetleg ott helyben agyonlőtte, majd holttestét átdobták a korláton.

A vízi járművek, amelyek fedélzetükre vették az utánpótlást, magukon viselték az átkelés veszélyeinek minden jelét. Az egyik tűzoltóhajóba, amelyet a volgai flottilla ágyúnaszáddá alakított át, egyetlen oda-vissza útján állítólag 436 golyó és repesz ütött lyukat. Az egész hajótesten mindössze egyetlen sértetlen négyzetméter maradt.

A német ágyúk legkiválóbb célpontjai azok a tutajok voltak, amelyekkel az utászok a nehéz szállítmányokat, például a bunkerekhez való gerendákat vitték át a városba. Amikor egy ilyen tutaj kisodródott a nyugati partra, és a katonák odarohantak hozzá, hogy lerakják, egy műszaki hadnagyot és három emberét találták rajta, akiket annyira átlyuggattak a géppuskagolyók, hogy úgy festett, “mintha vasfogak szaggatták volna össze a tutaj vizes gerendáit és az emberek testét”.³⁹

*

A 6. hadsereg parancsnoksága tudta, hogy a tél közeledtével nem maradt vesztegetni való idejük. Még mielőtt elfoglalták volna a Vörös teret és a Caricától délre található gabonatárolókat, hozzáláttak, hogy végzetes csapást készítsenek elő a város északi, ipari része ellen.

Szeptember 18-án korán reggel Csujkov beköltözött új harcálláspontjára, amely a Volga partján, a Vörös Október Fémművektől nyolcszáz méternyire északra helyezkedett el. Törzstisztjei ugyanakkor egy majdnem védtelen helyet választottak maguknak egy hatalmas olajtartály alatt, amelyről azt hitték, üres.

Éjszaka nagy erőfeszítések árán további lőszer- és más hadianyag-szállítmányokat, valamint erősítést szállítottak át a folyón: ezeket a Vörös Október és a Barikadi gyárak mögött tették partra. Mindenkit, aki nem volt nélkülözhetetlen, evakuáltak. A sztálingrádi erőmű körüli légvédelmi ütegek többségét a németek elhallgattatták, lőszerraktárukat felrobbantotta egy telitalálat, ezért az életben maradt tüzérlányokat szeptember 25-én visszavonták a Volga túloldalára, ahol más, keleti parti ütegekhez osztották be őket.

A német roham szeptember 27-én vasárnap reggel (német idő szerint) 6:00-kor Stukák koncentrált bombatámadásával indult meg. A zuhanóbombázók sorra csaptak le, szirénáik üvöltöttek, sirályszárnyú, fekete sziluettjeik az őszi, hajnali égbolt elé rajzolódtak. Lenn a földön összesen két páncélos- és öt gyalogoshadosztály nyomult előre, hogy felszámolják a legnagyobb, háromszög alakú kiszögellést, amely a Volga-parttól nyugat felé húzódott.

A 62. hadsereg a Mamajev-kurgántól délre több elterelő támadással ment elébe az északi oldalon indított német támadásnak. Ezek megerősíteni látszottak egyes német tisztek kissé üldözési mániás gyanúját, hogy a német vonalak mögé orosz hiradójárőrök szivárogtak be, és lehallgatták a felszíni telefonvonalakat. Képtelenek voltak elfogadni, hogy az offenzíva előkészületei szemet kellett hogy szúrjanak az oroszoknak.

Az oroszok legfőbb erőfeszítése arra irányult, hogy harckocsiakadályokat és sűrűn telepített széles aknamezőket alakítsanak ki a nagyüzemek előtt, amelyek nyolc kilométer hosszan sorakoztak a Mamajev-kurgántól északra - a “Lazur” vegyiművek, a Vörös Október Fémművek, a Barikadi Fegyvergyár és a Sztálingrádi Traktorgyár előtt.

A súlyos málhát cipelő Landserek (`bakák’) előrevonultak megindulási körleteikbe. Miközben leereszkedtek a törmeléktől görgeteglejtőkké vált balkákba (‘vízmosásokba’), majd kikapaszkodtak belőlük, zuhogtak rájuk a gránátok. Levegő után kapkodtak az erőfeszítéstől, szájuk taplóvá száradt a rájuk váró csata félelmetes előérzetétől. A balszárnyon a 389. gyalogoshadosztály a Barikadi munkásainak lakótelepe felé készült előrenyomulni. Ezeket egy megfigyelő “fehér, szimmetrikus épülettömbökként” és “kicsiny, a napfényben szikrázó hullámbádog tetejű házakként” írta le.⁴⁰ A repülőbombák hamarosan lángba borították őket. Középütt, a kis repülőtér felől a 24. páncéloshadosztály tört előre. Az osztrák 100. vadászhadosztály a Vörös Október munkásainak lakótelepe irányában indított támadást. Ezalatt ennek a szárnynak a végén a Mamajev-kurgán tetejét visszafoglalták Gorisnij 95. lövészhadosztályától, amelyet szétzúztak a légi és tüzérségi csapások.

A Vörös Hadsereg ismét kíméletlennek bizonyult az orosz civilekkel szemben. A Barikadi-gyár munkás-lakótelepéért vívott küzdelem során a 389. gyaloghadosztály egyik őrmestere (azelőtt rendőr őrmester Darmstadtban) “csomagokat cipelő orosz asszonyokat látott kijönni a házakból, akiket, miközben a német oldal felől érkező golyók elől igyekeztek menedéket keresni, hátulról orosz géppuskatűz kaszált le”.⁴¹

Az ellenség olyan erővel támadott, hogy Csujkov magában megállapította: “Még egy csata, és a Volgában találjuk magunkat”.⁴² Valamivel később Hruscsov odatelefonált a front főparancsnokságáról, hogy meggyőződjék róla: a harci morál nem ingott meg. Csujkov, akinek kétségkívül a Mamajev-kurgánon szétvert 95. lövészhadosztály sorsa járt az eszében, azt felelte, hogy embereit leginkább a németek légiereje aggasztja. Hruscsov beszélt Gurovval, a hadsereg komisszárjával is, és még nagyobb erőfeszítésekre biztatta.

Másnap, szeptember 28-án hétfőn reggel a Luftwaffe a nyugati partra és a volgai hajózásra összpontosította támadásait, hogy elpusztítsa a 62. hadsereg utánpótlási vonalait. A volgai flottilla légvédelmi ágyúi megszakítás nélkül tüzeltek, olyannyira, hogy a csövekből rövidesen kikopott a huzagolás. Hat utánpótlást szállító hajó közül öt súlyosan megsérült. Csujkov további támogatást kért a 8. légihadseregtől, hogy tartsák távol a Luftwaffét, amíg összevon néhány újabb ezredet, és egy ellentámadással visszafoglalják a Mamajev-kurgán tetejét. A németeket visszaszorították, a dombtető azonban végül is a szemben álló felek közti senki földjévé vált. Csujkovnak mindenáron meg kellett akadályoznia azt, hogy a német tüzérség állást létesítsen a dombtetőn, mert onnan tűz alatt tarthatták volna Észak-Sztálingrádot és a folyami átkelőket. Aznap este vezérkarával együtt némi megkönnyebbülést érezhetett, hiszen a legrosszabbat sikerült elkerülni, tudták azonban, hogy a folyami szállítókapacitás csökkenése komoly gondot okoz. Ezer meg ezer evakuálásra váró sebesült feküdt a Volga partján, és reális veszéllyé vált, hogy a frontvonalbeli csapatok lőszer- és élelmiszerkészlete hamarosan elfogy.

Szeptember 29-én kedden a németek hozzáláttak, hogy összeroppantsák a még mindig szovjet kézen lévő háromszög csúcsát. Orlovka falu ellen nyugat felől a 389. gyalogoshadosztály egy része, északkelet felől pedig a 60. gépesített gyalogoshadosztály intézett támadást. A komoly létszámhátrányban lévő szovjet erők olyan elszántan védekeztek, hogy a 389-esek egy tizedese ezt írta haza: “El sem tudjátok képzelni, hogy védik Sztálingrádot - mint a buldogok.”⁴³

Az északon álló szovjet hadseregek szeptember 30-án ismét megtámadták a XIV. páncéloshadtestet. A 60. gépesített gyaloghadosztály és a 16. páncéloshadosztály azt jelentette, hogy együttesen hetvenkét szovjet harckocsit semmisítettek meg egy “nagy, sikeres védelmi hadművelet során”, amelyben legalább két szovjet lövészhadosztállyal és három harckocsidandárral küzdöttek. A Doni Front nagy áldozatokat követelő támadása nemigen enyhítette az Orlovkára vagy az ipartelepekre nehezedő nyomást, de hozzájárult az orlovkai kiszögellés felszámolásának lelassításához - ez a művelet a németeknek végül csaknem tíz napját vette igénybe.

A 24. páncéloshadosztály, a 389. gyalogoshadosztály és a 100. vadászhadosztály a Vörös Október Fémművek és Barikadi Fegyvergyár irányába nyomult előre. “Egy tökéletesen rommá lőtt ipari terület zavarba ejtő zűrzavarában haladtunk” - jellemezte egy osztrák vadászkatona a hatalmas komplexumot. A bombázás szinte minden ablakot betört és minden tetőt beomlasztott, a rozsdás gépezetek felismerhetetlenek voltak. “Az első bajtársak már elestek. Egyre többen kiabáltak szanitécekért. A tűz egyre hevesebbé vált, de most már nemcsak szemből lőttek, hanem két oldalról is.” Az orosz tüzérségi és aknagránátok robbanásai - a repeszek és a pattogó kőszilánkok - ugyancsak súlyos sebesüléseket okoztak.

Paulus másnap, hogy felgyorsítsa a Vörös Október épületcsoportja elleni támadást, odarendelte a város déli részéből a 94. gyalogoshadosztályt és a 14. páncéloshadosztályt. Az orosz oldalon a szorult helyzetbe került 62. hadsereg ugyancsak megkapta az égetően szükséges erősítést: Sztyepan Gurjev tábornok 39. gárda-lövészhadosztálya átkelt a Volgán.

Az egységet azonnal a Vörös Október gyár jobb oldala melletti arcvonal megerősítésére vetették be. Egy másik friss hadosztály, Gurtyijev ezredes főként szibériaiakból álló 308. lövészhadosztálya ugyancsak hozzákezdett az átkeléshez. A már elszenvedett veszteségek pótlásához azonban mindez alig volt elegendő.

Csujkov hamarosan váratlan fenyegetéssel szembesült. Október 1-jén a 295. gyalogoshadosztály a vízmosásokon és csatornákon keresztül beszivárgott Rogyimcev jobbszárnyának állásai közé és mögé. A gárdisták dühödten felvették a harcot a németekkel, közvetlen közelről, géppisztollyal és kézigránáttal ritkítva őket. Az éjszaka folyamán azonban a Krutoj-vízmosásban haladó főcsatornán végig kúszva-mászva egy nagyszámú német gyalogosból álló csoport leért a Volga-partra. Délnek fordultak, és hátba támadták Rogyimcev hadosztályát. Ez a rajtaütés egy másik, a jobbszárnyon végrehajtott áttöréssel egy időben következett be. Rogyimcev gyorsan reagált, minden mozgósítható századát rögtönzött ellenlökésekre indította, s ezzel megmentette a helyzetet.

Október 2-án a németek támadást intéztek az olajtartályok ellen, amelyek közvetlenül Csujkov főhadiszállása felett, a folyóparton álltak. A tárolók - mint kiderült – korántsem voltak üresek, a német bombák és tüzérségi gránátok telitalálatai lángba borították őket. A domboldalon, a főhadiszállás körül égő olaj folyt le a folyó felé. Csak a rádióadó maradt üzemképes. “Hol vannak?” - kérdezte újra és újra a Sztálingrádi Front főparancsnoksága. Végre megérkezett a válasz: “Ott, ahol a legtöbb a füst meg a láng.”⁴⁵

Október első hetében Csujkov nyilvánvalóan kezdett azon gondolkodni, vajon képesek-e megtartani a gyorsan szűkülő folyóparti sávot. Minden a volgai átkelésen múlott. Tudta, hogy keményen megtizedelt ezredei súlyos veszteségeket okoztak a németeknek, és az ilyen küzdelem kimenetele legalább annyira az emberek kitartásán múlik, mint az utánpótláson. Nem tehetett mást, mint hogy a 62. hadsereg jelszavához igazodott: “Sztálingrád védői számára nincsen hely a Volga túlsó partján.”⁴⁶ Erre számos katona csakugyan szent esküt tett. Az egyik leghíresebb hőstettet ekkor hajtották végre a gyárnegyed déli részén. Német harckocsik nyomultak előre egy iskola romjai között berendezett szovjet állás ellen, amelyet a 193. lövészhadosztály egyik tengerészgyalogos-különítménye védelmezett. Páncéltörő gránátjaik már elfogytak, ezért Mihail Panyikako tengerészgyalogos két benzines palackot kapott fel. Éppen elhajította volna az egyiket, amikor ezt az üveget véletlenül egy német golyó találta el: Panyikako testét lángba borította a szétfolyó benzin. Nekiiramodott, megtette az utolsó néhány métert, majd a harckocsi oldalára vetette magát, és a torony mögött, a motorház fedelén széttörte a másik palackot. Tűzgömb takarta el társai elől.

A német parancsnokok ugyancsak megriadtak. Embereik kimerültek, ami harci kedvükön is nyomot hagyott. A 389. gyalogoshadosztály katonái például nem titkolták: remélik, hogy súlyos veszteségeik miatt hamarosan visszahelyezik őket Franciaországba. A vonalak mögött a német katonatemetők nap mint nap nagyobbak lettek. Azokat, akik hallgatták Hitler szeptember 30-i beszédét a Sportpalastból, nem különösebben hozta tűzbe, amikor Führerük azt harsogta, hogy a szövetségesek nem fogták fel Németország sikereinek jelentőségét, főképpen a Dontól a Volgáig való előrenyomulását. Hitler, ismét kesztyűt dobva a sors arcába, kijelentette: “erről a helyről senki emberfia sem mozdít ki bennünket”.⁴⁷

11.
Árulók és szövetségesek

“Mi, oroszok ideológiailag fel voltunk készülve a sztálingrádi csatára - jelentette ki egy veterán tiszt.¹ - Mindenekelőtt nem voltak illúzióink azzal kapcsolatban, milyen árat kell fizetnünk, és készen álltunk arra, hogy meg is fizessük.” A teljes igazság úgy hangzott volna, hogy a szovjet államnak és talán a katonák többségének sem igen voltak illúziói. Hősiességüket nem kisebbítjük - sőt, ha valamivel, ezzel csak hangsúlyozzuk - ha eszünkbe jut az a kisebbség is, amely nem akarta vagy nem tudta elviselni a harc rettenetes megpróbáltatásait.

A szovjet hatóságok könyörtelenek voltak. “A lángoló városban - írta Csujkov - nem tűrtük a gyávákat. Nem volt helyünk a számukra.”² A katonákat és a civileket egyaránt Sztálin kedvenc Lenin-idézetével figyelmeztették: “Azok, akik nem segítik a Vörös Hadsereget minden elképzelhető módon, és nem járulnak hozzá rendjéhez és fegyelméhez, árulók, és kímélet nélkül végezni kell velük.”³ Mindenfajta “szentimentalizmust” elutasítottak. A totális háborúban bőséggel adódott hadbírósági justizmord, valahogy úgy, ahogyan az első vonalbeli csapatok is állandóan ki voltak téve annak, hogy saját tüzérségük vagy légierejük végez velük.

A vasfegyelem megteremtése eleinte nem ment könnyen. A Sztálingrádi Front politikai osztálya csak december 8-án érezte úgy, hogy jelentheti Moszkvának, hogy “a defetista hangulatot majdnem teljesen felszámoltuk, az árulási ügyek száma csökken”.⁴ Azt, hogy a szovjet rezsim csaknem ugyanolyan kérlelhetetlen volt a saját katonáival, mint az ellenséggel szemben, a sztálingrádi csata folyamán végrehajtott összesen 13.500 statáriális, illetve bírói ítélet nyomán végrehajtott kivégzés is mutatja. Ez a szám minden olyan bűn elkövetőit is magába foglalja, melyeket a komisszárok “rendkívüli eseménynek” minősítettek - parancs nélkül visszavonulókat, önmagukat megsebesítőket, dezertőröket, az ellenséghez pártolókat, korrupcióban és szovjetellenes tevékenységben vétkeseket. A Vörös Hadsereg katonáit akkor is bűnösnek minősítették, ha nem nyitottak tüzet szökni vagy magukat az ellenségnek megadni próbáló bajtársaikra. Szeptember végén egy alkalommal, amikor szovjet katonák egy csoportja megadta magát, sietve német harckocsik nyomultak előre, hogy megvédelmezzék őket, a szovjet állásokból ugyanis lőni kezdtek rájuk.⁵

Csujkov leggyengébb alakulatai a különleges népfelkelő dandárok voltak, amelyeket elsősorban észak-sztálingrádi üzemek munkásaiból állítottak össze. Jól felfegyverzett Komszomol-önkéntesek csoportjait vagy NKVD-különítményeket állítottak mögéjük, hogy megakadályozzák visszavonulásukat. Fekete bőrkabátos, pisztollyal felfegyverzett komisszárjaik Konsztantyin Szimonov írót az 1918-as vörösgárdistákra emlékeztették. A 124. különleges dandár esetében - Rinoknál, a 16. páncéloshadosztállyal álltak szemben - a vonalaik mögött felállított különítmények akadályozták meg, hogy akik nem bírták a feszültséget, átmeneküljenek az ellenséghez.⁶ Dobronyin szeptember 25-én azt jelentette Hruscsovnak, hogy tíz dezertőr, köztük két tiszthelyettes, átszökött a németekhez. Másnap éjjel újabb öt embernek veszett nyoma. A jegyzőkönyv szerint, amelyet a németek ugyanannak a tíz katonának a kihallgatása során vettek fel, a század, amelyből megszöktek, már csak ötvenöt főből állt: “A legutolsó, szeptember 18-i támadás óta, amelyben súlyos veszteségeket szenvedtek, nem kaptak újabb feladatot. A frontvonal mögött a Párt és a Komszomol embereinek géppuskákkal és géppisztolyokkal felfegyverzett második vonala áll.”⁷

Egy Szmolenszkből származó szovjet főhadnagy egészen másért dezertált. A Don-kanyarért vívott augusztusi csatában fogságba esett, de hamarosan sikerült megszöknie a németektől. Amikor ismét szolgálatra jelentkezett a Vörös Hadseregbe, “Sztálin egy rendelete szerint mint katonaszökevényt letartóztatták” és beosztották a 149. különleges dandár szakaszán harcoló egyik büntetőszázadba.⁸

Mások olyan okokból szöktek meg, amelyek hamis optimizmust keltettek a németekben. “Az oroszok morális állapota igen rossz - írta haza a 79. gyalogoshadosztály egyik tiszthelyettese.⁹ - A legtöbb dezertőrt az éhség kergeti át hozzánk. Lehetséges, hogy az oroszok az idei télen éhínségtől szenvednek majd.”

*

A fennmaradt szovjet jegyzőkönyvek sokat elárulnak azoknak az időknek a szelleméről.¹⁰ Amikor három katona megszökött a 178. tartalék lövészezredtől, egy hadnagy parancsot kapott, hogy menjen és fogjon helyettük három másik embert, mindegy, hogy katonát vagy civilt. Az utóbb dezertáltak nagy része, ha nem is mind, azok közül a kényszersorozott polgári személyek közül került ki, akiket befogtak, hogy kilegyen a létszám. A 15. gárda-lövészhadosztálytól megszökött kilencvenhárom katona például nagyrészt “Krasznoarmejszkba evakuált sztálingrádi polgári személy” volt.¹¹

“Semmiféle kiképzést nem kaptak, közülük egyeseket még egyenruhával sem láttak el. A mozgósítás lázas kapkodásában sokuktól az útlevelét sem vették el. Ez - ismerte el a Moszkvának küldött jelentés - súlyos hiba volt, mert az illetőknek polgári ruhában, útlevelük birtokában könnyűszerrel sikerült visszajutniuk a Volgán túlra. Valamennyi katonától sürgősen el kell venni útlevelét!”

