A kötetben szereplő minden dátum - kivéve ahol másképp került jelölésre - az 1945. esztendőre vonatkozik.

*

“A történelem mindig a záró eseményekre helyezi a hangsúlyt” - jegyezte meg keserűen Albert Speer amerikai kihallatói előtt, röviddel a háború lezárultát követően. Már pusztán a gondolat is dühítette, hogy Hitler rendszerének korai vívmányait majdan a náci rezsim hatalmának hanyatlása alapján fogják megítélni. Mégis, más vezető nácikhoz hasonlóan, Speer is vonakodott felismerni, hogy kevés más dolog fedi fel jobban egy rendszer igazi arcát és írja le vezetője jellemét, mint azok a körülmények, melyek között ezek végső bukása bekövetkezett. Ezért egyrészt izgalmas kérdés a nemzetiszocializmus végső veresége, másrészt fontos is akkor, amikor - különösen Németországban - a tinédzserek egyre inkább csodálattal tekintenek a Harmadik Birodalomra.

A bosszú pillanatát a nácik ellenségei először két évvel a háború vége előtt tudták képszerűvé tenni. Ekkor, egészen pontosan 1943. február 1-jén egy dühös szovjet ezredes nyakon ragadott néhány csontig lesoványodott német hadifoglyot, és Sztálingrád romjain körbe mutatva azt üvöltötte nekik: - Így fog Berlin is kinézni! - Amikor körülbelül hat évvel ezelőtt ezt a történetet elolvastam, azonnal tudtam, hogy a következő könyvemnek milyennek kell lennie. Berlinben, a Reichstag falain még mindig látható az a falfirka, melyen a hódítókat kelet felöl a birodalom központja felé visszaszorító, diadalittas szovjetek kötötték össze a két várost.

Hitlernek ugyancsak rögeszméjévé vált a végső, mindent eldöntő vereség gondolata. 1944 novemberében, miközben a keleti fronton a Vörös Hadsereg csapatösszevonó hadmozdulatai zajlottak, a Führer egy térképen Sztálingrádra mutatott. Németország hadiszerencséje akkor fordult meg, mondta egyik fontos beszédében, “amikor a szovjet hadseregek 1942 novemberében áttörték a Donnál a román frontot”. A kudarcért természetesen inkább szerencsétlen, rosszul felfegyverzett, a sztálingrádi front mindkét szárnyán magára hagyott szövetségeseit tette felelőssé, semmint hogy szembenézzen saját vakságával, amiért figyelmen kívül hagyta a veszélyt már előrevetítő vészjeleket. Hitler nem tanult és nem is felejtett semmit.

Ugyanez a beszéd rémisztő egyértelműséggel mutatta be azt a torz logikát, melynek segítségével a német nép engedte magát behálózni. A szöveg ugyanis a következő címmel jelent meg írásban: “A kapituláció egyet jelent a megsemmisüléssel”. A Führer beszédében figyelmeztetett, hogyha a bolsevikok győzedelmeskednek, a német nép végzete pusztulás, erőszak és szolgaság lesz, hiszen “férfiak véget nem érő menetoszlopai vonulnak majd a jeges szibériai tundra irányába”.

Hitler hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy ne kelljen szembesülnie tettei következményeivel, s német nép pedig túl későn ismerte fel, hogy az ok és okozat felcserélődése révén szörnyű csapdába került. Ahelyett, hogy - mint ahogy azt állította - megsemmisítette volna, Hitler a Bolsevizmust gyakorlatilag Európa szívébe hozta el. A Szovjetunió elleni kegyetlen hadjáratát egy olyan fiatal német generáció hajtotta végre, mely ideológiák ördögi keverékén nevelkedett. Goebbels propagandagépezete nem elégedett meg azzal, hogy a zsidókat, a komisszárokat és az összes szláv népet megfossza emberi mivoltuktól, de azt is sikerült elérnie, hogy a németek rettegték és gyűlölték őket. Hitler e rettenetes bűntények segítségével magához láncolta népét, s a közelgő Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseiben már csupán a vezér próféciája teljesült be.

Sztálin azonban - miközben maga is örömmel használta fel a jelképeket, ha azok éppen céljainak megfeleltek - sokkal ravaszabb és megfontoltabb volt. A birodalmi főváros elfoglalása valóban “betetőzése volt csapataink háborús erőfeszítéseinek”, ám a generalisszimusznak voltak más, létfontosságú érdekei is. Ezek között volt nem utolsósorban az a Sztálin állambiztonsági minisztere, Lavrentyij Berija által kidolgozott terv is, mely szerint a német nukleáris kutatóközpontokat még az amerikaiak és a britek megérkezése előtt el kell foglalni, az ott talált berendezéseket és urániumot pedig a Szovjetunióba kell szállítani. A Manhattan-terv keretében Los Alamosban végzett munkáról - a kommunista kém, dr. Klaus Fuchs tevékenységének köszönhetően - már értesültek a Kremlben is. A szovjet kutatások még nem voltak ilyen előrehaladott állapotban, Sztálin és Berija így bízhatott abban, hogyha sikerül a nyugati szövetségesek megjelenése előtt megszerezni a német laboratóriumokat, és a tudósokat kézre kerítik, akkor ők is létre tudnak hozni egy olyan atombombát, mint az amerikaiak.

A háború végéig bekövetkezett emberi sorstragédiák mértékéről nem alkothat képet az, aki nem élte át a történteket, és ez különösen igaz azokra a generációkra, melyek a hidegháború utáni időszak demilitarizált társadalmaiban nőttek fel. Milliók szörnyű végzetéből azonban még így is tudnak mit tanulni. Az egyik ilyen megfontolásra érdemes lecke, hogy óvatosan kell bánnunk az egyén viselkedésére vonatkozó általánosító megállapításokkal. Az emberi szenvedés szélsőséges esetei, sőt a megaláztatás is egyaránt képesek kihozni az emberből a legjobbat, de a legrosszabbat is az emberi viselkedés nagymértékben visszatükrözi élet és halál tökéletes kiszámíthatatlanságát. Sok szovjet katona, különösen a fronton harcoló alakulatokban szolgálatot teljesítők, jóval emberibb módon bánt a német polgári lakossággal, mint később érkezett társaik. A kegyetlenség és a rémület világában, ahol az emberiesség eszméjét már rég, kipusztította az ideológia, a kedvesség és önfeláldozás csupán néhány, gyakran nem várt példája árnyalja a gyászosan sötét képet.

*

A kötethez kapcsolódó kutatómunkát nem tudtam volna elvégezni, ha nem támogatnak oly sokan. Mindenekelőtt rendkívül hálás vagyok a különböző levéltárak igazgatóinak és dolgozóinak: Suvasin ezredesnek és a podolszki Védelmi Minisztérium Központi levéltára (CAMO) alkalmazottainak; dr. Natalja Boriszova Volkovnának és kollégáinak az Orosz Állami Irodalmi és Művészeti levéltárban (RGALI); dr. Vlagyimir Kuzelenkovnak és dr. Vlagyimir Korotyajevnek az Orosz Állami Katonai Levéltárból (RGVA); Kirill Mihajlovics Andersen professzornak és dr. Oleg Vlagyimirovics Naumovnak az Orosz Állami Társadalompolitika-történeti Levéltárból (RGASPI); dr. Manfred Kehringnek, a freiburgi Bundesarchiv-Militärarchiv igazgatójának, valamint Weibl asszonynak; dr. Rolf-Dieter Müllernek és Hauptmann Luckszatnak a potsdami MGFA-nál; dr. Eckhart Henningnek, Archiv zur Geschichte der Max Planck-Gesselschaft; dr. Wulf-Ekkehard Luckénak a Landesarchiv-Berlinnél; Irina Renz asszonynak a stuttgarti Bibliothek für Zeitgeschichténél; dr. Lars Ericson és Per Clason uraknak a stockholmi Krigsarkivetnél; John E. Taylornak, Wilbert Mahoney-nak és Robin Cooksonnak a marylandi Nemzeti Archívum II-ben; dr. Jeffrey Clarke-nak az Egyesült Államok Hadserege Hadtörténeti központjában.

Bengt von zur Mühlen, a Chronos-Film alapítója különösen nagylelkű volt, amikor archív filmanyagokat és az érintettek szalagra vett interjúit a rendelkezésemre bocsátotta. Ugyancsak hálával tartozom az, általuk nyújtott segítségért Gerald Ramm és Dietmar Arnold uraknak a Berliner Unterweltennél.

Rendkívül sokat köszönhetek azoknak, akik utazásaim során tanácsokkal, útmutatásokkal segítettek, vagy éppen vendégszeretetükkel tüntettek ki: Oroszországban dr. Gálja és dr. Luba Vinogradovának, Anatolij Alekszandrovics Csernobajev professzornak, valamint Simon Smithnek és Sian Stickingsnek; Németországban William Durie-nak, Karl-Günther von Hase államtitkárnak és nejének, illetve Andrew és Sally Gimsonnak; az Egyesült Államokban Susan Mary Alsopnak, Charles Vyvyan vezérőrnagynak és nejének, Bruce Lee-nek, Mr. és Mrs. Charles von Luttichaunak és Martin Blumensonnak.

Nagy öröm volt számomra és meggyőződésem, hogy a könyv számára is hasznos volt, hogy együtt dolgozhattam a BBC Timewatch című műsorának szerkesztőségével. Rendkívül hálás vagyok Laurence Reesnek, akinek a fejéből az együttműködés gondolata kipattant; dr. Tilman Remmének, kinek társaságában rendkívül kellemesen telt az idő és akitől mindemellett rengeteget tanultam is; és Detlef Siebertnek, aki a munka korai fázisában rengeteg hasznos tanáccsal látott el. Információval, hasznos útmutatással, segítséggel voltak többekkel együtt a következők: Anne Applebaum, Christopher Arkell, Claudia Bismarck, Leopold Graf von Bismarck, Sir Rodric Braithwaite, Christopher Dandeker professzor, dr. Engel az Archiv der Freien Universitättól, John Erickson professzor, Wolf Gebhardt, Jon Halliday, Nyina Lobanov-Rosztovszkij, dr. Catherine Merridale, Oleg Alexandrovics Rzsesenszkij professzor, Moshe Schein professzor a New York-i Metodista kórházból, Karl Schwarz, Simon Sebag-Montefiore, Gia Szulhanisvili, dr. Gálja Vinogradova és Ian Weston-Smith.

Jelenlegi formájában soha sem készülhetett volna el ez a könyv, ha nincs Oroszországban dr. Luba Vinogradova, illetve Németországban Angelica von Hase, akik rendíthetetlen hittel lendítettek át a mélypontokon. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy velük dolgozhattam. Ugyancsak végtelenül hálás vagyok Sarah Jacksonnak, aki-hatalmas munkát végzett a fotóarchívum feltárása során, valamint külön köszönettel tartozom Bettina von Hasénak a Németországban, és David Listnek a Nagy-Britanniában végzett pótlólagos kutatásokért. Charlotte Salford volt olyan kedves, hogy lefordította sznrnomra a stockholmi Krigsarkivetben talált anyagokat.

Mélyen hálás vagyok Michael Burleigh professzornak, Norman Davies professzornak és dr. Catherine Merridale-nek, akik rendkívül hasznos kritikai megjegyzéseikkel sokat javítottak a kézirat minőségén. Ha esetleg mégis maradt hiba a szövegben, az természetesen kizárólag az én felelősségem.

Nem lehet elégszer megköszönni Mark Le Fanunak és az Irók Társaságának, hogy segítettek egy honlapkereskedőtől visszaszerezni az antonybeevor.com, antonybeevor.org és antonybeevor.net címeket. Ily módon immár a világhálón is hozzáférhető egy “szerzői változat” - az író válaszlépése a rendezői változatra -, melyben megtekinthetők azok az archív anyagok, melyek számára a kiadott kötetben sajnos nem maradt hely.

Mint mindig, most is sokkal tartozom ügynökömnek, Andrew Nurnbergnek és Eleo Gordonnak, szerkesztőimnek a Penguinnél, akik egy kezdetben meglehetősen vonakodó szerzőt hajtottak végig közös erővel az úton. Feleségem, szerzőtársam, műveim mindenkori legelső olvasója, Artemis Cooper sok más egyéb kötöttség mellett ismét el kellett, hogy viselje állandó távollétemet. Örök hála.

A feszültségtől és a kis napi fejadagoktól legyengült berlinieknek 1944 karácsonyán nem sok okuk volt ünnepelni. A birodalom fővárosa ekkorra már jórészt romhalmazzá változott a rendszeres bombatámadások nyomán. A jellegzetes berlini fekete humorból így nem véletlenül lett akasztófahumor. E kevéssé ünnepi időszak közszájon forgó csipkelődő bemondása így hangzott: “Légy praktikus, és ajándékozz koporsót!”

A hangulat Németországban éppen két évvel korábban változott meg radikálisan. Nem sokkal 1942 karácsonya előtt az a pletyka kezdett terjedni, hogy Paulus tábornok hatodik hadseregét bekerítették a Volgánál a szovjetek. A náci vezetés csak nehezen szánta rá magát, hogy beismerje a Wehrmacht leghatalmasabb katonai alakulata Sztálingrád romjai között vagy a jeges sztyeppén fogja végezni. Felkészítendő az országot a rossz hírre, Joseph Goebbels, birodalmi propagandaminiszter meghirdette a “német karácsonyt”. Ez a nemzetiszocialista zsargonban sokkal inkább puritán egyszerűséget és ideológiai meghatározottságot jelentett, semmint gyertyákat, fenyőkoszorúkat és a “Stille Nacht, Heilige Nacht” éneklését. 1944-re pedig már a hagyományos karácsonyi sült liba is csak távoli emlék volt csupán.

Azokban az utcákban, ahol a házak homlokzata leomlott, még mindig látni lehetett az egykor talán nappaliként vagy hálószobaként funkcionáló helyiségek falain lógó képeket. Hildegard Knef, a kor ismert színésznője egyszer egy zongorát vett észre, mely egy félig, szétbombázott emeletes ház valamelyik emeletén állt, kitéve hidegnek, fagynak. Hozzáférni nem lehetett, és a művésznő azon gondolkodott, vajon mikor zuhan le a hangszer az odalent mindent beterítő törmelék tetejére. A családok a romhalmazzá lett épületek megmaradt falaira firkált üzenetekben értesítették a frontról esetleg hazatérő férfiakat, hogy jól vannak, és hogy máshova kellett költözniük. A náci párt figyelmeztetését mindenhol olvasni lehetett: “A fosztogatókra halál vár!”

A légitámadások szinte folyamatosan zajlottak. A brit gépek éjjel, az amerikaiak nappal dobták le halált hozó rakományukat, és a berliniek már lassan úgy érezhették, több időt töltenek pincéikben és az óvóhelyeken, mint saját ágyukban. A kimerültséghez elfojtott hisztéria és a fatalizmus furcsa keveréke társult. Ahogy az a gyorsan terjedő viccekből is kiderült, egyre kevesebben tartottak attól, hogy a vereségbe való belenyugvásért feljelentik őket a Gestapónál. A mindenfelé látható LSR rövidítést (Luftschutzraum - óvóhely) a következőképpen oldották fel: “Lernt Schnell Russich!”; vagyis: “Gyorsan tanulj oroszul!” A legtöbb berlini nem használta köszönés gyanánt a “Heil Hitler!”-t. Amikor Lothar Loewe, egy Hitlerjugend, aki hosszabb ideig távol volt a várostól, egy üzletbe belépve így köszönt, mindenki megfordult és őt bámulta. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szolgálaton kívül kiejtette e szavakat. Loewe úgy tapasztalta, hogy a leggyakoribb köszöntés a “Bleib übrig!”; vagyis “Túléljük!” lett.

A humort nem hagyta érintetlenül az időszak groteszk, gyakran szürreális képi világa sem. Berlin legnagyobb légvédelmi létesítménye, az állatkerti bunker, a parancsuralmi időszak egyik hatalmas vasbeton erődítménye volt, tetején légvédelmi ütegekkel. Ide fővárosiak ezreit lehetett bezsúfolni, amikor megszólaltak a légitámadást jelző szirénák. Ursula von Kardorff naplójában “a Fidelio fogház-jelenetéhez készült díszletként” írta le az épületet. Ugyanekkor a szerelmes párok úgy ölelkeztek a csigalépcsőkön, mintha “valamilyen szánalmas jelmezbálon” vennének részt.

A privát szféra területén éppúgy, mint a nemzeti lét szintjén, mindent a közelgő, elkerülhetetlen összeomlás érzete hatott át. Az emberek meggondolatlanul szórták pénzüket félig-meddig feltételezve, hogy az hamarosan amúgy is értékét veszíti. Nehezen ellenőrizhető történetek keringtek lányokról és fiatalasszonyokról, akik az állatkert környéki metrómegálló sötét szegleteiben idegeneknek adták oda magukat. Elbeszélések szerint az ártatlanságtól való megszabadulás kényszere még erősebbé lett később, ahogy a Vörös Hadsereg egyre közelebb jutott a városhoz.

A kékes fénnyel megvilágított óvóhelyekre kis kartonbőröndjükkel a kézben, legmelegebb ruhájukba burkolózva bezsúfolódó emberek ízelítőt kaphattak abból, milyen is lehet valójában a túl szűkre szabott pokol. Az óvóhelyeket elméletileg minden alapszükséglet kielégítésére alkalmassá tették. Volt Sanitätsraum egy nővérrel, ahol a nők is munkába állhattak. A szüléseket, úgy tűnt, felgyorsították a bombarobbanások keltette lökéshullámok, melyek - az óvóhelyen legalábbis úgy tűnt - akár a föld epicentruma irányából is érkezhettek volna. A mennyezeteket fluoreszkáló festékkel kenték be, számítva arra az elég gyakran előforduló esetre, hogy a légitámadás idején - először egyre tompuló fénnyel világítva, majd pislákolva kihunyva - tönkremennek a lámpák. Ha a főnyomócső találatot kapott, a vízellátás megszűnt, az Aborte, vagyis a WC pedig hamarosan igen gusztustalan hellyé vált, mely egy, a higiénére sokat adó nemzet esetében - könnyű belátni - rendkívül kínzó gyötrelmet jelentett. Az illemhelyeket nem ritkán lezárták a hatóságok, mivel a depresszióba eső emberek sokszor magukra zárták az ajtót és ott követtek el öngyilkosságot.

A mintegy 3 milliós lakosú Berlinben nem jutott mindenkinek óvóhely, így azok rendszerint túlzsúfoltak voltak. A főfolyosókon, a közös helyiségekben és a hálótermekben áporodott volt a levegő, és a kicsapódó pára a plafonról csepegett vissza. A Gesundbrunnen U-bahn állomásnál kialakított óvóhelykomplexum 1500 főt tudott befogadni, ám ennek ellenére nem ritkán háromszor ennyien zsúfolódtak ott össze. Gyertyákkal ellenőrizték, hogy van-e még elegendő oxigén a helyiségekben, és ha a padlóra helyezett gyertya kialudt, a gyerekeket azonnal vállukra vették a felnőttek. Amikor a székre letett gyertya is kialudt, megkezdték az adott szint kiürítését, ha pedig a fejmagasságban elhelyezett gyertya is pislákolni kezdett, kiürítették az egész bunkert, tekintet nélkül az éppen zajló légitámadás hevességére.

A ruhájukon a származási országukat jelölő betű viselésére kötelezett, mintegy 300.000 külföldi munkás számára egyszerűen megtiltották, hogy Berlin föld alatti bunkereibe tegyék a lábukat. Ez részben azon náci törekvés miatt volt így, hogy megakadályozzák esetleges közvetlen kapcsolatukat a német fajjal, másrészt azonban - és ez volt a legfőbb szempont - a hatóságok mindenekelőtt a német életeket akartak menteni. Egy kényszermunkás, különösen pedig egy “Ostarbeiter”, vagyis főleg Ukrajnából és Belorussziából elhurcolt szerencsétlen, könnyen feláldozható volt. Sok kényszermunkás, legyen akár behívott vagy akár önkéntes, azonban mégis messze több szabadságot élvezett, mint táborokba zárt kevésbé szerencsés sorstársai. Így például azok, akik a főváros peremkerületeiben felállított fegyvergyárakban dolgoztak, kialakították a Friedrichstrasse megálló környékén saját, hírlappal rendelkező, színelőadásokat szervező, bohém menekült-szubkultúrájukat. Kedélyállapotuk egyre javult, ahogy a Vörös Hadsereg közeledett Berlinhez, miközben kizsákmányolóik hangulata értelemszerűen egyre rosszabb lett. A legtöbb német gyanakvóan tekintett a külföldi munkásokra. Valamifajta trójai falónak tekintették őket, akik azonnal bosszút állnak majd, amint az ellenséges csapatok elérik a várost.

A berliniek atavisztikusan, szinte zsigerből rettegtek a keletről érkező szláv hódítóktól. A rettegés pedig könnyen válik gyűlöletté. Ahogy fokozatosan közeledett a Vörös Hadsereg, a Goebbels propaganda egyre többször emlegette fel a Nemmersdorfban előző év őszén történteket, amikor a szovjet csapatok, elfoglalva Kelet-Poroszország délkeleti csücskét, megerőszakolták és meggyilkolták e kis falu lakosait.

Néhány embernek megvolt a sajátos oka arra, hogy bombatámadás idején ne vegye igénybe az óvóhelyeket. Egy nős férfi, aki rendszeresen látogatta Berlin Prenzlauerberg negyedében lakó szeretőjét, nem mehetett le a közősségi óvóhelyre, mert az gyanút kelthetett volna. Egy este az épület találatot kapott, és az éppen a díványon ücsörgő, jobb sorsra érdemes házasságtörőt nyakig betemette a rázuhanó törmelék. A légitámadást követően egy Erich Schmidtke nevű fiú és egy cseh kényszermunkás, akinek elnézték, hogy a rendelkezéseket megszegve lent tartózkodott a pincében, meghallották a férfi segélykérő kiáltásait és felszaladtak az emeletre. Miután kiásták, a férfit levitték, hogy ellássák a érüléseit a tizennégy éves Erich pedig elmondta az áldozat feleségének, hogy a férje súlyosan megsebesült annak a másik nőnek a lakásában. A feleség dühödten kiabálni kezdett. A tény, hogy ura egy másik asszonynál volt, jobban felkavarta, mint az, hogy mi történt a szerencsétlennel. A gyerekek ezekben a hónapokban betekintést nyerhettek a felnőtt lét nyers valóságába.

***

Günther Blumentritt tábornok, hasonlóan a hatalmon lévők többségéhez, meggyőződéssel hitte, hogy a Németország ellen intézett légitámadások igazi “Volksgenossenschaft”-ot, a hazafias bajtársiasság érzését alakítják majd ki. Ez 1942-43 között még igaz is lehetett, ám 1944 végére a nehézségek nyomán a vélemények már nagy szórást kezdtek mutatni a keményvonalasok és a háborúzásba belefáradtak között. Korábban, ahogyan az az 1933 előtti választási eredményekből is kiderül. Berlin lakosai körében volt a legmagasabb a nácik hatalomra kerülését ellenzők aránya. Egy kicsiny, ám annál bátrabb kisebbségtől eltekintve azonban a Hitler-ellenes hangok később teljesen elnémultak. A többség őszintén megrémült a Führer ellen 1944. július 20-án végrehajtott merényletkísérlet hallatán. S ahogy nyugaton és keleten egyre nagyobb veszélybe kerültek a birodalom határai, az emberek elhitték Goebbels hazugságáradatát a bevetés előtt álló “csodafegyverekről”, mintha éppen Hitler valamiféle dühödt Jupiterként majd villámokkal rontana az ellenségre.

Az egyik levélből, melyet francia táborban raboskodó férjének írt egy feleség, egyértelműen felsejlik az a fajta gondolkodásmód, mely kész volt elfogadni a rendszer propagandája által sulykolt hazugságokat: “Oly mélyen hiszek végzetünkben, vagyis hogy semmi sem döntheti romba a hitet, mely hosszú történelmünkből és dicső múltunkból gyökerezik, ahogy ezt dr. Goebbels is mondani szokta. Lehetetlen, hogy másképp alakuljon a sorsunk. Talán most nem állnak éppen a legjobban a dolguk, de vannak olyan férfiaink, akik képesek dönteni. Az egész ország kész fegyverrel a kézben a frontra menetelni. Vannak titkos fegyvereink, melyeket a kellő pillanatban majd bevetünk, és mindenekelőtt van egy Führerünk, akit behunyt szemmel is követhetünk. Ne engedd, hogy legyűrjenek. Ne engedd semmi áron.”

Az 1944. december 16-án megindított ardenneki offenzíva újraélesztette a Hitlerhez hű vezetők harci szellemét. Úgy tűnt, végre fordult a kocka. A Führerbe és a Wunderwaffenekbe, vagyis a V-2-esbe és a hozzá hasonló csodafegyverekbe vetett hit elvakította őket. Az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai 1. hadsereget valamilyen altatógáz bevetését követően teljesen bekerítették és lefegyverezték. Azt hitték, hogy megsarcolhatják a világot, és bosszút állhatnak mindazokért a szörnyűségekért, melyeket Németországnak át kellett élnie. A veterán altiszteket ragadta talán leginkább magával a hév. Párizst nemsokára visszafoglaljuk, biztatták naiv boldogan egymást. Sokan sajnálták, hogy a francia fővárost egy évvel korábban meg kellett kímélni a pusztulástól, miközben Berlint rommá bombázták. Örültek, mert úgy vélték, hogy a történelem menete most visszatérhet a rendes kerékvágásba.

A német legfelsőbb katonai vezetés azonban már nem rajongott ennyire a nyugati offenzíva ötletéért. A vezérkar főtisztjei attól tartottak, hogy Hitler merész stratégiai hadmozdulata az Ardennekben éppen a legkritikusabb pillanatban gyengíti meg a keleti frontot. Akárhogy is, a terv mindenképpen túl becsvágyó volt. A hadművelet támadóékét Dietrich SS-Oberstgruppenführer hatodik páncélos hadserege, valamint Hasso von Manteuffel tábornok ötödik páncéloshadserege alkotta. Az üzemanyaghiány miatt azonban rendkívül csekély esély volt arra, hogy eléérik céljukat, az ekkor a nyugati szövetségesek utánpótlásbázisaként működő Antwerpen városát.

Hitler továbbra is arról álmodozott, hogy a hadiszerencse az ő oldalára pártol és így valamilyen külön megegyezést erőszakolhat ki Churchillből és Rooseveltből. Ellentmondást nem törő módon utasított el minden, a Szovjetunió irányába tett kezdeményező lépést szorgalmazó javaslatot, részben azon egyszerű oknál fogva, mert Sztálint kizárólag a náci Németország elpusztítása érdekelte, részben pedig egy alapvető akadály miatt. Hitler rendkívül öntelt volt, ezért nem engedhette meg magának, hogy a békekötés kezdeményezőjeként lépjen fel akkor, amikor Németország vesztésre áll a háborúban. Az Ardennekben aratott győzelem ezért tehát minden szempontból létfontosságú volt. A különösen Bastogne térségében kiépült, kitartó amerikai védelem és a jó idő beálltával meginduló szövetséges légitámadások azonban egy héten belül megtörték a német támadás lendületét.

Karácsony estéjén Heinz Guderian tábornok, a hadsereg-főparancsnokság, az OKH vezetője Mercedesén a Führer nyugaton kiépített parancsnoki főhadiszállására hajtatott. Miután 1944. november 20-án elhagyta a Wolfsshantzét, vagyis a “Farkasodút”, Hitler egy kisebb torokműtétre Berlinbe utazott. Ezt követően december 10-én este, saját páncélozott vonatán tovább utazott a német fővárosból. Úti célja ezúttal egy álcázott erdei épületkomplexum volt a Ziegenberg környéki erdőségekben, alig negyven kilométerre Frankfurt am Maintól. Az Adlerhorst, vagyis “Sasfészek” névre keresztelt harctéri parancsnokság volt az utolsó, melyet ilyen, gyermeki fantáziáról árulkodó fedőnév alatt emlegettek.

Guderian, a páncélos-hadviselés nagy teoretikusa már a kezdetektől tisztában volt az ilyen hadműveletekben rejlő veszélyekkel, ám neki nem volt beleszólása a dolgokba. Noha az OKH volt a felelős a keleti frontért, szabad kezet teljes mértékben sohasem kapott. Az OKW, a Wehrmacht (az összfegyvernemek) főparancsnoksága felelt a keleti fronton zajlóktól eltekintve az összes többi katonai hadműveletért. A két szervezet központját Berlintől nem messze délre Zossenben, két egymás mellett fekvő föld alatti bázison alakították ki.

Bár a Führerhez hasonlóan heves természetű volt, Guderian szemléletmódjában teljesen különbözött Hitlertől. Ideje sem nagyon volt egy teljes mértékben feltételezéseken alapuló nemzetközi stratégiával foglalkozni akkor, amikor az országot mindkét oldalról támadta az ellenség. Ehelyett inkább katonai ösztöneire hagyatkozott, és így próbált rájönni arra, hogy merről fenyeget a legnagyobb veszély. A mindent eldöntő támadás kiindulópontja nem lehetett kétséges. Aktatáskájában ugyanis ott lapult Reinhard Gehlen tábornok, a keleti front katonai hírszerzési osztálya parancsnokának elemzése. Gehlen számításai szerint a Vörös Hadsereg január 12-e körül indít támadást a Visztula vonalában. Becslései alapján úgy vélte, hogy az ellenség tizenegy az egyhez arányban múlja felül a német csapatokat a gyalogság tekintetében, míg harckocsik esetében körülbelül hét az egyhez, tüzérség és légierő viszonylatában pedig húsz az egyhez ez az arány.

Guderian az Adlerhorst tárgyalótermébe lépve Hitlerrel és vezérkarával találta szembe magát, de jelen volt Heinrich Himmler, az SS vezetője is, akit még a július 20-i puccskísérletet követően a tartalék hadsereg parancsnokává neveztek ki. A vezérkar minden tagja kivétel nélkül lojális volt Hitlerhez. Keitel tábornagy, az OKW vezérkari főnöke különösen híres volt szolgalelkűségéről. A hadsereg tisztjei keserűen csak “a birodalom lakájaként” vagy egyszerűen “bólogató szamárként” emlegettek. A hideg, határozott arcvonásokkal rendelkező Jodl vezérezredes Keitelnél hozzáértőbbnek bizonyult, ám ő is csak ritkán állt ellen Hitler minden egyes zászlóaljat ellenőrizni szándékozó, nem ritkán katasztrófához vezető törekvéseinek. 1942 őszén nem is sok választotta el attól, hogy elbocsássák a vezérkarból, mivel mégis ellent mert mondani urának. A “Farkasodúban” Stauffenberg bombájától halálosan megsérült Schmundt tábornok helyére Burgdorf tábornok, Hitler fő katonai szárnysegéde, a találkozók és megbeszélések megszervezésével foglalkozó katonai személyzeti osztály vezetője került. Burgdorf volt az, aki Rommel tábornagynak a gyakorlatilag öngyilkosságra felszólító ultimátumot, valamint a mérget átadta.

Gehlen hírszerző osztálya által feltárt információk segítségével Guderian felvázolta a Vörös Hadsereg vélelmezett, hatalmas keleti offenzívájának részleteit. Figyelmeztetett, hogy a támadásra három héten belül sor kerül, s mivel az ardenneki hadjáratot, úgy tűnik, megállította az ellenséges védelem, a lehető legtöbb hadosztályt vissza kellene vonni nyugatról, hogy azokat át lehessen csoportosítani a Visztula menti frontvonalra. Hitler itt megállította Guderiant. Kijelentette, hogy az ellenség ilyen mértéke erőfölényét mutató becslések teljesen abszurdak. Egy szovjet lövészhadosztály 7.000 katonánál sohasem állt többől. Harckocsihadtestjeik szinte alig rendelkeznek páncélossal.

- Ez a legnagyobb csalás Dzsingisz kán óta! - üvöltötte. - Ki a felelős ezért az ostobaságért?

Guderian ellenállt a kísértésnek, hogy válaszában elmondja, éppen Hitler volt az, aki német “hadseregekről” beszélt akkor, mikor az alakulatok alig érték el egy hadtest méretét, és “gyaloghadosztályt” emlegetett, amikor az nagyjából egy zászlóalj méretével volt megegyező. Ehelyett inkább megvédte a Gehlen áltat említett számadatokat. Legnagyobb rémületére Jodl tábornok a mellett kezdett érvelni, hogy a nyugati offenzívát újabb támadásokkal kellene lendületbe hozni. Pontosan ezt akarta Hitler is, így Guderian kudarcot vallott. Ennél is dühítőbb volt azonban, amikor a vacsoránál az új, katonai vezetői szerepében tetszelgő Himmler értékelését kellett végighallgatnia. Himmlert egyéb más megbízatásai mellett éppen nemrégiben nevezték ki a Felső-Rajna vidéki hadseregcsoport parancsnokává.

- Tudja, kedves vezérezredesem - mondta Guderiannak -, nem igazán hiszek én abban, hogy az oroszok támadni fognak. Szerintem ez csak hatalmas blöff.

Guderian nem tehetett mást, visszatért az OKH zosseni központjába. Időközben nyugaton tovább nőttek a veszteségek. Az ardenneki offenzíva és az egyéb hozzá kapcsolódó hadműveletek 80.000 német katona életét követelték. Ráadásul Németország gyorsan fogyó üzemanyagkészletének egy jelentős részét is felhasználták. Hitler nem volt hajlandó beismerni, hogy az ardenneki offenzíva gyakorlatilag ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a Kaiserschlacht, az első világháború utolsó nagy német támadási hulláma. Rögeszmésen utasított el minden, az 1918-as esztendővel kapcsolatos esetleges párhuzamot. Számára ez a dátum csupán a forradalom “tőrdöfését” szimbolizálta, mely “hátbadöfte”, megdöntötte a császár uralmát és megalázó vereséget hozott Németország számára. Egy-egy nap azonban Hitlernek voltak tiszta pillanatai is.

- Tudom, hogy a háborút elveszítettük - mondta egy este a Luftwafféhoz beosztott szárnysegédének, Nicolaus von Below ezredesnek. - Az ellenség hatalmas túlerővel rendelkezik.

A sorozatos katasztrófákért azonban a felelősséget továbbra is másokra hárította. “Árulókról” beszélt, és elsősorban a hadsereg tisztjeire gondolt. A Führer azt gyanította, hogy közülük egyre többen rokonszenveztek a kudarcot vallott összeesküvés szervezőivel, ám a kitüntetéseket mégis boldogan vették át tőle.

- Soha nem adjuk meg magunkat - jelentette ki. - Lehet, hogy elbukunk, de magunkkal rántjuk az egész világot is.

A Visztula irányából fenyegető új katasztrófa gondolatától megrémült Guderian gyors egymásutánban meg kétszer visszatért a “Sasfészekbe”. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, értesült róla, hogy Hitler - anélkül hogy őt tájékoztatta volna - SS-páncéloscsapatokat csoportosított át a Visztula menti területekről Magyarországra. Hitler - mint mindig, most is mély meggyőződéssel vallva, hogy csakis ő láthatja át a stratégiai kérdéseket - hirtelen úgy döntött, hogy az olajmezők visszaszerzése érdekében ellentámadást indít. Karácsony estéjén a Vörös Hadsereg által körülzárt Budapest irányába szeretett volna áttörni.

Guderian újév napján tett látogatása egybeesett az évi rendszerességgel sorra kerülő eseménnyel, amikor a birodalom vezetői és a vezérkari főnökeik személyesen tolmácsolják újévi jókívánságaikat a Führernek. Ugyanezen a reggelen indult meg Elzászban az “Északi szél” hadművelet, az ardenneki offenzívát meghosszabbítani hivatott offenzíva is. A nap katasztrofális végeredménnyel járt a Luftwaffe számára. Göring, nagy meggondolatlanságról téve tanúbizonyságot, 1.000 gépet vezényelt a nyugati frontra, hogy azok ott szárazföldi célpontokat támadjanak. A Hitler elismeréséért folytatott vállalkozás gyakorlatilag a Luftwaffe mint hatékony fegyvernem végső pusztulásához vezetett. A szövetségesek légi fölénye immár teljessé vált.

A Grossdeutscher Rundfunk aznap sugározta Hitler újévi beszédét. Ebben említést sem tett a nyugaton folyó harcokról, mely a vereséget jelezte előre, és meglepően kevés szó esett a csodafegyverekről is. Sokan úgy vélték, hogy a beszédet előre felvették, vagy meghamisították. A Führer már olyan hosszú ideje nem jelent meg a nyilvánosság előtt, hogy pletykák keltek szárnyra. Néhányan már tudni vélték, hogy teljesen megőrült, és hogy Göringet egy titkos börtönbe zárták, mert megpróbált Svédországba szökni.

Néhány berlini, tartva attól, hogy mit hozhatnak még az elkövetkező hónapok, nem mert koccintani az újévre. A Luftwaffe legtöbbször kitüntetett tisztjét, a kiváló vadászpilóta Hans-Ulrich Rudelt vendégül látó Goebbels család - a takarékosságot jelképezendő - krumplilevest fogyasztott vacsorára.

Az újévi munkaszünet január 3-án reggel ért véget. A német munkaszeretet és kötelességtudat a nehéz körülmények ellenére továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt. Sokuknak a nyersanyag- és alkatrészhiány miatt alig volt tennivalója az irodában vagy a gyárban, ám mégis útra keltek és gyalog a romokon keresztül vagy a még működő tömegközlekedési eszközökön bementek munkahelyükre. Ismét sikerült csodát tenni, és megjavították az U-bahn és az S-bahn síneit, noha alig volt olyan kocsi, amelynek ne tört volna ki az ablaka. Az üzemekben és az irodákban a kitört ablaküvegek és a fűtéshez szükséges olaj hiánya miatt ugyancsak rendkívül hideg volt. Akik megfázással vagy náthával küzdöttek, szintén felvették a munkát. Semmi értelme sem volt orvoshoz menni, hacsak nem volt az ember komoly beteg, mivel a legtöbb doktort besorozták a hadseregbe. A helyi sebészeteken és a kórházakban szinte kizárólag külföldiek dolgoztak. Még Berlin legnagyobb oktató kórházában, a Charitében is mintegy fél tucat nemzet orvosai, így például hollandok, peruiak, románok, ukránok és magyarok dolgoztak.

Az egyeden jól működő ágazat a fegyvergyártás volt, élén Hitler személyes építészével és felfedezettjével, Albert Speerrel. Január 13-án a Berlin közelében fekvő Krampnitz laktanyájában Speer előadást tartott a hadsereg hadtestparancsnokainak. Itt külön kiemelte, hogy milyen fontos a frontparancsnokok, valamint a hadiipar közötti kapcsolat megléte. Speer, más birodalmi miniszterekkel ellentétben nem tett elmarasztaló megállapításokat hallgatósága hírszerzésével kapcsolatban. Gyűlölte az adott helyzetre vonatkozó szépítő kijelentéseket és nem riadt vissza attól sem, hogy említést tegyen a Wehrmacht által az elmúlt nyolc hónapban elszenvedett “katasztrofális veszteségekről”.

Úgy vélte, hogy nem a szövetséges légitámadások jelentik a fő problémát. A német ipar csak december folyamán 218.000 kézifegyvert gyártott le. Ez közel kétszerese volt az 1941-es havi termelésnek, tehát az akkorinak, amikor a Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót. az automata fegyverek gyártása közel négyszeresére nőtt, míg a gyártósorokról legördülő tankok száma majdnem ötszörösére emelkedett. 1944 decemberében egyetlen hónap alatt 1840 páncélozott járművet gyártottak, több mint a felét annak a mennyiségnek, amit a teljes 1941-es esztendő alatt sikerült előállítani. S ebben az adatsorban már a jóval nehezebb harckocsik is megjelentek.

- A legbonyolultabb kérdés - figyelmeztetett Speer - az üzemanyaghiány.

Meglepően keveset beszélt ugyanakkor a lőszerkészletekről. Nem sok értelme volt ugyanis felfuttatni a fegyvergyártást, ha a lőszergyártó üzemek nem tudják tartani a lépést Speer több mint negyven percig beszélt, folyamatosan bombázva hallgatóságát saját maga készítette statisztikáival. Nem hánytorgatta fel, hogy az elmúlt nyolc hónap során keleten és nyugaton elszenvedett hatalmas veszteségek nyomán szenved hiányt a Wehrmacht gyakorlatilag minden fegyvertípusban. Hangot adott ugyanakkor reményének, hogy a német üzemekben 1946 tavaszára a havi 100.000 pisztolyos gyártási mennyiséget is el fogják érni. Arról, hogy ezek a gyárak nagymértékben függnek az SS által erőszakkal összefogdosott rabszolga-munkaerőtől, természetesen nem tett említést. Speer nem tért ki külön a hatalmas veszteségekre, a naponta eleső tízezernyi katonára sem, de hallgatott arról is, hogy a területek kiterjedése, ahonnan a tisztek érkeztek, az ellenség előrenyomulásával folyamatosan csökken. Ezekben az órákban mintegy 4 millió főből álló szovjet hadsereg vonult fel Lengyelországban a Visztula és Kelet-Poroszország déli határvonala mentén. Megkezdődött az offenzíva, melyről Hitler azt állította, hogy szélhámosság.

Gehlen tábornoknak a szovjet csapatok létszámára vonatkozó becslései egyáltalán nem voltak túlzóak. Sőt, a veszélyeztetett területeken még a németek előzetes kalkulációit is felülmúlta az ellenfél hadereje. A Vörös Hadsereg 6,7 millió embert sorakoztatott fel a Balti-tengertől az Adriáig húzódó front mentén, ami körülbelül kétszer akkora élőerőt jelentett, mint amekkorával a Wehrmacht és szövetségesei 1941 júniusában, a Szovjetunió lerohanásakor összesen rendelkeztek. Hitler véleménye, mely szerint a Vörös Hadsereg még azon a nyáron összeomlik, a történelem egyik legvégzetesebb tévedésének bizonyult.

- Elvesztünk - jegyezte meg egy német őrmester 1945 januárjában -, de az utolsó emberig harcolni fogunk.

A keleti front harcedzett katonái egyre inkább kezdték úgy érezni, hogy a biztos halál vár rájuk. A korábban történtek fényében szinte bármilyen más végkimenetel elképzelhetetlennek tűnt. Tudták jól, hogy mi történt a megszállt területeken és biztosak voltak benne, hogy a Vörös Hadsereg bosszúra készül. A fegyverletétel egyet jelentett a halálra dolgoztatással valamelyik szibériai munkatáborban. “Már nem Hitlerért, nem is a nemzetiszocializmus eszméjéért vagy a Harmadik Birodalomért harcoltunk”, írta a Grossdeutschland hadosztály egyik elzászi veteránja, “de még csak nem is a bombázásoktól sújtott városokban csapdába esett kedveseinkért, vagy családunkért. Pusztán rémületből küzdöttünk... Magunkért harcoltunk, hogy ne sárral és hóval teli lyukakban végezzük. Úgy küzdöttünk, mint a sarokba szorított patkányok.”

Az előző esztendő katasztrófáit, és különösen a Közép hadseregcsoport bekerítését és pusztulását nem lehetett egykönnyen elfelejteni. A nemzetiszocialista párttisztek - a szovjet komisszárok megfelelői - ígéretekkel és fenyegetéssel megkísérelték ugyan feléleszteni az egyszerű német katonában a harci szellemet.

- Nem kell félnetek az orosz offenzívától - mondták. - Ha az ellenség támadásba lendül, páncélosaink négy órán belül ideérnek.

A legtapasztaltabb katonák azonban tudták jól, hogy mivel állnak szemben.

Noha Guderian törzstisztjeinek Zossenben pontos elképzelése volt a támadás időpontját illetően, az információ mintha nem jutott volna el a frontvonalig. A 304. gyaloghadosztályban harcoló Alois K. tizedest egy portyázó szovjet alakulat ejtette foglyul. Ő azt mondta az 1. Ukrán front hírszerző tisztjeinek, hogy a támadást először valamikor karácsony előtt várták, majd azt közölték velük, hogy később, január 10-én, Sztálin születésnapján számítsanak az ellenséges csapatok offenzívájára. Január 9-én, azután, hogy egy villámlátogatás keretében megjárta Magyarországot, a Visztula vidékét és Kelet-Poroszországot - tehát a három legfontosabb keleti frontszakaszt - Guderian tábornok szárnysegéde, báró Freytag von Loringhoven őrnagy társaságában ismét elment Hitlerhez Ziegenbergbe. Itt előadta az ellenséges csapatok erejére vonatkozó, Gehlen és a Luftwaffe parancsnoka, Seidemann tábornok által készített legfrissebb becsléseket. A légi felderítés jelezte, hogy mintegy 8.000 repülőgépet állomásoztatnak a Visztulánál, illetve a kelet-poroszországi frontszakaszon. Göring félbeszakította a hadsereg vezérkari főnökét.

- Führerem, ne higgye el ezt a badarságot - mondta Hitlernek. - Azok nem valódi repülőgépek, csupán félrevezetésnek szánják őket.

Keitel, a maga behízelgő módján határozottságot színlelve rácsapott az asztalra.

- A Reichsmarschallnak igaza van - jelentette ki.

A találkozó menete a továbbiakban egy blőd komédia dramaturgiáját követte. Hitler megismételte álláspontját, mely szerint a hírszerzés számadatai “totális hülyeségek”, és hozzátette, hogy azt az embert, aki azokat összegyűjtötte, bolondokházába kellene záratni. Guderian dühösen visszavágott, hogy mivel maximálisan meg van győződve az információ hitelességét illetően, ezért őt is gondnokság alá kellene venni. Hitler kapásból elutasította Harpe és Reinhardt tábornokok kérését, hogy leginkább támadott csapataikat a Visztulánál, illene Kelet-Poroszországban jobban védhető állásokba vonhassák vissza. A Führer ragaszkodott ahhoz is, hogy a lettországi Kurföldön csapdába esett mintegy 200.000 német katona maradjon ott, ahol van, és elutasította a javaslatot, hogy az egységeket tengeren kimenekítve a birodalom határainak védelmére vezényeljék vissza. Guderiant felháborította a Führer parancsnokai által folyatott “struccpolitika”, és készült útnak indulni.

- A keleti front - mondta Hitler, próbálva Guderian kedvében járni - még sohasem rendelkezett annyi tartalékkal, mint most. Ez az ön munkáját dicséri. Köszönet érte.

- A keleti frontszakasz - válaszolt gyorsan Guderian - olyan, mint egy kártyavár. Ha egy ponton áttör az ellenség, az egész összeomlik.

Ironikus, de Goebbels ugyanezt a hasonlatot alkalmazta 1941-ben a Vörös Hadseregre.

Guderian “zord hangulatban” tért vissza Zossenbe. Később azon tűnődött, vajon Hitler és Jodl fantáziátlansága nem abból a tényből fakadt-e, hogy mindketten a birodalom olyan részéből - Ausztriából, illetve Bajorországból - származtak, melyek most nem voltak közvetlen veszélyben. Guderian ezzel szemben porosz volt. Otthonát, melyet hamarosan elpusztítanak a szovjetek, alighanem mindörökre elveszíti. Elismerendő kiváló páncélosparancsnokának a háború kezdeti szakaszában elért sikereit, Hitler a nácik által megszállt nyugat-lengyelországi Warthegau térségi Deipenhof uradalmat korábban Guderiannak ajándékozta. Ám most a Visztula irányából fenyegető offenzíva ezt is veszélyeztette. Felesége pedig még mindig ott tartózkodott. Az asszonyt szoros megfigyelés alatt tartották a helyi náci vezetők, így valószínűleg s legutolsó pillanatig nem tudja majd elhagyni a birtokot.

Huszonnégy órával később a Guderian törzskarához, Zossenbe beérkező információk megerősítették, hogy a támadás megindulása inkább órák, semmint napok kérdése. A szovjet utászok éjszaka az aknamezőket tisztogatták, a harckocsihadtesteket pedig fokozatosan előrevonták a hídfőállásokhoz. Hitler parancsára a Visztula mentén húzódó frontszakaszra telepített tartalék páncélosalakulatok előrenyomultak, noha - mint arra szakértők figyelmeztettek is - azok így a szovjet tüzérség hatókörébe kerültek. Néhány főtiszt azon kezdett tűnődni, lehet hogy Hitler tudat alatt el akarja veszíteni a háborút.

*

Úgy tűnt, a Vörös Hadsereg előszeretettel indítja meg a támadásokat a lehető legkegyetlenebb időjárási körülmények között. Az ehhez már lassan hozzászokó német veteránok ezt “orosz időjárásnak” nevezték. A szovjetek meg voltak győződve arról, hogy a téli hadviselésben - vezessen útjuk akár mocsáron, akár jeges területeken keresztül - határozott előnyük van az ellenvéghez képest. A lábfagyások viszonylag alacsony számát az orosz hadseregben a zokni helyett alkalmazott durva vászonkötésnek tudták be. Az időjárás-előrejelzések “Furcsa telet” prognosztizáltak. A januári kemény fagyokat “heves esőzések és havas eső” követi majd. Ki is adták a parancsot: “A bőrcsizmákat meg kell javítani.”

A Vörös Hadsereg a nehézfegyverzetek, a professzionális tervezés, az álcázás és a hadműveletek irányítása terén hatalmas fejlődést tudott felmutatni, és ennek köszönhetően gyakran sikerült is a németeket megzavarnia. Néhány gyenge pontja azonban továbbra is volt a szovjeteknek. Ilyen, totalitárius állam esetében meglepőnek tűnő gyengeségnek bizonyult a fegyelem teljes hiánya. Ennek oka részben a fiatalabb tisztek körében tapasztalható nagy arányú lemorzsolódás volt.

A tizenhét-tizennyolc éves alhadnagyok számára valóban kemény iskola volt a gyalogság. “Akkoriban”, írta Konsztantyin Szimonov regényíró és haditudósító, “a fiatalemberek egyetlen év, vagy hónap leforgása alatt, vagy akár egyetlen csata során váltak felnőtté.” Sokan közülük természetesen nem élték túl ezt az első ütközetet. A fiatal tisztek gyakran túlzó vakmerőséggel igyekeztek bizonyítani, hogy alkalmasak a nem ritkán apjuk korabeli veterán katonák vezetésérc. Ezért természetesen meg kellett fizetniük az árat.

A fegyelmezetlenségnek valószínűleg oka volt az embertelen mód is, ahogyan a hatóságok bántak a Vörös Hadsereg katonáival, és természetesen a nemzeti sajátosságok is fontos szerepet játszottak a helyzet ilyetén való alakulásában. “A szovjet gyalogsági katona”, jegyezte fel egyszer egy író, “merész, bátor, meggondolatlan és ugyanekkor meggyőződéses fatalista... Ezen jellemzők teszik őt mással össze nem hasonlíthatóvá.” Az egyik lövészhadosztályban harcoló közkatona naplójában így írt társai változó kedélyállapotáról: “Első fázis: katona vezetők nélkül. Folyamatosan zsémbes. Fenyeget és henceg. Egy nevetséges vitában bármikor kész eltulajdonítani valamit vagy éppen nyakon ragadni valakit. Már ebből az ingerlékenységből is jól látszik, hogy a katona élete nem könnyű. Második fázis: katona a vezetők jelenlétében. Alázatos és csendes. Készségesen egyetért bármivel, amit mondanak neki. Könnyedén elhisz bármilyen ígéretet. Kivirul, ha dicsérik, és lelkesen helyesli a tisztek szigorúságát. A tisztekét, akikből a hátuk mögött természetesen gúnyt űznek. Harmadik fázis: a katonák együtt dolgoznak, vagy csatába mennek. Itt már hősök. Bajtársát nem hagyja cserben. Csendben hal meg, mintha ez is pusztán munkája része lenne.”

A Vörös Hadsereg harckocsi-alakulataiban harcolók különösen jó hangulatnak örvendtek. A harckocsizó egységek, melyek a háború kezdeti szakaszában még a szovjet légierőhöz hasonlóan teljesen demoralizált állapotban voltak, kezdtek egyre inkább a hós szerepében feltűnni. Vaszilij Grosszman, egy másik regényíró és haditudósító ekkor már a “harckocsizókat” legalább annyira lenyűgözőnek tartotta, mint korábban Sztálingrádnál az orvlövészeket. Az elragadtatás hangján “egy személyben huszároknak, tüzéreknek és gépészeknek” nevezte őket. A Vörös Hadsereg legnagyobb erőtartalékát mégis az a tudat jelentette, hogy végre elérhető közelségbe került a birodalom. A szovjet szülőföld megbecstelenítői hamarosan megtanulják, hogy mit is jelent valójában a közmondás: “Ki mint vet, úgy arat.”

*

A hadjárat alapvető célkitűzéseit nagy körvonalakban már 1944 októberére tisztázták. A Sztavkát, a szovjet legfelsőbb parancsnokságot személyesen Sztálin marsall (e címmel még Sztálingrádot követően tüntette ki saját magát) vezette. Sztálin mindent a saját irányítása alatt akart tudni. A parancsnokok német ellenlábasaiknál jóval nagyobb mozgásteret kaptak, és - szemben Hitlerrel - Sztálin hajlandó volt figyelmesen végighallgatni az ellenvéleményeket is. Mindazonáltal nem volt szándékában engedni, hogy a győzelem pillanatának közeledtével a Vörös Hadsereg parancsnokai elbizakodottá váljanak. A továbbiakban így eltekintett az amúgy bevett gyakorlattól, hogy a hadműveletek felügyeletére “a Sztavka képviselőit” jelölje ki. Ettől kezdve maga töltötte be ezt a tisztet is, noha a fejében továbbra sem fordult meg még a gondolata sem annak, hogy a frontnak akár csak a közelébe is menjen.

Sztálin továbbá úgy döntött, hogy átszervezi a kulcsfontosságú parancsnoki posztokat. Ha mindez irigységet eredményez és “zavart” kelt, akkor a főtitkár messze nem lesz elégedetlen. A legfontosabb változtatást Konsztantyin Rokosszovszkij marsall leváltása jelentette. Rokosszovszkij a Berlin irányába tervezett előrenyomulás tengelyében elhelyezkedő legnagyobb hadseregcsoport, az 1. Belorusz front főparancsnoka volt. A magas, elegáns és jóképű lovas katona éles ellentétét képezte a legtöbb - tipikusan zömök, vastag nyakú és kopasz - orosz parancsnoknak. De más szempontból is különbözött parancsnok társaitól. A születési anyakönyvben még Konstanty Rokosowski néven szereplő félig lengyel tiszt lengyel huszárok unokája és dédunokája volt. Emiatt különösen veszélyesnek tűnt Sztálin szemében. A szovjet vezető Lengyelország iránt érzett gyűlölete még az 1920-as lengyel-orosz háborúban gyökerezett, amikor részben őt tették felelőssé a Varsót megtámadó szovjet hadsereg katasztrofális vereségéért.

Rokosszovszkij rendkívül dühös lett, amikor meghallotta, hogy át akarják helyezni, és a Kelet-Poroszország elleni támadást végrehajtó 2. Belorusz front parancsnoka lesz. Az ily módon megüresedett helyét a tervek szerint az 1941 decemberében Moszkva védelmét irányító, hihetetlenül kemény parancsnok hírében álló Georgij Zsukovnak kellett átvennie.

- Miért szégyenítenek meg így? - kérdezte Rokosszovszkij. - Miért mozdítanak el a főtengely vezetői posztjáról egy másodlagos jelentőségű beosztásba?

Rokosszovszkij azt gyanította, hogy az egyébként barátjának tekintett Zsukov ásta alá tekintélyét, ám valójában Sztálin nem akarta, hogy egy lengyelnek is része legyen abban a diadalban, amit Berlin elfoglalást jelent. Természetes volt egyébként, hogy Rokosszovszkij gyanakodni kezdett. A Vörös Hadseregben 1937-ben végrehajtott tisztogatások során őt is letartóztatták és Berija csatlósainak kegyetlenségét megtapasztalva még a legkiegyensúlyozottabb személyben is könnyen kialakult az üldözési mánia. Rokosszovszkij ráadásul azzal is tisztában volt, hogy Lavrentyij Berija az NKVD, vagyis a titkosrendőrség vezetője, valamint Viktor Abakumov, a SZMERS kémelhárításának irányítója árgus szemmel figyelik minden lépését. Sztálin nem hagyott szemernyi kétséget sem Rokosszovszkij számára afelől, hogy az 1937-ben ellene megfogalmazott vádak továbbra is Damoklész kardjaként lebegnek a feje felett. Másképp fogalmazva: a lengyel származású főtiszt úgy is érezhette, hol- csak feltételesen bocsátották szabadlábra és bármilyen, parancsnokként elkövetett apró baklövés azonnal visszajuttatta volna az NKVD tömlöcébe.

- Nagyon jól tudom, hogy mire képes Berija - mondta posztja átadásakor Rokosszovszkij Zsukovnak. - Már jártam a börtönében.

Nyolc hosszú évet kell majd várniuk a szovjet tábornokoknak. Hogy bosszút állhassanak Beriján.

A német állásokkal szemben a Visztula partján felsorakozó 1. Belorusz és 1. Ukrán frontok ereje nem csupán felülmúlta az ellenfél katonai potenciálját. A szovjet erőfölény egyszerűen mindent elsöprő volt. Az előzetes elképzelések szerint Konyev marsall 1. Ukrán frontja Zsukov csapataitól délre keleti irányba, Breslau felé lendült volna támadásba. Az előrenyomulás fő iránya a sandomierzi hídfőállástól, a Visztula nyugati partján fekvő legnagyobb hegynyúlványtól indult volna ki. Zsukovval ellentétben azonban Konyev - két harckocsihadseregét bevetve - már az első nap át szerette volna törni az ellenség vonalait.

Berija fia szerint Konyevnek “apró, gonosz szeme volt, kopaszra borotvált feje egy tökre hasonlított, és arcán mindig öntelt kifeje-rés tükröződött”. Valószínűleg ő volt Sztálin kedvenc marsallja és azon főparancsnokok egyike, akiknek könyörtelensége még magát Sztálint is csodálatra késztette. A szovjet vezető Konyevet a Kijevtől délre fekvő “korszuni katlan” egy évvel korábbi felszámolását követően nevezte ki a Szovjetunió marsalljává. Az összecsapás az amúgy is véres háború egyik legkegyetlenebb összecsapása volt. Konyev gépeivel gyújtóbombákat dobatott le Sanderovszka városára, így próbálva meg rákényszeríteni a németeket menedékeik elhagyására. Ahogy ezek előmerészkedtek a hóviharba és megpróbáltak kitörni, Konyev azonnal lecsapott. Harckocsiegységei lerohanták a menetoszlopot és géppuskákkal lőtték a menekülőket. Akiket utolértek, lánctalpaikkal taposták agyon. Az erős havazásban a szétszóródó németeket három lovashadosztály vette üldözőbe. A kozák kardok könyörtelenül lekaszaboltak mindenkit, még a magukat megadó szerencsétleneket sem kímélték. Azon a napon mintegy 20 000 német vesztette életét.

Január 12-én, moszkvai idő szerint reggel 5 órakor a Konyev vezette 1. Ukrán front megindította támadását a sandomierzi hídfőállástól és ezzel kezdetét vette a visztulai offenzíva. Erősen havazott, a látási viszonyok rendkívül rosszak voltak. Miután a büntető (Straf) századok átvonultak az aknamezőkön, a lövészzászlóaljak biztosították a frontszakaszt. Ezt követően a nehéztüzérség zúdított össztüzet az ellenséges vonalakra. A szovjetek kilométerenként 300 ágyút állítottak fel, vagyis az ütegek három-négy méterre voltak egymástól. A német védelmet darabokra zúzták. A legtöbb katona sápadtan és reszketve megadta magát. Egy páncélgránátos tiszt, aki a frontvonal mögül figyelte az eseményeket, azt mondta, hogy a horizont olyan volt, mintha egy “tűzvihar” söpört volna végig rajta, majd hozzátette: - Úgy éreztem, itt a végítélet pillanata. - A tizenhatodik páncéloshadosztály fogságba esett katonái elmesélték, hogy parancsnokuk, Müller vezérőrnagy, rögtön a szovjet tüzérségi támadás megindulását követően autóba pattant és katonáit cserbenhagyva elhajtatott Kielce város irányába.

“Előre a fasiszták búvóhelyére!” “Bosszút! Halál a német megszállókra” - ilyen és ezekhez hasonló jelszavakat festettek a szovjet harckocsizók tankjuk lövegtornyára. A délután 2 óra körül rohamra induló T-34-es és Sztálin típusú harckocsik nem ütköztek jelentős ellenállásba. Fagyos hó lepte járműveiket nem is álcázhatták volna jobban, még annak ellenére sem, hogy nagyobb távolságra már mindent beborított a detonációk erejétől felvert sár.

Ribalko tábornok 3. gárda-harckocsihadseregének és Lejusenko tábornok 4. gárda-harckocsihadseregének Breslaun kívül a fejlett iparral rendelkező Sziléziát kellett elfoglalnia. Amikor Sztálin korábban eligazítást tartott Moszkvában Konyevnek, a térképre mutatva ujjával megjelölte a területet. - Arany - csupán ezt az egyetlen szót mondta. Többre nem is volt szükség. Konyev tudta, hogy Sztálin sértetlenül akarja megszerezni a bányákat és a gyárakat.

*

A reggelen, amikor Konyev csapatai megindították a támadást a sandomierzi hídfőállásból, Csernyakovszkij tábornok 3. Belorusz frontja Kelet-Poroszország irányába lendült offenzívába. Másnap, január l4-én Rokosszovszkij erői a Narew folyónál kialakított hídfőállásból ugyancsak támadást indítottak Kelet-Poroszország ellen. Zsukov 1. Belorusz frontja a Visztulán Magnuszewnél és Pulawynál kiépített két hídfőállásból kezdte meg a hadműveletet. A talajt vékony hóréteg fedte, és a hajnali sűrű köd is csak dél korul kezdett oszlani. Reggel 8:30-kor az 1. Belorusz front huszonöt perces “gördülő tüzet” nyitott. Az előrenyomuló, önjáró rohamlövegekkel támogatott lövészzászlóaljak a magnuszewi hídfőállásnál biztosították a frontvonalat. A 8. gárdahadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg nehéztüzérségi támogatással ezután feltörte a harmadik vonalat. Az előttük húzódó fő akadály a Pilica folyó volt. Zsukov elképzelései szerint a lövészzászlóaljaknak kellett biztosítaniuk a mögöttük érkező gárda-harckocsihadseregek számára az átkelési pontokat.

A Bogdanov 2. gárda-harckocsihadseregének jobbszárnyán előrehaladó harckocsidandár az elsők között kelt át a Pilicán. Az előretolt egységként bevetett 47. harckocsidandárhoz különféle kiegészítő és segélycsapatok kapcsolódtak. A hídverők és az önjáró rohamlövegek mellett így• például gépesített légvédelmi ütegek és teherautókon egy géppisztolyos zászlóalj is az alakulathoz tartozott. A dandár fő stratégiai célja egy Varsótól nyugatra fekvő fontos útkereszteződésnél kiépített repülőtér elfoglalása volt. A következő két napban a 47-esek északnyugati irányba folytatták a támadást, megsemmisítve több menetoszlopnyi menekülő németet, “lánctalpasaikkal összezúzva” több parancsnoki kocsit.

A balszárnyat alkotó 1. gárda-harckocsihadseregnek már jóval nehezebben sikerült áttörnie. A Szovjetunió hőse érdemrenddel kétszer is kitüntetett Guszakovszkij ezredest olyannyira türelmetlenné tette a hosszú várakozás, hogy amikor 44. harckocsidandárjával elérte a Pilicát. nem volt hajlandó bevárni a hídverőket. Úgy tűnt, egy szakaszon elég sekély a folyó, ezért hogy spóroljanak “két vagy esetleg három órát”, az ezredes először elrendelte, hogy a harckocsik ágyútűzzel zúzzák szét a jeget, majd kiadta a parancsot, hogy a járművek keljenek át a folyómedren. A tankok, mintha jégtörők lettek volna, “mennydörgéshez hasonló zajjal” lökték félre a jégtáblákat. A harckocsikban ülök számára minden bizonnyal félelmetes volt az élmény, ám Guszakovszkij nem igazán törődött ilyen problémákkal. Hozzá hasonlóan Zsukovot is csupán az érdekelte, hogy harckocsidandárjai minél hamarabb a folyó túlpartján legyenek és megütközhessenek a németek 25. és 19. páncéloshadosztályaival. Ha ez megtörténik, szabaddá válik az írt az ország belseje felé.

Január 14-én hasonlóan alakultak az események a pulawi hídfőállásnál is. A tervek szerült itt sem a teljes frontvonalat kellett támadni, csupán az áthaladást lehetővé tevő folyosókat kellett azon biztosítani. Estére a szovjet csapatok már útban voltak Radom városa felé. Időközben az 1. Belorusz Front jobb szélén felvonuló 47. hadsereg megkezdte északról Varsó bekerítését, az 1. lengyel hadsereg pedig már a lengyel főváros külső kerületeiben csapott össze a németekkel.

*

Január 15-e, hétfő késő délutánján “a keletről jelentett nagyszabású előrenyomulás miatt” Hitler a ziegenbergi Adlerhorstból vonatán Berlinbe utazott. Guderian az elmúlt három napban egyre erélyesebben kérte a Führert, hogy térjen vissza a birodalom fővárosába. Először Hitler még úgy nyilatkozott, hogy a problémákat a keleti front parancsnokainak maguknak kell megoldaniuk, ám végül mégis engedett és miután elrendelte a nyugati fronton a hadműveletek befejezését, elhagyta a “Sasfészket”. Anélkül, hogy egyeztetett volna Guderiannal vagy a két érintett hadseregcsoport parancsnokával, a Führer parancsot adott, hogy vezényeljék a Grossdeutschland hadtestet Kelet-Poroszországból Kielcébe és alakulatait sorakoztassák fel a Visztula mentén húzódó frontszakaszon. Ez azonban azt jelentette, hogy a hadtestet legalább egy hétre kivonták a harcokból.

Hitler vasúton tizenkilenc óra alatt ért Berlinbe. Számos tennivalója mellett a családi ügyekre is tudott időt szakítani. Megkérte Martin Bormannt, hogy amíg ő Berlinben van, maradjon Obersalzbergben, és feleségével szórakoztassák Eva Braunt és annak húgát, Gretl Fegeleint.

Sztálin mindeközben kiváló hangulatban volt. Ugyanezen az estén fogadta Eisenhower tábornok vezérkari főnökét, Tedder repülő tábornokot, aki a rossz időjárási viszonyok miatti többszöri halasztást követően csak ekkor érkezett meg Kairóból a szovjet főcárosba. Tedder a további fejleményekről szeretett volna tárgyalásokat folytatni, ám Sztálin önelégülten jegyezte meg, hogy az ardenneki offenzíva “nagy őrültség” volt a németek részéről. A szovjet vezető megelégedésének adott hangot amiatt is, hogy a németek visszatartottak harminc hadosztályt, az Észak hadseregcsoport megmaradt alakulatait, melyeket Guderian szeretett volna visszavonni Németországba.

Sztálin megkísérelte elbűvölni Teddert. Meg akarta győzni Eisenhower helyettesét, hogy lehetőségéhez mérten ő mindent megtett, hogy a Vörös Hadsereg nagy offenzívájának megfelelő időzítésével kisegítse a szövetségeseket az Ardennekben. Lehetetlen utólag megmondani, Sztálin előre látta-e, hogy ezzel tovább ront az amerikaiak és a jóval szkeptikusabb Churchill között ekkor már amúgy is megromlott viszonyon.

Szovjet történészek mindig is azon az állásponton voltak, hogy Sztálin eredetileg január 20-ra tervezte a támadás megindítását, ám január 6-án levelet kapott Churchilltől. Ebben a brit miniszterelnök segítségért könyörgött, így a szovjet vezető másnap kiadta a parancsot, mely szerint az offenzíva kezdési dátumát előre hozták január 12-re. Tette ezt Sztálin annak ellenére, hogy az időjárási viszonyok különösen kedvezőtlenek voltak. Mindez természetesen otromba ferdítés volt, és semmi köze nincs Churchill levelének valódi tartalmához. Abban ugyanis nem volt szó segítségkérésről és arról sem, hogy a szovjetek mentsék meg a szövetségeseket az Ardennekben. A brit politikus már korábban megírta, hogy a szövetségesek “urai a helyzetnek” és Sztálint is tájékoztatták nyugaton lévő összekötő tisztjei, hogy a német fenyegetés gyakorlatilag karácsonyra megszűnt. Churchill csupán arról kért tájékoztatást, hogy a Vörös Hadsereg mikor tervezi megindítani nagy téli offenzíváját, mivel ezirányú érdeklődésére a Kreml mindig határozottan megtagadta a választ, miközben a szovjet összekötő tiszteket mindig időben tájékoztatták Eisenhower terveiről.