A komisszárokat felbőszítette az a szóbeszéd, hogy állítólag az ukrán és orosz szökevényeknek, ha lakóhelyük a megszállt területeken volt, a németek megengedték, hagy hazamehessenek. “A politikai kiképzés hiányosságait a német ügynökök kihasználják. Ezek azáltal fejtik ki romboló munkájukat, hogy rábeszélik a bizonytalankodó katonákat a szökésre - különösen azokat, akiknek a családjuk a németek által megszállt területen maradt.”¹² Ezek az emberek, akik az előrenyomuló németek elől menekültek el, semmit sem tudtak otthonuk és családjuk sorsáról.

A szökevényeket olykor nyilvánosan, több száz felsorakoztatott hadosztályukbeli bajtársuk szeme láttára végezték ki. A szokásos eljárás azonban az volt, hogy az elítéltet az NKVD Különleges Osztályának egy osztaga egy, az arcvonal mögötti alkalmas helyre vitte. Ott agyonlövése előtt még ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le: csizmáját és egyenruháját utóbb továbbadták egy másik katonának. Csakhogy még az efféle egyszerű akciót sem mindig sikerült terv szerint végrehajtani. A 45. hadosztálynál egy kivégzés után egy éber szanitéc megállapította, hogy az elítéltnek még ver a szíve. Már majdnem segítségért kiáltott, amikor az ellenséges tüzérség lőni kezdte a helyet. A kivégzett katona felült, aztán feltápászkodott és eltántorgott a német vonalak irányába. “Lehetetlen megállapítani, életben maradt-e vagy sem” - hangzott a Moszkvába küldött jelentés.¹³

A 45. hadosztály Különleges Osztályának emberei alighanem szokatlanul rossz lövők voltak. Sőt az ember elgondolkodik azon, vajon nem plusz vodkaadaggal bátorították-e őket feladatuk végrehajtására? Egy másik alkalommal parancsot kaptak egy öncsonkító katona kivégzésére. Szokás szerint le kellett vetkőznie, agyonlőtték, majd egy gránáttölcsérbe hajították. Szórtak rá némi földet, aztán a kivégzőosztag visszatért a hadosztály-parancsnokságra. Két órával később a holtnak hitt katona véres-sáros alsóruhában visszabotorkált a zászlóaljához. Ismét ki kellett rendelni ugyanazt a kivégzőosztagot, hogy még egyszer agyonlőjék.

Gyakran a szökevény lakóhelyének hatóságait is értesítették. Ezekben az esetekben a 270. számú rendelet alapján a hozzátartozókat is üldözni lehetett - pluszbüntetés-, mindenekelőtt pedig figyelmeztetésképpen. A Sztálingrádi Front komisszárjai és NKVD-tisztjei elengedhetetlenül szükségesnek tartották a megtorlásnak a közeli hozzátartozókra való kiterjesztését, hogy ezzel is elrettentsék azokat, akik netán szökésre gondolnak.

Az NKVD Különleges Osztályai a szökési ügyek vizsgálata során kétségkívül nagy nyomást gyakoroltak a gyanúsítottakra, hogy jelentsenek fel másokat is. A 302. lövészhadosztály egyik frissen érkezett katonája egy bajtársa szerint ezt mondta: “Ha kiküldenek a tűzvonalba, az első dolgom lesz, hogy átmenjek a németekhez.”¹⁴ A “kihallgatás során” állítólag bevallotta: öt másik katonát is rávett, hogy vele menjenek. A nevüket is “felfedte”, meglehet azonban, hogy az NKVD egy sohasem létezett összeesküvés kiötlésére kényszerítette a szerencsétlent.

Az egységekben előforduló szökésekért a komisszárok a tisztek “jószívűségét és nemtörődömségét”¹⁵ okolták. Számtalanszor előfordult azonban, hogy a tisztek éltek rájuk ruházott jogukkal, és agyonlőtték a vétkest. Ehhez a “rendkívüli intézkedéshez csak a hadra kelt seregnél” volt joguk, “amennyiben a Vörös Hadsereg egy katonája nem hajlandó végrehajtani egy parancsot, vagy meghátrál a csatatéren”.¹⁶

Nagy ritkán azonban még a felsőbbség is úgy ítélte meg, hogy a tisztek túlzó szigorral jártak el. “Az október 18-ára virradó éjszakán eltűnt két katona [a 64. hadsereg 204. lövészhadosztályától].” Az ezredparancsnok és a komisszár elrendelte a két szökevény szakaszparancsnokának kivégzését.” A tizenkilenc éves alhadnagy mindössze öt nappal korábban jelentkezett az ezrednél, és alig ismerte a szakaszából megszökött két embert. “A századparancsnok teljesítette a parancsot. Az alhadnagy lövészárkához ment, és a komisszár jelenlétében agyonlőtte.”

***

A komisszárok, akik mindenáron szerették hangsúlyozni a Szovjetunió egyetemes mivoltát, rámutathattak volna, hogy a 62. hadsereg csaknem felerészt nem orosz katonákból állt. A propagandaosztályoknak azonban jó okuk volt arra, hegy hallgassanak erről. Túlságosan is sokat vártak a közép-ázsiai levée en masse-tól [‘népfelkeléstől’]. “Nehezükre esik bármit megérteni – jelentette egy géppuskásszakasz élére állított orosz hadnagy -, és nagyon nehéz velük dolgozni.”¹⁸ Az, hogy az ázsiai katonák nem szoktak hozzá a modern technikához, azzal is járt, hogy légitámadásokkal még inkább meg lehetett zavarni és félemlíteni őket. A nyelvi nehézségek és a belőlük következő félreértések természetesen csak tovább rontottak a dolgon. Az egyik alakulat, a 196. lövészhadosztály, amely nagyrészt kazahokból, üzbégekből és tatárokból állt, “olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy újraszervezés céljából hátra kellett vonni az arcvonalból”.¹⁹

A komisszárok érzékelték, hogy nagy a baj, de sejthető, mi volt rá az egyetlen orvosságuk: “megismertetni a nem orosz nemzetiségű katonákkal és tisztekkel a Szovjetunió népeinek legmagasabb rendű, nemes céljait, értelmezni számukra az általuk letett katonai esküt és a törvényt, amely bünteti a hazaárulás minden válfaját.” Ideológiai “nevelésük” nem lehetett túlságosan sikeres, mert sokuknak nyilvánvalóan fogalmuk sem volt róla, miért folyik a háború.²⁰ A 284. lövészhadosztály egy tatár katonája, amikor már nem bírta tovább a harcot, úgy döntött, megszökik. A sötétben észrevétlenül előrekúszott állásából, a senki földjén azonban irányt tévesztett. Anélkül hogy észrevette volna, visszakanyarodott a 685. lövészezred által megszállt frontszakaszra. Egy parancsnoki bunkerra bukkant, hát bement. Biztos volt abban, hogy elérte célját, ezért azt hitte, hogy a rámeredő tisztek minden bizonnyal németek, akik valamiért álruhaképpen orosz egyenruhát viselnek. “Kijelentette: azért jött, hogy megadja magát - áll a jegyzőkönyvben. - Az árulót kivégezték.”²¹

A komisszároknak egy bürokratikus problémával is szembe kellett nézniük. “Nagyon nehéz osztályozni a rendkívüli eseményeket - magyarázkodott a front politikai osztályának egyik jelentése, amelyet Scserbakovnak küldtek Moszkvába -, hiszen sok esetben nem tudjuk eldönteni, hogy egy katona megszökött vagy átállt az ellenséghez.”²² “Harci körülmények között - jelentette az osztály egy más alkalommal - nem mindig lehetséges egyértelműen megállapítani, mi történt bizonyos katonákkal vagy csoportokkal. A 38. lövészhadosztály egy őrmestere és egy közkatonája elment a századuk ellátmányáért, és többé nem látták őket. Senki sem tudja, mi történt velük. Lehet, hogy eltemette őket egy nagyobb gránát vagy akna, de az is lehetséges, hogy dezertáltak. Hacsak nincsenek szemtanúk, legfeljebb gyanakodhatunk.”²³

Rontott a helyzeten, hogy a tisztek gyakran nem tudták katonáik pontos számát. Némely hiányzót árulóként kezeltek, míg aztán ki nem derült, hogy súlyos sebesüléssel tábori kórházba szállították az illetőt. Még az is megeshetett, hogy egy-egy katonát, aki önként elhagyta a kórházat, hogy visszatérjen egységéhez, dezertőrként elítéltek. A tisztek olykor szándékosan kezelték nemtörődöm módon a létszámjelentést. Gyakran azért nem jelentették katonáik halálát, hogy több ellátmányt kapjanak. A módszer egyidős a szervezett hadseregekkel, a Vörös Hadseregben azonban “a katonai nyilvántartás bűnös meghamisítása”-ként határozzák meg.²⁴

Amikor a 446 szeptemberi szökés összességét vizsgáljuk, feltétlenül eszünkbe kell hogy jusson Dobronyin megállapítása a statisztika nehézségeiről. A jelentésben ugyanis szóba sem kerül a másik kategória, az “átállás az ellenséghez”. A Sztálingrádi Front saját, a csoportos dezertálásokról adott jelentései is súlyos gondokra utalnak. Például, miután három éjszaka leforgása alatt egyetlen zászlóaljból huszonhárman szöktek meg, “védőzónát hoztak létre a peremvonal előtt”, a tisztek pedig “huszonnégy órás őrszolgálatot szerveztek”.²⁶

Az öncsonkítást a szökés különösen becstelen módjának tekintették. Rogyimcev 13. gárda-lövészhadosztályának egyik katonáját, akit azzal gyanúsítottak, hogy a saját kezébe lőtt, a kötözőhelyre férték. Amikor a német tüzérség rázendített, megpróbált elmenekülni a sötétben, de visszahurcolták, egy orvosi bizottság megvizsgálta, és megállapította, hogy a sebét önmaga okozta. A foglyot utóbb zászlóalja katonái előtt kivégezték. Még tiszteket is megvádoltak önmaguk megsebesítésével. A 196. lövészhadosztály egy tizenkilenc éves hadnagyát, akit azzal gyanúsítottak, hogy maga lőtt géppisztollyal a bal tenyerébe, alakulatának tisztjeiből válogatott “közönség” előtt végezték ki. A jelentés kevéssé meggyőző logikával azt állítja, hogy bűnösségét az tette nyilvánvalóvá, hogy “kötéssel próbálta meg leplezni bűncselekményét”.²⁷

A szimulánsok ugyanilyen elbírálás alá estek. “Egy tábori kórházban tizenegy katona tettette magát süketnémának - írja Dobronyin, majd zord elégtétellel hozzáteszi -, mihelyt azonban az orvosi bizottság úgy döntött, hogy alkalmasak katonai szolgálatra, és irataikat továbbították a hadbíróságra, megszólaltak.”²⁸

Az öncsonkítás legsúlyosabb formájának az öngyilkosságot tekintették. Ezt, miként a Wehrmacht, a szovjet hatóságok is “a gyávaság jelének”, vagy a “kóros lelkiállapot” következményének tekintették.²⁹ Még a gyávaságnak is többféle felfogása létezhetett. Egy pilóta kiugrott égő repülőgépéből, majd közvetlenül azután, hogy földet ért, széttépte kommunista párttag jelölti igazolványát, mert azt hitte, a német vonalak mögé került. Miután visszavitték támaszpontjára, a komisszár Sztálin 270-es parancsa értelmében gyávasággal vádolta – jóllehet éppen a szovjet propaganda hangsúlyozta, hogy a kommunistákkal azonnal végeznek a németek.

Az NKVD és a Sztálingrádi Front politikai osztálya különös alapossággal vizsgált ki mindent, a legapróbb jelet is, ami “szovjetellenes tevékenységre” utalhatott. “Például azokat a katonákat, akiknél német röpcédulákat találtak, átadták az NKVD-nek”.³⁰ Az ilyesmit akkor is veszélyes volt felvenni a földről, ha valaki csak mahorkát akart sodorni bele. Az olyan katonát, aki elveszítette az önuralmát, és megmondta egy tisztjének, mit gondol róla meg a Vörös Hadseregről, “ellenforradalmi propagandával” vádolhatták meg - esetleg azzal, hogy “nem hisz a győzelmünkben”. K.-t, a 204. lövészhadosztály tizedesét azért végezték ki, mert “rágalmazta a Vörös Hadsereg vezetőit, és terrorisztikus fenyegetésekkel illette parancsnokát”.³¹ Azokat, akik, miként az 51. hadsereg két katonája, a rezsimet bírálták, ugyancsak átadták az NKVD-nek. Az egyik “fasiszta nézeteket terjesztett, miszerint az állami gazdaságok dolgozói úgy élnek, mint a rabszolgák”, a másik azt mondta, hogy “a szovjet propaganda hazudik, hogy fokozza a hadsereg harci kedvét”.

Úgy tűnik, a “szovjetellenes tevékenység” (a kifejezést a “hazaárulás bűne szinonimájaként használták) az arcvonalban viszonylag ritkán fordult elő. A tisztek általában az 1812-es orosz hadsereg nem hivatalos alapszabályát követték: “Jó tiszt nem figyel, mikor a katonák morognak.”³² Többségük felismerte, hogy a háborúban, ahol mindenki a halállal néz farkasszemet, a katonáknak szükségük van arra, hogy kimondják amit gondolnak. Tűzvonalbeli bajtársaik körében a katonák nem riadtak vissza attól, hogy bírálják a kommunista pártkáderek hozzá nem értését, korruptságát és durva bánásmódját. Bármely pillanatban meghalhattak, így hát nem törődtek többé a komisszárokkal és a Különleges Osztály besúgóival. Fedezékeik oly közel voltak a németekéihez, hogy nem láttak nagy különbséget egy ellenséges golyó meg a szovjet állam utolsó útravalója, az NKVD-féle “kilenc gramm ólom” közt.³³

A szovjetellenes tevékenység bejelentett eseteire nagyrészt az arcvonal mögött került sor. Az újonnan érkezett, zúgolódó sorkatonákat sokkal gyakrabban jelentették fel társaik, mint a frontharcosokat. A 178. kiképző zászlóaljban egy frissiben besorozott sztálingrádi civil azt merészelte mondani, hogy ha beköszönt a tél, megfagynak és éhen halnak, mire sürgősen letartóztatták - “hála K. és I. újoncok politikai tudatosságának”.³⁴ Az NKVD-paranoia messze a mögöttes területre is kiterjedt, a Sztálingrádi Frontnak a Volga keleti partján elhelyezkedő szállító és műszaki alakulataira is. Októberben tizenkét katonát és öt tisztet (köztük két parancsnoki beosztásút) tartóztattak le “defetista jellegű szovjetellenes magatartásért”. “A letartóztatottak többsége a megszállt területekről való” - teszi hozzá a jelentés, majd biztos, ami biztos, hozzáfűzi, hogy az illetők ráadásul azt tervezték, hogy “hazaárulást követnek el, és átállnak az ellenséghez”.

A lapok azt írták, hogy a frontovikok lövészárkaikban izgatottan tárgyalják Sztálin heroikus vezéri tetteit, és “Za Sztálina!” csatakiáltással indulnak rohamra, ez azonban színtiszta propaganda volt. Jurij Belas katonaköltő egyszer így írt egy versében:

Hát, hogy őszinte legyek -
a lövészárokban gondoltunk mi a világon mindenre,
csak Sztálinra nem.³⁵

Bár a szovjet sajtó nagy hangon ünnepelte az egyéni hőstetteket, a sztálingrádi csata propagandája nyilvánvalóan mutatja, hogy a felsőbbség szemében mennyire nem számított az egyén. Az újságok felkapták valamelyik értekezleten a nyilván Csujkov által megfogalmazott jelszót: “Minden embernek a város egy-egy kövévé kell válnia!” Csujkov egyik tisztje csodálatában ezt így tódította tovább: “a 62. hadsereg eleven cementként tartja össze a Sztálin ihlette város köveit”.^35/a Ez a motívum végső kifejeződését a háború után, a Mamajev-kurgánon emelt kolosszális emlékműben nyeri majd el, amelyen a katonafigurákat tudatosan a romokból kiemelkedő téglaféldomborművek jelenítik meg. Az emlékmű a Szovjetunió, nem pedig a katonák dicsőségét hirdeti: afféle kínai császári terrakotta hadsereggé alakítja őket.

Még a Vörös Hadsereg napi ügyviteli rendje is azt az érzést erősítette, hogy a katona mással szabadon helyettesíthető fogyóeszköz. Az új csizmákat, egyenruhákat és felszerelést a hátországban szerveződő hadseregek számára tartalékolták. A sztálingrádi frontkatonák számára nem az ellátók raktáraiból, hanem elesett bajtársaik holttestéről került utánpótlás. Temetéskor semmit sem pazaroltak el, ha nem volt muszáj. Még az is megesett, hogy éjszaka katonákat küldtek ki a senki földjére, hogy alsóruhára vetkőztessek az elesetteket. Sokakat felháborított a félig meztelenül heverő halott bajtársak látványa. Amikor teljes erejével beköszöntött a tél, különösen értékessé váltak a fehér álcázóruhák. A sebesült katonától elvárták, hogy megpróbálja levenni csuklyás fehér kezeslábasát, mielőtt átitatja a vér. Gyakran megtörtént, hogy ha egy katona súlyosabb sebet kapott, semhogy ki tudott volna bújni az álcázó öltözékből, megkövette azokat, akik lehúzták róla, amiért beszennyezte.

Groszman, aki közelről figyelhette meg honfitársait Sztálingrádnál, visszautasította azt a véleményt, hogy a brutális bánásmód tökéletesen közönyössé tette őket. “Egy orosz élete nem könnyű - írta -, de a szíve mélyén nem azt érzi, hogy ez nem is lehet másként. A háborúban a fronton csak kétféle érzelmet figyeltem meg: vagy hihetetlen optimizmust, vagy teljes csüggedést. Mindenki elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a háború sokáig fog tartani. Senkinek sem hittek volna, aki azt állítja, hogy a győzelemért hosszú hónapokon át kell küzdenünk.”³⁶ Az igazság az, hogy ennyire szörnyű csatában az embert csak az foglalkoztatja, hogy megérje a másnapot, vagy akárcsak a következő órát. Bármiféle előretekintés nem több, mint veszedelmes álmodozás.

A katonák előtt legalább lebegett valamiféle cél, és enni is meglehetős rendszerességgel kaptak, nehogy legyengüljenek. A Sztálingrádban rekedt civileknek szinte semmijük sem volt. Az, hogy a város romjai között öt hónapi ostrom után még főbb mint tízezren voltak életben - köztük ezer gyerek -, az egész sztálingrádi história legmegdöbbentőbb eleme. Szovjet források állítják, hogy augusztus 24-étől, az első nagy légitámadások másnapjától, amikor Sztálingrád lakóinak végre engedélyezték, hogy átkeljenek a Volgán, szeptember 10-ig 300.000 polgári lakost evakuáltak a keleti partra. A kiürítés, tekintettel a város magnövekedett lakosságára, semmiképpen sem tekinthető teljesnek. Akkor nem vallották be, hogy jóval több mint ötvenezer civil rekedt a nyugati parton, részben annak a módnak köszönhetően, ahogyan a folyón való átkelést az NKVD irányította.

Az utolsó hivatalos evakuáció zűrzavaros és tragikus volt. Hatalmas tömeg várta, hogy átszállítsuk. Voltak köztük családok, akik az utolsó pillanatig nem kaptak engedélyt a távozásra, gyakran minden értelmes ok nélkül. A gőzhajót veszedelmesen túlterhelték, több embert már nem engedtek a fedélzetre. A mólón maradottak csak álltak, és figyelték a távolodó átkelőhajót. Sorsuk alakulása elkeserítette őket, ám a hajót, “mindössze ötvenméternyire a kikötőtől, bombatalálat érte”, lángba borult, és a szemük láttára süllyedt el.³⁷

Sok civil meg sem közelíthette a folyópartot, mert a 6. hadsereg gyors előretörése következtében a német vonalak mögött rekedt. Szeptember 2-án Hitler elrendelte, hogy Sztálingrádból el kell távolítani a polgári lakosságot, az első exodus mégis inkább spontánul, mint szervezetten ment végbe. Szeptember 14-én nagy menekültoszlop hagyta el a várost. Nyugat felé, a németek megszállta területekre indultak, kevés megmaradt ingóságukat kézikocsikra halmozva vagy papírbőröndökben vitték magukkal. Egy német tudósító tanúja volt, amint az aknatűz civilek egy csoportját véres testrészek és rongyok halmazává változtatta, s ahogyan egy letépett kar fennakadt a sürgönydrótok között. Azok sem remélhették azonban, hogy élelemhez jutnak, akik épségben eljutottak a németek mögöttes területére. A 6. hadsereg különítményei már munkához láttak, és mindent elrekviráltak, illetve learattak a maguk számára. Még a kozák gazdáktól - köztük sok egykori fehérgárdistától – is elvették az összes állatukat és gabonájukat, pedig ők a németeket, mint felszabadítóikat, kenyérrel és sóval üdvözölték.

A menekültek látványa olykor furcsa zavart okozott a német katonák gondolkodásában - amint erről a 295. gyalogoshadosztály egy tiszthelyettesének hazaívott levele is árulkodik. “Ma sok Sztálingrádból érkező menekültet láttam. Hihetetlenül nyomorúságos látványt nyújtottak. Gyerekek, nők, öregemberek - olyan öregek, mint nagyapa - feküdtek az út szélén vékony ruhában, kiszolgáltatva a hidegnek. Bár az ellenségeink, nagyon megrendítő volt. Nem lehetünk elég hálásak a Vezérnek és a Jóistennek, hogy a mi hazánk mindeddig nem volt kitéve ilyen rettenetes szerencsétlenségnek. Sok nyomorúságot láttam ebben a háborúban, de Oroszország mindent felülmúl. Főképpen Sztálingrád. Ezt sohasem fogjátok megérteni - ezt az embernek magának kell látnia.”³⁸

A sok ezer nő és gyerek, akiket a városban hátrahagytak, a romok pincéiben, csatornákban és a folyó partjába ásott barlangokban húzta meg magát. A Mamajev-kurgánon alighanem a legkeményebb harcok idején is lapultak civilek. Természetesen sokan meghaltak közülük. Szimonov, amikor először járt az ostromlott városban, megdöbbent. “Átmentünk a várost átszelő vízmosások egyikének hídján. Sohasem felejtem el a látványt, amely ott tárult a szemem elé. Ez a vízmosás, amely hosszan nyúlt jobbra és balra, nyüzsgött az élettől, mint egy járatokkal keresztül-kasul fürt hangyaboly. Egész utcasort vájtak ki mindkét oldalon. A barlangok száját égett deszkadarabok és rongyok takarták. Az asszonyok mindent felhasználtak, amit csak tudtak.”³⁹

Leírta a sztálingrádiak - katonák és civilek - “szinte hihetetlen” szenvedéseit, de azonnal elhessegette az érzelmességnek még a gondolatát is: “ezekkel kapcsolatban semmit sem tehetünk: itt élethalálharc folyik”.⁴⁰ Ezután leírta egy vízbe fúlt nő holttestét, amelyet a Volga sodort partra. “Lehorzsolt, görcsbe meredt ujjaival egy darab elszenesedett gerendába kapaszkodott. Arca eltorzult: a szenvedés, amelyen keresztülment, mielőtt a halál megváltotta volna, elviselhetetlen lehetett. A németek tették ezt, és a szemünk előtt tették. Ne is kérjenek irgalmat azoktól, akik ennek tanúi voltak. Sztálingrád után nem kegyelmezünk.”

Bár a legfontosabbnak a fedél tűnt, a civilek kénytelenek voltak szembesülni a ténnyel, hogy szinte leheletien élelemhez és vízhez jutniuk. Valahányszor etánt a gránáteső, nők és gyerekek bújtak elő az üregekből, hogy húskoloncokat vágjanak le a döglött lovakról, mielőtt a kóbor kutyák és patkányok csupaszítják le a tetemeket. A fő élelembeszerzők a gyerekek voltak, akik fiatalabbak lévén kisebbek és mozgékonyabbak voltak, tehát rosszabb célpontot nyújtottak. Éjjelente elkúsztak a Caricától délre található, kiégett gabonatárolóig, amelyet a németek végül csak elfoglaltak. Ott gyakran sikerült megtölteniük táskáikat vagy tarisznyáikat égett gabonával, hogy azután eliszkoljanak - bár a német őrök, akik saját hadseregük élelmezési raktáraként őrizték a silót, sokukat agyonlőtték. Azokat, akik a német hadsereg konzerveit próbálták ellopni, Sztálingrádban és a német hátországi területeken is helyben agyonlőtték.

A sztálingrádi árváknak maguk a német katonák is hasznát vették. Az olyan mindennapi tevékenység is veszélyes volt, mint egy kulacs megtöltése, hiszen az embert bármikor orosz mesterlövészek vehették célba. Így aztán egy darabka kenyér ígéretével orosz kisfiúkat és kislányokat vettek rá, hogy menjenek le a Volgához, és merítsék meg számukra a kulacsaikat. Amikor a szovjet fél rájött, mi zajlik, a Vörös Hadsereg katonái lelőtték a vízhordó gyerekeket is. Effajta kíméletlenségre először a német katonák szolgáltak példával, amikor Leningrád ostromának korai szakaszában civileket használtak pajzsul. Sztálin azonnal utasítást adott a Vörös Hadseregnek, hogy öljenek meg minden civilt, aki engedelmeskedik a németeknek, még ha ezt erőszak hatására teszi is. Ezt a parancsot hajtották végre Sztálingrádban. “Az ellenség - jelentette a 37. gárda-lövészhadosztály - civileket kényszenített arra, hogy halott német tiszteket és katonákat vonszoljanak ki a senki földjéről. Katonáink tüzet nyitottak, tekintet nélkül arra, ki próbálta elvinni a fasiszták hulláit.”⁴¹ Más gyerekek jóval szerencsésebbek voltak, szovjet ezredekhez és parancsnokságokhoz szegődtek. Sokukat küldöncként, felderítőként vagy kémként alkalmazták, a kisebb árvákat azonban - némelyikük mindössze négy-öt éves volt - csak kabalaként tartották.

*

A 6. hadsereg parancsnoksága létrehozott két Kommandaturt, [“városparancsnokságot”], az egyik a város központi és északi részét, a másik a Caricától délre fekvő területet ellenőrizte. Mindkettő rendelkezett egy-egy táboricsendőr-századdal, többek közt védelemül a szabotázs ellen, továbbá a civilek regisztrálása, valamint evakuálása céljából. Rendeletet adtak ki, amely szerint a bejelentkezést elmulasztókat agyon kell lőni. A zsidókat arra kötelezték, hogy ruhájuk ujján sárga csillagot viseljenek. A tábori csendőrség szorosan együttműködött a Wilhelm Moritz felügyelő vezette tábori titkosrendőrséggel. Egy Kommandantur-tiszt, aki a csata után fogságba esett, kihallgatása során elismerte, hogy feladataik közé tartozott a németországi kényszermunkára “alkalmas”⁴² - civilek kiválogatása, valamint a pártaktivisták és zsidók átadása az SD-nek. Szovjet források szerint a harcok alatt a németek több mint 3.000 polgári lakost végeztek ki, és Hitler parancsára, rabszolgamunkásként több mint hatvanezret szállítottak Németországba. Nem tudni, hogy a 6. hadsereg tábori csendőrsége hány zsidót és kommunistát tartóztatott le és adott át az SS-nek. A Sonderkommando 4a a 6. hadsereg előrenyomulását követve a XXZV páncéloshadtest nyomában eljutott Nyizsnye-Csirszkajába, ahol augusztus 25-én azonnal lemészárolt két teherautóra való gyereket. “Többségük hat és tizenkettő év közötti korú” volt.⁴³ Kivégeztek számos kommunista tisztségviselőt és NKVD-besúgót is, akiket a kozákok jelentettek fel: a kozák “kulákcsaládokat” a szovjet rezsim kegyetlenül meggyötörte. A Sonderkommando szeptember negyedik hetéig maradt Sztálingrád körzetében.

Október 5-én újabb nagy kiürítésre került sor, november elején pedig az utolsót is végrehajtottaik. Civilekből csoportokat állítottak össze, és a német hátország felé indulö szerelvények marhavagonjaiba zsúfolták őket. A menekültek nyomorúsága még a háborús viszonyok között is szembeszökő volt. Az előrelátók összeszedtek minden takarót, amit csak tudtak, hogy aztán a következő hetekben élelemre cseréljék azokat. Ezeket a sztálingrádi lakosokat először egy Voroponovo (ma: Gorkovszkij) falu közelében létesített ideiglenes táborba vitték, innét pedig más, marinovkai, kalacsi és nyizsnye-csirszkajai táborokba.

Velük még mindig sokkal jobban bántak, mint a foglyul ejtett orosz katonákkal. A Gumrak közelében felállított “ketrecben” szeptember 11-én már több mint kétezer hadifoglyot őriztek, sokan közülük a munkás népfelkelő zászlóaljakból kerültek ide. Amikor a drót felett bedobták az élelmet, a rendet az erre a célra életben hagyott szovjet tiszteknek kellett - szükség esetén öklükkel - fenntartaniuk. Egészségügyi létesítményekről nem gondoskodtak számukra. Egy szovjet orvos minden tőle telhetőt megtett a sebesültekért, “reménytelen esetekben azonban legfeljebb szenvedéseiktől szabadíthatta meg őket”.⁴⁴

Az ezután végrehajtott emberfogdosások jóval brutálisabban zajlottak. Végül “hatalmas fekete tömeget”⁴⁵ hajtottak ki az első hóba. A sztálingrádi civileknek ezt az utolsó és legnagyobb csoportját a karpovkai és más táborokba vitték. A körülmények rettenetesek voltak. Még a “tábor” szó is túlzás volt, mivel ezek a létesítmények valójában mindössze szögesdróttal körülvett nagy területek voltak a nyílt sztyeppen. Barakkok sem voltak. A foglyok puszta kezükkel próbáltak üregeket ásni a földbe, hogy elbújhassanak a jeges szél elől, aztán egymáshoz bújtak. November 7-én, a forradalom évfordulójának éjszakáján az orosz foglyok ünnepeltek, halkan énekeltek. Aznap este azonban szakadni kezdett az eső, majd hajnalban hirtelen esni kezdett a hőmérséklet. Kemény fagy támadt, a foglyok pedig megállíthatatlanul reszkettek átázott ruháikban. Sokan közülük meghaltak. Valentyina Nyefjodova közelében, egy üregben egy anya ült, karjában csecsemő kisfiát és kislányát szorongatta: a kislány életben maradt, a kisfiú azonban meghalt. Azon az éjszakán Nyefjodova tizenéves unokatestvére is halálra fagyott. E táborok őrségét többnyire német egyenruhát viselő ukránok adták.

Sokan közülük a Tarasz Bulba nevét viselő bulbovicok, szélsőjobboldali nacionalisták voltak, akik rettenetesen bántak áldozataikkal. Nem minden őr volt azonban kegyetlen. Egyesek, ha megvesztegették őket, engedték megszökni az őrizetükre bízottakat, csakhogy a tábori csendőrség a nyílt sztyeppen hamarosan elfogta a menekülőket. A morozovszki táborban a Goncsarov családot - anyát, nagyanyát, két gyereket – egy német orvos embersége mentette meg: mivel a tizenegy éves Nyikolaj súlyos fagysérüléseket szenvedett, elintézte, hogy egy közeli tanyára kerüljenek.

Az a sok ezer szerencsétlen, akinek a városban eddig sikerült elkerülni a sorozatos embervadászatokat, s most a romok alatt élt barlanglakó életet - “senki sem tudja, hogyan”⁴⁶ - szinte kivétel nélkül megbetegedett a mérgezett víztől és a romlott ennivalótól. A külső kerületekben a gyerekek éjszaka vadak módjára kúsztak elő, hogy gyökereket és bogyókat keressenek. Sokan három-négy napig eléltek valahogy egy darabka száraz kenyéren, amelyet a frontvonal elhelyezkedésétől függően egy német vagy szovjet katonától koldultak. A nők gyakran rákényszerültek, hogy felkínálják csontsovány testüket, hogy életben maradjanak, vagy táplálni tudják gyermeküket. Egyes jelentések még a romok között működő rögtönzött bordélyokról is beszámolnak. Néha szerelemféle is szövődött orosz nők és német katonák között, amely szinte mindig végzetesnek bizonyult. Egy sztálingrádi nőről, akit azzal vádoltak meg, hogy “egy fehér zsebkendővel jelzett az ellenségnek” , kiderült, hogy “három fasisztát rejteget” a pincéjében.³⁷ Átadták az NKVD-nek, a három német katonát pedig a helyszínen agyonlőtték.

*

Úgy tűnik, ahogy a szovjet katonai hírszerzés tapasztaltabbá vált, a belvárostól távolabb eső részeken kevesebb német katonát öltek meg nyomban fogságba esése után. Októberben, amikor Zsukov és vezérkara a nagy ellencsapást tervezte, mind nagyobb szükségük lett foglyoktól megszerezhető pontos értesülésekre.

A német foglyok kihallgatása⁵⁰, amelyre rendszerint a fogságba esésük utáni napon került sor, meglehetősen bejáratott módszer szerint zajlott. A fő feladat alakulatuk azonosítása, illetve pillanatnyi erejének, utánpótlási és morális helyzetének felmérése volt. A fogságba esett németeknek efféle kérdéseket is feltettek: “Tagja volt-e a Hitlerjugendnek? Tud-e a vegyi hadviselés előkészületeiről? Milyen partizánakciókról hallott, illetve volt szemtanúja? Mennyire hatásosak a szovjet propaganda-röpcédulák? Mit mondtak tisztjei a kommunizmusról? 1941 júniusa óta milyen útvonalon nyomult előre a hadosztálya? (Ezt azért akarták megtudni, hogy kiderítsék, a foglyok kapcsolatba hozhatók-e háborús bűntettekkel, amelyeket az útjukba eső területeken követtek el.) Ha a fogoly földműves családból származott, azt firtatták, dolgoznak-e náluk odahaza orosz hadifoglyok? Mi az illetők neve? Az otthonról jött leveleket elkobozták, és megvizsgáltak, tartalmaznak-e utalásokat a német polgári lakosság morális állapotára.

1942 nyárutóján és őszén, a brit Királyi Légierő “ezerbombázós támadásai” után az NKVD-kihallgatókat különösen az érdekelte, hogy ezek milyen hatással voltak a hátországi morálra és a frontkatonákra. Később, amikor az NKVD döbbenten tapasztalta, milyen sok szovjet állampolgár lépett a német hadsereg szolgálatába - elsősorban a Vörös Hadsereg fogságba esett katonái - a kihallgatók azt próbálták kideríteni, hogy egy-egy német századnál hány ilyen renegát szolgál.

A foglyok életösztönüktől vezéreltetve gyakran azt mondták, amit az oroszok hallani akartak tőlük, némelykor történetesen az igazat. “Az idősebb katonák - mondta egy tizedes - nem hisznek a propagandában, amellyel Goebbels tömi a fejünket. Még emlékszünk az 1918-as felejthetetlen leckére.”⁵¹ A szeptember közepén fogságba esett német katonák már nyíltan bevallották szovjet kihallgatóiknak, hogy ők és bajtársaik “félnek a közeledő téltől”.

A foglyok közül sokakat egy a Sztálingrádi Front 7. osztályára vezényelt németül beszélő tiszt, N. D. Gyatljenko NKVD százados hallgatott ki. Kaplan⁵² alezredesnek, a 62. hadsereg helyettes hírszerzőfőnökének viszont tolmácsa, Gyerkacsev segítségével kellett kihallgatnia a foglyokat. Ha Kaplan munkához látott, nemigen vesztegette az időt. Miután egy súlyosan sebesült tizedes elmondta, hogy a 24. páncéloshadosztály bevethető harcjármúállománya tizenhat harckocsira apadt, Kaplan ezt írta a lap aljára: “A kihallgatást nem fejezhettük be, mert a katona nem sokkal ezután belehalt sebeibe.”

Kaplant, aki már tudott a német és román hadsereg közötti feszültségekről, érdekelték a Wehrmachton belüli súrlódások is. Osztrák foglyok, talán a jobb bánásmód reményében, elpanaszolták, hogy a német tisztektől hátrányos megkülönböztetésben volt részük. A 24. páncéloshadosztály egy harminckét éves cseh katonája, aki szeptember 28-án esett fogságba, egyenesen önként jelentkezett, hogy harcoljon a Szovjetunióért. A Vörös Hadsereg hírszerzésének legfontosabb feladata ebben az időben mindazonáltal az volt, hogy pontosan felmérje, mennyire hagyatkoznak a németek a szövetséges hadosztályokra a doni fronton és a kalmük sztyeppen.

*

Ekkoriban számos német ezredparancsnok döbbent meg a neki küldött emberutánpótlás láttán. Egyikük, aki a 14. páncéloshadosztályban szolgált, azt írta, “rendkívül erélyes intézkedések szükségesek az akaraterő és bátorság ekkora hiányának megszüntetésére”,⁵³

A németek legfőbb gyengéjét azonban továbbra is a szövetséges csapatok jelentették, amelyeket Hitler helyzettérképein teljes értékű hadseregekként tüntettek fel. Az olaszok, románok és magyarok harci szellemét egyaránt aláásták a frontra tartó vonataik ellen intézett koordinálatlan, de gyakori partizántámadások. Moráljuknak sokat ártottak a szovjet légitámadások is, még ha azok nem okoztak is nagy veszteségeket. Annikor pedig az oroszok a földön támadtak rájuk “Sztálin-orgonáik” katyusa-rakétáival, a katonák komolyan elgondolkodtak azon, mit is keresnek itt ők voltaképpen.

A szovjet repülőgépek magyar, olasz és román nyelvű röpcédulákat szórtak, amelyek felszólítottak minden szövetséges katonát: ne haljanak meg értelmetlenül a németekért. Ez a propaganda a legjobban a nemzeti kisebbségek körében hatott. A legvalószínűbbnek a magyar honvédségbe besorozott szerbek és ruszinok szökése ígérkezett. “Ugyan hogyan bízzunk azokban, akik nem magyarok?”⁵⁴ - tette fel a kérdést naplójában Balogh tizedes. A Vörös Hadsereg hírszerzése jelentette Moszkvának, hogy több kisebb csoport tagjai már a frontra érkezésük előtt tervezgették, hogy megszöknek. Orosz támadás idején elbújtak fedezékeikben, és várták, hogy megadhassák magukat.

Egy magyar ezredből átjött ruszin szökevény, amikor az NKVD kihallgatta, közölte, hogy bajtársainak többsége “a lövészárokban ülve egész nap csak azért imádkozik: »Istenem, ne hagyj meghalni!«.⁵⁵ Zömük nem akar harcolni, de félnek megszökni, mert elhiszik a tisztek meséit, és attól tartanak, hogy az oroszok megkínozzák és agyonlövik őket”.