Az október óta tervezett visztulai offenzívát jól előkészítették: egy szovjet forrás szerint már “január 8-a vagy 10-e körül meg lehetett volna indítani a támadást”. Sztálin így azután boldog volt, hogy azt a benyomást kelthette, mintha ő mentené meg nehéz helyzetben lévő szövetségeseit, különösen mivel neki is jó oka volt arra, hogy előre hozza az offenzíva megkezdésének időpontját. Churchillt egyre jobban aggasztotta Sztálin azon szándéka, hogy Lengyelországban saját, menekült lengyel kommunistákból álló és Berija NKVD-je által irányított “lublini kormányát” juttassa hatalomra. Közeledett a jaltai konferencia és Sztálin biztosra akart menni, hogy mire az amerikai és a brit vezetővel tárgyalóasztalhoz ül, csapatai már Lengyelország egészét ellenőrzésük alatt tartják. Hatalmát - vélte a szovjet vezető - pusztán azért kiterjeszthette Lengyelországra, mert az harcoló csapatainak közvetlen hátországot jelentett és bárki, aki ellenvéleményének adott hangot, szabotőrnek vagy egyenesen nácinak volt nyilvánítható. Végül pedig volt egy sokkal prózaibb oka is annak, hogy előre hozzák az offenzíva kezdési dátumát. Sztálin aggódott, hogy a február elejére előre jelzett időjárás-változás enyhülést hoz és a kemény talaj napok alatt sártengerré változik, lassítva ily módon tankjai előrehaladását.

A Tedderrel való találkozónak volt egy másik célja is. “Sztálin hangsúlyozta”, áll az amerikaiak jelentésében, “hogy (a visztulai offenzíva végrehajtásának) egyik problematikus pontja a lengyelek, litvánok, lettek, ukránok és német nemzetiségű orosz állampolgárok között rejtőzködő jól képzett német ügynökök nagy száma. Elmondta, hogy ezek az ügynökök rádióval is fel vannak szerelkezve, így- a meglepetésszerű támadás gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Az oroszok azonban igen hatékonyan fel tudtak lépni e veszéllyel szemben. Hozzátette azt is, hogy a hátországban végrehajtott tisztogatásokat legalább olyan fontosnak tartja, mint például az utánpótlás folyamatos biztosítását.” A németek által kiképzett csoportok jelentőségének ily módon való túldimenzionálásával Sztálin megpróbálta előre igazolni a szovjetek által Lengyelországban elkövetett kegyetlenkedések jogos voltát. Berija ugyancsak kísérletet tett a nem kommunista ellenállás, az Armija Krajowa megbélyegzésére és azt, noha tagjai a varsói felkelés során kiemelkedő bátorságról tettek tanúbizonyságot, minden további nélkül a fasiszta jelzővel illette.

*

A következő huszonnégy óra eseményei bebizonyították, hogy a visztulai frontot áttörő szovjet hadseregek valóban teljes sebességgel nyomulnak előre. Mintha mindegyik csapategység felül akarta volna múlni a másikat.

Zsukov harckocsihadseregeinek gyors előrenyomulása részben a T-34-es harckocsik egyszerű és masszív felépítésének, valamint széles lánctalpaiknak volt köszönhető, mely által azok könnyen boldogultak a havas, jeges és sáros talajon. Még így is azonban a gépészeti ismeretek legalább olyan nélkülözhetetlennek bizonyultak, mint a lovasroham, hiszen a harctéri műhelyek nem bírták a sok munkát.

- Milyen jó volt az élet a háború előtt - jegyezte meg egy sofőr Grosszmannak.

- Rengeteg pótalkatrész állt rendelkezésünkre.

Amint javult az idő, a németek a Jagdbomber rövidítéséből egyszerűen csak “Jabónak” hívott Sturmovik csatarepülők is támogatni tudták az eszeveszett tempójú előrenyomulást.

- Tankjaink gyorsabban haladnak előre, mint a berlini vonat! - dicsekedett lelkesen a korábban harckocsijait a Pilica jeges vizébe parancsoló Guszakovszkij ezredes.

A kis varsói német helyőrségnek esélye sem volt a küzdelemre. Mindössze egy utászkülönítményből és négy zászlóaljból állt, melyek közül ráadásul az egyiket szolgálatba visszahelyezett hallássérült katonák alkották. A déli irányból Sochaczew felé nyomuló 47. gárda-harckocsidandár, valamint az északi irányból Varsót bekerítő 47. hadsereg gyorsan elzárta a helyőrség menekülési útvonalait, így annak megszakadt a kapcsolata anyaalakulatával, a kilencedik hadsereggel.

Harpe tábornok törzskara az “A” hadseregcsoporttól január 16-án figyelmeztette a zosseni főparancsnokságot, hogy nem sokáig tudják majd tartani a várost. Bogislaw von Bonin ezredes, a hadműveleti osztály vezetője egyeztetett Guderiannal. Úgy döntöttek végül, hogy a hadseregcsoport parancsnoksága kapjon szabad kezet a döntésekben: Guderian a jegyzőkönyvet zöld tintával szignálta. A Nachtlage, Hitler szokásos éjszakai helyzetértékelő megbeszélése során azonban egyik törzstisztje még azelőtt jelentette a Führernek a Varsó feladásáról született döntést, hogy a kérdést Guderian helyettese, Walther Wenck tábornok felvethette volna. Hitler rendkívül dühös lett.

- Azonnal állítsanak le mindent! - üvöltötte magából kikelve. - Varsót tartani kell mindenáron!

Már túl késő volt azonban, és a rádiókapcsolat is megszakadt. Néhány nappal később Hitler rendeletet adott ki, mely értelmében minden, a hadseregcsoport-parancsnokságokhoz kiküldött utasítást először neki kellett megmutatni.

Varsó eleste kapcsán ismét éles vita robbant ki Hitler és a Führernek a Grossdeutschland hadosztály útnak indítására vonatkozó döntését továbbra is vitató Guderian között. A tábornok még dühösebb lett, amikor megtudta, hogy Hitler a hatodik SS-páncéloshadsereget a visztulai front helyett Magyarországra irányította. Hitler azonban nem volt hajlandó vitát nyitni a kérdésben. A Varsóból való visszavonulás számára sokkal égetőbb probléma volt.

A másnap, január 18-án délben tartott megbeszélésen Guderian a jelenlévők előtt nyilvános dorgálásban részesült, ám a legrosszabb még csak ezután következett.

- Azon az estén - emlékezett vissza báró Von Humboldt ezredes, az OKH tisztje - éppen Bonin születésnapja volt. A térképasztalt álltuk körül, és éppen egy pohár itallal a kelünkben a köszöntésére készültünk, amikor Meisel (tábornok), a személyzeti osztály helyettes vezetője lépett be a helyiségbe két géppisztolyos főhadnagy társaságában. “Herr von Bonin”, mondta a tábornok. “Meg kell kémem, hogy fáradjon velem.”

Az ezredessel együtt letartóztatták von Christen és von dem Knesebeck alezredeseket is. Hitler közvetlen parancsári mindhármukat a Prinz-Albrechtstrasséra vitték, ahol a Gestapo hallgatta ki őket.

Hitler az egész esetet a hadsereg újabb árulásaként értékelte. Harpe tábornok elbocsátásával egy időben felmentette posztjáról von Lutwitz tábornokot, a kilencedik hadsereg parancsnokát is. Valójában azonban nagyfokú önteltsége nem engedte, hogy elveszítsen egy idegen fővárost, még akkor sem, ha történetesen azt korábban már földig tomboltatta. Guderian kiállt három tisztje mellett és ragaszkodott ahhoz, hogy őt is kihallgassák, hiszen a döntésért kizárólag őt terhelte a felelősség. A vezérkar megleckéztetésére már régóta ürügyet kereső Führer szaván fogta a tábornokot. A visztulai offenzíva legkritikusabb időszakában Guderiant órákon keresztül hallgatta ki Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal képviselője és Heinrich Müller, a Gestapo vezetője. A két alacsonyabb beosztású tisztet két héttel később szabadon bocsátották, ám Bonin a háború végéig koncentrációs táborban raboskodott.

A Bonin letartóztatását követő napon Berlinbe érkezett Martin Bormann. Másnap, január 20-án szombaton, a következő bejegyzést tette naplójába: “a helyzet keleten egyre reménytelenebb. Feladjuk Warthegau térségét. Az ellenség legelöl haladó harckocsi-alakulatai már Katowice közelében járnak.” Ezen a napon a szovjet erők Hohensalza közelében átlépték a birodalom keleti határvonalát.

Guderian felesége “fél órával azelőtt, hogy az első bombák becsapódtak volna”, elhagyta Schloss Deipenhofot. A vezérkari főnök feljegyzése szerint a birtokon dolgozók (többnyire valószínűleg áttelepült balti németek) “könnyes szemmel álltak az autója mellett és műiden bizonnyal örömmel csatlakoztak volna hozzá”. Noha kevés kétségünk lehet afelől, hogy valóban örömmel hagyták volna maguk mögött az uradalmat, ez semmiképpen sem kizárólag az úrnő iránti hűségnek volt betudható. Ekkorra már terjedni kezdtek a hírek a Kelet-Poroszországban történtekről.

A Vörös Hadsereg katonái és különösen a lengyel egységek nem ismertek kegyelmet a lengyel fővárosban megtapasztalt szörnységeket követően. “Láttuk Varsó pusztulását, amint az emlékezetes napon. 1945. január 17-én behajtottunk a város üres utcáiba”, írta a 3. csapásmérő hadsereg egyik századosa. “A városból csak hólepte füstölgő romok és hamu maradt. Éhező, végletekig kimerült emberek vonszolták magukat otthonuk felé.” Varsó háború előtti közel másfél millió, lakosságából mindössze százhatvankétezren maradtak életben. Az 1944. októberi varsói felkelés kegyetlen leverését követően a németek módszeresen megsemmisítették a város történelmi épületeit. Tették ezt annak ellenére, hogy a lázadók azokat nem is használták a harcok során. Vaszilij Grosszman a romokban heverő városon keresztül indult el a gettó irányába. Az egészből csupán a tetején üvegcserepekkel teleszórt, szögesdróttal ellátott három és fél méter magas kerítés, valamint a Judenrat, a zsidó közigazgatás épülete maradt meg. A gettó többi részéből “törött téglák hullámzó vörös tengere lett”. Grosszman elgondolkodott, hogy hány ezer ember holtteste fekhet a romok alatt. Nehéz volt elképzelni, hogy bárki is túlélhette a pusztítást, ám egy lengyel elvezette egy helyre, ahol négy zsidó egy épületmaradvány koszorúgerendája felett kialakított rejtekéből kászálódott nemrég elő.

Amikor Csernyakovszkij tábornok január 1-jén megindította a támadást Kelet-Poroszország ellen, a politikai tisztek a következő jelmondattal igyekeztek serkenteni a katonák harci szellemét “Harcos, ne feledd, most lépsz be a fasiszta bestia barlangjába!”

A Csernyakovszkij vezette támadás nem indult túl szerencsésen. Köszönhetően a hatékony hírszerzésnek, a német harmadik páncéloshadsereg parancsnoka az utolsó pillanatban vissza tudta vonni csapatait a frontvonal lövészárkaiból. Ez viszont azt jelentette, hogy az offenzíva elején végrehajtott légitámadás nem érhette el a célját, a néznetek pedig később indíthattak néhány rendkívül eredményes ellenlökést. A következő hét folyamán pedig Csernyakovszkij bekövetkezni látta azt, amitől előzetesen tartott, vagyis hogy az insterburgi szorosban kiépített német állások komoly veszteségeket okoznak egységeiben.

A tábornok előtt azonban hamarosan adódott egy lehetőség. Csernyakovszkij az egyik legintelligensebb és leghatározottabb szovjet főparancsnok volt. Észrevette, hogy a jobbszárnyon a 39. hadsereg gyorsabban halad előre, ezért gyorsan átcsoportosította mögé a 11. gárdahadsereget, így a támadás súlypontja átkerült erre az oldalra. A Pregel és a Nyeman folyók közötti váratlan előrenyomulás pánikot okozott a Volkssturm-egységek körében. Ráadásul Tilsit térségében a 43. hadsereg is átkelt a Nyemanon. Teljes káosz lett úrrá a német hátországon, különösen mivel a náci párt vezetői megtiltották a polgári lakosság evakuálását. Január 24-re Csernyakovszkij 3. Belorusz frontja megközelítette Königsberget, Kelet-Poroszország fővárosát.

Amellett hogy, ha úgy látta jónak, könnyedén figyelmen kívül hagyta a Sztavka utasításait, Csernyakovszkij - aki egyaránt volt harckocsiparancsnok és a “hadtudományok doktora” - kész volt az elfogadott harci taktikát is bármikor megváltoztatni. “Az önjáró lövegek a gyalogság szerves részévé lettek azt követően, hogy csapataink átkeltek a Nyeman folyón”, jegyezte fel Vaszilij Grosszman. Harminchét évesen Iván Danilovics Csernyakovszkij a legfiatalabb főparancsnokok közé tartozott. Egyfajta értelmiségi attitűdöt felmutatva, néha viccesen Ilja Ehrenburg romantikus költészetéből szavalt idézeteket. Csernyakovszkijt nyugtalanították az ellentmondások. Sztálin szerinte a dialektikus módszer élő példája volt. “Lehetetlen őt megérteni. Nincs más választásom, hinnem kell benne.” A tábornok kétségkívül nem való volt a háború utáni sztálini Szovjetunió világába. Talán szerencsésebb is volt, hogy hamarosan bevetés közben életét veszítette, így hitét sem volt lehetősége elveszíteni.

A Vörös Hadsereg lapjában, a Krasznaja Zvezdában (Vörös Csillag) megjelent, Németország elleni bosszúhadjáratra felszólító írásai jelentős számít hívet szereztek Ilja Ehrenburgnak a Fronton harcoló szovjet katonák körében. Nem csoda hát, hogy Goebbels ellenszenvvel viseltetett “a zsidó Ilja Ehrenburg, Sztálin kedvenc szónoka” iránt. A propagandaminisztérium felbujtással vádolta meg Ehrenburgot német nők megerőszakolására. Noha maga Ehrenburg sohasem riadt vissza a legvérszomjasabb fogalmazásmódtól sem, a nyugati történészek által neki tulajdonított legközismertebb kijelentés mégis egy náci koholmány. A vádak szerint az orosz író arra biztatta a Vörös Hadsereg katonáit, hogy tekintsék a német asszonyokat “jogosan megszerzett zsákmánynak” és “törjék meg faji büszkeségüket”. “Volt idő”, vágott vissza Ehrenburg a Krasznaja Zvezda hasábjain, “mikor a németek fontos állami dokumentumokat hamisítottak meg. Mára olyan mélyre süllyedtek, hogy az én cikkeimmel bíbelődnek.” Ehrenburg kijelentése azonban, mely szerint a Vörös Hadsereg katonáit “nem a német nők, hanem sokkal inkább a mi asszonyainkat megbecstelenítő német katonák érdeklik” - ahogyan a szovjet katonák kegyetlenkedései hamarosan bizonyították is - távol állt a valóságtól. Az pedig, hogy Németországot nem ritkán csak mint “szőke boszorkányt” emlegette, szintén nem a német és a lengyel nők irányába megnyilvánuló emberibb bánásmódra ösztönözte a katonákat.

*

Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontja január 14-én, egy nappal Csernyakovszkij csapatainak megindulását követően, a narewi hídfőállásból észak-, északnyugati irányban lendült támadásba. Fő feladata a Visztula torkolatvidékének megszállása, Danzig elfoglalása s ennek eredményeként Kelet-Poroszország elvágása volt. Rokosszovszkij nem érezte kiforrottnak a legfelsőbb főparancsnokság tervét, mivel úgy vélte, hogy csapatai egyaránt elszigetelődnének Csernyakovszkij Königsberget támadó, csapataitól és Zsukov Visztulától nyugatra előrenyomuló egységeitől egyaránt.

A német második hadsereg elleni offenzíva “a támadásnak tökéletesen kedvező időjárási körülmények között” indult el, állapította meg sajnálkozva a szenvedő fél hadtestparancsnoka. A talajt vékony hóréteg fedte, a Narew folyó pedig be volt fagyva. A köd dél körül feloszlott, és Rokosszovszkij csapatai hamarosan légi támogatást is kaptak. Az első két napon azonban még így is csak visszafogott ütemben sikerült előrenyomulni, ám a szovjet nehéztüzérség és a katyusák bevetése ismét lehetővé tette a gyors áttörést. A becsapódó bombák az acélkeménységűre fagyott talajba nem tudtak behatolni, a felszíni robbanások így tovább növelték a detonációk “hatékonyságát”. A havas, tájat hamarosan bombatölcsérek csipkézték.

Az első estén Reinhardt tábornok, a hadtestcsoport főparancsnoka felhívta telefonon az akkor még az Adlerhorstban időző Hitlert. Arra próbálta felhívni a l Führer figyelmét, hogy egész Kelet-Poroszország veszélybe kerül, amennyiben nem kap engedélyt a visszavonulásra. Ám Hitler nem hallgatott rá. Másnap reggel 3 órakor Reinhardt parancsnoksága megkapta a parancsot, hogy a térségben lévő egyetlen bevethető tartalék erőt, a Grossdeutschland hadtestet vezényeljék át a visztulai frontra.

Nem Reinhardt volt az egyetlen harctéri parancsnok, aki hevesen kifakadt felettesei ellen. Január 20-án a Sztavka minden előzmény nélkül elrendelte, hogy Rokosszovszkij módosítson előrenyomulása tengelyén, mivel Csernyakovszkijt feltartotta az ellenség. Rokosszovszkij tehát ahelyett, hogy egyszerűen elvágta volna a térséget a Visztula mentén, ezúttal északkeleti irányba, Kelet-Poroszország középső területei felé kellett hogy vonuljon csapataival. Rokosszovszkij tisztában volt azzal, hogy így széles rés keletkezik a balszárnyon, Hiszen Zsukov hadseregével nyugat felé, Berlin irányába nyomult tovább. Kelet-Poroszországban ez a hirtelen irányváltás azonban meglepetésként érte a német parancsnokokat. Rokosszovszkij jobbszárnyán a 3. gárda-lovashadosztály gyorsan haladt előre a fagyott talajon, és egységei január 22-én már Allensteinbe értek. A balszárnyon Volszkij 5. gárda-harckocsihadserege ugyancsak jó ütemben nyomult előre a Visztula torkolata mellett fekvő Elbing városa felé. Az elöl lévő harckocsidandár egyes egységei már január 23-án bejutottak a városba, mivel azt hitték róluk, hogy német páncélosok. Véres és kaotikus összecsapás bontakozott ki a városközpontban, de a védők végül kiszorították a szovjet harckocsikat. A hadsereg megkerülte a várost és folytatta útját a hatalmas kiterjedésű lagúna, a Frischess Haff mentén. Kelet-Poroszországot immár gyakorlatilag teljesen elzárták a birodalomtól.

*

Noha a német erők már több hónapja készültek a Kelet-Poroszország ellen várható szovjet támadásra a városokban és a falvakban nagyfokú szervezetlenség és bizonytalanság volt tapasztalható. A hátországban a Feldgendarmerie, a gyűlölt katonai rendőrség szigorú rendet tartott. A bakák csak “láncos kutyaként” emlegették őket, mert a nyakukban láncon hordott fémmedál nagyon hasonlított a kutyákon látható nyakörvhöz.

Január 13-án, tehát aznap reggel, amikor Csernyakovszkij megindította támadását, egy Berlin felé haladó, eltávozáson lévő katonákkal telezsúfolt vonatot tartóztatott fel az egyik állomáson a Feldgendarmerie. Azt üvöltötték, hogy parancsuk van és akinek a hadosztálya számát mondani fogják, le kell szállnia és alakzatban fel kell állnia. A vonaton ülő katonák - akik között akadt olyan is, aki már több mint két éve nem látta a családját - összekulcsolt kézzel imádkoztak, nehogy az ő hadosztályuk számát mondják. Ám majdnem mindenkinek le kellett szállnia a vonatról, hogy azután sorba álljon a peronon. Bárki, aki nem jelentkezett, halállal lakolt. Egy fiatal katona, egy bizonyos Walter Beier, azon kevesek egyike volt, akiknek nem olvasták a hadosztálya számát. Gyanútlanul azt hitte, hogy szerencséje volt és folytatta útját családjához az Odera mellett fekvő Frankfurtba. Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy otthonához olyan közel kell majd szembenéznie a Vörös Hadsereggel,amilyen közel sohasem hitte volna.

A káoszért leginkább felelőssé tehető személy egy náci vezető, az ukrajnai helytartóként általa kiépített rezsimről már hírhedtté lett Erich Koch Gauleiter volt. Koch olyan büszke volt kegyetlenkedéseire, hogy nem is tiltakozott, amikor megtudta, hogy háta mögött csak a “második Sztálinként” emlegetik. A Hitler védelmi vonalak iránti “megrögzött rajongását” maximálisan osztó Koch emberek tízezreit kényszerítette földművek ásására. Ezek elhelyezkedéséről sajnos azonban elmulasztott egyeztetni a hadsereg vezetőivel. Ő volt az is, aki - kirívó példát szolgáltatva az emberek értelmetlen feláldozására - először sorozott be gyerekeket és idős férfiakat a Volkssturmba. Ám mind közül a legnagyobb hiba, amit Koch elkövetett, az volt, hogy nem engedélyezte a polgári lakosság evakuálását.

Ő és a náci párt helyi vezetői, miután megtiltották a civilek kitelepítését, anélkül távoztak, hogy bárkit is figyelmeztettek volna a támadás közeledtére. Mindez szörnyű következményekkel járt azokra a feleségekre, lányokra és gyermekekre nézve, akik a mínusz húszfokos fagyban túl későn kíséreltek meg elmenekülni a méteres hóval borított puszta irányába. Sok parasztasszony - gondolva, hogy csupán új urak alatt kell majd dolgoznia és a korábbiakhoz képest nem sok minden változik majd - saját akaratából mégis maradt.

Az offenzíva kezdetét jelző nehéztüzérségi támadás távoli, mennydörgésszerű zaja nagy rémületet keltett a többnyire lapos, erdőségekkel borított kelet-poroszországi tájon fekvő gazdaságok és falvak lakosai körében. Kelet-Poroszországban az asszonyok már hallottak a Nemmersdorfban az előző ősszel történt kegyetlenkedésekről, amikor Csernyakovszkij katonái az 1944. nyári, feszített ütemű előrenyomulást követően megszállták belet-Poroszországot. Az asszonyok a városi moziban valószínűleg látták a hatvankét megerőszakolt és meggyilkolt nőről készített híradófelvételt is. Goebbels propagandaminisztériuma az esetet követően azonnal operatőröket küldött a frontra, hogy ott képeket készítsenek s így a történteket minél jobban ki lehessen aknázni propagandacélokra. Mégis úgy tűnt, az otthonukban maradó nőknek továbbra sincs elképzelésük sem a rájuk váró szörnyűségekről. A legelterjedtebb ezek közül ugyanis - függetlenül a lányok és asszonyok korától - a csoportos nemi erőszak volt.

“A Vörös Hadsereg katonái nem hisznek a német nőkkel kialakuló személyes viszonyban” írta naplójába a drámaíró Zahar Agranyenko, amikor tengerészgyalogosként Kelet-Poroszországban szolgált. “Alkalmanként kilencen, tízen, tizenketten, közösen erőszakolják meg a szerencsétleneket.” Később leírja azt is, amint Elbing városában német nők - utolsó kétségbeesett próbálkozásként, hogy védelmet keressenek - inkább szovjet tengerészgyalogosoknak ajánlották fel magukat.

A hatalmas hadoszlopokban előrenyomuló szovjet csapatok a modernitás és a középkor furcsa keverékét alkották: harckocsizók bélelt fekete sisakjukban, alattuk T-34-esük a talajt veri fel; kozák lovasok bozontos hátasukon, a korábban összerabolt zsákmány a nyeregre szíjazva; a kölcsönbérleti szerződés keretében kapott Studebakerek és Dodge-ok könnyű tábori ágyút vontatnak; nyitott Chevroletek a csomagtartóban vitorlavászonnal letakart aknavetővel és hatalmas tarackokat vontató traktorok; s végül mindezeket egy második, ezúttal ló vontatta szekerekből álló menetoszlop követte. A katonák személyisége is legalább olyan színes volt, mint hadfelszerelésük. Akadtak közöttük olyanok, akik már a legfiatalabb német fiúban is az SS-katonát látták és úgy gondolták, hogy az összessel még az előtt végezni kell, hogy felnőnének és újra lerohannák Oroszországot. Voltak azonban olyanok is, akik megkímélték a gyerekek életét és enni adtak nekik. Az egyenruhát viselő fosztogatók vedelték az italt és nőket erőszakoltak meg, míg az idealisták - az egyszerű kommunisták és az értelmiségiek - nyíltan elítélték az ilyen viselkedést. Az író Lev Kopelevet, aki ekkoriban politikai tiszt volt a hadseregben, azért tartóztatta például le a SZMERS kémelhárítása, mert “a burzsoá humanizmus, az ellenség iránt érzett sajnálat érdekében folytatott propagandatevékenységet”. Mindezek mellett Kopelev vette a bátorságot és Ilja Ehrenburg cikkeit is bírálni merte.

Rokosszovszkij csapatai olyan gyorsan haladtak előre, hogy a königsbergi német hatóságok számos menekültvonatot Allensteinbe küldtek, nem tudva, hogy a települést már korábban elfoglalta a 3. gárda-lovashadosztály. A kozákok számára azonban ezek a szerelvények kiváló alkalmat nyújtottak, hogy az erőszak és fosztogatás iránti leküzdhetetlen vágyukat kiéljék.

Moszkvában Berija és Sztálin tökéletesen tisztában voltak a fronton történtekkel. Az egyik részükre készített jelentésben például az állt, hogy: “sok német úgy véli, azokat a nőket, akik Kelet-Poroszországban maradnak, a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolják”. A dokumentum számos esetet is felsorakoztat, amikor csoportosan követtek el nemi erőszakot “kiskorú lányokon vagy éppen idős asszonyokon”. Az áldozatok között valójában nem ritkán tizenkét éves kislányok is voltak. A 43. hadsereghez tartozó NKVD-csoport jelentése szerint a Schpaleitenben maradt nők közül nem egy öngyilkosságot kísérelt meg”, folytatódott a jelentés. “Egyiküket, egy bizonyos Emma Kornt kihallgatták. »Február 3-án«, mesélte az asszony, »a Vörös Hadsereg frontkatonái érkeztek a városba. Bejöttek a pincébe, ahol elrejtőztünk. Rám, valamint két másik asszonyra mutattak a fegyvercsövekkel és kiparancsoltak minket az udvarra. Az udvaron egymás után tizenkét katona megerőszakolt. Más katonák ugyanezt tették a másik két lánnyal. A következő éjjel hat részeg katona tört be a pincébe és a gyerekek szeme láttára újra megerőszakoltak minket. Február 5-én hárman jöttek, február 6-án pedig nyolc részeg katona erőszakolt és vert meg minket.«“ Három nappal később az asszonyok végezni próbáltak magukkal és a gyerekekkel is és felvágták a csuklóikat. Ám nyilvánvalóan nem tudták, hogyan kell ily módon végezni magukkal és a kísérletük kudarcot vallott.

*

A Vörös Hadsereg a nők irányába nyíltan tulajdonosi szemléletet követett, különösen azután, hogy Sztálin személyesen engedélyezte “hadi feleség” tartását a tisztek számára. A “hadi feleségeket” röviden csak pőzs-ként emlegették, mivel a teljes kifejezés, “pohodno-polevaja zsena” olyannyira hasonlított a PPS-hez, a Vörös Hadseregben rendszeresített géppisztoly nevéhez.) Ezek a főtisztek által szeretőnek kiválasztott fiatal nők rendszerint parancsnoki híradósok, írnokok vagy az egészségügyi személyzet tagjai voltak, tehát olyan fiatal katonanők, akik nem pilotkát, hanem barettsapkát viseltek.

A “hadi feleség” élete nem volt könnyű, mivel a férfiúi vágy általában hevesen és válogatás nélkül jelentkezett. “Tessék, Vera”, írta a 19. hadseregből egy Muszja Annenkova neve fiatal katonanő barátnőjének. “Nézd, mit jelent náluk a »szeretet«! Látszólag kedvesek hozzád, de nehéz megmondani, hogy mi van legbelül a lelkük mélyén. Nincs őszinte érzés bennük, csupán rövid életű vágy és állati ösztönök. Milyen nehéz itt egy igazán hűséges férfit találni.”

*

A Rokosszovszkij marsall által kiadott 006-os számú rendelet kísérletet teai “a csatamezőn folytatott harcok során az ellenséggel szemben érzett gyűlölet” kordában tartására, sőt a parancs külön hangsúlyozta a “fosztogatásért, erőszakoskodásért, rablásért és a szükségtelen gyújtogatásért, valamint, pusztításért” kiszabandó büntetés súlyosságát is. Az eredmény siralmas volt. Elvétve ugyan akadt néhány kísérlet a tekintély tiszteletben tartásának kikényszerítésére. Az egyik lövészhadosztály parancsnoka állítólag “saját kezűleg lőtte agyon egyik hadnagyát, aki katonáit éppen egy, a földön szétfeszített végtagokkal fekvő asszony előtt sorakoztatta fel.” Ám általában vagy a tisztek maguk is részt vettek a kegyetlenkedésekben, vagy a fegyelem hiánya túl veszélyessé tette a részeg, géppisztolyos katonák között a rend helyreállítását.

Egy február 6-i megbeszélésen még Okorokov tábornok, a 2. Belorusz Front politikai osztályának vezetője is felemelte szavát - ahogyan ő fogalmazott - “az ellenségen való bosszúállás elutasítása” ellen. Moszkvában nem annyira a megbecstelenítések és a gyilkosságok, mint inkább az értelmetlen pusztítás miatt aggódtak. Február 9-én a Krasznaja Zvezda szerkesztőségi cikke úgy fogalmazott, hogy “minden fegyelemsértés csak a győzedelmes Vörös Hadsereget gyengíti... A bosszúnk nem vak. Dühünk nem értelmetlen. Ha elborítja a vak düh, az ember hajlamos elpusztítani az ellenséges területen álló gyárat - egy gyárat, mely később hatalmas érték lenne a számunkra.”

A politikai tisztek ezt a megközelítést remélték alkalmazni a nők elleni erőszakos cselekmények esetében is. “Amikor valódi haragot ébresztünk a katonában”, állapította meg a 19. hadsereg politikai osztálya, “az nem kísérel majd meg szexuális kapcsolatot létesíteni a német nőkkel, mivel undort fog irántuk érezni.” Ez a képtelen álokoskodás is csupán arra mutat rá, hogy a hatóságok nem értették a probléma lényegét. Még a Vörös Hadsereg női katonái és egészségügyi tisztjei sem adtak hangot rosszallásuknak. “Katonáink viselkedése a németek és a német nők irányában teljes mértékben korrektnek mondható!”, mondta egy huszonegy éves nő Agranyenko felderítőegységétől. Néhányan még szórakoztatónak is találták a dolgot Kopelev rendkívül dühös lett, amikor a politikai osztályról az egyik női asszisztens viccelődött az ilyen esetekkel.

*

A németek által a Szovjetunió területén elkövetett bűnök, valamint a rendszer könyörtelen propagandája kétségkívül hozzájárultak a német nőkkel szemben Kelet-Poroszországban elkövetett erőszakos cselekmények nagy számához. Ám a bosszú csak a magyarázat egyik része lehet, még akkor is, ha később ezzel próbálták igazolni a történteket. Ha egyszer a katona felöntött a garatra, a legkevesebbet áldozata nemzetisége nyomott a latban. Lev Kopelev írta, hogy egyszer Allensteinben “kétségbeesett sikoltozásra” lett figyelmes. Egy lányt látott, “hosszú, copfba fonott haja kócos, ruhája cafatokban lógott róla és azt kiabálta: “Lengyel vagyok! Jézus, Mária, én lengyel vagyok!” Eközben mindenki szeme láttára két tökrészeg harckocsizó kergette a szerencsétlent. A kérdést olyannyira elhallgatták a Szovjetunióban, hogy a veteránok még manapság sem igen hajlandók elismerni, mi is történt valójában a német területeken végrehajtott offenzívák során. Utalnak ugyan arra, hogy hallottak néhány túlkapásról, de rögtön el is intézik a problémát azzal, hogy az ilyen esetek a háború elkerülhetetlen velejáróinak tekinthetők. Csak néhányan mutatkoznak késznek arra, hogy elismerjék, tanúi voltak hasonló atrocitásoknak. Azon kevesek, akik hajlandóak beszélni, azonban egyáltalán nem tanúsítanak bűnbánatot.

- Mindannyian a szoknyájukat emelgették előttünk - mondta az egyik harckocsiszázadban harcoló komszomolvezető. Sőt azzal folytatta: 2 millió gyermekünk Németországban született.

Elképesztő, hogy a szovjet tisztek és katonák mennyi energiát fektettek abba, hogy meggyőzzék magukat: az áldozatok vagy boldogan fogadták, amit rájuk mért a sors, vagy legalábbis elfogadták, hogy ez jár nekik, cserébe azért a rengeteg gazságért, amit a Wehrmacht Oroszországban elkövetett.

- Bajtársaink annyira szexéhesek voltak - mesélte ekkoriban az egyik szovjet őrnagy egy brit újságírónak -, hogy nem ritkán hatvan, hetven, sőt nyolcvanéves öregasszonyokat erőszakoltak megy - e nagymamakorú nők legnagyobb meglepetésére, sőt talán örömére.

A különböző szeszes italok, illetve a laboratóriumokból és gyárakból szerzett veszélyes vegyi anyagok ugyancsak problémát jelentettek. A folyamatos ivászat mélyen aláásta a Vörös Hadsereg harcképességét. A helyzet már kezdett komollyá válni, és az NKVD azt jelentette Moszkvának, hogy “a megszállt német területeken a zsákmányolt alkohol elfogyasztásából eredő tömeges mérgezésekről érkeznek beszámolók”. Úgy tűnik, mintha a szovjet katonáknak az alkoholból merített bátorságra lett volna szükségük ahhoz, hogy a nőket megtámadják. Ám azután nem is olyan ritkán, annyira lerészegedtek, hogy képtelenek voltak az erőszakos szexuális aktusra, így ilyenkor - szörnyű végeredménnyel - az üveget használták. Számos áldozatot csonkítottak meg ilyen alkalmakkor.

Az ember csupán felszínesen érintheti e megdöbbentő pszichológiai ellentmondások kérdéskörét. Amikor Königsbergben a csoportosan megerőszakolt asszonyok a megbecstelenítést követően könyörögve kérték támadóikat, hogy végezzenek velük, a Vörös Hadsereg katonái mintha sértve érezték volna magukat.

- Az orosz katona nem lő le asszonyt - válaszolták. - Csak a német katona tenne ilyet.

A Vörös Hadsereg sikeresen győzte meg önmagát arról, hogy mivel magára vállalta az erkölcsi küldetést, hogy megszabadítja Európát a fasizmustól, ezért - egyénileg és politikailag egyaránt - úgy viselkedhet, ahogy neki jónak tetszik.

Az uralkodási vágy és a megalázás kényszere hatotta át a legtöbb katona nőkkel szembeni viselkedését Kelet-Poroszországban. Az áldozatok voltak kénytelenek megfizetni a Wehrmacht által a Szovjetunió elleni invázió során elkövetett bűntettekért. Miután a kezdeti düh elillant, a szadista jellemvonások már érezhetően kevésbé voltak észrevehetőek a katonák viselkedésében. Mire pedig a Vörös Hadsereg három hónappal később elérte Berlint, katonái a német nőkre sokkal inkább alkalmi partnerként, semmint gyűlöletük célpontjaként tekintettek. A katonák uralkodási vágya továbbra is megmaradt, ám ez talán már csak feletteseik, illetve a szovjet hatóságok részéről elszenvedett megaláztatásaik indirekt következménye volt. “A parancsuralmi rendszerek szélsőséges kegyetlensége”, írta Vaszilij Grosszman nagyszerű, Élet és halál című regényében, “az emberi szellemet kontinenseken keresztül volt képes lebénítani.”

Természetesen más erők is hatással voltak az emberek gondolkodására. A szexuális szabadságról az 1920-as években elénk vita folyt a kommunista párt köreiben, ám a következő évtizedben Sztálin gondoskodott róla, hogy a szovjet társadalom gyakorlatilag semlegesnek nyilvánítsa magát a kérdésben. Ennek természetesen semmi köze nem volt a szigorú erkölcsi felfogáshoz: az egyetlen ok az volt, hogy a szerelem és a szex nem volt összhangban az egyén “elszemélytelenedését” célul tűző tantételekkel. Freud munkáit tiltólistára tették, a válást és a házasságtörést a párt szigorúan elítélte. A homoszexualitást ismét köztörvényes bűnként kezelték. Az új tantételek értelmében még a szexuális felvilágosítást is betiltották. A képi ábrázolásokon a nő ruhával fedett keblének körvonalait “veszélyesen erotikus” látványnak tekintették, így e testrészeket munkásruhával kellett elfedni. A rendszer egyértelmű törekvése volt, hogy a vágy minden megjelenési formáját azonnal a párt, és mindenekelőtt a Nagy Vezető iránti szeretetté alakítsa át.

A legtöbb alulművelt szovjet katona szexuális értelemben tudatlan volt, és a nők irányába meglehetősen felvilágosulatlan magatartást tanúsított. A szovjet állam törekvése, hogy elnyomja a nép nemi vágyát, így - ahogyan az egyik orosz író fogalmazott - egyfajta “laktanya-erotikát” hívott életre, mely sokkal primitívebb és erőszakosabb volt, mint “a legmocskosabb külföldi pornográf mű”. Mindehhez ráadásként még hozzáadódott a modern propaganda elembertelenítő hatása és a rettegő, szenvedő férfiak háborús ösztöne.

*

Ahogy a nem német nemzetiség sem mentette meg a nőket a nemi erőszaktól, éppúgy a baloldali elkötelezettség sem védte a férfiakat. A tizenkét évnyi rejtőzködésből a baráti felszabadítók üdvözlésére előlépő német kommunisták rendszerint azon vették észre magukat, hogy a SzMERS különítményei hallgatják ki őket. A Vörös Hadsereget köszöntő boldog mosoly hamarosan hitetlenkedő arcukra fagyott. A SzMERS furcsa gondolkodásmódjának torz prizmáján keresztül nézve bármely történet vagy esemény - legyen az akármilyen hihető is - egy szempillantás alatt bűnszövetkezetek előre kitervelt államellenes tevékenységévé változhatott. Ráadásul mindig ott volt a Moszkvában már előre megfogalmazott, minden, Sztálinnak hűséget fogadó hadifogolynak, vagy harci tevékenységben részt nem vevő személynek nekiszegezett gyilkos kérdés “Miért nem harcol a partizánokkal?” A tény, hogy Németországban nem voltak partizánegységek, természetesen nem lehetett elfogadható ürügy. Ez a háború évei során folyamatosan visszatérő könyörtelen irányvonal természetszerűleg fejlesztette ki a szovjet katonában az általános gyűlöletet. Kérdezték ők politikai tisztjeiktől, hogy a német munkásosztály miért nem fogott fegyvert Hitler ellen, ám őszinte, egyértelmű választ sohasem kaptak. Nem meglepő ezért, hogy amikor április közepén váratlanul változott a politikai irányvonal és ettől kezdve a németeket nem kellett volna gyűlölni, sok katona nem is vett tudomást az új direktíváról.

A gyűlöletpropaganda fogékony hallgatóságra talált, így a gyűlölet minden iránt, ami német, valódi zsigeri érzéssé lehetett. - Még a fák is ellenségnek minősültek - mondta a 3. Belorusz front egyik katonája. A Vörös Hadsereget sokként érte a hír, hogy Csernyakovszkij tábornokot Königsbergnél megölte egy eltévedt gránát. Katonái egy hevenyészett sírban temettek el parancsnokukat. Ágakat a környező fákról vágtak. Ezek helyettesítették volna a hagyomány szerint a sírba eresztett koporsóba dobandó virágokat. Hirtelen azonban egy fiatal katona levetette magát a sírba és őrjöngve kidobálta az összes, már a koporsóra szórt ágat. Ezeket ugyanis ellenséges fákról vágták le, így bemocskolták a hős végső nyughelyét.

Csernyakovszkij halálát követően Sztálin parancsára a volt vezérkari főnök, Vasziljevszkij tábornagy vette át a 3. Belorusz front irányítását. Vasziljevszkij, úgy tűnt, parancsnok társaihoz hasonlóan viszonyul a fegyelem kérdéséhez. Egy visszaemlékezés szerint vezérkari tisztje egyszer fosztogatásokról és pusztításokról jelentett neki.

- Tábornagy elvtárs - mondta a tiszt -, a katonák nem viselkednek megfelelően. Bútorokat, tükröket és edényeket törnek össze. Mi az utasítása ezzel kapcsolatban?

Vasziljevszkij, a szovjet parancsnokok közül talán a legműveltebb és legértelmesebb főtiszt, néhány másodpercig csendben maradt, majd így szólt:

- Leszarom. Itt az ideje, hogy katonáink igazságot szolgáltassanak.

A szovjet katonák által Kelet-Poroszországban végzett pusztítás már kezdett aggasztó méreteket ölteni. A házakat, melyek a fagyos éjszakában oltalmat nyújthattak volna számukra, gondolkodás nélkül felgyújtották. Dühítette őket az is, hogy az egyszerű kelet-poroszországi parasztok messze magasabb életszínvonalon éltek annál, mint amiről ők valaha is álmodhattak volna. Nem csoda így, ha már önmagában annak gondolata is, hogy az amúgy sokkal jobb körülmények között élő németek azért rohanták le a Szovjetuniót, hogy fosztogassanak, gyűlöletet keltett a katonákban.

Agranyenko jegyezte fel naplójában, hogy miként vélekedett a németekről az egyik hidász. “Hát hogyan kellene bánnunk velük, százados elvtárs? Csak gondoljon bele, jómódban éltek, megfelelően táplálkoztak, voltak állataik, zöldségeskertjük és almafájuk. És megtámadtak minket. Egészen Voronyezsig eljutottak.” Itt elhallgatott egy pillanatra, majd tovább folyatta. “Sajnálom a gyerekeket, százados elvtárs. Még akkor is, ha a fritzek kölykeiről van szó.”

A szovjet hatóságoknak, elsősorban megvédendő Sztálint az 1941-es katasztrófával kapcsolatban esetlegesen őt érő vádaktól, sikerült egyfajta kollektív bűntudatot kialakítaniuk a szovjet népben, amiért úgymond engedték, hogy a szülőföldet elfoglalja az ellenség. Nem kétséges, hogy az elfojtott bűntudat erősítette a bosszúvágyat. Az erőszakot motiváló, tényezők többsége azonban ennél sokkal nyilvánvalóbb formában jelentkezett. Dimitrij Scseglov, a 3. hadsereg egyik politikai tisztje elismerte, hogy amikor meglátták a német éléskamrákat “felháborodtak az ott talált bőségen és gazdagságon”. Gyűlöletet keltett bennük a német háztartásokban tapasztalt nagyfokú rendszeretet is. Annyira jó lenne lesöpörni a polcokról a szép sorban odapakolt konzerveket és üvegeket”, írta Scseglov. A Vörös Hadsereg katonái megdöbbenve tapasztalták, hogy szinte minden családnak van otthon rádiója. A szemük elé táruló látvány sejtetni engedte, hogy a Szovjetunió talán nem is annyira a munkások és parasztok paradicsoma, mint ahogyan azt nekik otthon állították. A kelet-poroszországi gazdaságokban látottak egyszerre gerjesztették a katonákban a zavarodottság érzését, az irigységet, a csodálatot és a dühöt, ez pedig aggodalommal töltötte el a politikai tiszteket.

Azt, hogy a hadsereg politikai osztályainak félelme nem volt alaptalan, az NKVD postai cenzorai által írott jelentések is visszaigazolták. Az NKVD radikálisan szigorította a hazaküldött levelek ellenőrzését, remélve, hogy így egyrészt kontroll alatt tarthatják, mit írnak a katonák az átlag német életmódjáról, másrészt az ennek nyomán megformálódó, politikailag nem helytálló következtetéseket is ki lehet majd cenzúrázni az otthoniaknak írott beszámolókból. Az NKVD-nél megdöbbenve tapasztalták azt is, hogy a katonák előszeretettel küldenek német képeslapokat haza. Ezek közül néhányon még “Hitler beszédeiből kiemelt szovjetellenes idézetek” is olvashatók voltak. Ha más nem is, de ez a tény legalább arra késztette a politikai osztályokat, hogy tiszta írólapot bocsássanak a katonák rendelkezésére.

A polgári otthonokban, melyekről azt vélelmezték, hogy korábban német bárók lakhelyéül szolgáltak, a szovjet katonák órákat, porcelánokat, zongorákat és tükröket zúztak darabokra. Egy katonaorvosnő írta Königsbergből haza a következőket: “El sem tudjátok képzelni, mennyi értékes holmit pusztítottak el a mi Ivánjaink, mennyi gyönyörű és kényelmes házat gyújtottak fel a katonák. Ugyanakkor persze igazuk van. Nem vihetnek mindent magukkal. És ha egy katona összetör egy egész falat elfedő tükröt, akkor valahogy jó érzés tölti el utána. Ez valami olyasféle elfoglaltság, amely enyhíti a testre és a lélekre nehezedő nyomást.” A falvak utcáit ellepte a kibelezett párnákból és matracokból szétszóródott toll. A Szovjetunió vidéki területein, különösen a Közép-Ázsiában felnőtt üzbég és türkmén származású katonák sok zavarba ejtően új dologgal találkoztak. Ilyen, számukra teljesen ismeretlen dolog volt például az üreges fogpiszkáló: “Először azt hittük, hogy a bor ivásához használt szalmaszál”, mesélte az egyik katona Agranyenkónak. Mások, köztük tisztek is a fosztogatásból származó cigarettákat úgy szívták, mintha az a megszokott, újságpapírba sodort, fekete mahorka dohányból kézült volna.

A zsákmányolt tárgyakat gyakran már a következő pillanatban félrelökték vagy tönkretették, senki sem akart semmit hagyni egy “stabnyaja kriskának” - “törzskari patkánynak” - és különösen nem egy “tyilovaja kriskának”, vagyis a második menetoszloppal érkező “utóvéd patkánynak”. Szolzsenyicin a látványt egy “zsúfolt piactérhez” hasonlította, ahol a katonák porosz asszonyok kivételesen nagyméretű alsóruházatát próbálgatták magukra. Sokan annyi réteg ruhát vettek kezeslábasukra, hogy mozdulni is alig tudtak. A tankok személyzete nem ritkán annyi zsákmányolt árut zsúfolt a járműbe, hogy csoda, hogy el tudták fordítani a lövegtornyot. A nehéztüzérség által használt lövedékek utánpótlása is akadozni kezdett, mivel sok gépkocsi a válogatás nélkül összerabolt tárgyakkal volt megrakodva. A tisztek kétségbeesve tiltakoztak, amikor látták, hogy katonáik például szmokingot akarnak hazaküldeni a havi postacsomagban. Az idealista Kopelev határozottan tiltakozott. Szerinte a kivételes alkalmakra engedélyezett ötkilós csomag gyakorlatilag közvetlenül bátorította a katonákat a fosztogatásra”. A tisztek számára kétszer akkora küldemény volt engedélyezve. A tábornokok és a kémelhárítás tisztjei súlykorlátozás nélkül küldhettek haza csomagot, ám a tábornokoknak természetesen nem kellett odáig süllyedniük, hogy fosztogassanak. Tisztjeik válogatott ajándékokkal halmozták el őket. Még Kopelev is választott főnöke, a 2. Belorusz front politikai osztályának vezetője, Okorokov tábornok számára egy szépen megmunkált vadászpuskát és egy sorozat Dürer-metszetet.

Egy alkalommal a Szovjetunióval szimpatizáló német tisztek egy kisebb csoportját elvitték Kelet-Poroszországba. Megdöbbentette őket, amit tapasztaltak. Egyikük, Von Einsiedel gróf, az NKVD által irányított szervezet, a Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért alelnöke, Kelet-Poroszországból visszatérve a következőket mesélte tagtársának:

- Az oroszok teljesen megőrülnek a vodkáért és úgy általában az alkoholért. Nőket erőszakolnak meg, az eszméletvesztésig leisszák magukat, és azután házakat gyújtanak fel.

Mindez természetesen gyorsan eljutott Berija fülébe is. Ilja Ehrenburg, a legszenvedélyesebb propagandista, amikor egy hasonló látogatást tett, maga is megrettent a látottaktól, ám mindez nem sarkallta arra, hogy mérsékelje cikkei kirohanásainak hangnemét.

*

A Vörös Hadsereg katonái a háború során nem táplálkoztak rendesen, és gyakorlatilag folyamatos éhség gyötörte őket. Ha az Egyesült Államokból nem érkezett volna hajórakományszámra a húskonzerv és a liszt, sokukkal minden bizonnyal végez az éhhalál. Nem csoda így, hogy kénytelenek voltak a helyiek által megtermelt javakat felélni, noha ez - ellentétben a Wehrmachttal - a Vörös Hadseregben nem volt elfogadott irányelv. Lengyelországban ellopták a magnak félretett kukoricát, és húsáért a németek által megkímélt néhány állatot is lemészárolták. Litvániában a cukorhiány miatt a katonák már a méhkaptárokat sem kímélték: az előző ősszel sokuk arcát és karját méhcsípések tucatjai csúfították el. A gondozott, bőséges tartalékokkal rendelkező kelet-poroszországi gazdaságok kínálta bőség minden képzeletüket felülmúlta. A tejtől feszülő tőgy miatti fájdalomtól szenvedő teheneket puskával lőtték agyon, hogy rögtön el is fogyasszák. “Elmenekültek, és mindent hátrahagytak”, írta az egyik katona, “és most rengeteg sertés, étel és cukor van itt nekünk. Annyi ennivaló van, hogy azt sem tudjuk, mibe harapjunk.”

*

Noha tisztában voltak a Kelet-Poroszországban zajló eseményekkel, a szovjet hatóságok dühösek voltak, sőt kifejezetten sértve érezték magukat, amiért a német polgári lakosság elmenekült otthonából. A vidék és a városok gyakorlatilag elnéptelenedtek. A 2. Belorusz front NKVD-csoportjának vezetője azt jelentette Alekszandrovnak, a Központi Bizottság főideológusának, hogy “csak nagyon kevés német maradt itt... sok települést tulajdonképpen teljesen sorsára hagytak.” A beszámoló készítője példaként olyan falvakról tesz említést, ahol alig fél tucat ember maradt hátra, és ír olyan kisvárosokról is, ahol csupán tizenöt időskorú lakos maradt. A “nemes düh” a történelem legnagyobb menekülthullámát idézte elő. 1945. január 12. és 1945. február közepe között közel 8,5 millió német hagyta el otthonát a birodalom keleti tartományaiban.

Kelet-Poroszországban sokan - főleg a Volkssturm emberei és nők - az erdőkben húzódtak meg imádkozva, hogy az őrjöngő ellenség mind gyorsabban tovább nyomuljon. A nagy többség azonban az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől nyugatra menekült. Néhányan üzeneteket hagytak hátra az esetleg hazatérő férfiak részére. “Kedves Apu!”, vett észre Dimitrij Scseglov egy gyerekkéz által sebtében krétával az ajtóra írt üzenetet. “szekéren Alt.P.-be kell menekülnünk. Onnan hajóval megyünk tovább a birodalomba.” Az otthonukat elhagyók közül csak nagyon kevesen térhettek vissza. A régiót sajátos kultúrájával együtt teljesen megsemmisítették, s ennek különös hangsúlyt ad, hogy Kelet-Poroszország mindig is Németország szláv területekkel határos térsége volt. Sztálin már korábban tervbe vette, hogy a terület északi részét Königsberg központtal a Szovjetunióhoz csatolja, Kelet-Poroszország maradékát pedig részleges kárpótlásként a keleti, úgynevezett “nyugat-belorusz” és “nyugat ukrán” területek elcsatolásáért cserébe a bábállamként létrehozott Lengyelország kapná meg. Kelet-Poroszországot ily módon letörölték a térképről.

Amint Rokosszovszkij 5. gárda-harckocsihadserege áttört a Frischess Haffon, Kelet-Poroszországot vagy hajón Pillauból, vagy a jégen keresztül a Frische Nehrung, a lagúnát Danzig felől lezáró homokföveny irányában lehetett elhagyni.

A legrosszabbul talán azok jártak, akik Königsbergbe menekültek, mivel a várost a szárazföld felől hamarosan elzárták a szovjet csapatok. A városból nem volt könnyű továbbjutni, elsősorban azért, mert a náci hatóságok egyáltalán nem készültek fel a polgári lakosság evakuálására, és időbe telt, mire az első hajók megjelentek Pillaunál. Időközben Kelet-Poroszország fővárosánál a háború egyik legvéresebb csatája volt kibontakozóban.

Azok a menekültek, akik eljutottak a Frische Nehrung homokfövenyéig, az ekkor már egyetlen nyugatra vezető útvonalig, nem sok könyörületre számíthattak a Wehrmacht-tisztek részéről sem. Ezek szerint az utat ugyanis csak katonai célra lehetett használni, ezért leparancsolták a menekülőket róla. A hátizsákokkal felmálházott szerencsétlenek így kénytelenek voltak szekereiket és holmijaikat hátrahagyni és gyalog nekivágni a dűnéknek. Sokan közülük soha nem érték el a Frische Nehrungot. A szárazföldön a szovjet tankok egyszerűen átgázoltak a menekültek szekerein és géppuskákkal kaszálták le a gyalog vánszorgókat. Amikor egy ilyen harckocsizó egység január 19-én utolért egy menekültekből álló menetoszlopot, “a szekereken utazókat egyszerűen lemészárolták”.

Noha Kelet-Poroszországban a nácik nem építettek koncentrációs tábort, egy a Kumennen nevű falu melletti erdőséget átfésülő NKVD-egység három csoportban összesen 100 holttestet talált a hó alatt. Feltehetően valamelyik halálmenetben veszíthették életüket. Himmler már a Vörös Hadsereg közeledtének hírére elrendelte a táborok kiürítését. “A többség 18-35 év közötti nő volt”, állt az esetről készült jelentésben, “szakadozott ruhákat viseltek, melyeken számokat találtunk, illetve az öltözet bal karjára, valamint a mellkasi részére hatágú csillagot varrtak. Néhányan fatalpú bakancsot viseltek, övükre bögre és kanál volt erősítve. “Zsebeikben élelmet, elsősorban kevés krumplit, karórépát és lisztet stb. találtunk. Az orvosokból és tisztekből álló vizsgálóbizottság megállapította, hogy mindegyikükkel közelről leadott lövéssel végeztek és az összes kivégzett nő alultáplált volt.” Jellemző, hogy noha a jelentés említést tesz a ruhákra varrott hatágú csillagokról, a szovjet hatóságok az áldozatokat mégsem zsidóként, hanem “a Szovjetunió, Franciaország és Románia állampolgáraiként” azonosították. A nácik mintegy másfél millió szovjet zsidót öltek meg pusztán azért, mert zsidónak születtek. Sztálin azonban nem akarta, hogy bármi is elterelje a figyelmet a szülőföld szenvedéséről.

Kinder - gyermekeim. Így szólították a német tábornokok katonákat, ha bizalmas hangon fordultak hozzájuk. E jelenség gyökere valahol az egész államszervezetre rátelepedő porosz paternalizmusban volt keresendő. - A katona a nép gyermeke - mondta Von Blumentritt tábornok a háború végén, ám ekkorra már a hadsereg és a társadalom közé képzelt bármilyen családi kötelék pusztán vágyálomnak volt tekinthető.

A düh egyre nőtt, látva, hogy hiábavaló minden áldozat. Az emberek immár készek voltak bujtatni a katonaszökevényeket. Egy lengyel parasztgazda, aki január 24-én Berlinben tartózkodott, szemtanúja volt, amint asszonyok ilyeneket kiabálnak a város utcáin német katonákat kísérő tiszteknek és altiszteknek: “Engedjétek a férjeinket haza! Harcoljanak az aranyfácánosok (náci főtisztek) inkább!” Az egyenruhájuk nadrágján vörös csíkot viselő vezérkari tiszteket meglátva a járókelők ezt kiáltozták: “Vámpírok! Vámpírok!” Mindez azonban, ellentétben az 1915-ben történtekkel - mely dátum méltán dühítette a nácikat -, nem a közelgő forradalom előszele volt. A svéd katonai attasé megállapítása szerint, amíg az étel el nem fogy, lázadásokra nem lehet számítani. Ezt egyébként megerősítette egy ekkoriban népszerű berlini szólás is, mely szerint: “Addig nem tesszük le a fegyvert, amíg Göring bele nem fér Goebbels nadrágjába.”

A jövőt illetően csupán kevesek tápláltak illúziókat. A berlini egészségügyi osztály “vészhelyzet esetére” a korházaktól további tízezer ágyat kért a civilek részére és tízezret a hadsereg számára. A rendelet nagyon jól jellemezte a náci bürokráciát, mivel nem vette figyelembe sem a bombázások következményeit, sem az erőforrás- és szakemberhiányt. Egy dolog volt az ágyhelyek biztosítása, ám az orvosok és a nővérek már ekkor is rendkívül túlterheltek voltak, hiszen például még arra sem volt elég ember, hogy az éjszakai bombatámadások idején a betegeket a kórtermekből levigyék a pincébe. Ezalatt a kórházi adminisztráció kénytelen volt hosszadalmas egyezkedésekbe bocsátkozni a különféle náci párthivatalokkal annak érdekében, hogy a személyzet felmentést kapjon a Volkssturm-egységekben történő szolgálatteljesítés alól.

Magát a Volkssturmot az előző esztendő őszén hívták életre, a náci ideológia, valamint kicsinyes hatalmi harcok eredményeként. Hitlert gyanúja, mely szerint a hadsereg vezetése árulókból és a vereségbe belenyugvó kishitűekből áll, arra ösztönözte, hogy e tömegmilícia irányítását kivegye a Wehrmacht kezéből. Himmler, a Waffen-SS vezetője és egyben a júliusi merénylet óta a tartalékos hadsereg parancsnokhelyettese, kézenfekvő választásnak tűnt e posztra, ám a rendkívül becsvágyó Martin Bormann meg volt győződve arról, hogy a Volkssturmot helyi szinten - az egyébként az ő irányítása alá tartozó náci Gauleiterek közreműködésével - kell megszervezni. Szinte az összes tizenhét és negyvenöt év közötti német férfit ekkorra már behívták a hadseregbe, így a Volkssturmban tizenéves kölykök és öregemberek teljesítettek szolgálatot.

Az immár egyúttal Berlin birodalmi védelmi biztosaként is tevékenykedő propagandaminiszter, Goebbels sebtében kampányt szervezett, olyan jelszavakkal, mint például: “A Führer hívó szava számunkra szent parancs!” vagy “Hit! Harc! Győzelem!” A mozikban a nézők menetelő férfiakról láthattak hírösszefoglalókat. A képkockákon idős és fiatal együtt vonult, Volkssturm-egységek Panzerfaustokat vettek át, majd tömött sorokban hűségesküt tettek a Führernek. A kamera hosszasan elidőzött a Goebbels beszédére feszülten figyelők arcán. Nem kevesen, figyelmen kívül hagyva a katonai realitásokat, még mindig hittek a sikerben. “A világ népei összeesküdtek ellenünk, ám mi megmutatjuk nekik, hogy mire vagyunk képesek”, írta egy feleség, katona férjének. “A kerületből tegnap esküdtek fel. Látnod kellett volna. Soha nem fogom elfelejteni az erőnek és a büszkeségnek ezt az egyértelmű megnyilvánulását. még nem tudjuk, hogy mikor küldik őket harcba.”

A fronton harcoló, katonák hangulatán mindez, azonban keveset javított. Sokan felháborodva olvasták az otthonról érkezett levelekben, hogy apjuk - sőt nem ritkán nagyapjuk is - minden vasárnap katonai kiképzésen vesz részt. Valójában a németek többsége, a szakértelem iránti ösztönös megbecsülés ellenére, mélyen szkeptikus volt.

- Az emberek túlnyomó része úgy gondolta - mesélte később kézre kerítőinek Hans Kissel tábornok, hogyha a Wehrmacht nem tud megbirkózni a feladattal, akkor ez a Volkssturmnak sem fog sikerülni.

A Volkssturmba besorozottak jelentős része vélte úgy, hogy értelmetlenül, valamilyen jelképes cél érdekében fogják majd harcba küldeni őket és esélyük sem lesz megállítani a szovjet előrenyomulást. Sziléziában végül mintegy negyven Volkssturm-zászlóaljat állítottak fel, melyek feladata a régió keleti és északkeleti határainak védelme volt. Épült ugyan néhány beton lövegállás is, ám mivel az egységek csak kevés páncélelhárító fegyverzettel rendelkeztek, a szovjet harckocsik gyakorlatilag átgázoltak rajtuk.

*

Felső-Szilézia iparosodott területein, a Sztálin által a térképen megjelölt “aranybánya” központjában a német gyárigazgatók egyre nagyobb aggodalommal figyelték az eseményeket. Attól tartottak, hogy az itt dolgozó 300.000 külföldi - főleg lengyel származású, illetve a Szovjetunióból idehurcolt kényszermunkás - felkelést robbant majd ki. Az üzenek vezetői követelték, hogy “vezessenek be biztonsági intézkedéseket az ellenséges külföldi munkásokkal szemben”, még mielőtt a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulásának hatására felbátorodnak, és lázadás tör ki. Ám Konyev marsall harckocsijai közelebb voltak, mint gondolták.

A gyors szovjet előrenyomulás miatt sürgetővé vált a koncentrációstáborok és a hadifogolytáborok kiürítése is. Őrök és foglyok minden cél nélkül vonszolták magukat a kietlen, hólepte tájon. Egy késő délután egy brit hadifoglyokból álló menetoszlop utolért egy nagyobb csoport szovjet foglyot. “Hófehér arcuk”, írta Robert Kee, “szörnyen elütött hollófekete szakálluktól. Csupán szemükben csillogott még valami fény, valami emberi. Olyan volt, mintha ez a fény a bent rekedt ember utolsó, kétségbeesett segélykiáltása lett volna.” A britek kiürítették zsebeiket és mindent, amit találtak, szappant, cigarettát, áthajítottak a szerencsétleneknek. Az egyik csomag cigaretta célt tévesztett. Ahogy az egyik orosz fogoly lehajolt, hogy felvegye, egy Volkssturm-őr odarohant és rátaposott a kinyújtott kezére. Azután belerúgott, majd puskatussal ütlegelni kezdte. A britek “dühösen kiáltozni kezdtek”. “Az őr abbahagyta a fogoly verését és döbbenten felnézett. Nyilván annyira hozzászokott már a brutalitáshoz, hogy fel sem merült benne, hogy az emberek tiltakozhatnak is az ellen.” Ezután az őr üvölteni kezdett és fenyegetően rázta fegyverét, ám a britek még hangosabban kiabáltak és gúnyolódni kezdtek. Saját őreik ütlegeléssel próbálták helyreállítani a rendet és visszalökték a Volkssturm-őrt a saját őrizeteseihez. “Édes istenem!”, mondta Kee egyik társa. “Ha egyszer ideérnek, mindent megbocsátok az oroszoknak, amit csak tesznek, ezzel az országgal. Mindent.”

*

A végképp hitelét vesztett Göring kiesésével náci párton kívül mindenekelőtt Bormann és Himmler között folyt a hatalmi harc. A júliusi merényletkísérletet követően utóbbi befolyása jelentős mértékben növekedett, mivel ő volt a vezetője azon két szervezetnek - a Waffen-SS-nek és a Gestapónak -, melyek egyedül voltak képesek a hadsereg feletti ellenőrzésre. Miután Hitler általános fizikai és elmebeli állapota a merénylet során szerzett sebesülések miatt komolyan megromlott, Himmler jó eséllyel indult harcba a Führer esetleg megüresedő posztjáért. Ám az, hogy megfelelő képességekkel rendelkezik-e ahhoz, hogy - amint attól néhányan tartottak - ugyanazt a szerepet töltse be a Hitler után következő időszakban, mint amit Sztálin töltött be a poszt-lenini érában, már erősen kétséges volt.

Himmler aligha volt rátermett e feladatra. Jellegzetes “külső fizikai jellemzői, a csapott áll, az erős állkapocs és a szemüveg mögé rejtett tekintet” voltak. Noha rendkívül hideg és embertelen volt, a Reichsführer-SS elképesztő naivitásról és önteltségről is tanúbizonyságot tudott tenni. Himmler, bizonyos lévén abban, hogy a hatalmi ranglétrán ő következik, végzetesen alábecsülte Martin Bormannt, Hitler bikanyakú és kerek arcú személyi titkárát, aki olyannyira a Führer bizalmába férkőzött, hogy ekkor már ő határozta meg, ki kerülhet személyesen a náci vezető elé. Bormann titokban lenézte Himmlert, és gúnyosan csak “Heinrich nagybácsinak” hívta a háta mögött.

Bormann már régóta gyanította, hogy Himmler, a Waffen-SS megteremtője titokban saját jogon is katonai parancsnok szerezne lenni. Egy ilyen poszt felajánlásával könnyen el lehetett tehát távolítani a versenytársat Berlinből - és így a hatalom epicentrumából is. December elején - majdnem bizonyos, hogy Bormann javaslatára - Hitler egy, a Rajna felső folyásánál állomásozó kisebb hadseregcsoport főparancsnokává nevezte ki Himmlert. A Reichsführer-SS nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy közvetlen felettese a nyugaton állomásozó hadseregek főparancsnoka, von Rundstedt tábornagy lesz. A délnyugat-németországi Fekete-erdő mélyéről Himmler azonban nem érzékelhette, hogy befolyása Berlinben gyorsan csökken. Kaltenbrunnert, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Heidrich halálát követően általa kinevezett vezetőjét azzal állította Bormann a maga oldalára, hogy lehetővé tette számára a Hitlerhez való bejutást, így- tehát az az utasításokat közvetlenül a Führertől kaphatta. Himmler azt sem vette észre, hogy a Führer főparancsnokságán működő összekötő tisztje, Hermann Fegelein SS-Gruppenführer ugyancsak csatlakozott Bormann táborához.

*

Miközben a náci vezetők egymás ellen áskálódtak, a visztulai front - ahogyan azt Guderian korábban jósolta - teljesen összeomlott. A szovjet harckocsidandárok nem álltak meg alkonyatkor sem. A tankok a sötétség óráiban is folytatták az előrenyomulást, mivel - ahogy az egyik parancsnok fogalmazott - “azok a sötétben kevésbé sebezhetők és harckocsijaink éjszaka rémületet keltenek”.

A szovjet ékek naponta nem ritkán hatvan-hetven kilométert is előrehaladtak. “Az egyik német tábornok”, állította Guszakovszkij ezredes, “miután ellenőrizte a térképen az ellenséges csapatok helyzetét, levetkőzött és békésen ágyba bújt. Éjfélkor ütöttünk rajta.” Még ha egyes megállapítások túlzóak is lehetnek, kétségtelen, hogy a szovjet előrenyomulás lendülete váratlanul érte a német tisztikart. Az ellenséges csapatok előző éjszaka rögzített helyzetét tartalmazó jelentés, miután végigfutott a parancsláncolaton, körülbelül reggel 8 órakor jutott el a hadseregcsoport-parancsnokságra. Ezután az OKH-nak időben el kellett készítenie a jelentés rövid, tömör kivonatát, valamint a kapcsolódó térképet, hogy azt még Hitler szokásos déli megbeszélésén értékelhessék. Ez azután egy ideig eltartott. Freytag von Loringhoven, Guderian katonai segédtisztje emlékezett olyan esetre, amikor hét órán keresztül folyt a tanácskozás. Tehát a Hitler útmutatásai alapján kiadott parancsok a fronton harcoló egységekhez leghamarabb csak az első általuk készített helyzetjelentés továbbítását követő huszonnégy óra leteltével jutottak el.

Az erőpolitika színterén a kívülállók csak ritkán tudtak konstruktív módon bekapcsolódni a hadműveleti megbeszélésekbe. Ezek a megszólalások is sokkal inkább öncélúak voltak, különösen, ha általuk valamelyik riválishoz képest előnyösebb helyzetbe lehetett kerülni. Göring, úgy tűnt, ekkor már híján volt a rá korábban oly jellemző machiavellista fortélynak. Nem értett a katonai stratégiai tervezéshez, mégis teljes testtömegével a térképasztalra nehezedve, azt így láthatatlanná téve mindenki más számára, hosszú előadásokat tartott a témában. Miután ily módon bolondot csinált magából, egy közelben elhelyezett karosszékbe vonult vissza. A rendkívül türelmes Hitler még akkor sem dorgálta meg, amikor mindenki szeme láttára mély álomba szenderült. Freytag von Loringhoven egy alkalommal megfigyelte, ahogy Göring elalszik az egyik székben. A tartalék térkép az arcára terült és így úgy nézett ki, mint egy vonaton alvó kereskedelmi ügynök a háború előtti időkből.

*

A szovjet harckocsivezetők is olyan fáradtak voltak, hogy gyakran ők is elaludtak, ám egy T-34-es vagy egy Sztálin tank egy átlagos járműnél kétségtelenül jobban bírta, ha valaminek nekiütköztek vele. A bőrből, vagy vászonból készült bélelt harckocsizó sisakok minden bizonnyal nagy szolgálatot tettek a zötykölődő acélszörnyetegek belsejében. A legénységet nagymértékben a hajsza öröme vitte előre. A magukra hagyott német felszerelések látványa vad gyönyörűséget okozott számukra. “Nem pihenhetnek meg egy pillanatra sem”, esküdöztek. Mindenekelőtt azonban az tette őket boldoggá, hogy immár a német hátországba érkeztek meg.

A szovjet parancsnokok az ellenállás leghalványabb jelére bevetették a nehéztüzérséget. Vaszilij Grosszman látta, amint “fegyelmezett német hadifoglyok”, némelyik a heves nehéztüzérségi támadás nyomán még mindig harctéri idegsokktól támolyogva, a hátország felé vonulnak. Egyikük, akárhányszor elhajt mellette egy autó, kihúzza magát és tiszteleg”, jegyezte be naplójába.

*

Zsukov seregei január harmadik hetében is folytatták gyakorlatilag ellenállásba nem ütköző északnyugati irányú előrenyomulásukat. A jobbszárnyon az 1. gárda-harckocsihadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg továbbra is együttműködtek, míg a balszárnyon az. 1. gárda-harckocsihadsereg, valamint a 5. gárdahadsereg folytatták közös offenzívájukat. Még az 1. Belorusz front parancsnoksága sem tudott lépést tartani az eseményekkel és nem ritkán olyan stratégiai célokat tűzött ki, melyek addigra már régen elfoglalásra kerültek. Amikor a 8. gárdahadsereg január 15-én, két nappal a kitűzött határidő előtt látótávolságra közelítette meg Łodź városát, a parancsnok, Vaszilij Csujkov tábornok úgy határozott, hogy mellőzve a frontparancsnoksággal való egyeztetést haladéktalanul megtámadja az ipari várost. Ám amint lövészhadosztályai a reggeli órákban felvonultak a rohamra, majdnem lebombázta őket a Vörös Hadsereg légiereje. A város estére a szovjetek kezére került. Az utcákon holtan heverő német katonákkal több esetben “kíméletlenül, de jogosan” lengyel hazafiak végeztek.

Január 24-én Csujkov, akit a még a sztálingrádi harcok során szerzett tapasztalatai miatt: a városi hadviseléshez leginkább értő tábornoknak tekintettek, parancsot kapott Poznań elfoglalására. Az üzenet kézhezvételekor a főtiszt azon tűnődött, vajon Zsukov parancsnokságán tudják-e, hogy egy erős sziléziai erődítményről van szó.

Konyev 1. Ukrán frontja délen sokkal rövidebb úton jutott el a birodalom határáig. Mindenekelőtt sikerült meglepniük Krakkóban a németeket és így a várost sértetlenül kerítették kézre. A gyors előrenyomulás azonban nem várt bonyodalmakkal is járt. Zsukov és Konyev csapatai több tízezer német katonát értek utol, akik közül sokan elkerülték a fogságot. Ők, miközben nappal az erdőben rejtőztek, kétségbeesve próbáltak nyugatra jutni. Néhányan közülük - csak hogy megszerezzék a katonák kenyereszsákját - rendszeresen rajtaütöttek az elhaladó szovjet egységeken. Mesik, az 1. Ukrán front NKVD-egységének vezetője tájékoztatta Beriját, hogy a hátvéd szerepét betöltő lövészezredei rendszeresen 200 főt is meghaladó nagyságú szökevénycsapattal kerülnek fegyveres összetűzésbe.

Gépesített csapategységekből álló menetoszlopok is vonultak vissza a birodalom felé, próbálva megtalálni a szovjet csapatok rengetegén keresztül a biztonságos utat. Ezeket csak “vándorló katlanként” emlegették, mivel egyik bekerítésből a másikba vergődtek, járműveiket a végsőkig hajtották és kíméletlenül elpusztítottak minden felszerelést, melyet már nem tudtak használni. A legerősebb és legismertebb ilyen alakulat a Nehring tábornok által irányított páncéloshadtestre épült. Szökevény, illetve még harcoló egységekből állt és minden jártművet megsemmisítettek, mely üzemképtelenné vált, vagy amelyből kifogyott az üzemanyag. Még két tankot is feláldoztak, mivel ezekkel támasztottak alá egy hidat, melyen annak összeomlása előtt még át tudtak haladni a könnyebb járművek. Nehring, mivel véletlenül egy olyan útvonalat választott, mely nagyjából a Zsukov és Konyev seregeit elválasztó keskeny sávban húzódott, sikeresen elkerülte a nagyobb összecsapásokat. Egy rövid rádióüzenetben aztán értesült arról, hogy Von Saucken tábornok Grossdeutschland hadteste csatlakozni készül hozzájuk. Ez január 2l-én sűrű ködben sikeresen meg is történt, hogy azután az egyesített csapatok január 27-én visszavonuljanak az Oderán túlra.

Ugyanazon a napon, amikor Nehring átkelt az Oderán, mintegy 200 kilométerre délkeletre fény derült a náci rezsim hihetetlen gaztetteire. Konyev 60. hadserege megtalálta az Auschwitz környékén kiépített táborrendszert. A 107. lövészhadosztály felderítői vállukra vetett géppisztollyal léptek elő a hólepte erdőből, hogy szembe találják magukat a modern történelem leghátborzongatóbb jelképével.

A szovjet tisztek ráébredve, hogy valójában mit is találtak, azonnal előrerendelték az egészségügyi egységeket, ám a 3.000 beteg fogoly közül sokakat még így sem sikerült megmenteni. A táborban maradtak túl gyengék voltak ahhoz, hogy útra keljenek, amikor kilenc nappal korábban az SS megkezdte a táborok evakuálását. A szovjet tisztek megkezdték néhány táborlakó kihallgatását. Adam Kurilowicz, a lengyel vasúti dolgozók szakszervezetének egykori vezetője, aki 1941 júniusa óta volt a táborban, elmesélte, hogyan próbálták ki a nácik nyolcvan szovjet és 600 lengyel foglyon 1941. szeptember 15-én az újonnan épített gázkamrákat. Mansfeld professzor, egy magyar tudós beszélt a szovjeteknek azon “orvosi kísérletekről” is, melyek során - például karbolsav injekcióval - 140 lengyel fiút öltek meg a németek. A Vörös Hadsereg, akkori becslése szerint több mint 4 millió emberrel végeztek a táborokban, ám később ez a szám túlzónak minősült. A hadsereg egyik fotósát felkérték, hogy fényképezze le a tábor bejáratánál álló, “Arbeit Macht Frei” feliratú táblával ellátott kaput, a felpuffadt hasú halott gyerekeket, a levágott emberi hajból álló nagy kupacokat, a nyitott szájú holttesteket és az élő csontvázak karjára tetovált számokat. A képeket azután elküldték Moszkvába Alekszandrovnak, a Vörös Hadsereg propagandafelelősének. Egy, a Vörös Hadsereg újságjában, a Sztalinszkoje zemljában (Sztálin Lobogója) február 9-én publikált jelentéstől eltekintve azonban a Szovjetunió egészen május 9-ig, tehát a háború végéig visszatartotta az Auschwitzcal kapcsolatos információkat.

Az egyik szovjet tiszt talált egy Himmler által kibocsátott rendeletet is, melyben a Reichsführer “hozzájárul a táborokba küldött, kőtöréshez még fizikailag elég erősnek tűnő szovjet hadifoglyok kivégzésének elhalasztásához”. Azon a télen a “csupán inget, sőt nem ritkán csak alsóneműt viselő orosz hadifoglyokat husángokkal és ostorral hajtották ki a gyakran mínusz 30 fokos fagyba. Azon kevesek, akik élve visszatértek, súlyos fagyási sérüléseket szenvedtek. Orvosi segítség nélkül - ami természetesen nem volt - esélyük sem volt az életben maradásra. A tény, hogy a Wehrmacht az egyébként az ő felelősségi körébe tartozó hadifoglyokat átadta megsemmisítésre az SS-nek, csak tovább növelte a Vörös Hadsereg bosszúszomját. Egy német katonai tolmácstól a szovjetek megtudták azt is, hogy a Vörös Hadsereg katonái számára kialakított fogolytáborok közül legalább egyben “megparancsolták az összes beérkező fogolynak, hogy vetkőzzenek le, és akiről megállapították, hogy zsidó, azt helyben agyonlőtték”. A szovjet hatóságok ismét csak a szovjet állampolgárok és katonák ellen elkövetett bűntettek érdekelték. A Vörös Hadsereg katonái számára az eléjük táruló látvány mindazonáltal egyértelmű üzenetet hordozott. Foglyokat nem fognak ejteni.

*

Amennyiben kijelentjük, hogy a január a Wehrmacht számára végzetesnek bizonyult, úgy hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a kelet-poroszországi, sziléziai és pomerániai otthonukat elhagyó több millió civil számára ez az időszak messze több szenvedést hozott. A mezőgazdaságból élő családok számára, melyek évszázadokon keresztül még a legkeményebb teleket is átvészelték valahogy, most vált egyértelművé, mennyire sebezhetőek is valójában. Kegyetlen időjárással találták szembe magukat, gazdaságukat és élelmiszerkészleteiket pedig a visszavonuló csapatok felgyújtották. Kevesen ismerték azonban fel, hogy saját testvéreik, fiaik és apjuk nem is olyan régen hasonló kegyetlenséggel bántak el a lengyel, orosz és ukrán parasztokkal.

A Balti-tenger menti területekről - Kelet- és Nyugat-Poroszországból, illetve Pomerániából - menekülők az Odera és Berlin felé vették az irányt, míg a délebbről - Sziléziából és a Warta-vidékről - érkezők a Berlintől délre folyó Neisse felé tartottak. A menekültek között túlnyomó többségben voltak a nők és a gyerekek, mivel korábban majdnem az összes férfit besorozták a Volkssturmba. Mozdítható értéktárgyaik szállítására az otthonukat hátrahagyók szinte minden lehetséges eszközt igénybe vettek. Aki gyalogosan vágott neki az útnak, az kézikocsiba, vagy babakocsiba pakolt, de akadt olyan is, aki szekéren, lovas kordén, sőt az istálló mélyéről előásott hintón vitte magával ingóságait. Motoros járművet alig lehetett látni, hiszen a Wehrmacht és a náci párt mindet elkobozta az üzemanyaggal együtt. Nem meglepő így, hogy haladni csak irgalmatlanul lassan lehetett, ám nem csupán a hó és a jég jelentett akadályt. A menetoszlopoknak a túlterhelt szekerek eltört tengelye miatt is rendszeresen meg kellett állniuk. A szénásszekerek háztartási eszközökkel, sonkákkal, hordókkal és élelmiszerrel teli edényekkel megpakolt, kívülről szőnyeggel letakart teherkocsikká váltak. A belül elhelyezett matracokon a terhes nők és a szoptatós anyák pihenhették ki az út fáradalmait. A jeges utakon a rosszul táplált lovak nehezen boldogultak. Némely szekér elé ökröket fogtak. Patkolatlan patájukat feltörte az út, véres nyom jelezte a hóban, hogy merre haladtak. Mikor pedig mint az gyakran előfordult - egy állat kimúlt, feldolgozására szinte sohasem volt idő. Az ellenségtől való félelem tovább hajtotta a menekülőket.

Éjszakánként a menet valamelyik út menti faluba kanyarodott, ahol rendszerint letáborozhattak az uradalmak pajtáiban, istállóiban. A tulajdonosok keletről menekülő arisztokrata társaikat úgy fogadták, mintha csak rókavadászatra érkező különleges vendégek lettek volna... A kelet-pomerániai Stolp közelében báró Jesko von Puttkamer levágott egy disznót, hogy az úton lévő éhező menekülteknek élelmet adhasson. Egyszer csak megjelent egy “kurta lábú, pocakos” náci hivatalnok, hogy figyelmeztesse, az állatok engedély nélküli levágása “komoly vétség!”. A báró ráordított, hogy hagyja békén a tulajdonát, különben ő is úgy végzi, mint a disznó.

Azok sem voltak szerencsésebb helyzetben, akik vonaton menekültek el Kelet-Poroszországból. Január 20-án egy emberekkel telezsúfolt tehervonat lassított Stolp vasútállomásán. “Összepréselt alakok, hidegtől elgémberedett tagok. Állni alig tudtak, nemhogy kimászni a vagonokból. Testükön foszlányokban lógó ruha, a görnyedt vállakon néhány takaró, szürke, beesett arcok.” Néma csend. Kis merev csomagokat vettek le a kocsikról és egymás mellé fektették őket a peronon. Halálra fagyott gyerekek holttestei voltak. “A csendet hirtelen jajkiáltások törték meg. Egy asszony nem akarta átadni elhunyt gyermekét”, emlékezett vissza egy női szemtanú. “Rémület és pánik lett rajtam úrrá. Még sohasem láttam ilyen szenvedést. Az elém táruló látvány mögött pedig egy rémisztő látomás tűnt fel: ezek az emberek mi voltunk; ez várt ránk is.”

Az időjárás egy héttel később tovább romlott, éjszaka már mínusz harminc fokra is lecsökkent a hőmérséklet. Január utolsó hetében további fél méter hó is leesett, még a tankok számára is leküzdhetetlen hóakadályokat hozva létre. A pánik szülte menekülthullám azonban továbbra sem csillapodott. Ahogy a szovjet erők egyre közeledtek Breslauhoz, Szilézia központjához - a városhoz tehát, melyet Hitler parancsa értelmében az utolsó szál emberig, az utolsó töltényig tartani kellett - a civileket teherautókról, hangosbeszélőn utasították a település mielőbbi elhagyására. A menekültek egymást taposva próbáltak feljutni a vonatokra. A sebesültek és a betegek kimenekítéséről szó sem lehetett. Mindegyikük kapott egy-egy kézigránátot, hogy magukkal végezve lehetőleg több oroszt is a másvilágra küldjenek. A vonat nem mindig bizonyult a legbiztosabb közlekedési eszköznek. A “normális időkben” rendszerint háromórás utat, jegyezte meg egy, a menekültekről készített jelentés, most nem ritkán huszonegy óra alatt tették meg.

Eva Braun nővére, a Breslauban élő Ilse a vonattal menekülők egyike volt. Egy szolgálati autó vette fel január 21-én reggel a berlini Schlesischer vasútállomáson, majd az Adlon Hotelbe vitte, ahol Eva is lakott. Aznap este együtt vacsoráztak a Birodalmi Kancellária könyvtárában. Eva, akinek fogalma sem volt a keleten bekövetkezett katasztrófa méretéről, úgy csevegett nővérével, mintha az egy rövid nyaralást követően nyugodtan visszautazhatna Breslauba. Ilse nem tudta sokáig türtőztetni magát. Mesélni kezdett az ellenség elől hóban, fagyban menekülőkről. Olyan dühös volt, hogy kijelentette, Hitler az egész országot egy szakadék felé vezeti. Eva megdöbbent és nagyon mérges lett. Hogyan mondhat a nővére ilyeneket a Führerről, aki olyan nagylelkű volt és még azt is felajánlotta, hogy szállást biztosít számára a Berghofban? Megérdemelné, hogy falhoz állítsák és agyonlőjék.

Január 29-re a náci hivatalos szervek számításai szerint “az evakuált területekről mintegv 4 millió ember” volt úton a birodalom központja felé. Ez egyértelmű alábecslése volt a valós számoknak, melyek két hét alatt 7 millióra, majd február 19-re 8,35 millióra emelkedtek. Január végére naponta 40-50.000 menekült érkezett Berlinbe, főleg vonaton. A birodalom fővárosa nem fogadta áldozatait tárt karokkal. “A Friedrichstrassén, a vasútállomás Németország végzetének átjáróházává lett”, írta egy szemtanú. “Minden egyes új vonat, ami ide beérkezik, a szenvedés alaktalan tömegét löki ki magából a peronra.” Az elszenvedett kínoktól és gyötrelmektől valószínűleg nem is vették észre a táblát, melyre ez volt írva: “A liftet kutyák és zsidók nem használhatják!” A Vöröskereszt hamarosan határozott intézkedéseket hozott, hogy a menekültek minél hamarabb tovább induljanak az Anhalter vasútállomásról, illetve hogy a vonatok Berlin körül körözzenek. A hatóságok attól tartottak, hogy “fertőző betegségeket, például tífuszt” hurcolnak be és járvány alakulhat ki a fővárosban. Az illetéketek féltek attól is, hogy a menekültek vérhast, torokgyíkot és skarlátot terjesztenek majd el.

A káosz mértékét jól érzékeltetik a Danzig esetében feljegyzett számadatok. Február 8-án úgy becsülték, hogy 35-40.000 menekült volt a városban, de összesen körülbelül 400.000-re kell számítani majd. Két nappal később megállapították, hogy ezt a számot már valójában el is érték. A náci hatóságok, mivel semmilyen előkészületeket nem tettek a - Hitler által elismerni nem akart - katasztrófa elhárítására, most az idővel voltak kénytelenek versenyt futni, ha továbbra is irányításuk alatt akarták tartani az eseményeket. Komoly sikereket elérve a Luftwaffe Junkers 88-asaival élelmiszerkészleteket dobtak le a hóban rekedt és éhező menetoszlopoknak, ám magánbeszélgetéseken bevallották, hogy ezek az akciók “szörnyen igénybe vették” az üzemanyag-tartalékaikat.

Danzig körül a menekültek részére élelmiszerraktárakat alakítottak ki, ám ezeket hamarosan kifosztották a csökkentett fejadagon lévő német katonák. A leginkább sürgős segítségre szoruló régió továbbra is Kelet-Poroszország volt, ahova a menekültek elszállítása céljából az első hajó csak január 27-én, tehát tizennégy nappal azt követően érkezett meg, hogy Csernyakovszkij megindította a támadást. A polgári lakosság részére kenyérrel és konzervtejjel megrakott hajók legelőször február elején indultak útnak. Természetesen volt olyan szállítmány is, mely soha nem ért célt. Egy 2.000 doboz konzervtejet szállító gépet a kezdeti próbálkozások egyike során lőtték le.

*

Csernyakovszkij és Rokosszovszkij két hadseregcsoportja a Kelet-Poroszországot védő három német hadsereg maradványait, hátukban a tengerrel, két katlanba szorították. A Rokosszovszkij balszárnyán elhelyezkedő hadseregek a Visztula keleti partján elfoglalták a német lovagrendek megerődített városait, valamint Marienburgot a Nogatnál. Ezzel a hadmozdulattal sikerült ugyan a német második hadsereget visszaszorítani egészen a Visztula torkolatvidékéig, ám az továbbra is tartani tudta a Frische Nehrungot. A Frisches Haff lagúnájának több mint harminc centiméteres jegén a menekültek még mindig át tudtak gyalog kelni a szárazföldről és folytathatták útjukat Danzig felé. Rokosszovszkijnak mindeközben jobbszárnyát gyorsan át kellett csoportosítania ahhoz, hogy megakadályozhasson egy nyugati irányú német kitörési kísérletet.

Hitler már szinte megszállottan ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy csapatainak ki kell tartaniuk a Mazuri tavak térségében kialakított védelmi vonalakon. Dührohamban tört ki, amikor tudomására jutott, hogy Hossbach tábornok, a negyedik hadsereg parancsnoka január 24-én feladta a védelem sarokpillérének számító lötzeni erődöt. A hír még Guderiant is megrázta, ám Hossbachnak és helyettesének, Reinhardt tábornoknak eltökélt szándéka volt, hogy áttörik a Rokosszovszkij erői által alkotott gyűrűt, hogy így elkerüljék egy újabb, a sztálingrádihoz hasonló katasztrófa bekövetkeztét. A támadás, mellyel faltörő kosként menekülési útvonalat biztosítottak a polgári lakosság számára január 26-a fagyos estéjén vette kezdetét. Meglepetésszerű előrenyomulásukkal a németek összeroppantották a szovjet 48. hadsereget és majdnem sikerült elérniük Elbinget is, melyet a német második hadseregnek még az első utcai harcokat követően sikerült megtartania. A hóban és kemény fagyban zajló háromnapi küzdelem után azonban Rokosszovszkij erőinek sikerült visszaverniük a támadást. Hitler menesztette Hossbachot és Reinhardt tábornokot, akiknek csapatait folyamatosan szorították vissza az úgynevezett heilegenbeili katlanba, abba a veszélyes négyszögbe, melynek egyik oldalát a Frisches Haff képezte. Itt a katonákkal együtt több mint 60.000 civil ugyancsak csapdába esett.

A 3. Belorusz front mindeközben a szárazföld felől teljesen körbezárta Königsberget. A város helyőrsége, mely a harmadik páncéloshadtest alakulataiból állt, ily módon el lett vágva a lagúna bejáratánál fekvő Pillau kikötőjéhez vezető Samland-félszigettől. Közel 200.000 polgári személy rekedt a városban, ám az élelmiszerkészletek szűkösek voltak. A rossz körülmények miatt naponta 2.000 asszony és gyermek vágott neki gyalog a jégen keresztül a veszélyes útnak, hogy megkíséreljen eljutni a már így is rendkívül túlzsúfolt Pillauba. Több százan a hóban még a szovjet csapatokhoz is elgyalogoltak, hogy némi élelemért könyörögjenek. Az első gőzös, mely Pillauból 1.800 civilt és 1.200 sebesültet szállított el, csak január 29-én ért biztonságos partot. Koch tartományi vezető azt követően, hogy először elítélően szólt Reinhardt és Hossbach tábornokokról, amiért azok megkíséreltek kitörni Kelet-Poroszországból, majd pedig megparancsolta Königsberg védőinek, hogy az utolsó emberig tartsanak ki, egyszerűen magára hagyta a kelet-porosz fővárost. Miután látogatást tett Berlinben, a sokkal biztonságosabb Pillauba tért vissza, ahol a Kriegsmarine rádiókommunikációs eszközeinek segítségével sikeresen megszervezte a tengeren keresztül történő evakuálást, hogy azután ismét tovább álljon.

Pillau túl nagy hajókat nem tudott fogadni, így a menekülés szempontjából legfontosabb balti-tengeri kikötő a Danzigtól nem messze északra fekvő Gdynia (vagy Gotenhafen) lett. Dönitz tengernagy csupán január 21-én adta ki a parancsot a menekültek tömeges evakuálását négy nagyméretű hajóval támogató Hannibál-hadművelet megindítására. Január 30-án Németország legnagyobb óceánjárója, a 2.000 utasra tervezett Wilhelm Gustloff mintegy 6.000 menekülttel a fedélzetén indult útnak. A következő éjszaka az egyetlen egymotoros torpedónaszád által kísért hajót becserkészte egy, a balti flotta kötelékébe tartozó szovjet tengeralattjáró. A. I. Marineszko kapitány három torpedót lövetett ki, melyek mindegyike célt ért. A kimerült, álmukból felvert menekültek körében kitört a pánik és mindenki egyszerre próbált eljutni a mentőcsónakokhoz. Sokuk menekülési útvonalát elzárta a betörő jeges tengervíz - csak a külső levegő hőmérséklet mínusz tizennyolc fokos volt. A vízre bocsátott mentőcsónakok sorra borultak lel, ahogy a kétségbeesett utasok megpróbáltak a hajó oldaláról beugrani. Az óceánjáró kevesebb mint egy óra alatt elsüllyedt. Legalább 5.300 ember veszítette életét. Az 1.300 túlélőt az Admiral Hipper nehézcirkáló vezetésével a helyszínre siető hajók mentették ki. Ez, volt mindaddig a legnagyobb emberáldozattal járó tengeri katasztrófa, ám hamarosan ezt is felülmúlta egy még több emberéletet követelő szerencsétlenség.

Az orosz történészek mind a mai napig ragaszkodnak ahhoz a hivatalos szovjet állásponthoz, mely szerint a Wilhelm Gustloff “több mint 6.000 hitleristát, köztük 3.700 tengerészt szállított”. Úgy tűnik, hogy igazán komoly érdeklődés Oroszországban nem is az áldozatok, hanem sokkal inkább a győzedelmes A. I. Marineszko parancsnok sorsa iránt mutatkozott. A Szovjetunió Hőse kitüntetést az NKVD nyomására nem kaphatta meg, mivel korábban egy külföldi állampolgárral folytatott viszonyt. Ez olyan súlyos, bűnnek számított, hogy majdnem bíróság élé állították és a Gulágra küldték. Csupán 1991-ben, “a győzelem negyvenötödik évfordulóján” kaphatta meg végül - ekkor már poszthumusz - a Szovjetunió Hőse érdemrendet.

*

A tömeges elvándorlás egyik mellékhatásaként Németországban üzemanyag és szállítmányozási válság jelentkezett. A szénutánpótlás akadozni kezdett, mivel a vagonokra szükség volt a menekültek Pomerániából való elszállításához. Egyes helyeken a pékek egyszerűen nem tudták megsütni a kenyereket. A helyzet már kezdett annyira kétségbeejtővé válni, hogy “a birodalom megmentése érdekében” a tehervagonok feletti rendelkezés joga visszakerült a Wehrmachthoz, mely azokat természetesen elsősorban üzemanyag-szállításra használta. E döntést január 30-án, a náci párt hatalomra kerülésének tizenkettedik évfordulóján hozták meg.

A tábornokok közül néhányan nemhogy nem szánalommal tekintettek a polgári menekültekre, mint a Wehrmacht támadása elleni szovjet megtorlás elsőszámú áldozataira, hanem pusztán egyszerűen nyűgnek találták őket. Hitler egyik legkedvesebb parancsnoka, Schörner tábornok elrendelte, hogy az Odera felső szakaszának bal partján egy harminc kilométeres sávot tartsanak fenn a hadműveletek céljára. Hangosan szóvá tette ugyanakkor azt is, hogy a menekültek hátráltatják a katonai tevékenységet és sürgette, hogy Keitel tábornagy rendelje el “a kitelepítések azonnali beszüntetését”. Ez feltehetően azt jelentette, hogy kész lett volna büntető intézkedéseket is bevezetni a Vörös Hadsereg elől menekülő civil lakosság ellen.

A náci hatóságok olykor majdnem olyan rosszul bántak a német menekültekkel, mint a koncentrációs táborokban fogvatartottakkal. A helyi ügyintézők, a Kreisleiterek kibújtak a felelősség alól, különösen ha a szerencsétlenek valamilyen betegségben szenvedtek. Egy alkalommal három, menekültekkel telezsúfolt nyitott vagonokból álló vonat érkezett Schleswig-Holsteinbe. Ezek közül csak az egyiken 3.500 ember, főleg nő és gyermek nyomorgott. “Szörnyű állapotban voltak”, állapította meg egy jelentés, “tetvesek, és különféle betegségekben szenvedtek, például rühesek voltak. A megtett hosszú utat követően még mindig sok holttest feküdt a vagonokban. A vonatok tartalmát gyakran nem rakodták le a célállomáson, hanem egy másik körzetbe küldték. Mindettől eltekintve Schleswig-Holsteinben minden a legnagyobb rendben van.”

Hitler maga úgy határozott, hogy a német menekülteket a megszállt csehszlovák “Protektorátusban” kell letelepíteni. “Azon a véleményen van”, magyarázta egy tisztviselő Hitler állásfoglalását, “hogyha a csehek látják a szenvedést, akkor nem támogatják majd az ellenállási mozgalmukat.” Mint kiderült, a Führer ismét rosszul mérte fel a helyzetet. Alig három hét múlva jelentés érkezett, melyben figyelmeztettek, hogy a csehek látva az elkerülhetetlen német vereség nyilvánvaló bizonyítékát, immár nem késlekednek és megkezdték saját, Benes által vezetendő közigazgatásuk kiépítését.

*

A nemzetiszocializmus válsága a hadseregre is hatással volt. Hitler meggyőzte magát arról, hogy minden rendbe jön, ha egy kellőképpen könyörtelen, a kialakult helyzethez elméleti alapon közelítő parancsnokot bíz meg a birodalom keleti határainak védelmével. Guderian tábornok alig akart hinni a fülének, amikor Hitler január 24-én úgy határozott, hogy a Reichsführer-SS, Himmler vezesse az új Visztula hadseregcsoportot, mely Kelet-Poroszország és Reinhardt Sziléziában tönkrevert hadseregcsoportjainak maradványai között vonult fel. Nem lehet kétség afelől, hogy Hitler döntését nagymértékben befolyásolta az a néhány nappal korábban Guderiannak szóló fenyegetése, mely szerint össze fogja zúzni a “vezérkari rendszert”, és bosszút áll azon a “maroknyi értelmiségin”, akik arra számítanak, hogy “nézeteiket majd ráerőszakolhatják feljebbvalóikra”.

Ugyanazon a délutánon Hans Georg Eismann ezredes parancsot kapott a vezérkartól, hogy induljon Schneidemühlbe. Őt nevezték ugyanis ki a Visztula hadseregcsoport hadműveleti főnökévé. Eismann még sohasem hallott ilyen nevű hadseregcsoportról. A törzstisztek kinevezéséért felelős tábornok elmagyarázta neki, hogy azt nemrég hozták létre. Eismann Guderianhoz hasonlóan megdöbbent, amikor értesült, hogy a főparancsnok Himmler lesz.

Eismann-nak nem volt más választása, mint hogy Kübelwagenjén (a dzsip német megfelelője) útnak induljon kelet felé. Ahogy a fagyos éjszakában végighajtattak az 1. számú birodalmi főútvonalon, “a káosz és a szenvedés a maga teljes formájában” alakot öltött előtte. “Akármerre jártunk, mindenhol kelet felől érkező, végtelen hosszúságú menekültoszlopokba ütköztünk.” A legtöbbjük arcán kimerültség, és céltalanság tükröződött.

Eismann azt remélte, hogyha úti céljához ér, majd tisztább képet kap a kialakult helyzetről, ám amint arra hamarosan rá kellett jönnie, a Visztula hadseregcsoport parancsnoksága nem volt hasonlatos semelyik másik főhadiszálláshoz sem. Schneidemühlben megkérdezte ugyan az egyik katonai forgalomirányítótól, hogy hogyan jut el oda, ám a parancsnokág pontos helye nyilvánvalóan szigorúan őrzött titok volt. Szerencsére észrevette Von Hase őrnagyot, akit már korábbról ismert és végül tőle útbaigazítást kapott.

A parancsnokságot Himmler Steiermark nevű, hálókocsikból és légvédelmi fegyverekkel felszerelt vagonokból álló különvonatán alakították ki. A kocsikon egyenlő távolságra egymástól fegyveres SS-őrök álltak. Egy “különösen elegáns étkezőkocsiban” Eismannt egy fiatal Unterstrumführer várta, aki végigkísérte a vonaton a Reichsführer-SS és főparancsnok irodájához.

Himmler íróasztalánál ült a szalonjában. Amikor felállt, hogy kézfogással köszöntse a látogatót, Eismann a kezét “nőiesen puhának” érezte. Eismann, aki csak képeken vagy nagy távolságból látta eddig a Reichsführer-SS-t, végigmérte leendő felettesét. A mint mindig, most is szemüveget viselő Himmler nem a szokásos fekete SS-uniformis, hanem - feltehetően katonai beosztását hangsúlyozandó - csukaszürke egyenruha volt. Kissé puhánynak tűnt, felsőteste testmagasságához képest mintha túl hosszú lett volna. Csapott álla és keskeny szeme “némileg mongoloid” vonásokat kölcsönöztek neki. Eismannt átkísérte egy nagyobb asztalhoz, hogy áttekintsék a hadműveleti térképet. Az ezredes azonnal tudta, hogy az a legalább huszonnégy órával azelőtti helyzetet mutatja.

- Mi áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy lezárjuk ezt a rést, és új frontot nyithassunk? - kérdezte Eismann.

Nem voltak számara ismeretlenek a Führer főhadiszállása által elmélyített, vagy éppen létrehozott válsághelyzetek. 1942 decemberében ő volt az a tiszt, aki Von Mannstein tábornagy parancsára berepült a szovjetek által körülzárt Sztálingrádba, hogy ott Paulus tábornokkal a teendőkről tárgyaljon.

Himmler válasza a mesterétől eltanult összes meggondolatlan közhelyet tartalmazta: “azonnali ellentámadás”, “lecsapunk az oldalszárnyukra” és a többi. Az általa elmondottak az alapvelő katonai ismeretek teljes hiányáról árulkodtak. Eismann szerint az egész olyan volt, mintha “egy vak ember beszélt volna a színekről”. Végül megkérdezte, hogy milyen harcra fogható egységek állnak a rendelkezésükre. Himmlernek elképzelése sem volt erről. Úgy tűnt, nincs tisztában a ténnyel, hogy a kilencedik hadsereg gyakorlatilag csak nevében létezett. Csupán egy dolog volt egyértelmű. A Reichsführer-SS nem különösebben értékelte, ha vezérkari stílusban közvetlenül kérdéseket intéznek hozzá.

Mint kiderült, a Visztula hadseregcsoport főhadiszállása nemcsak képzett törzstisztekben szenvedett hiányt, de utánpótlási és szállítási csoportjai, valamint híradó-alakulatai sem voltak. Az egyetlen kommunikációs eszköz a vezérkari főnök telefonja volt. Ráadásul az autósatlaszon kívül, amit Eismann Berlinből hozott magával, a főparancsnokságon csupán egyetlen térkép akadt. Még a különböző katasztrófákat korábban már átélt tapasztalt vezérkari tisztek is nehezen tudták felmérni, hogy mennyire hozzá nem értő módon, és felelőtlenül kezeli “Hitler kamarillája” a helyzetet.

Az ellentámadás megindítását továbbra is szorgalmazó Himmler régi zászlóaljakat és ezredeket akart sebtében ismét összerakni. Eismann javasolta, hogy a szervezési feladatokra legalább egy tisztállománnyal és kommunikációs eszközökkel rendelkező hadosztályparancsnokot jelöljenek ki, ám Himmler választása - hogy még hatásosabbnak tűnjön a dolog - egy hadtestparancsnokra esett. Jelöltje Demmlhuber Obergruppenführer lett. (A hadseregben a tisztek a “Tosca” becenevet adták Demmlhubernek, a gyanú szerint általa használt ugyanilyen nevű parfüm után.) Összehívtak egy rögtönzött hadtestparancsnokságot és Demmlhuber másnap átvette az irányítást. Az Obergruppenführer, aki Himmlernél egyébként jóval tapasztaltabb volt, nem örült, amikor rá osztották a feladatot. A hadművelet, ha egyáltalán az akciót ilyen névvel illetni lehet, teljes kudarcnak bizonyult, és Demmlhuber a posztjáról elbocsátott kevés számú Waffen-SS-tábornok egyike lett. “Talán ennek nyomán kelt szárnyra a vezérkar operakedvelő tisztjeinek körében az a vicces mondás, lehet, hogy “Toscát” félreállították, de legalább ugrania nem kellett.

Ezt követően egy másik Waffen-SS-tiszt érkezett, hogy átvegye a hadseregcsoport törzskari főnökének posztját. Ő volt Lammerding Brigadeführer, az SS Das Reich páncéloshadosztály egykori parancsnoka. Noha elismert katona volt, csupán kevés törzstiszti tapasztalattal rendelkezett és nem éppen kompromisszumkészségéről volt híres. Mindeközben a szovjetek megközelítették Schneidemühlt és a Visztula hadseregcsoport főhadiszállását vissza kellett vonni észak felé, Falkenburg irányába. Schneidemühlt, melyet Hitler Poznańnyal együtt erődnek nevezett, az ott állomásozó nyolc Volkssturm-zászlaljjal, néhány műszaki katonával és tüzérséggel gyakorlatilag a sorsára hagyták. Hitler tétele, mely szerint “ahol egyszer német katona megveti a lábát, onnan nem hátrál meg”, így csupán szlogen maradt.

Egy Stolpból Schneidemühlbe vonaton utazó Volkssturm-zászlóalj elhaladt Himmler, Steiermarkja mellett. Ezt az úgynevezett “zászlóaljat” báró Jesko von Puttkamer, a pocakos náci hivatalnokot korábban megfenyegető földesúr vezette. Ő és tisztjei első világháborús egyenruhájukat viselték és magukkal hozták régi szolgálati pisztolyukat is. A sorkatonák, főleg parasztok és kereskedők, semmilyen fegyverrel nem rendelkeztek, csupán a Volkssturm karszalagja volt a kabátjukon. A tervek szerint Schneidemühlben kellett volna átvenniük a puskákat és géppisztolyokat. Hirtelen szovjet tankok vették tűz alá a vonatot. A vezetőnek sikerült megállnia és nagyon gyorsan hátramenetbe kapcsolnia.

Amint távolabb kerültek a veszélyes zónától, Puttkamer leparancsolta embereit a kocsikról. Ezt követően a térdig érő hóban gyalog visszamasíroztak Stolpba úgy, hogy a legerősebb haladt elöl és taposta ki az utat a többieknek. Puttkamer nem hagyta, hogy emberei a semmiért adják életüket. Hazatérve, a polgármesteri hivatal előtti Stephansplatzon hősként fogadták a város lakói. Báró von Puttkamer azonban elkeseredve visszavonult udvarházába és szekrénybe tette egyenruháját, melyet megbecstelenítettek “ezek a Hitlerek és Himmlerek”.

Január utolsó hetére úgy tűnt, Berlinen úrrá lett a “hisztéria és káosz”. Esténként kétszer, először 5 órakar, majd pedig 11-kor volt légiriadó. A keletről érkező menekültek a Vörös Hadsereg fogságába kerültek szörnyű sorsáról is beszámoltak. Magyarország, Németország utolsó balkáni szövetségese immár nyíltan is a Szovjetunió oldalára állt és a hírre, hogy a szovjet harckocsihadseregek rendkívül gyorsan nyomulnak előre, már kezdték a teljes keleti front összeomlását jósolni. Az egyszerű katonák abban reménykedtek, hogy az ellenség csak a tisztekkel és az SS tagjaival végez majd, a munkások és az alacsonyabb rangú tisztek pedig arról próbálták meggyőzni magukat, hogy az oroszok őket nem bántják.

A keleti front helyzetéről a legpontosabb információk a vasúti munkások révén jutottak el a hátországba. Ők gyakran a vezérkarnál is hamarabb tudták, hogy mennyit haladt előre az ellenség. Egyre többen vállalták a kockázatot, és a BBC rádióadását kezdték hallgatni. hogy valós képet kapjanak az eseményekről. Nem volt kicsi a veszély, hiszen, ha valamelyik szomszéd feljelentette őket, rövidebb időre még koncentrációs táborba is kerülhettek. Mindezek ellenére sok Hitlerhez és Goebbelshez, hü német továbbra is szenvedélyesen hitt a “promi”, a propagandaminisztérium által terjesztett propagandának.

A tömegközlekedést továbbra is nap mint nap helyreállították és az emberek ugyanúgy minden nap bementek munkahelyükre. Ugyanakkor egyre többen kerestek olyan hálóhelyet, mely közel volt irodájukhoz vagy a gyárhoz. A hálózsák ezen időszak egyik legfontosabb használati cikke lett. Hasonlóan nélkülözhetetlenek voltak a kempingágyak, melyekre a keleti területekről menekült rokonoknak és barátoknak, vagy a Berlinben otthonukból kibombázottaknak volt szüksége. A jó összeköttetésekkel rendelkezők már a város elhagyásának különféle módozatairól folytattak tárgyalásokat. A szóbeszéd, mely szerint a szovjet katonák Kelet-Poroszországban agyonlövik a földbirtokosokat, meggyőzte őket arról, hogy a teljes arisztokrácia veszélyben van. A szovjet propaganda céljai között majdnem olyan súllyal szerepelt a “junker militarizmus” kiirtása, mint a nemzetiszocializmus megsemmisítése.

Azoknak, akik a Berlinből való menekülés mellett döntöttek, óvatosnak kellett lenniük. Goebbels ugyanis korábban kijelentette, hogy a főváros engedély nélküli elhagyása a dezertálással egyenértékű. A távozni szándékozóknak mindenekelőtt egy utazási engedélyre volt szükségük, melyet csak valamilyen, a város határain kívül elvégzendő rendkívül fontos munkáról szóló mesével lehetett megkapni. Azoknak, akiknek valamilyen sürgős elintéznivalójuk miatt valóban el kellett hagyniuk Berlint, az irigykedő kollégák azt súgták: - Ne is gyere vissza. Maradj ott. - Szinte mindenki arról álmodozott, hogy vidéken keres menedéket, ahol még van élelem. Néhányan még hamis útlevél beszerzésével is megpróbálkoztak, és a külföldi diplomaták hirtelen rendkívüli népszerűségnek kezdtek örvendeni. A minisztériumok dolgozói szerencsések voltak, mivel őket az elkövetkező hetekben délre menekítették.

Mind közül a legfenyegetőbb az, a kivégzési hullám volt, amit az SS Himmler parancsára hajtott végre. Január 23-án, miközben a Vörös Hadsereg csapatai keleten a birodalom régi határait támadták, a Plötzensee börtönben a német ellenállás júliusi merénylettel kapcsolatba hozható tagjai közül többeket megöltek. Az áldozatok között volt Helmuth James von Moltke gróf, Eugen Bolz és Erwin Planck, a Nobel-díjas fizikus, Max Planck fia.

Goebbels új jelszava, vagyis hogy “Győzni fogunk, mert győznünk kell”, megvetést keltett a nem nácikban és csak növelte az elkeseredettségüket. A németek többsége azonban továbbra sem kérdőjelezte meg e politika helyességét. Noha már csupán a legmegszállottabbak hittek a “végső győzelemben”, a legtöbben kitartottak, mert mást egyszerűen nem tudtak volna elképzelni. Goebbels könyörtelen propagandájának célja, mióta csak a hadiszerencse keleten a szovjetek oldalára állt, az volt, hogy felszámolja a választásnak és az alternatívának még a lehetőségét is.

Goebbels, mint Berlin birodalmi védelmi biztosa, és mint a propagandáért felelős miniszter most elemében érezhette magát a totális háború szószólójának szerepében: csapatokat látogatott, beszédeket tartott, Volkssturm-szemléket tekintett meg és szónoklatokat intézett a felsorakozott egységekhez. Az emberek Hitlerről szinte nem is hallottak. Eltűnt a híradókból és utoljára a nácik hatalomra kerülésének tizenkettedik évfordulója alkalmából sugárzott, január 30-i beszédét hallották. Hangja ekkor erőtlen volt és teljesen megváltozott. Nem meglepő hát, ha szóbeszéd kelt lábra haláláról, illetve bebörtönzéséről. A közvélemény azt sem tudta, hogy Berchtesgadenben vagy Berlinben tartózkodik-e. S miközben Goebbels a bombázások áldozatait meglátogatva jelentős népszerűségre tett szert, Hitler egy pillantást sem vetett súlyos károkat szenvedett fővárosára.

A Führer eltűnésének kettős oka volt. Egyrészt ő maga döntött a közélettől való visszavonulás mellett, másrészt azonban egyre nehezebb volt elrejteni a megjelenésében mutatkozó drámai változásokat. Azokat a Birodalmi Kancelláriára látogató törzstiszteket, akik utoljára a júliusi merénylet előtt látták, megdöbbentette a látvány:

- Annyira össze volt néha görnyedve - mondta Guderian segédtisztje, Freytag von Loringhoven őrnagy -, hogy olyan benyomást keltett, mintha púpja lett volna.

Az egykor csillogó tekintet tompává lett, a sápadt bőr szürke színűvé vált. A tárgyalóba lépve bal lábát erősen húzta, kézfogása erőtlen volt. Hitler gyakran a jobb kezével támasztotta alá balját, hogy így rejtse el annak remegését. A még mindig csak ötvenhat éves Führer szenilis öregembernek tűnt. Elvesztette részletek és statisztikák iránti közismert fogékonyságát, mely képességével gyakran sikerült az esetleges kétkedőket álláspontjuk feladására kényszerítenie. Ráadásul már az sem okozott örömet neki, hogy követőit egymás ellen játszhatta ki. Maga körül már csak hitszegést és árulást látott.

A vezérkar tisztjei, amikor napi rendszerességgel Zossenből odalátogattak, mindannyian észlelték a Birodalmi Kancellária bunkerében uralkodó hadseregellenes légkört. A hatalmas szolgálati Mercedesekből kiszálló Guderiant karlendítéssel köszöntötték a bejáratnál az SS-őrök, ám belépve a bunkerbe neki és szárnysegédeinek is át kellett nyújtaniuk ellenőrzésre aktatáskájukat. Pisztolyaikat elvették, és mozdulatlanul kellett állniuk, amíg az SS-őrök gyanús kidudorodásokat keresve, gyakorlott szemmel megvizsgálták egyenruhájukat. A katonatiszteknek azt sem volt szabad elfelejteniük a Birodalmi Kancelláriára menet, hogy a hagyományos tisztelgést immár egyértelműen tiltották. A Wehrmacht tagjainak is a “német üdvözlésnek” hívott náci karlendítést kellett alkalmazniuk. Sokan azon kapták magukat, hogy sapkájukhoz emelt kezüket hirtelen előrelendítik. Freytag von Loringhoven például a fent leírt környezetben különösen kényelmetlenül érezte magát. Elődjét felakasztották, mivel részt vett a júliusi merényletben, unokatestvére, báró Freytag von Loringhoven ezredes, egy másik összeesküvő, pedig öngyilkosságot követett el.

A Birodalmi Kancellária szinte kongott az ürességtől. A festményeket, a falikárpitokat és a bútorokat elvitték. A mennyezeten hatalmas repedések éktelenkedtek, a betört ablakokat bedeszkázták, és a bombák által okozott súlyosabb károkat furnérlemezekkel takarták el. Nem sokkal korábban az elemzőterembe vezető egyik hatalmas márványfolyosón Freytag meglepődve vett észre két, drága ruhába öltözött, dauerolt hajú nőt. Az ilyen könnyed elegancia annyira nem illett a hely légköréhez, hogy kíséretéhez, Keitel adjutánsához fordult, hogy megtudja, kik ezek a hölgyek.

- Ez Eva Braun volt.

- Ki az az Eva Braun?

- Ő a Führer barátnője - mosolyogta meg Keitel adjutánsa a csodálkozó Freytagot. - A másik pedig a testvére, aki Fegelein felesége.

A Birodalmi Kancelláriával kapcsolatban álló Wehrmacht-tisztek tapintatosak voltak. Csak nagyon kevesen hallottak Eva Braunról, aki így még a zosseni főparancsnokságról rendszeresen idelátogató tisztek számára is ismeretlen volt.

Freytag természetesen ismerte Fegeleint, Himmler összekötő tisztjét. Úgy vélte, hogy “rettenetesen közönséges ember, szörnyű müncheni kiejtéssel, arrogáns természettel és rossz modorral”. Fegelein nem ritkán a tábornokokat is félbeszakította beszéd közben, csak hogy hangját hallathassa valamilyen témában. Ellenérzései dacára Freytag összeszedte a bátorságát és egy szívességet kért Fegeleintől. Egyik barátja azok között volt, akiket a júliusi merényletet követően letartóztattak, és a férfi még mindig a Gestapo-főhadiszállás cellájában raboskodott. Freytag elmondta, hogy szinte teljesen biztos barátja ártatlanságában, és kérte Fegeleint, hogy legalább azt derítse ki, mi a vád a fogvatartott ellen. Legnagyobb meglepetésére Fegelein megígérte, hogy utánanéz az ügynek és röviddel később a barátja szabadlábra került.

Fegelein az SS egyik lovassági parancsnoka volt, aki a jugoszláv partizánok elleni harcokban kiérdemelte a Lovagkeresztet. A rendkívül jóképű tiszt szinte szerelmes volt önmagába. Egyértelműen élvezte, ha visszaélhetett befolyásával, mely részben beosztásából (mint Himmler képviselője) adódott, részben pedig a Führerhez fűződő kapcsolatából. Korábban elég közel került Eva Braunhoz, akivel táncolni és lovagolni is eljárt. Néhányan arra gyanakodtak, hogy viszonyuk volt, ám ez teljesen valószínűtlen. Eva Braun őszintén szerette Hitlert, Fegelein pedig feltehetően jóval becsvágyóbb volt annál, semhogy megkockáztasson egy kapcsolatot a Führer barátnőjével. 1944. június 3-án, a szövetségesek normandiai partraszállásának előestéjén Hitler volt a tanú Fegelein és Eva húga, Gretl esküvőjén. Ily módon lehetett legközelebb kezelni a dinasztiaalapításhoz a nemzetiszocializmusban.

Hitler állítólagos katonai udvartartása látszólag rendkívül szigorú és kemény volt, valójában azonban mindenütt átjárta a korrupció. Ezt az ellentmondást az önfeláldozásról szóló szónoklatok sem tudták elfedni. Az egymással versengő hadurak és pártfunkcionáriusok hozzá nem értésüket ideológiai vezérükhöz való lojalitásukkal és az egység látszatával próbálták palástolni. Az ilyen társaság szellemisége a katonai egyenruhák, a tisztelgések és a napi két értékelő megbeszélés ellenére messzebb már nem is állhatott volna a front valóságától. Miközben pedig Hitler egészségi állapota jól láthatóan romlott, a pozíciószerzés érdekében folytatott ügyeskedések és intrikák egyre inkább behálózták a Führer környezetét. Göring, Goebbels, Himmler és Bormann mind potenciális utódnak tekintették magukat. Azt, hogy a náci vezetők milyen fantáziavilágban éltek, jól példázza, hogy azt gondolták, a világ majd bármilyen utódlási sorrendet hajlandó lesz majd elfogadni a Harmadik Birodalmon belül, feltéve, ha marad egyáltalán az állam fennhatósága alatt terület.

*

Konyev marsall 1. Ukrán frontjának csapatai január harmadik hetének végére Krakkó és Radom elfoglalását követően Sziléziát is elözönlötték. Konyev, hogy - Sztálin kérésének megfelelően - megóvja Felső-Szilézia bányáit és gyárait, úgy határozott, Katowicétől Ratiborig félig-meddig bekeríti az ipari és bányaterületeket, és eközben a térségben maradt német erőknek is biztosít egy menekülési útvonalat. A 3. gárda-harckocsihadsereg Breslau felé vonuló menetoszlopa Konyev parancsára élesen balra fordult és az Odera keleti pariján visszafelé indult Oppeln irányába. Mintha csak valami nagyszabású hajtóvadászatot szervezne, Konyev a 21., az 59. és a 60. hadsereget is bevetette a németek kisöprésére.

Január 27-e estéjén a tizenhetedik német hadsereg hadosztályai útnak indultak, és az Odera felé vették az irányt. Ribalko tábornok 3. gárda-harckocsihadserege gyorsan nyomukba szegődött és sokukat foglyul ejtette a hófödte mezőkön. A tábornok harckocsijait feltehetően olyan fehér hálószövettel álcázták, melyet egy, nagy valószínűség szerint a totális háború szolgálatába állított sziléziai üzemből zsákmányoltak a szovjetek.

Sztálin “aranya” az elkövetkező két nap során sértetlen maradt. Az, ahogy arra Guderian korábban figyelmeztetett, nagy csapást jelentett Németországnak. A hadtestparancsnokok számára alig két héttel korábban, Krampnitzban tartott előadása során Speer által említett haditermelési tervelőirányzatok romokban hevertek. Ezt ő maga is felismerte azt jósolva, hogy Németország most már a legjobb esetben is csupán hetekig képes kitartani. A bányák és az acélüzemek elvesztése talán nagyobb csapást mért a német ipari potenciálra, mint a Ruhr-vidék szövetségesek általi bombázása az elmúlt két év során.

A legmeglepőbb eleme az egész hadműveletnek valószínűleg az a tény volt, hogy a németek visszavonulását a Führer főparancsnoksága is engedélyezte. Hitler menesztette Harpe tábornokot, és helyére kedvenc katonai parancsnokát, Schörner tábornokot nevezte ki. A meggyőződéses náci tiszt jelszava ez volt: “Erőt a félelemből”. Schörner csak akkor volt boldog, ha katonái jobban féltek a büntetéstől, amire tőle számíthatnak, mint az ellenségtől.

A tizenhetedik hadseregnek sikerült visszavonulnia, ám felső-Sziléziát viszonylag kevés nő és gyermek hagyta el. Sokukban, különösen az idősekben fel sem merült ez a lehetőség. Néha az özvegyek nem voltak hajlandók férjük sírját hátrahagyni, míg más esetekben az emberek az évszázadok óta családjuk tulajdonában lévő gazdaságoktól nem tudtak megválni. Érezték, ha elmennek, sohasem térnek vissza. Egy svéd asszony, akinek egy szekéren sikerült átjutnia a szovjet vonalakon, elmesélte országa nagykövetségén, hogy annak ellenére, hogy a szovjet katonák egyes helyeken “korrekt módon viselkedtek”, a német propaganda által terjesztett történetek általában igaznak tűntek. Hozzátette még, hogy ez azután, ahogy a németek viselkedtek Oroszországban, egyáltalán nem lepte meg őt. A szovjet csapatok ugyanilyen kíméletlenül léptek fel akkor is, amikor “partizántevékenységre” gyanakodtak. Az egyik lövészszázad tisztjei “egy egész falu kiirtását rendelték el” azt követően, hogy az egyik járőrükhöz tartozó katonát holtan találták meg a település utcáján.

Az 1. Ukrán front gyors előrenyomulása külön problémát jelentett a szovjet hatóságok számára. A mögöttes területek biztosításában részt vevő NKVD-lövészezredeket gyakran kellett harcba küldeni az éppen kikerült német egységek ellen. Az előrenyomulás közben, január 26-án Karpov tábornok, a harcoló csapatok nyomában haladó NKVD-lövészhadosztály parancsnoka jelentést küldött Mesnyiknek, a front NKVD-főnökének. A tábornok ebben arra panaszkodott, hogy három ezrede “nem alkalmas a harcra, mivel a területen nehezek a terepviszonyok, és az egységeknek hatalmas erdőségeken kell átvágniuk”. Megállapította továbbá, hogy mindenféleképpen több katonára és járműre lesz szüksége a raktárak és a kommunikációs vonalak őrzéséhez, ha majd átlelnek az Oderán.

A Konyev vezette front arcvonalának középső részén időközben az 5. gárdahadsereg - kihasználva a németek soraiban Ribalko gyors akcióját követően eluralkodó káoszt - Breslau és Oppeln között átkelt az Oderán megszerzett egy hídfőállást. Lejusenko 4. dárda-harckocsihadserege a jobbszárnyon ugyancsak sikerrel támadott egy hídfőállást, mely az Odera nyugati partján, Breslautól északkeletre, Steinau körzetében húzódott. Tette ezt annak ellenére, hogy Steinaut magát az egyik közeli kiképzőiskola tisztjelöltjei keményen védték. Úgy tűnik, a visztulai offenzíva megindulása előtt Lejusenko harckocsizói jól kihasználták a rendelkezésükre álló időt. A parancsnok az előző ősszel zsákmányolt Tigriseken lőgyakorlatot tartott nekik, így a tüzérség - mely addig nem igazán volt a Vörös Hadsereg harckocsi-alakulatainak erőssége - sokat fejlődhetett. Most pedig az alakulatok a Breslau felől a folyón lefelé haladó német gőzösökön gyakorolhatták az éleslövészetet.

Ezalatt a német 169. gyaloghadosztály a - Führer főparancsnokságán “Breslau-erődnek” nevezett-sziléziai főváros védelmének megerősítésére sietett. Hitler, értesülve arról, hogy a szovjetek Steinaunál hídfőállást építettek ki, azonnali ellentámadás megindítására utasította Von Saucken és Nehring tábornokokat, noha ezek katonái még ki sem pihenhették a Lengyelországból való menekülés izgalmait.

Akár a Lejusenko harckocsijai által elsüllyesztett gőzhajókon vesztették életüket a Breslauból útnak induló német menekültek, akár nem, a várost a pánikszerűen meginduló menekülthullámmal gyalog elhagyó nőkre és gyerekekre sem várt kevésbé szörnyű vég. Azokat a férfiakat, akiket még nem soroztak be a Wehrmachtba, most a Volkssturmba hívták be, hogy a város védelmében vegyenek részt. A nőknek így egyedül kellett magukról gondoskodniuk. Ők mindössze annyit hallottak a hangosbeszélőkből, hogy a civileknek a várost el kell hagyniuk. Noha meg voltak rémülve, azok az anyák, akiknek nem sikerült családjuknak helyet biztosítaniuk az amúgy is túlzsúfolt vonatokon, megtették a hagyományos óvintézkedéseket és forró tejet töltöttek a termoszokba, és jó melegen felöltöztették a gyerekeket. Hátizsákjukba tejpor és élelem került. A kifüggesztett hirdetmények alapján ugyanakkor arra is számítottak, hogy útközben némi segítséget kapnak majd a náci párt szociális szervezetétől, az NSV-től.

Breslaut elhagyva azonban az asszonyoknak rá kellett jönniük, hogy egyedül maradtak. Csak néhány motoros jármű indult útnak a városból, melyek így csak egy-két embert tudtak felvenni. A hó nagyon mély volt az utakon, ezért a legtöbb asszony hátrahagyta a babakocsit, és karján vitte a legkisebb gyermekét. A jeges szél a termoszokat is, gyorsan lehűtötte. Csak egy módon tudták volna etetni az éhes csöppségeket, ám sehol sem találtak menedéket ahol szoptatni lehetett volna. Az összes ház be volt zárva, mivel vagy elhagyták a tulajdonosok, vagy az újonnan beköltözöttek nem voltak hajlandók ajtót nyitni. Kétségbeesésükben némelyik asszony egy pajta mögött vagy valamilyen más szélárnyékos helyen próbálta megszoptatni gyermekét, ám ez sem használt. A gyermek nem evett, az asszonyok testhőmérséklete pedig vészesen csökkenni kezdett. Néhánynak még a melle is fagyási sérüléseket szenvedett. Az egyik fiatal feleség anyjának írott levelében saját gyermeke fagyhaláláról számolt be, majd kitért más nők sorsára is. Írt olyanokról, akik a hóban a megfagyott gyermekük apró holttestét rejtő kis kupacok mellett sírtak, míg mások az út mellett a hóban egy fának dűlve ültek, miközben idősebb gyermekeik a közelben álltak a félelemtől nyüszítve, nem tudván, hogy anyjuk halott vagy csupán eszméletét veszítette. A nagy hidegben ez gyakorlatilag teljesen mindegy volt.

***

Zsukov 1. Belorusz frontja ezalatt még nagyobb sebességgel haladt előre északnyugati irányban. A marsall két harckocsihadseregét utasította, hogy kerüljék el azokat a területeket, ahol ellenállára lehet számítani, és nyomuljanak előre naponta 70-100 kilométert. Január 25-én délután Sztálin azonban felhívta Zsukovot és kérte, hogy lassítson.

- Amikor eléri az Oderát - mondta Sztálin -, ön több mint 150 kilométerrel lesz a 2. Belorusz front előtt. Ezt nem teheti. Várni kell, amíg (Rokosszovszkij) befejezi kelet-poroszországi hadműveleteit és átkelve a Visztulán csatarendbe állítja egységeit.

Sztálint az nyugtalanította, hogy Zsukov jobbszárnya ellen a pomerániai partvidék, más néven a “balti erkély” mentén esetleg ellentámadást indítanak a németek. Zsukov könyörgött Sztálinnak, hogy engedje továbbhaladni. Ha ugyanis vár még tíz napot, amíg Rokosszovszkij végez Kelet-Poroszországban, a németeknek elég idejük lesz arra, hogy erőiket a Meseritz-védvonalhoz csoportosítsák át. Sztálin vonakodva bár, de engedett.

Zsukov hadseregei Nyugat-Lengyelország a nácik által Warta-vidéknek nevezett területén haladtak át, melyet a németek még az 1939-es, Lengyelország elleni támadás során foglaltak el. A Gauleiter, Arthur Greiser még náci mérce szerint is elvakult rasszista volt. Az általa felügyelt régió a legkíméletlenebb kitelepítések és birtokfosztások helyszíne. Több mint 700.000 lengyel mindenét - vagyonát és otthonát egyaránt - elveszítette, az így elkobzott javakat pedig a nácik a Közép- és Délkelet-Európából érkező német nemzetiségű telepeseknek játszották át. A mindenüktől megfosztott lengyeleket menedék, élelem és a munkalehetőségnek még az esélye nélkül is a főkormányzóságba szállították át. A zsidókkal még rosszabbul bántak. Közülük mintegy 160.000-et kényszerítettek arra, hogy az apró łódźi gettóban húzzák meg magukat. Azok, akik nem haltak éhen, koncentrációs táborokban végezték. Összesen 850-en maradtak életben, amikor a szovjet tankok a városba értek.

A lengyelekben annyira dolgozott a bosszúvágy, hogy - mint az Szerovnak, az 1. Belorusz front NKVD-főnökének Berijához írott jelentéséből is kiderül -, az már a hírszerzési tevékenységet is veszélyeztette. “Az 1. lengyel hadsereg katonái különösen kegyetlenül bánnak a németekkel”, írta. “Az elfogott német tisztek és katonák gyakran el sem jutnak a foglyok gyülekezési helyére, mivel már útközben agyonlövik őket. Például az 1. gyaloghadosztály 2. gyalogezrede sávjában nyolcvan németet fogtak el. Közülük csupán ketten érkeztek meg a gyűjtőhelyre, az őszes többit kivégezték. A két túlélőt kikérdezte az ezredparancsnok, ám amikor átküldte őket további kihallgatásra a hírszerző tisztjéhez, útközben ezekkel is végeztek.”

Zsukov döntése, hogy két harckocsihadseregével továbbnyomul, helyesnek bizonyult. A németeknek esélyük sem volt védelmi vonalaik megszervezésére. A jobb szélen a 3. csapásmérő hadsereg, a 47., a 61. és az 1. lengyel hadseregek a Visztulával párhuzamosan a Bromberg és Schneidemühl között fekvő terület irányába nyomultak előre, hogy védjék a támadásnak kitett szárnyat. A balszárnyon Katukov 1. gárda-harckocsihadserege Poznań felé tartott. Poznań azonban nem Łódz volt. Január 25-én a városhoz érve Katukov azonnal látta, hogy azt menetből nem lehet elfoglalni, ezért Zsukov utasításának megfelelően továbbvonult. Poznań elfoglalása a 8. gárdahadsereg élén már közeledő Csujkovra várt. Ő nem örült az események ilyetén való alakulásának, és ez úgy tűnik, csak növelte Zsukov iránt táplált ellenszenvét.

Greiser Gauleiter éppúgy, mint Koch Kelet-Poroszországban, elhagyta a fővárosát, ám még előtte utasításba adta, hogy a várost semmiféleképpen nem lehet feladni, szilárdan ki kell tartani. A civilek-evakuálását egészen január 20-ig nem engedélyezte, aminek eredményeként néhány helyen legalább a lakosság felének nem sikerült elmenekülnie. Vaszilij Grosszman, aki ismét Csujkov 8. gárdahadseregével tartott, észrevette, hogy “egy német civil a függöny mögül néz minket titokban”.

Volt is mit nézni az utcán. “A gyalogság mindenféle ló vontatta eszközt igénybe vesz”, jegyezte le naplójába Grosszman. “A fiúk mahorkát szívnak, esznek, isznak és kártyáznak. Egy szekérkonvoj halad el mellettünk, a kocsikat szőnyegekkel takarták le. A kocsisok tollmatracokon ülnek. A katonák már nem a hadseregben megszokott fejadagokat eszik. A menü disznóból, pulykából és csirkéből áll. Először látok pirospozsgás, jóllakottságtól sugárzó arcokat.” “Azok a német civilek, akiket az élen haladó harckocsizó alakulataink már utolértek, most visszafordultak és az ellenkeze irányban haladnak. Jól megverik őket és lovaikat elveszik a lengyelek, akik minden lehetőséget megragadnak, hogy kirabolják a szerencsétleneket.” Grosszmannak, hasonlóan a legtöbb szovjet civilhez, elképzelése sem volt arról, hogy valójában mi is történhetett itt 1939-ben és 1940-ben, így tehát nem is érthették, hogy miért gyűlölik a lengyelek annyira a németeket. Az ország felosztásáról Sztálin és Hitler között létrejött egyezményről természetesen ekkor még nem kerülhetett napvilágra semmilyen információ a Szovjetunióban.

Grosszman kendőzetlenül tárta fel a valóságot, még akkor is, ha tudta, hogy feljegyzései soha nem jelenhetnek meg. “Harkov, Kijev és Vorosilovgrád környékén 250 szovjet lányt hurcoltak el a németek. A politikai osztály vezetője szerint anyaszült meztelenül találtak rájuk. Tetvesek voltak, hasuk felpuffadt az éhezéstől. A hadsereg újságjától az egyik férfi viszont azt mondta nekem, hogy a lányok tiszták és jól öltözöttek voltak, csak a mi katonáink elvettek tőlük mindent.”

Grosszman aztán azt is megtudta, hogy mi mindent is vettek el a szovjet katonák. “A felszabadított szovjet lányok elég gyakran panaszkodnak arra, hogy katonáink megerőszakolják őket”, jegyezte fel. “Az egyik lány sírva mesélte, hogy egy, még az apjánál is idősebb férfi erőszakoskodott vele.” Ám Grosszman nem volt hajlandó a legrosszabbat feltételezni a frontharcosról. “A fronton harcolók éjjel-nappal tiszta szívvel, ellenséges tűzben nyomulnak előre. A hátsó menetoszlop mindeközben erőszakoskodik a nőkkel, tivornyázik és fosztogat.”

A poznańi utcai harcok előrevetítették, hogy mire is kell számítani Berlinben. Grosszman, aki az ott zajló csatározások idején hosszú időt töltött Sztálingrádban, kíváncsi volt, hogy a “sztálingrádi utcai harcok akadémiája” kifejezést meghonosító Csujkov mire jut a városban. “Sztálingrádban a fő alapelv úgy szólt”, állapította meg Grosszman, “hogy borítsuk fel a gépek ereje és a törékeny gyalogság között meglévő egyensúlyt. Ám most Csujkov akadémikus a körülmények kényszerítő hatására ugyanabba a helyzetbe került, mint amibe Sztálingrádban volt, csak most felcserélődtek a szerepek. Most ő támadja gépesített erőkkel, ám kevés gyalogsággal Poznań utcáin a németeket.”

Grosszman a poznańi csata során Csujkov közvetlen közelében is eltöltött egy kis időt. “Csujkov egy hideg, erősen megvilágított szobában ül a rekvirált villa második emeletén. A telefon folyamatosan cseng. Az egységparancsnokok jelentenek az utcai harcok fejleményeiről”. A hívások között eltelt időben Csujkov. Azzal kérkedett, hogyan “zúzta porrá a Varsó körül kiépített német védelmi vonalakat”.

“Csujkov hallgatja, amit telefonon közölnek vele, a térképért nyúl és azt mondja: »Elnézést, de fel kell tennem a szemüveget.« Az olvasószemüveg furcsán áll ezen a kemény vonású arcon, elolvassa a jelentést, kuncog egyet, majd egy tollal rákoppint segédtisztje orrára.” Egyik törzstisztje szerint, amikor dühös volt egy tisztre, Csujkov gyakrabban használta az öklét, és az ilyenkor egyáltalán nem koppintás volt. “Ezután azt kiabálja a telefonba: »Ha megpróbálnak nyugat felé áttörni, engedjek ki őket a nyílt területre és szétlapítjuk őket, mint a poloskákat. Eljött a németek számára a vég órája. Nem menekülhetnek.«“

- Tényleg hihetetlen - jegyezte meg Csujkov maró gúnnyal egyik szokásos Zsukov elleni kirohanása során, “hogy jelentős harci tapasztalatunk és csodálatos intelligenciánk ellenére egyetlen aprócska részletet mi sem vettünk észre. Nem tudtuk, hogy Poznańban van egy első osztályú erőd. Amelyik ráadásul Európában az egyik legerősebb. Úgy gondoltuk, hogy majd menetből bevesszük, ám most nyakig vagyunk a pácban.

Miközben Csujkov hátramaradt, hogy a poznańi erőddel foglalkozzon, hadseregének többi egysége, valamint az 1. gárda-harckocsihadsereg az Oderától keletre húzódó Meseritz-vonal felé nyomult előre. A fő problémájukat ugyanakkor nem a német ellenállás, hanem az utánpótlás hiányosságai jelentették. A vasúti síneket a visszavonuló németek felrobbantották, ráadásul Lengyelországban más volt a tengelytáv, mint a Szovjetunióban. Ebből következően az utánpótlás szállírására teherautókat, főleg amerikai Studebakereket kellett igénybe venni. Sokat elárul, hogy a szovjet történészek nem ismerik el, ha nem lettek volna a kölcsönbérleti szerződés keretében leszállított amerikai teherautók, akkor a Vörös Hadsereg előrenyomulása is jóval hosszabb ideig tartott volna, ami azt jelenti, hogy a nyugati szövetségesek tűzhetik ki előszűr a zászlót Berlinben.

Szinte minden szovjet katona élénken emlékezett a pillanatra, amikor átlépte Németország 1939 előtti határát. “Egy erdőből léptünk ki”, idézte fel a 3. csapásmérő hadseregben harcoló Klocskov főhadnagy, “és egyezer csak megláttunk egy oszlopra szögezett táblát, melyen ez állt: »Íme, az elátkozott Németország.« Hitler birodalmának területére léptünk. A katonák kíváncsian néztek körül. A német falvak sok mindenben különböztek a lengyel településektől. A legtöbb ház téglából és kőből épült. Kis kertjeikben szépen metszett gyümölcsfák álltak, az utak kitűnő állapotban.” Klocskov, hasonlóan sok más honfitársához, nem tudta megérteni, hogy a németeknek, “akik megfontolt emberek hírében álltak”, miért kellett sikeres és kényelmes életüket kockára tenniük azzal, hogy megtámadták a Szovjetuniót.