A szövetséges hadseregekkel kapcsolatos egyik legnagyobb probléma a hiányos koordináció és a szervezetlenség volt. Rendszeresen előfordult, hogy első vonalbeli egységeket saját szövetségeseik vettek tűz alá. “Segítsen meg bennünket az Isten, és rövidítse le ezt a csatát! - írta Balogh tizedes. - Mindenki bennünket bombáz és ágyúz.” Alig egy héttel később így irt: “Ó, Istenem, vess véget ennek a szörnyű háborúnak. Ha még sokáig részt kell vennünk benne, nem bírjuk ki ép ésszel... lesz még valaha egy szép otthoni vasárnapunk? Emlékeznek majd ránk az otthoniak?” A harci szellem olyannyira megromlott, hogy a magyar katonai hatóságok - nehogy ez komoly nyugtalanságot váltson ki Budapesten – megtiltották a katonáknak, hogy hazaírjanak. Még a lekenyerezés sem működött. A soron következő támadás előtt a katonákat “a lehetséges legjobb ételekkel bátorították - csokoládéval, konzervekkel, szalonnával, cukorral és gulyással”, többségüket azonban utóbb kegyetlen gyomorfájás gyötörte, mert “itt az ember nincs szokva az ilyen rendes koszthoz”.

“Az oroszoknak kitűnő mesterlövészeik vannak - jegyezte fel Balogh szeptember 15-én. - Istenem, ne engedd, hogy célba vegyenek. A legjobb orosz csapatokkal állunk szemben” - tette hozzá a félretájékoztatott tizedes.⁵⁶ - Szibériai lövészek, Tyimosenko parancsnoksága alatt. Fázunk, pedig még nincs is tél. Mi lesz, ha télire is itt hagynak bennünket? Segíts meg minket, Szűzanyánk, hadd jussunk haza!” A másnapi bejegyzés - újabb fohász Istenhez és a Szűzanyához – volt a legutolsó. Balogh naplóját, amelyet a Don partjának közelében fekvő holttestét átkutatva találtak meg, néhány nappal később Vatutyin tábornok Délnyugati Frontjának főhadiszállásán fordították oroszra, majd elküldték Moszkvába.

*

A 8. olasz hadsereg, amely a magyarok és a 3. román hadsereg közti szakaszcin tartotta a doni szárnyat, már augusztus óta egyfolytában főfájást okozott a németeknek. A vezéri főhadiszállás kénytelen volt hozzájárulni, hogy az olasz védelmet a német XXLX. hadtesttel erősítsék meg. A hadtestparancsnokság ezt a tanácsot adta az összekötő tiszteknek: “Bánjanak velük udvariasan és politikai, valamint lélektani szempontból is tanúsítsanak megértést... Az olaszországi éghajlat és környezet mássá, a német katonától különbözővé teszi az olaszokat. Az olaszok egyfelől fáradékonyabbak, másfelől viszont hajlamosabbak a túláradó érzelmekre. Ne legyenek fölényesek olasz szövetségeseinkkel szemben, akik félelmet nem ismerve idejöttek, hogy ezek között a zord és ismeretlen viszonyok közt segítsenek nekünk. Ügyeljenek arra, hogy ne sértsék meg őket, és ne használjanak éles hangot velük szemben.”⁵⁷ A megértés persze azon nemigen változtatott, hogy az olaszoknak nyilvánvalóan semmi kedvük sem volt háborúzni. Egy őrmester, amikor a szovjet tolmács megkérdezte, miért adta meg magát egész zászlóaljával együtt egyetlen lövés nélkül, egészséges civil logikával felelte: “Nem lőttünk vissza, mert úgy gondoltuk, hogy hiba lenne.”⁵⁸

A 6. hadseregnek, mintegy az anti-Komintern szövetség egységét demonstrálandó, még horvát szövetséges egysége is volt: az osztrák 100. vadászhadosztály kötelékébe sorolt 369. horvát ezred. Szeptember 24-én Horvátország “Poglavnikja” (‘vezére’), dr. Ante Pavelić odarepült, hogy megszemlélje csapatait, és kitüntetéseket adjon át. Paulus tábornok és a Luftwaffe földi csapataiból kiállított díszegység fogadta.

Stratégiai szempontból a legnagyobb jelentősége a Paulus 6. hadserege két szárnyán felvonultatott egy-egy román hadseregnek volt. Nemcsak hogy a felszerelésük volt hiányos, hanem még a szükséges létszámot sem érték el. A román rezsim, amelytől Hitler újabb csapatokat követelt, több mint kétezer nemi erőszakért, rablásért és gyilkosságért elítélt fegyencet sorozott be. Felüket a 991.⁵⁹ különleges büntetőzászlóaljba küldték, de az ellenséggel való első találkozáskor annyian dezertáltak közülük, hogy az egységet feloszlatták, maradványait pedig a Szerafimoviccsal szemben, a Don partját védő 5. gyalogoshadosztályhoz osztották be.

Úgy látszik, a román tisztek különösképpen rettegtek attól, hogy vonalaik mögé beszivárog az ellenség. A dizentéria esetek megsokasodását a legnagyobb gyanakvással fogadták. “Orosz ügynökök - tudatta az 1. román gyalogoshadosztály egy figyelmeztető körözvénye - tömeges mérgezéseket idéznek elő vonalaink mögött, hogy veszteségeket okozzanak katonáinknak. Arzént használnak, amelynek egyetlen grammja tíz ember elpusztítására elegendő.”⁶⁰ A mérget állítólag gyufásdobozokban rejtették el, és az “ügynökök” állítólag “nők, szakácsok és az élelmiszer-ellátásban részt vevő kisegítők” voltak.

Rangjuktól függetlenül azok a németek, akik kapcsolatba kerültek szövetségeseikkel, elképesztőnek találták, ahogyan a román tisztek a katonáikkal bántak. Úgy viszonyulnak hozzájuk, “mint földesúr a jobbágyaihoz.”⁶¹ Egy osztrák gróf, Stolberg főhadnagy ezt írta a jelentésében: “Elsősorban a tisztek rosszak... egyáltalán nem törődnek embereikkel.”⁶² A 305. gyalogoshadosztály egy utász tizedese megfigyelte, hogy a román tábori konyhákban háromféle menüt főznek - “a tisztek számára, a tiszthelyettesek számára, végül pedig a legénység számára, akik csak keveset kapnak enni”⁶³

A két szövetséges kapcsolatait a gyakori összetűzések jellemezték. “Annak érdekében, hogy a jövőben elkerüljük a román és a német katonák közti sajnálatos incidenseket - hiszen barátságukat a harcmezőn a közös ügyért ontott vér pecsételte meg”⁶⁴, a 3. román hadsereg főparancsnoka “látogatásokat, vacsorákat, fogadásokat, isisebb ünnepségeket és efféléket tart szükségesnek, hogy ezáltal a román és a német egységek között szorosabb lelki kötelék jöjjön létre”.

*

1942 kora őszén a Vörös Hadsereg hírszerzésének legfeljebb sejtelmei lehettek arról, mennyire függ a Wehrmacht a “Hiwiktől” (=Hilfswillige: ‘önkéntes segítők’]. Miközben egyesek közülük csakugyan önként segítettek, többségük szovjet hadifogoly volt, akiket a táborokból toboroztak - elsősorban a hiányzó munkaerő pótlására, de mindinkább harci feladatokra is.

Groscurth ezredes, a nagy Igyon-kanyarban álló XI. hadtest vezérkari főnöke egy Beck tábornokhoz intézett levelében megállapította: “Zavarba ejtő, hogy harcoló csapatainkat orosz hadifoglyokkal vagyunk kénytelen megerősíteni, akiket már kezdünk tüzérként is alkalmazni. Furcsa helyzet, hogy a »fenevadak«, akik ellen eddig harcoltunk, most velünk élnek, mégpedig a legnagyobb harmóniában.”⁶⁵ A 6. hadsereg több mint ötvenezer főnyi orosz segéderőt⁶⁶ küldött harcoló hadosztályaihoz, vagyis összlétszámuknak mintegy a negyedét. A 71. és a 76. gyalogoshadosztályban nyolc-nyolcezer Hiwi szolgált, körülbelül ugyanannyi, ahány német tagot november közepén ezek az alakulatok számláltak. (Nem tudni, hány Hiwi tartozott a 6. hadsereg más részeihez és az egyéb, kisegítő alakulatokhoz, egyes becslések szerint azonban összesen több mint hetvenezren lehettek.)

“A német hadseregben szolgálatot teljesítő oroszok három kategóriába sorolhatók - mondta egy elfogott Hiwi NKVD-s vallatójának.⁶⁷ - Az elsőhöz a német csapatok által mozgósított katonák, az úgynevezett kozák osztagok tartoznak, amelyeket német hadosztályokhoz csatoltak. A másodikhoz azok a helyi civilek vagy orosz foglyok, akik önként jelentkeztek, vagy a Vörös Hadseregnek azok a katonái, álok megszöktek, és beálltak a németekhez. Ez a kategória teljes német egyenruhát visel, saját rangjelzésekkel és jelvényekkel. Ugyanazt eszik, amit a német katonák, és német ezredekhez tartoznak. A harmadik kategóriába azok sorolhatók, akik a piszkos munkát végzik a konyhákon, az istállókban és hasonló helyeken. Ezt a három csoportot különbözőképpen kezelik, a legjobb bánásmódban természetesen az önkénteseknek van részük. A közkatonák többnyire jól bántak velünk, a legkomiszabbak egy osztrák hadosztály tisztjei és tiszthelyettesei voltak hozzánk.”

Ez a bizonyos Hiwi egyike volt annak a tizenegy orosz fogolynak, akiket 1941 novemberének végén egy novoalekszandrovszki táborból hoztak ki, hogy a német hadseregnek dolgozzanak. Nyolcukat útközben agyonlőtték, mert menet közben összeestek az éhségtől. Ezt a túlélőt egy gyalogezred tábori konyhájához osztották be, ahol krumplit hámozott. Ezután továbbküldték lóápolónak. Sok úgynevezett kozák egységet alakítottak partizánvadász és hátországi megtorló akciók végrehajtására, ezekben jelentős volt az ukránok és oroszok aránya. Hitlert maga a gondolat is viszolygással töltötte el, hogy szláv Untermenschek [‘alsóbb rendű emberek’] német egyenruhát viselnek, így hát mint kozákokat kellett őket újradefiniálni, azokat ugyanis fajilag elfogadhatónak tartották. Ez a trükk a nemzetiszocialista pártvezetőség és a hadsereg hivatásos tisztjei közötti nézetkülönbséget tükrözte: az előbbiek a szlávság totális leigázásának megszállottai voltak, utóbbiak úgy hitték, az egyedüli reménységet az jelenti számukra, ha mint felszabadítók lépnek fel, akik megmentik Oroszországot a kommunizmustól. A német katonai hírszerzés már 1941-ben kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy a Wehrmacht csakis akkor győzhet Oroszországban, ha az inváziót át tudja változtatni polgárháborúvá.

A Hiwik, akiket a fogolytáborban ígéretekkel rávettek, hogy német szolgálatba álljanak, gyorsan kiábrándultak. A ruszin szökevény kihallgatása során beszélt néhány Hiwiről, akikkel akkor találkozott, amikor vizet keresett egy faluban. Ukránok voltak, akik abban a reményben szöktek át a németekhez, hogy hazajutnak a családjukhoz. “Hittünk a röpcéduláknak - közölték vele -, és vissza akartunk jutni a feleségünkhöz.”⁶⁸ Ehelyett német egyenruhát kaptak, és német kiképző tiszteket. Vasfegyelmet tartottak köztük. “A legkisebb mulasztásért” agyonlőhették őket, például ha menetgyakorlatokon hátramaradtak.

Hamarosan a frontra küldik őket, mondták. “Ez azt jelenti, hogy a saját fajtátokat öldösitek majd?”, kérdezte a ruszin. “Mi mást tehetnénk? - felelték azok. - Ha visszaszökünk az oroszokhoz, árulókként bánnak velünk. Ha pedig nem vagyunk hajlandóak harcolni, a németek lőnek agyon bennünket.”

Úgy tűnik, a legtöbb arcvonalbeli német egység jól bánt a Hiwijeivel - jóllehet némi leplezetlen megvetéssel. A Dontól nyugatra álló 22. páncéloshadosztály egyik páncéltörőütegénél szokás volt, hogy Hiwijüknek, akit természetesen “Ivánnak”⁶⁹ szólítottak, német köpenyt és puskát adtak, hogy őrizze páncéltörő ágyújukat, ha bementek a közeli faluba egy italra. Egyszer azonban rohanvást kellett visszatérniük, hogy megmentsék: egy csoport román katona rájött a kilétére, és ott helyben agyon akarták lőni.

A szovjet vezetést különösen az ejtette zavarba, hogy a Wehrmacht kötelékében a Vörös Hadsereg volt tagjai teljesítenek szolgálatot. Arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy a különleges osztályok munkája távolról sem volt kellően alapos - ahogyan a tisztogatások sem. A Sztálingrádi Front politikai osztályát és az NKVD-t igen erősen foglalkoztatta, hogy a Hiwiket a németek a szovjet vonalak mögött vetik be, s hogy hátulról küldik őket a Vörös Hadsereg állásai ellen. “A front egyes szakaszain - tájékoztatták Scserbakovot - többször is előfordult, hogy volt oroszok a Vörös Hadsereg egyenruháit felvéve átszivárogtak vonalainkon, hogy felderítést végezzenek, s hogy kihallgatás céljából tiszteket és katonákat fogjanak el.”⁷⁰ Szeptember 22-én éjszaka a 64. hadsereg 38. lövészhadosztályának körzetében egy szovjet felderítő őrjárat német járőrbe ütközött. A Vörös Hadsereg katonái visszatérésük után jelentették, hogy a németeket legalább egy “volt orosz” is kísérte.

A “volt orosz” kifejezés sok százezer ember számára a halálos ítéletet jelentette a következő három év során, amikor a SzMERS erői nagy részét az árulásnak, ennek a Sztálin szívéhez oly közel álló kérdésnek szentelte. A Nagy Honvédő Háború során a Szovjetunió azzal, hogy rövid úton megfosztotta nemzetiségüktől ellenfeleit és disszidenseit, csírájában próbálta meg elfojtani a hűtlenség mindenfajta megnyilvánulását.

12.
Erődök törmelékből és vasból

“Vajon Sztálingrád második Verdunné válik? - írta Groscurth ezredes október 4-én.¹ - Itt most ez a kérdés tölt el bennünket mély aggodalommal.” Hitler négy nappal korábban beszédet mondott a berlini Sportpalastban, ahol kijelentette, hogy soha senki sem mozdíthatja ki őket a Volga mentén elfoglalt állásaikból. Groscurth és mások is érezték: bármilyen következményekkel járjon is, a Vörös Hadsereg nem térhet ki ez elől a küzdelem elől. “A dolog immár presztízskérdéssé vált Hitler és Sztálin között.”

Az észak-sztálingrádi iparnegyed elleni nagy német roham szeptember 27-én jól indult, a második nap végén azonban a német hadosztályok már tudták, hogy eddigi legsúlyosabb harcaik előtt állnak. A Vörös Október üzemkomplexum és a Barikadi Fegyvergyár erődökké változtak, ugyanolyan veszedelmesekké, mint egykor a verduniek. Talán még veszélyesebbek is voltak, mert a szovjet ezredek kitűnően álcázva elrejtőztek bennük.

Gurtyijev 308. szibériai lövészhadosztályának tisztjei, miután elérték a Barikadi gyárat és annak iparvágányait, szemügyre vették “a javítóműhelyek sötéten tornyosuló tömbjét², a nedvesen csillogó síneket, amelyeken itt-ott már megjelentek a rozsdafoltok, a vagonroncsok káoszát, az acélgerenda-rakásokat, amelyek akkora területen szóródtak szét, mint egy város főtere, a szén- és vöröses salakhalmokat, a hatalmas kéményeket, amelyeket számos helyen ütöttek át a német lövedékek”.

Gurtyijev két ezredet jelölt ki magának a gyárnak a védelmére, egy harmadikat pedig oldalvédként, azt a mély szurdokot kellett tartania, amely a munkások immár lángokban álló lakótelepétől húzódott a Volga felé. Rövidesen “Halál-szurdok” néven vált ismertté. A szibériaiak nem vesztegették az idejüket. “Komoran, némán csákányozták a köves talajt, lőréseket vágtak a műhelyek falaiba, lőállásokat, fedezékeket, futóárkokat alakítottak ki.” Az egyik parancsnoki harcálláspontot egy hosszú, kibetonozott szerelőaknába telepítették, amely az egyik hatalmas üzemcsarnok közepén húzódott. Gurtyijevről köztudomású volt, hogy katonáit kemény kiképzésben részesítette. Miközben a Volgától keletre, tartalékban várakoztak, lövészárkokat ásatott velük, aztán harckocsikat küldött át felettük. Az efféle “vasalással” lehetett a legjobban megtanítani őket arra, hogy elég mélyre ássanak.

A szibériaiaknak szerencséjük volt, ugyanis mire a Stukák megérkeztek, már elkészültek árkaikkal. A “sivítók” vagy “zenészek”, ahogyan az oroszok üvöltő szirénáik miatt a zuhanóbombázókat nevezték, a szokásosnál kisebb veszteséget okoztak. A szibériaiak ügyeltek rá, hogy árkaikat mindig keskenyre ássák, hogy kevéssé legyenek kitéve a bombarepeszeknek, a robbanások állandó lökéshullámaitól azonban, mintha csak rengett, remegett volna a föld, a katonák pedig émelyegtek, fájt a gyomruk. Az erős légnyomás átmenetileg mindannyiukat megsüketítette. A lökéshullámok néha olyan erősek voltak, hogy összetörték az üveget, és elhangolták a rádiókészülékeket.

Ezek a felpuhító légitámadások - “lakásszentelőnek” nevezték őket - szinte egész nap folytatódtak. Másnap reggel a Barikadi udvarai ellen Heinkel-111-esek hajtottak végre szőnyegbombázást, majd ismét ágyú-, valamint aknatűz zúdult rájuk. A német lövegek hirtelen elhallgattak. “Készülj!” - figyelmeztették egymást a szibirjákok, hiszen tudták, mit jelent ez a kellemetlen csend. Néhány pillanattal később meghallották a harckocsik törmeléken gázoló lánctalpainak csikorgó, fémes hangját.

A német gyalogság a következő néhány nap során rájött, hogy Gurtyijev szibériai hadosztálya nem várja őket ölbe tett kézzel. “Az oroszok mindennap virradatkor és sötétedéskor támadást hajtottak végre”,³ jelentette a 100. vadászhadosztály egyik tiszthelyettese. A német tábornokokat megdöbbentette Csujkov makacs ragaszkodása az agresszív - és óriási veszteségekkel járó - ellenlökésekhez, de kénytelenek voltak elismerni: a rohamok tényleg elcsigázták katonáikat. A legsikeresebb védelmet mindenesetre a Volga keleti partján felállított nehézlövegek jelentették - miután tűzterveiket már összehangolták.

A 414. páncéltörő-tüzérosztálya Vörös Október gyárban a törmelék mögé rejtette 45 és 96 milliméteres lövegeit, álcázásul és fedezékül pedig ócskavas darabokat használt. A lövegeket úgy telepítették, hogy mindössze 150 méterről vagy még közelebbről tüzelhessenek. Szeptember 28-án hajnalra a 193. lövészhadosztály két ezrede is átkelt a Volgán, és sietve állásokat épített ki. Az ő “házszentelőjüket” másnap rendezték meg a tömegesen támadó Stukák. A német előrenyomulás további sürgős erősítéseket kényszerített ki. A 39. gárda-lövészhadosztályt küldték át, habár előírásos erejének mindössze a harmadával rendelkezett.