- A birodalom fővárosába vezető úton tovább haladva Vaszilij Grosszman csatlakozott a 5. gárdahadsereg Poznańból előreküldött egységeihez. Az alakulat politikai osztálya plakátokat függesztett ki az út mentén, melyeken ez állt: “Reszkess, fasiszta Németország, eljött a leszámolás napja!” Grosszman akkor is velük volt, amikor Schwerinben fosztogatni kezdtek. Tollal egy kis füzetbe mindent lejegyzett, amit látott: “Minden lángol... Egy öregasszony kiugrik egy égő ház ablakán... Fosztogatnak... Olyan, mintha éjszaka lenne, mert minden lángol... A (város)parancsnokságon egy feketébe öltözött asszony halk, suttogó hangon beszél. Egy kislány van vele, akinek a nyakán fekete horzsolások láthatók, a szeme feldagadt, és a kezén is zúzódások vannak. A lányt a parancsnokság híradós századának egyik katonája erőszakolta meg. Ő is itt van. Telt, kerek képe van és álmosnak tűnik. A parancsnok mindannyiukat kikérdezi.”

Grosszman megfigyelte: “asszonyok és lányok szemében rémület tükröződik... Szörnyű dolgok történnek itt a német nőkkel. Egy iskolázottnak, műveltnek tűnő német férfi kifejező gesztusokkal és tört oroszsággal magyarázza, hogy feleségét a nap folyamán megerőszakolta tíz szovjet katona... A táborokból kiszabadult szovjet lányok szintén sok szenvedésen mennek keresztül. Múlt éjszaka néhányan közülük a haditudósítóknak fenntartott szobában próbáltak elrejtőzni. A sikolyoktól éjszakánként felébredünk. Az egyik tudósító már nem tudta tovább türtőztetni magát. Heves vita tör ki, majd helyreáll a rend.” Grosszman ezután lejegyezte, amit egy fiatal anyáról hallott. Többen egymásután megerőszakolták egy gazdaság pajtájában. A rokonok odajöttek és kértek a katonákat, hogy tartsanak egy kis szünetet, mert az asszonynak meg kell etetnie kisbabáját, hogy ne sírjon. Mindez közvetlenül a parancsnokság épülete mellett, a rendért és fegyelemért felelős tisztek szeme láttára történt.

*

Január 30-án, kedden, tehát azon a napon, amikor Hitler utoljára szólt a népéhez, a német hadsereg hirtelen ráébredt, hogy a Berlint fenyegető veszély még az előzetesen gondoltnál is nagyobb. Zsukov elöl haladó egységei nem elég, hogy könnyedén áthatoltak a Meseritz-védelmi vonalon, de már az Odera is elérhető ködcégbe került számukra. Reggel 7:30-kor a Visztula hadseregcsoport főhadiszállását tájékoztatták, hogy a landsbergi út “tankokkal van tele”. A légi felderítés kudarcot vallott.

Himmler ragaszkodott hozzá, vonattal küldjenek egy-zászlóaljnyi Tigrist a helyszínre, hogy egyedül oldják meg a helyzetet. “Törzskara tiltakozott ugyan, ám mindhiába. A Reichsführer-SS meg volt győződve arról, hogy egy Tigrisekből álló zászlóalj egy egész szovjet harckocsihadsereg felett diadalt tud aratni. Az ötventonnás szörnyetegek még a vasúti kocsikra voltak rögzítve, amikor három-négy szovjet tank tűz alá vette azokat. A zászlóalj még azelőtt súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a vonatnak sikerült volna gyorsan Küstrin irányába visszatolatnia. Himmler hadbíróság elé akarta állítani a zászlóalj parancsnokát, ám végül sikerült őt meggyőzni arról, hogy a vasúti kocsira rögzített Tigris tank nincs feltétlenül a legelőnyösebb helyzetben ahhoz, hogy fel tudja venni a harcot az ellenséggel.

E válságokkal terhes időszakban Himmler egyszerűen lemásolta Sztálin híres “Egy lépést sem hátra!” - parancsát 1942-ből, még ha az ő változata egy kissé másképp hangzott is. A rendelet címe “Tod und Strafe für Pflichtvergessenheit”, vagyis “Halál és megtorlás a kötelességszegőkre” lett és a szövege egy rendkívül felemelő megjegyzéssel zárult. “Többhétnyi kemény próbálkozás után eljön a nap, amikor a német területek ismét felszabadulnak.” Egy másik utasítás, súlyos büntetés terhe mellett megtiltotta az asszonyoknak, hogy a visszavonuló katonáknak élelmet adjanak. Himmler egy, a Visztula hadseregcsoport részére kibocsátott napiparancsban kijelentette továbbá: “Az Úristen soha nem hagyta cserben népünket, és mindig segítette a bátrakat a szükség órájában.” Mind történeti, mind teológiai szempontból ez a megállapítás legalábbis kétes értékű.

*

Hitler hatalomra jutásának tizenkettedik évfordulóján volt két éve, hogy Sztálingrádnál vereséget szenvedtek a német csapatok. Beriját tájékoztatták egy Paulus tábornagy, Strecker tábornok - a gyárkörzetben legtovább kitartó parancsnok - és Von Seydlitz tábornok között lezajlott beszélgetésről, melyet a börtöncellájukban elrejtett mikrofonok rögzítettek.

“A fogságban lévő német tábornokok nagyon rossz hangulatban vannak”, tartalmazta a jelentés. Megrémítette őket Churchillnek a képviselőház előtt hat héttel ezelőtt: mondott beszéde, melyben támogatásáról biztosította Sztálin elképzelését, hogy Lengyelországot Kelet-Poroszországgal és más területekkel kárpótolják. A német tábornokok úgy vélték, hogy részvételük egy szovjetek által irányított szabad Németországért mozgalomban teljesen elképzelhetetlen.

- A nácik ebben a kérdésben nálunk sokkal magabiztosabban nyilvánulhatnak meg - ismerte be Paulus tábornagy -, mivel ők német területen tartanak ki és az ország integritását próbálják megőrizni.

Még Von Seydlitz tábornok is, aki korábban a náciellenes német hadifoglyok részére egy légihíd létrehozását javasolta, úgy vélte, “hogy a német területek elszakítása egy biztonsági zóna kialakítása érdekében nem tisztességes eljárás”. A fogságba esett német tábornokok csak most döbbentek rá, hogy a Német Tisztek Náciellenes Szövetségét a Szovjetunió saját céljaira használta fel.

- Gyötör az aggodalom - mondta Seydlitz -, hogy vajon a megfelelő utat választottuk-e.

A náci hatalom a főtisztet “az áruló Seydlitz”-nek nevezte, és távollétében halálra ítélte.

- Hitler csak arra gondol - mondta Paulus -, hogy milyen módon tudná újabb áldozatvállalásra kényszeríteni a német népet. A történelem során a hazugság még sohasem volt ilyen erős fegyver a diplomácia és a politika kezében. Minket, németeket ravaszul becsapott egy ember, aki csak bitorolja a hatalmat.

- Miért haragudott meg a Jóisten annyira Németországra - válaszolta Strecker -, hogy Hitlert küldte a nyakunkra! Ennyire aljasak lennének a németek? Ilyen büntetést érdemelnek?

- Két év telt el a sztálingrádi katasztrófa óta - mondta Paulus. - És most egész Németország egy hatalmas Sztálingráddá válik.

*

Himmler fenyegetései és figyelmeztetései sem tudták menteni a helyzetet. Még ugyanezen az éjszakán a 8. gárda-lövészhadosztály parancsnokhelyettese, Eszipenko ezredes által vezetett szovjet zászlóaljak elérték az Oderát és az éjszaka leple alatt átkeltek a folyó jegén. Itt a katonák szétszóródtak és Küstrintől északra egy kis hídfőállást hoztak létre.

Berzarin katonái az 5. csapásmérő hadosztálytól, január 31-e kora délelőttjén megérkezve Kienitz városába véghezvitték azt, amit Zsukov egyszerűen csak “elképesztő meglepetésként” irt le. “A német katonák nyugodtan sétáltak a város utcáin, az étterem zsúfolásig volt német tisztekkel. A vonatok Berlinbe még mindig pontosan jártak, és a telefonvonalak is működtek.” A Birodalmi Kancellária mindössze hatvanöt kilométernyire volt. Az állomásfőnök odament Eszipenko ezredeshez és megkérdezte, hogy engedélyezi-e a berlini vonat indítását. Az ezredes hasonló komolysággal azt felelte, hogy a szolgáltatást egy rövid időre, vagyis a háború végéig mindenféleképpen felfüggesztik.

Ugyanezen a napon Küstrintől délre a lelkes Guszakovszkij ezredes 44. gárda-harckocsidandárja élén átkelt az Oderán, egy újabb hídfőállást épített ki és ezzel megszerezte második aranycsillagát. Ami az újabb Szovjetunió Hőse kitüntetéssel járt. A szovjet katonák mindkét hídfőállásnál azonnal megkezdték az árkok ásását az Olderbruch - a folyó és a Seelowi-magaslat között húzódó árterület - fagyott, mocsaras talajában. A tüzérezredeket előreküldték, hogy fedezzék őket, miközben dolgoznak. A szovjetek gyors és heves ellentámadásra számítottak, ám a németeket annyira meglepték a történtek - Goebbels ekkor még mindig azt próbálta elhitetni, hogy a harcok valahol Varsó térségében folynak -hogy időbe telt, mire a megfelelő szárazföldi erőket ide csoportosították. Másnap reggel azonban már megjelentek a Focke-Wulfok az Odera fölött és a frissen ásott árkokat és páncélelhárító állásokat támadták. A szovjet légvédelmi hadosztály az ígéretek ellenére a következő három napon sem érkezett meg ezért Csujkov emberei, miközben átkelőt építettek a csak gyengén befagyott folyón, rendkívül sebezhetőek voltak. Ennek ellenére sítalpakon sikerült páncélelhárító ütegeket átjuttatniuk a folyón, hogy állásaikat védeni tudják.

*

A hír, hogy, a szovjetek hídfőállásokat építettek ki az Oderán, a német katonák és a helyi lakosok körében egyaránt megdöbbenést keltett. Walter Beier, akinek sikerült a Kelet-Poroszországból érkező vonatokon besorozandó férfiakat kereső Feldgendarmerie éberségét kijátszania, éppen utolsó napjait töltötte otthonában, a Küstrin és Frankfurt an der Oder között fekvő Buchsmühlenweg nevű kis faluban. “A boldog családi körben eltöltött órák gyorsan véget értek”, jegyezte fel. Február 2-a estéjén egy izgatott szomszéd futva érkezett hozzájuk azzal, hogy körülbelül 800 orosz éppen az állásait foglalja el az alig fél kilométerre fekvő tölgyesben.

A térségben néhány, csupán puskával és néhány- Panzerfausttal felfegyverzett Volkssturm-századtól eltekintve nem volt haderő. Az idős iskolaigazgató által vezetett egységek nem merészkedtek közel, mivel felfedezték, hogy a szovjet orvlövészek a tölgyfákra másztak fel. Frankfurtból azonnal a helyszínre küldtek egy szovjetellenes kaukázusiakból álló készültségi zászlóaljat, melyhez erősítésként a 6. ezred katonái csatlakoztak. Beiert mint frontharcost az egyik tiszt egy kisebb csoport élére nevezte ki.

Miközben az árokból Beier az erdőt kémlelte, a vele együtt ott lapuló kaukázusiak egyike rámutatott a tölgyesre és ezt mondta tört németséggel: - Te nem lősz, én nem lövök. Nem lövünk barát. - Beier ezt jelentette, így a kaukázusiakat lefegyverezték, majd hátraküldték őket a frontvonalak mögé, hogy árkokat ássanak. Foglyul ejtésüket követően a Vörös Hadsereg katonái természetesen nem bántak velük barátságosabban, csupán mert nem voltak hajlandóak fegyvert emelni honfitársaikra.

A rögtönzött német fegyveres alakulathoz csatlakozott a Feldherrnhalle SS-páncélgránátos hadosztály néhány fiatal újonca is, legtöbbjük 16-18 éves kölyök. A németek körülbelül háromszázötvenen voltak, mindenféle egyenruhában. Volt, aki acél rohamsisakot viselt, de akadt olyan is, akinek füles sapka, vagy éppen ellenzős sapka volt a fején. Sokukon nem volt más, csak a Hitlerjugend egyenruhája. Rendkívül büszkék voltak, hogy feladatot kaptak, noha többen közülük egy tele lőszeres dobozt sem lettek volna képesek felemelni, és a puskát sem tudták megfelelően a vállukhoz támasztani, mivel a tus túl hosszú volt a karjukhoz. Első támadásuk során a szovjet mesterlövészek pontos célzást követően többüket leterítették. Az egységparancsnokot a fején találta el egy golyó, és holtan rogyott össze. Csupán néhányan tértek vissza élve.

Beiernek sikerült szülei házában meghúznia magát. Hazatérve látta, hogy kötözőhelyet alakítottak ki a pincéjükben és az összes lepedőjüket feltépték kötszernek.

Miközben Csujkov katonái tovább nyomultak, hogy elfoglalják a kiváló terepadottságokkal rendelkező Reitwein hegynyúlványt, az ellenség oldalán egyre komolyabb erősítés érkezett. Február 4-én az 506. SS-nehéztüzérosztály északra húzódott a hídfőállás széléhez és három nap, három éjszaka alatt összesen 14.000 lövedéket lőtt ki. Bevetésre került a Kurmark páncélosezred egyik zászlóalja is. Február 4-én a nemrég hadrendbe állított Párduccal felszerelt egység parancsot kapott, hogy annak déli vége felől indítson támadást a hegynyúlvány ellen. A harckocsik azonban kudarcot vallottak, mivel megindult a meteorológusok által előre jelzett olvadás és a tankok összevissza csúszkáltak a sáros domboldalakon.

*

Az Oderán átkelő szovjet katonák híre Berlint is sokkolta. “Sztálin ante portas!” jegyezte fel Wilfred von Oven, Goebbels sajtóattaséja február 1-jén naplójába. “E figyelmeztető kiáltás szélvészként söpör végig a birodalom fővárosán.”

A nemzetiszocialista propaganda egyre fanatikusabbá, sőt szinte már hisztérikussá vált. Az utcákon felvonult a Grossdeutschland hadosztály kísérőezrede. Azt mondták nekik, hogy az Odera hídfőállásait a Führerért kell visszaszerezni. Felsorakoztak a berlini városi buszok, a katonák felszálltak és útnak indultak az Oderbruchra néző Seelow irányába.

Egy új SS-hadosztályt is létrehoztak, mely a náci hatalomátvétel tizenkettedik évfordulójának tiszteletére a 30. Januar nevet kapta. A hadosztály gerincét SS-veteránok alkották, akik közül azonban sokan gyógyulófélben lévő sebesültek voltak. Eberhardt Baumgart, az SS Leibstandarte egykori, ekkor éppen lábadozótáborban tartózkodó tagja parancsot kapott, hogy a többi SS-sebesülttel együtt meneteljen végig Berlin utcáin. Egy Obersturmführer beszélt neki az új hadosztályról, melynek feladata a birodalom fővárosának védelme volt. Az új hadosztály létrehozásánál harcedzett veteránokra volt szükség. Felszólította a sebesülteket, hogy csatlakozzanak és odakiáltotta nekik a Himmler által kiagyalt SS-jelmondatot: “Unsere Ehre heisst Treue, jameraden!”, vagyis “A hűség a becsületünk!”

Az ilyen fokú fanatizmusra azonban egyre ritkábban akadt példa, és ez aggasztotta az SS főtisztjeit is. Február 13-én Berger Obergruppenführer jelentette Himmlernek, hogy a szervezetére egyre inkább gyűlölettel tekint a civil lakosság és a Wehrmacht is, mely utóbbi erősen neheztelt az “érezhetően bajtársiatlan magatartás” miatt. A Wehrmacht, foglalta össze a tábornok, “immár nincs beszélő viszonyban az SS-szel”.

Még az SS-önkéntesek lelkesedése is nyomban elpárolgott, amint elértek az Oderbruchot, ezt a hatalmas, kietlen, elmocsarasodott mezőt. - A világ végén vagyunk! - jegyezte meg a 30. Januarral érkező egyik csoport tagja. Még inkább elcsüggedtek, amikor megtudták, hogy az új alakulat nem rendelkezik sem tankokkal, sem rohamlövegekkel.

- Ez nem hadosztály - jegyezte meg az előbbi férfi -, hanem egy összehordott szemétdomb.

Be nem gyógyult sérülései miatt Baumgart írnok lett az egyik tanyából kialakított hadosztály-parancsnokságon. A valahol máshol szolgáló parasztgazda felesége elképedve nézte, ahogy bútoraikat kipakolják a fogadószobából és írógépeket, valamint tábori telefonokat hoznak helyettük. Az új lakók azonban hamarosan ráébredtek, hogy a tanya cserépteteje jól látható célpontot jelent a szovjet tüzérség számára.

Baumgart hamarosan azon kapta magát, hogy az egyik írógép fölé görnyedve egy jelentést ír, mely három szovjet szökevény kihallgatásáról készült. Ők azt követően döntöttek a dezertálás mellett, hogy az Odera jeges vizében gázolva vállukon kellett cipelniük hadosztályparancsnokukat, nehogy az vizes legyen. A hadosztályparancsnokságon dolgozó német tolmácsok később cikkeket olvastak fel néhány zsákmányolt Pravdából. A jaltai konferencia végén kiadott hivatalos közleményből kiderült, hogy a szövetségesek milyen sorsot szánnak Németországnak. Baumgart és társai megrémültek a vereség gondolatára.

- A végén mindenféleképpen győznünk kell! - mondták egymásnak.

1945. február 9-én a szovjetellenes lázadó, Andrej Vlaszov tábornok Himmler jóváhagyásával, a hídfőnél csatába küldte főparancsnokságának biztosító zászlóalját. Ez az orosz zászlóalj a Döberitz hadosztály részeként a Küstrintől északra kiépített hídfőállásnál a szovjet 230. lövészhadosztályt támadta. Vlaszov zászlóalja elszántan küzdött, ám nem járt sikerrel. A német propagandajelentés “lelkesen és fanatikusan” harcoló egységként írta le őket, akik egyúttal bizonyították azt is, hogy a közelharc mesterei. Feltételezhetően elismerésük jeléül a német egységek ragasztották rájuk a “Panzerknacker”, vagyis a “páncélosok réme” becenevet, de lehet, hogy csak valamelyik propagandistává lett újságíró ötletéről van szó. Parancsnokuk, Zaharov ezredes és négy további katonája másodosztályú Vaskeresztet kapott, a Reichsführer-SS pedig személyes üzenetben gratulált Vlaszovnak, amiért zászlóalja “hihetetlenül jól küzdött”.

A jóindulat ilyen megnyilvánulása azok irányában, akikkel korábban alacsonyabb rendű emberekként bántak, jól mutatták a nácik kétségbeesettségét, még ha ezt az állítást maga Hitler nem is fogadta volna el. Február 13-án Goebbels a kozákok, “a bolsevizmus ellen folytatott harcban hozzánk csatlakozó első önkéntesek” küldöttségét fogadta. Látogatóit irodájában még egy üveg “Weissbier”-rel is megvendégelte. Goebbels dicsérte a kozákokat, mint “szabadságszerető, harcos földműves” népet. Sajnos azonban szabadságszeretetük kapcsán Berlinbe több panasz is érkezett az észak-olaszországi friuli körzet német polgári tanácsadójától, mivel nem bántak éppenséggel jól a térség lakosságával. A kozákok mindazonáltal nem voltak hajlandók együttműködni Vlaszovval, orosz felsőbbrendűségen alakuló nézetei miatt. Hasonlóan cselekedtek más nemzeti kisebbségek tagjai is, akik az SS-be jelentkeztek.

*

A Führer, válaszul a szovjet harckocsizászlóaljak Berlin irányába történő gyors előrenyomulására, elrendelte a Panzerjagd hadosztály létrehozását. Ám jellemző módon ez a hatásos nevű, tankok megsemmisítésére életre hívott szervezet nem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket. Az alakulat kerékpárosszázadokból állt, és a bicikliken főleg a Hitlerjugend tagjai ültek. bilinccsel mindegyik kerékpár első kerekéhez és a kormányhoz két páncéltörő állványt rögzítettek függőlegesen. A kerékpárosnak elvileg csak pillanatok álltak rendelkezésére ahhoz, hogy leszerelje a Panzerfaustot és elfoglalja tüzelőállását, mondjuk egy T-34-es vagy egy Sztálin harckocsi ellen. Azt persze még a japánok sem várták el a kamikázéktól, hogy kerékpárral menjenek csatába.

Himmler úgy nyilatkozott a Panzerfaustról, mintha az legalábbis egy, a V-2-eshez fogható csodafegyver lett volna. Rajongva beszélt arról, hogy milyen tökéletes a tankok elleni közelharchoz, ám bármelyik épeszű katona inkább választotta volna a harckocsikkal szemben a 88 milliméteres ágyút és a másfél kilométeres lőtávolságot. Himmlert a gutaütés kerülgette, amikor fülébe jutott, hogy a szóbeszéd szerint a Panzerfaust nem képes átütni az ellenség páncélját. Az ilyen történet, bizonygatta a Reichsführer-SS, “ein absoluter Schwindel”, vagyis “abszolút szélhámosság”.

Az ellenséggel a közelben, úgy tűnik, a náci vezetés kezdte fontolóra venni az öngyilkosság lehetőségét. A berlini körzet parancsnoksága rendeletet adott ki, melynek értelmében a “politikai vezetők” elsőbbséget élveznek a fegyverviselési engedélyek kiadásánál. Az egyik gyógyszergyár vezetője pedig elmondta Ursula von Kardorffnak és barátjának, hogy korábban egy aranyfácános jelent meg a laboratóriumában és egy nagyobb szállítmány mérget rendelt a Birodalmi Kancellária részére.

Hitler és társai most már igen közelről megtapasztalhatták, hogy milyen kegyetlen is valójában az általuk kirobbantott háború. A júliusi merénylettel kapcsolatba hozott férfiak kivégzésére alig két héten belül, nem várt formába érkezett a válasz. Február 3-án reggel az amerikai légierő különösen nagy erőkkel bombázta Berlint. A légitámadás során mintegy 3.000 ember vesztette életét. A sajtónegyed és a város további néhány kerülete szinte teljesen romhalmazzá vált. A szövetséges bombák náci létesítményeket is megsemmisítettek. A Birodalmi Kancellária, valamint a pártiroda is találatot kapott, és a Prinz-Albrechtstrassén álló Gestapó-központ, illetve a népbíróság épülete is súlyos károkat szenvedett. Roland Freislert, a népbíróság elnökét, aki üvöltözött a júliusi merénylet vádlottjaival, a pincében elrejtőzve a lehulló épületelemek zúzták agyon. A hír rövid időre jókedvre derítette a csüggedt ellenzéki köröket, ám a szóbeszéd, mely szerint a koncentrációs táborokat, valamint a börtönöket aláaknázták, csak növelte a bebörtönzött rokonok és barátok iránt érzett aggodalmukat. Egyetlen reményük maradt, hogy Himmler az esetleges alkudozáshoz használja majd fel őket. Martin Bormann naplójába a következőket jegyezte be az aznapi bombatámadással kapcsolatban: “Bombatámadásban károsodtak: Birodalmi Kancellária, Hitler szállása, az ebédlő, a téli kert és a pártiroda.” Úgy tűnik, kizárólag a nácizmus jelképeivel foglalkozott. Polgári áldozatokról nem is tesz említést.

Február 6-án a legfontosabb esemény - legalábbis Bormann naplója szerint - Eva Braun születésnapja volt. Hitler szemmel láthatóan “ragyogó hangulatban” nézte, ahogy a többiek táncolnak. Szokás szerint Bormann Kaltenbrunnerrel folytatott csendben eszmecserét. február 7-én Koch Gauleiter Hitlerrel találkozott. A beszélgetésnek nyilvánvalóan nem volt témája, hogy Koch, miután megparancsolta, hogy végezzenek azokkal akik szolgálati helyüket elhagyják, sorára hagyta Königsberget. Aznap, este Bormann a Fegelein családnál vacsorázott. Az egyik vendég az a Heinrich Himmler volt, akinek pozícióját ő, Fegelein és Kaltenbrunner megpróbálták aláásni. A fronton a helyzet katasztrofális volt, ám Himmler - annak ellenére, hogy ő töltötte be a Visztula hadseregcsoport főparancsnoki tisztét - időt tudott szakítani a pihenésre. A vacsorát követően Bormann és Fegelein Eva Braunnal beszélgettek. A téma valószínűleg a nő Berlinből való közeli elutazása volt, ugyanis Hitler szerette volna kedvesét a veszélytől távol tudni. A következő éjszaka Eva Braun kisebb ünnepséget rendezett Hitler, Bormann és a Fegelein házaspár tiszteletére. Berchtesgadenből másnap, február 9-én este utazott el húga, Gretl Fegelein társaságában. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy Bormann kikísérje őket a vonathoz.

Bormann, a náci párt Reichsleitere - akinek az irányítása alá tartozó tartományi vezetők egészen addig, amíg már túl késő nem volt, nem engedték a nők és a gyermekek evakuálását - egy szót sem ejt naplójában azokról, akik kétségbeesve menekültek a keleti területekről, kijelenthetjük, hogy általában dermesztő hozzá nem értéssel kezelték a menekültválságot, bár a náci hierarchiában gyakran nehéz megállapítani, hol ért véget a hozzá nem értés és hol kezdődött az embertelenség. Egy február 10-én készített “evakuálási jelentésben” hirtelen ráébredtek, ahhoz, hogy a Balti-tenger partvidékén még kimenekítésre váró mintegy 800.000 civilt az átlagosan 1000 ember befogadására alkalmas vonatokkal és hajókkal elszállítsák, “sem elegendő tengeri járművünk, sem megfelelő mennyiségű gördülőállományunk, sem teherautónk nincs”. Természetesen az, hogy a náci vezetők lemondjanak luxus “különvonataikról”, lehetőségként fel sem merült.

Február 2-án reggel, tehát éppen amikor a németek megindították első ellentámadásaikat az Oderán kiépített szovjet hídfőállások ellen, az USS Quincy kikötött Máltán. “Az elnököt szállító cirkáló”, írta Churchill, “méltóságteljesen futott be Valletta harcok nyomait viselő kikötőjébe.” A brit miniszterelnök azonnal a fedélzetre sietett, hogy üdvözölje Rooseveltet. Noha Churchill nem vette észre, hogy beteg kollégái megdöbbenve látták, milyen kimerült az elnök.

A két férfi immár sokadik találkozása barátságos, szinte már szeretetteljes hangulatban zajlott, Eden - Churchill külügyminisztere - azonban mégis aggódott. A Németország területére nyugatról történő benyomulás kapcsán a feszültég tovább nőtt a nyugati szövetségesek között. A két politikus most a Krím félszigeti Jaltába készült, hogy Sztálinnal közösen megvitassák, hogyan fog kinézni a háború utáni közép-Európa térképe. A nyugati szövetségesek ebben a kérdésben sem értettek egyet, miközben a szovjet vezető pontosan tudta, hogy mit akar. Churchillt és Edent leginkább Lengyelország függetlenségének problémája foglalkoztatta. Roosevelt ezzel szemben az Egyesült Nemzetek Szervezetének mielőbbi létrehozását tartotta a legfontosabb feladatnak.

Február 3-án kora reggel az elnök és a miniszterelnök külön indultak útnak repülőgéppel. A nagy hatótávolságú Mustangok által kísért, elsötétített pilótafülkéjű gépek kelet felé, a Fekete-tenger irányába tartottak, előttük a két delegációval a fedélzetükön szállítógépek haladtak. Hét és fél órás repülőút után érkezlek meg a Jevpatorija közeli Szakijba, ahol Molotov és Visinszkij - a kirakatperek egykori ügyésze, akkor már külügyminiszter-helyettes - várta őket. Sztálin, aki rettenetesen tartott a repüléstől, csak másnap, február 4-én reggel érkezett meg. Moszkvából a cári időkből származó, art nouveau stílusú tapétával díszített, zöld színű vasúti kocsiján utazott ide.

Az amerikai vezérkari főnököket a cár egykori palotájában szállásolták el. George C. Marshall tábornok így például a cárné egykori hálószobáját kapta, melynek titkos lépcsőit állítólag még Raszputyin talpai koptatták. A briteket Voroncov herceg alupkai kastélyában, egy, a tizenkilencedik században, extravagáns mór és skót stílusban épült pazar épületben helyezték el. Roosevelt elnök, hogy ne kelljen sokat mozognia, a tárgyalásoknak is helyszínül szolgáló Livadia kastélyban kapott szállást. A krími harcok és a németek visszavonulása során annyi minden tönkrement, hogy a szovjet hatóságoknak az összes fontosabb munkálatot, így például a vízvezetékek javítását is gyorsan el kellett végezniük ahhoz, hogy a paloták lakhatóak legyenek. A tetemes háborús károk közepette a házigazdák mindent elkövettek, hogy a vendégek kiválóan szórakozzanak. .\ díszebédeken és vacsorákon kaviártól roskadozott az asztal, és folyt a nagyszerű kaukázusi pezsgő. Churchill nem tudta megállni, hogy a kísérteties kastélyokkal övezett tengerpartot ne nevezze el “Hádész Riviérájának”. Még ő sem gyanította azonban, hogy az összes szoba be lett poloskázva, és az NKVD a kerteket is irányított mikrofonokkal fedte le.

Sztálin még az első délután meglátogatta Churchillt, mivel szerette volna megosztani a brit miniszterelnökkel véleményét, mely szerint a Vörös Hadsereg rövid időn belül Berlinben lehet. A szovjet vezető ezután Rooseveltnél tette tiszteletét. Roosevelt esetében Sztálin másképp viselkedett és az események megítélése is változott részéről. Most a német védelem erősségét hangsúlyozta és azt, hogy milyen nehézségekbe ütközik az átkelés az Oderán. Roosevelt biztos volt abban, hogy ChurchilHel ellentétben ő tud bánni a szovjet vezetővel és Sztálin erre még rá is játszott. Az amerikai elnök úgy vélte, hogy egyszerűen csak el kell nyernie Sztálin bizalmát, amire Churchill sohasem lesz képes. Még a Németország megszállására vonatkozó brit elképzelésekkel kapcsolatos ellenérzéséről is nyíltan beszélt. Amikor javasolta, hogy Eisenhower tábornok vegye fel közvetlenül a kapcsolatot a Sztavkával, Sztálin helyeselte az elképzelést. A szovjet vezető élvezte az amerikai őszinteség előnyeit, ám semmit sem árult el viszonzásképpen.

Az amerikai vezetőknek volt még egy okuk, hogy miért ne helyezkedjenek szembe Sztálinnal. Még nem tudták, hogy az atombomba működik-e, így mindent elkövettek, hogy Sztálint bevonják a Japán elleni harcokba. Nem tűnt fel nekik, hogy ez is Sztálinnak kedvez, hiszen úgy teheti rá győztesként újabb zsákmányra a kezét, hogy a harcok gyakorlatilag már véget értek.

A tárgyalássorozat első napján, mely nem sokkal ezt követően kezdődött, Sztálin jóindulatúan azt javasolta, hogy a találkozókat az amerikai elnök vezesse le. A szovjet politikus marsall-uniformist viselt, azon pedig jól látható helyen a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A csíkos nadrágot puha kaukázusi bőrből készült csizmába tűrte be. Lábbelijének sarkát megmagasították, mivel Sztálint rendkívül zavarta alacsony termete. Ha lehetett, kerülte az erős fényt is, mivel az leleplezte az arcán lévő himlőhelyeket. A róla készült hivatalos képeket éppen ezért retusálták, hogy így tüntessék el az ilyen tökéletlenségeket.

Antonov tábornok, a szovjet vezérkari főnök hatásos beszédben összegezte a helyzetet, ám mind az amerikai, mind a brit vezérkari főnök úgy értékelte, hogy kollégájuk adós maradt a részletekkel. A brit különösen úgy érezte, hogy a szövetségesek közötti információáramlás egyirányú. Antonov külön kitért arra is, hogy nagy offenzívájuk megindításának időpontja azért lett előrehozva, hogy így nyújtsanak támogatást az amerikaiaknak és a briteknek. Marshall tábornok az ő részéről a szövetséges bombázásoknak a német iparra, vasúti közlekedésre és üzemanyag-ellátásra gyakorolt hatását hangsúlyozta. Mint mondta, ezek az eredmények nagyban hozzájárultak a szovjetek közelmúltban elért sikereihez. Amikor Sztálin elkezdte kiforgatni a Churchill által mondottakat, a találkozó hangulata egyre komorabbá vált, és Rooseveltnek kellett közbelépnie.

Aznap este vacsoránál az általában amúgy jó hangulatot ismét a szovjetek rontották el néhány, a kis nemzetek önrendelkezési jogát vitató megjegyzésükkel. Roosevelt, remélve, hogy ezzel enyhíti a feszültséget, elmondta Sztálinnak, hogy Amerikában a köznyelv őt egyszerűen csak “Joe nagybácsiként” emlegeti. Sztálin, akit saját diplomatái nyilván nem tájékoztattak erről, sértésnek vette ezt a közönséges és tiszteletlen elnevezést. Mentendő a helyzetet, most Churchill lépett közbe és pohárköszöntőt mondott a “nagy hármas” tiszteletére - az öndicséret eme megnyilvánulására már természetesen Sztálinnak is válaszolnia kellett. Ő azonban ezt az alkalmat is arra használta fel, hogy ismét kihangsúlyozza, a “nagy hármas” a világ jövőjéről készül dönteni, és e döntésbe a kis nemzeteknek nem lehet beleszólásuk. Sem Roosevelt, sem Churchill nem értette a célzást.

Másnap, február 5-én, hétfőn reggel az amerikai és a brit egyesített vezérkar találkozott a Sztavka Antonov által vezetett küldöttségével. A Sztavka különösen szerette volna, ha a szövetségesek növelik az Olaszországra nehezedő nyomást, hogy így a németek ne tudjanak hadosztályokat átcsoportosítani Magyarország területére. Ez önmagában teljesen logikusan hangzott, ám akár részét képezhette volna egy olyan szovjet próbálkozásnak is, mellyel azok az amerikaiakat és a briteket akarták meggyőzni arról, hogy Berlin térsége helyett inkább délre koncentrálják erőiket. Marshall tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke, valamint Sir Allan Brooke tábornagy, a birodalmi vezérkari főnök azonban meglehetősen nyíltan figyelmeztették a Sztavkát, hogy a vasútvonalak és a kommunikációs központok ellen intézett légitámadásokon kívül más eszköz nem áll rendelkezésükre, melyekkel a német csapatok átcsoportosítását megakadályozhatnák.

Az, hogy valójában mi is az egész konferencia lényegi kérdése, aznap délután, illetve a következő nap vált világossá. A tárgyalások témája a háborút közvetlenül követő időszak, valamint az volt, hogy miként is viszonyuljanak a legyőzött Németországhoz. Úgy kalkuláltak, hogy a győzelem valamikorra a nyár tájékára várható. Roosevelt az Európai Tanácsadó Bizottságról és a jövőben kialakítandó megszállási övezetekről beszélt. Sztálin egyértelművé tette, hogy ő Németország teljes felosztásában érdekelt. Ezt követően Roosevelt váratlanul bejelentette, hogy az amerikai csapatok a német fegyverletételt követően mindössze két évig maradnak majd Európában. Churchill teljesen megdöbbent a hír hallatán. Ez csupán még inkább hajthatatlanná tenné Sztálint, és egy háború sújtotta Európa valószínűleg túl gyenge lenne ahhoz, hogy ellenálljon a kommunista nyomásnak.

Sztálin azt is közölte, hogy szándékai szerint a Szovjetunió által Németországgal szemben támasztott 10 milliárd dolláros jóvátételi követelés első törlesztőrészleteként leszerelik a német ipart. Nem említette ugyan a konferencián, de a csapatokat az előrenyomulásuk során új ezredesi egyenruháikban meglehetősen félszegen mutató szovjet könyvelőkből álló kormány-bizottságok követték. Feladatuk “a német ipari berendezések és vagyontárgyak módszeres lefoglalása” volt. Ráadásul az egyes hadsereg-parancsnokságokhoz kirendelt NKVD-csoportok széfek felnyitására specializálódott szakemberekkel is rendelkeztek, akiknek a páncélszekrényt lehetőleg még azelőtt kellett kinyitniuk, hogy egy szovjet katona egy zsákmányolt Panzerfausttal megtenné azt, megsemmisítve így egyúttal annak tartalmát is. Sztálin el volt szánva, hogy az utolsó gramm aranyat is kisajtolja Németországból.

Az egyetlen kérdés, mely Sztálint és Churchillt egyaránt szenvedélyesen foglalkoztatta, Lengyelország sorsa volt. A vita nem igazán az ország jövőbeli határai, hanem sokkal inkább a kormány összetétele körül folyt. Churchill kijelentette, hogy a teljesen független Lengyelország létrejötte, mely cél érdekében egyébként Nagy-Britannia 1939 szeptemberében hadba lépett, becsület kérdése.

Sztálin válaszában nem közvetlenül ugyan, de utalt az 1939-es német-szovjet egyezmény titkos záradékaira, melyek lehetővé tették egykor, hogy a Szovjetunió elfoglalja Lengyelország keleti területeit, valamint a balti államokat, míg a nácik az ország nyugati részét kebelezhették be.

- Valóban becsület kérdése - mondta Sztálin felállva -, mert az oroszok a múltban rengeteg bűnt követtek el a lengyelek ellen és a szovjet kormány szeretné most ezeket jóvátenni.

Ezen arcátlan felütést követően, tekintettel a Lengyelországban már érvényesülő szovjet elnyomásról Sztálin a lényegre tért.

- Ugyanakkor azonban biztonsági kérdés is, hiszen Lengyelország a Szovjetunió egyik legbonyolultabb stratégiai problémáját jelenti. A történelem során Lengyelország folyosóként szolgált az Oroszországot támadó ellenséges hadseregek számára. - Ezután azzal érvelt, hogy ezt elkerülendő, Lengyelországnak erős államnak kell lennie. - Ezért érdekelt a Szovjetunió egy hatalmas, szabad és független Lengyelország létrehozásában. A lengyel kérdés a szovjet állam számára tulajdonképpen élet-halál kérdés.

Nyilvánvaló volt, hogy a két utolsó mondat között ordító ellentmondás feszül. Noha ezt nyíltan sohasem jelentették ki, a Szovjetunió kizárólag egy engedelmes, ütközőállamként szolgáló Lengyelországot tudott csak elképzelni. Sem Churchill, sem Roosevelt nem volt képes megérteni, hogy mekkora sokkot is jelentett valójában a szovjeteknek az 1941-es német támadás, és hogy Sztálin emiatt mindenre kész volt, hogy ez többet ne ismétlődhessen meg. Nem jár messze a valóságtól, aki azt állítja, hogy a hidegháború valahol ebben a drámai élményben gyökerezett.

Amikor az érvként a közeli jövőben Berlin ellen indítandó támadáshoz nélkülözhetetlen utánpótlás- és kommunikációs vonalak biztosításának szükségességét hozta fel, Churchill azonnal felismerte, hogy semmi esélye Sztálinnal szemben. A szovjet vezető nagyon okosan keverte a lapokat. Az ideiglenes “varsói kormány”, ahogy ő hívta - az amerikaiak és britek eközben továbbra is “lublini kormányként” említették az NKVD által irányított kommunistákat -, a helyén volt és hatalmas népszerűségnek örvendett. Ami a demokráciát illeti, érvelt Sztálin, a londoni emigráns lengyel kormány nem rendelkezik nagyobb demokratikus háttérbázissal, mint mondjuk De Gaulle Franciaországban. Nem lehetünk biztosak benne, hogy Churchill pontosan vette a sorok közé rejtett üzenetet ne tegyél nekem keresztbe Lengyelországban, mert a francia kommunisták az én irányításom alatt vannak. A franciaországi kommunikációs vonalaid ellen nem hajtott végre akciókat a kommunista irányítású ellenállási mozgalom.

Ha már felemlegette az érdekszférák tiszteletben tartásának kérdését, Sztálin álnokul rákérdezett a görögországi helyzetre. A szovjet vezető az előző év októberében megkötött, balkáni érdekszférákat lehatároló úgynevezett “százalékos” megállapodás alapján vállalta, hogy nem avatkozik be Görögországban és tiszteletben tartja a brit fennhatóságot. Jaltában Sztálin mintha arra próbált volna utalni, hogy Franciaországot és Lengyelországot tekintsék e “százalékos” megállapodás kiterjesztésének, ám a brit miniszterelnök, úgy tűnik, nem tudta dekódolni az üzenetet. Sir Allan Brooke már ekkor gyanította, hogy Churchill nem értett meg mindent.

Sztálin továbbra is nyomás alatt tartotta tárgyaló partnereit. Azt állította, hogy a lengyelek 212 szovjet katonát öltek meg. Churchill kénytelen volt abban egyetérteni, hogy elfogadhatatlan, ha a nem kommunista lengyel ellenállás, a Honi Hadsereg támadásokat hajt végre a szovjet csapatok ellen. A miniszterelnök természetesen nem tudta, hogy a konfliktus legtöbbször a mögöttes területek biztosításáért felelős NKVD-ezredek provokációja nyomán robbant ki, amikor letartóztatva az ellenállás tagjait, nem egyszer kínzásokkal kísérelték meg rávenni őket társaik elárulására, valamint fegyverkészleteik rejtekhelyének felfedésére. A túlságosan beteg és kimerült Roosevelt ragaszkodott ugyan ahhoz, hagy Lengyelországban szabad választásokat bonyolítsanak le, ám mivel a lengyel belpolitikát egyértelműen a szovjetek ellenőrizték, ez csupán hiú ábránd maradt. Harry Hopkins, az amerikai elnök főtanácsadója úgy becsülte, hogy Roosevelt az elhangzottaknak legalább a felét fel sem fogta.

Sztálin meg volt győződve arról, hogy nyert. Amint a szovjet képviselők érezték, hogy többé senki sem vitatja jogukat, hogy Lengyelország felett ellenőrzést gyakoroljanak, rögtön feladták az ENSZ szavazati rendszerére vonatkozó amerikai javaslattal szembeni elutasító álláspontjukat. Február 8-án, egy magántalálkozó keretében pedig sikerült előrelépést elérni az amerikaiakat foglalkoztató máik kérdésben is, vagyis hogy Sztálin a Németország felett aratott győzelmet követően kész-e szerepet vállalni a Japán elleni háborúban.

Sztálin győztesként nem volt könyörületes. Amikor egy másik találkozón Churchill azon aggodalmának adott hangot, hogy a lengyel-német határ Németország kárára történő ilyen jelentős módosítása komoly népességmozgást eredményez majd, Sztálin azt válaszolta, hogy ez egyáltalán nem jelent problémát. Diadalittasan beszélt a Vörös Hadsereg elől menekülő hatalmas emberáradatról.

*

Február 13-án, két nappal a jaltai konferencia lezárultát követően, Budapest elestével ismét bizonytóst nyert az elsöprő szovjet erőfölény. A városért folytatott harcok végét gyilkosságok, Fosztogatás, pusztítás és különféle erőszakos cselekmények jellemezték. Hitler a hatodik SS-páncéloshadsereg bevetésével továbbra is szeretett volna Magyarországon ellentámadást indítani. Tervei szerint a német harckocsik szétzúzták volna Tolbuhin marsall 3. Ukrán frontját, ám ez már csak a megrögzött szerencsejátékos pótcselekvése volt, aki minden további nélkül az asztalra dobta az Ardennekben megmaradt néhány utolsó zsetonját.

Aznap éjszaka a britek Drezdát bombázták. Másnap, hamvazószerda reggelén az amerikai légierő is támadott néhány kisebb célpontot. Ezzel a szövetségesek Sztavkának tett azon ígéretüket szerették volna mielőbb teljesíteni, melyben vállalták, hogy a kommunikációs hálózat és a vasútvonalak szétzúzásával akadályozzák majd a német csapatmozgásokat. A tény, hogy csak azon a héten 180, V rakétákkal végrehajtott támadás érte Angliát - mely az eddigi legmagasabb szám volt -, ugyancsak nem lágyította meg a tervezők szívet. Drezdát, Szászország gyönyörű fővárosát korábban nem érte komolyabb bombatámadás. A drezdaiak félig viccesen azt mondogatták, hogy Churchillnek él egy nagynénje a városban, és ezért kegyelmez meg nekik. A február 13-14-i légitámadások azonban semmit és senkit sem kíméltek. A hatás bizonyos fokig a hamburgi bombatámadáséhoz volt fogható. A városba keletről mintegy 300.000 menekült érkezett, és több szerelvény a központi pályaudvaron rekedt. A tragédiát az okozta, hogy a szovjet elhárítás állításával szemben a vonatokon nem Drezda érintésével a frontra tartó katonák, hanem éppen az ellenkező irányba menekülő emberek voltak.

Goebbels remegett a dühtől, amikor értesült a Drezdát ért támadásról. Ugyanannyi hadifoglyot akart kivégeztetni, amennyien a bombázásokban életüket vesztették. A terv Hitlernek is tetszett. Ilyen nagyszabású kivégzéssel a szövetségesek szemében egyértelműen megsértené a genfi konvenciót és ezzel saját csapatait is a végsőkig folytatandó küzdelemre sarkallná. Ám a Ribbentrop, Keitel tábornagy és Dönitz admirális támogatását is élvező Jodl tábornok meggyőzte a Führert, hogy egy ilyen cselekedettel csupán ártana Németországnak. Goebbels mindazonáltal mindent elkövetett, hogy a lehető legtöbbet kihozza ebből a “terrortámadásból”. A városban rokonokkal rendelkező katonák soron kívüli eltávozást kaptak. Hans-Dietrich Genscher emlékezett a látogatásból visszatérőkre, akik csak nehezen tudtak az ott látottakról beszámolni.

*

A nyugati fronton az amerikai és a brit előrenyomulás lendülete meg sem közelítette a Vörös Hadseregét. A Rajna-vidékért még a jaltai konferencia ideje alatt megvívott ütközet ugyancsak lassan bontakozott ki. Eisenhower azonban nem sietett. Úgy számolt, hogy a tavaszi áradások egészen május elejéig lehetetlenné teszik a Rajnán az átkelést és további hat hét, mire Eisenhower csapatai a Rajna nyugati partján felkészülnek. A tervek végrehajtásának felgyorsítását csupán az tette lehetővé, hogy hihetetlen szerencsével a remageni Rajna-hidat épségben sikerült elfoglalni.

Eisenhowert nagyon zavarta, hogy a britek folyamatosan kritizálták széles fronton vezetett támadásokra épülő stratégiáját. Churchill, Brooke és Montgomery tábornok ugyanis egy Berlin irányába vezetendő, megerősített áttörésben gondolkodtak. Érveik főleg politikaiak voltak. Berlin elfoglalása a Vörös Hadsereg megérkezése előtt, lehetővé tenné Sztálinnal szemben az erőegyensúly visszaállítását. Úgy érezték továbbá, hogy katonai szempontból a birodalom fővárosának elfoglalása hatalmas pszichológiai csapást mérne a német ellenállásra és ily módon lehetővé tenné a háború mielőbbi befejezését is. A Németország szívére mért egyetlen csapásra vonatkozó brit érveket azonban a nehéz természetű Montgomery tábornok nem támogatta. Január első hetének végén az őt megilletőnél nagyobb mértékben szeretett volna érdemeket szerezni az ardenneki német offenzíva visszaverésében. Ez a durva melléfogás természetszerűen feldühítette az amerikai tábornokokat és nagyon kellemetlen helyzetbe hozta Churchillt is. Nem segített abban sem, hogy meggyőzzék Eisenhowert egy Montgomery által Észak-Németországon át Berlin irányába vezetendő nagyszabású támadás szükségességéről.

Eisenhower, a főparancsnok továbbra is kitartott azon véleménye mellett, hogy a háború utáni világrenddel nem neki kell foglalkoznia. Az ő feladata az, hogy- a háborút eredményesen és a lehető legkevesebb vérveszteséggel fejezze be. Úgy érezte, a britek engedik, hogy a katonai stratégiát a háború utáni erőviszonyokat szem előtt tartó politika irányítsa. Eisenhower különösen hálás volt Sztálinnak, amiért az mindent megtett, hogy előrehozza a januári offenzíva megindításának időpontját, noha természetesen nem tudott a szovjet vezető rejtett céljáról, vagyis hogy az a Lengyelország feletti teljes ellenőrzést még a jaltai konferencia előtt be akarta biztosítani.

Az Egyesült Államok döntéshozói egyszerűen nem akarták felingerelni Sztálint. John G. Vinant, az USA londoni nagykövete, az Európai Tanácsadó Bizottságban a megszállási övezetekről folytatott tárgyalások során még a Berlinbe vezető szárazföldi korridor ügyét sem volt hajlandó felvetni, nehogy emiatt megromoljon kapcsolata a szovjet féllel. A kiegyensúlyozott viszony kialakításának irányelve Sztálinnal Washingtonban fogalmazódott meg, és széles körű támogatottságot élvezett. Roosevelt közölte Eisenhower politika tanácsadójával, Robert Murphyvel, hogy “a legfontosabb meggyőzni az oroszokat, hogy bízzanak bennünk”. Ez kapóra jött Sztálinnak is. Roosevelt azon állilása, hogy “tudok bánni Sztálinnal”, része volt a Robert Murphy által csak “rendkívül elterjedt amerikai nézetként” aposztrofált felfogásnak, mely szerint az egyes személyek között kialakuló baráti viszony a nemzetek közötti politikára is hatással lehet. - A szovjet döntéshozók és diplomaták sohasem hagyják magukat befolyásolni ezen nézet által -, tette hozzá Murphy. Az amerikaiak az iránti vágya, hogy Sztálin megbízzon bennük, félrevezette őket, és emiatt nem tisztázták magukban a kérdést, hogy nekik meddig kell megbízniuk a szovjet vezetőben. Abban az emberben tehát, aki a nemzetközi törvényeken felülemelkedve teljes nyugalommal azt javasolta, hogy Németországot a semleges Svájcon keresztül rohanják le, “megkerülve így a Nyugati falat”.

*

A szovjetek elsősorban amiatt nehezteltek, mert az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozzájuk képest jóval kevesebbet kellett, hogy elszenvedjenek. A náci Németország a szövetséges hadifoglyokkal is másképp bánt, mint szovjet társaikkal. Az egyik, Torn közelében fekvő hadifogolytábor felszabadításakor az 1. Belorusz front által készített jelentés jól kiemeli a foglyok sorsában mutatkozó ellentéteket. Az amerikaiak, britek és franciák egészségesnek tűntek. “Sokkal inkább hasonlítottak nyaralókhoz, semmint hadifoglyokhoz”, állapította meg a jelentés, “miközben a szovjet hadifoglyok csontsoványak voltak, sokuk öltözete a takarójukra korlátozódott.” A nyugati szövetséges országok hadifoglyainak nem kellett dolgozniuk, futballozhattak, és élelmiszercsomagokat kaptak a Vöröskereszttől. Ezalatt a tábor másik részén “17.000 szovjet fogollyal végzett az éhség, vagy valamilyen betegség, »Speciális étrendjük« 300 gramm pótkenyérből és 1 liter, rothadt takarmányrépából készített levesből állt. Az egészséges foglyoknak árkokat kellett ásniuk, míg a betegeket megölték vagy élve elásták.”

Őreik a Vörös Hadsereg “árulói” voltak, akik a beígért nagyobb fejadagért cserébe vállalták ezt a posztot. Ezek az önkéntesek “sokkal keményebben bántak a szovjet hadifoglyokkal, mint a németek”. Néhányan közülük állítólag volgai németek voltak. Megparancsolták például a foglyoknak, hogy vetkőzzenek le és kutyákat ültettek rájuk. A németek “komoly propagandatevékenységet” folytattak annak érdekében, hogy a foglyokat rávegyék, csatlakozzanak Vlaszov tábornoknak a Wehrmacht kötelékébe tartozó, egykori szovjet katonákból álló hadseregéhez. “Sok ukrán és üzbég eladta magát a németeknek”, állította az egyik fogoly. Őt a jelentésekben “volt párttagnak”, illetve “egykori főhadnagynak” nevezték, elsősorban azért, mert a Vörös Hadsereg minden katonáját megfosztották rangjától pusztán azért, mert engedte, hogy foglyul ejtsék.

A szovjet katonáknak különféle büntetéseket kellett elszenvedniük. Ezek közé tartozott az akár hét órán keresztül folyamatosan végrehajtott térdhajlítás, “mely teljesen lebénította az áldozatot”. Nem ritkán lépcsőn kellett le-föl futkározniuk úgy, hogy a lépcsőfordulókban gumibottal felszerelkezett örök várták őket. Egy másik táborban a sebesült tiszteket télen hideg vizes zuhany alatt hagyták, hogy a kihűlés végezzen velük. A szovjet katonák bántalmazására nemegyszer a “fűrészbakot”, e tizennyolcadik századi kínzóeszközt használták, melynek lényege az volt, hogy a hatalmas bakra lovagló ülésben felkötözött katonát szíjjal verték. Néhány fogoly mozgó célpontként szolgált az SS-őröknek tartott éleslövészeten. Egy másik bevett kínzóeszköz az úgynevezett “Achtung!” volt. Ekkor egy szovjet fogolynak meztelenül le kellett térdelnie egy nyílt területen. A szerencsétlent minden oldalról kutyás őrök vették körül, akik az állatokat abban a pillanatban ráengedték, amint abbahagyta az “Achtung!” kiáltozását. A kutyákat akkor is előszeretettel alkalmazták, amikor a foglyok, mondjuk egy “sportmenetet”, vagyis gyors helyben járást követően összeestek a kimerültségtől. Az ilyen kínzásokról szóló hírek ösztönözhették a szovjeteket arra, hogy ők is hasonló módszereket alkalmazzanak a fogságba esett német katonákkal szemben. Egy hadifogságból menekült brit vadászpilóta, akit az 1. Ukrán front egysége vett fel, látta, amint egy fiatal SS-katonát arra kényszerítettek, hogy zongorázzon az őt foglyul ejtőknek. A szovjetek jelekkel egyértelművé tették, hogy amint abbahagyja a játékot, végeznek vele. A szerencsétlen tizenhat órán keresztül folyamatosan zongorázott, mígnem végül zokogva a billentyűzetre hanyatlott. Az oroszok hátba veregették, majd elrángatták és agyonlőtték.

*

A Vörös Hadsereg katonái szívükben vegyes érzelmekkel léptek német területre. “Mindenkinek van német harmonikája”, jegyezte le Grosszman, “mivel ez az egyetlen hangszer, amit a csörömpölő járműveken és szekereken is használni tud a katona.” A frontharcosok ugyanakkor gyászolták is elhunyt bajtársaikat. Jakov Zinovjevics Aronov, egy tüzér, február 19-én vesztette életét Königsberg közelében. Halála előtt nem sokkal tipikus katonalevelet küldött haza szeretteinek: “Ütjük-vágjuk az ellenséget, ahol érjük, az meg sebesült bestiaként fut vissza barlangjába. Nagyon jól élek és egészséges vagyok. Csak arra gondolok, hogy gyilkoljam az ellenséget és hogy minél hamarabb visszatérhessek hozzátok.” Aronov egy másik levele már sokkal többet elárult egy katona életéről. Ezt egy olyan bajtárshoz írta, aki nyilván több mindent megért: “Annyira szeretem az életet, még alig éltem. Csak tizenkilenc vagyok. Gyakran látom saját szememmel a halált és küzdök ellene. Harcolok és eddig mindig én kerekedtem felül. Tüzérfelderítő vagyok, és el tudod képzelni, hogy milyen lehet ez. Hogy rövidre fogjam, gyakran kiigazítom az ütegem tűzvezetését, és csak akkor érzek némi örömet, ha a lövedékünk eltalálja a célt.”

Aronov “egy ködös porosz reggelen” hunyt el, írta legjobb barátja a halott fiú nővérének, Irinának. Ők ketten Vityebszktől egészen Königsbergig együtt harcoltak. “Látod, Ira, a háború sok barátot elválasztott egymástól, és sokan vesztették életüket, de mi, fegyvertársak bosszút állunk Hitler kígyóin testvéreink és barátaink kiontott véréért.” Aronov holttestét társai “az erdő szélén” ásták el. A helyet, valószínűleg, mint ilyenkor szokásos volt, egy fadarabra tűzött kis vörös ronggyal jelölték meg. Ha az ezzel megbízottak évtizedekkel később rálelnek, akkor a rongydarabot valószínűleg egy apró fa dísztáblára cserélték le. Ahhoz azonban túl nagy területen túl sok holttest feküdt a földben, hogy temetőkben újratemessék őket.

A szovjet katonák gyakran találkoztak össze a hazatérést megkísérlő kényszermunkásokkal is. Közülük sokan egyszerű, fejkendős parasztasszonyok voltak, lábukon rögtönzött kamáslival. Agranyenko százados, a drámaíró, Kelet-poroszországban akadt össze egy szekérderéknyi ilyen asszonnyal. Megkérdezte, kik volnának.

- Oroszok vagyunk. Oroszok - válaszolták boldogan, mivel végre baráti hangot hallottak.

A férfi mindegyik asszonnyal kezet fogott. Az egyik idős nő hirtelen elkezdett sírni:

- Három éve most először fogott velem valaki kezet - mondta.

Agranyenko találkozott “egy Orelbe való szépséggel is, neve Tatyjána Kilcsakova”. Hazafelé tartott egy két hónapos csöppséggel. A nő az egyik német kényszermunkatáborban találkozott egy cseh férfival és beleszeretett. Esküt fogadtak egymásnak, ám amint megérkezett a Vörös Hadsereg, a cseh jelentkezett, hogy ő a németek ellen akar harcolni. “Tatyjána nem tudja a címét. Ő nem tudja Tatyjánáét. Az pedig nagyon valószínűtlen, hogy a háború sodrában valaha még egyszer újra látják egymást.” Talán, szerencsétlenségére még meg is szenvedi majd otthon Orelben, hogy viszonya volt egy külföldivel.

*

A Sztavka számára a fő gondot továbbra is az a hatalmas rés jelentette, mely Zsukov 1. Belorusz frontja, illetve a Rokosszovszkij vezette 2. Belorusz front által alkotott balszárny között, a “balti erkély” mentén tátongott. Február 6-án Sztálin felhívta Zsukovot Jaltából és megkérdezte, hagy mit csinál. Zsukov közölte, hogy éppen egy megbeszélésen van, ahol az Oderán kiépített új hídfőállásokból Berlin irányába történő előrenyomulás részleteit egyeztetik a többi hadseregparancsnokkal. Sztálin válaszul figyelmeztette a parancsnokot, hogy csak az idejét vesztegeti. Össze kell vonni a csapatokat az Odera mentén, majd észak fele fordulni és csatlakozni Rokosszovszkij csapataihoz.

A 8. gárdahadsereg parancsnoka, Csujkov, aki Sztálingrád óta igencsak neheztelt Zsukovra, dühösen fogadta, hogy a marsall nem érvelt erőszakosabban az előrenyomulás mellett Berlin felé. A keserű vita még a háború utáni években is folytatódott. Csujkov úgy vélte, hogy egy gyors támadás február elején védtelenül találta volna Berlint. Zsukov és mások szerint a kimerült csapatokkal és a komoly utánpótlási problémákkal - hogy a védtelen jobbszárny elleni támadás veszélyét már ne is említsük - túl nagy lett volna a kockázat.

Kelet-Poroszországban mindeközben a német erőket feltartóztatták ugyan, de le nem győzték. A negyedik hadsereg maradványai, miután január végi kitörési kísérletük kudarcot vallott, háttal a Frisches Haffnak a heiligenbeili katlanba szorultak be. Tüzérségi támogatást a Balti-tengeren horgonyzó Admiral Scheer és Lützow cirkálók ágyúi jelentettek.

A Königsbergben állomásozó harmadik páncéloshadsereg maradványait elvonták ugyan a Samland-félszigettől, ám egy február 19-én mindkét oldalról egyszerre indított támadással sikerült egy keskeny folyosót nyitniuk, melyet azután minden erejükkel védtek. Pillau kis kikötőjén keresztül egyre nagyobb arányban sikerült kimenekíteni a civil lakosságot. Valamint a sebesülteket, noha sok civil félt hajón elhagyni a térséget, tartva az olyan torpedótámadásoktól, mint amilyen a Wilhelm Gustloffot és más, menekülteket szállító hajókat ért. Február 12-én, kora reggel a General von Steuben kórházhajót, fedélzetén 2.680 sebesülttel torpedótalálat ért nem sokkal azután, hogy elhagyták Pillau kikötőjét. Szinte mindenki megfulladt.

A második hadsereg időközben - Danzigot és Gdyniát védve - visszavonulni kényszerült a Visztula alsó folyása és torkolatvidéke irányába. Csapatai Himmler Visztula hadseregcsoportjának balszárnyát alkották. Középen, Kelet-Pomerániában létrehozták az új tizenegyedik SS-páncéloshadsereget. Himmler jobbszárnyát az Odera mentén Busse tábornok Lengyelországban tönkrevert kilencedik hadseregének maradványai alkották.

Himmler alig-alig merészkedett elő luxus különvonatából, az általa “frontparancsnokságnak” kijelölt Steiermarkból. A Reichsführer-SS kezdett ráébredni, hogy a katonai parancsnokság az általa előzetesen elképzeltnél jóval nagyobb felelősséggel jár. “Bizonytalansága katonai vezetőként”, írta Eismann ezredes, “alkalmatlanná tette egyrészt arra, hogy Hitlernek határozottan be tudjon számolni a katonai helyzetről, másrészt arra, hogy megfelelően kommunikálja saját érdemeit.”

Himmler mindig idegroncsként tért vissza a Führer helyzetértékelő megbeszéléseiről. A törzstisztek különösen sokat szenvedtek a paradoxontól, hogy a rettegett Himmler ilyen bátortalan tud lenni. Hitler irányába megnyilvánuló “szervilis magatartása” és az attól való félelem, hogy beismerje, milyen rettenetes állapotban vannak katonai egységei, “rengeteg kárt és hatalmas felesleges vérveszteséget okozott”.

A Führer erőszakos jelszavai mögött menedéket kereső Himmler még több ellentámadást akart látni. A demmlhuberi bukást követően úgy döntött, hogy létrehozza az úgynevezett tizenegyedik SS-páncéloshadsereget. Valójában a teljes Visztula hadseregcsoport mindössze három, rosszul felfegyverzett páncéloshadosztállyal rendelkezett. A rendelkezésre álló egységekből legfeljebb egy hadtestet lehetett volna felállítani, “de a páncéloshadsereg elnevezés”, állapította meg Eismann “kétségtelenül jobban csengett”. Himmlernek azonban volt még egy indítéka. Így lehetőség adódott a törzskari és a Fronton szolgálatot teljesítő SS-tisztek előléptetésére. Az új alakulat parancsnoka Steiner Obergruppenführer lett. Steiner, a tapasztalt katona, kétségkívül bármely másik SS-főtisztnél jobb választás volt. Ám nem könnyű feladat várt rá.

Guderian tábornok úgy döntött, hogy mindenféleképpen nyitva tart egy folyosót Kelet-Poroszország határán. Február első hetében egy helyzetértékelő megbeszélésen éppen ezért nagyszabású hadművelet megtervezésére tett javaslatot. Aznap még a szokásosnál is szókimondóbb volt, köszönhetően talán a japán nagykövet társaságában korábban elköltött ebéd során elfogyasztott jelentós mennyiségű alkoholnak. Guderian Berlintől délre, az Oderától egy átkaroló hadműveletet kívánt elindítani, Pomerániából pedig Zsukov élen haladó csapatait szerette volna elvágni. Hogy az offenzívához elegendő katona álljon rendelkezésre, a keleten bekerített csapatok közül a lehető legtöbbet kellett hajón kimenekíteni, valamint a Magyarországi offenzívát is el kellett halasztani. Hitler a javaslatot ismét elutasította.

- Hinnie kell nekem - makacsolta meg magát Guderian -, hogy nem csak önfejűségből ragaszkodom folyamatosan a Kurili-tónál csapdába esett egységek evakuálásához. Egyszerűen nem látok más módot arra, hogy tartalékokat képezzünk, tartalékok nélkül pedig nem leszünk képesek megvédeni a fővárost. Biztosíthatom, hogy kizárólag Németország érdekében cselekszem.

Hitler reszketni kezdete dühében és felpattant.

- Hogy mer így beszélni velem? - üvöltötte. - Azt hiszi, én nem Németországért harcolok? Az egész életem egyetlen hosszú küzdelem Németországért!

De Maizičre ezredes, az új zosseni hadműveleti tiszt még sohasem hallott ilyen heves vitát és rémülten állt ott, aggódva a vezérkari főnökért. Végetvetendő Hitler őrjöngésének, Göring kikísérte Guderiant a szobából, hogy megigyanak egy kávét, amíg megnyugszanak a kedélyek.

Guderian elsősorban attól tartott, hogy a második hadsereget elvághatják, miközben az megpróbálja fenntartani a kapcsolatot belet-Poroszország és Pomeránia között. Ezért tett javaslatot inkább egyetlen nagyszabású, a “balti erkélytől” déli irányba kiinduló hadművelet megtervezésére. A Zsukov jobbszárnya ellen indított offenzíva ugyanakkor meggátolná a szovjeteket abban is, hogy azonnali támadást intézzenek Berlin ellen. Február 13-án, a hadmozdulat kapcsán egy utolsó megbeszélésre került sor a Birodalmi Kancellárián. Jelen volt Himmler, a Visztula hadseregcsoport főparancsnoka, de ott volt Sepp Dietrich Oberstgruppenführer is. Guderian magával hozta rendkívül tehetséges helyettesét, Wenck tábornokot. Guderian már az elején egyértelművé tette, hogy a támadást két napon belül meg akarja indítani. Himmler tiltakozott, mondván, még nem érkezett meg az összes üzemanyag és fegyver. Hitler egyetértett vele, és a Führer, valamint vezérkari főnöke hamarosan újabb vitába bonyolódott. Guderian ragaszkodott hozzá, hogy Wenck irányítsa a hadműveletet.

- A Reichsführer-SS férfi a talpán ahhoz, hogy egyedül is el tudja vezetni a támadást - mondta Hitler.

- A Reichsführer-SS sem megfelelő harci tapasztalattal, sem kellően képzett törzstisztekkel nem rendelkezik ahhoz, hogy segítség nélkül boldoguljon. Wenck tábornok jelenléte ezért mindenféleképpen nélkülözhetetlen.

- Nem engedem önnek - üvöltözte Hitler -, hogy azt állítsa, a Reichsführer-SS képtelen kötelessége teljesítésére.

A vita hosszú ideig elhúzódott Hitler a szó szoros értelmében tombolt dühében. Guderian, visszaemlékezése szerint egy pillanatra feltekintett Bismarck, a vaskancellár sisakos portréjára és azon tűnődött, vajon az most mit gondolhat arról, ami a közreműködésével felépített országban éppen történik. Guderian legnagyobb meglepetésére Hitler hirtelen abbahagyta a fel-alá járkálást és Himmlerhez fordulva közölte, Wenck tábornok is csatlakozik aznap este a főparancsnokságához és közreműködik az offenzíva levezénylésében. Ezután váratlanul leült és mosolyogva ezt mondta Guderiannak:

- Nos, folytathatjuk a megbeszélést. A vezérkar ma csatát nyert.

Guderian később, aznap délután visszautasította Keitel vádját, mely szerint lehet, hogy miatta Hitler szélütést kapott. Félt tőle, hogy korlátozott győzelme rövidéletű lesz.

Február 16-án, Wenck vezetésével megindult a stargardi tankcsataként ismertté vált pomerániai offenzíva. Több mint 1.200 harckocsit sikerült e célra átcsoportosítani, ám az ezek szállításához szükséges vasíni kocsikból jelentős hiány mutatkozott. Még egy nem különösebben jól felfegyverzett páncéloshadosztály katonáinak és járműveinek mozgatásához is ötven szerelvény kellett. Ennél azonban sokkal komolyabb problémát jelentett a fegyver- és üzemanyaghiány. Az offenzíva kezdetén rendelkezésre álló készlet csupán három napra volt elegendő. Az ardenneki leckét, úgy tűnik, nem tanulták meg.

A hadsereg törzstisztjei a “Husarenritt”, vagyis

“Huszárroham” fedőnevet akarták a hadműveletnek adni, mely már önmagában is utalt volna arra, hogy az offenzíva gyakorlatilag nem lesz más, mint egy nagyobb szabású rajtaütés. Az SS azonban ragaszkodott ahhoz, hogy sokkal drámaibb nevet válasszanak. Így lett a fedőneve “Sonnenwende”, azaz “Napforduló”. A németek végül sem huszárrohamról nem beszélhettek - mivel a hirtelen olvadás miatt a járművek megrekedtek a sárban -, sem pedig napfordulóról, hiszen végeredményben alig változott valami.

A Wehrmacht viszont nem engedhette meg magának a jelentős tankveszteséget, hiszen számítania kellett a 2. gárda-harckocsihadsereg ellentámadására.

A legmagasabb rangú sebesült maga Wenck tábornok volt, aki február 17-én éjszaka a Führerrel folytatott megbeszélést követően gépkocsival visszafelé tartott a főhadiszállásra, ám a kormány mögött elaludt és a balesetben súlyos sérüléseket szenvedett. Helyére Krebs tábornok, egy igen okos vezérkari tiszt került, aki a Barbarossa-hadműveletet megelőzően katonai attaséként Moszkvában töltött hosszabb időt. A szovjet ellentámadás visszaverését célul tűző próbálkozást azonban két nap elteltével fel kellett adni. Az offenzíva mentségére mindössze azt lehet felhozni, hogy általa a németek időt nyertek. A Kremlben immár végképp eldőlt, hogy Berlin ellen gyors támadást vezetni mindaddig nem lehet, amíg a pomerániai partszakaszt nem biztosítják.

*

Hitler azon próbálkozásai, hogy “erőd”-városokat jelölt ki, és megtiltotta a bekerített csapatok kimenekítését, a kikényszerített áldozatvállalás és a felesleges szenvedés öngyilkos stratégiájának képezték részét. Tudta, hogy ezen városok sorsa megpecsételődött, hiszen a Luftwaffe nem rendelkezett elegendő repülőgéppel és üzemanyaggal ahhoz, hogy utánpótlást dobhasson le nekik, így viszont a Visztula hadseregcsoportot nem lehetett tapasztalt csapategységekkel kiegészíteni.

Königsberg és Breslau kitartottak, ám más, Hitler által “erődnek” és “hullámtörő gátnak” nevezett városok hamarosan elestek. Dél-Pomerániában Schneidemühl, a legkisebb és legkevésbé jól védett település elszánt küzdelmet követően február 14-én adta meg magát. Most az egyszer Hitler nem elégedetlenkedett és a parancsnokot, valamint helyettesét Lovagkereszttel tüntette ki. Négy nappal később, február 18-án, éppen amikor a Sonnenwende hadművelet megfeneklett a sárban, Csujkov tábornok kiadta a parancsot a Poznań elleni rohamra. A 7. osztály, éppúgy mint Sztálingrádnál, a tüzérségi támadást megelőzően hangszórókon gyászos zenéket sugárzott, melyeket a megadásra és a békés hazatérésre felszólító üzenetekkel szakítottak meg. A németekkel közölték, hogy semmi esélyük a menekülésre, hiszen már 200 kilométerrel vannak a frontvonal mögött.

Kilenc nappal korábban tüzérségi támadás nyitotta meg a “puhítási folyamatot”, de február 18-án reggelre már készen állt az 1.400 ágyú, mozsár és katyusa is, hogy megkezdjék a négyórás ágyúzást. Rohamcsapatok törtek be az erődbe, melynek felépítményét ekkorra már a robbanások nagymértékben károsították. Amikor az egyik épületben erős ellenállást tapasztaltak, 203 milliméteres tarackkal robbantották ki a házfalat. Lángszórókat is bevetettek és a szellőzőjáratokba robbanóanyagot hajítottak. A magukat megadni akaró német katonákkal saját tisztjeik végeztek. A vég azonban elkerülhetetlen volt. Február 22/23. éjszakáján a parancsnok, Ernst Gomell vezérőrnagy lefeküdt a földre terített horogkeresztes zászlóra és főbe lőtte magát. A helyőrség még életben lévő tagjai megadták magukat.

*

Breslau ostroma még tovább húzódott: a város még Berlin eleste után is kitartott Ennek következményeként ez volt a háború egyik legvéresebb ütközete. Az elvakult Hanke Gauleiter eltökélt szándéka volt, hogy megakadályozza Szilézia fővárosának ellenséges kézre kerülését. Ő volt az, aki január végén gépkocsikra szerelt hangszórókon szólította fel a nőket és az asszonyokat a város elhagyására. Kizárólag ő tehető így felelőssé a jeges mezőkön megfagyottak haláláért.

A városban elegendő mennyiségű élelmiszert halmoztak fel, ám fegyver- és lőszerkészletük szűkös volt. A Luftwaffe - súlyos veszteségek árán - sikertelenül próbált utánpótlást eljuttatni a védőknek. Schörner vezérezredes, a Közép hadseregcsoport főparancsnoka február végén úgy határozott, hogy a város védelmének megerősítésére odaküldi 25. ejtőernyős ezredének egy részét. Az ezredparancsnok erélyesen tiltakozott, mondván, a közelben nincs megfelelő földet érési terület, ám február 22-én a Berlintől délre fekvő Jüterbogból felszálló Junkers 22-esek fedélzetén a zászlóalj mégis útnak indult. Éjfél körül a gépek elérték Breslaut. “A város felett”, írta később az egyik ejtőernyős, “heves légelhárító tűzbe kerültünk.” A rádió találatot kapott, így megszakadt kapcsolatuk a földi irányítással. Az ejtőernyősök végül egy Drezda melletti repülőtéren értek földet. Két nappal később újabb kísérletet tettek. A város felett mintegy húsz percig köröző, megfelelő földet érési zónát kereső gépeket a légvédelem talán még a korábbinál is hevesebb tüze fogadta. Három gépet vesztettek, melyek közül az egyik egy gyár kéményének ütközött.

Hanke - Schörner “Erőt a félelemből”-elve által is támogatott - büntető intézkedései rendkívül kegyetlenek voltak. A kivégzéseket teljesen önkényesen hajtották végre. Miközben a szovjet tüzérség folyamatosan lőtte a várost, tízéves gyerekeket kényszerítettek arra, hogy egy szükség-leszállópálya kialakításában vegyenek részt. Bárkire, aki “azért, hogy nyomorult életét mentse”, leteszi a fegyvert, azonnal végrehajtandó halálos ítélet várt, és az ilyen személvek családja ellen is “határozott intézkedéseket” foganatosítottak. Schörner azt állította, hogy “a közel négyévnyi ázsiai háború” teljesen megváltoztatta a fronton harcoló katonát: “A bolsevikok elleni küzdelemben keményebb és elvakultabb lett... A keleti hadjárat létrehozta a politikus katonát.”

*

Sztálin dicsekvő jaltai kijelentése, mely szerint Kelet-Poroszország és Szilézia lakossága már elhagyta otthonát, még nem fedte teljesen a valóságot. A menekültek közül rengetegen váltak ugyanis az ostromlott városok foglyaivá. A helyi lakosok Kelet-Poroszországban is sokat szenvedtek, akár Königsbergben, vagy a heiligenbeili katlanban voltak, akár Pillau kikötőjét próbálták meg hajón, vagy gyalog elhagyni, vagy éppen otthonaikban próbálták meg meghúzni magukat. A Danzig és Pomeránia felé nyugati irányba vezető kijárat továbbra is nyitva volt, ám mindenki tisztában volt azzal, hogy pusztán idő kérdése, mikor tör át az 1. Belorusz front a Balti-tenger felé.

Beriját a kémelhárítás egyik főtisztje arról tájékoztatta, hogy “Kelet-Poroszország lakosságának jelentős, része”, akik Königsbergbe menekültek, azt tapasztalják, hogy a városban nincs elég hely és az élelem is nagyon kevés Szerencsések, ha naponta 180 gramm kenyeret kapnak. “Éhező asszonyok és gyermekek vánszorognak az utakon”, remélve hogy a Vörös Hadseregtől majd kapnak valamennyi élelmet. Ezektől a civilektől megtudta a kémelhárítás, hogy “a königsbergi helyőrség harci szelleme romokban hever. Új általános parancs lepett életbe, mely szerint azt a férfit, aki nem jelentkezik frontszolgálatra, a helyszínen agyonlövik... A katonák polgári ruhát vesznek és így dezertálnak. Február 6-án és 7-én nyolcvan katona holttestét rakták halomba az északi vasútállomáson. Föléjük egy plakátot raktak ki, melyen az állt: »Árulók voltak és úgy is haltak meg.«“

*

A Sonnenwende hadművelet kudarcát követően Danzigot egyre nagyobb veszély fenyegette. A Kriegsmarine hatalmas erőfeszítések árán megkísérelte a lehető legtöbb civil kimenekítését. Február 21-én, egyetlen nap alatt 51.000 embert evakuáltak. A náci hatóságok becslése szerint immár csupán 150.000 embert kellett kimenekíteni a városból, de egy héttel később a számok már azt mutatták, hogy Danzig lakossága 1,2 millió főre növekedett, s közülük 530.000 volt menekült. Még nagyobb erőfeszítésekre volt tehát szükség. Március 8-án harmincnégy, civilekkel telezsúfolt marhavagonokból álló szerelvény indult útnak Pomerániából az Oderától nyugatra fekvő Mecklenburg irányába. Hitler 150.000 menekültet Dániába akart küldeni. Két nappal később kiadták az utasítást: “A Führer parancsa értelmében mostantól Koppenhága a menekültszállítmányok elsődleges célpontja.” Ugyancsak még március 10-én a keletről elmenekült németek száma elérte a 11 millió főt.

Miközben Danzigot elözönlötték a rémült menekültek, a város anatómiai intézetében tovább folyt a munka. Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta a várost, egy különbizottságot küldtek a helyszínre, hogy vizsgálja ki “a német koncentrációs táborokban meggyilkolt szovjet, lengyel és más állampolgárok holttesteiből” készített szappan és bőr gyártásának körülményeit. A kísérleteket még 1943-ban Spanner professzor és Volman adjunktus kezdte el, majd később a célra különleges üzemeket építettek. “Az anatómiai intézet épületeinek átkutatása során 148 holttestet találtunk, melyeket szappan gyártája céljából tároltak itt. közülük 126 férfi-, tizennyolc női, négy pedig gyermekholttest volt. Nyolcvan férfi- és két női holttestről levágták a fejet. Találtunk további nyolcvankilenc emberi fejet is.” A holttesteket és a fejeket alkohol-karbol oldatot tartalmazó fémtartályokban tárolták. Úgy tűnt, a legtöbb holttest a közeli Stutthof koncentrációs táborából érkezett. “A meggyilkoltak, akiknek holttestét szappangyártás céljára tárolták itt, különböző nemzetiségűek, de főleg lengyelek, oroszok és üzbégek voltak.” A munka nyilvánvalóan hivatalos jóváhagyással folyt, hiszen az intézetben számos magas rangú személy látogatást tett. “Az anatómiai intézetet megtekintette Rust oktatási miniszter és Care Konti egészségügyi miniszter is. Albert Förster, Danzig Gauleitere 1944-ben tett látogatást az intézetben, vagyis akkor, amikor a szappangyártás már javában folyt. Körülnézett az intézet épületeiben és úgy gondolom, tudott arról, hogy itt holttestekből készítenek szappant.” E hihetetlen történetben az a legmegdöbbentőbb, hogy a Vörös Hadsereg megérkezése előtt semmit sem romboltak le, és hogy a háborút követően sem Spanner professzor, sem kollégái ellen nem emeltek vádat. A holttestek feldolgozása nem minősült bűncselekménynek.

A stutthofi koncentrációs táborban elsősorban szovjet foglyokat, lengyeleket, különböző nemzetek katonáit és zsidókat őriztek. Tífuszos megbetegedésben hat hét alatt mintegy 16.000 fogoly veszítette életét. Ahogy közeledett a Vörös Hadsereg, a foglyoknak megparancsolták, hogy semmisítsenek meg minden, a korábban itt történtekre utaló nyomot. A krematóriumot felrobbantották, és felgyújtották azokat a barakképületeket is, ahol korábban a zsidókat tartották fogva. Nyilvánvaló, hogy egyszerű német katonákat kényszerítenek arra, hogy végezzenek a szovjet hadifoglyokkal és civilekkel.

Akár a háborús bűnök elkövetéséért kiszabandó büntetéstől való félelem, akár a bolsevikoktól és a szibériai kényszermunkától való rettegés ösztönözte erre, a végsőkig kimerült Wehrmacht tovább folytatta a harcot. “A németek még nem adták fel a reményt”, állapította meg februárban egy francia hírszerzési jelentés, “ugyanis nem merik feladni.” A szovjet tisztek némileg máskepp fogalmaztak. “A harci szellem romokban, de a fegyelem erős.”

Február 14-én egy, a Vörös Hadsereg jelzésével ellátott katonai járművekből álló gépkocsioszlop fordult be a kelet-poroszországi Rastenburgból Angeburgba vezető főútról. A mellékút sűrű fenyvesbe vezetett. A környékre mintha valami búskomor hangulat telepedett volna.

Az útról láthatóvá vált egy magas szögesdrót kerítés. A járművek hamarosan egy sorompóhoz értek, melyen tábla figyelmeztetett: “Állj! Katonai terület. Civileknek belépni szigorúan tilos!” Ez volt Hitler korábbi főhadiszállásának, a “Farkasodúnak” a bejárata.

A teherautókkal az 57. NKVD-lövészhadosztály határőregységei érkeztek. A konvojt irányító tisztek a Vörös Hadsereg egyenruháit viselték, ám annak parancsláncolatával semmilyen kapcsolatuk nem volt. A kémelhárítás tagjaiként elméletileg csupán Sztálinnak voltak kötelesek jelenteni. A Vörös Hadsereghez ekkoriban nem is igen fűzték bajtársi érzelmek őket. Az ütött-kopott járműveket a hadsereg egységeitől kapták, akik ezt az alkalmat használták ki, hogy megszabadulhassanak legrosszabb állapotban lévő felszereléseiktől. E bevettnek tekinthető gyakorlatot a SZMERS és az NKVD természetesen nem különösebben értékelték.

Vezetőjük a Vörös Hadsereg tábornoki egyenruháját viselte. Ő nem volt más, mint az állambiztonsági népbiztos helyettese, Viktor Szemjonovics Abakumov, akit még 1943 áprilisában, nem sokkal a sztálingrádi győzelem után nevezett ki Berija a SZMERS első emberévé. Abakumov alkalmanként követte főnöke szokását és fiatal nőket tartóztatott le csupán azért, hogy megerőszakolja őket. Fő specialitása az volt, hogy gumibottal ő is gyakran tevékenyen részt vett a foglyok verésében. Hogy az irodájában nehogy összemocskolódjon a perzsaszőnyeg, “egy vérfoltos futószőnyeget terítettek le a földre”, mielőtt a szerencsétlen áldozatot behozták. Abakumovot, aki továbbra is a SZMERS vezetője maradt, azért küldte Berija, hogy a Kelet-Poroszországban előrenyomuló 3. Belorusz front mögött “hajtsa végre a szükséges csekista intézkedéseket”. Abakumov gondoskodott róla, hogy a közvetlenül az ő irányítása alatt álló 12.000 fős NKVD-erő a támadó csapatok mellé rendelt összes ilyen jellegű egység közül a legnagyobb legyen. Az ő alakulata nagyobb volt még a Zsukov marsall hadseregei mellé beosztott NKVD-csoportnál is.

Mindent latyakos hó borított. Abakumov Berijának írott jelentéséből kiderült, hogy miután lepakoltak a járművekről, katonái eltorlaszolták az utat, miközben ő és a kémelhárítás tisztjei megkezdték a vizsgálatot. Óvatosak voltak, mivel Rastenburg környékéről álcázott német csapdákról érkezett bejelentés. A bejárati sorompótól jobbra több, kőből készült őrház állt, ezekben aknákat és álcázáshoz szükséges anyagokat találtak. Bal oldalon barakképületek voltak, melyekben az őrszemélyzet volt elszállásolva. A SZMERS tisztjei a Führerbegleit zászlóalj egyenruháit és válHapjait találták itt. Hitler az előző évben, tartva attól, hogy egy meglepetésszerű ejtőernyős akció során szovjet fogságba kerül, “a Führer biztonságáért felelős zászlóalj vegyes dandárrá bővítése” mellett döntött.

Tovább haladva az erdő belseje felé, Abakumov az út mindkét oldalán táblákat vett észre. A rajtuk lévő szöveget tolmácsa fordította le: “Tilos az útról lelépni!” és “Vigyázat akna!”. Abakumov folyamatosan jegyzetelt a később Berija számára megírandó jelentéséhez, mely - ebben biztos volt - Sztálin kezébe is el fog jutni majd. A Főnök Hitler életének minden részlete iránt nagy érdeklődést mutatott.

Abakumov jelentését olvasva annak legfeltűnőbb jellemzője az, hogy a szovjetek milyen kevés információval rendelkeztek a helyről. Ez különösen akkor érdekes, ha tudjuk, milyen sok német tábornokot ejtettek foglyul és hallgattak ki a sztálingrádi fegyverletétel és 1945 eleje között eltelt időszakban. Közel két hétbe telt, mire megtalálták ezt a négy négyzetkilométer területű hatalmas komplexumot. Az épületegyüttes valóban tökéletesen rejtve maradt a légi felderítés előtt. Az összes utat és ösvényt zöld álcahálóval fedték le, az egyenes vonalakat műfákkal és bokrokkal törték meg. Még a külső világítást is sötétkék égőkkel oldották meg. Az erdőben felállított harmincöt méter magas megfigyelőállásokat úgy alakították ki, hogy azok fenyőfának tűnjenek.

Belépve az első védelmi zónába, Abakumov “vasbetonból készült védelmi állásokat, szögesdrótot, aknamezőket, valamint több lőállást és az őrök számára kialakított laktanyát” látott. Az 1. számú kapunál az összes bunkert felrobbantották azt követően, hogy a Führer 1944. november 30-án, alig három hónappal korábban végleg elhagyta a főhadiszállást. Arról azonban, hogy az utolsó katona mikor ment el, Abakumovnak elképzelése sem tolt. Tovább haladva egy második szögesdrót kerítéshez értek, majd egy harmadik is útjukat állta. A központi létesítmény páncélozott nyílászárókkal ellátott bunkerekből állt, melyeket föld alatti folyosó kötött össze egy tizennyolc gépkocsi befogadására alkalmas garázzsal.

“Rendkívül óvatosan léptünk be”, írta Abakumov. Találtak egy széfet, ám az üres volt. A szobák, jegyezte fel, “berendezése nagyon egyszerű”. (Korábban valaki úgy jellemente a helyet, mint egy kolostor és egy koncentrációs tábor keverékét. A kémelhárítás tisztjei csak akkor lettek biztosak benne, hogy a megfelelő helyen járnak, amikor az egyik ajtón azt a feliratot olvasták, hogy “A Führer Wehrmacht-szárnysegédje”. Hitler szobáját onnan ismerték fel, hogy a falán egy róla és Mussoliniról készített közös fotó lógott.

Abakumov arcán semmilyen érzelem nem árulta el, hogy végre azon a helyen állnak, ahonnan Hitler személyesen irányítatta a Szovjetunió elleni kegyetlen támadást. Sokkal jobban foglalkoztatták a vasbeton építmények és azok méretei. Nagy benyomást tettek rá e létesítmények és úgy tűnik, komolyan érdekelte, hogy mit szólna Berija és Sztálin, ha valami hasonlót építenének számukra: “Szerintem hasznos lenne, ha a mi szakértőink is megvizsgálnák Hitler főparancsnokságát, és szemügyre vennék ezeket a kiválóan megépített bunkereket”, írta. A közelgő győzelem ellenére a szovjet vezetők mintha nem érezték volna magukat sokkal nagyobb biztonságban, mint ősellenségük.

*

A frontokhoz rendelt SZMERS-különítmények és NKVD-hadosztályok Sztálin saját szavai szerint “nélkülözhetetlenek” voltak ahhoz, hogy elbánjanak “a megszállt területeken megjelenő összes megbízhatatlan elemmel”. “A hadosztályoknak nincs tüzérsége”, mondta Sztálin az amerikai Bull tábornoknak a Tedder repülő marsallal folytatott megbeszélés során, “ám vannak automata fegyvereik, páncélozott autóik és könnyű páncélos járműveik. Nagyon jól felszerelt, nyomozási colokra és kihallgatásra tökéletesen alkalmas létesítményekkel is rendelkeznek.”

Német területeken, például Kelet-Poroszországban és Sziléziában az NKVD-lövészezredek elsőszámú feladata az előrenyomulás során kikerült német egységek felszámolása volt. A szovjet hatóságok a Volkssturmban harcolókat is a Wehrmacht tagjának tekintették, ám mivel tizenöt és ötvenöt év között majdnem mindenkit besoroztak, ez a helyi férfiak jelentős hányadára igaz volt. Azok a Volkssturm-tagok így akik inkább otthon maradtak, semmint hogy a menekülést választották volna, sok esetben hátramaradt szabotázscsoportnak minősíttettek. Az NKVD-erők több mint 200 német “szabotőr és terrorista” “helyszínen való kivégzését” jelentették, ám a valós számok ennél bizonyosan jóval magasabbak voltak.

Lengyelországban Sztálin nem csupán a németekkel együttműködőket tekintette “megbízhatatlan elemnek”. A megnevezés azokra is vonatkozott, akik támogatták a londoni emigráns kormány-t, vagy az előző évben a varsói felkelést kirobbantó Honi Hadsereget. Sztálin a varsói lázadást “szovjetellenes bűncselekménynek” tekintette, melynek célja az volt, hogy a lengyel fővárost még a - felszabadulást jelentős véráldozatok árán elhozó - Vörös Hadsereg megérkezése előtt az “emigráns londoni kormány” számára szerezzék meg. Az, hogy 1939-ben gyalázatosan elárulta Lengyelországot, vagy hogy Berija Katyn közelében lengyel tiszteket mészároltatott le, nyilvánvalóan nem képezte megfontolás tárgyát. Figyelmen kívül hagyta Sztálin azt is, hogy a lengyelek arányában jóval több áldozatot hoztak, mint a Szovjetunió, hiszen a háborúban a népesség több mint 30 százaléka életét vesztette. A szovjet vezető meg volt győződve arról, hogy Lengyelország és annak kormányzása a hódítás jogán őt illeti meg, és ez a tulajdonosi szemlélet lényegében az egész Vörös Hadsereget mélyen áthatotta. Amikor a szovjet erők Lengyelország felől átlépték a német határt, sokan úgy érezték, hogy “legalább a saját területünket megtisztítottuk”, ösztönösen teltételezve, hogy Lengyelország a Szovjetunió szerves részét képezi.

Sztálin kijelentése Jaltában, mely szerint a kommunista ideiglenes kormány hatalmas népszerűségnek örvend Lengyelországban, enyhén szólva szubjektív megállapítás. Zsukov visszaemlékezései sokkal közelebb állnak a valósághoz, mivel amikor a lengyelekről ír, a szerző mindig hozzáteszi: “akik közül néhányan lojálisak voltak hozzánk”. A szovjet hatalom ellenzőit “ellenséges ügynököknek tekintették hiába szálltak szembe korábban a németekkel is. Figyelmen kívül hagyták azt is, hogy a Honi Hadsereg szövetséges erő volt. Egy másik érdekes mondatában Zsukov arra utal, hogy saját katonáit is kordában kellett tartani: “A fronton harcolók közül mindenkit magasabb szinten is képezni kellett, hogy már itt-tartózkodásuk kezdetétől elejét vegyük az esetleges meggondolatlan cselekedeteknek.” A szovjet csapatok végül több mint negyvenöt évig “tartózkodnak” majd Lengyelországban.

Azt, hogy Berija milyen mértékben gyakorolt ellenőrzést a lengyel ideiglenes kormányzat felett jól jelzi Szerov tábornok március 20-i, “Ivanov” fedőnév alatti “tanácsadói” kinevezése is. A tanácsadói kinevezés nem jelentett magasabb beosztást, mint az állambiztonsági népbiztoshelyetteséé, ám Szerov különösen alkalmasnak bizonyult e posztra. Korábban ő irányította a kaukázusi tömeges deportálásokat, még az előtt pedig 1939-ben ő felelt a lvovi kegyetlenkedésekért, amikor a Szovjetunió Lengyelország keleti területeit megszállta letartóztatta és megölette azokat a tiszteket, földbit-tokosokat, papokat és tanárokat, akik esetleg ellenezhették volna a szovjet hatalomra kerülését. Közel 2 millió lengyelt deportáltak a Gulágra és kezdetét vette az erőszakos kollektivizálás is.

Sztálin minden eszközzel arra törekedett, hogy a közvélemény szemében egybemossa a Honi Hadsereget és az ukrán nacionalista erőket, vagy legalábbis olyan benyomást keltsen, mintha ezek szoros kapcsolatban állnának egymással. Goebbels eközben minden olyan apró jelre lecsapott, mely a szovjet megszállás ellen szerveződő ellenállási mozgalmak, szervezetek létezésérc utalhatott. Állítása szerint Észtországban 40.000 fős, Litvániában 10.000 fős, Ukrajnában pedig mintegy 50.000 tagot számláló ellenállási mozgalom működött. Még az 1944. október 7-i Pravdát is idézte, alátámasztandó az “ukrán-német nacionalisták” létezésére vonatkozó kijelentését. Mindez természetesen csak további ürügyet jelentett az NKVD-ezredek számára ahhoz, hogy folytassák a “mögöttes területeken való fosztogatást”. Fentiek jól példázzák, hogyan húztak hasznot egymás propagandatevékenységéből a szembenálló felek.

Március elején egy újabb potenciális lengyel ellenség került a szovjet hatóságok látókörébe. A SZMERS, közel egy időben lengyelországi megjelenésével, “vizsgálatot indított Rokosszovszkij rokonsági kapcsolataival” összefüggésben, feltehetően azért, hogy kiderüljön, vannak-e közöttük “ellenséges elemek”. A félig lengyel származású Rokosszovszkij marsall elleni adatgyűjtés minden bizonnyal Berija útmutatásai alapján indult meg, aki soha nem felejtette el, hogy a marsall elmenekült a karmai közül. Nyikoláj Bulganyin, a Rokosszovszkij által vezetett 2. Belorusz front katonai bizottságának politikai tagját pedig egyenesen Sztálin házőrző kutyájának számított.

*

Sztálin szándéka, hogy megsemmisíti a Honi Hadsereget, később a szovjet-amerikai kapcsolatokat komolyan befolyásoló szerencsétlen félreértést kreált egy jelentéktelen incidensből. Február 5-én, éppen amikor Jaltában megkezdődtek a tárgyalások, az amerikai légierő hadnagya, Myron King kényszerleszállást hajtott végre B-17-esével Kuflevóban. Egyszer csak megjelent egy fiatal lengyel és kérte, hogy hadd mehessen velük. Az amerikaiak a fedélzetre vették a férfit és a csucsini szovjet légitámaszpontra repültek, ahol gépüket meg tudják majd javítani. A legénység a lengyelnek egyenruhát is adott, majd a leszállást követően “a civil személy Jack Smithnek, a legénység egyik tagjának adta ki magát”, állt az Antonov tábornok által írt hivatalos panaszban. “A szovjet parancsnokság által lefolytatott kihallgatást követően jelentette ki csupán King hadnagy, hogy a férfi nem a legénység tagja, és csak azért vették a fedélzetre, hogy Angliába vigyék”, írta Antonov. “A rendelkezésünkre álló információk alapján kijelenthetjük”, összegzett a szovjet tábornok, “hogy a lengyel férfi Londonból érkező terrorista.” Az Egyesült Államok kormánya hosszas mentegetőzésre kényszerült. King számára még a hadbírósági eljárást is megszervezték a Szovjetunió területén, a kölcsönkért poltavai légi támaszponton, és kérték Antonovot, hogy a vád biztosítson tanúkat. Sztálin azonban nem hagyta ennyiben és teljes mértékben kihasználta az eset nyújtotta lehetőséget. Közölte Averell Harrimannal, hogy ez is csupán azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok a Vörös Hadsereg elleni támadáshoz nyújt segítséget a Fehér lengyeleknek.

Egy másik incidens március 22-én, a mieleci szovjet légibázison történt, ahol egy amerikai Liberator szállt le, mivel elfogyott az üzemanyaga. A szovjet parancsnok a King-féle incidens után már óvatos volt. A gép mellé őröket állított, majd arra kényszerítette a legénység tagjait, hogy az éjszakát ebe közeli kunyhóban töltsék. A Donald Bridge hadnagy vezette tízfős személyzet kétnapi várakozás után kérte, hogy hadd hozhassa el személyes tárgyait , gépből. Amint azonban a fedélzetre léptek, beindították a motorokat és a “megállj” parancs ellenére felszálltak. “A Donald Bridge legénységéért felelősséget vállaló szovjet műszaki századost, egy bizonyos Medvegyevet annyira felzaklatta az eset”, írta Antonov Reade tábornoknak Moszkvába, “hogy még aznap főbe lőtte magát.” Halálának mindazonáltal több köze lehetett a SZMERS tisztjeinek “a repülő felügyeletével megbízott tiszt, valamint az őrök hanyagsága” miatti felháborodásához. Ez az eset ismét arra szolgált “bizonyítékul”, hogy “ellenséges elemek a leszállásokat arra használják, hogy a londoni emigráns kormány által felbérelt terroristákat, szabotőröket és ügynököket lengyel területre szállítsák”.

Nehéz megmondani, hogy, a szovjet hatóságok eredendően szenvedtek üldözési mániában, vagy magukat hajszolták bele ebbe a lelkiállapotba. Amikor egy, Lublinban szabadon engedett amerikai hadifoglyokat meglátogató amerikai alezredes engedélye lejártát követően tért vissza Moszkvába, Antonov tábornok - minden kétséget kizáróan Sztálin utasítására - “felszállási tilalmat hirdetett minden, a Szovjetunióban, illetve a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területeken tartózkodó” amerikai repülőgép számára.

Kelet-Poroszországban a jelentések szerint “1.000 fős vagy ennél nagyobb német bandák” támadják Rokosszovszkij 2. Belorusz frontjának utóvéd csapatait. Az NKVD-egységek “az erdőket fésülték át, hogy felszámolják ezeket a csoportokat”. A legtöbb esetben azonban az említett bandák a Volkssturm erdőben bujkáló tagjaiból álltak. Néha az utánpótlást szállító teherautókon és motorkerékpárokon ütöttek rajta, hogy így próbáljanak némi élelmet szerezni. Kreisburgban az NKVD két “titkos pékséget” is talált, ahol a bujkálók számára sütöttek kenyeret. Az NKVD járőrei még azokat az asszonyokat is letartoztatták, akik az ennivalót vitték a férfiaknak.

Február 21-én a 127. határőrezred egyik, Kismatyulin alhadnagy vezette egysége éppen egy sűrű erdős területet vizsgált át, amikor Zavgorodnyij őrmester az egyik fáról lelógó gyapjú zoknikra lett figyelmes. “Gyanakodni kezdett, hogy a közelben esetleg ismeretlen személyek tartózkodhatnak. Átkutatva a területet, három jól álcázott árkot találtak, melyek egy bunkerbe vezettek. Itt három, puskával felfegyverkezett férfi rejtőzködött.”

Az aknák és az álcázott csapdák továbbra is sok problémát jelentettek. Hogy ezeket hatékonyabban tudják felszámolni, mindegyik NKVD-határőrezred huszonkét kutyát kapott. A nyomkereső kutyákat - vagy ahogy a jelentés fogalmazott, a “banditák felkutatására szolgáló, speciális ebeket” - a kelet-poroszországi erdőkben rejtőző németek nagyobb számban történő begyűjtése érdekében is bevetették.

A jelentések megírásakor a helyi parancsnokok, hogy munkájuk még fontosabbnak tűnjön, nem ritkán túlzásokba estek. Az egyik jelentésből, mely “a kémelhárításnak kihallgatás céljából átadott terroristákról” számol be, kiderült, hogy az összes elfogott “terrorista” 1900 előtt született. Canava, a 2. Belorusz front NKVD-alakulatának vezetője jelentést írt Ulrich Behr, egy 1906-os születésű német letartóztatásáról. “A kihallgatás során bevallotta, hogy 1945 februárjában beszervezte a német hírszerzés egyik rezidense, bizonyos Scharp százados. Feladatául kapta, hogy a mögöttes területeken ügynökhálózatot építsen ki, ott szabotázs és terrorista akciókat hajtson végre, illetve hírszerzési tevékenységet folytasson. Teljesítve küldetését Behr tizenkét embert szervezett be.” Számos alkalommal szökevényeket, vagy a Volkssturm tagjait, “a német hírszerzés által szabotázsakciók végrehajtása céljából hátrahagyott személyekként írták le. A legképtelenebb eset az volt, amikor Sziléziában, “Hindenburg közelében egy elektromos vezeték ellen hajtottak végre szabotázsakciót”. A tettesek felkutatására indított nagyszabású hajtóvadászat során azonban kiderült, hogy lőgyakorlat közben a Vörös Hadsereg tüzérsége okozott kárt a hálózatban, és felrobbanó lövedékek szétszóródó darabjai vágták el a kábeleket.

Másrészt azonban a 2. Belorusz front mellé kirendelt kémelhárító csoport vezetője nem járhatott messze a valóságtól, amikor azt állította, hogy emberei “Kovaliowo faluban német szabotőrök kiképzésére szolgáló létesítményt találtunk”. Az itt előkerült listákon ugyanis kizárólag orosz, és ukrán nevek szerepeltek. A németek végső kétségbeesésükben egyre több hadifoglyot próbáltak rávenni az együttműködésre. Sok orosz és ukrán valószínűleg a könnyebb hazajutás reményében jelentkezett, ám a későbbi felelősségre vonás alól még az sem jelentett felmentést, hogy rendszerint azonnal megadták magukat a szovjet katonai hatóságoknak.

***

Az NKVD-különítmények általában több időt töltöttek a házak és a gazdasági épületek ellenőrzésével, mint a nagy kiterjedésű erdős területek átfésülésével. Az egyik alakulat nyolc asszonyt talált egyszer egy szénakazalban. “Az egyik éles szemű katona” azután észrevette, hogy nem is asszonyokról, hanem “női ruhába bújt német katonákról van szó.” Ilyen típusú jelentésekből rengeteget lehet találni az archívumokban.

Úgy tűnik, hogy a kelet-poroszországi parasztcsaládok gyakran ugyanolyan naivak voltak, mint orosz társaik. A házkutatásokat végző járőrök többször is tapasztalták, hogy a házigazdák nem képesek levenni tekintetüket egy bizonyos tárgyról. Az egyik házban az asszony egy utazóládára ült le. Az NKVD katonái félrelökték a nőt és egy férfit találtak ott. Más alkalommal a járőrnek feltűnt, hogy a házigazda aggodalmas pillantásokat vet az ágy irányába. A katonák lehúzták a matracot és észrevették, hogy az ágy deszkázata magasabb a szokásosnál. Eltávolították a falapokat, melyek alatt egy női ruhába öltözött férfit találtak. Egy másik házban egy férfi a ruhatartón a kabátok alá bújt. A lábai nem érték a földet, mivel egy szíjjal a hóna alatt odakötözte magát a fogashoz. Általában a legnyilvánvalóbb rejtekhelyeket, így például a csűröket, pajtákat vagy a szénakazlakat használták. A nyomkereső kutyák azonban hamar rájuk találtak. Csupán kevesen építettek maguknak föld alatti rejtekhelyet. Néha az NKVD nem is vette a fáradságot a ház átkutatására, és egyszerűen felgyújtotta az épületet. Azokkal, akik nem égtek bent, akkor végeztek, mikor az ablakokon ugráltak ki.

Míg a Volkssturm tagjai gazdaságuk közelében próbáltak meg elbújni, addig a Wehrmachtból szökött katonák megkíséreltek a Fronton át Németországba visszajutni. Sok esetben az általuk meggyilkolt szovjet katona egyenruháját öltötték magukra. Ha ilyenkor elfogták őket, a helyszínen végeztek velük. A foglyokat - legyen akár német, orosz vagy lengyel - először előzetes fogházba zárták. Ezek az épületek rendszerint rekvirált házak voltak, melyek ablakaira szögesdrótot szögeltek, a falra pedig krétával azt írták: “Fogház: a Szovjetunió titkosrendőrsége”. Ezt követően a kémelhárítás hallgatta ki, a fogvatartottakat, majd az ennek során tett vallomástól függően vagy egy táborba, vagy pedig a kényszermunka-zászlóaljhoz küldték őket.

Az NKVD vezetői külön figyelmet fordítottak üzleti ügyeikre is. Rogatyin vezérőrnagy, a 2. Belorusz front NKVD-alakulatainak parancsnoka, korábban a sztálingrádi NKVD főnöke úgy találta, hogy “egyes NKVD-egységeknél a tisztek és a katonák többsége nem a tényleges feladatával foglalkozik, hanem a fosztogatásból származó javak gyűjtésében mutat különös aktivitást... Megállapítást nyert, hogy a fosztogatásból származó vagyontárgyakat az ezred katonái a hadosztály-parancsnokság tudta nélkül osztották szét egymás között. Az ezredeknél arra is akad példa, hogy a lopott cikkeket, cukrot, dohányt, bort, sőt az előrenyomuló csapatokkal érkező sofőröktől szerzett üzemanyagot is, egymás között adják-veszik a katonák. Az NKVD-ezredeknél kialakult helyzet, valamint a fegyelem hiánya az ilyen rendkívüli események gyakoribb előfordulásához vezetett. Vannak katonák, akik teljesítik kötelességüket, és vannak olyanok is, akik nem tesznek mást, mint fosztogatnak. Ez utóbbiakat a dolgukat rendesen végzők mellett munkára kell fogni.” Úgy tűnik, nem volt kérdéses, hogy meg kell büntetni őket, ám a “hadosztály-parancsnokság tudta nélkül” kifejezés sok mindent elárul. A feljebbvalókat minden bizonnyal dühítette, hogy ráébredtek, nem kapják meg a rájuk eső részt az így szerzett bevételekből.

*

Nem lehet kétségünk afelől, hogy a Vörös Hadsereg neheztelt az NKVD-re, de ez az érzés bizonyosan kölcsönös volt. Az NKVD nem örült, hogy a németek és az előrenyomuló Vörös Hadsereg egységei által hátrahagyott fegyverekkel és lőszerkészlettel kellett bajlódnia. “Mindez a banditák és a helyi lakosság részéről tömeges fosztogatáshoz vezet. Jellemző, hogy fiatalkorúak szerzik meg a fegyvereket és csapatokba verődve terrorizálják a lakosságot. Mindez jó táptalajt biztosít a banditizmusnak.” Rendeletet adtak ki továbbá, melyben a gránátok halfogásra történő használatát tiltották meg. Ez, egyébként Kelet-Poroszország és Lengyelország tavainál a Vörös Hadsereg katonáinak kedvenc elfoglaltsága volt.

Az NKVD lövészhadosztályainak nem csupán a német katonaszökevényekkel és a Volkssturm erdőkben bujdosó tagjaival, de a Vörös Hadseregből dezertáltakkal is meggyűlt a bajuk. Március 7-én egy tizenöt tagú felfegyverzett dezertőrcsoport Dertz közelében rajtaütött a 3. Belorusz front NKVD-különítményének egyik járőrén. A közeli erdőben egy másik, nyolcfős csoport rejtőzött el. Mindannyian 1944. decemberében szöktek meg a hadseregből. Két nappal később az NKVD “további, a frontot a mögöttes területek irányába elhagyó szökevényekről” számolt be. Ortelsburg környékén húzta meg magát egy - másik dezertőrcsapat, melyet egy március 6-án a kórházi ágyáról megszökött, Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett ukrán százados vezetett. A géppisztolyokkal és pisztolyokkal felfegyverkezett csoport nemzetiségi szempontból rendkívül vegyes képet mutatott. Voltak itt oroszok Tulából, Szverdlovszkból és Voronyezsből, de akadtak közöttük ukránok és egy lengyel is, sőt három német nő és egy férfi az ortelsburgi körzetből.

A legtöbb katonaszökevény - különösen a beloruszok és az ukránok - azonban egyedül vagy kettesével próbáltak hazajutni. Néhányan közülük nőnek öltöztek, míg mások bekötözték magukat kötszerrel és a vasútállomásokon sebesültek dokumentumait lopták el. Hogy ennek véget vessenek, új, kifejezetten a sebesültek számára készített menlevelet kellett a katonai szerveknek bevezetni. Néha egyszerűen csak eltűntek az emberek és senki sem tudta, hogy megszöktek, vagy csatában vesztették életüket. Január 27-én a 6. gárda-harckocsihadtest két T-34-ese tűnt el bevetés közben és sem a tankokat, sem tizenhat harckocsizót, illetve lövészt nem látta soha többet senki.

*

Noha a mögöttes területeken nagyszámú NKVD-katona teljesített szolgálatot, ezek a Vörös Hadsereg személyi állományát hihetetlenül kis mértékben tudták csak ellenőrzés alatt tartani. “A szovjet katonai vezetés, állapította meg egy német hírszerzési jelentés február 9-én, “aggódik, mivel ahogy csapataik az előrenyomulás során az oroszok szempontjából fejlettnek tekinthető térségekbe érkeznek, egyre lazul a fegyelem a katonák körében.” Fosztogattak és pusztítottak, a kényszermunkára fogható civileket pedig már a legapróbb ok miatt is megölték. A káosz kialakulásában szerepet játszottak azok civilek is, akik “a Szovjetunióból jöttek Kelet-Poroszországba, hogy zsákmányolt vagyontárgyakat gyűjtsenek”.

Gorelov ezredesnek, a Szovjetunió Hőse kitüntetés birtokosának értelmetlen halála az 1. Belorusz front sok tisztjét elborzasztotta. Február elején Gorelov, az egyik gárda-harckocsidandár parancsnoka a német határtól néhány kilométerre egy forgalmi dugó felszámolásában segített, amikor részeg katonák agyonlőtték. “Az ittasságra visszavezethető hasonló erőszakos cselekmények nem elszigetelt esetek”, jegyezte meg Grosszman. Az év első tíz hetében egyetlen NKVD-ezred öt embere vesztette életét és további harmincnégyen sérültek meg gázolásos balesetekben.

A fiatal női forgalomirányítók nem sípjukba fújtak, amikor az utakon a rendet helyre akarták állítani, hanem géppisztolyukkal egyszerűen egy sorozatot engedtek a levegőbe. Egy alkalommal a 2. Belorusz front mögött egy fiatal forgalomirányító, egy bizonyos Ligyija odarohant az utat eltorlaszoló teherautó vezetőfülkéjéhez és elkezdett ocsmányságokat kiabálni a sofőrnek. Nem sok eredménnyel, mivel a fülkéből rá is záporoztak a nem éppen finom kifejezések. Ám a fiatal lány hamarosan nem várt erősítést kapott a magas és daliás Rokosszovszkij személyében, aki kipattanva szolgálati kocsijából dühösen előrántotta pisztolyát. Amikor a sofőr meglátta a marsallt, szó szerint lebénult a félelemtől. Tisztje teljesen elvesztette a tejét és kiugorva a teherautó vezetőfülkéjéből az utat szegélyező bokrokban keresett menedéket.

*

A szovjet csapatok német területre lépésével meg lehetett kezdeni Sztálin tervének megvalósítását, mely szerint a németeket erőszakkal munkavégzésre kényszerítik majd a Szovjetunió részére. Egy február 6-i rendelet értelmében “mozgósítani kell minden, tizenhét és ötven év közötti, munkára fogható németet, belőlük egyenként 1.000-1.200 fős munkásszázadokat kell alakítani, majd Belorussziába és Ukrajnába kell őket küldeni, ahol a háborús károk helyreállításán fognak dolgozni”. A mozgósítandó németekkel közölték, hogy- meleg ruhákkal és jó bakanccsal felszerelkezve melyik gyűjtőhelyen kell jelentkezniük. A kijelölt személyeknek ágyneműt, tartalék fehérneműt és két hétre elegendő élelmet is hozniuk kellett magukkal.

A hadifogolytáborokba küldött Volkssturm-tagokkal együtt az NKVD összesen 68.680 német kényszermunkást hívott be március 9-ig, többségüket a Zsukov és Konyev vezette hadseregek mögött húzódó területekről. Jelentős részük nő volt. Kezdetben az úgynevezett munkásszázadokat helyben romeltakarításra, valamint segítségnyújtásra alkalmazták a Vörös Hadsereg részére. A szovjet katonák meglehetős kárörömmel figyelték, ahogy a besorozott civilek a kiszabott munkát végezték. Agranyenko egy alkalommal megfigyelte, ahogy az egyik szovjet tizedes német nőkből és férfiakból álló munkáscsapatot próbált alakzatba rendezni. Tört németséggel vakkantotta oda nekik a vezényszavakat: “Büdös mocskok, Szibériába indulj!”

Április 10-re a Szovjetunióba küldött kényszermunkások száma gyorsan emelkedett, és csak a nyugati területekre, elsősorban Ukrajnába 59.536 embert vezényeltek. Bár kevesebben voltak annál, mint amit Sztálin korábban kalkulált, annyit kétségkívül szenvedtek, mint a Wehrmacht által korábban begyűjtött szovjet társaik. Természetesen a nőknek volt a legrosszabb. Sokuknak rokonokra vagy barátokra kellett bíznia gyermekét, sőt néhány esetben teljesen le kellett mondania az anyának a kicsiről. Az új élet nem csupán kemény munkát, de az őrök erőszakoskodását, ennek eredményeként pedig gyakran nemi úton terjedő fertőzéseket is jelentett az asszonyok számára. További 20.000 férfi “bontási munkálatokon” vett részt, vagyis a sziléziai üzemek leszerelésén dolgozott.

*

Noha Sztálin Bull tábornoknak egyfajta “csendőrségként” írta le az NKVD lövész-ezredeit, mégis meglepő, hogy ezek az egységek milyen ritkán avatkoztak közbe a fosztogatások, nők elleni erőszakos cselekmények és gyilkossági esetek során. A jelentésekben csupán egyszer tesznek említést egy ilyen közbelépésről. Áprilisban az NKVD 217. határőrezredének katonái letartóztattak öt katonát, akik “hazatelepült lengyel nők szállására” törtek be.

Arra, hogy az NKVD-egységek valójában milyen keveset is tettek a civilek megvédése érdekében, a legjobban vezetőik Berija részére írott jelentéseiből derül fény. Március 8-án Szerov, az NKVD 1. Belorusz fronthoz kinevezett képviselője egyre riasztóbb méreteket öltő öngyilkossági hullámról számolt be. Március 12-én, két hónappal azt követően, hogy Csernyakovszkij megindította offenzíváját, a Kelet-Poroszország északi területeiért felelős NKVD-főnök jelentette Berijának, hogy “a németek és különösen a nők körében egyre gyakoribb az öngyilkosság”. Azok, akik nem tudtak pisztolyt vagy mérget szerezni, legtöbbször a padlás tartógerendájára akasztották fel magukat. Sok nő, aki képtelen volt gyermekét felakasztani, először a kicsi csuklóját, majd a sajátját vágta fel.

Az NKVD-lövészezredek a nemi erőszak elkövetéséért nem szabtak ki büntetést katonáikra, viszont aki - rendszerint a korábban ellene elkövetett erőszakos cselekmény során megfertőződött - áldozatától valamilyen nemi betegséget kapott el, az súlyos retorzióra számíthatott. A nemi erőszakot, tipikusan sztálinista eufemizmussal “erkölcstelen esetnek” tekintették. Érdekes, hogy az orosz történészek napjainkban is csupán szóvirágokban képesek megnyilatkozni a nők sérelmére elkövetett erőszakos cselekményekkel kapcsolatban. “A felszabadító hadseregben egyre gyakrabban előforduló negatív jelenség”, írja egyikük a csoportos nemi erőszakról, “nagymértékű presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak és jelentősen károsíthatja hazánk jövőbeli diplomáciai kapcsolatait azon államokkal, melyek területén csapatai átvonultak.”

E mondat közvetett módon ugyan, de elismeri, hogy több ilyen eset Lengyelországban történt. Az oroszok szempontjából azonban sokkal megdöbbentőbb az a tény, hogy a Vörös Hadsereg katonái számos, kémszermunkatáborból kiszabadított ukrán, orosz és belorusz nőt is megerőszakoltak. E fiatal lányok körül sokan alig tizennégy-tizenhat évesek voltak, amikor a birodalomba hurcolták őket.

A Szovjetunióból korábban elhurcolt nők sérelmére rendszeresen elkövetett erőszakos cselekmények egyértelműen aláássák azokat az érveket, melyek szerint a Vörös Hadsereg katonái a németek kegyetlenkedései miatt viselkedtek úgy, ahogy. E kijelentést megalapozó bizonyítékokat nem csupán Vaszilij Grosszman kiadatlan jegyzeteiben találhatunk. Egy sokkal részletesebb jelentés ennél sokkal tovább megy.

Március 29-én a Komszomol (Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága egy, az 1. Ukrán fronttól érkezett jelentésről tájékoztatta Sztálin barátját, Malenkovot. “Az anyagban fiatalemberekről van szó, akiket korábban Németországba vittek és most a Vörös Hadsereg katonái szabadították fel. Ciganykov (az 1. Ukrán front politikai osztályának helyettes vezetője számos olyan hihetetlen esetről számol be, melyek rossz irányban befolyásolják a csapatainkat nagy örömmel fogadó, német rabságból felszabadított szovjet állampolgárok hangulatát. A fiatalok köszöntötték Sztálin elvtársat, valamint a Vörös Hadsereget, amiért elhozták a szabadságot.”

“Február 24-e éjszakáján”, számol be Ciganykov az egyik első ilyen esetről, “harmincöt, kiképzés alatt álló hadnagy, valamint zászlóaljparancsnokuk Grutenbergben, tíz kilométerre Elstől keletre, behatoltak a nők hálóhelyére és megerőszakolták a szerencsétleneket.” Három nappal késeibb “egy ismeretlen főhadnagy valamelyik harckocsizó alakulatról ellovagolt oda, ahol a lányok gabonát gyűjtöttek. Lovát hátrahagyva odament az egyikükhöz, a Dnyepropetrovszkba való Anna Gricsenkóhoz. Szóba elegyedtek: »Hová valósi vagy?«, kérdezte a férfi. A lány válaszolt a főhadnagynak. Az megparancsolta, hogy jöjjön közelebb. A lány tiltakozott. A férfi erre előkapta a revolverét és rálőtt a lányra, de az nem halt meg. Számos hasonló esetről kapok jelentést.”

“Bunslauban a főhadiszálláson mintegy 100 asszony és leány tartózkodik. Külön épületben élnek, nem messze a katonai parancsnokságtól, ám mivel nincs külön biztonsági szolgálat, számos esetben a tisztek átmennek éjszaka a nők hálóhelyiségeibe és terrorizálják, sőt nem ritkán meg is erőszakolják őket. Március 5-én késő éjszaka hatvan tiszt és katona - főleg a 3. gárda-harckocsihadseregtől - lépett be az épületbe. A többségükben ittas férfiak megtámadták az asszonyokat és a lányokat. Amikor parancsnokuk felszólította őket a helyiségek elhagyására, a harckocsizók fegyvereikkel megfenyegették feljebbvalójukat, sőt dulakodásra is sor került... Ez nem egyedüli eset volt. Minden nap történik szinte ilyen és emiatt a Bunslauban élők nem érzik magukat biztonságban és elégedetlenkednek is. Egyikük, Marja Sapoval ezt mondta: »Éjjel-nappal vártam a Vörös Hadsereget. Vártam a felszabadulást és most a katonáink rosszabbul bánnak velünk, mint a németek. Nem vagyok boldog, hogy ezt meg kellett élnem.« »Nagyon nehéz volt a németekkel együtt élni«, mondta Klavgyija Malascsenko, »de most nem mennek jól a dolgok. Ez nem felszabadulás. Szörnyen bánnak velünk. Rettenetes dolgokat művelnek velünk.«“

“Sok bűncselekményt köveznek el sérelmükre”, folytatta Ciganykov. “Február 14-ről 15-re virradó éjszaka egy főhadnagy által vezetett büntetőszázad bekerített falut, ahol a marhákat terelték össze. Az egység előbb végzett az őrséget álló katonákkal, majd átmentek a nők hálóhelyére és szervezett módon csoportosan megerőszakolták az asszonyokat, akiket nem is olyan régen szabadított fel a Vörös Hadsereg.”

“Több esetben a tisztek maguk követik el a bűntettet. Február 26-án három tiszt lépett be a kenyérraktárból kialakított hálóterembe, és amikor Szolovjev őrnagy (a parancsnok) megpróbálta útjukat állni, egyikőjük, egy őrnagy ezt felelte: »Most jöttem a frontról és szükségem van egy nőre ezután a hálóteremben kibujálkodta magát.”

“Az 1926-ban született Vera Lancsovát kétszer erőszakolták meg - először akkor, amikor az előőrsök vonultak át a területen, majd másodszor február 14-én, amikor egy katona támadt rá. Február 15. és 22. között A. A. Iszajev hadnagy, miután megfenyegette, hogy lelövi, arra kényszerítette a lányt, hogy vele háljon. tisztek, őrmesterek és katonák szokták mondani a felszabadított asszonyoknak: »Parancs van életben, miszerint nem mehettek vissza a Szovjetunióba. Ha azonban néhányatokat mégis visszaengedik, azok bizonyosan az északi területeken (vagyis a Gulágon) fognak élni.« Az ilyen megnyilvánulások miatt asszonyok és a lányok azt hiszik, hogy a Vörös Hadsereg és hazájuk már nem tekinti őket szovjet állampolgárnak, és hogy immár bármit megtehetnek velük - megölhetik, megerőszakolhatják, megverhetik őket és nem mehetnek vissza otthonukba.”

A Vörös Hadseregben elterjedt volt az a vélemény, hogy a Németországba kényszermunkára elhurcolt lányok “eladták magukat a németeknek”, ami részben magyarázata is lehet annak, hogy miért bántak olyan kegyetlenül velük honfitársaik. Azokat a lányokat, akiknek valahogy sikerült túlélniük a Wehrmacht rémuralmát, egyszerűen csak “német babának” hívták.

Még egy repülősnóta is keringett róluk:

Nem egyszerű megállapítani, hogy miből táplálkozott a tévhit az ellenséggel együttműködő nőkről. Nem lehet ezt visszavezetni a Politikai tisztek által 1944 végén és 1945 elején tett megjegyzésekre sem, mégis úgy tűnik, hogy korábban a rendszer támogatta azon általános nézet kialakulását, mely szerint bármely szovjet állampolgár, akit hadifogolyként vagy kényszermunkásként Németországba visznek, hallgatólagosan ehhez hozzájárult, hiszen nem lett öngyilkos, illetve nem csatlakozott a partizánmozgalomhoz. A “becsületes és méltóságteljes szovjet nő” képe csak a Vörös Hadseregben szolgáló, illetve a hadiiparban dolgozó asszonyokra és lányokra illett rá. Ám fontos itt talán megemlíteni azt is, hogy egy női tiszt szerint férfi tiszttársaik abban a pillanatban elkezdtek erőszakoskodni velük, ahogy a szovjet csapatok idegen területre léptek.

A nemi erőszakkal kapcsolatos, feljebbvalóhoz benyújtott hivatalos panasz többet ártott, mint használt. “Például az 1926-ban született Eva Stuhl mesélte:

»Apám és két bátyám a háború elején léptek be a Vörös Hadseregbe. Hamarosan jöttek a németek és engem erőszakkal elhurcoltak Németországba. Itt egy gyárban dolgoztam. Sokat sírtam és vártam, hogy felszabadítsanak. Nem sokára megérkezett a Vörös Hadsereg és katonái megbecstelenítettek. Sírtam és akkor meséltem a parancsnoknak a bátyáimról, akik a Vörös Hadseregben szolgálnak, de ő megvert és megerőszakolt. Jobb lett volna, ha inkább végez velem.«“

“Mindez”, vonta le a következtetést Ciganykov, “jó termőtalajt biztosít ahhoz, hogy a felszabadított szovjet állampolgárok körében egészségtelen, negatív hangulat alakuljon ki, illetve elégedetlenséget és bizalmatlanságot szül még azelőtt, hogy visszatérhetnének szülőföldjükre.” Ciganykov javaslatai azonban nem elsősorban a Vörös Hadseregben meglévő fegyelem szigorítására összpontosultak. Azt tanácsolta inkább, hogy a Vörös Hadsereg központi politikai osztálya együtt a Komszomollal koncentráljon a “hazatelepülő szovjet állampolgárok körében végzendő kulturális és politikai munka hatékonyságának javítására”, így azok nem úgy térnek majd vissza otthonaikba, hogy a Vörös Hadsereggel szemben negatív érzéseket táplálnak.

*

Február 15-re csak az 1. Ukrán front egyedül 49.500 szovjet és 8.868 külföldi állampolgárt szabadított fel főként a sziléziai kényszermunkatáborokban. Ez azonban a teljes mennyiségnek csak kis hányadát jelentette. Alig egy héttel később a moszkvai illetékesek már úgy becsülték, hogy a közeljövőben mintegy 1 millió korábbi szovjet katonával és civil deportálttal kell majd foglalkozniuk.

Az elsődleges szempont nem a német táborokban sokat szenvedett emberek orvosi ellátásban való részesítése volt, hanem - az árulók kiszűrése érdekében - ezek átvilágítása. A második lépésben sor kerülhetett az esetleges “idegen behatás” alá kerültek politikai átnevelésére. Az 1. Belorusz front és az 1. Ukrán front egyaránt parancsot kapott három gyűjtő- és átvilágítótábor kialakítására a lengyelországi mögöttes területeken. Az átnevelő csoportok mindegyike hordozható filmfelvevővel, hangszórós rádióval, két tangóharmonikával, a Kommunista Párt 30.000 kiadványából álló könyvtárával, díszítés céljából negyven méter vörös színű drapériával és egy darab, Sztálint ábrázoló portréval volt felszerelkezve.

Szolzsenyicin ír lehajtott fejjel menetelő felszabadított katonákról. A büntetéstől féltek, mely a fegyverletétel miatt rájuk várt. Ám az utánpótlás iránti igény olyan nagy volt, hogy többségüket tartalék ezredekhez küldték átnevelésre és átképzésre, hogy készen álljanak, amikor szükség lesz rájuk a Berlin elleni végső rohamnál. Ez azonban csupán időleges haladék volt. Később, amikor a harcok véget értek, újabb átvilágítás következett, és még a Berlin alatt hősiesen küzdők sem menekülhettek a táborba küldés elől.

A Vörös Hadsereg “ágyútöltelékek” iránti igénye azt jelentette, hogy a minden katonai előképzettséget nélkülöző egykori kényszermunkásokat is már a helyszínen besorozták. A Sztálin által 1939-ben elfoglalt területeken élő legtöbb “nyugatbelorusz” és “nyugatukrán” még mindig lengyelnek tekintette magát, ám nekik sem volt más választusul.

Az átvilágítótáborba megérkező felszabadított szovjet katonákban számos kérdés felmerült. “Mi lesz a státusuk? Oroszországba visszatérve teljes jogú állampolgárok lesznek majd? Vagy csak másodrendű tagjai lesznek a társadalomnak? Táborba fogják küldeni őket?” A szovjet hatósávok nem voltak hajlandóak elfogadni e kérdések helyénvaló voltát, ezzel szemben azt hangoztatták, hogy ez pusztán része a “fasiszta propagandának, mivel a németek polgárainkat megfélemlítették Németországban és e hamis propaganda csak erősödött a háború vége felé”.

A táborokban a politikai munkások főleg a Vörös Hadsereg sikereiről, a szovjet hátország eredményeiről és a pártvezetőkről, közülük is elsősorban Sztálin elvtársról tartottak beszédeket. “Szovjet filmeket is bemutattak”, jelentette az 1. Ukrán front politikai osztályának főnöke. “Az embereknek nagyon tetszik, gyakran azt kiabálják, hogy »Hurrá!«, különösen amikor megjelenik a vásznon Sztálin. Azt is kiáltozzák, hogy »Éljen a Vörös Hadsereg!”, és amikor vége a filmnek, szemükben örömkönnyekkel hagyják el a vetítőtermet. A felszabadított katonák között csak egy-kettő olyan akad, aki elárulta a hazát.”

A krakkói átvilágítótáborban negyven gyanúsítottból csupán négy embert tartóztattak le árulás vádjával. Ez az arány azonban később jelentős mértékben megnőtt.

Keringtek történetek, melyek valóságtartalmát utólag már nehéz ellenőrizni. Egyesek szerint röviddel a felszabadulás után még szovjet kényszermunkásokat is végeztek ki minden előzetes kihallgatás vagy vizsgálat nélkül. Egy svéd katonai attasé például azt hallotta, hogy a sziléziai Oppeln megszállását követően körülbelül 250 ilyen kényszermunkást hívtak össze egy politikai találkozóra. Közvetlenül a rendezvény után a Vörös Hadsereg és az NKVD katonái kerítették körül őket. Valaki odakiáltott nekik és azt kérdezte, hogy miért nem álltak be a partizánok közé, majd a katonák tüzet nyitottak.

*

A “hazaáruló” kifejezés nem csak a németek által a fogolytáborokból besorozott katonákra vonatkozott. Árulónak tekintették azokat a szovjet katonákat is, akik még 1941-ben estek fogságba és az ekkor szerzett sebesülésük olyan súlyosnak bizonyult, hogy nem tudták a harcot folytatni. Szolzsenyicin véleménye szerint esetükben a “hazaáruló” helyett az “áruló haza” lett volna a korrekt megnevezés.

“Nem ezek a szerencsétlenek árulták el ugyanis hazájukat, hanem ridegen megfontolt hazájuk hagyta sorsukra őket.” A szovjet állam hozzá nem értésével és felkészületlenségével árulta el őket 1941-ben. A vezetők nem voltak hajlandóak elismerni a német táborokban a foglyokkal szemben elkövetett kegyetlenkedések tényét sem. Végül pedig elárulták a foglyokat akkor is, amikor engedték, hogy azt higgyék a háború utolsó heteiben mutatott bátorságukkal csak arra váltak érdemessé, hogy a harcok lezárultával letartóztassák őket. Szolzsenyicin úgy vélte, hogy “saját katonáinak elárulásával és árulóvá nyilvánításával” Sztálin az orosz történelem legaljasabb gaztettét követte el.

Csupán kevés olyan szovjet katona akad - legyen bár fogságba esett, vagy olyan szerencsés, aki sohasem került ellenség kezére -, aki meg tudna bocsátani a német egyenruhát magukra öltőknek. Vlaszov egységének tagjai, az SS önkéntesei, az ukrán és kaukázusi származású tábori őrök, Von Pannwitz tábornok kozák lovasságának tagjai, a rendőri egységek, a partizánok likvidálására szerződő “biztonsági alakulatokban” harcolók és még a jobb sorsra érdemes “Hiwik” (a Hilfsfreiwillige vagyis “önkéntes segítő” rövidítése) is idetartoznak.

Számuk becslések szerint összesen 1-1,5 millió fő lehetett. A Vörös Hadsereg saját kalkulációira alapozva állította, hogy csak Hiwikből több mint egymillió szolgált a Wehrmachtban. Azokat, akiket közülük foglyul ejtettek vagy megadták magukat, rendszerint a helyszínen, vagy röviddel letartóztatásukat követően agyonlőtték. “Vlaszov egységének tagjait és a nácik más bűntársait rendszerint a helyszínen kivégezték”, vallja a jelenkori hivatalos orosz történettudomány. “Ez nem meglepő. A Vörös Hadsereg gyalogságának katonai szabályzata megkövetelte, hogy minden katona »legyen kíméletlen a köpönyegforgatókkal és hazaárulókkal szemben«“. Úgy tűnik, hogy szempontként megjelenik itt a szűkebb pátria becsületének helyreállítása is: “Az Orjolból érkezett végez az orjolival, az üzbég meg az üzbéggel.”

Érthető, hogy az NKVD-alakulatok katonái kíméletlenül felkutattak a fogolytáborokban korábban őrként dolgozó - és német feletteseiknél nem ritkán kegyetlenebb - ukránokat és kaukázusiakat. Az mindenesetre, hogy a szovjet hadifoglyoknak ugyanolyan bánásmódban kell részesülniük, mint azoknak, akik ellenséges egyenruhát öltöttek, az NKVD-ben alapelvnek számított. “Egyformán kell bánni az összes hadifogollyal”, közölték a 2. Belorusz front NKVD-lövészezredével. A dezertőrök, a rablók és a korábbi hadifoglyok ugyanazt érdemlik, hiszen “mind elárulták államunkat”.

Miközben igen nehéz együtt érezni a tábori őrökkel, meg kell állapítani, hogy az “önkéntes segítők” nagy többsége erőszakos toborzással vagy éheztetés eredményeként került a Wehrmachtba. E két véglet között aztán akadtak olyan, az SS-ben vagy a német hadsereg alakulataiban szolgáló ukrán, balti, kozák vagy éppen kaukázusi nacionalisták, akik gyűlölték a moszkvai szovjet hatalmat. A Vlaszov egységeihez csatlakozók közül sokan nem éreztek egy szemernyi lelkiismeret furdalást sem azért, mert az ellenség oldalára állnak, mivel nem felejtették még el, hogy a Vörös Hadsereg tisztjei önhatalmúlag végeztek egykor barátaikkal vagy éppen 1941 és 1942 során megakadályozták egységük visszavonulását. Mások olyan parasztok voltak, akik rettegtek az erőszakos szövetkezetesítéstől. Sok Hiwi és Vlaszov mellett harcoló azonban egyszerűen csak szokatlanul naiv és rosszul informált volt. Egy német táborban dolgozó orosz tolmács elmondta, ahogy az egyik toborzáson egy fogoly feltette a kezét és megkérdezte: “Bajtárs! Tudni szeretnénk, hogy a Vlaszov-féle hadseregben mennyi cigaretta jár egy főnek naponta?” Nyilvánvalóan sokaknak az egyik hadsereg éppen olyan volt, mint a másik. Nincs különbség egyenruha és egyenruha között, különösen, ha jól tartják az embert és nem egy táborban kell éheznie. Mindazok, akik ezt az utat választották, később olyan szörnyűségeken kellett, hogy átmenjenek, amilyenre legrosszabb álmukban sem gondoltak volna. Még azok is életük végéig viselték magukon a bélyeget, akik tizenöt vagy húsz évet töltöttek el a Gulágon. Akikről feltételezték, hogy együttműködtek az ellenséggel, csak 1995-ben, a győzelem ötvenedik évfordulóján kaphatták vissza állampolgári jogaikat.

Az egyik orosz hadifogolynál, aki szinte biztos, hogy “önkéntes segítőként” szolgált a német hadseregben, egy levelet találtak. A szöveg, melyet iskolázatlan írója egy német könyv előzéklapjára firkantott, így szól: “Katona elvtársak! Feladjuk magunkat, és kérünk egy nagy szívességet. Kérjük, áruljátok el nekünk, hogy miért ölitek meg azokat az oroszokat, akik német börtönökből szabadultak? Elfogtak minket, azután elvittek dolgozni, de csupán ezért álltunk munkába, nehogy éhen pusztuljunk. Most ezek az emberek visszakerülnek az orosz oldalra, vissza a saját hadseregükbe, és ti lelövitek őket. Azt kérdezzük, hogy miért. Talán azért, mert a szovjet parancsnokok 1941-ben és 1942-ben elárulták ezeket az embereket?”

Februárban és márciusban, miközben tovább folytak a heves harcok a Berlinnel szemben fekvő Oderai hídfőállásokért, Zsukov és Rokosszovszkij csapatai megsemmisítették a pomerániai és nyugat-poroszországi “balti erkélyt”. Február második és harmadik hetében a lengyel származású marsall négy hadserege átkelt a Visztulán és Nyugat-Poroszország déli területei felé vette az irányt. Ekkor, február 24-én a Zsukov vezette front jobbszárnya és Rokosszovszkij balszárnya észak felé, a Baltikum irányába fordult, hogy kettészeljék Pomerániát.

A legsérülékenyebb német alakulatnak a második hadsereg számított, melynek csak nagy nehézségek árán sikerült nyitva tartania a Kelet-Poroszországból kivezető egyetlen szárazföldi útvonalat, mely a Frische Nehrung homokfövenyén keresztül a Visztula torkolatához vezetett ki. A második hadsereg balszárnya a Nogaton túl fekvő Elbingben tartotta magát, miközben alakulatai voltak a Teuton lovagrend marienburgi kastélyában is. Nem csoda, hogy a Visztula hadseregcsoportból ez a hadsereg húzódott szét leginkább a frontvonal mentén.

Rokosszovszkij február 24-én indította meg a támadást. A 19. hadsereg észak-nyugat felé, a Neustettin és Baldenburg között fekvő térség irányában nyomult előre, ám csapatai heves ellenállásba ütköztek és az offenzíva lelassult. Rokosszovszkij elbocsátotta a hadseregparancsnokot, bevont a támadásba egy harckocsihadtestet is és így új lendületet adott az offenzívának. A harckocsihadtest, valamint a 2. és 3. gárda-lovashadtestek együttes bevetése Neustettin, a pomerániai védelmi vonal sarokpillérének gyors elestéhez vezetett.

A szovjet lovasság fontos szerepet játszott Pomeránia meghódításban. Főleg rajtaütésszerű akciókkal önállóan is több települést - így például Leba tengerparti városát - foglaltak el. A Zsukov vezette 1. Belorusz front jobb szélén elhelyezkedő 2. gárda-lovashadtest parancsnoka a találékony vezető hírében álló Vlagyimir Viktorovics Krijukov altábornagy, Oroszország, legnépszerűbb népdalénekesnőjének, Ligyija Ruszlanovának férje volt.

Zsukov északi irányú offenzívája Stettintől nagyjából ötven kilométerre keletre, ténylegesen március 1-jén indult meg. A 3. csapásmérő hadsereg, valamint az 1. és 2. gárda-harckocsihadseregek a korábbiaknál jóval ütőképesebb támadóerőt képviseltek. A gyenge német hadosztályoknak szemernyi esélyük sem volt. Az elöl haladó harckocsidandárok hatalmas lendülettel törtek utat maguknak a városokban, melyeken átszáguldottak, rémült tekintettel bámulták alakulataikat a felkészületlen civilek. Az utánuk érkező 3. csapásmérő hadseregre és az 1. lengyel hadseregre hárult a helyzet stabilizálásának feladata. Március 4-én az 1. gárda-harckocsihadsereg elérte a Balti-tenger partján fekvő Kolberg városát. Morgunov ezredes, a 45. gárda-harckocsidandár parancsnoka, aki így elsőként jutott ki a tengerhez, több üveg sós vizet küldött Zsukovnak, valamint hadseregparancsnokának, Katukovnak. Utóbbi kijelentése tehát igaznak bizonyult. Katukov korábban ugyanis kifejtette azon véleményét Grosszmannak, mi szerint: “A támadás sikerének záloga hatalmas gépesített erőnk. Ez pedig most sokkal hatalmasabb, mint korábban bármikor. A rendkívül gyors előrenyomulás kisebb veszteségeket és az ellenség szétszórását jelenti.”