A német támadások októberben mind hevesebbé váltak, különösen azután, hogy erősítésül a városba érkezett a 94. gyalogos- és a 14. páncéloshadosztály, majd légi úton öt külön rohamutász-zászlóaljat is Sztálingrádba hoztak. A szovjet oldalon az egységek teljességgel feldarabolódtak, néha az összeköttetés is megszűnt, az egyes katonák és csoportok azonban parancsok híján is tovább harcoltak. A Barikadi-szakaszon Koszicsenko utász és egy meg nem nevezett harckocsivezető (fél karja már mindkettőjüknek összezúzódott) fogukkal húzták ki a gránátok biztosítószegeit. Éjszakánként az utászok újra és újra előrerohantak, hogy harckocsiaknákat - egyszerre kettőt - rakjanak le. Az aknákat “a hónuk alatt vitték, mint holmi vekniket”, hogy aztán a megközelítési útvonalakon a törmelék alá rejtsék őket. A német támadásokat, írta Groszman, végül a “makacs, kemény szibériai szívósság”⁴ tartóztatta fel. Ekkor történt, hogy az egyik német utászzászlóalj egyetlen támadás során negyvenszázaléknyi veszteséget szenvedett. A parancsnok, miután megnézte embereit, kőmerev arccal, némán tért vissza.

Csujkov hadosztályait alaposan kivéreztették, kimerültek, és a lőszernek is szűkében voltak. Golikov, Jeremenko helyettese október 5-én mégis átkelt a folyón, hogy átadja Sztálin parancsát, amely szerint a várost meg kell tartani, a németek által elfoglalt részeit pedig vissza kell foglalni. Ezt a valóságtól elrugaszkodott ukázt Csujkov mintha meg sem kapta volna. Tudta, hogy az egyetlen lehetőséget az jelenti számára, ha továbbra is a nehéztüzérségre támaszkodik, és a folyó keleti partjáról állandó, erős tűz alatt tartja a németeket. A németek hamarosan tettek róla, hogy Jeremenkónak többé ne legyen oka a szovjet ellenoffenzívát sürgetnie. Egy viszonylag csendes nap után, október 6-án a Sztálingrádi Traktorgyár ellen indított heves támadást délnyugatról a 14. páncéloshadosztály, nyugatról pedig a 60. gépesített hadosztály. A 60-asok egyik zászlóalját úgyszólván szó szerint megsemmisítették a maximális távolságról tüzelő katyusák sortüzei. A rakétavetők kilövési szögét az oroszoknak azzal sikerült megnövelniük, hogy a járművek hátsó kerekeikkel a meredek Volga-partra tolattak. Eközben a 16. páncéloshadosztály egy része megtámadta Szpartakovka északi elővárost, visszaszorította a 112. lövészhadosztály és a 124. különleges dandár maradványait. Csujkov hadserege, amely immár csak egy igencsak összezsugorodott területsávval rendelkezett, a nyugati parton érezte, hogy kíméletlenül bele fogyják szorítani a folyóba.

***

Ahogyan a 62. hadsereg területének mélysége egyre csökkent, úgy váltak mind sebezhetőbbekké a volgai átkelőhelyek.

A partra szálló helyeket a német ütegek tüze, sőt már a közvetlenül irányzott géppuskatűz is elérte. Egy volgai révészekből és hajósokból álló jaroszlavli zászlóalj keskeny pontonhidat épített a Zajcevszkij-sziget és a nyugati part közé, ami lehetővé tette, hogy a sötétség leple alatt hangyamód özönlő gyalogos teherhordók vigyenek élelmet és lőszert a túlpartra. Kis méretei folytán a híd valóban nehezen eltalálható célpont volt, de azok számára, akik az állandóan mozgó pallókon, a folyóban robbanó gránátok víztölcsérei közt mentek végig rajta, azért éppen elég félelmetes volt minden egyes átkelés. A terjedelmesebb és nehezebb holmik átszállításához és a sebesültek evakuálásához azonban még mindig szükség volt a szállítóhajókra. Az utánpótlás-harckocsikat uszályokon szállították át. “Amint bealkonyodik - írta Groszman -, a révért felelős katonák kibújnak fedezékeikből, bunkereikből, lövészárkaikból és álcázott rejtekhelyeikről.”⁵

A keleti parton az átkelőhelyek közvetlen közelében bunkerekben tábori sütödék működtek, föld alatti konyhákon meleg ételt töltöttek termosz-éthordó edényekbe; még fürdőházak is akadtak. A viszonylagos kényelem efféle kellékeit leszámítva a keleti parton éppolyan kemény fegyelem uralkodott, mint odaát a városban. A szállítóhajókat és legénységüket, a 71. különleges kiszolgáló század katonáit közvetlenül az új NKVD-s parancsnok, Rogatyin vezérőrnagy alá rendelték, aki a Folyami Körzet katonai hivatalának parancsnoki tisztét is betöltötte.

A folyami hajók legénységének veszteségei a frontzászlóaljakéival vetekedtek. A sebesülteket menekítő Lasztocska (‘fecske’) gőzös például egyetlen átkelése során tíz telitalálatot kaput. A legénység életben maradt tagjai a nap folyamán betömték a lékeket, és estére már újból készen álltak a kifutásra. Súlyos veszteségeket okoztak a kapkodásból származó balesetek is. Október 6-án egy túlterhelt hajó felfordult, és a huszonegy rajta utazó katona közül tizenhat a vízbe fulladt.” Kevéssel ezután a sötétben egy másik hajó rossz helyen ért partot: egy aknamező előtt, amelyen aztán negyvenhárman haltak meg. Ez kissé megkésve ugyan, de arra indította a hatóságokat, hogy “szögesdróttal vétessék körül az aknamezőket”.⁷

A túlfeszített munka következménye olykor, ha erre lehetőség kínálkozott, részegeskedés volt. Október 12-én a folyóparti Tyumak faluban “gyalázatos látvány” tárult a szökevények után kutató NKVD-s katonák elé. Egy százados, egy komisszár, egy hadtápos őrmester, a volgai flottilla egy tizedese és a helyi párttitkár, amint a jelentésben áll, “az eszméletlenségig leitták magukat”⁸, a padlón hevertek “alvó állapotban, nőkkel”. A még mindig reménytelenül részeg állapotban lévő embereket “a sztálingrádi NKVD-erők parancsnoka, Rogatyin vezérőrnagy elé vonszolták”.

Különös és botrányos esetekre a nyugati parton is sor került. Október 11-én a traktorgyárért vívott csata sűrűjében a gyár délnyugati oldalán a 84. harckocsizódandár T-34-esei - miközben tornyaikon és motorházaikon a 37. gárda-lövészhadosztály tagjai kapaszkodtak - ellentámadást indítottak a 14. páncéloshadosztály ellen. Mindkét szovjet alakulat újonc volt a nyugati parti csatamezőn. Az egyik harckocsi vezetője a fedélnyílás-nézőkén át nem vett észre egy gránáttölcsért, és belehajtott. A jelentés szerint “a gyalogos századparancsnok, aki ittas volt, a zökkenéstől dühbe gurult, majd leugrott a harckocsiról. A tank elejéhez futott, felrántotta a nyílásfedelet, és két lövéssel agyonlőtte a vezetőt”.⁹

*

Október második hetében szünet állt be a küzdelemben. Csujkov joggal gyanította, hogy a németek egy még nagyobb támadást készítenek elő, valószínűleg újabb erősítések bevetésével.

Paulusra Hitler ugyanakkora nyomást gyakorolt, mint Csujkovra Sztálin. Október 8-án a B Hadseregcsoport a Führer főhadiszállásának parancsára azt az utasítást kapta, hogy legkésőbb október 14-ig készüljön fel egy újabb nagy offenzívára Észak-Sztálingrád ellen. Paulust és törzskarát elcsüggesztették a német veszteségek. Egyik tisztje feljegyezte a hadinaplóban, hogy a 94. gyalogoshadosztály harcoló állománya ötszázharmincöt gyalogos katonára apadt, “ami annyit tesz, hogy egy-egy gyalogzászlóalj átlagosan három tisztből, tizenegy tiszthelyettesből és hatvankét katonából áll!”¹⁰ A már harcban álló alakulatok megerősítésére a 6. hadseregen belül már csak a Konstanzi-tó északi partjáról sorozott 305. gyalogos-hadosztály állt rendelkezésre.

A németek hangosbeszélőn és röpcédulákon tudatták is, mire készülnek, mindössze pontos céljukat nem fedték fel. Minden éjjel útra keltek a szovjet hadosztályok felderítőszázadai, hogy annyi “nyelvet” fogjanak, amennyit csak tudnak. Balszerencsés őröket és élelmiszerszállítókat hurcoltak vonalaik mögé alapos kihallgatásra, a foglyok pedig, nyilván puszta rettegésükben, amelyet a nemzetiszocialista propaganda a bolsevik módszerekkel kapcsolatban ültetett el bennük, nagyon is készségesen beszéltek. A 62. hadsereg parancsnokságának hírszerző részlege a források összevetése nyomán hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a főcsapás iránya ismét a traktorgyár lesz. Az itt és a Barikadi kombinátban dolgozó maradék munkásokat, akik eddig a harcokkal egyidejűleg javították a harckocsikat és a páncéltörő lövegeket, most vagy frontzászlóaljakba sorozták, vagy ha valaminek a specialistái voltak, a Volga túlsó partjára menekítették.

A 62. hadseregnek szerencséje volt, a hírszerzők elemzése helytállónak bizonyult. A németek célja a traktorgyár és a déli oldalán álló téglaépületek megtisztítása, majd pedig a Volga-partra való kijutás volt. Csujkov kockázatos, de hasznos döntést hozott: a Mamajev-kurgánról ezredeket küldött az északi frontszakaszokra. Akkor viszont elszörnyedt, amikor értesült, hogy a Sztavka csökkentette a Sztálingrádi Front tüzérségi lőszerellátmányát. Ez volt az első jele annak, hogy az orosz fél is nagy ellentámadásra készül. A hadseregparancsnokot vegyes érzelmek kerítették hatalmukba, amikor hirtelen rájött, hogy Sztálingrád a csalétek egy hatalmas csapdában.

*

Október 14-én hétfőn, német idő szerint reggel fi órakor keskeny frontszakaszon, Richthofen tábornok valamennyi rendelkezésre álló Stukájának bevetésével megkezdődött a 6. hadsereg offenzívája. “Az egész égbolt tele van repülőgépekkel¹¹ - írta a 389. gyalogoshadosztály egyik katonája, miközben arra várt, hogy rohamra küldjék -, valamennyi légvédelmi löveg tüzel, zuhognak a bombák: hatalmas színielőadás folyik, amelyet mi nagyon is vegyes érzésekkel figyelünk lövészárkainkból.”¹² Az orosz állásokra német tüzérségi és aknavetőgránátok zúdultak, minden megmaradt éghető anyagot gyújtólövedékek lobbantottak lángra.

“A küzdelem óriási arányokat öltött, semmiféle intézkedésre nem maradt lehetőség - írta Csujkov egyik tisztje.¹³ – A katonák a közlekedőárkokban úgy buktak fel, mint egy hajó fedélzetén, viharban.” A komisszárok szemlátomást ügy érezték, hogy poétikus hangot kell megütniük. “Azok, akik közülünk ezekben a napokban látják Sztálingrád sötét égboltját – írta Moszkvába Scserbakovnak Dobronyin -, sohasem fogják elfelejteni. Bíborszínű lángok nyaldossák, fenyegető és komor.”¹⁴

A csata a traktorgyár ellen délnyugatról indított főcsapással kezdődött. Délben a XIV. páncéloshadtest északról ismét elkezdett előrenyomulni. Csujkov nem tétovázott. Fő páncélos erejét, a 84. harckocsizódandárt küldte a három gyalogoshadosztályból, valamint az élükön haladó 14. páncéloshadosztályból álló támadó zöm ellen. “Szokatlanul erős nehézfegyver-támogatást kaptunk - írta a 305. gyalogsági hadosztály egyik tiszthelyettese.¹⁵ - Az oroszokat, akik fanatizmusukban félelmetes ellenállást fejtettek ki, több Nebelwerfer-üteg lőtte, soha nem látott mennyiségű Stuka bombázta, önjáró és rohamlöveg vette tűz alá.”

“Szörnyűséges, kimerítő ütközet folyt - jegyezte fel a 14. páncéloshadosztály egyik tisztje - földön és föld alatt, romok közt, pincékben, gyárak csatornáiban. A harckocsik törmelék- és roncshalmokon keresztül haladtak előre, csikorogva araszoltak át a lerombolt műhelyek káoszán, szűk gyárudvarokon közvetlen irányzással tüzeltek. Sok harckocsinkat rázta meg vagy pusztította el ellenséges akna robbanása. A gyár acélberendezéseiből a becsapódó gránátok a poron és füstön át is látható szikraesőt fakasztottak.”¹⁶

A szovjet katonák kitartása csakugyan hihetetlen volt, de a támadás középpontjában bevetett erőt egyszerűen nem tartóztathatták fel. Kora reggel a német páncélosok áttörtek és elszakították Zsoljudov 37. gárdahadosztályát, valamint a 112. lövészhadosztályt. Zsoljudov tábornokot elevenen eltemette bunkerében egy robbanás - azon a szörnyű napon sokan jártak így. Katonái kiásták, és a hadsereg-parancsnokságra vitték. Mások a halottak fegyvereit ragadták fel, és folytatták a küzdelmet. Az ősvilági szörnyetegekhez hasonló porlepett német páncélosok egyenesen a traktorgyár hatalmas üzemcsarnokaiba rontottak, géppuskáik minden irányba ontották a sorozatokat, lánctalpaik alatt csikorgott a kitört tetőablakok üvege. Az ezután következő közelharcban nem voltak világos frontvonalak. Zsoljudov gárdistáinak csoportjai, akiken a németek túlhaladtak, hirtelen, mintha csak a semmiből támadtak volna. Ilyen körülmények között egy bölcs német orvostiszt egy olvasztókemencébe költöztette előretolt kötözőhelyét.

Október 15-én, az offenzíva második napján a 6. hadsereg parancsnoksága úgy érezte, immár jelentheti: “A traktorgyár nagyobb része a mi kezünkön van. Arcvonalunk mögött mindössze néhány ellenállási góc maradt”.¹⁷ A 305. gyaloghadosztály is visszaszorította az oroszokat a téglagyár melletti vasúti sínek túloldalára. Aznap éjjel, miután a 14. páncéloshadosztály betört a traktorgyárba, 103. páncélgránátos-ezrede az olajtartályoknál vakmerően kitört a Volgához. Közben a vízmosásokból szovjet gyalogság zaklatta őket. A 62. hadsereg szempontjából szerencsés módon Csujkovot sikerült rábeszélni, hogy költözzék tovább főhadiszállásával: a korábbi helyen nagyon rosszak voltak a közlekedési és hírközlési viszonyok.

A harc szinte változatlan hevességgel folytatódott. A 84. harckocsizódandár azt állította, hogy “több mint harminc közepes és nehéz fasiszta tankot”¹⁸ semmisített meg, miközben maga tizennyolcat veszített. Amikor a dandár jelentése két nap múltán megérkezett, “az emberveszteség felmérése még folyt”. Bár az elpusztult német harckocsik számát szinte bizonyosan eltúlozták, a dandár csapattisztjei azon a napon példás bátorságról tettek tanúbizonyságot.

Egy könnyű tüzérezred komisszárja, Babacsenko a Szovjetunió Hőse kitüntetést kapta azért a bátorságáért, amelyet akkor tanúsított, amikor egyik ütegüket elvágta az ellenség. A védők a következő búcsúüzenetet küldték a parancsnokságnak: “Lövegeink szétlőve. Üteg bekerítve. Folytatjuk a küzdelmet, nem adjuk meg magunkat. Mindenkinek a legjobbakat.”¹⁹ A tüzérek azonban gránátokat, puskáikat és géppisztolyaikat használva mégiscsak áttörték az ellenség gyűrűjét, új állásokat foglaltak, és segítettek helyreállítani a frontszakasz védelmi rendszerét.

Közkatonák számtalan hőskölteménybe illő tettet hajtottak végre. A komisszárok ezt “igazi tömeghősiességnek”²⁰ nevezték. Megesett, hogy az egyéni bátorság megnyilvánulásai is nagy nyilvánosságot kaptak. Így történt ez például a 37. gárda-lövészhadosztálynál szolgáló Goncsar hadnagy esetében, akinek egy zsákmányolt géppuskával és mindössze négy emberrel a döntő pillanatban sikerült szétszórnia egy támadó német osztagot. Senki sem tudja, hogy ezen a napon a Vörös Hadseregnek hány katonája halt meg, de éjszaka háromezer-ötszáz sebesültet vittek át a Volga túlsó partjára. A túlhajszolt szanitécek közül oly sokan estek el, hogy számos sebesült egyedül kúszott le a folyó partjára.

***

A sztyeppen várakozó német parancsnokok folyamatosan újabb híreket követeltek a városbéli előrehaladásról. “A gyárfalak, gyártósorok, az egész építmény összeomlik a bombazáporban²¹ - írta Strecker tábornok egy barátjának -, de az ellenség egyszerűen újra felbukkan, és ezeket az újonnan keletkezett romokat védőállásainak megerősítésére használja fel.” Egyes német zászlóaljakból mindössze ötven ember maradt. Éjszaka küldték hátra eltemetni bajtársaik holttestét. A német katonák között elkerülhetetlenül lábra kapott némi cinizmus a vezetéssel kapcsolatban. “Tábornokunk - írta haza a 389. gyaloghadosztály egyik katonája -, a neve Jeneke [Jaenecke] tegnapelőtt megkapta a Lovagkeresztet. Ő már elérte a célját.”²²

Az október 14-én megindult ütközet hatodik napja folyamán a Luftwaffe továbbra is összehangolt légitámadásokat intézett a folyami átkelőhelyek, illetve a csapatok ellen. Alig akadt pillanat, amikor nem nyüzsögtek német gépek a légtérben. “Szükség van vadászalakulataink segítségére”²³ – írta Moszkvába a Sztálingrádi Front politikai osztálya, így téve burkolt szemrehányást a Vörös Hadsereg légierejének. A 8. légihadseregnek valójában már csak kevesebb mint 200 különböző típusú repülőgépe maradt, s ezek közül mindössze kéttucatnyi volt a vadász. És mégis, a Lufwaffe pilótái kezdték osztani a földön harcoló bajtársaik ama fokozódó gyanúját, hogy a sztálingrádi védőkről végül még kiderülhet, hogy legyőzhetetlenek. “Nem értem - írta haza egyikük -, hogyan maradhatnak életben ilyen pokolban, az oroszok azonban továbbra sem mozdulnak a romokról, üregekből és pincékből, meg az acélvázak közül, amelyek valaha gyárak voltak.”²⁴ Ezek a pilóták azt is tudták, hogy hatékonyságuk, ahogy a nappalok rövidülnek és az időjárás rosszabbra fordul, rohamosan csökken majd.

*

Amikor a németek sikeres áttörésükkel elérték a Volgát, közvetlenül a Sztálingrádi “Traktorgyár alatt, azzal sikerült teljesen elszigetelniük északon és nyugaton a XIV. páncéloshadtesttel szemben állá 112. lövészhadosztályt és népfelkelődandárokat. Miközben Zsoljudov 37. gárda-lövészhadosztályának bekerített töredékei tovább folytattak a küzdelmet a traktorgyárban, a többi alakulatot dél felé szorították. A 62. hadsereget leginkább a Volga-parton végrehajtott német előrenyomulás fenyegethette megsemmisüléssel: ezen a módon ugyanis elvághatták volna Gorisnyij hadosztályát a mögöttes területtől.