Immár a teljes német második hadsereg és a harmadik páncéloshadsereg egy része is el lett vágva a birodalomtól. S mintha a balti katasztrófát tenné teljessé, hírek érkeztek, hogy Finnország - jóllehet erős szovjet nyomásra - az előző nap hadat üzent korábbi szövetségesének, a náci Németországnak. A Zsukov előrenyomulási irányától keletre csapdába esett alakulatok között volt az eredetileg 12.000 fős, ám ekkorra már jelentősen meggyengült SS Charlemagne hadosztály is, mely három másik német hadosztállyal együtt Belgard közelében állomásozott. Von Tettau tábornok elrendelte, hogy kíséreljék meg a kitörést északnyugati irányba a Balti-tenger partvidéke felé. A Charlemagne parancsnoka, Gustav Krukenberg SS-Brigadeführer 1.000 francia katonával csendben útnak indult a hólepte fenyőerdőkön keresztül. Később úgy alakul majd, hogy e hevenyészve összeállított - elszántan kommunistaellenes - jobboldali értelmiségiekből, munkásokból és reakciós arisztokratákból álló alakulat katonái lesznek majd Hitler berlini Kancelláriájának utolsó védelmezői.

Hitler azonban csekély mértékben érzett együtt a birodalma fennmaradásáért harcolókkal. Amikor a második hadsereg parancsnoka, Weiss vezérezredes figyelmeztette a Führert, hogy a már így is hatalmas vérveszteséget okozó elbingi katlan tovább már nem tartható, Hitler egyszerűen csak ennyit mondott: - Weiss éppúgy hazug disznó, mint az összes többi tábornok.

A pomerániai hadjárat második szakasza mindössze két nappal azután vette kezdetét, hogy az 1. gárda-harckocsihadsereg elérte a tengert. Ezt az alakulatot időlegesen Rokosszovszkij parancsnoksága alá irányították át. Zsukov fel is hívta öt és közölte, hogy Katukov hadseregét “olyan állapotban akarja visszakapni, ahogy átadta”. Az akció lényegében egy, a balszárnyról kiinduló bekerítő hadművelet volt, mely így nyugatról támadta Kelet-Pomerániát és Danzigot, miközben Rokosszovszkij legerősebb alakulata, a 2. csapásmérő hadsereg délről. A Visztula folyásával párhuzamosan nyomult északi irányba.

Fedjunyinszkij vezérezredes, a szovjet 2. csapásmérő hadsereg parancsnoka folyamatosan rajta tartotta szemét a naptáron. A háború során négyszer sebesült meg. Minden alkalommal a hónap 20. napján, ezért ilyenkor az utóbbi időben soha sem mozdult ki a főhadiszállásáról. Fedjunyinszkij nem gondolta, hogy a Poroszországban lopott javakat el lehet herdálni. katonáival a kenyeret, rizst, sajtot és cukrot vonatokra rakatta, melyek azután Leningrád felé vették az irányt, hogy így kárpótolják a város lakosságát az ostrom során elszenvedett szörnyűségekért.

Fedjunyinszkij előrenyomulásával elvágta Marienburg német védőit, akiket a Balti-tengeren horgonyzó Prinz Eugen cirkálóról a szovjetekre zúduló össztűz is segített a harcokban. A kastélyt március 8-án hagyták sorsára, és két nappal később - beteljesítve Weiss jóslatát - Elbing is elesett. A nyugati és déli irányból fenyegetett második német hadsereg visszahúzódott Danzig és Gdynia védelmére, lehetővé téve így a menekültekkel és sebesültekkel zsúfolt kikötők evakuálását.

Március 8-án, két nappal a Danzig elleni nyugati irányú bekerítő hadművelet megkezdése után, a szovjet csapatok különösebb ellenállásba nem ütközve elfoglalták Stolp városát, majd újabb két nap elteltével az 1. gárda-harckocsihadsereg, valamint a 19. hadsereg elérte Lauenburgot is. Az egyik harckocsidandár utolért egy, a kikötők felé útnak induló menekültoszlopot. A nők és a gyermekek fejvesztve kerestek az erdőben menedéket, miközben a szovjet tankok lánctalpai ízzé-porrá zúzták kis kézikocsijaikat. Mondhatni azonban még így is szerencsésebben úszták meg a találkozást, mint más menekültkonvojok.

A pomerániai családok sorsa hasonlóan alakult a kelet-poroszországiakéhoz. Himmler megtiltotta a civilek evakuálását Kelet-Pomerániából, így a szovjetek március 4-i, északi irányú előrenyomulása mintegy 1,2 millió ember menekülési útvonalát vágta el. Az ittrekedtek, hasonlóan kelet-poroszországi sorstársaikhoz, híreket sem nagyon kaptak. A legtöbb család azonban korábban már a szóbeszédből értesült arról, hogy mi vár rájuk és - nem bízva a náci hatóságokban - megtették a szükséges előkészületeket.

A földbirtokos családok - “a nemesi földbirtokosok”, ahogy a falusiak hívták őket - tisztában voltak vele, hogy először őket keresik majd meg a szovjetek, a bérlők ezért sürgették is gazdáikat, hogy saját érdekükben minél hamarabb induljanak útnak. A hintókat és a szekereket előkészítették. A Stolp közelében lakó Libussa von Oldershausen ekkor kilenc hónapos terhes volt. Ő annak a báró Jesko von Puttkamernek volt a mostohalánya, aki korábban Schneidemühl közelében nem akarta a helyi Volkssturm tagjait feláldozni. Az uradalom asztalosa egy kocsikeretet épített, mely fölé szőnyeget feszítve az utasok védve voltak a hótól. A várandós asszony ez alatt feküdt, egy matracon.

Március 8-án kora hajnalban Libussa arra ébredt, hogy kopognak a szobája ajtaján.

- Indul a menetoszlop! - kiáltotta valaki. - Keljenek fel! Gyorsan! Mindjárt indulunk.

Amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött, és elpakolta ékszereit. Az uradalom épülete már zsúfolásig telt menekültekkel és közülük néhányan már azelőtt elkezdtek fosztogatni a szobákban, hogy a család elhagyta volna a házat.

A pomerániai és kelet-poroszországi családoknál dolgozó francia hadifoglyok is inkább követték volna munkaadókat a menekülésben, minthogy bevárják a felszabadítókat. Miközben az emberek felszálltak az átalakított szekerekre, a távolban már hallani lehetett a tüzérségi ágyúk robaját. Kelet felé, Danzig irányába tartottak. Ám a fejvesztett menekülés ellenére néhány napon belül utolérték őket Katukov harckocsidandárjai.

Libussa az éjszaka kellős közepén ébredt fel, miután közölték velük, hogy nem juthatnak időben biztonságos helyre. Egy mécses fényénél látta, hogy mostohaapja magára öltötte kitüntetésekkel teletűzdelt egyenruháját. Édesanyja is szépen fel volt öltözve. A Vörös Hadsereg el fogja vágni a menekülési útvonalat, ezért úgy döntöttek, hogy öngyilkosságot követnek el. A nemmersdorfi incidens híre és más, korábbi atrocitásokról hallott történetek meggyőzték őket arról, hogy élve nem eshetnek fogságba.

- Itt az idő - mondta a báró. - Az oroszok egy-két órán belül itt lehetnek.

Libussa is csatlakozott hozzájuk, azt tervezve, hogy követi szüleit a halálba, ám végül meggondolta magát.

- Veletek tartanék, de nem tehetem. A gyermekemet hordom a szívem alatt. Az én gyermekemet. Olyan erősen rúg. Élni akar. Nem ölhetem meg.

Anyja megértette lánya döntését és úgy határozott, hogy vele marad. A rémült és kétségbeesett báró kénytelen volt megszabadulni egyenruhájától és pisztolyától. Egyetlen reményük a túlélésre az volt, ha a szovjetek őket is egyszerű menekültnek nézik majd. Nem vehetik észre, hogy “felülről” jöttek.

A Vörös Hadsereg közeledtét először egy fenyőültetvény felett megjelenő jelzőfény adta tudtukra. Azután meghallották a harckocsimotorok egyre erősödő moraját is. A kisebb fákat a földre lapították az erdőből hatalmas szörnyetegekként kirontó tankok. Megfélemlítendő a falusiakat egy-két tank leadott néhány lövést. A géppisztolyos katonák pedig szétszóródtak, hogy átkutassák a házakat. Ahogy berúgták az ajtókat, azonnal eleresztettek egy sorozatot, hogy így tartsák vissza az esetleg bent tartózkodókat. A lövések nyomán a vakolat záporként hullott alá. Ezek azonban nem azok a hódítók voltak, akikre a németek számítottak. A kopottas-foltos barna egyenruhájuk, a darabokra hulló csizmájuk, a géppisztolyokra szíj helyett kötözött madzag teljesen más összképet mutatott, mint amit például korábban a filmhíradók alapján a diadalmas Wehrmachtról kialakíthattak magukban a helyiek.

Rohamtempóban indult meg a fosztogatás, ahogy a szovjetek “Uri! Uri!” kiáltozással körüljártak és begyűjtötték az órákat. Pierre, Libussáék francia hadifogoly munkása hevesen tiltakozott, mondván hogy ő szövetséges katona, ám egy jól irányzott ütés a puskatussal őt is jobb belátásra térítette ezután a menekültek csomagjai következtek. A rablásnak csak a parancsnokok által kiadott továbbhaladási parancs vetett véget. A katonák a zsákmányt bélelt kabátjuk zsebébe tömködték, majd futva indultak a járó motorú harckocsikhoz.

A civilek egyszerre rettegtek a félelemtől és felszabadultságtól, hogy sikerült élve megúszni a rettegett ellenséggel való első találkozást. Ám hamarosan érkezett a második hullám, ezúttal egy lovassági alakulat. Ezeknek már több idejük volt, így a nőkkel való erőszakoskodás sem maradhatott el. Az ajtót berúgták és egy csoport szovjet katona lépett be, hogy összefogdossa az áldozatokat.

***

Hitler elbocsátotta Weiss tábornokot, a második hadsereg parancsnokát, amiért Elbing esetleges elvesztésére figyelmeztetni merte. Helyére Von Saucken tábornok, a Grossdeutschland hadtest korábbi parancsnoka lépett.

Március 12-én Von Sauckent behívták a Birodalmi Kancelláriára, hogy eligazítást kapjon új posztjáról. az egykori lovassági tiszt monoklival, egyenruháján a lovagkereszttel lépett be a szobába. A sudár termetű, elegáns Von Saucken ultrakonzervatív beállítottságúként mélyen lenézte a náci “barna hordát”. Hitler megkérte Guderiant, hogy röviden adjon tájékoztatást a Danzig térségében kialakult helyzetről. Ezután a Führer közölte Sauckennel, hogy a parancsokat majd Albert Förster Gauleitertől kapja meg. Von Saucken tábornok egy ideig meredten nézte Hitlert, majd megszólalt:

- Nincs szándékomban egy Gauleiter parancsainak alávetni magam.

Saucken nemcsak hogy ellentmondott Hitlernek, de elfeledkezett a “Mein Führer” megszólításról is. Még Guderian is megdöbbent, pedig ő mindenki másnál többet vitázott Hitlerrel. A jelenlévők még jobban meglepődtek, amikor Hitler jóváhagyólag csak ennyit mondott:

- Rendben van, Saucken, tartsa meg magának a parancsnokságot.

Saucken másnap Danzigba repült. Eltökélt szándéka volt, hogy tartani fogja a két kikötőt, lehetővé téve így, hogy a menekültek elhagyhassák a várost. Becslések szerint Danzig lakossága ekkorra már 1,5 millió főre emelkedett, akik közül 100.000 volt a sebesült. A káosz közepette az SS megkezdte az egységüktől leszakadt katonák begyűjtését és a szerencsétleneket - mondván, hogy dezertőrökről van szó - fákra akasztották fel. Az élelem rendkívül kevés volt. Egy- 21.000 tonnás, Danzig és Gdynia lakossága számára hat napra elegendő élelemmel megrakott teherhajó aknára futott és elsüllyedt.

A Kriegsmarinénél szolgálók nem csupán a menekültek evakuálása során tettek tanúbizonyságot kivételes bátorságról. A flotta part mentén horgonyzó hajói folyamatos tüzérségi támogatást nyújtottak a szárazföldön harcolóknak, noha a légitámadások, valamint a balti flotta tengeralattjárói állandó veszélyt jelentettek számukra. A Prinz Eugen és a Leipzig cirkálók, illetve a régi Schlesien csatahajó nehéztüzérségével a Vörös Hadsereg csapatainak lassan bezáruló gyűrűjét lőtte. Ám március 22-én a Vörös Hadsereg középen, a két kikötő között szétzúzta a Danzig-Gdynia védelmi vonalat. Hamarosan mindkét település ellen megindult a precízen végrehajtott nehéztüzérségi támadás, miközben a szovjet légierő is folytatta a bevetéseket.

A vadászbombázók a városokat és a kikötő területét lőtték. A szovjet Sturmovikok a polgári és a katonai célpontokat egyaránt támadták. A templom ugyanúgy megfelelt, mint a bunker, különösen, ha a cél - legalábbis úgy tűnik - az volt, hogy minden épületet el kell pusztítani. A parton behajózásra váró, hordágyon fekvő sebesülteket szitává lyuggatták a szovjet géppuskák. Kiváló célpontot jelentettek a nők és gyermekek tízezrei is, akik tartva attól, hogy mások elfoglalják a helyüket a sorban, nem kerestek menedéket. A holtak gyászolására és a sebesültek ápolására nem volt idő. Csupán az egyik pillanatról a másikra árvává lett gyerekeket szedték össze villámgyorsan. A 88 milliméteres lövegek, valamint a könnyű légelhárító ütegek állandó zajától azonban az ő sírásukat nem hallott senki.

A Kriegsmarine sebtében toborzott alakulatai szinte minden rendelkezésükre álló járművet - kirakóhajókat, bárkákat, dereglyéket, vontatóhajókat - igénybe vettek, hogy folyamatosan szállíthassák el a civileket és a sebesülteket a közeli félszigeten fekvő apró kikötőbe, Helába. A nyílt tengeren álló rombolók próbáltak a kis csónakok számára zárótüzet biztosítani. A tengerészek alig-alig hibáztak, noha egy célközeli robbanás így is elég volt a kisebb hajók felborításához. Március 25-én a lengyel ellenállás egyik tagja átadta Katukov tábornoknak Gdynia védelmi rendszerének tervrajzát. A tiszt először valami trükkre gondolt, ám a rajz eredetinek bizonyult. Miközben a szovjet csapatok már Gdynia külvárosát támadták, a Kriegsmarine kétségbeesve próbálta a városból kimenekíteni az embereket. Csónakjaiknak most már azonban egy újabb fegyverrel is szembe kellett nézniük. Katukov harckocsizói megtanulták, hogyan kell tengeri célpontok ellen alkalmazni fegyvereiket, így a civilek átszállítása a félszigetre még veszélyesebb feladattá vált.

A Grossgeutschland egyik szakaszának életben maradt katonái, akik a Kelet-Poroszország északkeleti pontján fekvő Memel végleges kiürítését rémálomszerű jelenetek közepette élték csak túl, hamarosan ismét hasonló helyzetben találták magukat. A kikötő irányába előrenyomuló szovjet csapatok elől egy boltíves pincében kerestek menedéket, ahol egy lámpa fényénél éppen egy szülést vezetett le egy orvos. “Noha egy gyermek születése általában örömteli esemény”, írta az egyik katona, “ez a szülés azonban mintha csupán az általános tragédia része lett volna. Az asszony sikolya semmilyen jelentéssel nem bírt egy olyan világban, mely sikolyoktól hangos, a síró kisgyermek pedig mintha sajnálta volna, hogy e világra kellett megérkeznie.” A katonák, útban a kikötő felé arra gondoltak, hogy a gyermeknek is jobb lenne, ha meghalna. A szovjetek előrenyomulását Gdynia felé a vastag fekete füsttel keretezett vérvörös látóhatár is jelezte. Megkezdődött a végső roham és március 26-ra a kikötő, valamint a város a Vörös Hadsereg kezében volt.

Gdyniában végzett fosztogatások mértéke és a menekültekkel szembeni kegyetlen bánásmód, úgy tűnik, a szovjet katonai hatóságokat is megdöbbentette. “A rendkívüli események”, jelentette a politikai osztály a szokásos eufemisztikus nyelvezettel, “valamint az erkölcstelen cselekedetek és a katonai bűncselekmények száma is egyre nő. Katonáink dicstelen és politikailag káros tetteket hajtanak végre, például a bosszú jelszavával néhány tisztünk és katonánk erőszakoskodik és fosztogat, ahelyett hogy őszinte szívvel és önzetlenül a szülőföldért vállalt kötelezettségeinek tenne eleget.

Ezalatt kissé délebbre Danzig is heves ostrom alatt állt. A védőket lépésről lépésre szorították vissza, és március 28-ra ez a kikötő is elesett. Az itt maradt civil lakosságra itt is szörnyű sors várt. Saucken megmaradt egységei kelet felé, a Visztula torkolatvidék irányába húzódtak vissza, ahol aztán egészen a háború végéig folytatták a harcot.

A német, és különösen a pomerániai valamint porosz származású tisztek számára a jellegzetes, lépcsőzetes oromzatú házairól híres Hanza város, Danzig elvesztése tragédiával ért fel. A település szovjet kézre kerülése a németek balti-tengeri jelenlétének végét jelezte. Miközben azonban egy régi kultúra elvesztését gyászolták, megfeledkeztek a háborús célkitűzéseiben általuk is oly hosszú ideig támogatott politikai rendszer rémtetteiről. Talán nem tudtak a danzigi gyárakról, ahol holttestekből szappant állítottak elő, ám minden bizonnyal tudomásuk volt a Visztula torkolatvidékén kialakított stutthofi koncentrációs táborról, mivel az itt fogva tartottaknak a közeledő Vörös Hadsereg jelentette veszély miatti lemészárlásában az SS mellett a Wehrmacht egységei is részt vettek.

*

Nyugat-Poroszország és Pomeránia talán nem szenvedett annyit, mint Kelet-Poroszország, ám az itt élő civilek sorsa hasonlóan alakult. Kultúrájuk a lángba boruló templomokkal és házakkal együtt semmisült meg. Lauenburg szovjet parancsnoka azt panaszolta Agranyenko századosnak, hogy “teljességgel lehetetlen gátat szabni az erőszaknak”. Agranyenko úgy tapasztalta, hogy a szovjet katonák nem igazán törődnek azzal, hogy a nemi erőszakra olyan bevett kifejezéseket alkalmazzanak, mint például “civil lakosság elleni erőszak”, vagy “erkölcstelenség”. Ők egyszerűen a “baszni” szót használták. Az egyik kozák tiszt közölte a századossal, hogy szerinte a német nők “túl büszkék”. Úgy kell “szétfeszíteni a lábukat”. Mások arra panaszkodtak, hogy a német nők úgy néznek ki, mint az igáslovak. Glowitzban Agranyenko feljegyezte, hogy a nők “védőpajzsként használták gyermekeiket”. A szovjet katonák itt is - mint sok helyen máshol - egyszerre voltak kíméletlenek a felnőttekkel és gyengédek a gyerekekkel.

A fiatalasszonyok, nehogy észrevegyék őket a katonák, hamut és kormot kentek az arcukra. A fejkendőt mélyen szemükbe húzták, testüket pedig jól bebugyolálták, hogy így leplezzék nőiességüket. Az utcákon úgy sántikáltak végig, mint a vén öregasszonyok. A fiatalság ily módon történő leplezése sem jelentett azonban automatikusan védelmet. Nem ritkán az öregasszonyok is áldozatul estek a szovjet katonák erőszakoskodásának.

A német nők sajátos nyelvi fordulatokkal írták le, hogy min mentek keresztül. Sokan csak annyit mondtak: - Át kellett engednem magam. - Egyikük visszaemlékezve az eseményekre, azt mondta, hogy tizenháromszor kellett átengednie magát. - A szörnyűségek közepette is mintha valami büszkeség csillant volna a szemében. Büszke volt, hogy el tudta mindezt viselni - jegyezte meg a meglepődve Libussa von Oldershausen.

Az asszonyok többségében azonban komoly lelki sérüléseket okoztak az átélt szörnyűségek. Néhányan katatonná váltak, míg mások öngyilkosságot követtek el. Ám, hasonlóan Libussa von Oldershausenhez, a várandós nők többsége nem ezt a menekülési útvonalat választotta. Felülkerekedett bennük a megszületendő gyermekük iránti felelősségérzet.

Néhány nő piros pöttyöket rajzolt az arcára, hogy úgy tűnjön, mintha tífuszban szenvedne. Mások kiderítették, hogy mondják oroszul a tífuszt és cirill betűkkel felírták házuk ajtajára, azt a benyomást keltve így, hogy otthonuk fertőzött. A távolabbi területeken egész közösségek rejtőztek el a főútvonalaktól messzebb fekvő gazdaságok pajtáiban. Egy őrük mindig lesben állt az út közelében, hogy éjszaka lámpával, nappal pedig valamilyen ruhadarabbal jelezze, ha a szovjet csapatok az útról lekanyarodva a rejtekhelyük felé vették az irányt. A nők ilyenkor gyorsan elbújtak, a baromfiakat és a sertéseket pedig az erdőben elrejtett akolba terelték. Hasonló módon próbáltak elbújni és életben maradni az emberek a harmincéves háborúban is. Az ilyen praktikák talán a hadviseléssel voltak egykorúak.

A Danzig elestét követően otthonukba visszatérni kénytelen menekültek lépten-nyomon a harcok nyomaiba ütköztek. Ezek közül a legrettenetesebbek az úgynevezett “elrettentő átjárók” voltak, ahol az SS és a Feldgendarmerie a dezertőröket akasztotta fel. Az áldozatok nyakába táblát akasztottak ilyen felirattal: “Azért lógok itt, mert nem hittem a Führerben.” Libussa von Oldershausen, aki családjával ugyancsak kénytelen volt visszatérni a két kikötő eleste után, maga is látott két katonai csendőrt, akiket a szovjetek kötöttek fel. A hazafelé vezető úton mindenütt ronccsá zúzott szekerek álltak, a kifosztott bőröndök és csomagok tartalma szerteszéjjel hevert a földön. Az árkokban fekvő ló- és marhatetemek oldalából rendszerint hiányzott egy-egy kikanyarított darab.

Sok pomerániai vesztette életét a megszállás első heteiben. A Puttkamerek falujától nem messze egy idős párt egy kis tó jeges vizébe kergettek, ahol ezután meg is fagytak a szerencsétlenek. Egy férfi az ekéjéhez kötöztek, melyet addigi kellett vonszolnia, amíg a kimerültségtől össze nem rogyott. Kínzói azután egy géppisztolysorozattal végeztek vele. Von Livoniust, Grumbkow egyik birtokának urát megcsonkították, majd holttestét odadobták a disznóknak. Azok a birtokosok sem jártak sokkal jobban, akik a nácik elleni szervezkedésekben részt vettek. Eberhard von Braunschweig és családja, gondolván, hogy nincs semmi félnivalójuk, Karzin közelében, lübzowi birtokukon várták a Vörös Hadsereg megérkezését. Tekintélye és a tény, hogy a Gestapo többször is letartóztatta, azonban nem segített rajta. Az egész családot kirángatták a házból és agyonlőtték őket. A falusiak és a francia hadifoglyok nem ritkán a tiszteletre méltó földbirtokosok segítségére siettek, ám sokan még így sem kerülhették el sorsukat.

Előre semmit sem lehetett megjósolni. Karzinban, az idős Von Puttkamer asszony, amint meghallotta a lövések zaját és a harckocsimotorok dübörgését, lefeküdt az ágyába. Nem sokkal később egy rendkívül ittas fiatal szovjet katona kinyitotta a szoba ajtaját és jelezte a asszonynak, hogy keljen ki az ágyból és engedje őt oda aludni. A nemes asszonyság tiltakozott, mondván az az ő ágya, de - tette hozzá -, ha gondolja, ad egy párnát és ledőlhet az ágy melletti pokrócra. Von Puttkamer asszony ezután összekulcsolta a kezét és elmondta az esti imát. A vitához túlságosan becsípett katona pedig végül lefeküdt oda, ahova mondták neki.

Pomeránia elfoglalását követően Agranyenko százados, a mindig anyaggyűjtésre kész drámaíró körbeutazta a régiót. Megfigyelte, hogy amikor feljegyzéseit írta a noteszébe, az emberek megijedtek, mert azt gondolták, hogy az NKVD tagja.

Március 23-án, Kolbergben a tudósító a hirtelen beköszöntő tavasznak örült. “Énekelnek a madarak. Rügyeznek a fák. A természetet nem érdekli a háború.” Figyelte a Vörös Hadsereg katonáit, ahogy lopott biciklijeiken veszélyesen imbolyogva kerékpározni tanulnak. Történt mindez annak ellenére, hogy frontparancs volt érvényben, mely megtiltotta a kerékpározást, mivel sok biciklist gázoltak az utakon halálra. Pomeránia villámgyors megszállása külföldi munkások és hadifoglyok ezreinek hozta el a szabadságot. Éjszaka az utak mentén hosszan kígyóztak tábortüzeik, nappal pedig útra keltek, hogy minél hamarabb újra láthassák otthonukat. Legtöbbjük elkészítette nemzete zászlaját, nehogy németnek nézzék. Agranyenko néhány másik tiszt társaságában litvánokkal találkozott össze, akik ugyancsak kiszabták vászonból zászlajukat. “Elmagyaráztuk nekik”, írta Agranyenko, “hogy a lobogójuk most már vörös színű.” Ő - a legtöbb oroszhoz hasonlóan - a Baltikum Szovjetunió általi megszállását teljesen természetes dolognak tartotta még akkor is, ha nem is sejtette, hogy ez a náci-szovjet egyezmény titkos záradéka alapján történt meg.

Miközben a felszabadított külföldi munkások és foglyok zászlajukat vitték, a németek fehér karszalagot viseltek és fehér zászlókat lógattak ki házaik ablakán. Tudták, hogy az ellenállás vagy a neheztelés legapróbb jele is szörnyű következményeket vonhat maga után. Köslin szovjetek által kinevezett polgármestere, egy Juszef Ludinszkij nevű ötvenöt éves zsidó ékszerész keménykalappal fején, ruháján vörös karszalaggal olvasta fel a városháza lépcsőjén a katonai hatóságok kiáltványát. A német lakosok csendben hallgatták. Tebában a várost elfoglaló lovasság az összes zsebórát és faliórát begyűjtötte, így a polgármesternek minden reggel egy harangot kongatva végig kellett mennie a város utcáin, hogy felébressze a szovjetek által munkára mozgósított városlakókat.

Stargardban Agranyenko megfigyelte, amint az egyik harckocsizó a bírósági épülettel szemközti téren ásott friss sírokhoz megy. A fiatal katona elolvasta a sírkövekre felírt neveket, nyilván keresett valakit. Az egyiknél megállt, levette sisakját és fejet hajtott. Azután hirtelen előrántotta géppisztolyát és egy sorozatot eresztett a levegőbe. A lába előtti sírban eltemetett parancsnoka előtt tisztelgett.

Agranyenko fiatal női forgalomirányítókkal is váltott pár szót.

- Nem most fogunk férjhez menni, az biztos - mondták azok. - Már azt is elfelejtettük, hogy lányok vagyunk. Katonák lettünk.

Lehet, hogy megérezték, ők is tagjai lesznek annak a generációnak, melyet a Vörös Hadseregben elhunyt mintegy kilencmillió férfi hiánya majd a háborút követően hajadonságra kárhoztat.

Miközben Zsukov csapatai a “balti erkélyt” támadták, a Konyev marsall vezette 1. Ukrán front továbbra is Sziléziában harcolt. Az előrenyomulás útját elsősorban az Odera által kettészelt város, Breslau erődje zárta el, melynek védelmét a fanatikus náci hírében álló Karl Hanke Gauleiter szervezte meg. Konyev azonban nem szándékozott lemaradni a berlini hadműveletről, ezért - hasonlóan ahhoz, ahogy Zsukov tette Poznań esetében - a települést ostrom alá vette, fő erejével pedig, átkelve az Odera steinaui, valamint ohlaui hídfőállásain, egyszerűen továbbhaladt. Az elsődleges célport a Neisse, a Visztula déli mellékfolyója volt, ahonnan kiindulva Konyev a Berlin elleni támadását tervezte megindítani.

Február 3-án Konyev csapatai az Odera két partján kialakított hídfőállásokról egyszerre indítottak támadást Breslau ellen. Az előrenyomulás fő iránya a steinaui hídfőállásból indult ki, és az úgynevezett negyedik páncéloshadseregre mért csapás. A németek védelmi vonala villámgyorsan összeomlott. Felgyorsítandó az előrehaladást az ohlaui hídfőállásból, Konyev ezután hirtelen megváltoztatta Ribalko 3. gárda-harckocsihadseregének támadási irányát. Február 12-re Breslaut bekerítették, több mint 80.000 civilt csapdába ejtve így.

Lejusenko 4. gárda-harckocsihadserege tovább nyomult előre a Neisse irányába, melyet hat nap múlva el is ért. Az út során a harckocsizó alakulatok meglepődve tapasztalták, hogy alig egy-két lakos maradt csak otthonában. Néha a helyi pap egy levéllel sietett eléjük, melyben a falu lakói “barátságukról és együttműködési készségükről biztosították az oroszokat”, míg az 1. ukrán front egységeinél több esetben is “civil német orvosok segítettek a sebesültek ellátásában”.

Lejusenkót azonban hamarosan kellemetlen meglepetés érte. Jelentették ugyanis, hogy a Grossdeutschland hadtest, valamint Nehring XXIV. páncéloshadtestének megmaradt egységei támadásokat intéznek kommunikációs vonalai és leghátsó csapategységei ellen. Kétnapos harcot követően azonban a németek kénytelenek voltak visszavonni alakulataikat. Mindennek eredményeként Konyev immár a Neisse mintegy 100 kilométeres szakaszát tartotta ellenőrzése alatt. A Berlin ellen indítandó támadás kiindulási pontját ily módon tehát biztosította, Breslau városát pedig bekerítették. Az ohlaui hídfőállástól délre viszont február és március folyamán tovább folytak a harcok a német tizenhetedik hadsereg ellen.

A nácik korábban arra számítottak, hogy a háború Németországra való átterjedése automatikusan fanatizálja majd az ellenállást. Ám úgy tűnik, gyakran nem ez volt a helyzet.

A harci szellemet teljesen romba dönti a német földön folyó harc - mondta a 359. gyaloghadosztály egyik fogságba esett katonája. - Azt mondják nekünk, hogy mindhalálig küzdenünk kell, de ennek semmi értelme.

Schörner tábornok úgy döntött, hogy március 1-én ellentámadást indít Lauban térségében. A 3. gárda-harckocsihadsereget meglepte támadás és a németek visszafoglalták a várost. Goebbels teljesen extázisba került a hír hallatán. Március 8-án a propagandaminisztérium fotósai társaságában kocsival Görlitzbe hajtatott, hogy találkozzon Schörnerrel. Innen együtt mentek tovább Laubanba, ahol a piactéren felsorakozó Volkssturm- és Hitlerjugend-egységek sorfala előtt elmondott beszédeikben kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Goebbels a fényképezőgépek kattogása közepette Vaskereszttel tüntetett ki néhány Hitlerjugendet, majd megtekintette a hadművelet során elpusztított szovjet tankokat.

Másnap megindult Schörner újabb, ezúttal egy másik város visszafoglalását célzó akciója. Ez alkalommal a Breslautól negyven kilométerre, nyugatra fekvő Striegaun volt a sor. A várost visszafoglaló német erők állításuk szerint csupán néhány, a Konyev csapatai által elkövetett kegyetlenkedések nyomán lelkileg megtört lakost találtak. Megesküdtek, hogy minden kezükre kerülő szovjet katonával végeznek. Ám akkoriban már a német katonák viselkedése is hagyott maga után némi kívánnivalót. A náci hatóságokat nem különben zavarták azok a jelentések, melyekben a szovjet foglyokat ásókkal lemészároló katonákról olvashattak, ám a Bormann által “az evakuált területeken német katonák által elkövetett fosztogatásoknak” elnevezett esetekről egyre gyakrabban érkező hírek már aggodalommal töltötték el őket is. Bormann Keitel tábornagyon keresztül parancsban utasította a tiszteket, hogy hetente legalább egyszer beszéljenek katonáiknak a német civilekkel szembeni kötelezettségeikről.

A sziléziai harcok rendkívül véresek voltak és mindkét fél kíméletlen harci fegyelmet követelt meg katonáitól. Schörner tábornok hadat üzent a csapategységektől leszakadók, valamint a “bliccelők” ellen. Azokat, akiket közülük kézre kerítettek, az út menti fákra kötötték fel és esetükben még arra sem fordítottak figyelmet, hogy a hadbírósági eljárás lefolytatásának legalább a látszatát keltsék. A 85. utászzászlóalj fogságba esett katonái szerint csak március második felében Neisse városában huszonkét halálos ítéletet hajtottak végre. “A csatamezőről való megfutamodásért, a dezertálásért, az öncsonkításért kiszabott halálos ítéletek száma hétről hétre nő”, jelentette az 1. Ukrán front a foglyok kihallgatása során szerzett információk alapján. “A halálos ítéleteket pedig a felsorakoztatott katonák jelenlétében hirdetik ki.”

A szovjet propaganda-szakértők a frontparancsnokság 7. osztályán hamarosan rájöttek, hogy milyen módon lehet az egyszerű német katonákban haragot ébreszteni a parancsnokaik iránt. A foglyok kihallgatása során egyértelművé vált, hogy a nem megfelelő kommunikáció és a hirtelen visszavonulás együtt könnyen azt a képet alakíthatta ki a közkatonában, hogy parancsnokuk egyszerűen meghátrált és őket magukra hagyta. Például amikor a 20. páncéloshadosztályt Oppeln közelében bekerítették, a kelvetkező szövegű röplapokat juttatták el hozzájuk: “Schörner vezérezredes cserbenhagyja csapatait! Páncélozott parancsnoki kocsiján a Neisse felé menekül!” A német katonák a tetvektől is sokat szenvedtek, mivel már december óta nem volt módjuk alsóneműt cserélni vagy a tábori zuhany alatt lemosdani. Mindössze egy “teljesen használhatatlan tetűirtó port” kaptak. Problémát okozott az is, hogy az év első három hónapjában egyáltalán nem kaptak zsoldot és a legtöbb katonának karácsony óta levele sem érkezett.

A fegyelem ugyanakkor a szovjet oldalon is egyre szigorúbb lett. A katonai kudarcot Sztálin 5. számú, éberségre felszólító parancsának figyelmen kívül hagyásaként értékelték.

V. ezredest, Striegau szovjet parancsnokát “vétkes gondatlanság” miatt ítélték el, mivel ezredét készületlenül érte a németek támadása. Noha katonái keményen harcoltak, a várost fel kellett adniuk. “E szégyenteljes esetet a katonai bizottság alaposan kivizsgálta és a bűntettet szigorúan megtorolta.” A V. ezredesre kiszabott büntetésről ugyan nem szól a jelentés, de - egy másik, hasonló eset fényében - az minden bizonnyal egy hosszabb, a Gulágon letöltendő szabadságvesztés lehetett. Az említett másik eset során M. alezredest és D. századost a katonai bíróság azért ítélte el, mert a százados - anélkül, hogy azzal megfelelő pozíciót vett volna fel - ütegét egyszerűen egy épületcsoport mellett hagyta. Ezután “eltávozott, hogy pihenjen egyet”, ami a szovjet katonai nyelvben a merevrészegség állapotáig történő italozás szépítő megnevezése volt. A németek azonban egy meglepetésszerű ellentámadást indítottak, a fegyvereket nem lehetett bevetni és így az ellenség “komoly veszteségeket okozott”. A századost kirúgták a pártból és 10 év, a Gulágon letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A SZMERS különítményeink álruhájában a halál angyalai ott köröztek tiszt és katona feje felett egyaránt. oly sok szenvedés, sebesülés és a bajtárak elvesztése után a közkatonák ellenérzéssel viseltettek a SZMERS alkalmazottai iránt, akik úgy vádolták meg árulással vagy gyávasággal őket, hogy nekik maguknak soha nem kellett átélniük a front veszélyeit. Volt egy szamizdat-nóta is az - 1943 előtti nevén gyakran egyszerűen csak különleges osztályként emlegetett - SZMERS-ről:

Az 1. Ukrán front katonái nem csupán kimerültek voltak a harcokat követően, de mocskosak, tetvesek és dizentériásak is. A probléma jelentős részét az okozta, hogy a munkavégzés közbeni biztonságra és az egészség védelmére nem igazán fektettek hangsúlyt a Vörös Hadseregben. Az alsóneműket sohasem mosták. Az ivóvizet csak nagyritkán forralták fel, és az utasítások ellenére klórt sem adtak hozzá. Mindezeken túl az ételt is egészségügyileg nem megfelelő körülmények között készítették. “Az élő állatot nem megfelelően, koszos szénán az út mellett vágták le”, emelte ki egy jelentés “majd innen rögtön a kantinba szállították. A kolbászokat ugyancsak mocskos asztalokon készítették, és a kolbászt készítő személy is vértől és piszoktól szennyes kabátot viselt.”

Március második hetére a hatóságok ráébredtek a tífusz veszélyének jelentőségére. Történt ez ilyen későn, mindannak ellenére, hogy Lengyelországban már a tél folyamán három különböző tífuszfertőzést diagnosztizáltak. Még az NKVD katonái is meglehetősen rossz állapotban voltak, hiszen körülbelül a kétharmaduk szenvedett a tetvektől. A fronton harcolók között pedig ez az arány minden bizonnyal még ennél is magasabb volt. A helyzet csak a sziléziai frontvonal stabilizálódásakor kezdett javulni, amikor is az ezredek a front mögött felállították saját fürdőjüket. A havi három fürdést már tökéletesen elegendőnek tekintették. Az alsóneműket speciális, “SK” néven emlegetett folyadékkal kellett tisztítani, mely azonban semmi kétség, igen veszélyes vegyi anyagokat tartalmazhatott. Utasítást adtak ki, mely szerint minden katonát be kell oltani tífusz és gyermekbénulás ellen, ám valószínűleg erre már nem volt elég idő. Március 15-én Konyev - Sztálin nyomására - megindította támadását Dél-Szilézia ellen.

Az 1. Ukrán Front balszárnyát, az ohlaui hídfőállástól Neustadt irányába történő előrenyomulással elvágva az Oppeln környékén állomásozó 30.000 német katona menekülési útvonalát. Ezzel egy időben támadás indult az Oderán keresztül Oppeln és Ratibor között, teljessé téve így a bekerítő hadműveletet. Rövid időn belül az 59. és 21. hadseregek bekerítették az észt 20. SS-hadosztályt és a 168. gyaloghadosztályt. A szovjet hadseregek 7. osztályain dolgozó szakértők “antifasiszta” német hadifoglyokat dobtak át a frontvonalakon, hogy megpróbálják meggyőzni a körbezárt csapatokat arról, hogy a szovjet börtönök nem is olyan rosszak, mint amilyennek mondják. Az ilyen követek nagy részét azonban a tisztek parancsára agyonlőtték.

Az egyetlen dolog, ami ekkor mulattatta a német katonákat, az volt, ahogy az észt és az ukrán SS-katonák összeszedték a szovjetek által német nyelven nyomtatott kis röplapokat és a német katonáktól kérdezték, hogy mi van azokra írva. A németek azért találták ezt viccesnek, mert az ilyen röpiratnak a puszta birtoklása, sőt a papírból való cigarettasodrás is halálbüntetést vonhatott maga után. Március 20-án Rinkwitz falu közelében a Vörös Hadsereg katonái az észt 20. SS-hadosztály éppen dokumentumokat elégetni készülő tisztjeit fogták el, majd lőtték agyon. Egy-két félig égett, szél által elsodort papírt a parasztok kertjeiből gyűjtöttek be. A dokumentumok között különféle parancsok, valamint az SS hadbírósága által hozott ítéletek is voltak.

Az oppelni katlant körülzáró szovjet gyűrű áttörését célzó, kívülről jövő próbálkozásokat visszaverték és az itt csapdába esett mintegy 30.000 német fele életét vesztette. Konyevet segítette a szomszédos 4. Ukrán front által délebbre végrehajtott támadás is. Március 30-án a 60. hadsereg és a 4. gárda-harckocsihadsereg elfoglalta Ratibort. Az 1. Ukrán front immár gyakorlatilag Szilézia egészét ellenőrzése alatt tartotta.

*

Noha a német területek folyamatosan kerültek az ellenség kezére, a náci vezetés nem változtatott az alkalmazott módszereken. A Visztula hadseregcsoport fennkölt elnevezése immár nem csupán kevéssé meggyőző, de egyenesen nevetséges volt. Még ez sem keltett azonban annyira visszás érzelmeket, mint főparancsnokának az Oderától nyugatra kialakított új főhadiszállása.

Himmler parancsnokságát Berlintől kilencven kilométerre északra, Hassleben közelében egy erdőben alakították ki. A fővárostól való viszonylag nagy távolság megnyugtatta a Reichsführer-SS-t is, hogy légitámadásoktól nem kell tartania. A tábor maga főleg szabvány, fából készült barakképületekből állt, melyeket magas szögesdrót kerítés vett körül. Az egyetlen kivétel a “Reichsführerbaracke” ez a különleges igényeknek megfelelően kialakított, a többinél nagyobb méretű épület volt, melyet méregdrága bútorokkal zsúfoltak tele. “A fürdőszoba”, mesélte Himmler egyik törzstisztje, “rendkívül elegáns, vöröses színű fából készült, a bútorzat és a szőnyeg pedig halványzöld volt. Az egész inkább emlékeztetett egy nagyságos asszony szalonjához, semmint egy katonákat irányító hadvezér lakrészéhez.”

Az előcsarnokban még egy “germán témájú” műgobelin falikárpit is volt. Minden, még a drága porcelán is az SS üzemeiből érkezett. Ennyit a náci vezetők Goebbels által oly sokat emlegetett “totális háborújáról” - gondolták a hadsereg tisztjei Himmler napirendje sem volt tipikus tábornagyi rutinnak mondható. A fürdőt követően saját masszőrje vette kezelésbe, majd következhetett a kiadós reggeli.

Nem meglepő így, hogy a Reichsführer-SS munkanapja délelőtt fél tizenegykor kezdődött. Függetlenül a válság méretétől, Himmlert nem volt szabad felébreszteni még akkor sem, ha sürgős döntést kellett hozni. Igazából ő kizárólag érdemrendek kitűzésével töltötte volna szívesen az idejét. Nagyon élvezte az ünnepélyes külsőségeket, hiszen ilyenkor “kiválóságát” különösebb erőfeszítések nélkül demonstrálhatta. Guderian szerint a Reichsführer-SS egyetlen álma az volt, hogy ő maga is megkapja egyszer a Lovagkeresztet.

Himmler megnyilvánulásai a Birodalmi Kancellárián megtartott elemző és értékelő megbeszéléseken ezzel szemben továbbra is drámaian oda nem illőek voltak. Hadműveleti tisztje, Eismann ezredes szerint Himmler, mintha az valami halálos mantra lett volna, a Birodalmi Kancellárián egyre többször emlegette a Kriegsgericht és a Standgericht, vagyis a hadbíróság és a rögtönítélő hadbíróság szavakat. A visszavonulás a tetterő és az akarat hiányát jelentette, ebből pedig véleménye szerint csak a legkeményebb intézkedésekkel lehetett kigyógyítani a katonákat. Himmler gyakran beszélt a “hozzá nem értő, gyáva tábornokokról” is. Ám bármi is volt a tábornokok vétke, őket általában büntetésként hazaküldtek vagy átirányították egy másik állomáshelyre. A visszavonuló katona volt az akit tettéért agyonlőttek.

A Standgericht vagyis a rövidített változat volt az a módszer, melynek alkalmazását természetesen a Führer főhadiszállása is támogatta. Az alapelveket vázlatosan ekkorra már ki is dolgozták. Azt követően pedig, hogy a Vörös Hadsereg átkelt az Oderán, Hitler szolgaian lemásolta Sztálin 1942-es “Egy lépést sem hátra!”-parancsát és a visszavonulás útját elzáró csapatokat állíttatott fel. A rendelet 5. bekezdése szerint “a hadbíráságnak a legszigorúbb büntetést kell kiszabnia azon elv alapján, mely szerint aki fél a csatában bátran küzdeni és életét adni, az nem érdemel mást, mint halált.”

Részletesen ezt azután a Führer március 9-i, mozgó rögtönítélő hadbíróságok felállításáról rendelkező parancsában dolgozták ki. Az intézmény maga három főtisztből, két írnokból és gépíróból állt, de része volt - mind közül a leglényegesebb - “1 Unteroffizier und 8 Mann als Exekutionskommando”, azaz egy 8 emberből álló kivégzőosztag is egy altiszt irányításával”. A rögtönítélő hadbíróságok tevékenységének fő alapelve igen egyszerű volt: “Kegyelemben a vádlott nem részesíthető!” A bíróságok - készen a Wehrmacht és a Waffen-SS katonák feletti ítélkezésre - a munkát már másnap megkezdték. Hitler saját katonái ellen vezetett villámháborúját egy Burgdorf tábornok által ellenjegyzett parancs hamarosan a Luftwafféra és a Kriegsmarinére is kiterjesztette. Burgdorf utasította a fegyvernemeket, hogy minden esetben győződjenek meg “a bíróság elnökének birodalmunk fő ideológiája iránti elkötelezettségéről”. Nem akarván, hogy bárki is felülmúlja a náci pártot, Martin Bormann ugyancsak kiadott egy utasítást, melyben felszólította a Gauleitereket, hogy rögtönítélő hadbíróságok által hozott halálos ítéletekkel már csírájában fojtsák el a “gyávaságot és a defetizmust”.

Négy nappal a Führer mozgó rögtönítélő hadbíróságok felállításáról rendelkező parancsának megjelenését követően, Hitler egy újabb, feltehetően Bormann által szövegezett rendeletet adott ki a nemzetiszocialista eszme hadseregben való megjelenésének szükségességéről. “A katonák vezetőinek mindenekelőtt kötelessége, hogy politikailag aktivizálják és fanatizálják alárendeltjeiket, a nemzetiszocializmus elveinek a katonák mindennapjaiban való megjelenéséért pedig a tisztek kizárólag nekem tartoznak felelősséggel.”

Az ingadozókat kíméletlenül ostorozó Himmler számára a parancsnoksággal járó feszültség és stressz már soknak bizonyult. Anélkül, hogy értesítette volna Guderiant, influenzás panaszokkal visszavonult a Hasslebentől negyven kilométerre, nyugatra fekvő hohenlycheni szanatóriumba, ahol saját orvosa gondjaira bízta magát. A főhadiszálláson ezt követően kialakult kaotikus helyzetről értesülve Guderian azonnal Hasslebenbe sietett. Még Lammerding, Himmler SS vezérkari főnöke is könyörögve kérte, hogy tegyen valamit. Megtudván, hogy a Reichsführer-SS Hohenlychenben tartózkodik, Guderian - miután kigondolta az alkalmazandó taktikát - felkerekedett, hogy meglátogassa a beteget. közölte Himmlerrel, hogy betegségének nyilvánvalóan a túlfeszített munka és a számos feladatköréből - Reichsführer-SS, a német rendőrség főnöke, belügyminiszter, a tartalékos hadsereg, valamint a Fisztula hadsereg vezérkari főnöke - következő túlzott felelősségvállalás az oka. Guderian javasolta, hogy Himmler adja át a Visztula hadseregcsoport irányítását. Egyértelmű volt azonban, hogy noha ő maga is ezt szerette volna, Himmler nem mert kérésével Hitler elé állni. Guderian azonnal megérezte, hogy- itt a nem várt alkalom: “Felhatalmaz akkor, hogy megkeressem ezzel a Führert?” Himmler nem mondhatott nemet. Azon az éjszakán Guderian tájékoztatta Hitlert és javasolta, hogy Gotthardt Heinrici vezérezredest nevezze ki a Visztula hadseregcsoport új parancsnokává. Heinrici annak az első páncéloshadseregnek volt a parancsnoka, mely Ratibornál Konyev csapataival volt kénytelen szembenézni. Hitler, aki semmiféleképpen nem akarta beismerni, hogy Himmler rossz választás volt, vonakodva egyezett bele Heinrici kinevezésébe.

A Visztula hadseregcsoport új főparancsnoka Hasslebenbe utazott, hogy átvegye posztját. Himmler, értesülve utódja érkezéséről, visszatért, hogy egy rövid helyzetértékelés keretében átadja a hadseregcsoport vezetését. Heinrici kénytelen volt szó nélkül hallgatni ezt a fontoskodó, önigazolásokkal tarkított végtelen hosszú beszédet, mígnem egyszer csak megcsörrent a telefon. Busse tábornok, a kilencedik hadsereg parancsnoka volt a vonal másik végén, aki közölte, hogy hatalmas baj történt Küstrinnél. Az erődhöz vezető folyosót elvesztették. Himmler azonnal átadta a telefont Heinricinek.

- Ön a hadseregcsoport új főparancsnoka - mondta. - adja ki a megfelelő parancsot.

A Reichsführer-SS ezt követően feltűnően gyorsan távozott.

*

Küstrinnél az Odera mindkét partján rendkívül heves harcok folytak. Ha a szovjet csapatok elfoglaltak egy falut és valamelyik házban akár csak egyetlen SS-egyenruhát vagy horogkeresztet találtak, gyakran megöltek minden ott lakót. A Vörös Hadsereg által korábban elfoglalt, majd egy ellentámadást követően ismét német kézre került egyik falu lakói “ennek ellenére sem tudtak semmi rosszat mondani a szovjetekről”.

Egyre több német katona és fiatal újonc nyilvánította ki nemtetszését, amiért egy vesztett ügyért kellett harcolnia. Egy Küstrinből autón Berlinbe utazó svéd állampolgár azt jelentette Juhlin-Dannfel svéd katonai attasénak, hogy “húsz olyan, katonai rendőrök által felállított ellenőrző ponton haladt át, melyek feladata a dezertőrök kiszűrése volt”. Egy másik svéd, aki szintén ezen a térségen haladt át, azt jelentette, hogy a német katonák nagyon le vannak fogyva és “a kimerültségtől rendkívül fásultak”.

A körülmények szörnyűek voltak. Az Oderbruch egy félig megművelt, gátakkal szabdalt vizes terület volt. A nehéztüzérség ellen itt valakinek beásnia magát lélekölő faladat volt, hiszen alig egyméteres mélységben már Feltört a víz. A február most nem volt olyan hideg, mint általában jellemző, de így is jópár lábfagyásos eset fordult elő. A tapasztalt katonák hiányán túlmenően a német hadseregnek meg kellett küzdenie az elégtelen élelmiszer- és üzemanyag-utánpótlás okozta problémákkal is. Az SS 30. Januar hadosztálynál például a főhadiszállás autóját csak végszükség esetén lehetett használni és a tüzérség is csak engedéllyel nyithatott tüzet. A napi adagi ágyúnként két lövedék volt.

A Vörös Hadsereg egységei a lövészárkokat enyhe ívben ásták ki, de a szovjet katonák kialakítottak egyszemélyes lövészgödröket is. Orvlövészek a cserjés aljnövényzetű, fákkal benőtt területeken vagy a romos házak tetőterében foglalták el állásaikat. Fejlett rejtőzködőtechnikáikat bevetve hat-nyolc órát is egyhelyben maradhattak. Fő célpontjaik elsősorban a tisztek, majd pedig az élelmiszert szállítók voltak. A német katonák nappal nem is igen mozoghattak. Azzal pedig, hogy az ellenség minden mozgása az éjszakára korlátozódott, a szovjet felderítőknek lehetőségük volt a kevéssé védett német vonalakon áthatolva foglyul ejteni egy-egy jobb sorsra érdemes német katonát, akiket ezután a hírszerzés tisztjeinek adtak át. Az előretolt tüzérségi állások parancsnokai ugyancsak orvlövész módjára álcázták magukat; valójában szerették azt hinni, hogy ők is orvlövészek, csak nekik nagyobb a fegyverük.

A szovjetek egyik leghatékonyabb találmánya az Oderán kiépített hídfőállások esetében is nagyon jól jött. A víz felszíne alatt 20-30 centiméterrel kialakított hidakat ugyanis rendkívül nehezen vették észre a Focke-Wulfokkal és Stukákkal támadó német pilóták.

*

Miközben Goebbels, a propagandaminiszter továbbra is a végső győzelemről prédikált, Goebbels, a Gauleiter és a birodalom védelmi biztosa útakadályok felállítását rendelte el a városban és a környező térségben. Alultáplált civilek tízezrei, főleg asszonyok voltak kénytelenek összeszedni maradék erejüket, hogy harckocsiárkokat ássanak. A győzelembe vetett hit megingásáért kilátásba helyezett szigorú büntetések ellenére folyamatosan nőtt a náci bürokrácia iránt érzett harag és az emberek egyre többet beszéltek a vezetők hozzá nem értéséről, valamint a felesleges védelmi előkészületekre elfecsérelt időről is. “Az egész háború során”, írta metsző gúnnyal az egyik törzstiszt, “nem láttam egyetlen harckocsiárkot sem, legyen az a mienk vagy az ellenségé, amely fel tudott volna tartoztatni egy harckocsirohamot”. A hadsereg nem nézte jó szemmel, hogy a náci párt parancsára akadályokat építenek, mivel azok lassították az alakulatok mozgását a Seelowi-magaslat felé és csak növelték a káoszt, amit az Oderától nyugatra felevő falvakból Berlin felé áramló menekülttömeg okozott.

A Brandenburg környéki parasztok, akik azért maradtak otthon, mert behívták őket a Volkssturmba, időközben egyre nehezebben tudták a gazdaságban a munkájukat végezni. A helyi náci agrárvezetőt az Ortsbauernführert ugyanis utasították, hogy rekvirálja az összes szekeret és lovat, sőt még a kerékpárokat is elvették, hogy azokat az úgynevezett páncélvadász-hadosztályok rendelkezésére bocsáthassák. Hogy mennyi felszerelést volt kénytelen a visszavonulás során a Wehrmacht hátrahagyni, jól jelzi a tény, hogy végül már a Volkssturmtól elvett fegyverekkel voltak kénytelenek harcolni.

A 16./69. Volkssturm-zászlóalj központja Wriezenben volt, közel a frontvonalhoz. Mindössze 113 emberből állt, közülük is harminckettő a mögöttes területeken védelmi állásokat épített ki, míg további tizennégyen betegek vagy sebesültek voltak. A többiek harckocsiakadályokat és hidakat őriztek. Három géppuskájuk volt, köztük egy orosz típus, de volt lángszórójuk is, igaz, fontos alkatrészek hiányoztak belőle. Akadt továbbá három spanyol pisztolyuk és 228 puskájuk hat különböző nemzet hadseregéből. A fegyverarzenáljukról készített jelentés pontosságát nincs okunk kétségbe vonni, hiszen a körzeti adminisztráció Potsdamban figyelmeztette a katonákat, hogy e tárgyban nem a valós helyzetet tükröző jelentés készítése “a háborús bűnökkel egyenértékű tett”. Sok esetben azonban még az ilyen használhatatlan fegyverkészletet sem adták át, mivel a náci Gauleiterek azt közölték a Volkssturmmal, hogy csak a korábban a Wehrmacht által kölcsönadott fegyverektől váljanak meg.

A náci párt vezetői a Gestapo jelentéseiből tudták, hogy a civil lakosság egyre nagyobb ellenérzéssel figyeli, amint az ország urai másokat a halálba küldenek, miközben ők maguk semmit sem tesznek. A menekültek különben “határozottan foglaltak állást a prominens személyiségek viselkedésével kapcsolatban”. Mindezt ellensúlyozandó még nagyobb szabású katonai pozőrködésre került sor. Brandenburg Gau vezetése felszólította a párttagokat, hogy “A front friss levegője a túlfűtött szobák helyett!” jelszóval toborozzanak még több önkéntest. Dr. Ley, a náci párt szervezési kérdésekért felelős hivatalnoka azzal a tervel állt elő a Führer főhadiszállásán, hogy “40.000 fanatikus önkéntessel” állítsák fel a Freikorps Adolf Hitlert. Kérte Guderiant, hogy vegye rá a hadsereget 80.000 géppisztoly azonnali átadására. Guderian tisztában volt azzal, hogy ez pusztán blöff, így megígérte, hogy amint besorozzák az önkénteseket, a géppisztolyokat átadják. Az ötlet egyébként magát Hitlert sem nyűgözte le különösebben.

*

Az utolsó néhány hónap során Goebbelst különösen aggasztotta Hitler nyilvánosságtól való visszavonulása. Végül sikerült meggyőznie a Führert, hogy - elsősorban a híradó kameráinak kedvéért - látogassa meg az Oderai frontszakaszt. A Führer látogatása március 13-án teljes titoktartás mellett zajlott le. SS-járőrök ellenőrizték előzetesen az utat, majd közvetlenül a gépkocsikonvoj érkezése előtt kétoldalt felsorakoztak az út mellett. Hitler valójában egyetlen közkatonával sem találkozott. Minden előzetes magyarázat nélkül az alakulatparancsnokokat egy Wriezen közelében álló, egykor Blücher tulajdonát képező régi uradalmi épületbe rendelték, ahol azután megdöbbenve találták magukat szembe a legyengült, rokkant Führerrel. Az egyik tiszt beszámolt “krétafehér arcáról” és “ragyogó szeméről, mely inkább egy kígyóéra emlékeztetett”. A rohamsisakot és nyakában távcsövet viselő Busse tábornok röviden beszámolt a front helyzetéről. Hitler, amikor ezt követően az Odera-vonal megtartásának szükségességéről ejtett szót, egyértelművé tette a jelenlévők számára, hogy amint azt egy másik tiszt feljegyezte - “azok az utolsó fegyverek és felszerelések, amiket eddig megkaptunk”.

A beszéd minden bizonnyal kimerítette Hitlert, mivel a Berlinbe vezető visszaúton egy szót sem szólt. Sofőrje szerint “gondolataiba merülve” ült a kocsiban. Ez volt az utolsó útja. A Birodalmi Kancelláriát élve többet már nem hagyhatta el.

Március 8-án, éppen amikor teljes lendületet vett a pomerániai hadművelet, Sztálin hirtelen Moszkvába rendelte Zsukovot. Mindenkit meglepett, hogy egy frontparancsnokot a főhadiszállásáról egyszerűen csak a fővárosba hívnak. Zsukov a központi repülőtérről egyenesen Sztálin dácsájába hajtatott, ahol a szovjet vezető a háborús fáradalmakat pihente ki éppen.

Miután Zsukov jelentett a pomerániai hadművelet helyzetéről és az oderai hídfőknél folyó harcokról, Sztálin karon fogta és kisétáltak a kertbe. Itt a pártvezető a gyermekkoráról kezdett beszélni. Amikor visszatértek, Zsukov megkérdezte Sztálint, hogy kapott-e valami hírt fia, az 1941 óta német fogságban lévő Jakov Dzsugasvili felöl. Sztálin akkor kitagadta fiát, amiért az engedte, hogy élve foglyul ejtsék, ám most mintha változott volna a hozzáállása. Egy ideig nem is válaszolt Zsukov kérdésére.

- Jakov sohasem fog élve kikerülni a börtönből - mondta végül. - A gyilkosok agyon fogják lőni. Úgy tudjuk, elkülönítve őrzik és megpróbálják rávenni, hogy árulja el a szülőhazáját.

Egy hosszú pillanatra ismét elhallgatott.

- Nem - mondta határozottan. - Jakov inkább a halált választja, minthogy elárulja hazáját.

Amikor Sztálin azt mondta, hogy “úgy tudjuk”, akkor természetesen Abakumov értesüléseiről beszélt. Jakovról a legutolsó hír Sztyepanovics tábornokon, a jugoszláv csendőrség parancsnokán keresztül jutott el a szovjet szervekhez. Sztyepanovicsot január végén Zsukov katonái engedték szabadon, ám a SZMERS azonnal bevitte kihallgatásra. Az ezredest korábban Lübeckben, ugyanabban a büntetőtáborban tartották fogva, ahol Dzsugasvili főhadnagy is raboskodott. Sztyepanovics elmondása szerint Jakov “szabad és bátor emberként” viselkedett. Ha egy német tiszt lépett a szobájába, nem volt hajlandó felállni, és hátat fordított, ha hozzá beszéltek. A németek ezután büntetőzárkába tették át, noha egy, a német sajtóban megjelent interjú mást állított, Jakov Dzsugasvili ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy soha semmilyen neki feltett kérdésre nem válaszol. Egy szökési kísérletet követően azután repülőn ismeretlen helyre szállították. Halála körülményeiről a mai napig nincsenek egyértelmű információk, bár a legelterjedtebb történet szerint a tábort elzáró kerítésen ugrott át, hogy az őrök kénytelenek legyenek rálőni. Sztálin érzései fia iránt talán a későbbiekben megváltoztak, ám továbbra is könyörtelen volt azon több százezer szovjet hadifogollyal szemben, akikre nem ritkán a Jakov által elszenvedetteknél is több gyötrelmet mért a sors.

Sztálin ezután témát váltott a beszélgetésben. Közölte Zsukovval, hogy “nagyon elégedett” a jaltai konferencián elért eredményekkel. Roosevelt nagyon barátságos volt. Ekkor Sztálin titkára, Poszkrebisev lépett be és néhány papírt adott át főnökének aláírásra. Ez jel volt Zsukov számára, hogy itt a távozás ideje, ám ezt a pillanatot találta Sztálin is a legmegfelelőbbnek arra, hogy magyarázatot adjon a főparancsnok oly hirtelen Moszkvába rendelésére.

- Menjen el a Sztavkához - mondta Zsukovnak -, és nézzék át Antonovval a Berlin elleni támadás részleteit. Holnap 13 órakor találkozzunk újra itt.

Antonov és Zsukov, akik nyilván megérezték, hogy oka van a sietségnek, az egész éjszakát végigdolgozták. Másnap reggel Sztálin a találkozás helyszínét és időpontját is megváltoztatta, kimerültsége ellenére Moszkvába utazott, hogy Malenkov, Molotov és az Államvédelmi Bizottság más tagjai társaságában egyeztessen a teendőkről. A beszámolót Antonov tartotta. Amikor befejezte, Sztálin jóváhagyta az elképzeléseket és utasította a Sztavka vezetőjét, hogy rendelje el a tervek részletes kidolgozását.

Zsukov emlékirataiban beismerte, hogy “amikor a Berlin elleni hadműveleten dolgoztunk, mérlegeltük szövetségeseink szándékait is”. Elismerte azt is, hogy aggódtak, mivel “a brit parancsnokság továbbra sem vetette el a gondolatot, hogy Berlint a Vörös Hadsereg előtt foglalják el”. Amiről azonban nem ejt szót, az az, hogy március 7-én, egy nappal azelőtt, hogy Sztálin olyan hirtelen Moszkvába rendelte, az amerikai hadsereg elfoglalta a remageni hidat. A szovjet vezető azonnal látta, milyen következményekkel jár, hogy az amerikaiak ilyen gyorsan áttörtek a rajnai védelmi vonalakon.

*

A britek sohasem leplezték Sztálin előtt azon szándékukat, hogy Berlin elfoglalása az egyik céljuk. Churchill 1944. októberi moszkvai látogatása során Sir Alan Brooke tábornagy közülte Sztálinnal, hogy a Ruhr-vidék bekerítését követően “a szövetséges előrenyomulás főtengelye Berlin irányába fordul majd”. Ezt Churchill is külön kihangsúlyozta. A britek úgy tervezték, hogy Hollandiában sikerül mintegy 15.000 német menekülési útját elvágniuk, majd ezután folyamatosan nyomulhatnak előre Berlin felé. Sztálin akkor nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz.

*

Sztálint nyomós érvek vezették, amikor azt akarta, hogy a Vörös Hadsereg érjen először Berlinbe. 1942 májusában, három hónappal a sztálingrádi ütközet kezdete előtt dácsájába hívta Beriját és a vezető atomtudósokat. Rendkívül dühös volt, mivel a hírszerzés jelentette, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egy urániumbomba kifejlesztésén dolgoznak. Sztálin azzal vádolta a szovjet tudósokat, hogy azok nem vették elég komolyan a fenyegetést, noha ő maga volt az, aki az első e témában érkezett hírszerzési jelentést - azt “provokációnak” tartva - figyelmen kívül hagyta. Az információ akkor, 1941 novemberében a brit árulón, John Cairncrosson keresztül jutott el a szovjet vezetéshez. Sztálinnak ez a rossz helyzetfelismerése nagyban emlékeztetett arra a hat hónappal korábbi esetre, amikor a német támadásra vonatkozó híreket ignorálta.

Az elkövetkező három évben a - hamarosan “Borogyino-terv” fedőnéven emlegetett - szovjet atomkutatási program jelentős előrelépéseket tett, köszönhetően nem utolsósorban a Manhattan-terv lebonyolításában is részt vevő olyan kommunista szimpatizánsoknak, mint például Klaus Fuchs. A program irányítását maga Berija vállalta, így nem meglepő, hogy az Igor Kurcsatov professzor vezette tudóscsoport végül az NKVD ellenőrzése alatt volt kénytelen dolgozni.

A szovjet kutatók azonban hatalmas hátránnyal indultak a versenyben, hiszen nem állt rendelkezésükre elegendő uránium. A Szovjetunió területén ekkoriban lelőhelyeket még nem tártak fel. Európában a legnagyobb készletek a náci fennhatóság alatt lévő Szászországban és Csehszlovákiában voltak, ám úgy tűnik, hogy a németeknek a Vörös Hadsereg Berlinbe érkezése előtt erről legfeljebb halvány sejtéseik lehettek. Berija utasítására az Egyesült Államokban működő Szovjet Beszerzési Bizottság kérte az amerikai Haditermelési Tanácsot, hogy adjanak el nyolctonnányi uránium-oxidot a Szovjetuniónak. A Manhattan-tervet irányító Groves tábornokkal folytatott egyeztetéseket követően cégül az amerikai kormány csupán jelképes mennység átadását engedélyezte és azt is elsősorban annak reményében, hátha kiderül, mire készülnek a szovjetek.

Urániumkészleteket azután 1945-ben Kazahsztánban találtak ugyan ez is csekély mennyiségnek bizonyult. Sztálin és Berija ezért elsősorban abban reménykedtek, hogy a szövetségesek megérkezése előtt kezükre kerülő német készletek segítségével lehet majd felgyorsítani a kutatási programot. Berija korábban ott dolgozó szovjet tudósoktól megtudta, hogy a német atomkutatás központja a Dahlenben, Berlin délnyugati külvárosában álló Kaiser Wilhelm Intézet. A munka itt egy, a nem kívánt érdeklődőket távol tartandó “Vírusháznak” elnevezett, ólomburkolattal leárnyékolt bunkerben folyt. Közvetlenül a bunker mellett a Blitzturm, vagyis “villámtorony” állt, melyben egy 1,5 millió volt fejlesztésére képes ciklotront helyeztek el. Beríja azt azonban nem tudta, hogy a Kaiser Wilhelm Intézet tudósainak jelentős részét, a berendezéseket, valamint az összes nyersanyagot - így az itt tárolt hét tonna uránium-oxidot is - a Fekete-erdőben fekvő Haigerlochba szállították át. A német bürokrácia gépezete azonban ismét hibázott, így egy újabb szállítmány uránium-oxidot Haigerloch helyett Dahlembe juttattak el. A Dahlem elfoglalásáért indult verseny nem volt tehát teljesen hiábavaló.

*

A náci vezetők mindig is sejtették, hogy a háború tetőpontját a Berlinért folytatott harcok fogják majd jelenteni. “A nemzetiszocialisták”, bizonygatta állandóan Goebbels, “vagy együtt győzedelmeskednek, vagy együtt pusztulnak Berlinben.” Valószínűleg nemigen volt tisztában vele, hogy e kijelentésével Karl Mars azon megállapítását idézte, mely szerint “akié Berlin, azé Németország”. Sztálin azonban, semmi kétség, ismerte Marx mondatának második felét is, mely így hangzott: “És akié Németország, azé Európa.”

Az amerikai hadvezetés nyilván soha nem hallott erről a mondásról. Valószínűleg ez az európai politika iránti érdektelenségük mondatta egy Eisenhowerrel elfogyasztott reggeli után Brooke tábornaggyal a következőket:

- Semmi kétség, ő (Eisenhower] az egyik legmegnyerőbb személyiség, ám a stratégiai gondolkodás semmiféleképpen nem az erőssége.

Az alapprobléma, amit Brooke nem ismert fel, az volt, hogy az amerikaiak a háborúnak ebben a szakaszában még nem stratégiai szempontból tekintettek Európára. Egyszeri, jól körülírható céljuk volt: gyorsan, a lehető legkisebb veszteséggel meg kell nyerni a Németország elleni háborút, majd pedig teljes erővel Japán ellen kell vonulni. Eisenhower - az elnökhöz, a vezérkari főnökhöz, a többi főtiszthez hasonlóan - nem gondolkodott távlatokban és teljes mértékben félreismerte Sztálint. Ez nagyon dühítette brit kollégáikat és az elsődleges oka lett a nyugati szövetségen belüli ellentétek elmélyülésének.