Csujkov új főhadiszállása állandó veszélyben működött. A közvetlen védelmét ellátó osztagot újra és újra harcba vetették. Mivel a 62. hadsereggel igen gyakran megszakadt az összeköttetés, Csujkov engedélyt kért, hogy egy “hátvéd” vezetési csoport átkelhessen a folyó bal partjára, de közben a keleti parton is maradjon egy előretolt törzs, amely a teljes haditanácsot is magában foglalja. Jeremenko és Bruscsov, aki nagyon jól tudta, hogyan reagálna erre Sztálin, rövid úton elutasította a kérést.

Ugyancsak október 16-án történt, hogy a németek a traktorgyárból előretörtek a Barikadi gyár felé, ám a törmelékbe ásott orosz harckocsik és a folyópartról indított süvöltő katyusa rakéták sortüze megállította őket. Aznap éjjel Ljudnyikov 138. lövészhadosztályát átszállították a nyugati partra. Amint a kihajózás után útnak indultak, “a kikötőhely felé kúszó sebesültek százain kellett átlépkedniük”.²⁵ A friss csapatokat a közvetlenül a Barikadi gyártól északra húzódó harántirányú védelmi vonalban vetették be.

Jeremenko tábornok ezen az éjszakán ugyancsak átkelt a folyón, hogy maga mérje fel a helyzetet. Egy az előző évben elszenvedett sebesülés miatt botra támaszkodva, nehézkesen sántikált fel a parton a 62. hadsereg zsúfolt főhadiszállás bunkeréihez. A kráterek és a telibe talált fedezékek szétzúzott gerendái láttán könnyen elképzelhette, hogy mennek a dolgok. A tárgyakat és az embereket egyaránt por és hamu borította. Zsoljudov tábornok könnyek között mondta el, hogyan vérzett el hadosztálya a traktorgyárban. Mindazonáltal másnap, miután Jeremenko visszatért, a front parancsnokságának figyelmeztetnie kellett Csujkovot, hogy ezentúl még kevesebb lőszer áll majd rendelkezésére.

*

Miután a németek október 15-én elvágták a Sztálingrádi Traktorgyártól északra álló szovjet erőket, Csujkov nemigen kapott biztató híreket róluk, mindössze a 112. lövészhadosztály és a 115. különleges dandár “kért engedélyt számos alkalommal”, hogy visszavonuljon a Volgán túlra. Mindkét parancsnokság “nyilvánvalóan hamis információkat” közölt, amikor azt állította, hogy ezredeit szinte teljesen megsemmisítették.

A visszavonulásra - Sztálin parancsa értelmében: a legalávalóbb árulásra - való engedélyt megtagadták. Néhány nappal később a harc egyik szünetében a bekerített területre küldték Kaminyin ezredest, hogy mérje fel az ezredek állapotát. Megállapította, hogy a 112. lövészhadosztályból ötszázkilencvennyolc, a 115. különleges dandárból pedig nyolcszázkilencven katona maradt életben. Jelentése szerint a rangidős komisszár ahelyett, hogy “az aktív védelmet szervezné... elő sem jön a bunkeréből, és rémülten igyekszik rábeszélni parancsnokát a Volgán túlra való visszavonulásra”. A vétkesnek minősített tiszteket és komisszárokat később “Sztálingrád védelmének elárulásáért” és “kivételes gyávaságért”²⁶ a 62. hadsereg hadbírósága elé állították. Sorsukról nem maradt feljegyzés, de Csujkov aligha könyörült rajtuk.

Október 19-én a Doni Front északnyugati, a 64. hadsereg pedig déli irányba elterelő offenzívákat indított. Erőfeszítéseik csak néhány napra tehermentesítették a 62. hadsereget, de a lélegzetvételnyi szünet lehetővé tette, hogy a megtépázott ezredeket visszavonják a Volgán túlra, feltöltsék és újjászervezzék őket. Spirituális segítség is érkezett - igen sajátos formában. Rebesgetni kezdték, hogy magát Sztálin elvtársat látták a városban. Sőt egy öreg bolsevik, aki annak idején részt vett Caricin ostromában, azt állította, hogy a Nagy Vezér régi főhadiszállásán jelent meg. A látogatásról szóló hír Szent Jakab apostol csodálatos megjelenésére emlékeztetett a mórok ellen küzdő spanyol sereg előtt, abban is, hogy mindenféle alapot nélkülözött.

Egy közismert civil viszont ebben az időben valóban nagyon szeretett volna átjutni a nyugati partra: Dmitrij Manuilszkij, a német ügyekben illetékes Komintern-veterán, aki Karl Radekkel együtt 1923-ban, közvetlenül Lenin halála előtt megkísérelt kirobbantani egy második német forradalmat. Utóbb ő volt az az ukrán, akit a legnagyobb felelősség terhelt Sztálin 1933-as ukrajnai pusztításaiért. Manuilszkijnak, mint később kiderült, különös érdeke fűződött ahhoz, hogy átkeljen a nyugati partra, Csujkov azonban ezt a többszöri kérés ellenére is határozottan megtagadta.

*

Berlinben eközben Goebbels az egyik pillanatban szilárdan hitte, hogy küszöbön áll Sztálingrád eleste - október 19-én elrendelte: azokat, akiket Lovagkereszttel tüntetnek ki, haza kell hozatni, hogy interjúkat adhassanak a sajtónak -, a másik pillanatban azonban az óvatosság kerekedett felül benne.

Mivel tartott attól, hogy a német nép netán csalódott lesz a lassú előrehaladás miatt, úgy érezte, emlékeztetnie kell őket, milyen messzire jutottak a német seregek mindössze tizenhat hónap alatt. Utasítást adott, hogy a német városokban táblák jelezzék, milyen messze van Sztálingrád. Három nappal később elrendelte, hogy a Vörös Október, Vörös Barikád és hasonló nevek feltétlenül kerülendők az elkeseredett utcai harcokról szóló beszámolókban, hogy ezzel se bátorítsák a “kommunista fertőzöttségű köröket”.²⁷

A város északi ipari részében folyó hatalmas összecsapásokkal egy időben a belső kerületekben is folytatódott a házról házra vívott küzdelem: helyi támadások váltakoztak ellenlökésekkel. A sztálingrádi csata egyik legnevezetesebb epizódjává a “Pavlov-ház” ötvennyolc napon át folytatott védelme vált.

Szeptember végén a 42. gárdaezred egyik szakasza a folyó magas, meredek partjától körülbelül 300 méterre elfoglalt egy térre néző négyemeletes házat. Parancsnokuk, Afanaszjev hadnagy már a küzdelem elején megvakult, ezért az irányítást Jakob Pavlov őrmester vette át. A pincében civilekre bukkantak, akik a harcok egész ideje alatt ott is maradtak. Egyikük, Marija Uljanova aktív részt vállalt a küzdelemből. Pavlov emberei pincefalakat törtek át, hogy könnyebben mozoghassanak, és lyukakat vágtak a ház falaiba, hogy jobb kilövést biztosítsanak géppuskáiknak és hosszú csövű páncéltörő puskáiknak. Valahányszor páncélosok jelentek meg, Pavlov emberei szétszóródtak, és vagy a pincében, vagy a legfelső emeleten foglaltak tüzelőállást, ahol a legkisebb távolságra várhatták be a támadókat. A harckocsik személyzete nem tudta elég magasra emelni a löveg és a géppuska csövét, hogy megfelelőképpen viszonozza a tüzet. Csujkov később szívesen hangsúlyozta, hogy Pavlov és emberei több ellenséges katonát öltek meg, mint ahányat a németek Párizs elfoglalása során vesztettek. (Jakob Pavlov megkapta a Szovjetunió Hőse címet, utóbb pedig Kirill néven a szergejevói - korábban zagorszki - kolostor archimandritája lett, ahol hívek nagy tömegét vonzotta, ennek azonban semmi köze sem volt Sztálingrádban szerzett hírnevéhez. Mostanában már sokat betegeskedik.)

Egy másik történet, vagy inkább levelek tartalmából összeállított mozaik főszereplője Csarnozov hadnagy, a 384. tüzérezred egyik tüzérségi figyelője. Megfigyelőpontja egy gránát verte: épület tetején volt, innét irányította a lövegek tüzét. Feleségéhez írott utolsó levele így szólt: “Kedves Sura! Csókoltatom két kismadarunkat, Szlavikot és Liduszját. Egészséges vagyok. Kétszer is megsebesültem, ezek azonban csak karcolások, és továbbra is megfelelően tudom irányítani az ütegemet. A kemény küzdelem ideje köszöntött szeretett vezérünk, Sztálin városára. Napközben, miközben dúl az ádáz küzdelem, kedves szülőhelyemért, Szmolenszkért állok hosszút, de este lemegyek a pincébe, ahol két szőke gyerek alszik az ölemben. Szlávikra és Lidára emlékeztetnek.”²⁸ Ruhájában halála után megtalálták felesége előző tevetét. “Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen derekasan harcolsz - írta -, s hogy kitüntettek. Harcolj utolsó csepp véredig, és ne engedd, hogy fogságba ejtsenek, mert a fogolytábor rosszabb a halálnál!”

Az effajta levélváltást tekintették példának, a ugyanakkor jellemzőnek is azokra a napokra. Lehet, hogy a levelek eredetiek, de mint számos többi, az igazságot csak részben tartalmazzák. Amikor a katonák leültek a lövészárok vagy egy rosszul megvilágított pince valamelyik sarkába, gyakran nehezükre esett megfogalmazni, amit akartak. Az egyetlen papírlap, amelyet, mivel borítékok nem voltak, papírhajószerűen háromszöggé hajtogattak, hol túl nagynak, hol túl kicsinek bizonyult. A levélben ennek következtében három fő téma jelent meg: az otthon maradt család utáni kérdezősködés, az otthoniak megnyugtatása (“Jól megy sorom - még mindig életben vagyok”²⁹), és a harc (“folyamatosan pusztítjuk élőerejüket és felszerelésüket. Sem éjjel, sem nappal nincs nyugtuk tőlünk”³⁰). A Vörös Hadsereg katonái Sztálingrádban pontosan tudták, hogy rajtuk az egész ország szeme, sokan azonban kénytelenek voltak kozmetikázni leveleiket, hiszen tudták, hogy a különleges osztályok gondosan cenzúrázzák a postát.

A harcról akkor is hiába akartak volna megfeledkezni, ha feleségüknek vagy kedvesüknek írtak levelet, hiszen a katona szavait a bajtársainak és parancsnoka véleménye formálta. “Marija - írta egy bizonyos Kolja -, gondolom, eszedbe jut utolsó együtt töltött esténk, hiszen percre pontosan most egy éve váltunk el egymástól. Nekem nagyon nehezemre esett istenhozzádot mondani Neked. Szomorú, de azért kellett elválnunk, mert így parancsolta a haza. Amennyire tőlünk telik, teljesítjük ezt a parancsot. A haza szólít bennünket, hogy megvédjük ezt a várost, és a végsőkig ellenálljunk. És mi végre fogjuk hajtani ezt a parancsot.”³¹

Úgy tűnik, az orosz katonák többsége alárendelte saját személyes érzéseit a Nagy Honvédő Háború ügyének. Alighanem jobban tartottak a cenzortól, mint német ellenfeleik, lehet, hogy agyukat alaposabban átmosta a sztálinista rezsim, önfeláldozásuk mégis jóval többnek és őszintébbnek tűnik, mint egy ideológiai szlogen a sok közül. Majdhogynem atavisztikus erkölcsi késztetésnek tűnik a szembeszállás, a kiállás a betolakodók ellen. “Az emberek megvetnének - írta egy főhadnagy Sztálingrádból néhány hete eljegyzett menyasszonyának -, ha kiolvasnák ebből a levélből, miért harcolok érted. Nem tudom azonban meghatározni, hol érsz véget Te, és hol kezdődik a haza. Te és a haza számomra egyek vagytok.”³²

Rendkívül tanulságos a két oldal tisztjei és katonái által hazaírt levelek összehasonlító vizsgálata. A Sztálingrádban harcoló németek ekkor kelt leveleikben gyakran tesznek fájdalmas, kiábrándult, sőt szkeptikus megjegyzéseket az eseményekkel kapcsolatban - mintha ez már nem is ugyanaz a háború volna, amelyet elkezdtek. “Gyakran felteszem magamnak a kérdést - írta egy német főhadnagy a feleségének -, vajon mi végre mindez a szenvedés. Megőrült az emberiség? Ez a rettenetes időszak sokunkon örök nyomot hagy majd.”³³ A németországi propaganda ugyan lelkesen hangoztatta, hogy küszöbönáll a győzelem, sok feleség azonban megérezte az igazságot: “Állandóan aggódom. Tudom, hogy szüntelenül harcoltok. Mindig hűséges feleséged maradok. Életem a Tiéd és a mi közös világunké.”³⁴

Meglepően sok elégedetlen orosz katona is akadt, akik vagy megfeledkeztek arról, hogy leveleiket cenzurázzák, vagy elkeseredésükben már ezzel sem törődtek. Sokan az élelmezésre panaszkodtak. “Ljuba néni - írta egy fiatal katona -, kérlek, küldj valami ennivalót. Szégyellem, hogy erre kérlek, de az éhség kényszerít rá.”³⁵ Sokan bevallották, hogy dögökre fanyalodtak, mások elmesélték családjuknak, hogy a katonák megbetegszenek “a rossz ételek és az egészségtelen körülmények miatt”. Egy dizentériás katona ezt írta: “Ha ez így folytatódik, elkerülhetetlenül kitör a járvány. Tetveink is vannak, amelyek a betegség fő forrásai.” A katona jövendölése hamarosan beteljesedett. A 4169-es körházban rövidesen tífuszos katonákat találtak. Az orvosok úgy vélték, hogy “a sebesültek útközben a kórház felé, helyi lakosoktól kaptak meg a fertőzést, amely tőlük terjed”.³⁶

A rossz élelmezéssel és a keserves körülményekkel kapcsolatos panaszok mellett továbbra is fel-feltűntek a defetizmus határozott jelei is. A komisszárokat, akik mindig készen álltak, hogy rávessék magukat akár még tulajdon árnyékukra is a sztálinizmus éjszakájában, határozottan nyugtalanítottak az NKVD postacenzori tevékenységének eredményei. “A 62. hadseregben csak október első felében 12.747 levélben fecsegtek ki katonai titkokat” - jelentette Moszkvának a politikai osztály. - Egyes levelek egyértelműen szovjetellenes kijelentéseket tartalmaznak, méltatják a fasiszta hadsereget és a Vörös Hadsereg győzelmébe vetett hit hiánya derül ki belőlük.” A jelentésbe néhány idézet is bekerült. “Százak és ezrek halnak meg nap mint nap - írta feleségének egy katona. – Az egész most már olyan szörnyű, hogy nem is látok kiutat. Úgy tekinthetjük, mintha Sztálingrád már meg is adta volna magát.” Akkoriban, amikor az orosz civilek többsége szinte csak csalánból és egyéb gyomokból főzött leveseken élt, a 245. lövészezred egyik katonája ezt írta családjának: “A hátországban persze azt harsogják, hogy mindent a frontnak, de nekünk itt a fronton semmink sincs. Az étel rossz, és kevés van belőle. Nem igaz, amiket mondanak.” Csaknem mindig végzetes következményekkel járt, ha valaki valamilyen formában az igazságot vetette papírra. Árulónak minősítették azt a hadnagyot is, aki leírta: “A német repülőgépek nagyon jók... Légvédelmi tüzérségünk csak nagyon keveset lő le közülük.”

Nemcsak a cenzorok jelentettek veszélyt. Egy roppantul naiv, tizennyolc éves ukrán fiú, aki egy erősítésül kapott menetszázaddal került Rogyimcev hadosztályába, közölte katonatársaival, hogy nem hiszi el mindazt, amit az ellenségről mondanak nekik: “A megszállt területen él az apám és a nővérem, és a németek ott senkit sem fosztanak ki vagy ölnek meg. Nagyon jól bánnak a néppel. A nővérem a németeknél dolgozik.”³⁸ Bajtársai ott helyben letartóztatták. “A nyomozás folyamatban van”, fejeződött be a Moszkvába küldött jelentés.

*

A Vörös Hadseregen belüli politikai elnyomás egyik formája azonban idővel enyhült. Sztálin szántszándékkal, hogy javítsa a harci morált, már bejelentette olyan kifejezetten reakciós hangulatú kitüntetések, mint például a Szuvorov- és a Kutuzov-rend, alapítását. Leglátványosabb reformját azonban az október 9-én közzétett 307. rendelet tartalmazta, amely helyreállította az egyszemélyi vezetést. A komisszárok mostantól kénytelenek voltak beérni tanácsadói és “nevelői” szerepkörrel.

Ekkor kellett döbbenten szembesülniük azzal, hogy a Vörös Hadsereg tisztjei mennyire gyűlölik és megvetik őket. A repülőezredek tisztjei állítólag különösen sértő módon bántak velük. A Sztálingrádi Front politikai osztálya helytelenítette a kialakult “abszolúte inkorrekt bánásmódot”.³⁹ Egy ezredparancsnok közölte a komisszárjával: “Engedélyem nélkül nincs joga belépni hozzám és megszólítania engem.”⁴⁰ Más komisszárok “életszínvonaluk hanyatlását tapasztalták”, minthogy “kénytelenek voltak a katonákkal enni”⁴¹. Még fiatal hadnagyok is meg merték jegyezni: nem értik, miért kell a komisszároknak továbbra is tiszti illetményt kapniuk, “hiszen immár semmiért sem felelősek. Olvassák el az újságot, és bújjanak ágyba”. A politikai osztályokat immár “szükségtelen függelékeknek” tekintették. Kijelenteni, hogy a komisszároknak végük - írta Dobronyin Scserbakovnak, nyilvánvalóan azért, hogy támogatást kapjon tőle - “ellenforradalmi megállapítás”.⁴² - Maga Dobronyin már elárulta érzelmeit, amikor októberben - bíráló él nélkül - megemlítette, hogy egy katona így vélekedett: “Kitalálták a Kutuzov- és a Szuvorov-rendet. Most már csak a Szent Miklós- és a Szent György-rend hiányzik, és vége is a Szovjetuniónak.”⁴³

A legfőbb kommunista kitüntetéseket - a Szovjetunió Hőse címet, a Vörös Zászló és a Vörös Csillag Rendet - a politikai felsőbbség természetesen továbbra is igen komolyan vette, még ha a Vörös Csillag afféle sztahanovista juttatássá is vált mindenkinek, aki elpusztított egy német harckocsit. Amikor október 26-án éjszaka a 64. hadsereg személyzeti osztályának főnöke a Volgán való átkelésre várva elveszített egy negyven darab Vörös Zászló-rendet tartalmazó aktatáskát, szörnyű konsternáció támadt. Mintha csak a Sztálingrádi Front teljes védelmének összes védelmi terve veszett volna el. Az aktatáskát másnap három kilométerrel odább megtalálták, mindössze egy medália hiányzott belőle. Feltehetően egy olyan katona vihette el, aki némi italtól megihletve úgy vélte, frontvonalbeli teljesítményét nem ismerték el kellőképpen. A személyzeti osztály vezetőjét “bűnös gondatlanság”⁴⁴ vádjával hadbíróság elé állították.

A katonák a maguk részéről jóval kevésbé bonyolult módon viszonyultak a bátorság e jeleihez. Ha valamelyikük kitüntetést kapott, bajtársai belepottyantották egy bögre vodkába, amelyet aztán az illetőnek fenékig kellett ürítenie, de úgy, hogy amikor az utolsó cseppeket itta, fogával a “plecsnit” is el kellett kapnia⁴⁵.

*

A 62. hadsereg igazi sztahanovista sztárjai azonban nem a harckocsik elpusztítói, hanem a mesterlövészek voltak. Megteremtették a “mesterlövészkultuszt”, s az októberi forradalom huszonötödik évfordulójának közeledtével az ezt a komor műfajt övező propaganda lelkesen éltette “a szocialista munkaverseny újabb hullámát, amelyben a cél minél több Fritz elpusztítása”.⁴⁶ Amikor egy mesterlövész a negyvenedik némettel is végzett, megkapta a Bátorságért érdemérmet, és a Kiváló Mesterlövész⁴⁷ címet.