Március 2-án Eisenhower táviratot küldött John R. Deane vezérőrnagynak, az Egyesült Államok moszkvai összekötő tisztjének: “Figyelembe véve a szovjetek jelentős előrenyomulását, az offenzíva során számíthatunk-e bármilyen komolyabb változásra a terveikben ahhoz képest, amit Teddernek vázoltak (január 15-én)?” Eisenhower ezután arra volt kíváncsi, hogy “a szovjetek március közepétől május közepéig szüneteltetik-e a katonai műveleteket”. Deane azonban képtelen volt megbízható információt szerezni Antonov tábornoktól. Amikor pedig a szovjetek végül szándékaikról szóltak, tudatosan félrevezették Eisenhower tábornokot, hogy leplezzék valódi céljukat: Berlin megszerzését.

A stratégia tekintetében mutatkozó véleménykülönbségek nagymértékben a döntéshozók személyes jellemvonásainak eredményei voltak. Eisenhower azt gyanította, hogy Montgomery célja a Berlin ellen vezetendő nagyszabású rohammal csupán az hogy előtérbe állíthassa saját szerepét. Montgomery nem igazán tett meg mindent annak érdekében, hogy leplezze meggyőződését, miszerint neki kellene lennie a főparancsnoknak, míg Eisenhower amolyan névleges szereplő lett volna. Mi több, Montgomery megbocsáthatatlan viselkedése az ardenneki csatát követően végképp elmélyítette a két katona ellentétét. “Konfliktusa Montyval nehezen feloldható”, írta Sir Alan Brooke tábornagy a naplójába az ominózus március 6-i reggelit követően. “Csak Monty rossz tulajdonságait hajlandó észrevenni.” Mégis az amerikaiak, némileg joggal, azon a véleményen voltak, hogy Montgomery volna a legrosszabb választás a Berlin elleni közvetlen támadás levezénylésére. Olyannyira pontosan betartotta a törzskari hierarchiát, hogy e miatt mindenki másnál lassabban készített elő akciót.

Montgomery 2l. hadseregcsoportja északon a Weselnél a legnagyobb német csapatösszevonással találta magát szemben. Éppen ezért egy jól előkészített, nagyszabású légideszant-hadművelettel kívánt átkelni a Rajnán. Nagy részletességgel eltervezett művének színpadra vitelét azonban megelőzték más, délebbre zajló események. Válaszul arra, hogy az amerikai 1. hadsereg olyan gyorsan megerősítette a remageni hidat, Hitler elrendelte az ellentámadás megkezdését. Így azonban a Rajna más szakaszairól kellett a németeknek csapatokat átcsoportosítaniuk. Patton 3. hadserege, mely ekkor a pfalzi térséget tette szabaddá az előrenyomulás számára, hamarosan Koblenztől délre több ponton is átjutott a folyó túlpartjára.

Miután Montgomery 21. hadseregcsoportja is sikeresen átkelt a Rajnán, március 24-e reggelén Eisenhower, Churchill és Brooke nagyszerű hangulatban találkoztak a folyó partján. Montgomery azt hitte, hogy Eisenhower majd engedélyezi számára az északkeletre, a balti térség felé - és így Lübeck, majd esetleg Berlin irányába történő - előrenyomulást. Hamarosan ki kellett józanodnia.

Hodges tábornok a remageni hídfőállást építette ki és meglepően rövid idő alatt Patton is kialakította Mainztól délre hídfőállását. Eisenhower utasította őket, hogy támadási irányukat egyesítve nyomuljanak kelet felé, előtte azonban Hodges 1. hadserege még balra fordult, hogy délről bekerítse a Ruhr-vidéket. Ezután - Montgomery legnagyobb megdöbbenésére - Eisenhower leválasztotta Simpson 9. hadseregét a 2l. hadseregcsoportról és utasította Montgomeryt, hogy ne Berlin felé, hanem Hamburg és Dánia irányába haladjon tovább. Az amerikai 9. hadsereg abban a hadműveletben vett részt, melynek célja az utolsó, még német kézen lévő iparvidéket védő, Model tábornagy vezette hadseregcsoport bekerítése volt. Az északkeleti irányú előrenyomulásra, Berlin felé vonatkozó brit tervekre az utolsó csapást Eisenhower március 30-i döntése mérte, melynek értelmében minden erőt Közép- és Dél-Németország ellen kellett összpontosítani.

Miután stabilizálta a Ruhr-vidéket, Bradley 12. hadseregcsoportjának, a 9. hadsereggel kiegészülve Közép-Németországon áthaladva Lipcse és Drezda felé kellett tartania. Délen Devers tábornok 6. hadseregcsoportja Bajorország és Észak-Ausztria irányába haladt. Az átfogó tervben bekövetkezett hangsúlyeltolódásokról mit sem tudó brit vezérkari főnököket feldühítve, Eisenhower ezután anélkül tájékoztatta március végén Sztálint a részletekről, hogy azokat velük, vagy brit helyettesével, Tedder repülő marsallal közölte volna. Ez a SCAF-252-ként ismertté vált távirat azután a két szövetséges között komoly viták tárgyát képezte a későbbiekben.

Eisenhower részben azért tartotta fontosnak a déli irányú támadást, mert arra számított, hogy Hitler majd csapatösszevonásokat hajt végre Bajorországban és Északnyugat-Ausztriában, egyfajta “Alpenfestungot”, vagyis alpesi erődöt hozva így létre. Emlékirataiban később elismerte, hogy “Berlin mint a még fennálló német nagyhatalom szimbóluma politikai és pszichológiai szempontból különös jelentőséggel bírt”, ám ő úgy vélte, hogy a német főváros “sem logikus, sem a legfontosabb célja nem volt ekkor a nyugati szövetségeseknek”. Döntését azzal igazolta, hogy az Oderánál harcoló Vörös Hadsereg sokkal közelebb volt, és a szükséges logisztikai erőfeszítések csak hátráltatták volna középső és déli hadseregeit és így azt a tervét, hogy a Vörös Hadsereggel találkozva kettévágják Németországot.

Alig hat nappal korábban a Rajna partján Churchill reményének adott hangot, hogy “hadseregeink semmilyen vagy csak elenyésző ellenállással találkoznak az előrenyomulás során, és az Elbát, vagy talán magát Berlint még a Medve előtt elérik majd”. Csalódnia kellett. Úgy tűnt, mintha Eisenhower és Marshall sokkal inkább Sztálin megnyugtatásában lettek volna érdekeltek. A szovjet hatóságok rendkívül dühösek voltak, mivel amerikai vadászgépek nemrég több repülőjüket is lelőtték egy légi csatában. Reakciójuk éles ellentétben volt azzal, amit Sztálin januárban mondott Teddernek, vagyis hogy ilyen esetek alkalmasint, előfordulnak a háborúban. Az eset március 18-án Berlin és Küstrin között történt. Az amerikai légierő vadászpilótái azt hitték, hogy nyolc német géppel keveredtek tűzpárbajba és állították, hogy két Focke-Wulf 190S típusú gépet lőttek le. A Vörös Hadsereg légiereje azonban kijelentette, hogy a nyolc gép az övék volt, és közülük hatot lőttek le. A szovjetek állítása szerint az incidens során két pilótájuk vesztette életét, egy pedig súlyosan megsebesült. A hibát a Vörös Hadseregnél az “amerikai légierő egyes tagjai által elkövetett bűncselekménynek” tekintették.

Ironikus, ám mégis az amerikaiak voltak azok, akik az Allen Dulles vezette OSS berni irodájának közreműködésével ezen időszak leghevesebb csetepatéját robbantották ki a Szovjetunióval. Allen Dullest megkereste Karl Wolff Obergruppenführer egy észak-olaszországi német fegyverletétel ügyében. A szovjet vezetés követelését, hogy ők is részt vennének a tárgyalásokon, azzal hárították el az amerikaiak, hogy ebben az esetben Wolff esetleg eláll az egyezségtől. Ez hatalmas baklövés volt. Churchill felismerte, hogy a Szovjetunió érthetően aggódik. Sztálin tartott attól, hogy a nyugati fronton esetleg különbéke köttetik. Visszatérő rémálma volt az amerikaiak által utánpótlással ellátott, újjáélesztett Wehrmacht, ám e félelme nyilvánvalóan indokolatlan volt. Németország leghatalmasabb alakulatait megsemmisítették. Foglyul ejtették, vagy katonái megadták magukat. Az amerikaiak pedig ha akarták volna, a földkerekségi összes fegyverét is a Wehrmacht rendelkezésére bocsáthatták volna, a német hadsereg azonban 1945-ben már egyáltalán nem hasonlított az 1941-es harci gépezetre.

Sztálint gyanakvással töltötte el az is, hogy a Wehrmacht katonái nagyszámban adják meg magukat az amerikai és a brit alakulatoknak. A szovjet vezető szerint ez nem csupán a németek Vörös Hadseregtől való félelmének jele volt, de lehetőséget teremtett arra is, hogy a nyugati front megnyílásával az amerikaiak és a britek először érhessék el Berlint. Valójában e nagyarányú fegyverletétel egyetlen oka az volt, hogy Hitler megtiltotta a visszavonulást. Ha az ardenneki kalandot követően a Führer visszavonta volna csapatait a Rajna vonaláig, a szövetségesek komoly feladattal találták volna szembe magukat. Ám a Führer nem így döntött, ez pedig lehetővé tette az amerikaiak és a britek számára, hogy csapdába ejtsék a Rajnától nyugatra harcoló német hadosztályokat. Ugyanígy, a Model tábornagy által a Ruhr-vidéknél kialakított mozdulatlan védelem sorsa is megpecsételődött.

- Sokkal tartozunk Hitlernek - jegyezte meg később Eisenhower.

Bárhogy is történt, Churchill úgy érezte, hogy amíg Sztálin szándékai Közép-Európával kapcsolatban nem egyértelműek, a Nyugatnak minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy a későbbi alkudozásnál jobb pozícióba kerülhessen. A Lengyelországból, az esetleges szovjet hatalmat nagy valószínűség szerint ellenző vezető személységek tömeges letartóztatásáról érkező hírek azt sugallták, hogy Sztálinnak esze ágában sincs engedni egy független kormányzati rendszer kiépülését. Molotov is egyre erőszakosabb lett, és nem engedte például, hogy nyugati megfigyelők Lengyelország területére tegyék a lábukat. Ő valójában teljesen másként értelmezte a jaltai megállapodást, mint ahogyan az amerikaiak és a britek gondolkodtak az egyezségről.

Churchill bizalma, mely azon alapult, hogy Sztálin nem avatkozik be majd Görögországban, kezdett meginogni. A brit miniszterelnök kezdte gyanítani, hogy ő és az amerikai elnök egyaránt be lettek csapva. Churchill még ekkor sem ismerte fel, hogy Sztálin mindenkit saját magából kiindulva ítél meg. Úgy tűnik, Churchill jaltai megállapításait követően, mely szerint neki még szembe kell majd néznie a képviselőházzal a lengyel kérdésben, a szovjet vezető úgy gondolta, hogy a brit miniszterelnök némi demokrata mellébeszéléssel elhallgattatja majd a kritikusokat mindaddig, amíg a dolgok már visszafordíthatatlanul el nem rendeződnek. Sztálin most, hogy Churchill ismét kifogást emelt a Szovjetunió Lengyelországban tanúsított magatartása miatt, meglehetősen dühös lett.

A szovjet hatóságok tudtak a nyugati szövetségesek között dúló politikai és katonai természetű vitákról, noha természetesen nem rendelkeztek minden részletre kiterjedő információkkal. Az ellentét Eisenhower SCAF-252 jelű táviratát követően tovább mélyült. Eisenhower, akit igen rosszul érintett a britek heves reakciója, később azt írta, hogy az egyesített vezérkar “Tedder januári, moszkvai látogatását követően felhatalmazta őt, hogy “kizárólag hadászati természetű kérdésekben” közvetlenül vegye fel a szovjetekkel a kapcsolatot. “A hadjárat során később”, írta, “Churchill úr éles szavakkal kétségbe vonta ezen felhatalmazásomat, igazolván azt a régi igazságot, mely szerint a politikai és a katonai tevékenység sohasem választható teljesen szét.” Bárhogy is történt, Eisenhower azon véleménye, mely szerint “Berlin többé nem volt különösebben fontos célpont”, nagyfokú naivitást tükrözött.

Az egészben az a legfurcsább, hogy Eisenhower döntése, mely szerint a nyugati szövetségesek tartsák távol magukat Berlintől, szinte biztosan helyes volt, még ha azt teljesen hibás számítások alapján hozta is meg. Sztálin számára az, hogy a Vörös Hadsereg foglalja el Berlint, nem a háború utáni világot formáló politikai játszma része volt. Ahhoz az offenzíva túlságosan is nagy jelentőséggel bírt.

Ha a nyugati szövetségesek átlépik az Elbát, hogy Berlin felé vegyék az irányt, egészen biztosan szembe találták volna magukat a szovjet légierővel és nehéztüzérséggel, Sztálin pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül elítéli, és kalandorpolitikával vádolja meg őket. Miközben Eisenhower Berlin jelentőségét becsülte súlyosan alá, Churchill nem mérte fel sem azt, hogy - Sztálin bármit kész megtenni, hogy biztosítsa a várost a maga számára, sem pedig azt, hogy a szovjetek részéről milyen őszinte felháborodás fogadna minden nyugati kísérletet, mely arra irányult volna, hogy a Vörös Hadsereg elől elhalásszák a főnyereményt.

*

Március végén, miközben a brit és az amerikai vezérkari főnökök között egyet nem értés alakult ki Eisenhower tervével kapcsolatban, Moszkvában a Sztavka már az utolsó simításokat végezte a “berlini hadművelet” tervein. Zsukov március 29-én indult útnak főhadiszállásáról, hogy visszatérjen Moszkvába, ám a rossz időjárási viszonyok miatt dél körül kénytelen volt gépével Minszkben leszállni. Délután Ponomarenkóval, a Fehéroroszországi Kommunista Párt főtitkárával egyeztetett, majd - mivel az idő továbbra sem javult - vonattal folytatta útját a szovjet főváros felé.

A Kremlben rendkívül feszült volt a légkör. Sztálin meggyőződéssel hitte, hogy a németek mindent el fognak majd követni a nyugati szövetségesekkel kötendő különegyezség érdekében, hogy így tartsák távol a Vörös Hadsereget. Az amerikaiak Wolff tábornokkal Bernben folytatott tárgyalásai mintha a szovjet vezető félelmét igazolták volna vissza. A moszkvai vezetés azonban nem számolt Hitler fanatizmusával. Hitler környezetében próbálkozhattak ugyan békekezdeményezésekkel, ám a Führer jól tudta, hogy a fegyverletétel bármely formája - még ha ez a nyugati szövetségesekkel köttetik is meg - számára csupán a megaláztatást és az akasztófát jelentheti. Egyezséget a szövetségesekkel tehát egy Hitler elleni esetleges “palotaforradalom” nélkül nem lehetett tető alá hozni.

A Berlin elfoglalásáért felelős Zsukov osztotta Sztálin azon nézetét, hogy a németek esetleg megnyitják a nyugati frontot az amerikaiak és a britek előtt. Március 27-én, két nappal azelőtt, hogy Zsukov Moszkvába indult, a Reuters 21. hadseregcsoporthoz kiküldött tudósítója beszámolt arról, hogy a Németország belseje felé nyomuló brit és amerikai csapatok gyakorlatilag semmilyen ellenállásba nem ütköznek. A Reuters jelentése nyomán Moszkvában megkongatták a vészharangot.

- A német front nyugaton gyakorlatilag összeomlott - fogadta Sztálin Zsukovot, amikor az végül megérkezett a fővárosba. - Úgy tűnik, hogy Hitler emberei nem tesznek semmit annak érdekében, hogy megállítsák a szövetséges támadást. Ugyanakkor a mi előrenyomulásunk fő tengelyében megerősítették csapataikat. - Sztálin a térképre mutatott, majd kiverte a hamut a pipájából. - Azt hiszem, komoly harcok elé nézünk.

Zsukov elővette térképét, melyen a hírszerzés által gyűjtött adatokat is feltűntették.

- Mikor indíthatják meg csapataink az előrenyomulást a berlini tengely mentén - kérdezte Sztálin, miután alaposan áttanulmányozta a térképet.

- Az 1. Belorusz front két héten belül készen áll - válaszolta Zsukov. - Jelenleg úgy tűnik, hogy ekkorra az 1. Ukrán front is harcra kész lesz. Információink szerint a 2. Belorusz frontot április közepéig leköti a Danzig és Gdynia környéki ellenállás felszámolása.

- Nos - felelte Sztálin -, úgy tűnik, Rokosszovszkij frontja nélkül kell megkezdenünk a hadműveletet. - Odament asztalához, belelapozott néhány papírba, majd egy levelet nyújtott át Zsukovnak. - Tessék, olvassa el ezt - mondta Sztálin.

Zsukov beszámolója szerint a levél egy “nyugati jóakarótól” érkezett, aki bizalmasan értesítette a szovjet vezetést a nyugati szövetségesek és a nácik között folyó titkos tárgyalásokról. A hírforrás tájékoztatott ugyan arról is, hogy az amerikaiak és a britek elutasították a németek különbékére vonatkozó javaslatát, ám ezzel együtt “nem zárta ki” annak lehetőségét, hogy a németek megnyitják a nyugatiak számára a Berlin felé vezető utat.

- Nos, mit gondol minderről? - kérdezte Sztálin. Meg sem várva a választ, így folytatta: - Úgy gondolom, Roosevelt nem fogja megsérteni a jaltai egyezményt, ám ami Churchillt illeti... ő bármire képes lehet.

*

Március 31-én, reggel 8 órakor Averell Harriman amerikai és sir Archibald Clerk Kerr brit nagykövetek Deane tábornok társaságában a Kremlbe mentek, ahol Sztálinnal, Antonov tábornokkal és Molotovval volt találkozójuk. “Sztálin angol és orosz nyelven egyaránt megkapta az (Eisenhower) SCAF-252-ben leírtakat”, jelentette aznap késő éjjel Deane. “Miután Sztálin elolvasta Eisenhower üzenetét, a térképen megmutattuk neki a táviratban ismertetett hadművelet részleteit. Sztálin azonnal válaszolt és megjegyezte, hogy a terv jónak tűnik, ám természetesen amíg, a vezérkarral nem beszél, nem foglalhat állást az ügyben. Azt mondta, hogy másnap ad majd választ. Úgy tűnt, tetszik neki, hogy a támadás fő iránya Közép-Németország, míg a kisegítő csapás déli irányú. Hangsúlyoztuk, hogy fontos mind előbb megismernünk Sztálin véleményét, hogy megfelelően összehangolhassuk a terveket... Sztálint megelégedéssel töltötte el a márciusban foglyul ejtett német katonák nagy száma is, és hozzátette, hogy ez nagymértékben elősegíti majd a háború mielőbbi befejezését.” Sztálin ezután - a legfontosabb, oderai front kivételével - minden frontról ejtett pár szót. Úgy becsülte, hogy “csupán körülbelül minden harmadik német hajlandó harcolni”. Ezt követően visszatért Eisenhower üzenetére. Kijelentette: “Eisenhower terve abban az értelemben jó, hogy szem előtt tartja a legfontosabb célt, Németország kettéosztását”... “Úgy vélte, a németek utolsó állásaikat majd valahol Nyugat-Csehszlovákia és Bajorország hegyei között építik ki.” A szovjet vezető egyértelműen megtett mindent, hogy reális veszélyként tüntesse fel egy déli, német nemzeti ellenállás kibontakozásának lehetőségét.

*

Másnap, április 1. reggelén Sztálin Konyevet és Zsukov marsallt fogadta Kremlben lévő hatalmas dolgozószobájában. Jelen volt Antonov tábornok, a vezérkari főnök és Styemenko tábornok, a hadműveleti főnök is.

- Tudják, hogyan alakul a helyzet? - kérdezte Sztálin a két marsallt. Zsukov és Konyev gyanakvóan azt felelték, hogy annyit tudnak, amennyi a rendelkezésükre álló információkból kiderül.

- Olvassa fel nekik a táviratot - nyújtott át egy papírlapot Sztálin Styemenkónak. Az üzenet szerint, melyet feltehetően a Vörös Hadseregnek az európai szövetséges expedíciós erők legfelsőbb parancsnokságához beosztott valamelyik összekötő tisztje küldött, Montgomery Berlin felé tart, Patton 3. hadserege Lipcse és Drezda helyett pedig ugyancsak a német főváros felé veszi az irányt, hogy azt délről támadja. A Sztavka már korábban értesült a szövetségesek azon tervéről, hogy a náci rezsim esetleges nem várt összeomlása esetén ejtőernyős-hadosztályokat dobnának le Berlinben. A szovjetek számára összeállni látszott a kép: a szövetségesek, miközben úgy tesznek, mintha együttműködnének a Vörös Hadsereggel, megkísérlik elsőként elfoglalni Berlint. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Sztálin meghamisította a táviratot, így próbálva nyomást gyakorolni Zsukovra és Konyevre.

- Nos, akkor - mondta Sztálin a két marsallt fürkészve -, ki szerzi meg Berlint először? A szövetségesek vagy mi?

- Mi foglaljuk el Berlint - válaszolta azonnal Konyev -, a város még a szövetségesek megérkezése előtt a mienk lesz.

- Hát ilyen ember maga - mosolyodott el Sztálin. - És hogy lesz képes a csapatait megszervezni? A fő ereje (a sziléziai hadjárat következményeként) a déli szárnyon van. Elég nehéz ilyen gyorsan átcsoportosítani.

- Ne aggódjon, Sztálin elvtárs - felelte Konyev. - A front minden szükséges intézkedést meg fog hozni.

Konyev szándéka, hogy még Zsukov előtt érjen Berlinbe, nyilvánvaló volt és Sztálin, aki sohasem hagyta ki a lehetőséget, hogy viszályt szíthasson alárendeltjei között, most elégedett lehetett magával.

Antonov bemutatta az átfogó tervet, majd Zsukov és Konyev beszélt a sajátjáról. Sztálin csak egy kiegészítést tett. Nem értett egyet a két front között a Sztavka által megállapított határvonallal. Előredőlt és tollával kisatírozta a Lübbentől nyugatra, Berlintől mintegy hatvan kilométerre délkeletre berajzolt vonalat.

Amennyiben - fordult Konyevhez - keleti irányból Berlin felé közeledve erős ellenállást talpasztalunk, márpedig nyilvánvalóan ez lesz a helyzet... akkor az 1. Ukrán frontnak készen kell állnia, hogy délről harckocsihadseregével támadást tudjon indítani. - Sztálin ezután jóváhagyta a terveket és kiadta az utasítást, hogy a hadművelet részleteit “a lehető legrövidebb időn belül, de mindenféleképpen legkésőbb április 16-ig dolgozzák ki”.

“A Sztavka, véli a hivatalos orosz történetírás, “tartva attól, hogy a nyugati szövetségesek a szovjet csapatok előtt érnek Berlin alá, rendkívül gyorsan dolgozott.” Nem kis szervező munkára volt szükség. A Berlin elfoglalására indított hadműveletben 2,5 millió katona, 41.600 ágyú és aknavető, 6.250 tank és önjáró löveg, valamint 7.500 repülőgép vett részt. Semmi kétség, Sztálint megelégedéssel töltötte el, hogy Berlin bevételére jóval nagyobb gépesített erőt tudott mozgósítani, mint amekkorával annak idején Hitler rendelkezett, amikor lerohanta a Szovjetuniót.

Az április 1-jei megbeszélés után Sztálin válaszolt Eisenhowernek az amerikai hadműveleti terveket részleteiben ismertető üzenetére. A szovjet vezető tájékoztatta az amerikai főparancsnokot, hogy tervei “teljesen egybeesnek” a Vörös Hadsereg hadászati elképzeléseivel. Sztálin ezután biztosította szövetségesét, “hogy Berlin semmiféle stratégiai jelentőséggel nem bír”, és hogy a szovjet parancsnokság csupán közepes méretű csapatokat küld majd a német főváros ellen. A Vörös Hadsereg fő előrenyomulási iránya dél, ahol a nyugati szövetségesekkel találkoznak majd. A fő erők valamikor május második felében indítják majd meg a támadást. “Ez a terv azonban még a körülmények függvényében módosulhat.” Mint az később kiderült, ez volt a modern történelem legnagyobb szabású áprilisi tréfája.

Miközben a szovjet támadás Pomerániában a végső szakaszához érkezett, Von Tippelskirch tábornok a Mellensee-nél külföldi katonai attasék számára rendezett fogadást. A vendégek elsősorban azért jöttek, mert arra számítottak, hogy itt az események alakulásáról az amúgy senki által el nem hitt hivatalos állásponton túlmenően is kapnak majd valamilyen információt. A fővárosban többféle pletyka keringett. Egyesek meggyőződéssel állították, hogy Hitler rákos, hamarosan meghal és a háború rövidesen véget ér. Mások azt suttogták, hogy a német kommunisták egyre aktívabbak, ahogy a Vörös Hadsereg csapatai közelednek. Hallani lehetett arról is, hogy a Volkssturmon belül lázadás tört ki.

A fogadáson aznap este jelenlévő német tisztek elsősorban a pomerániai katasztrófa részleteit tárgyalták. Úgy vélték, a vereség oka elsősorban a szűkös utánpótlás volt. A svéd katonai attasé, Juhlin-Dannfel őrnagy visszaemlékezései szerint a német tisztek a beszélgetés végén arról beszéltek, hogy milyen jó lenne, ha komoly tárgyalások kezdődnének a britekkel.

- A britek részben felelősek azért, ami Európában történt - közölték a svéd diplomatával. - Az ő kötelességük, hogy megmentsék a német kultúrát a vörös özönvíztől.

A német tisztek még ekkor is úgy gondolták, ha a britek 1941-ben nem tartanak ki olyan sokáig és így a Wehrmacht egészét bevethették volna 1941-ben a Szovjetunió ellen, akkor a háború végkimenetele teljesen más lett volna. “A jelenlévők közül néhányan”, összegzett Juhlin-Dannfel, “elérzékenyültek és az este a továbbiakban szomorú hangulatban telt.”

A tévhit, amiben a német tiszti réteg élt, más természetű volt ugyan, mint a Hitler és köre által vallott téveszmék, gyökerei azonban legalább olyan mélyre nyúltak. Amit egyedül fájlaltak a Szovjetunió elleni támadással kapcsolatban, az annak sikertelensége volt. Az SS-Einsatzgruppék és más félkatonai szervezetek tevékenysége - tegyük hozzá, a német hadsereg legnagyobb szégyenére - csupán a tisztek egy elenyésző kisebbségét háborította fel. Az utolsó kilenc hónapban a hadseregen belül - egyrészt a júliusi puccsisták elleni kemény fellépés, másrészt azonban Hitlernek a hadsereggel mint egésszel szembeni hálátlansága miatt - náciellenes hangulat alakult ki. A vezérkar iránti, alig leplezett gyűlölete, valamint próbálkozásai, hogy végzetes közbeavatkozásainak felelősségét a főtisztekre hárítsa, ugyancsak nem növelték a Führer Wehrmachton belüli népszerűségét. A tény pedig, hogy a Waffen-SS kivételezett helyzetének köszönhetően jobb fegyvereket, több embert és támogatást kapott, a náci testőralakulattal szembeni ellenérzéseket növelte.

Egy magas rangú Kriegsmarine-tiszt egy nemrégiben lezajlott megbeszélésről mesélt Juhlin-Dannfelnek. Ezen a főtisztek egy kétségbeesett utolsó támadás esélyeiről beszélgettek, melyet a keleti fronton indítanának, hogy visszaszorítsák a Vörös Hadsereget az 1939-es határok mögé.

- Ha a próbálkozás sikerrel jár - mondta a tiszt -, reális esélyünk lesz a tárgyalások megkezdésére. Ennek érdekéhen Hitlert el kell mozdítani. Himmler venné át a hatalmat és garantálná a rendet.

Az elképzelés nem csupán az elképesztő fantáziátlanságra világít rá. Jól látszik belőle az is, hogy a Berlinben dolgozó tiszteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik a fronton. A Visztula-Odera hadművelet után a német hadsereg gyakorlatilag romokban hevert, így annak esélye sem lehetett rá, hogy egy időben hosszan elnyúló offenzívát indítson. Az egyetlen még megválaszolatlan kérdés az volt, hogy a Vörös Hadsereg hány nap alatt ér Berlin alá az oderai frontszakaszról, mely - mint arról a német tisztek rémülten értesültek - elképzelhető, hogy Lengyelország jövőbeli határvonala lesz.

*

Az események, melyek miatt Hitler és Guderian között újabb konfliktus pattant ki, az Odera mentén, a két fő szovjet hídfőállás között fekvő Küstrin zord erődjéhez kapcsolódtak. Küstrint Berlin kapujának tekintették. A település az Odera és a Warta folyók torkolatánál épült, mintegy nyolcvan kilométerre Berlintől keletre, a német fővárosból Königsbergbe vezető 1. számú birodalmi főút mentén.

Küstrin mindkét fél hadműveleteinek fókuszpontjában állt. Zsukov egyesíteni akarta a két hídfőállást - az északit Berzarin 5. csapásmérő hadserege, míg a délit Csujkov 8. gárdahadserege tartotta -, hogy kellő területe legyen felvonulni a Berlin elleni offenzívához. Hitler eközben öt hadosztállyal ellentámadást kívánt indítani Frankfurt an der Oderből, hogy déli irányból bekeríthesse Csujkov hadseregét.

Guderian megpróbálta megállítani Hitlert, hiszen tudta, hogy sem megfelelő légi, sem elegendő tüzérségi támogatás, sem pedig megfelelő számú harckocsi sem áll rendelkezésre egy ilyen vállalkozáshoz. Az összeomlás március 22-én - tehát éppen akkor, amikor Himmler kiselőadást tartott Heinricinek a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán - az offenzívához a csapatok átcsoportosításakor következett be. A 25. páncélgránátos hadosztály úgy kezdte meg a Küstrinből való kivonulást, hogy a helyére érkező egységek még nem álltak készen. Berzarin 5. csapásmérő hadserege, valamint a Csujkov vezette 8. gárdahadsereg gyorsan akcióba lépett. Küst-rint elvágták a külvilágtól.

Guderian azonban még mindig reménykedett abban, hogy a béketárgyalások megmentik a Wehrmachtot a teljes pusztulástól. Március 21-én, egy nappal azelőtt, hogy a küstrini hídfő elesett, odament Himmlerhez a Birodalmi Kancellária kertjében, ahol az “éppen a romok között sétálgatott Hitlerrel”. Hitler magára hagyta a két férfit. Guderian nyíltan kijelentette, hogy a háborút immár lehetetlen megnyerni.

- Most az egyetlen kérdés az, hogyan tudunk ennek az értelmetlen mészárlásnak a lehető leggyorsabban véget vetni. Ribbentroppon kívül ön az egyetlen ember, akinek még vannak kapcsolatai semleges országokkal. A külügyminiszter nem hajlandó Hitlernek felvetni a béketárgyalások megkezdésének gondolatát, így önt kell megkérnem, hogy használja ki kapcsolatrendszerét és javasoljuk együtt Hitlernek a fegyverszünet megkötését.

- Kedves vezérezredesem - válaszolt Himmler. - Ez még mindig kissé korai lenne.

Guderian nem engedett, ám Himmler vagy szintén félt Hitlertől - ahogyan Guderian gondolta -, vagy ügyesen játszott a lapokkal. Egyik bizalmasa az SS-ben, bizonyos Von Alvensleben Gruppenführer Eismann ezredesnél puhatolózott, bizalmasan közölve a hadműveleti tiszttel, hogy Himmler a Svéd Vöröskeresztnél dolgozó Folke Bernadotte grófon keresztül fel akarja venni a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Eismann válaszában jelezte, hogy szerinte először is túl késő, hogy bármelyik nyugati vezetővel is feltételekről tárgyaljanak, másrészt pedig Himmler “Németországban a legalkalmatlanabb ember egy ilyen tárgyalás lebonyolítására”.

Március 31-én este, nem sokkal Guderian és Himmler beszélgetését követően Hitler közölte a vezérkari főnökkel, hogy jobb lenne, ha betegeskedő szíve miatt egy kis időre betegszabadságra menne. Guderian azt felelte, hogy nem hagyhatja el posztját, mivel Wenck tábornok még gyógyulófélben van autóbalesetben szerzett sérüléseiből, és Krebs tábornok is súlyosan megsebesült, amikor hat nappal korábban Zossent bombatámadás érte. Guderian úgy emlékezett, hogy miközben a beszélgetés folyt, belépett egy szárnysegéd és közölte Hitlerrel, hogy Speer szeretne vele találkozni. (Minden bizonnyal összekeverte az időpontot vagy az alkalmat, mivel Speer ekkor nem tartózkodott Berlinben.) Hitler nevetni kezdett és elutasította a kérést.

- Akármikor, ha valaki egyedül akar velem találkozni - panaszkodott Hitler Guderiannak -, biztosan valami rossz hírt szeretne közölni. Unom már ezeket a vészmadarakat. Az emlékeztetője általában ezekkel a szavakkal kezdődik, “A háborút elvesztettük!” És most is ezt akarja mondani. Az emlékeztetőit egyszerűen csak olvasatlanul elzárom a széfbe.

Szárnysegéde, Nicolaus von Below szerint azonban ez nem volt igaz. Hitler elolvasta ezeket a dokumentumokat. Ám amint a remageni híd esete is mutatta, Hitlernek csupán egyféle válaszreakciója volt a katasztrófára. A felelősség másokra hárítása. Azon a napon, március 8-án Jodl személyesen jött el Hitlerhez, hogy közölje, nem sikerült felrobbantani a hidat. “Hitler csendben volt”, mesélte az egyik jelenlévő törzstiszt, “ám másnap szinte dühöngött.” Elrendelte öt tiszt azonnali kivégzését, ami az egész Wehrmachtot felháborította.

Hamarosan a Waffen-SS is megtapasztalhatta, hogy a Führer haragja mindenkit elér. Hitler Bormanntól vagy Fegeleintől - de legalábbis Himmler e két rosszakarója közül valamelyiktől - értesült, hogy a Waffen-SS hadosztályok Magyarországon a parancs ellenére visszavonultak. Megalázó büntetésként Hitler elhatározta, hogy mindegyikőjüket, köztük személyes testőrsége, a Leibstandarte Adolf Hitler tagjait is, megfosztja a jutalmul kapott mandzsettaszalagtól. Himmlernek személyesen kellett rendeletet kihirdetnie.

- Ez a magyarországi útja - jegyezte meg Guderian kevés együttérzéssel - nem tette őt népszerűvé a Waffen-SS-ben.

*

A Frankfurt an der Odertől kiinduló támadása, melyről végül Hitler nem volt hajlandó lemondani, március 27-én indult meg. Busse tábornok, a kilencedik hadsereg parancsnoka kelletlenül ugyan, de elvállalta a karmester szerepét. A hadművelet, noha először még sikerült meglepni a 8. gárdahadsereget, végül mégis komoly veszteségekkel járó kudarc lett. A német páncélosokat és a gyalogsági alakulatokat a nyílt területen gyakorlatilag lemészárolta a szovjet légierő és a tüzérség.

Másnap, a Zossenből a Berlint helyzetértékelő megbeszélésre vezető kilencvenperces úton Guderian közölte szárnysegédével, Freytag von Loringhoven őrnaggyal szándékát.

- Ma tényleg megmondom neki - jelentette ki a hatalmas Mercedes hátsó ülésén.

A Birodalmi Kancellárián már azt megelőzően is feszült volt a légkör, hogy Burgdorf tábornok a megszokott módon bejelentette volna Hitler érkezését:

Ez volt a jel, hogy mindenki álljon vigyázzba és a jellegzetes náci karlendítéssel köszöntse a Führert. Keitel és Jodl mellett jelen volt Busse tábornok is, akit Guderiannal együtt rendelt oda Hitler, hogy a küstrini kudarcról beszámoljanak.

Míg Jodl a szokásos “jéghideg, érzelemmentes” hangon beszélt, Guderian a szokottnál is hevesebb volt. Hitler kedélyállapota nyilvánvalóan nem javult azt követően, hogy közölték vele, Patton harckocsijai már Frankfurt am Main körzetében járnak. Busse tábornokot felkérték, hogy tegyen jelentést. Miközben beszélt, Hitler egyre türelmetlenebbé vált. Egyszer csak megkérdezte, hogy miért vallott kudarcot a támadás. Mielőtt azonban Busse, vagy bárki más válaszolhatott volna, a Führer újabb szóáradatba kezdett a vezérkar és a tiszti állomány hozzá nem értéséről. Jelen esetben Busse lett felelősségre vonva, amiért nem vetette be a tüzérséget.

Guderian ekkor közbevágott és közölte Hitlerrel, hogy Busse tüzérsége minden rendelkezésére álló lövedéket elhasznált.

- Akkor önnek kellett volna intézkedni, hogy kapjon még többet! - üvöltötte Hitler.

Freytag von Loringhoven figyelte amint Guderian arca elvörösödik a dühtől.

- A vezérkari főnök témát váltva arról kezdett beszélni, hogy Hitler megtiltotta a kurföldi hadosztályok visszavonását Berlin védelmére. A vita kezdett eldurvulni. “Hitler egyre sápadtabb lett”, állapította meg Freytag von Loringhoven, “miközben Guderian arca egyre inkább elvörösödött”.

A vita tanúi megrémültek. Freytag von Loringhoven kiosont a tárgyalóból és gyorsan felhívta a Zossenben tartózkodó Krebs tábornokot. Elmondta, hogy mi történt és javasolta, hogy valamilyen ürüggyel szakítsák meg a megbeszélést. Krebs egyetértett és Freytag von Loringhoven már azzal tért vissza a tárgyalóba, hogy Krebs sürgősen beszélni akar Guderiannal. Krebs mintegy tíz percig tartotta szóval a vezérkari főnököt, s ezalatt Guderiannak sikerült lehiggadnia. Amikor visszament Hitlerhez, éppen Jodl tett jelentést a nyugati fronton történtekről. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy Keitel tábornagy és Guderian tábornok kivételével mindenki hagyja el a helyiséget. Miután mindenki kiment, a Führer közölte Guderiannal, hogy el kell hagynia Berlint, hogy rendbe jöjjön az egészsége.

- Hat héten belül a helyzet rendkívül kritikussá válik. Akkor lesz magára sürgősen szükségem.

Keitel megkérdezte, hogy hol akarja magát kipihenni. Guderian gyanakvóan azt felelte, hogy még nem döntötte el.

A vezérkari tiszteket Zossenben és a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán megdöbbentették a nap fejleményéi. Értesülvén, hogy Hitler elbocsátotta Guderiant, rendkívül gyászos lett a hangulat. Már egyébként is szenvedtek a De Maizičre ezredes által csak a “feszültség és rémület keverékeként” leírt furcsa hangulattól és attól, hogy “próbálja az ember a kötelességét teljesíteni, ám ezzel párhuzamosan látni lehet, hogy a munkádnak semmi értelme”. Hitler minden hadászati logikát nélkülöző döntései kétségbeesésbe hajszolták a tiszteket. A diktátor személyes vonzerejének, jöttek rá végül, energikussága és a jó, valamint a rossz jelentésének teljes semmibevevése volt az alapja. Súlyos személyiségzavara, noha ezt nem lehetett egyértelműen elmebetegségként definiálni, minden bizonnyal közrejátszott zavart lelkiállapota kialakulásához. Hitler oly mértékben azonosította magát a német néppel, hogy azt gondolta, ha valaki neki mond ellent, az a német nép egészének mond ellent és ha ő meghal, akkor a német nép sem élhet tovább nélküle.

*

Az új vezérkari főnök Krebs tábornok, Guderian helyettese lett. “Ez az alacsony, szemüveges, kissé dongalábú ember”, írta az egyik törzstiszt, “állandóan mosolygott.” Metsző, gyakran gúnyos humorával mindig volt az adott pillanathoz megfelelő anekdotája, vicce. Krebs, vezérkari tisztként a tipikus parancsnokhelyettest testesítette meg, és Hitlernek most pont erre volt szüksége. Krebs 1941-ben, a németek Szovjetunió elleni támadása előtt katonai attasé volt Moszkvában. Sőt, a többi Wehrmacht-tiszthez képest még az a megtiszteltetés is érte, hogy egyszer Sztálin hátba veregette.

- Bármi történjen is, barátok kell, hogy maradjunk - mondta neki a szovjet vezető, amikor 1941 elején a japán külügyminisztert búcsúztatták együtt egy moszkvai vasútállomáson.

- Meggyőződésem, hogy így lesz - válaszolta megdöbbenéséből ocsúdva Krebs.

A fronton edzett parancsnokok nem igazán tisztelték Krebs opportunizmusát. Úgy emlegették az új vezérkari főnököt, mint “az embert, aki a fehérből is képes feketét csinálni”.

Miután Guderian elhagyta posztját, Freytag von Loringhoven kérte, hogy irányítsák át frontszolgálatra. Krebs azonban ragaszkodott hozzá, hogy az őrnagy vele maradjon.

- A háborúnak mindenféleképpen vége - mondta. - azt akarom, hogy segítségemre legyen ebben a végső fázisban.

Freytag von Loringhoven kötelességének érezte, hogy elfogadja a felkérést. Úgy vélte, hogy Krebs “nem náci” és csak azért nem volt hajlandó csatlakozni a júliusi puccshoz, mert meg volt győződve róla, hogy az összeesküvés kudarcot fog vallani. Mások azonban még emlékeztek arra, ahogyan Burgdorf tábornok, egy régi tiszti akadémiai osztálytárs rávette Krebset, hogy csatlakozzon Bormann és Fegelein köré szerveződő katonai csoporthoz. Felteltetően Bormann úgy gondolta, hogy a lojális Krebs majd garancia lesz a hadsereg engedelmességére. A bikanyakú Bormann, úgy tűnt, csak a pillanatra készült és a megfelelő embereket próbálta maga köre állítani arra az esetre, ha ura helyébe léphet. Legfontosabb szövetségese természetesen Fegelein volt, akivel rendszeresen együtt szaunázott, hogy ott jövőbeli Reichsführer-SS-ként minden bizonnyal majdan véghezvitt női hódításaikról hencegjenek egymásnak.

A Zossenben és a Visztula hadseregcsoportnál szolgálatot teljesítő törzstisztek rémülten figyelték a birodalmi udvar történéseit. Próbálták nyomon követni azt is, hogy Hitler milyen módon viszonyul környezete egyes tagjaihoz, hátha ebből a hatalmi harc aktuális állására következtethetnek. Hitler a hitelét vesztett Göringet “Herr Reichsmarschall”-nak szólította, alátámasztandó annak megmaradt kevés tekintélyét. Noha Himmlerrel továbbra is tegeződött a Reichsführer-SS a júliusi puccs kudarca után fokozatosan minden hatalmát elveszítette. Az összeesküvést közvetlenül követő időszakban ugyanis, mint a Waffen-SS és Gestapo főnöke, még ő volt a hadsereg hatalmát ellensúlyozni képes egyetlen tényező.

Goebbels, noha a propaganda terén megnyilvánuló zsenialitásával elévülhetetlen szolgálatot tett a náci ügynek, továbbra sem került vissza abba a szűk hatalmi elitbe, ahova az egyik cseh színésznővel folytatott szerelmi kalandját megelőzően tartozott. Hitler. felháborodva azon, hogy egy vezető náci tisztségviselő a válás gondolatával kacérkodik, Magda Goebbels pártjára állt. A propagandaminiszter kénytelen volt a rendszer által támogatott családi értékek mellett letenni a voksot.

Dönitz admirális pozíciója stabilnak volt mondható, hiszen a náci rezsim egyik leghűbb támogatója volt és mert Hitler az új fejlesztésű tengeralattjárókat a jövő legígéretesebb csodafegyverének tekintette. Haditengerészeti körökben Dönitzet - az egyik propagandafilmből jól ismert elkötelezett Hitlerjugend-tag után - csak “Hitlerjunge Quex”-ként emlegették, mivel ahogy mondták, ő “Führere mikrofonja”. Mind közül azonban Bormann volt a legjobb helyzetben a kamarillán belül. Hitler nélkülözhetetlen asszisztensét és főhivatalnokát egyszerűen csak “kedves Martinnak” szólította.

A hadsereg tisztjei aggódva figyelték az önjelölt utódok halálos küzdelmét is. Himmler és Bormann tegezték ugyan egymást, ám kölcsönös bizalomról közöttük nem lehetett beszélni. A tisztek ugyanígy nyomon követték a mocskos kezével mindenbe belenyúló” Fegelein tevékenységét, aki miután elnyerte Himmler bizalmát, mindent elkövetett, hogy aláássa a Reichsführer-SS pozícióját. Himmler, úgy tűnt, semmit sem tud az árulásról. Beosztottainak - mint a Führer valószínűsíthető sógora - nagylelkűen engedélyezte, hogy tegezzék.

*

Eva Braun ekkorra már visszatért Berlinbe, hogy az utolsó pillanatban imádott Führerje mellett maradjon. Az elterjedt nézetet, mely szerint visszatérése Bajorországból később, és teljes mértékben váratlanul történt, cáfolja Bormann március 7-i, szerdai naplóbejegyzése. “Este Eva Braun vonattal elindult Berlinbe.” Ha Bormann előre tudta, hogy hova megy a nő, akkor - feltehetően Hitler is értesült erről.

Március 13-án, aznap, amikor egy bombatámadásban 2.500 berlini vesztette életét. és további százhúszezren elvesztették az otthonunkat, Bormann “biztonsági okokból” elrendelte, hogy a foglyokat a fronthoz közel fekvő területekről szállítsák át a birodalom belsejébe. Nem egyértelmű, hogy ezen utasítás kapcsán gyorsította-e fel az SS az ellenséges csapatok közelsége miatt a koncentrációs táborok kiürítését. A beteg foglyok meggyilkolása és a koncentrációs táborok borzalmait túlélő szerencsétlenek halálmenete a Harmadik Birodalom bukásának talán leghátborzongatóbb fejleménye volt. Az SS vagy a Gestapo rendszerint felakasztotta vagy agyonlőtte azokat, akik túl gyengék voltak ahhoz, hogy útra keljenek, vagy politikailag veszélyesnek ítéltettek. Néhány esetben még a helyi Volkssturmot is bevonták a kivégzésekbe. A “veszélyesnek” tekintett személyek körében a legnagyobb csoportot a külföldi rádióadások hallgatása miatt elítélt férfiak és nők alkották. A Gestapo és az SS kegyetlenül leszámolt a fosztogatókkal is, különösen ha azok külföldiek voltak. A német állampolgárok életét rendszerint megkímélték. Az őrjöngő leszámolások és kegyetlenkedések időszakában az olasz kényszermunkások minden más nemzet tagjainál többet voltak kénytelenek elszenvedni. Feltehetően az ellenség oldalára állt egykori szövetségessel szembeni náci bosszúvágy miatt kellett oly sokat eltűrniük.

Nem sokkal a folyok evakuálását elrendelő parancs megjelenését követően, március 15-én Bormann Salzburgba repült. Az elkövetkező három napban a térség bányáit látogatta végi. Minden bizonnyal a nácik fosztogatásokból származó értéktárgyai és Hitler személyes ingóságai számára keresett rejtekhelyet. Berlinbe március 19-én tért vissza. Aznap, nem sokkal késeibb Hitler kibocsátotta a “Néró”-, vagy más néven “felperzselt föld”-rendeletet, melynek értelmében a visszavonulás során mindent, amit az ellenség esetleg felhasználhat, el kellett pusztítani. Mindenesetre furcsa egybeesés, hogy a rendeletet éppen Bormann-nak a náci kincsek elrejtését célzó útját követően adták ki.

Hitlert a “felperzselt föld”-rendelet kiadására Speer legutolsó emlékeztetője késztette végül. Amikor a kora rezeli órákban Speer arról próbálta meggyőzni a Führert, hogy a hidak felrobbantása nem feltétlenül szükséges, mivel így az emberek utolsó menekülési esélyét is felszámolnák, Hitler válasza jól tükrözte a német nép iránt érzett megvetését.

- Ezúttal írásban kap majd választ az emlékeztetőjére - mondta Speernek. - Ha a háború elveszett, akkor a népnek is vesznie kell, így nem kell a túléléshez kapcsolódó szükségleteik miatt aggódni. Éppen ellenkezőleg, legjobb, ha ezek a dolgok is elpusztulnak. A nemzet gyengének bizonyult, a jövő legyen hát a kelet erős nemzeteié. Bármi maradjon is fenn e harcot követően, az csupán felesleges dolog, hiszen minden jó és fontos halott lesz.

Speer, aki ezt követően egyenesen Model tábornagy főhadiszállására utazott, hogy meggyőzze, szükségtelen megsemmisíteni a vasúthálózatot, március 20-án reggel kapta meg Hitler írásos válaszát. Ennek értelmében “a birodalom területén minden katonai, szállítmányozási, kommunikációs és utánpótlási célokat szolgáló létesítményt, készletet” meg kellett semmisíteni. Speer birodalmi minisztert e területtel kapcsolatos kötelezettségei alól felmentették, a gyárak és üzemek megóvására vonatkozó utasításait pedig azonnali érvénnyel hatályon kívül helyezték. Speer korábban okosan arra hivatkozott, hogy az épen maradt gyárakat egy ellentámadás során vissza lehet szerezni, ám ezúttal Hitler lesöpörte érveit az asztalról. Az egyik legmegdöbbentőbb vonása e stratégiaváltásnak az, hogy Speer csak ekkor, pártfogója válaszát kézhez kapva döbben rá, hogy Hitler valójában “bűnöző”.

Speer, aki Model főhadiszállásáról indulva végigutazott a frontszakasz mentén, március 26-án tért vissza Berlinbe. Azonnal behívatták a Birodalmi Kancelláriára.

- Jelentéseket kapok, melyek szerint ön már nem úgy vélekedik a dolgokról ahogyan én - mondta Hitler egykori pártfogoltjának. - Nyilvánvaló, hogy ön már nem hisz abban, hogy a háború megnyerhető.

El akarta bocsátani Speert, aki inkább a visszavonulást preferálta volna. Hitler nem engedett.

Speer, noha hivatalosan elbocsátották, továbbra is sikeresen akadályozta a Hitler utasításait végrehajtani szándékozó Gauleiterek munkáját, hiszen “a robbanóanyag-készletek felett továbbra is ő gyakorolt ellenőrzést. Március 27-én azonban Hitler újabb rendeletet adott ki, melyben “a teljes vasúthálózat és egyéb közlekedési útvonalak, minden kommunikációs rendszer, így a telefon, távíró és rádióadó-hálózat totális megsemmisítésére” adott parancsot. A március 29-én Berlinbe visszatérő Speer több vele rokonszenvező tábornokkal, így a nemrég félreállított Guderiannal is felvette a kapcsolatot, hátha azok támogatják tervét, továbbra is akadályozzák Hitler rombolási mániáját. Guderian “gyászos kacajjal” figyelmeztette hogy “ne veszítse el a fejét”.

Aznap este Hitler figyelmeztette Speert, amit művel, az lázítás. Ismét megkérdezte Speert, hogy hisz-e még a végső győzelemben. Az azt felelte, hogy nem. Hitler azt mondta, hogy “lehetetlen feladni a végső győzelem reményét”. Kérte Speert, hogy “tanúsítson bűnbánatot és bízzon a jövőben”. Speer huszonnégy órát kapott, hogy bebizonyítsa ismét képes hinni a győzelemben. Hitler, aki attól tartott, hogy egyik hozzáértő miniszterét veszítheti el, nem várta meg a határidő leteltét. Felhívta Speert a fegyverkezési minisztériumban lévő hivatalában, és a Kancelláriára rendelte. A férfi visszatért a bunkerbe.

- Nos? - kérdezte Hitler.

- Führerem, feltétel nélkül követem önt - válaszolta a hirtelen a hazugságot járhatóbb útnak találó Speer. Hitler elérzékenyült. Szeme megtelt könnyel és megszorította Speer kezét.

- Ám nagy segítség lenne - folytatta Speer -, ha azonnal megerősítené végrehajtói hatáskörömet az ön március 19-i rendeletére vonatkozóan.

Hitler azonnal beleegyezett és kérte Speert, hogy írjon egy meghatalmazást, amit azután majd ő szignál. A dokumentumban Speer minden, az infrastruktúra megsemmisítésére vonatkozó döntési hatáskört a fegyverkezési és hadiipari miniszterre, azaz saját magára ruházott. Hitler minden bizonnyal sejtette, hogy kelepcébe csalták, ám mégis leghőbb vágya volt, hogy kedvenc minisztere ismét mellé álljon.

Bormann időközben a Gauleitereken keresztül több rendeletet is kibocsátott. Tudomására jutott például, hogy az orvosok terhesség-megszakításokat hajtottak végre a keleti tartományokból elmenekült, ott megerőszakolt nőkön. Március 28-án úgy határozott, hogy törvényi szabályozást vezet be ezzel kapcsolatban és “Szigorúan bizalmas!” minősítéssel rendeletet adott ki. Ennek értelmében minden, abortuszra jelentkező nő előzőleg köteles volt a bűnügyi rendőrségen kihallgatásra jelentkezni, hogy kiderüljön, valóban a Vörös Hadsereg katonái erőszakolták-e meg.

*

Speer, miközben megkísérelte megakadályozni a szükségtelen rombolást, gyakran ellátogatott a Visztula hadseregcsoport hasslebeni főhadiszállására. Úgy találta, Heinrici tábornok teljes mértékben egyetért elképzeléseivel. Amikor a háborús vereséget követően az amerikaiak kihallgatták, Speer azt állította, hogy Kinzel tábornokkal, Heinrici törzsfőnökével beszélgetve ő vetette fel a Visztula Hadseregcsoport visszavonását a Berlintől nyugatra fekvő területekre, hogy így próbálják megmenteni a várost a további pusztításoktól.

Heinrici lett felelős Berlin védelméért, így ő és Speer most már együtt dolgozhattak a hidak megmentésén. Ez nyár csak azért is fontos volt, mert a felépítmény szerves részét képezték a főnyomócsövek és a szennyvízvezetékek is. Az ötvennyolc éves Heinrici egyik csodálója szerint “szemünkben a porosz tiszt tökéletes mintapéldánya volt”. Nemrég kapta meg a kardokkal és tölgyfalombbal ékesített Lovagkeresztet. Az “őszülő halántékú katona” kifejezetten rosszul öltözködött, hiszen szívesebben hordott a harctéren rendszeresített birkabőr dzsekit és az első világháborús bőr lábszárvédőt, mint az elegáns tábornoki egyenruhát. Szárnysegéde kétségbeesetten próbálta rávenni, hogy legalább egy új zubbonyt rendeljen.

Helmuth Reymann tábornok, a Berlin védelmi parancsnokának kinevezett, nem különösebben eszes főtiszt a város összes hídját le akarta romboltatni. Speer Heinrici segítségével ismét kijátszotta a “kishitűség kártyáját” és megkérdezte Reymannt, vajon hisz-e a végső diadalban. Reymann természetesen nem mondhatott nemet. Speer ezután meggyőzte a tábornokot, hogy fogadja el a Heinrici által javasolt kompromisszumos megoldást, és csupán a Vörös Hadsereg előrenyomulásának útvonalán fekvő legtávolabbi hidakat rombolja le, a város központjában fekvőket pedig hagyja meg. A Reymann-nal folytatott megbeszélést követően Heinrici közölte Speerrel, hogy nem szándékozik hosszas harcokba bocsátkozni a Berlinért folytatott ütközetben. Elmondta azt is, hogy reméli, a Vörös Hadsereg gyorsan megérkezik és meg tudja lepni Hitlert, valamint a náci vezetést.

*

A Hasslebenben szolgálatot teljesítő törzskart folyamatosan háborgatták a nem túl szívesen látott vendégek. Greiser Gauleiter, aki korábban azzal az ürüggyel, hogy Berlinben van sürgős elintéznivalója, Poznań ellenség által ostromlott városát hagyta magára, most a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán jelent meg és egykedvűen lebzselt a dolgukat végző tisztek körében. Azt mondta, hogy szárnysegédként szeretné segíteni a törzskar munkáját. A parancsnokságon felbukkant Hildebrandt Gauleiter Mecklenburgból, valamint Brandenburgból Stürz Gauleiter is, és jelentést kértek a helyzetről. Valójában azonban egyetlen kérdést akartak csupán feltenni: “Wann kommt der Russe?”, vagyis hogy mikor érnek ide az oroszok, de nem merték, mivel az azt jelentette volna, hogy nem hisznek a győzelemben.

Göring Karinhallban álló hivalkodó kastélyából ugyancsak gyakran ellátogatott a Visztula hadseregcsoport főhadiszállására. A Reichsmarschall nagyra tartotta a Sonderstaffelt - a nagyszerű vadászpilóta, Baumbach alezredes által irányított speciális tervezési csoportot, melynek feladata az Odera hídjainak és átkelőhelyeinek mint potenciális célpontoknak a kijelölése volt. A csoport által megadott koordinátákra azután a Luftwaffe a legújabb fejlesztésű rádióirányítású bombákat dobta le. A Kriegsmarine ugyancsak létrehozott egy különleges hajóegységet, a Sprengbootét, mely- az Erzsébet királynő korabeli gyújtóhajók modern változataiból állt. A levegőből és a vízről indított támadások azonban nem okoztak komoly károkat. A szovjet műszakiak hatalmas áldozatok árán a fagyos vízben is folytatták munkájukat és elvégezték a szükséges javításokat. Sokan közülük a sebes áramú folyóban vagy a fagy következtében vesztették életüket. Baumbach alezredes, aki Eismann szerint a pilótaászok többségével ellentétben semmilyen “sztárallűrrel” nem rendelkezett, jóval reálisabban látta a helyzetet, mint Göring.

A Reichsmarschall önteltsége legalább olyan komikus volt, mint felelőtlensége. A Visztula hadseregcsoport egyik tisztje szerint csillogó szeme és a kifejezetten az ő részére tervezett szőrmegalléros egyenruha alapján inkább tűnt egy “vidám kofának”, semmint a birodalom marsalljának. A kitüntetéseit és aranyozott vállbojtjait állandóan viselő Göring ellenőrző körútjain kizárólag azzal törődött, hogy ki hányszor és hogyan tisztelgett neki.

Az egyik előkészítő megbeszélésen Hasslebenben két, az oderai fronton harcoló ejtőernyős-hadosztályáról mint “Übermensch”-ekről beszélt.

- Küldjék csak harcba az én ejtőernyőseimet - jelentette ki -, és az egész szovjet sereg a pokolra fog jutni, majd meglátják.

Göring nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy még a tisztek többsége sem ejtőernyős, hanem a Luftwaffe olyan katonája volt, akiket földi harcra vezényeltek át, noha abban semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek. Az általa féltve szeretett 9. ejtőernyős-hadosztály lesz majd egyébként az első, mely a támadás megindulásakor megtörik.

Göring és Dönitz legalább 30.000 katonát akart átvezényelni a Luftwaffe és a Kriegsmarine egységeitől, hogy a harcokban részt vegyenek. Az, hogy kiképzésben gyakorlatilag nem részesültek, úgy tűnik, nem különösebben aggasztotta őket. Létrehoztak egy tengerészgyalogos-hadosztályt, melynek parancsnoka egy admirális lett. A törzskarban mindössze egy tiszt volt, aki jártas volt a szárazföldi harcászatban és vezetési eljárásokban. Az SS, nehogy alul maradjon a fegyveres erők között dúló felajánlási versenyben, rendőrzászlóaljakat és egy motorizált dandárt alakított az SS-főparancsnokság személyzeti állományából. Az utóbbi neve “Ezeregy éjszaka” lett. Az SS által választott fedőnevek egyre egzotikusabbak lettek, ahogy közeledett a háború vége: a dandár páncélvadász-különítménye a Suleika, míg a felderítő zászlóalj a Harem nevet kapta.

Április 2-án a Himmler különvonatán szolgálatot teljesíti egyik törzstiszt azzal a javaslattal állt elő, hogy a megadott 23.000 fős létszámhoz “frontszolgálatosként” hozzátehetnének további négyezret, akiket majd a birodalmi posta állományából jelölnek ki. A náci vezetés mindent megtett, hogy teljesíteni tudja a “Der 800.000 Mann-Plan”-t. A Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán kijelentették, ha nem tudnak fegyvert adni ennyi kiképzetlen ember kezébe, akkor azok többet fognak ártani, mint használni. A náci hatóságok azonban készek voltak szétosztani közöttük néhány Panzerfaustot és kezükbe nyomni fejenként egy gránátot, hogy legalább néhány ellenséges katonát magukkal tudjanak ragadni a halálba. “Elég egyszerű volt a helyzet”, írta Eismann ezredes, “tömeggyilkosságra adtak parancsot”.

A náci párt megpróbálva életben tartani a Freikorps Adolf Hitler gondolatát. Bormann még március 28-án is egyeztetéseket folytatott ezzel kapcsolatban “dr. Kaltenbrunnerrel”. Az SS tagjai rendkívül kényesek voltak tudományos címeikre. Történelmi ismereteik is rendkívül széleskörüek voltak, amit jól példáz, hogy - egy időben dr. Goebbels propagandatevékenysége során előszeretettel emlegette a hadiszerencse forgandóságát alátámasztó történeti példákat. Nagy Frigyest és Blüchert már agyonhasználták, így Kaltenbrunner a perzsa Dáriusz király példáját ajánlotta a propagandaminisztérium figyelmébe.

A Visztula hadseregcsoport két hadserege a náci vezetéstől jórészt be nem váltott ígéreteket kapott. Hasso von Manteuffel tábornoknak az oderai fronton, a kilencedik hadseregtől északra harcoló úgynevezett harmadik páncéloshadserege szinte alig egy hadosztályra elegendő harckocsival rendelhozott. Hadosztályainak jelentős részét ráadásul vegyes zászlóaljak és újoncok alkották. Busse tábornok kilencedik hadserege hasonlóan szedett-vedett alakulat, hiszen például egy olyan rohamlövegszázaddal is rendelkezett, melynek katonái tengeralattjárós-egyenruhát viseltek.

Az oderbruchi front ezen szakaszán szinte kizárólag olyan kiképző alakulatok álltak csatarendbe, melyek tagjait egy adag kenyérrel, szárazkolbásszal és némi dohánnyal küldték harcba. Néhány katona még olyan fiatal volt, hogy dohány helyett édességet kapott. A tábori konyhákat a vonalak mögött fekvő falvakban állították fel, és az újoncokat innen vezényelték előre árkot ásni. A bajtárs az volt, írta egyikük, “aki társ a szenvedésben”. Ezek az emberek a szó katonai értelmében nem alkottak egységet. Senki, még tisztjeik sem tudták, hogy mit kellene tenniük, vagy mi lenne a feladatuk. Egyszerűen beásták magukat és vártak. Több ekkor született vicc is jól tükrözi kedélyállapotukat. Az egyikben egy elfogott katona közli szovjet kihallgató tisztjével: “Az élet olyan, mint egy gyereking: rövid és szaros”.

Az elegendő harci tapasztalattal rendelkező német katonák tudták, hogy csak a bolond ül a kényelmetlen lövészárokban, és nagy műgonddal “gemütlich” bunkereket alakítottak ki maguknak. A rendszerint 2×3 méteres földbe ásott helységek tetejét fatörzzsel dúcolták alá, nehogy beszakadjon a gyakran egyméternyi földréteg. “A fő fedezékem egy csinos kis szoba volt”, írta az, egyik katona. “Még asztalt és padot is kerítettem bele.” A kényelmet a közeli házakból lopott matracok és paplanok tették szinte már fokozhatatlanná.

A tűz fényét könnyen észrevették az orvlövészek, ezért a katonák egy idő után nem borotválkoztak, és nem mosakodtak. Március vége felé már egyre kisebbek lettek a fejadagok is. Legtöbbször a katonák egy fél Kommisbrotot, vagyis kőkemény cipót, és a mögöttes területen kialakított tábori konyhából a frontra már jéghidegen, megdermedve érkezet ragut, vagy levest kaptak. Ha szerencsés volt a fronton szolgálatot teljesítő, egy negyedliteres üvegben snapszot is kaphatott, sőt igen ritkán még kis csomagban cukorka, csokoládé és sütemény is került az asztalra. A fő problémát azonban a tiszta ivóvíz hiánya jelentette. Nem csoda így, hogy sok katona szenvedett vérhasban, ezért a lövészárkok hamarosan ocsmány pöcegödörre kezdtek emlékeztetni.

A tisztekre hamarosan a fáradságtól és a feszültségtől beesett arcú fiatal újoncok tekintettek fel. A Sturmovikok (orosz csatarepülőgépek) tiszta időben végrehajtott támadásai, a tüzérség “déli koncertje” és az ágyúzás sok áldozatot követelt. A szovjet tüzérség időről időre célba vett egy-egy épületet, hátha abban parancsnoki állást alakítottak ki és foszforos gyújtóbombával lőni kezdte a házat. A fiatal és tapasztalatlan katonák számára azonban a legfélelmetesebb élmény a négy óra hosszú éjszakai őrség volt. Mindenki félt, hogy egy portyázó szovjet alakulat majd foglyul ejti és elhurcolja.

Nappal senki sem mozdult. Az egyik szovjet orvlövész lelőtte Pohlmeyert, Gerhard Tillery egyik bajtársát a tiszti kadétokból szervezett “Potsdam” ezredből. A szerencsétlent pont fejen találta a lövedék, miközben keskeny lövészárkából mászott elő. Otterstedt, aki megpróbált neki segíteni, ugyancsak golyót kapott. A torkolattüzet sohasem lehetett látni, így nem is tudhatták merről jött a lövés. Ebben a sávban azonban a németeknek is volt orvlövészük. “Teljesen őrült volt”, mivel szolgálaton kívül egy temetkezési vállalkozó fekete cilinderjét és frakkját öltötte magára, melyre kitűzte az amúgy elég sokak által megkapott, egyszerűen csak “tükörtojásnak” nevezett Aranykeresztjét is. Különcségeit valószínűleg csak azért nézték el neki, mert 130-szor volt bevetésen sikeres. Ez az orvlövész a frontvonal mögött egy pajtában foglalta el rendszerint állását. Ezután a lövészárokból a távcsöves megfigyelők rádión közölték vele a célpont helyzetét. Egy nap amikor nem volt nagy mozgás, a megfigyelő jelezte, hogy egy kutya szaladgál a szovjet állások között. Az orvlövész az állatot egyetlen lövéssel a túlvilágra küldte.

Olyan kevés volt a lőszer, hogy minden reggel pontos számadatokat kellett lejelenteni. A tapasztaltabb századparancsnokok ilyenkor a ténylegesnél nagyobb készletfogyást írattak fel, hogy legalább minimális tartalékot fel tudjanak halmozni a közelgő nagy rohamra. A német alakulatparancsnokok egyre kényelmetlenebbül érezték magukat, ahogy közeledett március vége. Úgy tűnt, a szovjetek “macska-egér játékot játszanak velük”, s közben egyszerre két céljukat is elérték. Az Odera nyugati partján a hídfők birtoklásáért folyó küzdelem nem csupán a Berlin elleni támadás felvonulási területét volt hivatott megteremteni, de ezzel párhuzamosan a kilencedik hadsereg amúgy is rendkívül szűkös tartalékainak felemésztését is szolgálta. A német tüzérségi ágyúk, melyek naponta legfeljebb egy pár lövedéket használhattak csupán el, nem bocsátkozhattak ütegek közti harcba, így a szovjet tüzérek kényük-kedvük szerint mérhették be a célpontokat. A Seelowi-magaslat elleni szovjet támadás megindítása már csak idő kérdése volt.

A katonák az időt vagy alvással, vagy levélírással ütötték el, noha február vége óta csak igen kevés levél érkezett: a tábori postán. A tisztek úgy gondolták, hogy a postahálózat összeomlásának legalább egy haszna volt. Korábban több katona is öngyilkos lett, miután az otthonról érkező levélben arról kapott hírt, hogy a családi vagyon egy bombatámadásban veszett oda, vagy hogy a családtagok közül valaki életét vesztette. Fogságba esett német katonák elmondták szovjet kihallgatótisztjeiknek - és utólag már lehetetlen megmondani, hogy igazat mondtak, vagy túloztak -, hogy saját tüzérségük adott le a lövészárkaik mögött felrobbanó sortüzet, hogy így jelezzék, visszavonulásról szó sem lehet.

A katonák tudták, hogy az ellenség túlerőben van, és csak a visszavonulásra vonatkozó parancsot várták. Amikor egy szakaszparancsnok telefonált a századparancsnokságra és onnan nem kapott választ, szinte mindig kitört a pánik. A legtöbben rögtön arra gondoltak, hogy parancsnokaik, akik elrendelték, hogy az utolsó csepp vérükig harcoljanak, egyszerűen magukra hagyták őket. A Feldgendarmerievel azonban senki sem akart ujjat húzni. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha beássák magukat a bunkerbe és imádkoznak, hogy a szovjetek először megadásra szólítsák fel őket, s majd csak ezután hajítják be a gránátot. Ám még ha fogságba is esnek, mindig ott lebegett egy esetleges német ellentámadás veszélye. Azt, aki megadta magát, ugyanis azonnal kivégezték.