Valamennyi közül a leghíresebb (bár nem ő lőtte le a legtöbb ellenséget) a Batyuk hadosztályában szolgáló Zajcev volt, aki az októberi forradalom tiszteletére rendezett ünnepség alatt lőtte le a száznegyvenkilencedik németjét. (Százötven agyonlövését vállalta határidőre, ennek azonban végül egy híja lett.) A legjobb eredményt egy bizonyos, mindössze “Zikan” néven ismert mesterlövész érte el: november 20-ig 224 németet ölt meg. A 62. hadsereg számára Zajcev, a hallgatag uráli pásztor mindenféle sportsztárnál sokkal többet jelentett. Újabb találatairól szájról szájra terjedtek a hírek a fronton.

Zajcevet, akinek neve oroszul nyulat jelent, ifjú mesterlövészek kiképzőjévé tették meg, tanítványait zajcsáta, “nyúlfiak” néven emlegették. Így kezdődött a “mesterlövész-mozgalom” a 62. hadseregnél. Tanácskozásokat szerveztek a “mesterlövészizmus” eszméjének terjesztése és a technikai tapasztalatok kicserélése céljából. A Doni, valamint a Délnyugati Front egyaránt bekapcsolódtak a “mesterlövész-mozgalomba”, s ők is kitermelték a maguk sztárpuskásait, olyanokat, mint Paszar őrmester a 21. hadseregből. Paszar különösen büszke volt fejlövéseire, százhárom halálos találatot tulajdonítottak neki.

Nem orosz mesterlövészeket is kiválasztottak méltatás céljából: egy Kucserenko nevű ukránt, aki tizenkilenc németet lőtt le, továbbá egy üzbéget a 169. lövészezredből, aki három nap alatt öt ellenséggel végzett. Kovbasza mesterlövész (a név ukránul kolbászt jelent), a 64. hadsereg katonája legalább három egymással összekötött árkot használt. Az egyikben aludt, a másik kettőből lőtt. Ezeken kívül álállásokat is ásott a valódiak mellé, a szomszédos szakaszok elé. Ezekben emeltyűkre rögzített fehér zászlókat helyezett el, amelyeket távolról, zsinórokkal mozgatott. Kovbasza büszkén állította, hogy amikor egy német megpillantotta ezeket a kis fehér zászlókat, önkéntelenül kiegyenesedett lövészárkában, hogy alaposabban szemügyre vegye őket, majd átkiabált: “Rusz, kumm, komm!”⁴⁸ Kovbasza így megfelelő szögből lőhetett rá. Danielov, a 161. lövészezred katonája ugyancsak ásott egy álárkot, a Vörös Hadsereg holmijaiba bújtatott bábukat helyezett el benne, és várta, hogy tapasztalatlan német katonák tüzeljenek rájuk. Négyükkel végzett. A 13. gárda-lövészhadosztályban Dolimin törzsőrmester egy padlásra fészkelte he magát, onnét lőtte ki egy ellenséges géppuska és egy tábori löveg kezelőit. A legbecsesebb célpontok azonban mindig is a német tüzérségi figyelők voltak. “[Sztyudentov] tizedes két napig követett egy megfigyelőtisztet, aztán az első lövésével agyonlőtte.” Sztyudentov megfogadta, hogy a forradalom évfordulójára az általa már lelőtt 124 német mellé további 46-ot lő, hogy elérje a kerek 170-et.

Valamennyi mesterlövészcsillagnak megvolt a saját fogása és kedvenc rejtekhelye. Iljin “kiváló mesterlövész”, aki állítólag “százötven Fritzcel” végzett, öreg hordókban vagy csövekben rejtőzött el. Iljin az egyik gárda-lövészezred komisszárja volt, és a Vörös Október frontszakaszon működött. “A fasiszták meg kell hogy tudják, micsoda erőt jelent a fegyver a szovjet szuperemberek kezében”⁴⁹, jelentette ki, és felajánlotta, hogy tíz újabb mesterlövészt képez ki.

Egyes szovjet források azt állítják, hogy a németek a helyszínre hozták mesterlövész-iskolájuk parancsnokát, hogy végezzen Zajcevvel, aki azonban túljárt az eszén. Zajcev, miután napokig vadásztak egymásra, állítólag észrevette egy összevissza gyűrt vaslemez alatt, és ott lőtte agyon. A német mesterlövész puskájának céltávcsöve, állítólag Zajcev legbecsesebb trófeája, még mindig a szovjet fegyveres erők múzeumának kiállítási darabja, ez a drámai történet azonban alapjában véve hiteltelen. Érdemes megemlíteni, hogy a Scserbakovnak küldött egyetlen jelentésben sem említik, holott a “mesterlövészizmus” szinte minden aspektusáról élvezettel számoltak be neki.

Groszmant izgatta a mesterlövészek személyisége és élete. Megismerkedett Zajcevvel és másokkal, köztük Anatolij Csekovval. Csekov részeges apja nyomdokaiba lépve egy vegyi gyárban állt munkába. “Gyerekkora óta ismerte az élet árnyékos oldalait”⁵⁰, de megszerette a földrajzot is. Amíg rejtekhelyein hosszú napokon át áldozatai felbukkanására várt, a világ különböző tájairól ábrándozott. Mint kiderült, Csekov azok közé a születetten tehetséges gyilkosok közé tartozott, akiket a háború dob a felszínre. Huszonegy éves korában egy sztálingrádi mesterlövész-iskolában tűnt fel, és úgy látszott, nem ismeri a félelmet - “csakúgy, ahogy a sas sem fél a magasságtól”. Páratlanul jó érzékkel álcázta leshelyeit a magas épületek tetején. Nehogy a puskája torkolattüze elárulja tartózkodási helyét, lángrejtő alkalmatosságot fabrikált a cső végére, és sohasem lőtt kedvezőtlen fényviszonyoknál. További elővigyázatossági intézkedésként, hogy a torkolattűz még kevésbé lássék, igyekezett fehér fal előtt elhelyezkedni.

Egy napon magával vitte Groszmant. A legegyszerűbb és legszokványosabb célpontok azok a katonák voltak, akik ételszállító edényeket vittek előre a peremvonal állásaiba. Nem kellett soká várnia, míg megjelent az első ételosztó gyalogos. Csekov a céltávcsővel öt centiméterrel az orrhegye fölé célzott. A német katona hanyatt esett, és elejtette az ételhordót. Csekov reszketett az izgalomtól. Egy második katona is felbukkant, Csekov őt is lelőtte. Ezután egy harmadik kúszott előre, a mesterlövész őt is megölte. “Három” - mormolta magában Csekov. A végeredményt utóbb jegyezték fel. Legjobb eredménye két nap alatt tizenhét halott volt. Csekov megjegyezte, hogy kulacsokat vagy kannát cipelő katonát különösen érdemes lelőni, mert ez azzal a járulékos eredménnyel jár, hogy a többieket szennyezett víz ivására kényszeríti. Groszman feltette magának a kérdést, hogy ez a fiú, aki idegen tájakról ábrándozott, és “egy légynek sem tudna ártani”, vajon nem “a Honvédő Háború egyik szentje volt-e?”

***

A mesterlövészkultusz utánzókat produkált más fegyverek kezelői között is. A 95. lövészhadosztályban szolgáló Manyenkovot esetlen PTR (tankelhárítci) puskája tette híressé.⁵¹ Miután a Barikadi Fegyvergyár körüli harcokban kilőtt hat harckocsit, megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Vinogradov hadnagy a 149. tüzérhadosztályból mint a legjobb kézigránátdobó híresült el. Amikor egyszer huszonhat emberével három napra elvágták, semmilyen élelmiszer nem volt velük, de első üzenetében, amelyet sikerült eljuttatnia parancsnokaihoz, nem ételt, hanem gránátokat kért. Vinogradov, miután megsebesült és megsüketült, “még mindig a legjobb Fritz-vadász volt”⁵². Egyszer sikerült becserkésznie és megölnie egy német századparancsnokot, akinek az iratait is magához vette.

*

Amikor a német hadosztályok a traktorgyárból tovább nyomultak dél felé, a Barikadi-gyár védelmi vonala felé. Csujkov október 17-én ismét áthelyezte főhadiszállását. Fenn, a folyó partján, a Mamajev-kurgánnal egy szinten helyezkedett el az új harcálláspontja. Másnap egy jelentős német harccsoport tört át a Volgához, de egy ellentámadással visszaszorították őket.

Az egyetlen biztató hírrel Kaminyin ezredes szolgált, akit a traktorgyártól északra, Rinoknál és Szpartakovkánál megmaradt ellenállási gócba küldtek. A “helyzetet helyreállították”, és a katonák általában bátran harcoltak. A népfelkelő dandárok azonban továbbra is gondot okoztak. Október 25-én éjjel a 124. különleges dandár egy egész szakasza, “a Sztálingrádi Traktorgyár korábbi munkásai”⁵⁴, elindultak, hogy átmenjenek a németekhez. Mindössze egyetlen őr ellenezte a tervet, de miután megfenyegették, ő is beleegyezett. Kint a senki földjén úgy tett, mintha a kapcáját igazítaná, és megállt.

Élve az alkalommal otthagyta a többieket, és visszarohant az orosz vonalakba. A dezertőrök lőttek rá, de nem találták el. Az őr, D. közlegény épségben eljutott századához, de letartóztatták és hadbíróság elé állították, “mert nem tett semmit azért, hogy tájékoztassa parancsnokait a küszöbönálló bűncselekményről, és nem akadályozta meg, hogy az árulók megszökjenek”.

A Barikadi gyár és a Vörös Október körüli felmorzsoló ütközet folytatódott, egymást érték a támadások és ellentámadások. A 305. gyalogoshadosztály egyik zászlóalj-parancsnoki harcálláspontja az egyik tiszt szerint olyan közel volt⁵⁵ az ellenséghez, hogy az ezredparancsnok hallhatta a telefon másik végéről az oroszok urnázását. Egy orosz ezredparancsnok viszont az ütközet sűrűjébe került. Amikor parancsnoki harcálláspontját lerohanták, katyusa-csapást rendelt saját pozíciójára.

A német katonák kénytelenek voltak elismerni, “hogy a kutyák oroszlánként harcolnak”.⁵⁶ Saját veszteségeik gyorsan nőttek. A sebesültek “Sani! Hilfe!” kiáltásai legalább annyira részeivé váltak a városi harc hétköznapjainak, mint a robbanások és romokon gellert kapó golyók vonyító füttye. A 62. hadsereg védőkörlete azonban már néhány nyugati parti hídfőre zsugorodott, s egyikük mélysége sem haladta meg a néhány száz métert. Utcákat foglaltak el tőlük, a szovjet állásokat egyre közelebb szorították a Volgához, a Barikadi Fegyvergyár egy részét lerohanták. Közvetlen géppuskatűz alatt tartották a 62. hadsereg utolsó révátkelőhelyét, és minden erősítést ezen a szakaszon kellett bevetni, hogy azt megmentsék. Egy-egy nyugati parti szovjet hadosztály már csupán néhány száz emberből állt, de éjszakánként még mindig ellentámadásokat hajtottak végre. “Otthonosan éreztük magunkat a sötétségben”⁵⁷ - írta Csujkov.

“Apám, Te mindig azt mondtad nekem: »legyetek hűek zászlótokhoz, és győzni fogtok« - írta haza egy német tizedes. - Mindig jussanak eszedbe e szavak, mert eljött az ideje, hogy Németországban minden értelmes ember elátkozza ezt a háborút. Az, ami itt folyik, leírhatatlan. Sztálingrádban mindenki, akinek még van keze és feje, folytatja a küzdelmet.”⁵⁸ Egy másik német katona ugyancsak keserűen írta: “Ne aggódjatok, nyugodjatok meg, mert minél előbb a föld alá kerülök, annál előbb érnek véget szenvedéseim. Gyakran gondoljuk, hogy Oroszország mindenképpen meg fogja adni magát, csak ezek a tanulatlan itteni oroszuk olyan ostobák, hogy nem értik meg ezt.”⁵⁹ Egy harmadik katona a körülötte lévő romok láttán vetette papírra: “Itt gyakran eszembe jut az evengélium szava: kő kövön nem marad. Itt ez megvalósult.”⁶⁰

13.
Paulus végső rohama

A kinn a sztyeppen álló német hadosztályok mindennapjait egy világ választotta el a városban harcolókéitól. Voltak védelmi vonalaik, amelyeket tartaniuk kellett, tapogatózó támadások, amelyeket vissza kellett verniük, de életük sokkal inkább a megszokott keretek közt folyhatott, különösen a front mögött. Október 25-én vasárnap a 376. bajor gyalogoshadosztály egyik ezredének tisztjei meghívták parancsnokukat, Edler von Daniels tábornokot a müncheni Oktoberfest-en szokásos lövészversenyre.¹

Ekkortájt a német katonák leginkább azzal foglalkoztak, hogy megfelelő téli szállásokat alakítsanak ki. A 113. gyalogoshadosztály egy katonája ezt írta haza: “Nem valami lelkesítő ez a táj. Közel s távol nincsenek se falvak, se erdők, se fák, se bokrok, nincsen egy csepp víz sem.”² Orosz foglyokat és Hiwiket állítottak munkába, fedezékeket és lövészárkokat ásattak velük. “Annyi a tennivaló, hogy igazán alaposan ki kell használnunk ezeket az embereket”³ - írta egy tiszthelyettes. A fátlan pusztaságban a gyaloghadosztályok arra kényszerültek, hogy teherautókat és munkásosztagokat küldjenek Sztálingrádba, és a házak romjaiból hozzanak fedezékeik befödésére alkalmas gerendákat. Sztálingrádtól délre a 297. gyalogoshadosztály a balkák oldalába vájt mesterséges barlangokat, és istállókká, raktárakká, sőt végül egész tábori kórházzá tágította őket. Az utóbbi teljes felszerelése egyenesen Németországból érkezett egy különvonattal. Az október eleji-közepi vénasszonyok nyarában a németek lelkesen igyekeztek befejezni “Hausaikat”. Még a legifjabb katonák is megértették, miért kell ilyen alaposan beásniuk magukat: az egész telet itt fogják tölteni.

Hitler kiadta a téllel kapcsolatos saját rendelkezéseit. “Rendkívül aktív védelmet”⁴ és “a győztesek büszke öntudatát” várta el katonáitól. A harckocsikat különleges építésű betonbunkerekkel kellett volna óvni a hidegtől és a bombatámadásoktól, a szükséges anyagok azonban sohasem érkeztek meg. A járművek kinn maradtak a szabadban. A 6. hadsereg törzse ugyancsak részletes terveket dolgozott ki a télre. Még egy “Hogyan építsünk tábori szaunát?”⁵ című finn oktatófilmet is megrendeltek, mindezeket az előkészületeket azonban nem végezték túlságos lelkesedéssel. “A Führer megparancsolta nekünk, hogy az utolsó emberig védjük állásainkat – írta haza, Németországba, Groscurth. - Olyasvalami ez, amit magunktól is megteszünk, mivel egy-egy állásunk elvesztése aligha javítaná túlélési esélyeinket. Tudjuk, mi történne, ha fedél nélkül maradnánk a nyílt sztyeppen.”⁶

A vezéri főhadiszállás egyebek közt azt is elrendelte, hogy a 6. hadsereg igásállatainak zömét több mint százhatvan kilométerrel hátrább kell telepíteni. Ezzel akarták csökkenteni az óriási tömegű takarmány-utánpótlás előreszállítása miatt a hadtáprendszerre nehezedő nyomást. Összesen 150 ezer ló, sok száz ökör, sőt teve gyűlt össze a Don és a Volga közti területen. A gépesített szállítóoszlopokat és a javítóegységeket ugyancsak hátravonták. Az efféle intézkedések tisztán logisztikai alapon nagyon is érthetőek voltak, utóbb, válsághelyzetben azonban súlyos hibának bizonyultak. A 6. hadsereg, főképpen pedig tüzérsége és egészségügyi egységei túlnyomó részének mobilitása szinte kizárólag a lovaktól függött.

A harci szellem a 371. gyalogoshadosztály egyik törzsőrmestere szerint “a kiérkező posta mennyiségének megfelelően javul vagy romlik”.⁷ Majdnem mindenkit heves honvágy gyötört. “Az embernek itt egészen másvalakivé kell változnia⁸ - írta a 60. gépesített gyaloghadosztály egyik tiszthelyettese -, s ez nem könnyű. Pontosan olyan ez, mintha egy másik világban élnénk. Amikor posta érkezik, mindenki kiront a »házikójából« - egyszerűen lehetetlen visszatartani a jónépet. Ilyenkor kénytelen vagyok félreállni és nyájas mosollyal nézni őket”.

A katonák gondolatai már a karácsony, “az év legszebb ünnepe”⁹ körül jártak, a férjek-feleségek leveleiben már ajándékokról is szó esett. November 3-án az egyik hadosztály benyújtotta “hangszer-, társasjáték-, karácsonyfadísz- és gyertyaigénylését.”¹⁰

Szabadságolási listák készültek, melyek több reményt keltettek, és nagyobb csalódást okoztak, mint bármi egyéb. Paulus úgy rendelkezett, hogy azok a katonák élvezzenek elsőbbséget, “akik 1941 júniusa óta megszakítás nélkül a keleti hadszíntéren vannak”¹¹. A szerencsések, akik elindulhattak a hosszú utazásra, úgy érezték, az eltelt idő valamiképpen valószínűtlenné tette a múltat. Az otthon olyan álomszerűvé vált számukra, mintha egy korábbi életbe tértek volna vissza. Amikor a katonák hazakerültek családjukhoz, azt tapasztalták, hogy képtelenek beszélni arról, amin átmentek. Sokakat elkeserített, amikor rájöttek, milyen kevés civilnek van egyáltalán sejtelme arról, mi történik. A tetejében annak sem látták értelmét, hogy felvilágosítsák szeretteiket, ez ugyanis csak a saját feleségüknek okozott volna még több aggodalmat és szenvedést. Úgy érezték, hogy egyedül az a lidércnyomásszerű lét valóságos, amely elől képtelenek elmenekülni. Emberi dolog, hogy meg-megkísértette őket a szökés gondolata, de valójában kevesen gondoltak bele komolyan. A legelevenebb emlék, amelyet szabadságukról magukkal hoztak, a búcsú pillanata volt - sokuk számara az utolsó búcsúé. Tudták, hogy a pokolba térnek vissza, mikor a Sztálingrádba vezető főútvonalon elhaladtak egy bizonyos tábla mellett. Ez állt rajta: “A városba tilos a belépés! A bámészkodók veszélyeztetik a maguk és hajtársaik életét!” Sok német katonának nehezére esett eldönteni, hogy a felirat tréfa vagy komoly.

Október végén elkezdték kiosztatni az új téli ruházatot. ““Tipikusan német holmi¹² - állapította meg egy tiszt -, kifordítható kabát és nadrág, az egyik oldala csukaszürke, a másik fehér”. A katonák kinn a víztelen pusztaságban mindinkább eltetvesedtek. “Jelenleg értelme sincsen mosásra gondolni. Ma végeztem az első, nyolcfős tetűcsapattal.”¹³ Az “apró partizánokkal” kapcsolatos viccelődésre hamarosan mindenki ráunt. Az orosz Hiwik egy népi módszert ajánlottak német társaiknak a tetvektől való megszabadulásra. Ez abból állott, hogy minden egyes ruhadarabot el kellett ásni, de úgy, hogy mindössze egyetlen csücske lógjon ki a felszínre. A tetvek ide másztak fel, s akkor meg lehetett pörkölni őket.

Az ezredorvosok ebben az időben kezdtek mindinkább aggódni a katonák általános egészségi állapota miatt. Amikor a következő év januárjának végén Berlinben szakértők a 6. hadsereg haláleseteinek orvosi kérdéseiről tanácskoztak, megállapították, hogy a fertőző betegségek - dizentéria, tífusz, paratífusz - és az általuk okozott halálesetek száma ugrásszerűen megnőtt.

Ez a “Fieberkurve” [‘lázgörbe’]¹⁵ már júliustól gyorsan elkezdett emelkedni. Bár az összes beteg száma nagyjából megegyezett az előző évivel, a berlini specialisták döbbenten állapították meg, hogy ötször annyian haltak meg közülük.

Maguk az oroszok is meglepődtek, milyen sok a beteg német, és “német kórt” emlegettek. A berlini orvosok mindössze annyit tudtak kisütni, hogy “a katonák ellenálló képességének csökkenése a kumulálódó idegi megterhelésnek és a rossz táplálkozásnak” tulajdonítható. Úgy látszik, a legfiatalabbak voltak a legveszélyeztetettebbek: a tizenhét-huszonkét év közötti csoport. Ebbe a korosztályba tartozott a betegségben elhunytak ötvenöt százaléka. Tekintet nélkül a konkrét halálokokra, a 6. hadsereg egészségi állapota már november elején komoly aggodalomra adott okot, akkor, amikor még az ígérkezett a legnagyobb nehézségnek, hogy a csapatoknak egy újabb telet kell fedezékekben, hó alatt eltölteni.

Miközben a szovjet 64. hadsereg támadásokat indított, hogy német egységeket vonjon el Sztálingrádtól, az 57. hadsereg elfoglalt egy uralgó magaslatot a 20. és a 2. román gyalogoshadosztály között. Távolabb, a kalmük sztyeppen végrehajtott helyi jelentőségű támadásai során az 51. hadsereg mélyen behatolt a román állások közé. Egy éjjelen Alekszandr Nyevszkij főhadnagy és géppisztolyos százada átszivárgott a védelmi vonalakon, és egy front mögötti faluban rajtaütött az 1. román gyaloghadosztály parancsnokságán, ahol erre kitört a káosz. Nyevszkij az akció során kétszer is súlyosan megsebesült. A Sztálingrádi Front politikai osztálya az orosz történelem felidézését előíró új pártvonal szellemében úgy döntött, hogy Nyevszkij csakis dicső névrokona leszármazottja lehet. A “félelmet nem ismerő parancsnokot, őse dicsőségének méltó örökösét”¹⁶ Vörös Zászló Renddel tüntették ki.

*

Benn a városban a nagy német támadás október végén kifulladt a kimerültség és a lőszerhiány miatt. A 79. gyalogoshadosztálynak a Vörös Október gyár elleni utolsó rohama november 1-jén a Volgán túli szovjet tüzérség tüzében omlott össze. “A koncentrált ellenséges tüzérségi tűz kritikus mértékben meggyengítette a hadosztály támadóerejét”¹⁷ - állapította meg a 6. hadsereg parancsnoksága. A szpartakovkai északi ellenállási gócot támadó 94. gyaloghadosztály ugyancsak elakadt.

“Az utóbbi két napban - állapította meg november 6-án egy Moszkvába küldött jelentés - az ellenség megváltoztatta a harcmodorát. Feltehetőleg az utóbbi három hétben elszenvedett súlyos veszteségek következtében már nem vet be nagy létszámú kötelékeket.”¹⁸ A Vörös Október szektorban a németek “átváltottak harcfelderítésre, hogy megtalálják az ezredeink közti gyenge pontokat”. Ezek a “váratlan támadások” sem jártak azonban több sikerrel, mint a korábbiak, amelyeket heves bombázások és tüzérségi tűz előzött meg.

Az is november első hetében történt, hogy a “németek dróthálókat kezdtek felszerelni megerősített házaik ablakaira és a gránátbecsapódások ütötte falrésekre”¹⁹, hogy visszapattanjanak róluk a kézigránátok. A dróthálók szétszaggatásához a 62. hadseregnek kis kaliberű tüzérségi fegyverekre volt szüksége, ezekből azonban kevéssel rendelkeztek, a Volgán pedig mind nehezebb volt bármit is áthozni. A Vörös Hadsereg katonái kampókat fabrikáltak a gránátjaikra, hogy fennakadjanak a hálókon.

A szovjet erők november első napjaiban minden lehetséges módon visszavágtak. A volgai flottilla őrhajóinak előfedélzetére tartalék T-34-es lövegtornyokat szereltek, ezekkel vették tűz alá Rinoknál a 16. páncéloshadosztályt. Az “ellenség heves éjszakai bombatámadásai”²⁰ ugyancsak folytatódtak, és tovább őrölték a német katonák ellenálló képességét.

*

“Az egész keleti fronton - írta november 7-én fivérének Groscurth - az októberi forradalom tiszteletére végrehajtott általános támadásra számítunk.”²¹ A huszonötödik évforduló megünneplése azonban helyi szinten maradt, és abban merült ki, hogy a szovjet katonák “túlteljesítették a németek elpusztítására tett szocialistamunkaverseny-vállalásaikat”²². A Komszomol tagjaitól különösképpen elvárták, hogy pontos nyilvántartást vezessenek találataikról. Az 57. hadseregben, jelentette a főkomisszár, “ezerhatszázkilencvenhét Komszomol-tag közül hatszázhetvennyolc még egyetlen németet sem ölt meg.”²³ Ezeket az alulteljesítőket feltehetőleg elő is vették.

Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezések némelyike nem váltotta ki a felsőbbség helyeslését. Egy zászlóaljparancsnok és helyettese, miközben erősítést vittek előre a 45. lövészhadosztály számára, “lerészegedtek”²⁴, és “tizenhárom órára eltűntek”. A zászlóalj ezalatt céltalanul bolyongott a Volga keleti partján. A Sztálingrádi Front több hadosztályánál nem volt mivel ünnepelni, mert a külön vodkaadagok nem vagy túlságosan későn érkeztek meg. Ezen a napon több egység még az élelemadagját sem kapta meg.

Számos katona vodka híján, kétségbeesésében különböző pótlékokhoz folyamodott. Az évfordulós ünnepség utáni éjszakán a 248. lövészhadosztály huszonnyolc katonája halt meg a kalmük sztyeppen végrehajtott megközelítési menet közben. Orvosi segítséget nem próbáltak szerezni, és senki sem vallotta be, hogy tudja, mi történt valójában. A tisztek úgy tettek, mintha azt hinnék, hogy a katonákkal a menet során a hideg és a kimerültség végzett. Az NKVD Különleges Osztálya azonban gyanút fogott, és huszonnégy holttestet felboncoltak. Kiderült, hogy halálukat “vegyi harcanyag elleni folyadék”²⁵ mértéktelen fogyasztása okozta. A katonák deciszám ittak az oldatból, amelyből gáztámadás esetén kis mennyiséget kellett volna fogyasztaniuk. A kórházban kihallgatták az egyik túlélőt, aki elmondta, valaki azt állította, hogy az anyag igazából “különleges borféleség”. Az NKVD nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a nyilvánvaló tényállas egyszerűen katonai tulajdon ellopása és lerészegedés. Ügy döntöttek, “szabotázsakció történt a katonák megmérgezésére”.

*

November 8-án, a forradalom évfordulójának másnapján Hitler a müncheni Bürgerbraukellerben hosszú beszédet mondott a nemzetiszocialista “régi harcosok” előtt. Rádióközvetítését a 6. hadsereg tagjai közül sokan hallgatták. “Ki akartunk jutni a Volgához - jelentette ki komor iróniával mégpedig egy meghatározott helyen, egy meghatározott városban. Ez a város véletlenül Sztálin nevét viseli. Ne gondoljanak arra, hogy én ezért vonultam e város ellen - hívhatnák ezt a várost másként is -, hanem azért, mert ez rendkívül fontan stratégiai pont... Ezt a helyet akartam elfoglalni, önök tudják, mi szerények vagyunk, de ténylegesen már el is foglaltuk. Már csak kisebb területek vannak hátra. Egyesek azt mondhatják: »Akkor miért nem harcolnak gyorsabban?« Azért, mert én nem akarok második Verdunt, és jobb szeretném kis támadó csoportokkal elvégezni a munkát. Az időnek nincsen jelentősége. A Volgán nem jön fel több hajó, és ez a lényeg!”²⁶

Beszéde a hübrisz egyik legkirívóbb példája az egész történelem során. Rommel ekkor már visszavonulóban volt El-Alameintől Líbiába, és az angol-amerikai erők a Fáklya hadművelet során éppen partra szálltak Észak-Afrika partjain. Ribbentrop megragadta az alkalmat, és javasolta, hogy a stockholmi szovjet követség útján teremtsenek kapcsolatot Sztálinnal. “Hitler azonnal elutasította²⁷ - jegyezte fel a Führer Luftwaffe-segédtisztje. - Kijelentette, hogy a gyengeségnek ez a pillanata nem a megfelelő alkalom az ellenséggel való egyezkedésre.” A Sztálingráddal kapcsolatos vaskos hencegés, amelyek ezt az elutasítást követték, egyszerűen a vak szerencsének szolgáltatta ki Hitlert és a németséget - vezér és népe ekkor tért feltartóztathatatlanul a katasztrófák útjára. A politikai demagóg bilincsbe verte a hadurat. Ribbentrop Barbarossával kapcsolatos baljós előérzetei hamarosan beigazolódtak.

*

Sztálingrádban másnap beköszöntött az igazi téli időjárás, a hőmérséklet mínusz tizennyolc fokra süllyedt. A Volga, amely mérete miatt utoljára fagy be az orosz folyók közül, kezdett hajózhatatlanná válni. “A jégtáblák összeütköznek, széttöredeznek, feltorlódnak - jegyezte fel Groszman -, és a parton a futóhomokéra emlékeztető suhogó hang nagy távolságból is hallatszik.”²⁸ A városban a katonák hátborzongatónak találták ezt a zajt.

Ez volt az az időszak, amitől Csujkov tábornok igazán tartott, csak kétfrontos háborúként emlegette: háta mögött az ellenséges Volga, előtte mindössze az ellenség támadásainak kitett megmaradt keskeny területsávok. A 6. hadsereg parancsnoksága, amely tudta, milyen nehézségekkel kell megbirkózniuk az oroszoknak, ismét a volgai átkelőhelyekre összpontosította a tüzérség tüzét. A volgai flottilla egyik gőzöse, amely lövegeket és lőszert hozott át a nyugati partra, találatot kapott, és megült egy homokpadon, a sekély vízben. Egy másik hajónak sikerült mellé állnia, és a heves tűzben átvette a rakományt, majd eljuttatta a túlsó partra. A jeges vízben dolgozó hajósokra ugyanolyan valószínűséggel várt a halál, mint a több mint egy évszázaddal korábban a Berezinán hidat verő francia pontonnier-kre.

“Az uszályok tompa, széles orra lassan széttörte a jeget, de a mögöttük húzódó fekete vízsávokat hamarosan ismét jéghártya vonta be.” Vízi járművek roppantak össze a jég nyomása alatt, túlfeszített horgonyláncok pattantak el. A folyón való altkelés “sark-vidéki expedícióhoz vált hasonlatossal”.²⁹

November első tíz napjában a németek kisebb, olykor harckocsik által támogatott harccsoportokkal végrehajtott állandó támadásokkal tartották fenn a nyomást. Lehet ugyan, hogy a küzdelmet kisebb erőkkel vívták - hevességén azonban ez mit sem változtatott. A 347. lövészezred³⁰ egyik százada, amely a Volgától mindössze 200 méterre ásta be magát, mire november 6-án lerohantak, már csak kilenc emberre apadt, csakhogy parancsnoka, Andrejev hadnagy maga köré gyűjtötte az életben maradottakat, és géppisztolyaikkal ellenlökést hajtottak végre. Egy éppen időben befutó erősítés elvágta a németeket, és megmentette a 62. hadsereg északi átkelőhelyét. Az oroszok alaposan kifigyelték a németek világítórakétás jelzőrendszerét, sőt a maguk hasznára is fordították: zsákmányolt rakétákkal ők lőtték fel a német színkombinációkat.³¹ Az egyik szakaszparancsnoknak állítólag egy döntő pillanatban annyira sikerült félrevezetnie a német tüzérséget, hogy saját csapataikra helyezték át lövegeik tüzét.

Minthogy a senki földjét ennyire keskeny sávok alkották, a szökés megmaradt a menekülés legvégső lehetőségeként, most azonban egyes esetekben német katonák próbáltak átjutni a vonalakon. A 13. gárda-lövészhadosztály frontszakaszán a németek által védelmezett házak egyikéből egy katona osont előre egy szovjet kézen lévő épület felé. Vállalkozását nyilvánvalóan egyes bajtársai is támogatták, mert így kiáltozták: “Rusz! Ne lőjetek!”³² - Amikor azonban a német baka már a senki földje felénél járt, egy újonnan érkezett orosz katona az épület második emeletéről rálőtt, és el is találta. A sebesült német továbbkúszott, és már maga is kiabálta: “Rusz! Ne lőjetek!” Az orosz ismét tüzelt, s ezúttal végzett is vele.

A holttest egész nap ott feküdt. Aznap éjjel egy orosz járőr előrekúszott, de csak azt állapította meg, hogy a németek már kiküldték a maguk embereit, akik elvitték a halott fegyverét és iratait. A szovjet vezetőség úgy határozott, hogy “további felvilágosító munkára” van szükség, “meg kell győzni a katonákat, hogy nem szükséges azonnal agyonlőni a szökevényeket”. Felhívták a katonák figyelmét az 55. számú parancsra, amely az ellenséges dezertőröknek a jó bánásmóddal való bátorítását írta elő. Ugyanezen a frontszakaszon “észleltük, hogy a német katonák felnyújtják kezüket a lövészárokból, hogy megsebesítsük őket”.³³ A politikai osztályt azonnal utasították, hogy rádióadások és röpcédulák alkalmazásával fokozza a propagandatevékenységet.

***

A végső német támadás november 11-én, közvetlenül virradat előtt kezdődött. Az ellenállás megmaradt gócait négy új műszaki zászlóaljjal megerősítve a 71., a 79., a 100., a 295., a 305. és a 389. gyalogoshadosztály újjászervezett harccsoportjai rohamozták meg. Bár a legtöbb hadosztály az utóbbi idők harcaiban erősen megfogyatkozott, ez az összevonás még mindig jelentős erőt képviselt.

Ezúttal is VIII. repülőhadtest Stukái végezték az előkészítést, de Richthofen tábornok csaknem elveszítette önuralmát az általa “a hadsereg konvencionalizmusának”³⁴ nevezett jelenség miatt. A hónap elején a repülő tábornok megbeszélést tartott Paulus-szal és Seydlitz-cel, ahol nehezményezte, hogy “a tüzérség nem lő, a gyalogság pedig nem is próbál hasznot húzni bombatámadásainkból”. A Luftwaffe leglátványosabb eredménye november 11-én a gyárkémények ledöntése volt, az árkaiban, bunkereiben és pincéiben meghúzódó 62. hadsereget azonban nem sikerült szétzúzniuk.

Batyuk szibériai harcosai mindenre elszántan küzdöttek, hogy meg tudják tartani állásaikat a Mamajev-kurgánon, az ellenséges előrenyomulás azonban a nyolcszáz méterrel északabbra lévő Lazur vegyigyár és az úgynevezett “teniszütő” - a vasúti fővonal és a mellékvágányok ilyen alakú hurkot alkottak - környékét vette célba. A támadás főerejét a 305. gyalogoshadosztály, valamint azoknak az utászzászlóaljaknak a zöme alkotta, amelyeket az offenzíva megerősítésére légi úton hoztak ide a keleti front, sőt Európa távoli részeiről. Kulcsfontosságú épületeket foglaltak el, az oroszok azonban utóbb heves küzdelem árán visszavették ezeket. A támadás másnap elakadt.

Még északabbra Ljudnyikov 135. lövészhadosztályának emberei, akiket a Barikadi gyár mögött hátukban a Volgával vágtak el, keményen ellenálltak. Lőszerkészletük puskánként-géppisztolyonként harminc darabra apadt, napi élelmiszeradagjuk már csak ötven gramm komiszkenyér volt. Éjszakánként kétfedelű U-2-esek zsákokban lőszert és élelmet dobtak le nekik, a töltények azonban a becsapódáskor gyakran deformálódtak, és utóbb elakadtak a fegyverekben.

November 11-én éjszaka a 62. hadsereg támadásokat indított, többek közt a 95. lövészhadosztállyal, a Barikadi gyártól délkeletre. A november 15-én Scserbakovnak küldött jelentés szerint e helyi jelentőségű hadműveletekkel akadályozni kívánták a németeket abban, hogy csapatokat vonjanak vissza szárnyaik védelmére. Ez ellentmondani látszik a Csujkov emlékirataiban olvasható beszámolónak, ahol az olvasható, hogy ő és törzse egészen addig nem tudott a november 19-én indított nagy ellentámadásról, amíg előző este (18-án) a Sztálingrádi Front parancsnoksága nem értesítette arról.

A szovjet rohamokat azonban a nagy erejű német gránáttűz csaknem azonnal feltartóztatta, s kénytelenek voltak fedezékbe húzódni. November 12-én hajnali öt órakor “másfél órán át tartó tűzvihar kezdődött”³⁵. Ezután egy erős német gyalogos harccsoport lendült előre, és sikerült beékelődnie két orosz lövészezred közé. Délelőtt 9 óra 50 perckor a németek további csapatokat vetettek harcba, ezek egy része a Volga-parti üzemanyagtartályok felé nyomult előre. A szovjet lövészezredek egyikének sikerült feltartóztatnia a fő támadást, egy másik rohamcsoport pedig körülvette és felszámolta azokat a német géppisztolyos osztagokat, amelyeknek sikerült áttörniük. Az elkeseredett küzdelem során három német páncélost is lángba borítottak. A szovjet ezred első zászlóaljából mindössze tizenöten maradtak. A Volgától már csak hetvenméternyire valamiképpen sikerült megvetniük a lábukat, és ki is tartottak, amíg a következő zászlóalj meg nem érkezett.

Az ezredparancsnoki harcálláspontot védelmező tengerészgyalogosok közül mindössze egyetlen katona maradt életben. Jobb keze összezúzódott, tovább lőni már nem tudott. Lement a bunkerba, s hallván, hogy nincsenek már tartalékaik, megtöltötte a sapkáját kézigránátokkal. “Ezeket a bal kezemmel is el tudom hajítani”, magyarázta. A közvetlen közelben egy másik ezred egyik szakasza addig harcolt, amíg már csak négyen maradtak, s a lőszerük is kifogyott. Sebesült bajtársukat ezzel az üzenettel küldték vissza: “Kezdjék ágyúzni az állásunkat. Előttünk fasiszták nagy csoportja. Isten veletek, elvtársak, mi nem hátráltunk meg.”³⁵

A volgai jégzajlás megindulása még keservesebbé tette a 62. hadsereg utánpótlási helyzetét. A partok mentén, ahol a jég először kezdett beállni, jégtörők kellettek. Október 14-én a Szpartakovec gőzös négyszáz katonát és negyventonnányi utánpótlást szállított át a jobb partra, közvetlenül a Vörös Október gyár mögé. Visszaútján, amikor háromszázötven sebesültet vitt, tűz alá vették, de átjutott. Nem sok másik hajónak sikerült. Egész éjjel mentőcsapatok álltak készenlétben, hogy segítsenek, ha valamelyik hajó a jég csapdájába kerül - a német ágyúk könnyű prédájául. “Ha most nem tudják időben befejezni a dolgot - jegyezte fel a szarkasztikus Richthofen -, amikor befagy a Volga és a sztálingrádi oroszok mindenben súlyos hiányt szenvednek, akkor sohasem. A napok ráadásul mind