A katonák tapasztalatlansága és a lőszerhiány ellenére a kétségbeejtő helyzetben lévő német hadsereg még így is komoly ellenfélnek bizonyulhatott. Március 22-én Csujkov 8. gárdahadserege támadást intézett a Reitwein-hegynyúlvány mellett húzódó kietlen árterületen fekvő Gut Hathenow ellen. A 920. rohamlöveg-kiképző dandárt és a 303. Döberitz gyaloghadosztályt riadóztatták. A T-34-eseket meglátva az egységek azonnal felsorakoztak. Weinheimer Oberfeldwebel üvöltve kiadta a tűzparancsot: - Távolságot bemér - Tölt - Céloz - Tűz! - Gerhard Laudan újratöltött, amint az ágyú visszaütött. A csapat jó ütemben tudott lövéseket leadni. Néhány perc alatt kilőttek négy T-34-est, ám egyszer csak vakító fényt láttak, és egy nagy ütést éreztek. Páncélozott járművük találatot kapott. Laudan beütötte fejét a páncéllemezbe. Hallotta, amint a parancsnoka azt kiáltja: - Raus! - Laudan kinyitotta a nyílásfedelet, hogy kiugorjon, ám hirtelen visszarántotta a mikrofonzsinór, ami a fején felejtett fejhallgatóba csatlakozott. Mire apróbb sérülésekkel kiszabadította magát, a legénység többi tagja már a jármű fedezékében lapult. A körös-körül elszáguldó ellenséges tankok között nem sok esély volt elrejtőzni. Ám ekkor a vezető, Klein visszamászott a nyíláson a rohamlövegbe. Legnagyobb megdöbbenésükre hallották, amint újraindul a motor. Visszakúsztak és a jármű lassan tolatni kezdett. A lövedék ugyanis közvetlenül a löveg mellett csapódott be, de ott szerencsére a külső páncélréteg és a test belső fémburkolata között volt egy rés. Ez mentette meg az életüket.

- Egyszer végre a katonaszerencse a mi oldalunkon állt - állapította meg Laudan.

Egészen a dandár Strausbergtől délre, Rehfeldében kialakított javítóműhelyéig vissza tudtak menni.

Az Oderai fronton és a Neisse mentén a tisztekben vegyes érzelmek kavarogtak. “A tiszteknek alapvetően kétféle véleménye van a kialakult helyzetről”, jelentették a szovjet kihallgatótisztek, “az egyik a hivatalos álláspont, a másik pedig a saját véleményük, amit csak igazán közeli barátaikkal osztanak meg.” Komolyan hittek abban, hogy hazájukat és családjukat meg kell védeniük, ám tisztában voltak azzal is, hogy - a helyzetük reménytelen.

- Különbséget kell tenni az ezredek között - mondta egy fogságba esett főhadnagy a 21. hadsereg főhadiszállásán a 7. osztály egyik kihallgatójának. - A hivatásos állomány erős. A fegyelem és a harci szellem jó. Ám a sebtiben felállított alakulatok esetében teljesen más a helyzet. Nincs fegyelem és amint megjelennek az oroszuk, a katonák pánikba esnek és hátrahagyják állásaikat.

“Tisztnek lenni”, írta egy másik német hadnagy kedvesének, “Azt jelenti, hogy az ember állandóan ingadozik a Lovagkereszt, a nyírfa kereszt és a hadbíróság között.”

Április 3-án Zsukov marsall Moszkva központi repülőteréről visszaindult a főhadiszállására. Konyev gépe is majdnem vele egy időben szállt fel. A startpisztoly eldördült. A tervek szerint az offenzívának április 16-án kellett megindulnia, Berlint pedig április 22-én, Lenin születésnapján kellett elfoglalni. Zsukov folyamatos kapcsolatban állt a Sztavkával, ám Moszkvával váltott minden üzenetét a főhadiszállása mellé kirendelt, 108. híradós századnak nevezett, valójában azonban NKVD-sekből álló alakulat ellenőrizte.

“A berlini hadművelet... melyet a zseniális főparancsnok, Sztálin elvtárs tervezett meg - ahogy az 1. Ukrán front politikai osztályának egyik tisztje fogalmazott diplomatikusan -, nem is volt rosszul előkészítve. A baj csupán az volt, hogy az 1. Belorusz front által elfoglalt elsőszámú hídfőállás éppen a legerősebb védelmi pont, a Seelowi-magaslat alatt húzódott. Zsukov később elismerte, hogy előzetesen alábecsülte e hadállás erejét.

A hadműveletben érintett két front törzskara komoly kihívással nézett szembe. Villámgyorsan épült ki Lengyelországon keresztül a szovjet nyomtávú vasútvonal, hogy minél hamarabb fel lehessen halmozni a tüzérségi lövedékekből, rakétákból, lőszerekből, üzemanyagból és élelmiszerből álló több millió tonnányi utánpótláskészletet.

A Vörös Hadsereg elsődleges erőforrását, az élőállományt ugyancsak fel kellett frissíteni. A Vörös Hadsereg méretéhez képest - és különösen, ha a jelentős előrenyomulást vesszük alapul - a Visztula és az Odera mentén folyó harcok, illetve a pomerániai offenzíva nem okoztak komoly veszteséget. Zsukov és Konyev egyenként mintegy 4.000 embert számláló lövészhadosztályai azonban szinte sohasem kaptak lehetőséget arra, hogy rendezzék soraikat. 1944. szeptember 5-ig 1.030.494, a Gulágon fogva tartott bűnözőt irányítottak át a Vörös Hadseregbe. A bűnözők körébe természetesen azokat is bele kell értenünk, akiket azért ítéltek el, mert például nem jelentek meg munkahelyükön. A hazaárulás vagy szovjetellenes tevékenység vádjával elítélt politikai foglyokat azonban még ahhoz is túl veszélyesnek tartották, hogy büntetőszázadokba sorozzák be őket.

1945 kora tavaszán újabb transzportok érkeztek a Gulágról. A foglyoknak azt ígérték, hogy vérükkel lemoshatják a becsületükön esett foltot. Valójában olyan hatalmas volt az utánpótlásigény, hogy március végén az Államvédelmi Bizottság egyik határozata foglyok igen széles köréből rendelte el az újoncok sorozását.

Kétséges, hogy vajon a Gulág - vagy ahogy nevezték, a “nyomorult halál” - realitása helyett a hősi halál gondolata valóban motivációs tényező lehetett a foglyok jelentős része számára, bár meg kell említeni, hogy közülük öten - így például az egyik leghíresebb háborús hős, Alekszandr Matroszov is megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A tábori élet megtanította őket arra, hogy legfeljebb csak egy napot tervezzenek előre az életükben. Az egyetlen dolog, ami valóban ösztönözhette őket, az a mindennapi unalomból való kiszabadulás és a “helytelen viselkedés” lehetősége volt. Néhány egykori Gulág-fogoly valóban “megváltotta vérével korábbi bűnét”. A büntetőszázadokban vagy az aknaszedő egységekben jó páran kitűntek helytállásukkal. Nem meglepő ugyanakkor az sem, hogy az utász alakulatokba beosztott korábbi elítéltek jobban harcoltak, mint azon társaik, akiket büntetőszázadokba soroztak be.

A német táborok szörnyűségeit átélő, felszabadított hadifoglyok sem számíthattak sokkal jobb bánásmódra. 1944 októberében az Államvédelmi Bizottság elrendelte, hogy felszabadításukat követően a foglyokat katonai körzetek tartalék egységeibe kell átirányítani, ahol majd az NKVD és a SZMERS emberei veszik őket kezelésbe. azok, akiket a tartalék egységekből közvetlenül frontszolgálatra vezényeltek, aligha voltak egészségesnek nevezhetők, ami nem is csoda, figyelembe véve, hogy min mentek keresztül. Gyakran különösen gyanús személyként kezelték őket. A frontparancsnokságok nem is rejtették véka alá, hogy mennyire nyugtalanítja őket “a fasiszta rabságból szabadult egykori szovjet állampolgárok” újrasorozása. “Erkölcsi” nívójukat a hosszú fogság alatt kétségtelenül lecsökkentette a “hamis náci propaganda”. A politikai tisztek által alkalmazott módszerek azonban aligha voltak alkalmasak arra, hogy kigyógyítsák az eltévelyedetteket. Ilyenkor ugyanis Sztálin elvtárs rendeleteiből olvastak fel, valamint a Szovjetunióról és a nagy honvédő háborúról szóló filmeket mutattak be nekik és bátorították őket, hogy “számoljanak be a német banditák által elkövetett rémtettekről”.

“Ezek a férfiak azért voltak fontosak a hadsereg számára”, írta az 1. Ukrán front politikai osztálya, “mert az ellenség iránt izzó gyűlöletet éreztek és mert minden vágyuk az volt, hogy bosszút álljanak az őket ért atrocitásokért. Ugyanakkor azonban nem voltak hozzászokva a szigorú katonai fegyelemhez.” Ez utóbbi megállapítással tulajdonképpen elismerték, hogy a szabadon bocsátott foglyok hajlamosak voltak erőszakos bűncselekményekbe keveredni, gyakran italoztak, sőt dezertáltak. A Gulágon őrzött bűnözők nagy részéhez hasonlóan őket is elállatiasították az ott uralkodó körülmények.

Öt nappal az oderai hadművelet megindulása előtt az 5. csapásmérő hadsereghez tartozó 94. gárda-lövészhadosztály egy negyvenöt egykori hadifogolyból álló transzportot fogadott. A politikai tisztek egyáltalán nem bíztak az újonnan érkezettekben. “Minden nap”, írta egyikük, “két órát töltöttem velük. Beszéltem a szülőföldről, a németek által elkövetett szörnyűségekről és a hazaárulás jogi szankcióiról. Úgy osztottuk szét őket a különböző ezredek között, hogy egy századhoz ne kerülhessen két, Németországban korábban együtt szolgáló, vagy a Szovjetunió ugyanazon régiójából érkező katona. Minden nap, minden órában a pontos információink voltak a körükben uralkodó hangulatról és arról, hogyan viselkednek. Hogy gyűlöljék a németeket, a civil lakosságot, köztük gyerekeket bántalmazó náci katonákat ábrázoló képeket mutattunk nekik, és megnézték egyik katonánk megcsonkított holttestét is.”

A hadifoglyokkal szembeni bizalmatlanság elsődleges oka a sztálinista félelem volt, mely feltételezte, hogy a Szovjetunió határain kívül bármilyen körülmények között hosszabb időt eltöltő emberek minden bizonnyal szovjetellenes hatások alá kerülnek. Az, hogy ezek az emberek német fogolytáborban váltak, azt jelentette, hogy “folyamatosan Goebbels propagandájának hatása alatt álltak”. “Nem tudták, hogy valójában mi történik a Szovjetunióban és a Vörös Hadseregben.” Mindez azt jelzi, hogy a hatóságok mindent elkövettek annak érdekében, hogy az 1941-es katasztrófát, és ennek Sztálin személyéhez kapcsolódását kitöröljék a katonák emlékezetéből. A politikai tiszteket gyakran meghökkentette az a korábbi hadifoglyok által egyébként elég gyakran feltett kérdés is, nyelv szerint: “Igaz-e, hogy a Vörös Hadsereg felszerelését az Egyesült Államoktól és Angliától vásároltuk, és hogy mindez Sztálin elvtárs műve?”

Az NKVD ugyancsak aggódott. “A nem megfelelő vezetés, valamint a parancsnokok komolytalan hozzáállása miatt” nem lehetett megrendszabályozni az engedetlenkedőket, és lehetetlen volt megakadályozni a törvényszegéseket. Sőt, nemegyszer maguk a tisztek is részt vettek a bűncselekményekben: “A szovjet hadsereg által felszabadított területen nyüzsögnek az ellenséges elemek, szabotőrök és más ügynökök.” A parancsnokok komolytalan hozzáállása azt jelentette, hogy például parancsnoki kocsijaik ablakára vastag függönyöket szereltettek. Erre valószínűleg azért volt szükség, hogy eltitkolják, társaságukban utazik “hadi feleségük”, az általában a főhadiszálláshoz tartozó valamelyik orvosi vagy híradós alakulat személyzetéből kiválasztott szerető is. Noha Sztálin hallgatólagosan jóváhagyta, hogy a tisztek barátnőt tartsanak, az NKVD rendelete alapján “ezeket (a függönyöket) az ellenőrző pontokon félre kellett húzni”.

A képzés a politikai tisztek és a - “harckészség ellenőrzéséért” felelős - NKVD kiemelt jelentőségű feladata lett. A “politikai felkészítés” e szempontrendszerben az összes kategória közül a legfontosabbnak számított. Miután március végén egy új kontingens érkezett, az 1. Belorusz front nem orosz nemzetiségű katonái számára külön propagandaszemináriumokat szerveztek. A frissen sorozottak között “Nyugat-Ukrajnából” és “Nyugat-Belorussziából” érkezett lengyelek és moldáviaiak is akadtak. Ők viszont szemtanúi voltak az NKVD által 1939 és 1941 között tartott tömeges letartóztatásoknak és deportálásoknak, így a hangsúlyt elsősorban a katonák kommunista érzelmeiből táplálkozó önfeláldozásra fektető kiképzés során meglehetős ellenállást tanúsítottak. “Eléggé kétkedve fogadták a képzést”, jelezte aggodalmaskodva az egyik politikai osztály. “Az egyik német lőrést testével elzáró, és ezért Szovjetunió Hőse Érdemrenddel kitüntetett Varlamov őrmesterről folytatott beszélgetést követően a hallgatóságból többen kijelentették, hogy ez egyszerűen lehetetlen, ilyen nem történhetett meg.”

A katonai kiképzés minősége kétségkívül hagyott némi kívánnivalót maga után. “A nem bevetések során elszenvedett veszteségek jelentős része a tisztek gondatlanságából és a katonák elégtelen kiképzéséből adódik”, állapította meg egy NKVD-jelentés. Csak az egyik hadosztálynál egyetlen hónap alatt huszonhárom katona vesztette életét és hatvanheten sérültek meg, mert nem tudták előírásszerűen használni a géppisztolyokat. “A balesetek azért következnek be, mert a fegyvereket tele tárral egymásra rakják, vagy a falra akasztják.” Más katonák akkor sérültek meg, amikor számukra ismeretlen fegyvereket és páncéltérő lövedékeket piszkálgattak. A nem kellőképpen tájékozott katonák nem megfelelő detonátort tettek a gránátokba, sőt néhányan “kemény tárgyakkal ütögettek az aknákat és a lövedékeket”.

A Vörös Hadsereg utászai ugyanakkor gyakran kénytelenek voltak kockázatot vállalni annak érdekében, hogy az utánpótlás hiányosságait ellensúlyozhassák. Különösen büszkék voltak, ha a fel nem robbant bombák és az éjszaka felszedett ellenséges aknák tartalmát újra fel tudták használni. Jelmondatuk így hangzott: “Egyetlen hiba és nincs több vacsora.” A robbanóanyagot kiemelték a lőszerből, felmelegítették, majd - mint a fiatal lányok a kubai szivargyárakban a dohányleveleket - combjuk belső felületén kisodorták. Végül egy saját maguk által fából készített aknatartóba helyezték, hogy azt a német detektorok ne tudják majd jelezni. A veszély mértéke tulajdonképpen a kinyert robbanószer stabilitásán múlott. Bátorságukat és szakértelmüket a más fegyvernemek teljesítményét soha el nem ismerő lövészek és harckocsizók is csodálták.

*

Az ellenséggel szembeni gyűlöletkeltés programja 1942 végén vette kezdetét, abban az időszakban tehát, amikor a szovjet csapatok Sztálingrád térségébe vonultak vissza és életbe lépett Sztálin “Egy lépést sem hátra!”-rendelete. Ugyanekkor jelent meg Anna Ahmatova “Ütött a bátorság, órája” című verse is. 1945. februárjában azonban a szovjet hatóságok így módosították e költemény sorait: “Vörös Hadsereg katonája: német földön jársz. Ütött a bosszú órája!” Valójában Ilja Ehrenburg volt az, aki először megváltoztatta az írónő szavait, amikor ezt írta 1942-ben: “Ne számold a napokat, ne számold a mérföldeket. Csak azt számold, hogy mennyi némettel végeztél eddig. Gyilkold a németeket - ezért imádkozik édesanyád is. Gyilkold a németeket - Ezt kiáltja az orosz föld. Ne habozz. Ne csendesedjen dühöd. Gyilkolj.”

A Szovjetunióban minden alkalmat megragadtak, hogy tájékoztassák a közvéleményt a németek által elkövetett nagyszámú atrocitástól. Egy francia informátor elmondása szerint a Vörös Hadsereg illetékesei mintegy 65.000 zsidó holttestét exhumáltatták az Odessza melletti Nikolajevben, majd a földi maradványokat a főleg katonák által használt út mellett fektették le. Kétszáz méterenként egy táblán ez állt: “Nézzétek, hogyan bánnak a németek a szovjet állampolgárokkal.”

A felszabadított kényszermunkások ugyancsak mint a németek által elkövetett kegyetlenkedések áldozatait használták fel. A főleg ukrán és belorusz asszonyoknak el kellett mesélniük a katonáknak, hogy milyen szörnyűségeket éltek át. “Katonáink rendkívül dühösek lettek”, emlékezett vissza az egyik politikai tiszt, majd ezután hozzátette: “Hogy őszinte legyek, voltak németek, akik kifejezetten jól bántak a munkásaikkal, ám ők voltak a kisebbség és hát ugye azokból a szörnyű évekből az ember elsősorban a legrosszabb emlékeit tudja felidézni.”

“Folyamatosan próbáltuk szítani a németek elleni gyűlöletet”, jelentette az 1. Ukrán front politikai osztálya, “és törekedtünk feléleszteni a bosszúvágyat is.” A falvakban talált, kényszermunkások által írott leveleket kinyomtatták és terjesztették a katonák körében. “Táborba visznek”, állt az egyik ilyen levélben, “szürke barakképületekbe zárnak és reggeltől késő éjszakáig dolgoztatnak minket. Csupán marharépalevest és egy kis darab kenyeret kapunk. Folyamatosan bántalmaznak. Így telik az ifjúságunk. A faluból az összes fiatalt, még az alig tizenhárom éves fiúkat is elvitték abba az átkozott Németországba és most mindannyian itt raboskodunk mezítláb és éhesen. A szóbeszéd szerint a »katonáink« már közelednek. Alig tudjuk kivárni, hogy ideérjenek. Lehet, hogy hamarosan újra láthatjuk testvéreinket és szenvedésünk véget ér. A lányok ma eljöttek hozzám. Leültünk és megbeszéltük az eseményeket. Túl fogjuk élni ezt a szörnyű időszakot? Viszontlátjuk még valaha a családunkat? Többet már nem bírunk elviselni. Nagyon rossz itt Németországban. Zsenya Kovakcsuk.” Egy másik, ugyancsak általa írt levélben olvashatjuk a “lányrabszolgák dalát”:

A gyűlölet szítására alkalmas másik, politikai tisztek által előszeretettel alkalmazott eszköz a “bosszúnyilvántartás” volt. “Minden ezredben megkérdezték a tiszteket és a katonákat és lejegyezték a »Hitler bestiái által elkövetett fosztogatások és szörnyűségek« részleteit. Például az egyik zászlóaljnál megdöbbentő bosszúlistát állítottak össze, és azt egy plakátra fel is írták: »Mi most 775 meggyilkolt hozzátartozónkért, 909 Németországba hurcolt rokonunkért, 478 felégetett házért és 303 elpusztított gazdaságért állunk bosszút«... Az (1. Belorusz front) minden ezredénél szerveztek ilyen általában lelkesen fogadott »bosszúmegbeszélést«. Frontunk és a Vörös Hadsereg összes katonája áll majd nemes bosszút a németeken mindazokért a szörnyűségekért, amiket tettek.”

“Volt egy jelmondat, amit a kantinunkban festettünk fel”, emlékezett vissza egy, az 1. Belorusz frontnál szolgálatot teljesítő rejtjelező nő, “és ez így hangzott: »Öltél már németet? Akkor tedd meg!« Ehrenburg írásai nagy hatással voltak ránk és sok mindenért bosszút akartunk állni.” A nő szüleit Szevasztopolnál ölték meg a németek. “Olyan erős volt a katonákban a gyűlölet, hogy alig lehetett őket kordában tartani.”

***

Miközben a szovjet katonai hatóságok a fronton harcolók érzelmeivel voltak elfoglalva, a propagandáért felelős 7. osztályok a német katonákat próbálták meggyőzni, hogy semmi bántódásuk nem esik, ha megadják magukat.

Alkalmanként a felderítőszázadok portyázó alakulatai elfogtak egy-egy, az otthoniak által küldött levelekkel teli német tábori postazsákot. A küldeményeket azután a német kommunisták vagy az osztályokhoz kiküldött német antifasiszta hadifoglyok elolvasták és kielemezték. A foglyoknál talált leveleket ugyancsak elvették és analizálták. A szovjeteket elsősorban a német hátországban uralkodó hangulat, az amerikai és angol bombázások hatása, valamint az élelem, különösen pedig az elsősorban a gyerekek által fogyasztott tej hiányára való utalások érdekelték. Az így szerzett információkat azután egyrészt továbbadták a vezetésnek, másrészt propagandacélokra szórólapokat állítottak össze belőlük, melyet azután a hadsereg-parancsnokságokon működő kis hordozható nyomdákon ki is nyomtattak.

Az egyik fontos kérdés, amire a kihallgatók minden elfogott dezertőr és egyéb fogoly esetében kitértek, a vegyi fegyverek problémaköre volt. A szovjet katonai hatóságokat - különösen a Führer többszöri utalásai a csodafegyverekre - érthető aggodalommal töltötte el; Hitler esetleg végső kétségbeesésében vegyi fegyvereket vethet be. Svédországba eljutott jelentések szerint a különleges alakulatokhoz kémiai fegyvereket szállítottak hosszú dobozokban, melyeken ez a felirat szerepelt: “Kizárólag a Führer személyes utasítására vethető be”. A svéd katonai attasé úgy értesült, hogy alkalmazásukra csak azért nem került sor, mert a németek attól tartottak, a közelben mindenki életét veszíti. Ha mindez igaz, akkor feltételezhetjük, hogy a Wehrmachtnak a spandaui erődben kialakított vegyifegyver-kutató laboratóriumából a szarin és tabun típusú ideggáz került kiszállításra. Kesselring tábornagy nyilván közölte Wolff SS-Obergruppenführerrel, hagy Hitlert tanácsadói a “Verzweiflungwaffé”-knek, a “kétségbeesés fegyvereinek” mielőbbi bevetésére ösztönzik.

Amikor néhány héttel később az amerikaiak kihallgatták, Albert Speer beismerte, hogy ebben az időszakban a náci fanatikusokat foglalkoztatta a “vegyi háború” gondolata. Ám - noha szovjet források azt állították, hogy februárban Gleiwitz közelében repülőkről és ágyúk bevetésével csapataik ellen gáztámadást intéztek - a részletek hiánya inkább mégis arra enged következtetni, hogy vagy vaklármáról volt szó, vagy egyszerűen a hatóságok így próbálták felhívni a veszélyre a figyelmet. Elrendelték, hogy a katonák napi négy órában hordják a gázmaszkot és legalább egy éjszaka alvás közben is viseljék. Papíröltözéket és védőharisnyát osztottak ki, és a lovak fejére is vászonmaszkot húztak. Külön utasítás rendelkezett az élelem és a vízkészlet védelméről, valamint a főhadiszállások pincéinek előkészítéséről is gáztámadás esetére. Ám hogy a Vörös Hadsereg mekkora jelentőséget tulajdonított ezen rendelkezéseknek, legalábbis kérdéses, különösen mivel a “vegyvédelmi rend” betartatása az NKVD feladatkörébe tartozott.

A német Panzerfaust használatának oktatására viszont már sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek. A fegyverből nagyobb mennyiség került a Vörös Hadsereg kezére, így a lövészzászlóaljak mellé képzett “páncélöklösöket” tudtak besorozni. A politikai tisztek előrántották a nem különösebben eredeti jelszót: “A saját fegyverével győzzük le az ellenséget.” A képzés abból állt, hogy az egyik ilyen rakéta-meghajtású gránátot egy körülbelül harminc méter távolsága álló kiégett tankra vagy falra kellett kilőni. A 3. csapásmérő hadseregben a Komszomol oktatói tanították meg a kiválasztottaknak, hogyan kell célozni. A 3. lövészhadtestnél Beljajev őrmester egy körülbelül ötven méterre álló falra lőtt. Amikor a porfelhő eloszlott, látta, hogy a lövedék egy ember nagyságú lyukat ütött a falon, majd az a mögötte álló másik falba csapódott. A fegyvert kipróbálók többsége ugyanígy meglepődött annak hatékony voltán. Rájöttek, hogy nagy hasznát fogják venni a Berlinben folyó ütközet során és nem is elsősorban eredeti, páncélvadász funkciója miatt, hanem mert könnyen lehet majd vele házfalat robbantani a házról házra vívott harcokban.

Április elején, miközben Berlin a végső szovjet támadás megindulását várta, a város lakóin a kimerültség és a kétségbeesés kezdett úrrá lenni.

“Tegnap”, jelentette a svéd katonai attasé Stockholmnak, “a jóindulatú Von Tippelskirch egy újabb estélyre hívott a Mellensee-n. Elsősorban a kíváncsiságom vitt a rendezvényre. Elvárásaim, hogy valami újat és érdekeset hallok majd, nem voltak túlzottnak mondhatók, hiszen a helyzet immár egyik pillanatról a másikra változik. Az este egyébként meglehetősen siralmasra sikeredett. Mindenkin látszott, hogy kétségbe van esve. legtöbben még a látszatot sem voltak hajlandóak fenntartani és úgy láttatták a helyzetet, ahogyan az a valóságban volt. Néhányan érzelgőssé váltak és a konyakosüveg biztonságában vélték megtalálni a menedéket.”

A fanatikus elszántság már csak azokat a nácikat fűtötte, akik tisztában voltak vele, hogy a fegyverletétel számukra a halált jelenti. Ők, mint például Hitler, készek voltak a végsőkig elmenni annak érdekében, hogy mindenki osztozzon a sorsukban. 1944 szeptemberében, amikor a nyugati szövetségesek és a Vörös Hadsereg nagy lendülettel nyomultak előre a birodalom irányába, a náci vezetés úgy döntött, hogy a vereséget,követően is küzdeni fog esküdt ellenségei ellen. Elhatározták, hogy egy ellenállási mozgalmat hoznak létre, amely a Werwolf fedőnevet kapta.

A Werwolf nevet egy Hermann Löns, az 1914-ben meggyilkolt és a nácik által nagyra tartott szélsőséges nacionalista által írt, a harmincéves háború idején játszódó regényéből választották. 1944 októberében, amikor megkezdődött a tervek végrehajtása, Hans Prützmann SS-Obergruppenführert nevezték ki a Különleges Védelem főfelügyelőjének.

Prützmannt, aki az Ukrajnában eltöltött időszak alatt a szovjet partizántaktikát tanulmányozta, Königsbergből rendelték vissza, hogy állítsa fel a főhadiszállását.

Ám, mint azt már más náci tervek esetében is láthattuk, a rivális csoportok mindig létre akarták hozni hasonló, saját szervezetüket. Itt is ez történt, hiszen az SS-en belül a Werwolf mellett életre hívták Otto Skorzeny vezetésével a Jagdverbändé-t, sőt ide sorolhatjuk a Gestapo és az SD végül meg nem valósuló, Bundschuh fedőnév alatt futó programját is.

Elméletileg a képzés plasztik robbanóanyaggal megtöltött, zsákmányolt brit időzítőszerkezettel felrobbantott Heinz leveskonzerv doboza segítségével végrehajtott szabotázsakciók megtervezésére is kiterjedt. Különböző dolgokat, így egész öltözékeket készítettek Nipolit robbanóanyagból. A Werwolf-újoncoknak megtanították, hogyan végezhetnek az őrökkel egy egyméteres, csúszó csomóval ellátott kötélre rögzített csavarófa vagy egy hangtompítós Walther pisztoly segítségével. Az elfogott dokumentumokból kiderül, hogy jelszavuk így hangzott: “Leven a nappalból éj és az éjjelből nappal! Csapj le az ellenségre, ahol csak tudsz. Légy ravasz! Lopj fegyvert, lőszert és élelmet! Női segítők, ahol tudjátok, támogassátok a Werwolf harcát!” Három-hat fős csoportokban, hatvan napra elegendő élelemmel felpakolva kellett volna az akciókat végrehajtaniuk. “Külön hangsúlyt fektettek a gázolaj- és üzemanyag-készletekre” mint elsőszámú célpontokra. A náci hatóságok 2.000 rádiót és mintegy 5.000 robbanóanyag-készletet rendeltek, ám ezeknek csak egy része készült el időre. A légitámadások során ledobott amerikai gyújtóbombákat begyűjtötték, majd a koncentrációs táborok lakói szétszedték, és a robbanóanyagot újrahasznosították.

Április 1-jén, reggel 8 órakor a rádió felhívást közölt, melyben belépésre buzdították a németeket a Werwolfba. “Minden bolsevik, minden angol, minden amerikai, aki országunk területére teszi a lábát, mozgalmunk potenciális célpontja... lesújtunk bármelyik németre, aki az ellenség szolgálatába áll és együttműködik vele... Egyetlen jelszavunk van: »Hódíts vagy pusztulj.«“ Néhány nappal később Himmler új rendeletet adott ki: “A házakban, melyekre fehér zászlót tűztek ki, minden férfit agyon kell lőni. A parancsot azonnal vére kell hajtani. Minden tizennégy évnél idősebb egyént döntéséért felelősséget vállalni képes felnőttnek kell tekinteni.”

A Werwolf létrehozásának valódi oka, ahogy azt egy április 4-i keltezésű dokumentum meg is erősíti, a nácik 1918-cal kapcsolatos rögeszméje volt. “Ismerjük az ellenség terveit és tudjuk, hogy a vereséget követően - hasonlóan az 1918-ban történtekhez - Németországnak nem lesz többé esélye a felemelkedésre.” A fenyegetés, hogy az ellenséggel együttműködő, személyekkel bármikor végezhetnek, az úgy nevezett “Streseman-Politik” bekövetkeztét volt hivatott megakadályozni. A náci párt e megalázó, vereség sokkjából emelkedett ki, és most saját, rettenetes szándékai Németországot ugyanide juttatták vissza.

A Hitlerjugend ifjú tagjait kiküldték a kijelölt területre, hogy ássák el a robbanóanyagot, majd pedig jelentkezzenek a helyi náci Kreisleiternél, aki majd szállást és élelmet biztosít számukra. Mindannyian közelebbről meg nem határozott küldetést hajtottak végre, majd, mintha mi sem történt volna, közölték velük, hogy hazamehetnek. A háború vége felé már sietve kellett a képzést végrehajtani, oly sokan robbantották fel magukat az ellenség helyett.

Összességében a Werwolf nem volt túl sikeres, néhány merénylettől - így például az Aachen és Frankenhagen polgármesterei ellen elkövetett akcióktól -, valamint a civilek megfélemlítésétől eltekintve, tevékenységük nem volt különösebb hatással az eseményekre. A Hitlerjugendek krétával olyan jelszavakat firkáltak a falra, mint: “Áruló, vigyázz, a Werwolf figyel.” Skorzeny és Prützmann egyaránt csökkenő hévvel vetette bele magát a munkába, ahogy közeledett az ellenség - legalábbis ha hihetünk a Skorzeny vallomásában elhangzottaknak. Prützmann egy rövid kihallgatást követően öngyilkosságot követett el.) Akárhogy is, Himmler április közepén - éppen amikor a Svédország közvetítésével megkezdendő tárgyalások gondolata foglalkoztatni kezdte - ugyancsak átértékelhette a helyzetet, mivel utasította Prützmannt, hogy a Werwolf tevékenységét a jövőben “korlátozza kizárólag propagandamunkára”. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy a Goebbels irányítása alatt álló, Werwolfsender rádióadó továbbra is partizántevékenységre szólított fel.

A keleti fronton a Vörös Hadsereg januártól márciusig tartó gyors előrenyomulása azt jelentette, hogy szinte alig sikerült időre kiképezni és felszerelni az alakulatokat, és a hátramaradó egységek is rendszerint elmenekülni már nem tudó Volkssturm-tagokból álltak. A Werwolf propagandája csak ráerősített a SZMERS és az NKVD amúgy is meglévő üldözési mániájára. Nyugaton a szövetségesek már megtapasztalták, hogy a Werwolf megbukott. A szervezet részére kialakított bunkerekben “csupán 10-15 napnyi élelem volt” és a foglyul ejtett Hitlerjugendek elszántsága is elpárolgott már. Nem voltak mások, “mint rémült és boldogtalan fiatalemberek”. Csupán kevesen folyamodtak a méregkapszulákhoz, melyet korábban azért kaptak, hogy “megmeneküljenek a kihallgatás borzalmaitól és mindenekelőtt a hazaárulás vádjától”. Sokan, miután a terrorakciók előkészítésére vonatkozó megbízással felügyelőjük útra bocsátotta őket, egyszerűen hazasiettek.

Néhányan már megállapították, hogy a Werwolf program nem illett a német nemzeti sajátosságokhoz. “Mi, németek, nem vagyunk partizán nemzet”, jegyezte le egy ismeretlen naplóíró. “Vezetőre és utasításokra várunk.” Ugyanez az asszony korábban, még a nácik hatalomra jutása előtt körbevonatozta a Szovjetuniót, és az utazás során az oroszok sokat viccelődtek azon, hogy a németekből teljesen hiányzik a forradalmi szellem. “A német elvtársak csak akkor rohannának le egy vasútállomást”, állapította meg az egyik orosz útitárs, “ha előtte peronjegyet válthatnának!”

A jelentésekből kiderül az is, hogy - ugyan nem a Werwolf-program keretében - Gestapósokat irányítottak át a bűnügyi rendőrséghez, feltételezve, hogy a nyugati szövetségesek később, a katonai kormányzat felállítását követően, majd minden bizonnyal visszahelyezik őket állásukba. Ahogy a katonai összeomlás egyre reálisabb veszélyként jelentkezett, a fanatikus nácik kezdtek fokozatosan önfenntartásra berendezkedni. Az SS néhány- tagja, hogy elkerüljék a bűnvádi eljárást, ellopott néhányat az eredetileg a Werwolf-tagok számára készített hamis dokumentumok közül. Mások Wehrmacht-egyenruhát és halott katonák zsoldkönyvét szerezték he, hogy új személyazonosságot kreálhassanak maguknak. A német katonák gyűlölettel figyelték, hogy miközben az SS találomra hajt végre kivégzéseket dezertálás miatt, addig a szervezet tisztjeinek jó része saját menekülését készíti elő. Német hadifoglyok elmesélték amerikai kihallgatóiknak, hogy a szabóknak nagyméretű “L” betűket kellett kabátokra varrniuk, hogy az SS tagjai lengyel munkásoknak álcázhassák magukat.

A náci vezetést nem csak az SS “mozgó hadbíróságai” segítették abban, hogy erőszakkal további harcra kényszerítsék a katonákat. A propagandaminisztérium is tovább gyártotta a németek ellen elkövetett erőszakos cselekményekről szóló meséket. Történetek keringtek például női komiszárokról, akik sebesült katonákat fosztanak meg férfiasságuktól. A propagandaminisztériumnak ráadásul Berlinben és az Oderai front közelében saját csoportjai voltak, melyek - mintha azok a civil lakosság spontán megnyilvánulásai lennének - különféle jelszavakat firkáltak a falakra, mint például “Hiszünk a győzelemben!”, “Soha nem adjuk meg magunkat!” és “Védjétek meg asszonyainkat a vörös szörnyetegtől!”. Volt azonban egy csoport, mely félelem nélkül nyilváníthatott véleményt a háborúról. A karjukat vesztett német sebesültek, amikor “Heil Hitlert!” kiáltottak, “hivalkodóan végtagcsonkjukat emelték fel”.

*

A legkevésbé irigylésre méltó feladata Reymann altábornagynak, Nagy-Berlin védelmi körzete parancsnokának volt, hiszen szembe kellett néznie a náci rendszeren éppen ekkor eluralkodó szervezeti káosszal. Halder tábornok, a hadsereg 1942-ben elmozdított vezérkari főnöke maró gúnnyal beszélt erről az időszakról. Hitler és Goebbels - utóbbi mint a főváros védelméért felelős birodalmi biztos - “elképzeléssel sem rendelkeztek arra vonatkozóan, hogyan kellene a fővárost megvédeni. Ötlettel csak az utolsó pillanatban álltak elő, amikor meg már túl késő volt. A főváros védelmi rendszerének kiépítése így rögtönzések sorozatát jelentette.”

Mióta Hitler február elején - mint azt korábban más városok esetében már láthattuk - erőddé nyilvánította Berlint, Reymann volt a harmadik, aki ezt a posztot betöltötte. Munkája során egyszerre kellett együttműködnie Hitlerrel, Goebbelsszel, a Himmler vezette tartalékos hadsereggel, a Luftwafféval, a Visztula hadseregcsoport parancsnokságával, az SS-szel, a Hitlerjugenddel és a náci pártnak a Volkssturmot irányító helyi szervezeteivel. Hitler, miután Berlin védelmének megszervezését elrendelte, egyetlen csapategységet sem jelölt ki erre a feladatra. Biztosította viszont Reymannt, hogy megfelelő erőket bocsátanak majd rendelkezésére, ha az ellenség a főváros közelébe ér. Sem Hitler, sem Goebbels nem volt képes szembenézni a vereség reális veszélyeivel. Goebbels határozottan meg volt győződve arról, hogy a Vörös Hadsereget meg lehet állítani az Oderánál.

Berlin lakossága április elején úgy 3-3,5 millió körül volt, köztük 120.000 a gyerek. Amikor Reymann a Birodalmi Kancellária bunkerében tartott egyik megbeszélésen felvetette, hogy ezeket a gyerekeket etetni is kellene, Hitler értetlenül nézett rá. - Ilyen kiskorú gyerekek már nincsenek Berlinben - mondta a Führer. Reymann ekkor döbbent rá, hogy a náci vezérnek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs a valósággal. Goebbels eközben azt állította, hogy konzervtejből hatalmas készletek állnak rendelkezésre, sőt ha a várost esetleg bekerítik, teheneket lehet a központba szállítani. Reymann erre megkérdezte, hogy mivel fogják majd etetni a teheneket. Goebbelsnek fogalma sem volt. Hogy a baj még nagyobb legyen, az élelmiszerraktárak nagy része a város külső kerületeiben állt, így nagy volt a veszély, hogy azok esetleg az ellenség kezére kerülnek. Mindezek ellenére semmit sem tettek annak érdekében, hogy a lakosság vagy a Wehrmacht részére felhalmozott készleteket beljebb szállítsák.

Reymann és törzsfőnöke, Hans Refior ezredes tisztában voltak vele, hogy a rendelkezésükre álló erőkkel Berlin nem tudja túl sokáig tartani magát. Javasolták tehát Goebbelsnek, hogy engedje a civileket, és elsősorban a nőket és gyerekeket evakuálni a városból.

- A kiürítést - válaszolta Goebbels - az SS és a Spree régió rendőrparancsnoka szervezi meg a legjobban. A megfelelő időben ki fogom adni a parancsot.

“Teljesen nyilvánvaló volt, hogy - végig sem gondolta, milyen szervezési feladatot jelent ennyi ember vasúton és teherautókon való evakuálása, hogy az étkeztetésük megoldatlanságáról már ne is beszéljünk. Közel sem volt elegendő működőképes mozdony és a teherautókba való üzemanyag is fogytán volt. A legyengültek és a sebesültek szállítása komoly problémát jelentett. A lakosság jelentős részének gyalog kellett volna útra kelnie. Gyanítható, hogy Goebbels - éppúgy, mint Sztálin a sztálingrádi ütközet kezdetén - nem akarta a civileket kimenekíteni, azt remélve, hogy a katonák így majd még keményebben védik a várost.

A berlini körzet regionális főparancsnokságán Reymann és törzskara azt próbálta kitalálni, hogy hány katonára és mennyi fegyverre számíthatnak. Refior ezredes gyorsan rájött, hogy a “berlini védelmi körzet” csupán egy újabb tartalom nélküli elnevezés, hasonlóan mondjuk a Führer főhadiszállásán kiötlött “erődhöz”, melyet a védőknek az utolsó szál emberig tartaniuk kellett. Ráébredt arra is, hogy “ez a rengeteg rövidlátó és vérszomjas bürokrata annyi gondot okoz, hogy ebbe bárki beleőszülne”.

Csak a külső védelmi vonalon tíz hadosztályra volt szükség. Valójában azonban a berlini védelmi körzet elviekben is csupán egy légvédelmi hadosztállyal, a Grossdeutschland kísérőezred kilenc századával egy pár rendőrzászlóaljjal, néhány utászzászlóaljjal, valamint húsz képzetlen Volkssturm-zászlóaljjal rendelkezett. Amennyiben a várost bekerítik, további húsz zászlóalj behívása volt tervbe véve. A berlini Volkssturm-alakulatok ugyan 60.000 főt számláltak, ám közöttük voltak Volkssturm I. - tehát fegyveres - és Volkssturm II. - fegyvertelen - egységek is. Sok esetben a hivatásos tiszt, amikor a Vörös Hadsereg a városba ért, egyszerűen hazaküldte a rábízott fegyvertelen Volkssturm-tagokat, ám a párttag funkcionáriusok gyakran még ennyi emberséget sem tanúsítottak. Az egyik náci Kreisleiter meggyőződéssel vallotta, hogy a férfiakat távol kell asszonyaiktól tartani, mert azok aláássák a harci morált. Ez azonban természetesen megoldhatatlan volt. A Volkssturm nem kapott élelmet, így tagjait a családnak kellett élelmeznie. Bárhogy is, a védelemért felelős parancsnokok hamarosan azt tapasztalták, hogy kizárólag az első világháborús veteránok “tudták, hogy mi a kötelességük”. A többiek nagyészt az első adandó alkalommal elszöktek.

A legjobban felfegyverzett alakulatnak Berlinben az 1. légvédelmi hadosztály minősült, a csata kezdetéig azonban ez sem tartozott Reymann parancsnoksága alá. A három betonból készült lövegtornyot - a Zoobunkert az állatkertnél, valamint egyet-egyet a Humboldthainnál és a Friedrichshainnál -, valamint 128, 88 és 20 milliméteres ágyúkat felvonultatni képes Luftwaffe-hadosztály ráadásul azon kevés alakulatok közé tartozott, melyek ekkor még elegendő lőszerkészlettel rendelkeztek. Reymann tüzérsége amúgy elavult, a háború korábbi szakaszában a franciáktól, a belgáktól és a jugoszlávoktól zsákmányolt különböző típusú ágyúkból állt. Alig akadt olyan löveg, ahol fél tucat lövésnél többre elegendő lőszer lett volna, sőt inkább ennél kevesebb volt a jellemző. A város védelmére vonatkozóan iránymutatást csupán egy, a háború előtt kiadott rendelet nyújtott, mely Refior elmondása szerint “a német bürokrácia mesterművének számított.”

Berlinben a náci párt a majd a város védelmi rendszerének kiépítésén dolgozó civil tömegek mozgósításáról beszélt. A tervek szerint Berlintől harminc kilométerre egy “akadálygyűrűt”, majd pedig egy külső gyűrűt kellett volna kialakítani. Ám 70.000-nél több embert sohasem tudtak egy nap munkára fogni és az átlagos létszám is inkább a harmincezret közelítette. A szállítás és a szerszámhiány volt a fő probléma, noha a legtöbb berlini üzem, mintha minden rendben lenne, folytatta a munkát.

Reymann, Lohbeck ezredest, egy mérnök tisztet nevezett ki, mint akinek az lesz a feladata, hogy a nácik okozta káoszon úrrá legyen, és a karlshorsti hadmérnöki iskolától is kérte, hogy bocsássanak robbantási alakulatokat a rendelkezésére. A hadsereg tisztjeit aggasztotta, hogy Speer meg akarja menteni a berlini hidakat. Még jól emlékeztek, mi történt azokkal a tisztekkel, akiknek a remageni híd felrobbantása lett volna a feladata, ám kudarcot vallottak. Reymann utászai irányították a civil munkaszolgálatnál sokkal jobban felszerelt Todt-szervezetet és a birodalmi munkaszolgálatot is. A földmunkagépekhez azonban még ők sem tudtak üzemanyagot és pótalkatrészeket szerezni. A Stalag IIID-n raboskodó 17.000 francia hadifogoly többségét ugyancsak bevonták a munkálatokba - barikádokat építettek és az utcákon lövészgödröket kellett ásniuk. Hogy milyen sikerrel jártak, legalábbis kérdéses, különösen mivel a Berlin környékén raboskodó franciák igencsak hadilábon álltak a munkával és híresek voltak arról, hogy gyakran szöknek ki a táborból és látogatják a német asszonyokat.

Nem sikerült kapcsolatba lépni azokkal a főparancsnokokkal sem, akik a város védelméhez a katonákat bocsátották volna rendelkezésre. Amikor Refior a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán meglátogatta Heinrici törzsfőnökét, Kinzel altábornagyot, utóbbi csupán rápillantott az ezredes által hozott tervekre és ezt mondta: - Azoknak az őrülteknek Berlinben a saját levükben kellene megfőniük.

A kilencedik hadsereg törzsfőnöke, Holz vezérőrnagy más szempontból találta rossznak a terveket.

- A kilencedik hadsereg az Oderánál áll és ott is fog maradni. Ha szükséges itt pusztulunk mindannyian, visszavonulni nem fogunk - jelentette ki, Refior elmondása szerint meglehetősen színpadiasan.

Sem Reymann, sem Refior számára nem tűnt fel ekkor még, hogy Heinrici és a Visztula hadseregcsoport törzskara a náci vezetésétől teljesen eltérő terven dolgozott. A főváros civil lakosságának biztonsága érdekében szerették volna elkerülni a végső, elkeseredett küzdelmet. Albert Speer korábban azt javasolta Heinricinek, hogy megkerülve Berlint vonuljon vissza az Oderától. Heinrici elviekben egyetértett. Véleménye szerint a legjobb mód, hogy elkerüljék a harcok kialakulását a városban az, ha Reymann-nal előreküldetik csapatait az Oderához, ily módon megfosztva a várost védőitől.

*

További ok volt a városban folyó harcok elkerülésére, hogy a nácik előszeretettel küldték csatába a fiatal, gyakran, tizennégy évnél nem idősebb gyerekeket. Oly sok lakás falán lógott az Oroszországban elesett fiú portréja, hogy az emberek immár csendes imában kérték, bárcsak vége lenne a háborúnak, mielőtt ezeket a gyerekeket harcba küldik. Néhányan attól sem riadtak vissza, hogy mindezt nyíltan gyermekgyilkosságnak titulálják, legyen szó akár a félrevezetett Hitlerjugendek kihasználásáról, akár fiatal fiúk erőszakkal történő egyenruhába kényszerítéséről. Az idősebb tanárok kockáztatva, hogy esetleg feljelentik őket, tanácsokat adtak a diákoknak, hogyan kerülhetik el a besorozást. Goebbels néhány héttel korábban elhangzott beszédét követően csak tovább nőtt az elkeseredettség.

- A Führer korábban azt mondta - emlékeztette hallgatóságát a propagandaminiszter -, hogy “Az az anya, aki gyermeknek ad életet, népünk nagyszerű jövője mellett száll síkra”.

Ekkorra azonban már nyilvánvaló volt, hogy Hitler és Goebbels egy olyan ügy érdekében készült kockára tenni a gyermekek életét, melynek már nem volt jövője.

Prenzlauerbergben a tizennégy éves Erich Schmidtkét “tüzérsegédnek” osztották be, és utasították, hogy jelentkezzen a reinickendorfi Hermann Göring-laktanyában. Édesanyja, akinek férje Kurföldön a német hadsereggel csapdába esett, érthetően aggódott, és elkísérte fiát a laktanyáig. A gyerek jobban meg volt illetődve, semmint hogy féljen. A laktanyában eltöltött három nap után a fiatalok parancsot kaptak, hogy csatlakozzanak a város nyugati részén, az Olimpiai Stadion mellett, Reichssportsfelden felsorakoztatott hadosztályhoz. Útközben azonban Erichnek eszébe jutottak apja szavai, aki a keleti frontról látogatóba hazatérve közölte vele, hogy most már neki kell gondoskodnia a családról. A fiú úgy döntött, hogy elszökik és egészen a háború végéig bujkált. A hadosztályhoz csatlakozó kortársai nagy részét lemészárolták a fronton.

A Hitlerjugend birodalmi vezetője, Artur Axmann által életre hívott úgynevezett Hitlerjugend-hadosztályt a Panzerfaust használatára is kiképezték a Reichssportsfelden. Axmann előadást tartott a spártaiak hősiességéről és megpróbált a fiatalokban az ellenség ellen gyűlöletet, Adolf Hitler iránt pedig megingathatatlan hűséget ébreszteni.

- Csak diadal és bukás létezik - mondta.

Néhány fiatal kifejezetten izgalmasnak látta a rá váró feladatot. Reinhard Appel Rilke Cornetjére gondolt, mely a törökök ellen vonulva éppúgy a biztos halált választotta, mint az 1914-es elveszett generáció, amikor önkéntesként a hadseregbe jelentkezett. A tény, hogy a Reichssportsfelden egy osztagnyi “Blitzmädel”-lány is elkvártélyoztatott, csak tovább erősítette az esemény romantikus jellegét.

A náci vezetés női tartalékosokból ugyancsak felállított egy Wehrmachthelferinnen-korpsot. Az asszonyok által fogadott hűségeskü szövege így kezdődött: “Esküszöm, hogy hű leszek Adolf Hitlerhez, a Führerhez, a Wehrmacht főparancsnokához.”

Az egész úgy hangzott, mintha valamilyen tömeges esküvőről lett volna szó. Annak az embernek, aki talán szexuális energiáját a hatalom gyakorlása során vezette le, ez sajátos fantáziapótlékot nyújthatott.

A Wilhelmstrasse környékén álló minisztériumi negyedben a kormányhivatalnokok arról próbálták meggyőzni a még a városban maradt néhány diplomatát, hogy “Roosevelt és Churchill táviratait a feladástól számított két órán belül képesek megfejteni”. Mindeközben szárnyra kelt a pletyka, hogy a város keleti, “vörös” kerületeiben kommunista rohamcsapatok alakulnak, hogy a náci párt tagjai ellen kövessenek el merényleteket. “Teljes a kétségbeesés”, írta a svéd katonai attasé Stockholmnak. “Mindenki elszánta magát, hogy nem adja könnyen az életét.” Az egyetlen szabotázscsoport valójában a front túlsó oldaláról érkezett. A szovjetek által irányított Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért szervezet néhány tagja Wehrmacht-egyenruhában átjutott a vonalakon és Berlin irányába indult. Elektromos vezetékeket vágtak el, ám ennél sokkal többet nem tettek. Később a Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért azt állította, hogy felkelőcsoportjai robbantották fel az orsthafeni lőszerraktárat, ám ezt bizonyítani nem tudták.

Április 9-én több, a náci rendszer ellenzékéhez tartozó ismert személyiséget mészárolt le különböző koncentrációs táborokban az SS. A parancs szerint még azelőtt végezni kellett: velük, hogy az ellenség felszabadíthatná őket. Dachauban megölték Johann Georg Elsert, azt a kommunistát, aki 1939. november 8-án a Burger Brauban merényletet kísérelt meg Hitler ellen. Dietrich Bonhoffert, Canaris tengernagyot és Oster tábornokot Flossenbürgben, Hans von Dohnanyit Sachenshausenben végezték ki.

*

“Bosszút állunk!” - “Die Vergeltung kommt!” - ez volt a V-fegyverek náci propagandajelszava. Mindez azonban már semmit sem jelentett azon tisztek számára, akik az Odera mentén a végső összecsapásra készültek. A szovjetek bosszúja közelgett és tudták, hogy az elől semmilyen csodafegyver nem mentheti meg őket. Sokan közülük felsőbb utasításra csodafegyverekről, az ellensédes koalícióban bekövetkező szakadásról, sőt az erősítés érkeztéről szóló hazugságokkal tartottak a lelket katonáikban. Mindez végül természetesen a fegyelem összeomlásához kellett, hogy vezessen.

Még a Waffen-SS-ben is előállt az a példa nélküli eset, hogy katonák és tisztek között ellenségeskedésig fajult a helyzet. Eberhard Baumgart, az SS 30. Januar hadosztály írnoka a főhadiszállásra akart visszamenni, hogy egy jelentést még befejezzen, ám az őrök nem voltak hajlandóak beengedni az épületbe. Benézett az ablakon és azonnal megértette, hogy miért. “Azt hittem, álmodom”, írta később. “Csillogó egyenruhák és kicicomázott ruhák kavarogtak odabenn, zene, nevetés, sikoltozás hangja szűrődött ki. A levegőt betöltötte a dohányfüst, poharak koccantak össze.” Baumgart kedve nem lett jobb másnap este, amikor Georg, a volgai német tolmács egy a Pravdában megjelent, Hitlert, Göringet és Goebbelst a Birodalmi Kancellárián szervezett orgián ábrázoló karikatúrát mutatott neki. A képaláírás így hangzott:

“Minden egyes nap, amikor a német katona tovább harcol, a mi életünk hosszabbodik meg.”

A csodafegyverek helyett a Volkssturm-egységek és a sebtében felállított alakulatok csupán olyan, gyakorlatilag használhatatlan fegyvereket kaptak, mint például a Volkshandgranate 45-ös. Ez a “népi kézigránát” valójában nem volt más, mint egy darab beton, benne robbanóanyag és egy 8. számú detonátor. A gránát az eldobó számára sokkal nagyobb veszélyt jelentett, mint a célpontra. Az egyik, tisztiiskolásokból álló alakulat, melynek egy gárda-harckocsihadsereggel kellett szembeszállnia, olyan puskákat kapott, amelyeket még 1940-ben zsákmányoltak a franciáktól. A fegyverekhez öt tölténytárat kapott mindenki. Jellemző a nácik körében tomboló őrületre, hogy mindeközben továbbra is félelmetesnek hangzó alakulatneveket ötlöttek ki. Ilyen volt a Sturmzug, melynek még fegyverei sem voltak, amivel bármit is lerohanhatott volna, vagy: a Panzerjagdkompanie, mely elvileg gyalogosan kellett volna, hogy becserkéssze az ellenséges harckocsikat.

Egy másik alakulat, melynek mind közül a legjobban kellett félnie az esetleges fogságba eséstől, Vlaszov tábornok orosz felszabadító hadseregének 1. hadosztálya volt. Himmler ötlete volt, hogy Vlaszov hadosztályát vessék be az oderai frontszakaszon. A Reichsführer-SS csak nagy nehezen tudta meggyőzni Hitlert, akinek továbbra sem tetszett a szláv csapatok bevetésének ötlete. A német vezérkar a háború korai szakaszában támogatta az elképzelést, hogy állítsanak fel egy mintegy egymillió főből álló ukrán hadsereget, ám Hitler megvétózta a tervet, mivel továbbra is fenn kívánta tartani a “felsőbbrendű faj és a szláv népek” elkülönülését. A Rosenberg és Koch Gauleiter által az ukránok ellen elkövetett szörnyűségeket látva azután a Wehrmacht végképp letett tervéről.

Április elején Vlaszov tábornok, egy összekötő tiszt és egy tolmács társaságában a Visztula hadseregcsoport főhadiszállására látogatott, hogy megbeszélést folytasson Heinrici tábornokkal. Vlaszov magas, sovány férfi volt, arca színtelen, “tekintete okos”. Álla még akkor is szürke volt, ha frissen borotválta. Vlaszov optimista megállapításait követően Heinrici nyíltan rákérdezett, hogy vajon egy ilyen frissen felállított hadosztály hogyan fog teljesíteni a harcban. A német tisztek amiatt aggódtak, hogy: az orosz önkéntesek az utolsó pillanatban esetleg nem lesznek hajlandóak majd honfitársaik ellen fegyvert fogni. Most, hogy a Harmadik Birodalom a pusztulás szélén állt, a kétségbeesésen kívül nem sok minden késztethette harcra Vlaszov önkénteseit.

Vlaszov nem szándékozott rászedni Heinricit. Elmondta, hogy eredeti terve alapján mintegy hat, legfeljebb tíz hadosztályt szeretett volna hadifoglyokból kiállítani. A gond csupán az, hogy a náci hatóságok csak akkor fogadták el az elképzelést, amikor már túl késő volt. Tisztában volt Vlaszov azzal is, hogy a szovjet propaganda megpróbálja embereit befolyásolni. A tábornok mégis úgy érezte, megérdemelnek egy esélyt, hogy az Odera valamelyik hídfőállásánál bizonyíthassanak.

Busse tábornok a Frankfurt an der Odertől délre fekvő Erlenhof környékén egy kevésbé jelentős frontszakaszt választott a számukra. A 33. hadsereg szovjet felderítői szinte azonnal észlelték jelenlétüket, és hangszórókon megkezdték a pszichológiai hadviselést a katonák ellen. Vlaszov csapatai április 13-án kezdték meg az előrenyomulást. Két és fél órányi harc során az 1. hadosztály egy mintegy ötszáz méteres éket alakított ki, ám a szovjet tüzérség olyan hevesen támadott, hogy fel kellett adniuk a további harcot. Parancsnokuk, Bunyacsenko tábornok, miután látta, hogy a németek által beígért tüzérségi, illetve légi támogatásra hiába vár, Busse parancsát figyelmen kívül hagyva elrendelte embereinek a visszavonulást. A Vlaszov-hadosztály 370 embert, köztük négy tisztet vesztett a harcokban. Busse őrjöngött. Javaslatára Krebs tábornok visszarendelte a hadosztályt, és leszerelte őket, mondván, a fegyvereket “jobb módon fogják majd felhasználni”. Vlaszov katonái rendkívül elkeseredtek. Visszavonulásuk okát a nem kellő mértékű tüzérségi támogatásban látták, ám arra valószínűleg senki sem figyelmeztette őket, hogy a német ütegek az utolsó lövedékeket a nagy rohamra tartogatják.

*

Április első két hetében elszórt harcok folytak a hídfőállásoknál. Ezek során a szovjetek célja a megszerzett állások kiszélesítése, mélyítése volt. Az Odera vonala mögött még élénkebb volt a mozgás. Összességében huszonnyolc szovjet hadsereget érintett a mintegy tizenöt napig zajló csapatösszevonási hadművelet. A 70. hadsereg parancsnokának, Popov tábornoknak még azelőtt kellett hadtestparancsnokainak utasításokat adnia, hogy fentről megérkezett volna a végleges parancs.

Több hadseregnek nagy távolságot kellett megtennie, ám ehhez csak igen kevés idő állt rendelkezésére. A szovjet harctéri szabályzat szerint egy gépesített menetoszlopnak naponta 150 kilométert kellett megtennie, ám a 49. hadsereg 200. lövészhadosztálya huszonöt óra alatt mintegy 358 kilométert haladt előre. A pomerániai hadművelet miatt útirányt változtatni kényszerült 3. csapásmérő hadsereg katonái attól tartottak, hogy nem tudnak majd időben visszajutni és “csak akkor érnek Berlinbe, amikor már mindenki veszi a kalapját (hogy hazafelé vegye az irányt).” Egyetlen igazi frontyovik sem akart lemaradni a háború csúcspontjáról. Tisztában volt ugyanis azzal, boy a háború hátralévő szakaszában az irigység hajtja majd előre az 1. Belorusz front alakulatait.

Noha a valódi frontharcosok ott akartak lenni Berlin elfoglalásánál, és át akarták élni a végső diadalt, az offenzíva időpontjának közeledtével a dezertálások száma is nőtt. Az eltűntek többsége a legutolsó újoncozások során behívott lengyelek, ukránok és románok közül került ki. A szökések számának növekedésével a fosztogatások, a rablások, valamint a civil lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekmények is gyakoribbá váltak: “Egyes dezertőrök elveszik a szekereket a civilektől, megpakolják mindenféle ingósággal, majd mintha a kocsi a hadsereghez tartozna, a frontzónából a mögöttes területek felé veszik az irányt.”

Az 1. Ukrán front mögött szolgálatot teljesítő NKVD-lövészezred csak április első felében 355 katonaszökevényt tartóztatott le. Ahogy az egy április 8-i keltezésű jelentésből is kiderül, az 1. Belorusz frontnál még inkább aggodalommal töltötte el a parancsnokokat a fegyelem megbomlása: “Sok katona még mindig a mögöttes területeken lődörög, azt állítva, hogy elszakadtak az egységüktől. Ők valójában szökevényeknek minősülnek. Fosztogatnak, rabolnak és erőszakoskodnak. A 61. hadsereg által ellenőrzött körzetben csak az utóbbi néhány hétben 600 embert tartóztattak le. Az utak zsúfoltak a katonák által jogosan, vagy éppen ellenkezőleg jogtalanul, fosztogatásra használt járműveitől és szekereitől. A járműveket azután az utcán hagyják és minden lakásba, raktárba benéznek, hátha találnak valami mozdíthatót, amit elvihetnek. Sok tiszt, katona és tiszthelyettes mintha már nem is a Vörös Hadsereg tagja lenne. A szabványegyenruha viseletétől való komoly eltéréseket nemritkán elnézik a tisztek. Egyre nehezebb megkülönböztetni a katonát a tiszttől és a katonát a civiltől. A parancsmegtagadás veszélyes eseteiről kaptunk jelentéseket.”

Az NKVD lövészezredei és a SZMERS ugyancsak folytatta a gyanúsítottak felkutatását. Berija véleménye szerint, noha nem ritkán túlbuzgók voltak, sok esetben nem a megfelelő személyeket választották ki. A Szovjetunióban lévő NKVD-táborokba összesen 148.540 embert küldtek, ám közülük “alig a fele volt alkalmas fizikai munkavégzésre”. Egyszerűen elzavarták “azokat az embereket, akiket a Vörös Hadsereg mögöttes területeit átfésülve letartóztattak”. Néhány szempont azonban továbbra is elsőbbséget élvezett. A lengyel hazafiakat továbbra is veszélyes náciknak tekintették, az NKVD-ezredek pedig továbbra is bekerítették és felszámolták azokat a német szökevénycsoportokat, melyek a pomerániai és a sziléziai harcokat követően megpróbáltak átcsúszni a szovjet vonalakon. Ezek a kis csoportok élelmet keresve gyakran rajtaütöttek a hátul maradt járműveken, melyre válaszul a szovjet hatóságok - hasonlóan, mint ahogy annak idején a németek tették a Szovjetunióban - felgyújtották a legközelebbi falut, lakóit pedig agyonlövettek.

*

A Vörös Hadsereg tisztjei körében feszültség uralkodott, ám magabiztosak voltak. Pjotr Mitrofanovics Szebelevet, az egyik műszaki dandár parancsnokhelyettesét huszonkét évesen nemrég léptették elő alezredessé. “Helló, papa, mama, Sura és Tánya”, kezdte április 10-én szeretteinek írt levelét. Jelenleg szokatlan és éppen ezért kissé rémisztő csend honol itt. Koncerten voltam tegnap. Igen, ne lepődjetek meg, egy koncerten! Moszkvából érkezett művészek adták. Nagyon felvidított minket. Nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy a háborúnak hamarosan vége, bár azt hiszem, ez kizárólag rajtunk múlik. “Tegnap két olyan dolog is történt, amiről szeretnék nektek beszámolni. Kimentem a frontvonalhoz egy férfival, aki a mögöttes területekről érkezett. Kisétáltunk az erdőből, fel egy kis dombra és leheveredtünk. Az Odera előttünk hömpölygött, a vízbe egy hosszú homokos földnyelv nyúlt be. A földnyelvet a németek foglalták el. Az Odera túlpartján fekszik Küstrin városa, egy teljesen egyszerű kis település. Hirtelen nedves homok csapódott az arcomba, majd meghallottam a lövéseket. A németek észrevettek minket és lőni kezdtek ránk.

Két órával ezelőtt felderítőink egy foglyul ejtett német tizedest hoztak elém. A német összecsapta sarkait és a tolmácson keresztül megkérdezte:

»Hol vagyok, tiszt úr? Zsukov katonái ezek vagy Rokosszovszkij bandái?« Felnevettem, majd azt mondtam a németnek: »Önt az 1. Belorusz front katonái ejtették foglyul, melynek parancsnoka Zsukov marsall. De miért hívja Rokosszovszkij marsall csapatait bandának?« A tizedes ezt felelte: »Harc közben nem tartják be a szabályokat. Ezért hívják őket a német katonák bandának.«

Még egy hír. Szárnysegédem, Kolja Kovaljenko megsebesült a karján, de megszökött a kórházból. Megfeddtem, mire ő szitkozódni kezdett és ezt mondta: »Ön meg akar fosztani engem attól a megtiszteltetéstől, hogy az elsők között érkezzek Berlinbe.« ... Csókollak benneteket. A ti szerető fiatok, Pjotr.”

Az igazán elkötelezett többség számára a legaggasztóbb a nyugati szövetségesek gyors előrenyomulása volt. A 69. hadsereg egyik jelentése szerint a katonák arról beszéltek egymás között: “Lassan haladunk előre, a németek a briteknek és az amerikaiaknak adják majd át a fővárosukat.”

A Komszomol-tagok a 4. gárda-harckocsihadseregben az offenzívára való felkészülésként felkérték az idősebb, tapasztaltabb katonákat, hogy meséljenek az újoncoknak a harcokról. A Komszomol-tagok az analfabétáknak segítettek az otthoniaknak szóló levelek megírásában is. Külön büszkék voltak arra, hogy saját pénzükön egy harckocsit is tudtak maguknak vásárolni. A “Komszomolec” már “megsemmisített néhány ellenséges tankot és páncélozott járművet, és jó pár fritzet a lánctalpai alá gyűrt.” A pártgyűléseken a tagokat külön emlékeztettek, hogy “az összes kommunistának kötelessége felemelni a szavát a fosztogatások és az ivászat ellen”.

A tüzérezredek mindeközben “külön figyelmet fordítottak a sebesültek helyének betöltésére”. Tudták, hogy amint Berlinbe érnek, megnőnek majd a veszteségeik, mivel a tüzérségi ütegek nyílt területen néznek majd egymással farkasszemet. Az ütegnél szolgálatot teljesítők ezért jól betanulták egymás feladatát, az ezredeknél pedig készen álltak a jól képzett tüzérek, hogy a sebesültek helyére léphessenek.

Hogy minden titokban maradhasson, “a helyi lakosságot húsz kilométerre a frontvonal mögé telepítették át”. Rádiócsendet vezettek be és minden tábori telefon mellé táblát helyeztek ki, melyen ez állt: “Ne beszélj olyanról, amiről nem kellene beszélned.”

*

A német előkészületek során ugyanakkor elsősorban azok az ellenintézkedések kerültek kihangsúlyozásra, melyeket rangjuktól függetlenül a kötelességüket nem teljesítőkkel és azok családjával szemben alkalmaznak majd. Kihirdették továbbá, hogy Königsberg parancsnokát, Lasch tábornokot távollétében kötél általi halálra ítélték, családját pedig letartóztatták a náci ügyet elárulók hozzátartozóinak letartóztatásáról rendelkező Sippenhaft törvény értelmében.

Kelet-Poroszország haláltusája majdnem akkora mértékben hatott a Berlinben uralkodó hangulatra, mint az Odera irányából a városra leselkedő veszély. Április 2-án a szovjet tüzérség megkezdte a Königsberg központja elleni előkészítő tüzérségi támadást. Inozemsztyev főhadnagy, az egyik szovjet tüzértiszt április 4-én azt jegyezte be naplójába, hogy az ütege által leadott mintegy hatvan lövés “romhalmazzá változtatta” az egyik megerődített épületet. Az NKVD mindent megtett, hogy senki se menekülhessen el. “A bekerített katonák Königsbergben civil ruhát öltenek, hogy elmenekülhessenek. Kelet-Poroszországban nagyobb odafigyeléssel kell ellenőrizni a dokumentumokat.”

“A légierő nagyon hatékony”, írta Inozemsztyev április 7-én. “Nagyon sokszor használunk lángszórókat is. Hacsak egyetlen német is van az épületben, mi a tűzzel kikergetjük. Emeletért vagy lépcsőházért nem kell harcolnunk. Egyértelmű most már mindenki számára, hogy Königsberget úgy vesszük majd be, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.” Másnap, amikor bajtársa, Szafonov elesett, a citadellánál az ezred díszsortüzet adott le tiszteletére.

Hatalmas volt a pusztítás. A bombázások során katonák és civilek ezreit temették maguk alá az összedőlő épületek. A “levegőben a halál bűze terjengett”, írta Inozemsztyev, “szó szerint, mivel a holttestek ezrei a törmelékek alatt oszlásnak indultak”. Ahogy a pincékben gyűltek a sebesültek, Lasch tábornok tudta, hogy nincs esély. A 11. gárdahadsereg, valamint a 43. hadsereg már a város utcáin harcoltak. Még Koch Gauleiter helyettese is a város kiürítését sürgette, ám a Samland-félszigettel már minden szárazföldi összeköttetés megszakadt. Indítottak ugyan egy ellentámadást, hogy utat törjenek maguknak az ellenséges csapatok között, ám ez április 8-a éjszakáján végül teljes káoszba fulladt. A bombázások lezárták a kiindulóponthoz vezető utakat. A helyi pártvezető, anélkül hogy tájékoztatta volna Lasch tábornokot, felszólította a lakosságot, hogy készüljenek a kitörésre. A nagy mozgás azonban felkeltette a szovjet tüzérmegfigyelők figyelmét is és a szerencsétleneket lemészárolták.

A várost másnap annyira beborította a füst, hogy csak a katyusák tüzes sávját lehetett látni az égen. A még életben maradt civilek, jelezve hogy megadják magukat, fehér lepedőket lógat